Sík Sándor: Fecskét látok
Fecskét látok,
Szeplőt hányok.
Magasan, feketén, nesztelen,
Fecske suhan a meztelen
Csatamarta mezőn.
Magasan, feketén, nesztelen,
Valószínűtlenül előkelőn.
De régen, de régen, de régen
Láttam fecskét az égen!
Egy esztendeje már,
Egy világéve, hogy nem járt felém
Ez a meghitt madár.
Egy világéve merre járhatott,
Milyen szörnyűségeket láthatott
Keleten, délen, északon,
Hogy visszatért és itt akar hazát
E temetői tájakon!
Talán nem is jött vissza másért,
Úgy hozta el csak tisztesség okáért
Ünnepi fekete mezét:
Megérezte, mi folyik nálunk:
Egy hétországra szóló temetés.
Vagy tán most is a régi hozza
Gémberedett földünkre vissza:
Az örök tavasz-sejtelem?
Valamit lát a magasságból,
Ami nem látszik idelenn?
Talán lesz itt valami, – valami,
Amit nem lehet füllel hallani,
Mozdulás, foganás, jövő…
Fészekrakásra új eresz,
Új maggal új vető!
Akarom hinni ami képtelen:
Ha elrohadt a szép jelen,
Rothadtan ád kalászt a mag.
Fecskeköszöntő gyerekekkel
Gyereknek érzem magamat.
«Fecskét látok, szeplőt hányok» –
Ti holnapi gyerekek, lányok,
Hányjuk a szeplőt sebesen,
Ne maradjon a makulának
Ifjú szívünkön nyoma sem!
Csak a napfény, csak ami égi,
Csak az maradjon bennünk régi,
A többi minden új legyen!
Akarok hinni. Felhajítom
A levegőbe süvegem.
1945. március