Dedinszky Erika: Hit

kiürült szörnyű urna
sötétlik és kong a hajnal kapujában

falba rést nem ver az átok a jaj
a kérés, a szépszavú rigó-imádság
feszülő erek parancsa csak a húst
bírja vallomásra

a félelem párnáján álmodtunk békét?

és mégis
úgy zúg a messzeség mint öblös kagyló
cirmos márvány az ég csupa vad sugárzás

1964

Fáy Ferenc: Napraforgó

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

A szél-felvert napok poros dűlőin
bukdácsol a lélek
a kakukkfű-illatú órák
búzavirág-kék szomorúságát,
pipacsmeleg, láng-nevetését
gyűjti csokorba – hogy a
tűzszemű porzók, karcsú bibék
egymást kiáltó, boldog mámorában
fürössze széppé szennyes életét.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Nyár-szemű lányok
kapcsos térde között
álmodik csókról a lélek.
Mellük lankáin dudorászik a vágy;
s méhük magotfakasztó humuszában
ballag az ostoros-bánat
az álmok fényes ekéje után.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Fekszem a fűben, mintha fenn, az ég
Istent lélegző nagy mellén pihennék.
Lepke dalol, fütyürészik a szél is …
s a kurtaszoknyás bokrok énekére

kamasz felhők, szédelgő fák felelnek.
Minden kilép az álmok idejéből…
Boldog virágok szép órája ez,
a fényé és a feltárulkozásé.

S fejem felett a lányom méz-szemében,
mint napraforgó ért korongja fénylik
a szerelem.

Flórián Tibor: Keletről jöttem

Felhők szállnak, szél zúg fölöttem,
barbár vagyok, keletről jöttem.
A valónál szebb volt az álmom,
ólban lakom, nyakamon járom.
Hittem egykor a bölcs nyugatban,
dán polgárban, bajor parasztban,
híres szerekben, tudósokban
és ördögűző orvosokban.
Hittem, hogy itt nagyobb a szellem,
de a gép volt több, nem a jellem.
A bálvány-világ összeomlott,
törpe lett, keserű és romlott.
Morc a nap, a hold halott király,
rút ragadozó csak a sirály.

Barbár vagyok, keletről jöttem,
ítélj nyugat, ítélj fölöttem !
Mióta emberé az élet,
itt éltem a földön tevéled,
titkos erőknek áramában,
egy akolban és egy világban.
A bőröm színe mint a tied,
hitemet te éppen úgy hiszed,
de ha néger vagy sárga lennék
Istenhez úgy is veled mennék.
Ha eljönne a nagy ítélet,
kérném : ne büntessenek téged.
Itt hagytál veszni idegenben,
s nem ismertél föl soha engem.

szozattovabbacikkhez

Negyedi Szabó Margit: A vándor

Bujdosik a vándor messze idegenben,
Minden amit csak lát, olyan ismeretlen,
Más a föld alatta, más az ég felette,
Hazája távolban elmaradt mögötte.
Lelkének mélyéből bánatfelhő támad,
Hiába néz vissza, azon át nem láthat,
Alig töri azt át falujának tornya,
Mintha csak feltörő szíve-vágya volna.
Így bujdosom én is az élet pusztáján,
Szívemben bánattal, elhagyatva, árván.
Fölnyúlik az égig bánatomnak tornya,
Mintha életemnek szoborképe volna.
A vándor lelkében emlékek ébrednek,
Amint tovább megy a messze idegennek,
Édes hangon vonják az emlékek vissza,
Eltörött életre, virágos tavaszra…

1978

Négyesy Irén: alázat

Fejem a csillagokban hordom,
lábam a porban.
Titánokkal kelek birokra,
törpe voltomban.
Végül, mint egy árnyék,
eltűnök a porban.

Jól van.

Gaál Áron: Kell, hogy szeresd…!

„mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend”
József Attila

Kell, hogy szeresd a versemet,
úgy szeresd, mint engemet,
mint bennem szerelmedet,
ölelésed létemet,
mint létemben, a lelkedet!

Kell, hogy szeresd a szavaim,
szavaiddal, hogy beborítsd,
szavaid közé szorítsd,
nyelveddel megmámorítsd,
ajkaiddal bátorítsd,
nem baj, ha elkárhozik!

Kell, hogy szeresd a könnyeim,
virágaid megöntözik,
nyakadat körbe gyöngyözik,
bennük a tenger csöppjei,
a Mindenség, mély csöndjei!

Kell, hogy szeresd a csöndjeim,
benne hallgatnak csöndjeid,
benne alusznak álmaid,
valósulnak meg vágyaid,
ki, belőlük görgeti
neked a verset itt, a rím!

Jagos István Róbert: Hőség (Tízperces fájásoké a nap)

A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár - de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.

