Valentyik Ferenc: Plagizált Gyóni-vers nászajándékba

Lehetne tagadni, de nem érdemes: az ember ősidőktől fogva hajlamos ellesni a másik ember tudományát. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a plágium szó eredete egészen az ókorig nyúlik vissza. Az első magyar plágium-esetet, az úgynevezett Iliász-pört viszont ehhez képest elég későn, 1823-1826 között jegyezte fel a magyar irodalomtörténet. Ebben tulajdonképpen Kazinczy Ferenc (1759-1831) és Kölcsey Ferenc (1790-1838) évekkel korábbi ellentéte csúcsosodott ki. Kazinczy ugyanis megbízta Homérosz Iliászának fordításával Vályi Nagy Ferenc (1765-1820) sárospataki tanárt, átadva számára Kölcsey Ferenc 1816-17-ben készült fordítástöredékeinek kéziratát is. Ebből a végleges fordításban jelentős terjedelemben használt fel Vályi Nagy Ferenc, aki 1820 januárjában meghalt. A következő évben Kassán kinyomtatott kétkötetes mű teljes egészében Vályi Nagy Ferenc posztumusz fordításaként jelent meg. Előszavában Kazinczy elhallgatta a látens fordítótárs nevét, aki azt a kor hazai irodalmi nyilvánosságában sérelmezte. Kazinczy szerint alaptalanul, hiszen az eposz szerzője így is Homérosz maradt. Már rövidtávon is Kölcsey igényének jogossága igazolódott be, így a mű második kiadásában (1827) az ő nevét is feltüntették.

    Hogy a szerzői joggal kapcsolatos szemléletformálásban milyen kis idő bő nyolcvan esztendő, azt éppen egy Gyóni Géza sérelmére elkövetett 1909-es plágium-ügy bizonyítja. A körülményeket jó részt első kézből, a költő egykori pozsonyi teológus iskolatársához, Deési Sándor tanfelügyelőhöz írott leveléből ismerhetjük meg:

                                                     „Kedves Barátom, Sándor!

    Már régebben akartam neked írni, bár Te talán már azt sem tudod, hogy a világon vagyok-e?

    Hát hogy még élek, ezennel tudomásodra hozom, sőt a vidéki lapokat is olvasom néha, onnan tudom, hogy Te most szabolcsi úr vagy, amihez fogadd baráti kézfogásom. A közelebbi okot azonban ezen írásomra az adja, hogy magamnak is közöm támadt Szabolch vármegyéhez, illetve a „Szabolcs” című újsághoz, melynek január 23-i tárcájában nem éppen örömmel láttam viszont egy régi ismerős versemet. Bármennyire megtisztelve érzem is magam, hogy Asmadai úr (talán tudod ki ő?) menyasszonyi nászajándékul szánta versemet s csupán a címet változtatva adresszálta arájára, mégis kell, hogy kérjelek: segíts lelepleznem ezt a kis plagizátort. Ha megvan még nálad a Pozsonyban kiadott verseskönyvem, abban Piroskának cím alatt szóról-szóra megtalálhatod, ha pedig nincs meg, elhiheted, hogy azt a verset 1904-ben én írtam és kötetemben, a legutolsó sor kivételével, Piroskának cím alatt olvasható.

    Megírtam az ügyet a Szabolcs szerkesztőjének s az ő levelében is hivatkoztam rád, akitől erre most kérek engedelmet, - de külön is felhívom rá figyelmedet s kérlek, hogy tégy lépéseket ennek a plágiumnak kikutatásában. Ha van ott másik újság, szellőztesd abban, s ha nem esik terhedre, értesíts az eredményről.

    Szívességed előre is köszöni és ölel régi barátod: GYÓNI (ÁCHIM) GÉZA

                                                                             Budapest, VII. Damjanich u. 28/a III.”

    A „Piroskának” című verset a költő kizárólag Pozsonyban, az 1904 januárjában megjelent „Versek” című első kötetében publikálta, annak is a 94-95. oldalán, az Asmadai álnév mögé rejtőző plagizátor csak innen ismerhette. Mindenesetre a nyíregyházi kiadású napilap szerkesztőjének még plagizált formájában is megnyerte tetszését, hiszen a címoldalra került. A költeményt eredetileg a szerző a „pozsonyi piros notesz” tanúsága szerint kishúga, Áchim Piroska emlékkönyvébe írta, aki 1903-ban töltötte be a tízedik életévét.

    Deési Sándor jó munkáját jelzi, hogy Gyóni Géza már a közlés utáni ötödik napon, 1909. január 28-án megkapta a „verstolvaj” bocsánatkérő levelét. Ezen túlmenően Friedman úr (, akinek csak a vezetékneve maradt fenn Gyóni levelezésében) - szintén Piroska nevű - menyasszonyára is hivatkozva, könyörögve kérte, hogy a költő tekintsen el a nyilvános megszégyenítéstől. Jól számított: Gyóni Géza bosszússága megenyhült és humorosan, nagyvonalúan, mondhatni lovagiasan fogta fel a helyzetet, majd – megelőzendő, hogy a frigy veszélybe kerüljön - villámgyorsan intézkedett az időközben három újsághoz benyújtott leleplező cikkek visszavonásáról. Friedman úrnak pedig figyelmébe ajánlotta a hamarosan megjelenő új, második verseskötetét, melyben sokkal szebb költeményeket talál majd, mint az előzőben. A botrány elmaradt, az esküvő megtartatott, a történetet pedig az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárának levelei őrzik mind a mai napig a költő szándéka szerinti diszkrécióval.

    Később a nagy sikerű przemysli kötet is hozott még néhány plágium ügyet, de ezek megoldása a szerző távollétében az itthoni családtagokra, konkrétan dr. Szolár Ferencre hárult.

    Gyóni Géza szűkre szabott életében – még bohém korszakában is - szigorú elveket vallott, nem tudott kilincselni állásért és köteteinek kiadásáért, tudatosan kerülte a gerincgörbítő élethelyzeteket, őrizte tolla szabadságát. Mint az néhány verséből és levelezéséből kitetszik: plagizátornak tekintett minden olyan önálló alkotásra képtelen, de íróasztalát foggal-körömmel védő literátort, „akiknek még ünnepnap sincs egy épkézláb gondolatuk”. Ezzel a kiterjesztő, maximalista felfogással a maga korában csak a vidéki újságírók keserű kenyere jutott-juthatott számára osztályrészül. Bár halála óta immár száz év telik el, ne legyen illúziónk: költőnk a mi, mai valóságunkkal is tollharcban állna…