Gárdonyi Géza: Jókai Mór

Halhatatlan a halandók között.

Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.
És ez untatja is Jókait.
Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.
Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jóbarátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.
Életerős, magas és eléggé egyenes ember. A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az eszejárása fiatal.

Jókai Mór: A lengyelek fehérasszonya

   Éjszaka van, minden alszik,
– Magas cár engedelmével.
Csak a sírból jövő rémek,
S a kormányzó nem alusznak.
   Álmodik a lengyel honfi,
Csak éjszaka, csak titokban;
Mit álmodik? Milyen szépet?
– Ha megtudná a kormányzó.
   Sötét utcán csendes éj van,
Csak az őrök lépte hangzik,
A kik nem mernek megállni
A kormányzó ablakánál.
   A kormányzó ablakából
Őrült beszéd fuldoklása
Hangzik ki a csöndes éjbe,
Azt oly borzasztó hallani.
   «Hogy jött ide ez az asszony?
Ki bocsátá be az ajtón.
Bezárt ajtón s ajtók előtt
Keresztbe tett puskák között?
   Ki bocsátá be ez asszonyt?

Jókai Mór: A munkácsi rab

    «Minden madár oda repül, a hova kedve tartja.
    Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogyha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.
    Csak én nem mehetek.
    Nem mehetek, nem eresztenek ezek a láncok.
    Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a lánc, oly szomorúan, mintha mindenik gyűrűje egy-egy koporsószegből készült volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem a kövön, nappal a kő terhe fekszik keblemen.
    Hajh, e kőbe vannak verve láncaim.
    Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?
    Van-e még napvilág oda künn?
    Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?
Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kígyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Sajó Sándor: Jókai

– Születése századik évfordulójának ünnepén a Kisfaludy Társaságban –

Mint méla erdőn őszi napsugárban
Ha száz szín gyúl a bágyadt lombokon:
Lelkemben oly búbánatos világ van,
Ha álmaidat újra álmodom;
Ez álomvilág csodaerdejében
Egy-egy tündér ül minden levelen
S ezer káprázat csal-von észrevétlen,
Ott hős és harc, itt szív és szerelem.

Ki álmodott a rónás Tiszatájra,
Hogy eszménykép légy százezrek szívén,
Új földesúrnak gyönyörű leánya,
Elíz kisasszony, drága Erzsikém?
Ki álmodott a Senki szigetére
Noémi, édes? – jöszte, szűz virág,
S ti mind, kikből a költő szíve vére
Halk muzsikával szívbe zajlik át…

Berde Mária író, költő

Berde Mária neve valahogy nagyon kiesett a magyar irodalmi köztudatból, miközben irodalomtörténetünk jelesebb írónői közé tartozik, életében műveivel igen népszerű volt.
A már alig ismert Berde Mária Julianna [a Laborfalvi Berde Mária, Róth Jenőné, R. Berde Mária néven] is publikáló írónő, költő régi erdélyi értelmiségi család sarjaként a Kolozs vármegyei Kackón [ma Câțcău] született, 1889. február 5-én. Édesapja református lelkész, a nagyenyedi teológia tanára, testvére Amál festőművész, művészeti és néprajzi író, akinek két színes rajza is látható ebben az összeállításban. Berde Mária Nagyenyeden járta ki a középiskolát. Már fiatal leányként feltűnt verseivel, az első még diákkorában, a Pesti Naplóban, 1906-ban jelent meg. A kolozsvári egyetemen 1912-ben bölcsészdoktori, 1917-ben tanári oklevelet szerzett, magyar-német nyelvből és irodalomból doktorált; Nagyenyeden, Marosvásárhelyen tanított, közben 1923-ban a román tanári képesítést is elnyerte. 1912-ben jelent meg első önálló verskötete a Modern Könyvtár sorozatban.

Berde Mária: A vinnavári lakoma*

Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán? –
Szívem megkondult, mint harang s indultam a harang nyomán…
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgy-virág nyílt és kökény.
És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött,
Megszólítottam, ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött.
Hangjától úgy zenélt az ég, mint megpendült kristálybúra,
És szólt: az ottan Vinnavár és vár rád Vinnavár ura.
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt,
És fürge szolgálattevők hozták az enyhítő pohárt,
Álomzenével üdvözölt csillagboltos márványterem,
Arany volt ott minden kehely és minden öltözet selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack,
Mosolygó alma kacagott, csilingelt a csengő barack.

Berde Mária: Búcsújárás

És újra láttam régi halk szobámat –
Az ablakok mögött a régi bánat.