Vén nyomorékként hörög halált a hűtő.
Verejtékén pihegnek a megakadt percek.
Oly` messzinek tűnik a műtő,
s oly nehéznek azok az angyali terhek.

Percek, talán napok, ama pillanatok,
`melyben az ember akár végleg elmerül,
törnek elő ős-indulatok,
felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.

A sápadó falak csak olvadnak tovább.
Az Isten - úgy látszik - megint nagy tüzet rak.
Mi meg őrizzük kicsiny szobánk
szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.

2012. augusztus 26.

Kapui Ágota: Tömbházia

Mit gondolt Ábel
egyszer magában,
elindult messze
Tömbháziába.

Volt rengetegben,
volt az országban,
de nem volt soha
Tömbháziában.

Elindult Ábel
világnyi útra,
át a játszótéren,
két sarkon túlra,

doboz-országban,
kocka-világban,
ott termett egyszer
Tömbháziában.

Ámult, hogy itt is
gyerekek laknak,
jut kocka bőven
kicsinek, nagynak.

Doboz-szobából
kocka-konyhába,
dobozba járnak
az óvodába.

Gondolta Ábel,
már mindent látott:
Tömbháziát és
a nagyvilágot.

1988

Kányádi Sándor: Vigasz

Feleségemnek

ne bántson hogy állás
nélkül maradtál minden
valamirevaló elbukott
szabadságharc azóta is
világosnál teszi le a
fegyvert ott tetted le
te is majd csak össze-
hozunk annyit amennyi
egy kétgyermekes szerény
tanító házaspár jövedelme
azok vagyunk hadd
nyüszítsenek bach
jól táplált ebei lessék
őrizzék a koncot rúdra
kerül úgyis a bőrük

1981

Szervác József: Biztató

Becézem magam biztatókkal,
mintha te mondanád: szeretlek.

Mintha te tartanál, fogódzom
magamba - bennem már elestek

asszonyok annyian, tudod, és
bennem feledkezett egy nagyon.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg az asztalon.

* * *

Becézem magam biztatókkal,
kihordasz majd, ha kihordható,

ki maga is, mintha várandós
volna; mint fehér lapra a szó,

születne még csak, de benne már
minden vonzata, és benne még.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg: legyen elég.

Barna Zsolt: Angyal melletted

Magányos nélküle. Egy padra ülsz.
Az idő fogy, eltelik. De te csak hevülsz.

Szerelemben bolond, ki elveszti az eszét.
Újraélve, félelmedben mantrázol egy mesét:

Ahogy eljutsz mennyből a pokolba:
halottak zúzzák a szívedet sikoltva.

Földöntúli zene ez. A hő kibírhatatlan.
Jajveszéktől hangos a fekete katlan.

Valaki mellkasodra lép, tiporja kacagva,
egy démon a karmaival ízekre szaggatja.

Adnád te a lelked, legyen végre vége!!!
Mocsárból bűzt lehel a valóság lidérce.

Halálos szerelmed soha el nem múlhat,
míg szemeid tükrében vad háborúk dúlnak.

Elvettek már mindent: csak így menekülhetsz!!!
A semmivel (mindennel) a mennyekbe kerülhetsz.

Halottnak hitt(etett) szerelmed feltámad,
s te kihúzod a földből a saját fejfádat.

Válladra veszed -hisz tiéd- saját keresztedet,
többé nem akarod már, amit nem lehet.

Leülsz egy kis padra, lelked nyugovóra tér:
Angyal melletted, kicsinyég válladhoz ér.

Bátai Tibor: Verstettek

Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,

és homlokegyenest harmóniák.
Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.

Bíró Rudolf: Magnó

Évek óta ugyan az a lemez pörög.
Hiába is vettél újraírható cédét,
karcos már mindkét oldala,
s a lejátszó is járja a végét.

A hangerő gombot tekergeted,
hátha még odafigyelek a zajra.
De nálam már csak balra forog,
hogy senki, még véletlen se hallja.

Örökösen visszafele tekered.
Keresed azt az egy számot,
amit utoljára együtt hallgattunk,
mert mostanra nem maradt másod.

Recseg, ropog, káromkodik.
Ki kellene dobnod azt a magnót.
Tudod, ahogy tetted velem is,
pedig az az album nem rólam szól.

Czipott György: Világtúltulipán

csak csontsovány
emlékek dideregnek
beláthatlan égben;
elpárállt gondolat
sűrűdik csillagokká
s köztük oly silánnyá
szükségell teremtés.