Terülni hívtak régi renyhe székek:
Hallottam szárnycsapását hunyt meséknek.

Az ágy az árnyban lassan fölfehérlett:
Szívembe szólt a régi álomélet…

Vállamra hullt a nehezült folyondár,
És meghajoltam én a régi gondnál.

Rá könnybesápadt mind a régi álom,
És rámszakadt a mea-culpa járom –

…Aranyt a régi lámpa selyme hintett,
A régi Krisztus akkor rám tekintett.

Berde Mária: Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájara,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.

Marconnay Tibor költő, műfordító, újságíró

   »Az első verseskönyvek, értékükre való tekintet nélkül, jellemzik a kor érzés-megnyilatkozását és irodalmi formanyelvét;Rupprecht Tibor, aki «A túláradó élet» címen  teszi közzé első verseit, korának gyermeke. Több részre osztja kötetét, tárgyak szerint, de könyvében művészileg állandóan az a kettősség bujkál, mely a mai művészetet is kettévágta: részint finomítja, barokk ékekkel, a birtokunkban levő finomságokat, részint pedig idegesen elfordul tőlük, új mezsgyéket kutat a nyitottabb, szabadabb formák területén. Türelmetlen keresővágy ez, mely rájött arra, hogy tudni nem érdemes, amit előttünk tudnak, még jobban tudni sem érdemes. Tovább kell fejleszteni azt, ami megvan; Azt hiszem, innen serkednek ki majd igazi értékei. Mindig jó jelnek tartom, hogyha kezdetben egy költő nem éri be a tapintható valósággal, hanem eszmei homályba menekül, a bölcseleti elvontságok ködébe, melyben salakosan, kormosan forrong mondanivalója. A holnap célja ezt kibányászni. Nem beszélni a végtelenről, hanem sejtetni a végtelent a végesben…« [In: Nyugat,Kosztolányi Dezső]

Radnóti Miklós: Marconnay Tibor új versei

        [Nyugat/ Világtükör, 1936.8. szám]

Hát minek nyomorítsam szabályokkal véremet, versemet,
mikor teljesen sodor a természet és nincs egyébb
törvényem, mint az én természetem!

írja Marconnay Tibor már a Kacagva tört ki a faun a Pagonyból című régi verseskönyvében s a formát bontó költői vérmérséklet izzása érdekesen színezi át a dús, izgatott nyelvű és lélekzetvételű verseket. A készenkapott formán belül indul meg az a bomlás, mely Az Ember ellen szabad lejtésű és nyitott tirádáival fejeződik be s nyer eszmeileg is végső megfogalmazást. Ennek a minden bizonnyal tudatos és szerves folyamatnak reakciója, illetve feldolgozása a Világtükör szonetthalmaza. «Ábrázolja a tűnő világot, hogy így megőrizhesse», - írja utószavában Marconnay. Az ábrázoláshoz is, a megőrzéshez is forma kell s a formát bontó költő újra formát teremt. A képalkotására s nyelvezetére oly jellemző fölfokozottság és izgalom, mely eddigi verseinek velejárója volt, most megszűnik, ábrázoló képeiből hiányzik a belső indulat és nyelvének izgalmát a hang állandó nemessége váltja fel, a nyelv biztosabb, a költői közhelyektől tisztább, de gondolatibb lett és a változásban színeit vesztette.

Marconnay Tibor: Boldogság

Kérded, mikor vagyok boldog? Hát igazán?
Szerelmed pezsdítő, csitítja is magányom,
Jóságod emberi Jelére mindig vágyom, –
S a Szépség eltűnő lángját ontsd, Dús, reám,

De lásd: – Általad is, sorsom még többre szán,
s bár serkent gyönyörünk Percekig nászi ágyon,
E Fáklya folyton ég, s egy még nem ismert Táj von,
S nem tékozolhatom az izzást ostobán.

Marconnay Tibor: Újra örökre kihajt

Könyvek és kétség közé
szorítva űz a halál…
Nézd hát most csak a mély
erdőt: kevélyen áll.

Elillan szomorúságod,
dús ez az őszi vadon.
Arany lomb lángol, látod:
pusztulva is szabadon.

Lobog a dércsípte lejtő,
borszínű már a bozót.
Itt semmi sem kétségbeejtő,
ontja a vén fa a jót.

A nyír már rózsaszínű,
fújja az isteni szél,
konok, örök, gyönyörű
teremtés szele beszél.

Marconnay Tibor: Verseim: meghalok!

Verseim: ti egyetlen gyermekek,
én nagy, árvaságos kínom zsongítói
jaj, mért nem cserélhetjük sorsainkat!
Bár inkább meghalnátok értem,
minthogy én halok meg értetek és
miattatok, nyomorultul, szennyesen
s vérem egy világot holt ábrándba ringat.
Verseim: fiaim, hős katonák
s lányaim, szépek, szűz-sugarasak:
még mindig én halok értetek, –
verseim; gyönyörű gyermekeim,
unokái az Arany Napnak: haljatok meg!
Párducanyánál vadabb indulattal
mindenre elszántan védtelek bennetek
minden létemben sunyi gonoszkodók
s törpe irigyek szívós hada ellen
s védlek bennetek most is és végső leheletemig!

Berda József: Szláv muzsika

Babits Mihálynak

Szláv véremben
valami muzsikál: salak, arany.
Szőke tésztából gyúrtak engem is.
Ó, babonák babonája: én szomorú arcom,
kifogyhatatlanul evangéliumi!
Ettem a szegénység zabkenyerét
és a szent bableves nehéz álmokat csörgetett
belém: – sírni-örülni
Bőséggel megáldott – nem lopom el
más fajták gyümölcseit – – –
Ó, szláv együgyűség, tiéd a béke!
Gyáva gyerek vagyok, sírok és nevetek
nem tudom, miért?

Kisfaludy Károly: Az én babám…

Az én babám durcás leány,
A legénynek csak fittyet hány;
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot, szép galambom!

Igaz! sánta! de az hagyján!
Csak cipó ne volna hátán!
Még azt is eltűrném benne,
Csak fél szemre vak ne lenne.

Otthon ülő, serény, dolgos,
Nappal nyugszik, este álmos,
Gombócot főz mint az öklöm,
Ettem egyet, most is nyögöm.

Bárki mit mond, én elveszem,
Hív, lesz hozzám, azt elhiszem;
Nem féltem a katonáktul,
Sem magátul a haláltul.

Adonyi Nagy Mária: Reggeli havazás

Hó hull
Csajkovszkij óezüst zenéje
szállong ködpuha téli délelőttben
Távoli üvegek mögé képzeli magát az ember
hogy áttetszőbb legyen tisztább fémesebb
és rejtettebb amikor testén átsugárzik a szomorúság
és árnyat vet a csöndes havon
Hullnak csak hullnak a hangok
 fehér szirmai lerakódnak a csönd túloldalán
 mélyül a tél hallhatóvá válik egy virág halála az idegekben
 az éj ismeretlen surranású állatai
 a mész ijedelme a só dadogása
 halott katonák lelkében a fegyver most kattan
 utolsót hallani amint régi képeken
 leroskad a százéves kerítés

Erdélyi József: Jégtörő Mátyás

Megtörte Mátyás a jeget,
széttépte a hófelleget.

Apad, lohad a hórakás;
fogyasztja már az olvadás.

Patak, tó, csillog mindenütt,
a nap sugara szinte süt.

Vígan csirippol a veréb;
örül a fagysanyarta nép.

A múló tél is tán örül;
rajtunk könnyezve könyörül.

Csillog-ragyog tó és patak. -
A tél nevet! A tél kacag!

Földhöz veri jégcsapjait;
úgy múlatja végnapjait...

Gyóni Géza: A zúzmarás fák…

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
A hótól fényes, néma úton
egy fiú és egy lány haladt.

A lány beszélt gyorsan, vidáman:
- tavasz fecskéje a havon -
A fiú egyszer, egyszer szólt csak:
„Kit szeret?...tudni akarom!”

A zúzmarás fák dideregtek;
süppedt a hó a láb alatt...
S a lány ajakán elhallgattak
a bohókás, vidám szavak.

Marconnay Tibor: Februári szél

Úgy duruzsol a szél, zúzmarás ablakon,
Gyászod fellegeit könnyedén messze hajtva,
Mint beteges gyerek ágya fölött a dajka,
S hull még e városi házakra köd, s korom.

Ott állsz, aggódva, tudom, s a zúgást hallgatom:
Nemrég falun nyögött, roskadt a zsúpos pajta,
De már hártyás a sár, lucskos a hó is; rajta!
Rózsafény ragyogott ormokon, nyugaton.