(erjedt dögkutak
kifordulni vágynak,
szenny és genny
között csupahétfősen
mállik héthatár)

búcsús kótyavetyéről
meddig rejthető vissza
szív bordakosárba?
meddig zengeti még
ősten dalait
hold hegedőse?

emlékek dideregnek
csontsovány égben.
világfa ágain
szenttéavult varjak
próbálnak kellőbb igéket,
míg eszméktől részegült
szeráfok mennyugaron
alakit gyakorolnak.

vilgtúlnan feszül
gyilokkereszt árnya.

Deák Mór: MÁMORA KEDVESEIMNEK

mámora kedveseimnek
mindig a fejembe száll
intenek és én intek
hol van a régi dagály

hol van a csönd s a zihálás
hol van az akrobata
hol van a mindig hálás
nem megyek el sehova

tengeri sellő volt mind
megölelt s én belefúltam
bent ami volt az volt kint
élve avagy félholtan

hogy ne lehetnék csillag
hogy ne lehetnék nap
mindig a nevemen hívtak
kap mindig aki ad

Ernst Ferenc: Ha volna ingem, tépném...

Szünetet tartok, mert
szünetnek lenni kell.
Két felvonás között, én
figyelek, te figyelsz. Ő figyel.
Csendharapások nyomán
vérző szósebek.
Összerezzensz, s én
veled rezzenek.
Szemedet nézem,
benne a könnyeket,
„örömkönnyek” mondanád,
s fájdalmam így
lenne sokkal könnyedebb.
Felhőket néznénk,
a felhőkben keresve arcokat.
Sötét foltok közt,
egy fél mosolyt,
mit nekünk tartogat
a létezés.
Itt vagyok, ahogy te is.
Létezem, létezel.
Háborúk dúlnak,
kis csaták, harcok,
mindenki mérlegel.
Szavakkal karcol,
mondatokkal öl.
Sebeket ejt, vért fakaszt.
Nem vár, nem remél,
csak temet, nyarat,
őszt, telet, tavaszt...

Ha volna ingem, tépném.
Gyolcsnak a hegre.
Ne vájhasd, vakarhasd
még sebesebbre.

Fövényi Sándor: Meghaltam

meghaltam, mert ráértem éppen,
és semmi más dolgom nem akadt,
de nem volt több hely az égben,
maradt a játszótéri ócska pad.

hevertem ott mozdulatlan,
hajam borzolta a szél,
nem volt benne semmi szokatlan,
csak szememre ráalvadt az éj.

emberek jöttek mentek,
néha köptek, vén csöves,
élve örültem volna a kegynek,
hogy poharamba csendül pár boldog ötvenes.

hirtelen felültem,
azt hiszem egész álom volt,
de szerintem addig repültem,
míg megittam hat liter nejlon bort.

tudom, már a halálnak sem kellek,
húsom döglegyek hiába köpik,
legjobb lesz ha élve eltemetnek,
nem kell egészen csak köldökig.

így enyém a lent is fent is,
lábam pokol szemem éden,
szétszakadok egyszer úgyis,
virág rajtam vörös vérem.

mert nincsen föld mely befogadna,
úton vagyok mióta létezem,
szám a jóllakottakat fosztogatta,
még Isten sem tudta, hogy éhezem.

sovány lettem csontom csörömpöl,
de csupán a játszótér hallja,
fejemen szikkadt jég dörömböl,
baloldalam a szívem kimarta.

lyuk lett hát a baloldalon,
az életnek nevezett golyó ütötte,
a szív nem kis vagyon,
mégis mindenem lehűtötte.

Fülöp Kálmán: Szaturnusz láng

Nyiscsák Veronikának

Magadba bomló
drága mécses.

Szaturnusz láng,
tört porcelán
neved írd
hűvös hajnalokba,

a változás titokfalán
jelzés légy,
szavak piros virága
áttűnés örök létezésbe,

szeplőtlen tűz,titok csupán
hű önmagadnak
lépj elébe.

Irlanda Máté: Mindigse

1.

Nem emlékszem az elsőre
nem égett belém, az
azt sem tudom mikor,
neked se rémlik,
amire én sem emlékszem,
olvasás nélkül vissza a feladónak,
nevezés nélkül nyert verseny.
Önmagába omló magabiztosság.
Visszarettentő viszonzás.

A jelentéktelen pillanat közös felejtése a miénk, csak
nehogy hibás premisszákból
vonj le téves következtetést.

Én rendben vagyok,
én nem gondolok rád állandóan,
én nem állandóan gondolok rád,
én állandóan rád nemgondolok.

És egyáltalán nem is gondolok rád.
És te? Veled sincs semmi sem?

2.

Ma nem jutottál eszembe,
ahogy egyébként is mindig sosem.
Közös félrenézésünktől
felrebbent madár kacajod
sem pihent meg mosolyod ívén,
nem telt meg a szemed színével,
amire sem emlékszem én úgyse,
hogyan is juthattál volna,
hátnemis
jutottálmaeszembeegyáltalán!