Így déli tengerek felől eljött a kedves,
Babérillatú szél, érint, hogy melegedhess, –
S az azúr ég felé kihajt a zöld vetés…

Ringat, olvaszt, hogy úgy mint a Föld, már ne fázzál.
Zeng, duruzsol, dalol. Néked mindaz kevés?…
Szél fordul, árad most, be, nyíló kerti háznál.

Szabó Lőrinc: Egy téli bodzabokorhoz

Levetkeztél, szegény bokor!
Egy hosszú-hosszú éven át
láttam, hogy szövöd, alakítod
zöldleveles selyemruhád,
sokszor láttam, hogy piperézted,
hogy szagosítottad magad,
és tündér titkokat sejtettem
százrétű rokolyád alatt.

Láttalak, de csak elmenőben,
néztelek, de csak percekig,
néha úgy éreztem, hogy ígérsz,
mesélni akarsz valamit,
de munka várt, sietni kellett,
s a nyár s az ősz is sietett…
Most meztelen vagy és öreg vagy,
és minden titkod elveszett.

A fonóban, Balogh Annus, Dancsuj Dávid

A fonóban

Magyar népballada

A leányok egymás közt
Beszélik, hogy sok a szösz.
„Haj anyám! … a fonás; …
Bajos a várakozás.” –
, Szoknyát veszek szülöttem!
Csak ne sírjál előttem.’
„Haj anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!”
,Legényt hívok szülöttem!
Csak ne sírjál előttem.’
„Haj anyám, jó anyám:
Találgatod nyavalyám!”
,Férjhez adlak szülöttem!
Csak ne sírjál előttem.’
„Haj anyám, jó anyám:
Kitaláltad nyavalyám!!”

In: Endrődi Sándor: Magyar népballadák

A magyarok és a kunok viszálykodása, Hunyadi László halála, Mátyás és Holubár

A magyarok és a kunok viszálykodása

– Rogerius püspök krónikája nyomán –

Nemcsak Julianus barát adott hírt a tatárok közeledéséről, hanem a menekülő népek is, amelyek egészen a magyar határig futottak. Krisztus születésének 1239. esztendejében Köteny, a kunok királya követséget küldött IV. Béla királyhoz, és megüzente neki, hogy ő két ízben legyőzte a tatárokat, de harmadízben készületlen volt, és mivel sereget gyűjteni nem bírt, menekülnie kellett. A tatárok ezután az országát feldúlták. Ezért hát ha Béla király őt népével együtt befogadja, ő készen áll arra, hogy rokonaival, barátaival, minden marhájával és vagyonával Magyarországon letelepedjék, és a királyt a katolikus hitben kövesse.
Ennek hallatára Béla király szíve nagy örömmel telt meg, egyrészt azért, hogy egy ilyen, vele csaknem egyenlő fejedelem az ő hatalma alá akarja magát vetni, másrészt, mert ilyen módon Jézus Krisztusnak sok lelket nyerhetett meg.

Túrmezei Erzsébet: Az égő arany

Láttatok már égő gyertyát? Ugye láttatok? Égő papirost is, égő fát is, talán már égő házat is? Hát égő aranyat?
-    Azt még én sem láttam, pedig ez a történet mégis arról szól, égő aranyról.
Gombos takácsmester kereste meg szorgalmas, becsületes munkával és tette el boldogan a szekrénybe. Hamarosan szükség lesz rá. Úgyis ritka eset, ha egy tízgyermekes édesapa félre tud tenni valamit keresetéből. Aztán valami borzasztó dolog történt. Mire kellett, mire elő akarta venni, az aranypénz nem volt sehol.
Laci kereste a legderekasabban… pedig neki keresnie sem kellett volna. Ő vette észre a szekrényben és mivel olyan csábítóan, gyönyörűen csillogott, ő csúsztatta gyorsan a zsebébe. S azon a rettenetes napon, amikor az egész család az aranyat kereste, úgy égett a zsebében az a pénzdarab, mint a tüzes parázs. Laci ki se bírta, úgy égette, perzselte. Új rejtekhelyet keresett hát neki. De az égő arany új rejtekhelyén se hagyta nyugton. Kivette onnét is, elvitte alkonyatkor a tó partjára.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VII.]

    15. Leszámolás a császárral

    Meghitt vezetőm Mátyás király dantei színekben, alakokban, eseményekben, fordulatokban gazdagon, szinte kibogozhatatlan bonyolultsággal tovahömpölygő életpályáján: a nagy király kitűnő püspök-történetírója, Fraknói Vilmos, a kiegyezési korszak kellős közepén így jellemzi a diadalmas magyar király és a vereséget vereségre halmozó német-római császár viszonyát az 1477. évben magyar fegyverrel kicsikart békekötés utáni időben.

    Fraknói a császár és a magyar király történelmi vitájáról

    „Hiába iktatták okiratba, hogy »atyai és fiúi érzelmeket fogna egymás irányában táplálni«; a szíveket nem irányozhatják az állam-szerződések pontozatai. Hiába állapították meg, hogy »szüntelenül egymás javának előmozdításán, egymás veszedelmének elhárításán fognak fáradozni«; – nem engedték ezt a viszonyok mélyében lappangó érdekellentétek.

R. Berde Mária: Erdélyi Vormärz

– Báró Schleinitz Vilmosné, Toldalagi Róza grófnő emlékei –

Nem olvasóknak szánta. »Önmagával társalog«, amikor tollával visszaidézi gyermekkorát, amely a negyvenes évekkel vég egybe. Mindössze egyetlen körülményből sejtjük, hogy számított a legszűkebbkörű olvasóközönségre: németül ír, s tán magyarul nem tudó unokáira gondol ebben¹.

    A családi kéziratra fia, Schleinitz-Prokesch von Osten Viktor báró bukkan reá a hagyatékban. 1925-ben hozza le Koronkára, itt készül el a másolat Toldalagi József könyvtára részére². Hatvannégy számozatlan oldalon mutatkozik meg nekünk benne: hogyan látta, élte át egy széltől óvott grófkisasszony a nagy idő fordulását, amely éppen az ő serdőlő évei alatt forrongott, kelesztődött, hogy aztán a magyar március által jusson el kért történelmi céljáig.

    Bár az emlékirat inkább művelődéstörténeti anyagot nyújt, – mert a gyermekleány figyelmét elsősorban saját személye és környezete kötötte le – mégis, szemléltető históriai tanulság is kidomborodik az élenálló és sokban az általános közfelfogást képviselő család sorsából, melynek lelki arcjátéka is hűen belemintázódik a fogékony, és önálló ítélettel még aligha bíró gyermeki kedélybe.

Nagy István: Az enyedi prikolics

A világháború szörnyetege már 1916. november 25-ig lerázta az évfa leveleit a naptárról és még mindig nem lakott jól. Nyelte, egyre nyelte a menetszázadokat, hogy aztán az állomások torkán át szétokádja őket a világ minden tájára. Így érkezett Nagyenyedre is egy kis hódító csapat. A vitézek egymást kézenfogva bámészkodtak a sűrű ködben elvesző egyemeletesre cserepedett házakra. Némelyik hős bőgve ült az erősebb bajtárs karján és maszatos orrát odakente az alatta lihegő hadfi sapkájához. Természetesen csukaszürkében lötyögtek valamennyien. S a gránitköves, ködtől verejtékező járdán, esetlenül botorkáltak az irdatlan nagy fatalpú bakancsokkal az ismeretlen cél felé. Az utcák fullasztó fehér párájában szomorúarcú ténsasszonyok és kékre fázott pocolisták imbolyogtak feléjük. Riadtan megbámulták az ostromlókat s a merészebb bennszülöttek kérdezősködéseire a csapatvezető kövér kisasszony mérges, náthás hangon válaszolt.

Kiss Menyhért: Kettesben

Csöndes alkonyi fényben fürdik minden,
nézd, mint úszik az álmodó bús felleg;
a vágy forr a nagy, érthetetlen mélyben
s benned is erjed.

Bűvös alkonyat; álmaim szent képe
titkon feltűnik az örömre vágyva;
forró ajkad, a kéjnek tiszta kelyhét
add ide drága.

A zord éjszaka szele már fúj, érzem;
jöjj sátramba be, csak egymásért éljünk;
ó, hogy fogjuk a lángoló, vad nászban
áldani létünk.

Nyújtsd hát szájadat, érjen égig a láng
s őrizzük ez érzést szívbe zárva,
mely oly tiszta a lélek vágyától, mint
angyalok álma.

Reményik Sándor: A nő

[Mert ilyen is van, több, mint ahogy hinnők.]
„Láttam Marathon győzelmét,
Spárta leányi honszerelmét,
Xerxes özönhadát…”
Arany

Ó, én tudom: tagad a cédaság,
S a kispolgári kétely is kacag,
De én láttam a Nőt,
Aki hitves, anya, – barát tud lenni,
Testvér – erő.
Évánál is több, önmagánál is több:
Rajongó társ egy gondolat-hajón.