3.

Ma sem gondoltam értelmetlenséget
a nélküled mögé. Nem vesztették
el hiányodtól jelentésüket a szavak.
Minek a hiánya?
Minek a jelentés?
Minek az én,
minek a te,
mi? mi. mi!
Minek küldeném,
nem is hívtalak.
Ma sem gondoltam.
Páratlan barkochba
Holnap se vártalak.
MindigSosem

4.

Ez meg már nem is neked szól,
(a hiány sem)
lesz ez
még inkább
így se
és még inkább így.

Kaiser László: Bojkottált múlt

Bojkottált múlt
tetszhalott emlékek
feledés csöndje
átváltozás

Múltak temetője
szórások szélben
nyomok szemfedője
pázsitok földek

Nincsek és voltak
matt hallgatással
élesedőben
mégis számadások

Kemecsei Gyöngyi: Anyám tengere

anyám sose látta a tengert
valahogy nem volt nekivaló
csak komfortos vágyai voltak
csendesek...és egyre halkulók
most épp a kezébe adott
reggeli kávéban
suttognak
alig hallhatón
s ahogy vár
a csészére és rám
szemében az egész óceán

Nagy Horváth Ilona: Énmás

Eső maszatol az ablakon,
szétesett ütemek huszonhárom
külön fokban. Fázom.
Bennem valahol a rációkon innen
ceruzája hegyét nyálazza
egy vastag szemöldökű isten
könyökével lökve a folyton jövőbe billenő időt.
Szívdobogást rajzol,
hozzá készül a körém passzoló
transzcendens keret,
amiben felemelem
a nyakakra maszatolt,
alázattal lehajtott fejek közül
a magamét, és azt mondom,
én más vagyok.

Rajzolnék neked katicabogarat,
csillagokkal rajzó éjszakát,
egyszerű, szabad álmokat, békét,
ahogy levél alján alszanak
ringatózva a csigák.
Tenyeredre színes kavicsot,
homlokodra hűs szelet,
hogy aztán visszatérni elengedjelek,
mint a pocsolyán úszó papírhajót,
amire nem írnék semmit.

Paál Marcell Hesperus: Májá

.
Viasz lesz a fényből. Csúszós,
megolvadt levegő. A test mélyébe
kúszik, zsírfoltos merevséggel
borítja a szívet.
Árnyékok hámlanak a falakról,
bizonytalan lélegzetvételek
közé ékelődik a gyötrő gondolat:
semmi sem múlik el,
csak kiábrándul innen-onnan.
.
Ahogy átszédelegsz alattomos
társasjátékok szabályrendszerén,
úgy égeti beléd a tapasztalás
stigmáit az idő.
Már érzékelni sem akarsz,
de szemedbe csorog a viaszos fény,
átjárnak az ingatag árnyak,
és visszahúznak a létezésbe.
.
Várnak még rád élhető káprázatok.

Pethes Mária: illegalitás

látjátok
fákba fészkel a villám
de nem talál rám
olyan mélyen élek a víz alatt
kihűlt emlékekkel harcolok
nem szövetkezem
semmiféle rendszer ellen
ahhoz is évek kellettek
mire önmagam hatalmát
megdöntöttem
koponyám belsejébe
illegalitásba vonulok
lelkiismeretem partizánjait
agyam tekervényébe bujtatom
már nem elemzem választások adatait
nem agitálok senkit
semmilyen szavazásra
nem hasonlítok össze uralkodókat
felszabadítókkal akik idővel ugyanolyan
népnyúzókká válnak
az igazi zsarnokság bennünk van
a hajmeresztő hazugságokban a megcsalásban
a szeretettől elfordulásban az érzelmi
zsarolásban a válással megnyomorított
gyerekek gyökértelenségében láthatások
huzavonájában a haragban a mindig újra
sarjadó gyűlöletben a megosztottságban
a szegregálásban az előítéletekben
a legfőbb ellenség
ott van a vakuló tükrökben
álljatok elé és ismerjétek fel
magatokat
engem ne várjatok
oly mélyen élek
koponyám csarnokvizében
kihűlt eszméket raktározok

Radnai István: Így nem szabad verset írni

ma nyár volt de fakó a fény
az ablak mögött felhő emelkedik
ma nyár megszürkül a felhő
esőre nem telik ma nyár volt

vírusok szállnak mint a lepkék
nyílnak még egynyári virágok
szirma hull némelyik feje kókad
öregszem én is vírusok szállnak

ma nem keresek fel senkit
nem várok víg vendégeket
kulcs a zárban ajtót nem nyitok
a parkot ma nem keresem fel

ma holnapra tegnap vírus helyett lepke
szálljon az ablakomba ha egyszer
virágot nevelek még tegnap nyár volt
éjfél után megugatom a holdat

Rajki Rita: Lámpások a fűben

Velem nyílt lapokkal játszik már az élet.
Ezėrt látom mindig a botor szenvedőket.
Arcuk sápadt, az igaztól félnek,
lelkük üres, csak testükben serények.