Ó, én láttam a Nőt,
Mikor a nagy vihar jött
És az értelem pici lángjai
Egy zord fuvallatára kialudtak.

Szabó Lőrinc: Szeretők

Tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy érzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az isten közelét?

Nézd, kedves, a lélek is
testben öleli
társát, amikor
barát barátot üdvözöl,
testben siratja elveszett
gyermekét az anya, s a hívő
az úrvacsora kenyerében
testileg akar
egyesülni az égiekkel.

Vajda János: Utolsó dal, Ginához

Ha eljövend a búcsu-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom,
Mi bú, öröm van itt ezen
S az ismeretlen túlvilágon:
Egyszerre mind átérezem.

Eszembe jut majd minden átok,
Mind, ami történt s ami nem;
Mely felgyujtotta a világot,
Mást üdvözítvén az "igen".

Mit lelkem eddig félve sejtett,
Előttem áll a nagy titok,
Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
S az él örökké, ami volt.

Wass Albert: Búcsúdal

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csók-virága:
ma csókolsz utoljára.

Ma nagyon szeress,
égjen ki lelked legforróbb sugára:
ma szeretsz utoljára.

Holnap gyűlölni fogsz.
Holnap elmegyek.
Csak átkaid kísérnek,
s a jajgató szelek.

Ma nagyon csókolj,
nyíljék ki lelked legszebb csókvirága:
ma csókolsz utoljára.

A fonyódi öreg fűzfák - Gallé Kornélia verse, Giricz Pál zenéje.

Vályi Nagy Géza: Titel

Keblünkre zárunk: patinás apátság,
Ahol a hit és tudás volt a vért.
Kálváriádnak romjain fény árad,
A nagy Hunyadi szellem kísért,
Szelíd fennsík, óh mennyi mindent láttál,
Míg elviharzott a történelem,
Világomlásban népek elenyésztek
Küzdők porondján sáros-véresen.
Csak egy kis nemzet állta meg a próbát,
Mert nem akart a sírba omlani.
Talán most is a vérétől piroslik
A Tisza-Duna zúgó habjai.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Örök nász ez itt – fenséges-komoly:
A két szent folyam árja egybefoly.

Gyökössy Endre: Gyóni Géza

A szarvasi öreg gimnázium falában
leleplezett Gyóni-emlékmű ünnepén, 1927.

Mindig meleg öröm hullámzik a szívemben, ha Szarvasra jöhetek. Nekem ünnep, ha ilyenkor elsétálok az öreg gimnázium előtt; megállok ajtajában; végig nézem kedves ablakait; mert úgy érzem, hogy a vén skóla megelevenedik előttem, ablakait szerető, becéző, simogató szemekké szépülnek és reám mosolyognak, reám a hazajött, hazatalált hűséges diákfiúra, kinek ez a nemes iskola finomította szívét, edzette lelkét és tágította eszét.

   Ez a szívemben hullámzó öröm most sokszoros. Sokszoros, mert nemcsak az én egyéni ünnepem ma az én kedves iskolám mellett való megállásom s a diákemlékekkel való összehajlásom.

Valentyik Ferenc: Komlós Vilmos és Gyóni Géza versvetélkedője

A memoárirodalom fontosságára, irodalomtörténeti jelentőségének, forrásértékének alátámasztására Gyóni Géza pályája a legjobb példák közé tartozik. Gyóni közel száz évvel ezelőtti halálának híre a hátországban, a frontvonalakon és a hadifogolytáborokban egyaránt felért egy csatavesztéssel. Sorstragédiája sokakat elgondolkodtatott. Azon szerencsések körében, akik megismerhették őt közvetlenül is életútja valamely állomásán, sokan érezték fontosnak az együtt töltött időszak, közösen átélt esemény, élmény megörökítését. Számos riport, újságcikk, sőt még könyv is született ebből az indíttatásból, a teljesség igényével igen hosszasan lehetne és kellene sorolni a vonatkozó írások szerzőit, emlékeket idéző alanyait.

Valentyik Ferenc: Plagizált Gyóni-vers nászajándékba

Lehetne tagadni, de nem érdemes: az ember ősidőktől fogva hajlamos ellesni a másik ember tudományát. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a plágium szó eredete egészen az ókorig nyúlik vissza. Az első magyar plágium-esetet, az úgynevezett Iliász-pört viszont ehhez képest elég későn, 1823-1826 között jegyezte fel a magyar irodalomtörténet. Ebben tulajdonképpen Kazinczy Ferenc (1759-1831) és Kölcsey Ferenc (1790-1838) évekkel korábbi ellentéte csúcsosodott ki. Kazinczy ugyanis megbízta Homérosz Iliászának fordításával Vályi Nagy Ferenc (1765-1820) sárospataki tanárt, átadva számára Kölcsey Ferenc 1816-17-ben készült fordítástöredékeinek kéziratát is. Ebből a végleges fordításban jelentős terjedelemben használt fel Vályi Nagy Ferenc, aki 1820 januárjában meghalt.

Gyóni Géza: Repülj már levelem!...

Mezőlaborc felé
Magyar madár szárnyal, -
Repülj már levelem
Repülő postával.
Gyere, öreg harcos
Te diktáld, én írom,
Magyarvér tintával,
Polyákszín papíron.

...Ne sírjon kegyelmed,
Édes anyámasszony;
Ünneplő ruhának
Gyász-szint se varrasson.
Mire a Mátrában
Patak jege indul,
Leverjük a pántot
Pántos kapuinkrul.

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
        Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
        Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
        Ki tudja - miért?...

                        Pozsony, 1902. okt. 15.

Ormos Iván: Przemyslnél rohan a „Botond”

- Gyóni Géza emlékének -

Gödrös az út s hideg az éjszaka
Przemysl körül, hol a „Botond” halad,
a motorzúgást hallják-e vajjon
a San fodrai s a mord várfalak?

…Ti sáncok, ti gyomlepte erődök,
tudjátok, kik harcoltak itt hittel.
Csendes perc! E néma emlékezést
öröklétbe hullásoddal vidd el

a gránát - tépte vén falak közé,
hol oroszlánként küzdött hős sereg,
s járj be ottan minden rejtett zugot,
hol repedésről esőcsepp pereg.

Praznovszky Kálmán: Egy Gyóni-kötet címlapjára…

Talán én is fogok Neked írni
Ukrajnából ilyen verseket,
Összekötöm egy kis fenyőággal
S minden este elküldöm Neked.

Megírom, hogy szép vagy onnan is,
A fenyőkön új rügyek fakadnak.
Nem lesz bennük se sóhaj, se sírás,
Én a bánatot megtartom magamnak.

Új Idők, 1942. augusztus 1; p. 142.

Sebesi Ernő: Gyóni Géza

„Caesar, én nem megyek” – harsogta hősen
S a Béke fénylő, szent Napját imádta,
De szelíd szívébe nyilallt zord átka
S százezrek mellől nem hiányzott Ő sem.

Ő ajka lett százezrek sóhajának
S bár reményüket fogság megfertőzte,
Harmatként csillant verse véres gőzbe
S a könnyes sóhajok hazatalálnak:

Mint hazajáró lelkek idegenbül,
Ők drótakadályt s határt nem ismernek
S felhők vonatján tömegsírok a vermek

Fölött bús, örök, intő szózat zendül:
S e szózat bennünk vádként lázad és forr,
Kik „szálkát nézünk gerendatöréskor”.

Prágai Magyar Hírlap, 1938. február 27.

Nagy Sándor: Csokonai, Petőfi, Ady

Csokonai, Petőfi, Ady, a magyar líra nagy mesterei, egyéniségükre, korukra nézve jellemzően különböznek egymástól. Mindegyik költészetének megvan a maga egyéni színe, a másikéval össze nem téveszthető eredeti íze. S mégis e három, oly különböző időben élt lírikus élete, költői működése, a jellemző különbségek mellett is, sok tekintetben meglepően hasonló. Mintha egyazon költői alaptípusnak megnyilatkozásai volnának.

    E hasonlóságok között vannak merőben véletlenek, esetlegesek. Így az, hogy mindegyikük családjában két fiútestvér volt. Azután, hogy mindhárman életének vége háborúba esett. Csokonai korában a francia forradalom vihara dühöngött, Petőfi a magyar szabadságharcban halt hősi halált; Ady életének utolsó évei a világháború és forradalom zivatarában folytak le.

Adonyi Nagy Mária: Petőfi

Temetkezik a század Minden fiának
bizonyságot ad magáról a föld
Egy költő ellobbant zászlajára
Segesvár élő olaj-alkonyokat tölt

Utolsó versként virágot termett a szád
Hogy bírtad ki e virító időt?
A legszebb alföld a tiéd:
hogy szögezhet idegen égövekhez
egy kardnyi virág-békesség?