Velem nyíltan játszott a teremtő,
Mikor fájt is, tudtam miért meddő
minden ember aki nem őszinte
magából indulva, föld körül keringve.

Most már csendben élek, vigyázok a fényre,
lámpásokat gyújtok az utak menti fűbe,
csak az az ember lássa, aki belül éled,
magamköré gyűjtöm aki igaz lélek.

Székely Máté László: Szép estét

sikoltó pipaccsal ünneplő ének
páholyból bámuló élveteg nő
kóborló disznóink kalácson élnek
táncol és kering egy marokszedő
domboldalt bitorló leharcolt várrom
támadó seregre naphosszat vár
folyókon ívelő széles határon
éjfélre érkező fáradt szamár
átázott bundájú zivatart érez
hullámzó viharban fürdik egy rét
nádakat lengető medencévé lesz
szép estét szép estét terít eléd

Szele Anna: Elköltözve

akkoriban még szerettünk élni
és szerettük egymást is
a belvárosban laktunk
néhány utcára a Duna-parttól
folydogáltak a hétköznapjaink
szombatra mindig beszivárgott az utcai járdáról
egy-egy részeg vizelete és hányása a kapualjunkba
a házmesterasszony ilyenkor
sem hipózta fel a sakktábla-mintás kőlapokat
alig bírtuk tovább a bűzt egy légvételnél
a kukatárolóban ideiglenesen egy madárka testű néni lakott
háromszor másfél méteren
és egyharmadnyi vécéülőkét is birtokolt a közös budiból
nagyobb szükség esetére
ezeken kívül egy ládányi terület is illette
hozzá föld
miket sosem birtokolt
vasárnaponként a bérházból áradó sülő hús és leves illata csapta meg
némi dohszaggal elegyítve
a százvalahány éves gipszcímer-oroszlán orrát -
vajon hány család sorsára tekintett le az a fenséges fő

szozattovabbacikkhez

Szentjánosi Csaba: Nincs eső, nincs szél...

Nincs eső, nincs szél, nincs napsütés,
csak valami ősi áramló állapot,
nincs internet, nincs monitor, nincs lájk,
csak betűruha, arcmaszk, amiket
valaki itt hagyott,
nem vagyok én sem, nincs tudat,
nincs érzés, csak valami űri andalító zene,
nincsen macska, csak a lelkiismeret nyávog,
hogy a lelket simogatni kellene,
nincs a nincs, nincs a valami, csak mint
a testben a neurotranszmitterrel átjutó ingerek,
nincs kísértés, nincs édenkert, kicsavarodnak
Napóleon, Sztálin kezéből a kígyófegyverek,
nincs tüntetés, nincs tetoválás, sima,
érintetlen minden szerelem, minden szándék,
de te öröktől fogva vagy nekem, és arcomra
mosolyoddal visszajárnék.

Szenyán Zoltán: Téptem

... téptem,
téptem széjjel,
széjjel minden éjjel,
éjjel elvette apró lelkemet,
lelkemet gondosan kővel fedte,
fedte be a Teremtő,
teremtő erő,
- Ő!
Ő, aki adott,
adott, majd elvett,
elvett,
elvett,
elvett...
véremen hizlalta sápadt angyalait.

Szokolay Zoltán: Jegyzetdal

Terrornak mától azt nevezd tehát,
mi úgy lopakszik korból korba át,
hogy rejtőzködve álarcot cserél,
majd jótevődként lép fel, úgy ígér
boldogulást, de hálót vet ki rád,
megszervezné, hogy bálványozd, imádd.
Terrornak azt nevezd, ami
szabadságot tud játszani,
meg-megcsillantva hirtelen
odafönn, aztán idelenn,
hogy fontos mindenütt te vagy,
vigyáz majd rád, csak el ne hagyd,
miközben fájva vonszolódsz
a part felé, kések felé,
hol majd ő ontja véredet,
és megmentődként ünnepelheted.
Életmentőnek ne nevezd,
ki lassan öl, mert úgy szeret,
akinek zsákmánya lehetsz,
szabadon soha nem ereszt,
minden más zsarnoktól megóv,
heterofób, homofób, bifób,
szélső, középső, bármely oldali,
agyadba írja, mit kell mondani,
megtanít egyenmosolyt hordani,
zsinóron rángat jóembereket,
eljátszat velük játszmás ügyeket,
hogy nincs is itt, már úgy van itt,
csak elszorítja ujjaid,
elhallgattatja éneked,
vasajtó brong, kerék visít,
a lélek is csak test lehet,
már úgy van itt, hogy nincs is itt.
Terrornak ezt nevezheted.