Múlnak fölötted az ibolyák Beletörődtél?
 Írtál-e verset – fellebbezni – a halálnak?
 Szólni képtelen lelked ráncolja a mezőt
 teherbe ejti az útszéli fákat

A füvek nem tudnak meghalni a kaszaéltől
 A kukoricatövekből abban a táblában
 minden ősszel fekete vér csorog
Nyugodni nem bíró szíved átdörömböl
 az éveken mint egy elátkozott

Azóta fa lettél kesergő napraforgótányér
 robbanó gyümölcsű nyarak ízébe
tévedsz félfordulattal az idő sarkában
 méred a végességet – – – – – – –

Buda Ferenc: Petőfi utolsó látomása

A téli nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizen meg fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.

Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér –
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.

Amíg erőmből futja, még megyek.
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem végleg szétszakadva.

Szemközt a zord, dermesztő förgeteg.
Jeges pokol kapuján zörgetek,
– óh, bár didereghetnék Debrecenben! –
a végidő vonít e vad szelekben.

Gyóni Géza: Petőfi lelke

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár -
Varsó fölött a gépmadár dalában
        Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Nézd már, hogy kapkod fűhöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja őket messzi tengerár -
Az óceánok dörgő viharában
        Petőfi lelke jár.

Gárdonyi Géza: Ugron Gábor

Mikoriban az országgyűlések írását kezdettem, egy napon, ahogy a házba lépek, nagy lármát hallok ki a teremből, mintha legalább is öt ember gyilkolta volna egymást odabenn.
- Mi az, mi történik? - kérdem ijedten az ajtón álló rendőrt.
- Semmi, - feleli a rendőr, - Ugron beszél.
Bemegyek a terembe, hát csakugyan Ugron áll ott és velőkbe csattogó éles, erős hangon beszél arról, hogy a marhasót némely esetben tisztábban szeretik a gazdák.
Ez a beszéd úgy tűnt fel nekem, mintha Kinizsi Pált látnám, amint hősi erejének teljességét kifejtve, a két kardjával bőszülten tranchirozna egy kirántott csirkét.

Sík Sándor piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író

Sík Sándor piarista tanár, tartományfőnök, költő, műfordító, irodalomtörténész, egyházi író, Budapest, 1889. január 20-án Budapesten született. Vácon, majd Budapesten a kegyesrendi gimnázium tanára. 1921–22-ig a Magyar Cserkészszövetség elnöke. 1924–25-ig rendje olaszországi tanulmányútra küldi, majd 1930-ban a szegedi egyetemen az újabb magyar irodalom tanára. A Szent István Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagja, megkapta a Kossuth díjat, a XX. század egyik legjelentősebb jelentős magyar lírikusa. Kutatta a barokk és legújabb irodalmat, esztétikát és verstant.

Budapesten, 1963. szeptember 28-án halt meg, a Kerepesi Temető piarista sírboltjában nyugszik.

Sík Sándor: Borvízforrás

Borvízforrás csörög a lábaimnál,
A déli szél fenyőfabojtot himbál.
Körülöttem a dús csíki hegyek
Hullámozzák felém az Isten képét.
Uram, én Uram, ennyi szépért
Méltó hálaszót hol vegyek?

Amarra túl hörög az ágyú:
Kenyérre és virágra vágyó
Emberek vonaglanak ott.
Irtják, irtják az Isten képét!
Életemért, a máig épért,
Hol vegyek áldó dallamot?

Zizegj, fürtös füvecske szála,
Ne gondoljatok a halálra.
Folyjatok, áldott kútfejek,
Kérlek szépen, régi virágok,
Az embereknek megbocsátanátok:
Nem tudják, mit cselekszenek!

                                 1941. július

Sík Sándor: Fecskét látok

Fecskét látok,
Szeplőt hányok.

Magasan, feketén, nesztelen,
Fecske suhan a meztelen
Csatamarta mezőn.
Magasan, feketén, nesztelen,
Valószínűtlenül előkelőn.

De régen, de régen, de régen
Láttam fecskét az égen!
Egy esztendeje már,
Egy világéve, hogy nem járt felém
Ez a meghitt madár.

Egy világéve merre járhatott,
Milyen szörnyűségeket láthatott
Keleten, délen, északon,
Hogy visszatért és itt akar hazát
E temetői tájakon!

Sík Sándor: Mint a Mátra

Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra,

Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,

A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni

Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik v a n n a k,

És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;

Kontraktust kötni, szent közönnyel,
Kánikulával, vízözönnel,

Szem-lehúnyva és kar-kitártan
Felolvadni a napsugárban;