Varga Rudolf: VÁLASZ, KINEMMONDOTT KÉRDÉSRE

Nem gyűjt több parazsat
fejére a szigorított életfogytos
életreítélt.
Örökös félálomban már csak motyog, motoz,
surrog
a
vibráló villamosságban,
ahogyan a vér zuhog
az
agyban
valami mágneses vonzásban,
időtlen, tompa ragyogásban.
Tapsra várva
tombol a vér az artériákban.
Taps. Ütemes taps. Tapsvihar.
Tetszhalál. Tecchalál.
Tecc. Halál.
Fej vagy írás?
Fej. Fej.
Írás. Írás.
Tapsvihar. Ébredés.
A
Tejútrendszereket
rozsda tartja össze.
Az
élethalálra ítélt
ott gubbaszt
az
álmok fölött törvényt ülve.
Körülsimogatja
a
titkot.
Kisiklott vonat a vers.
Semmi nem az, ami. Semmi sem önmaga.
Kisiklatott vonat a vers.
Ami az ütközésben
szilánkokra tört,
az
ő.
Az
én vagyok.
Az én vagyok.
Úgy, hogy nem is vagyok.
Ím,
a
szellemjárás
farsang gyászruhás álarcosbáljában,
Nagyboldogasszony didergő havában,
féllábbal már
a
fejbelőtt
másvilágban.

Vámos György: Átváltozás (... általbukcsázni...)

Lehet csak veréb.
Közönséges szürke lét:
-- nyüzsgő, lármás, szemtelen..,
de olykor olyan is terem
kinek szűk e röpte,
s ki, ha magát összetörte,
(míg csivitel a sok ostoba:
-- lám csak így készül a csoda?!)
GALAMB-LELKE tépve hull a mélybe..
s fájdalmából aljasul
felmagasztosul
a Vércse!

Ványai Fehér József: Így hullatja

Nád lábán a feketerigó
Kocsiban ülök és lesem
Csőrrel motoszkál sarjadó fű közt
Kilátásom a kilátástalanság
Mintha fejest ugrana a földbe
Fekete föveny napom
Szalmaszálra előrebukik
Nyitott verem a holnap
Így hullatja tollunk örök
Fészeképító, világnagy tavon.

Végh Attila dr.: Tenyérnyi gondolat

Szenvedély. Talán ma elfelejt.
Rettegés. Koránt sem érdekelt.
Kongatom. Ki hallja hangomat?
Szárnyalás. Tenyérnyi gondolat.
Napsugár. Vörösre fest e fény.
Sajtpapír zizegte költemény.
Szenvtelen sorokban íztelen.
Szürkeség. Ma szinte jobb nekem.
Koptatott időkben él e szenny.
Számvetés. Mutatni kénytelen.
Lesz, ha majd hiába hallgatom.
Képzelet halálba andalog.
Szenvedély. Ezernyi gondolat.
Szárnyalás. Bezárja sorsomat.
Napsugár. Fehérre fest e fény.
Hamvaink vetíti szerteszét.

Anka János: Vitézi ének

(Nagy a boldogsága a lantos diáknak:
Az árva végeken most új hősök járnak…)

Hajh! kurucok új riadók szólnak,
E viharzúgban csodamódon
Megjött a hangja a tárogatónak:
Kesergőjében régi harcunknak –
Viharai zúgnak!

Most dicsőség lett mi kurucvoltunk:
A békességben, boldogságban
Szegény, hazátlan bujdosók voltunk…
Most ránk ismernek a bajjal szemben –
A veszedelemben!

A régi harcok tüzében égünk:
A világ minden hatalmánál
Százszor erősebb a mi hűségünk…
A hon határán táborba száll ma –
Rákóczi villáma!

Hajh! talpra! lóra! kurucvezérek:
Most visszaszerzi mi hazánkat
Ez a sok vakmerő, kőszikla-lélek:
Ezek megállnak harcok sodrában,
Vérzivatarában!

A veszedelemben jobb sorsot érünk:
Drága kincse lett országunknak
Mi árva hitünk, mi olcsó vérünk…
Szegény kurucok új utat vágnak –
E labanc-világnak!

(Nagy a boldogsága Mikes Kelemennek:
A magyar bujdosók most mind hazamennek…)

Áprily Lajos: Ismét viharban

Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.

Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.

Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak
s a szélnek is szabadságszaga van.

Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szívemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízű szó!

Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója verje rá a tust:
A hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsúzó, szilaj romantikust.

Leszállni? – Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!

Bárd Oszkár: Kell lennie

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
amelyet hogyha elkiáltanék,
megoldódnának minden görcsös titkok,
és szent-békére virulna az ég,
egy szó, mitől az egyensúlyvesztett
világ helyére billen csendesen,
egy szó, amely a harcokon túl vibrál
és tilinkózik túl a csendeken.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől szétporlad minden torz, hamis,
egy szó, amely gyöngédség s vad erőszak,
együttesen korbács és balzsam is,
egy szó, melyben pokoli partitúrák
robaja mellett égi hang dalol,
egy szó, amely káromkodásnak indul,
de zsolozsmává szépül valahol.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől az ájult öntudatra tér,
szolid mederbe mitől visszalendül
a testvérgyilkos, buja, balga vér,
egy szó, amitől halkan feloldódik
a sok hurok, póz, ádáz, hülye csel,
egy szó, amit a mikroszkóp s a távcső
egyformán lát s egyformán helyesel.

Kell lennie, kell lennie egy szónak,
mitől a vad láng bénultan kihuny,
mitől a dac a semmiségbe hamvad,
és önmagától megtorpan a gúny:
e szomorú és kirabolt világnak
oly keservesen nincs már semmije,
hogy e mágikus, bűvös, drága szónak
kell valahol, nagyon kell lennie!!…

Boncza Berta (Csinszka): Csucsai kert

A kert, a messze, termő, áldott,
lombba borult...
Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.
Ott vár a múlt.
Mohos utain nem jár senki,
hosszú fák árnyékai nyúlnak.
Ölelkeznek ideges ágak,
hajlásukban ős, rejtett vágyak.
Ha jársz utain csendben, mélán,
fák őriznek megértőn, némán,
nem emberek...
Árnyék borult lelked falára,
sirig kisér bús útadon,
a nap rásüt a ház falára
s elédtáncol az utakon.
Homokszemek csillogva élnek,
dús fűben begóniák égnek
és klematiszok, karcsún, kéken
kúsznak játékosan, kevélyen
a napsütötte házfalon.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Invokáció

Nem kell elmenned Amerikába
idegenként idegen életet
bárhol élhetsz a coca-cola lázban
és analizál majd téged is lehet
Dr. Freud egy jókedvű utóda,
aki emlékeid mélyére ás
szavaid alján hátha ott van Trója
Szépheléna és a gyönyörű király
azaz királyfi, a daliás Páris,
de nem talál majd mást, mint verseket
megannyi frázist és parafrázist
melléknév cicomázta rejtjelet:
anyaföldet és szülőhazát
anyaméhet és szülői házat
első szerelmet s még annyi mást
meleg ételt és puha vágyat
életed széthulló darabjait
amit összerak majd a képzelete
és a maga képére kialakít
és nem érdekli, hogy élvezed-e,
hogy a puha bábból szép ölelésből
lepkeként szállhatsz az ég felé
szabadon, távolodva a világtól,
ahol hamburger nemzedék
bámulja némán néma röptödet?
Ó nem! Túl sok ami b enned más volt,
mint mindenki másban, ötvözet
gyáva hűségből, bátor árulásból
földrehúz száz ok, asztalhoz, ágyhoz
köt emberi mivoltod, semmit se tehetsz
legfeljebb írhatsz, álmodhatsz, álmod
akár egy új asszony, Európa lehet.

Jagos István Róbert: talán még szerettek...

talán még szerettek
ti
kikkel jeges úton összefagytam
kikkel poklok tornácán énekeltem
kik csak vártatok rám, a szóra
kik nem szóltatok érdekemben
te
kivel virrasztottam hajnalokig
kinek szívén kötést cseréltem
kivel szálltam dallamokig
én
ki mások miatt porig elégtem

Kapui Ágota: Idéző

Szerelmek ívével gerincemen
liliomlakattal számon
emléked fényében sütkérezem
hiányod borzongat, fázom
kihull a pillanat méregfoga
elkopnak lassan az évek
hőköl a hormonok vad ostroma
szőlővé aszott a lélek
szerelmed ívével gerincemen
porladó csigolyák vásnak
csontomból hiányzó lét-nyomelem
múltamnak mélyére áslak
átbukok rajtad mint szent küszöbön
léptemet akasztja árnyad
szemednek tüzében rőt köntösöm
porrá és hamuvá sápad.

Kányádi Sándor: Megrozzant az öreg malom…

Megrozzant az öreg malom,
lassan a víz ellopkodja:
elúszik a Nagyküküllőn
első csókom szemtanúja.

Viszi a víz a vén malmot,
az a lány is már rég asszony,
engemet is másnak kell majd,
más asszony kell elsirasson.

Korhadóban a malomláb,
melynél annyit várakozott
fehér lovam, kit azóta
rég megettek a farkasok.

De más, de más, de más minden!
A víz is más medret ásott.
De a csókom megőrizték,
őrzik szelíd csobbanások.

1958

Szervác József: Egy régi fényképére

midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában
haknizni járt belém a hátulgombolós remény
midőn a ráncok homlokom bensőjén épphogy érni kezdtek
midőn a nagy szerelmek bennem már futottak még fogantak

eszmék s egyéb paródiák átjáróháza voltam
midőn még kackiásan állt ki bennem ördög isten
midőn még minden asztaltól szószéktől vígan elzavartak
midőn még túléltem midőn még ebbe haltam

az volt a szép rosszkedvem önfeledt kölyökkora
s a többi már előlegként zsebemben

A.Turi Zsuzsa: A fák, télen

A fák,
az ágak,
varázsütésre
dermedt
árnyak,
nyújtózó
mozdulatok
csendjébe
meredt
kezek,
télen
pőrére
vetkezett
élettelen
gondolatok
kifeszítve,
a jövendő
pillanatképei,
csontvázak,
vakon
tapogatva,
kaparva
keresve
a fényt,
az idő
mindent
lerágó
labirintusában.

Albert Zsolt: ELALVÁS ELŐTT

Mert folyton hajnalt akar,
vörös tetőkön ezüst delet,
mégis járja minduntalan,
mint alkony az utcát,
mint szürke halál a teret.

Őrizne néma folyópartot,
hidat mely összevarr, cipel,
hogy cölöpjein mindig álljon,
hullámai alatt a távolságot
temesse el.

Elalvás előtt érik az árnyék,
ahogy feketére keseredik
a fán felejtett meggy. Végül
vére varjak csőrén fröccsen,
de csontos magja új életre kel.

Bánfai Zsolt: FÉNYHOZÓ

Szívem olajfák alá ágyazom.
Mária könnyezik, árnyként jár a falon.
Halott ágon hírek szerint nem nő alma –

oly szép, ahogy alszik: arca fénye kitakarva.
Apám karjában szótlan rózsa-magány.
Anyám szonettet fűz két oldalán.

Napon görbült minden álom –
gúnyában járok, világít a származásom.
Jártam én is hóban egykor –

csillag-úton bolygó-ropta bocskor;
hajnalban-fejt-fehér köd fröcsköl rám,
tulipános törzs a két bokám.

Anyám ölében lobog, ég a párna –
Fulladt csikóm rég nem jár a bálba.
Mohaköntös zöldít, ül a vállamon –

Hollószárnyon fénylik ravatalom.

Barna Zsolt: Nyári tangó

A körúton egyedül
járt tangót
megint a június,

s egy régi dallam
tompa ritmusán
egy viharvert szív
ütemre dobbant.

Sóhajtva dőltem
egy odvas fának.
Esett. Apró cseppjeit
hullattam a mának'.

Talán a szélvihar
csalta meg szemeim,
vagy csak a múlt
a ború kedvére játszott,

de lüktetett s látszott
ahogy a jelenre, hűlt
vért pumpáltak
meszes ereim.

szozattovabbacikkhez

Bogdán Mária: Bíborhajnal

Ma reggel lilában kelt a Nap,
még sosem láttam ilyen szépet,
hálóruhája ráncait durcás szél húzkodta,
s kihűlt kémények mögé bújt a lényeg.
Takargatta szemérmét álmos-pajkosan,
kócos haját felhők simították,
baglyok pletykáltak a nyárfán, de
nem tudja senki: múlt éjjel hol járt?
Vajon mitől csillog olyan nagyon
boldog-bíbor színben?
Nem tud erre választ,
talán csak az Isten,
hiszen az ő házában öltözött,
mielőtt felbukkant végre
a templomtorony mögött.

Czipott György: Őstenről, rólad

idő horgonyul kérdéseidbe,
hánykódnak lemált napok
feszített napkötélen.
verődnek percek sebezve
varhibákat és születlen
rózsálló dedek ajkait;
hogyanmód is várhatsz,
véregek közé feszülten
enszaros föltámadást?

idődara plasztikfogad élén,
mintha megcsikorrannak
magukbanyíló ajtók;
de cikkafényt muszájolsz
csóvás lámpává egybegyúrni
és rettegőn köpöd csillagok közé
reneszánsz mérgeid.

ősten viharkabátját irigyled,
hisz csak csúszmászni tudsz
eszmék csapásán…,
sosem léssz majdmár úsztudó
vertkalászok halálos
hóarany őrletében.

irigyeld hát ősten viharkabátját,
hisz pőrén vonaglasz
csilló kátyuban.

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf