Fáy Ferenc: Hajnal

A két szomszédnak átköszönt.
S mert szálkásan, kétkedve néztek,
köszönt a sok kerítéslécnek
s az árokpartnak is köszönt.

Lement a kertbe és köszönt
a mélyben szunnyadó csíráknak,
a meggynek és a szilvafáknak…
aztán az egresnek köszönt.

S köszönt a rozzant kútnak is,
a láncnak és kit láncra vertek
a horpadt, rozsdás vasvedernek,
s a gyom-vert kerti útnak is.

szozattovabbacikkhez

Feketéné Korény Lívia: Fények

Nagyvárosi fények,
nagyvárosi lángok,
üveg alatt nyíló
trópusi virágok,
pirosan, fehéren
vakító zsarátnok…
Elhalványul tőle
a hold ijedt fénye,
s a csillagok bújnak
sűrű feketébe.
Még a nap fénye is
kevés lenne hozzá,
hogy az éjszakákat
versenyt aranyozná:
köszöntését fű, fa
úgy sem viszonozná.

szozattovabbacikkhez

Flórián Tibor: Szél veti ágyam

Nincs mitől félnem, sem házam, sem földem,
ifjúságom lázba és kínba öltem.
Nem szónokoltam a fórumon bután,
s nem futottam földi istenek után.
Sodorhatott messze a történelem,
a honvágy és a hűség jöttek velem.
Gazdag vagyok, mert lám szegény maradtam,
szél veti ágyam, tenger zúg alattam.

Föglerné Kolozs Marcella: Majdnem ember…

Zimmeg-zümmög a kis darázs;
kedve, mint az izzó parázs.

Szinte táncol fűn, fán, bokron,
mézcsókot lop virágszirmon…

/Közben lesi, egyre várja,
kit döfhet meg a fullánkja…/

 

darazsfej

Iváni Zoltán: Szent bolondság

Az én népem hívő fajta
 s ki a hívást igazán akarja
nem meri őt bolondsággal mérni
hibáival is megérti.

Az én népem azért virul
mert hinni tud bolondul
és a sok-sok mérséklő közt
ha nincs a világban társa
nála ez a szépség akarása.

Nagyot tenni megmutatni
lelkesedni és e lázban
ha kell testvért is eladni
Álomvilág hős alanya
egyszer fent és egyszer lent közt
a gondokat nem szereti
azért nem kell vers se neki
csak ha hangos kedvvel teli
s bár józanul így szomorú
itt mindenki hősi sorú.

Kérdem s nem is jól van ez így
virtusságból temetgeti az övéit
s mégis azt próbálja
hogy lenne a föld az ég szolgája.

Élete egy nagy-nagy templom
ahol nem is ésszel – inkább
hittel, szívvel illik lenni…

Szent bolondság?...
Hát csak azért:
Ne bántsa senki!

                                         1975

Cságoly Péterfia Béla: Elmentek?!

Alig múlt egy éve, hogy rendszeres szerzőnk, barátunk Kapui Ágota költő, vétlen közlekedési baleset áldozataként, értelmetlenül és váratlanul itt hagyta a földi létet.  Mindig derűs lénye nekem, nekünk – persze versei is – nagyon hiányzik.

Érteni volna jó a bábeli zűrzavart
kattogó csettegő raccsoló sziszegő
nyelvek dühöngő kavalkádját
érezni a patikamérlegnyi ürességet
a kihörpintett méregpoharakban
újratölteni csordultig a csendet
értelmes emberi szavakkal
feléleszteni az alvó érzékeket
tapintani az érdeset látni az élet
színpalettáját ízlelni a rosszat és a jót
észlelni az árnyalatskálát igen és nem
a bogár feketéje és szemfehérje között
szimatolni a verejtékező nyár ezernyi illatát
elárasztani vágyakkal a lélek sivatagját
gondolattal az átmosott agyakat
a tekervények kilúgozott labirintusát
tisztánlátással a gyűlölettől homályos szemet
emberszeretettel a dogmákkal elvadított világot   

    [Érteni volna jó]          

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Kelet felé

A terem fűtetlen volt és koszos
és ahogy ültem ott és szólt a zene
menüett vagy valami hasonló,
az ajtót néztem hátha majd belépsz
/egy régi asszony egy réig képről/
s olyan szomorú volt ez az egész
ez az ódon és romos és árva ház
a Zwingerhez egészen közel
és a híres szobák egykor szép sora
hol annyi gáláns ütközet történt,
/de soha, soha egy aprócska csoda/
hol nyalka dandy ült és kacér kokott
s a terem most fűtetlen kopott
unott a pincérnő a fáradt valóságban
s csak magam ülök és szól a bálra
emlékeztető zene:
„melyben az ismeretlen képe él”

                             Drezda, 1976

Jagos István Róbert: Fotográfiák

Mint mikor füsttől sárgult egy kép:
rajta ismerősnek tűnő idegen arcok.
Gyermekkezektől épp hogy ép,
ó időkből itt maradt örömök, kudarcok.

És itt vannak a beállított szeretetek
helyett az ollóvágta, kigazolt napok,
melyek továbbkísértenek, mint ahogy kéne -
billogként ránk égett pillanatok.

Nézd, ott vagyunk bábként mozdulatlan
a tegnap és az azelőttek határán.
Meredten, kócosan, megfakultan
úgy a nyolcvanas évek vége táján.

                                        2015

Kapui Ágota: A hegyeim…

A hegyeim pompás fekete mének…
Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek,
Sarkallja őket füttyös éjszaka.
A gyorsvonat most fényt villant a tájra.
Feltűrt gallérú bő ballonkabátban
a gondolat vacogva fut haza.

A hegyeim pompás fekete mének,
nekirohannak nyerítve az éjnek,
patájuk zúzza félelmem jegét.
Ablaknyi fényben lábujjhegyen állva,
gyermekkorom dalait dudorászva
végigsimítnám táltosom fejét…

Kányádi Sándor: Magyar históriai pillanatokra

1

vajon ha koppány úr a győztes
fölnégyeltette volna-e
vajkot ki ha magyari nőt vesz
asszonyául s nem hozza be

európát pannóniába
irtva már-már a nyelvet is
nem hittünk-e vajon hiába
ha bennünk az isten se hisz

ha folyton folyvást önerőből
kell újra s újra kezdenünk
ha minden áldozat kevés

vajon ha istván visszahőköl
akkor is fölfeszíttetünk
vagy mégis volna küldetés

1983

szozattovabbacikkhez

Szervác József: Vacak

Arcomban arcod. Bánatod,
mint ínyed ízét, rám hagyod.
Nekem az nem szoroz, nem oszt,
a bánat bennem őshonos.

Ki vagy? Egy zátonyra futott
simogatás alatt halott-
szelíd gyerek. Egy pillanat,
s föloldozol. Te kis vacak,

ámok hitem, hogy megelőzd,
fölélem belőled az őszt!
Mi vagy te? Kisded hatalom.
Minden fenekvő évadom:

csipás tavaszom, szemtelen
nyaram, életfogytig telem,
hát kurvulj el velem, te lány
ezen a végekig silány

demokratikus lepedőn
dolgom legyél és betevőm,
kivégzésnyire testközel.
Halj meg. S utána még ölelj.

Albert Zsolt: KÖRÜLBELÜL

minden nap szólítalak
fáradó kódokat írva
és felelet nélkül hagysz
míg keringek körülötted

mint egy műhold
csak tompa jeleket veszek
érzékelem a pillantásokat
bolygónyi felhők alatt

létem egy pont
a Föld minden hajnalán
s ha van szingularitás
te mindenhol megtalálsz
egyszerre

Arany-Tóth Katalin: SZEMÉLYLEÍRÁS

Te vagy a szó a csöndek mélyén,
te vagy a meghitt hallgatás.

Szemed a fény az árnyak szélén,
csókod a holdfény ragyogás.

Karod az égbolt csillagpajzsa,
szíved az élet: dobbanás!

Szavad a vágyak féltett kincse,
hangod a boldog kacagás.

Te vagy a szívem érintése,
te vagy a lélekcsordulás.

Bíró Rudolf: Storno

Légypapírból hajtok most csákót magamnak.
A zümmögő gondolatok talán fennakadnak,
és kicsíphetek belőlük egyet, ami fontos,
miben apám ingje még nem máj-foltos.

Miben nincs hosszú út, és rövid ital,
és nem esik haza „váll a vállhoz” taxival.
Miben mesél, és én hallgatom szótlanul,
mert minden szava megáll a lábán józanul.

Miben elkisér a mecsre, és a lelátón ül.
Nem őrjöng, nem ordít, csendben örül.
Miben megfogja a vállam és rám mosolyog,
mert látja mi lett abból, ki tegnap még totyogott.

Miben hallgat, figyel, és mindent megért,
tartja a pillanatot, mint amit megélt.
De idézőjelek közé szorult a mondandód,
már értem a szádra festett picas-szót...

Czipott György: Engedmény

Mellembe
zárójeles mondatokat
írtak szeráfok.
Potyán súgom semmibe
viaszt lüktető szóikat.
Váltó magam vagyok.
Miért is kérnék hát
csillagos menlevelet
akármihatalmú időtől.
Végrehajtanak
angyalok.
Úgyis.

Doktor Virág: Meztelenül

Minden tettem végítélet.
Kitáruló egekbe burkolózom.
Keresek, adok, nem találok.
Csak másodperces dobbanást
vet felém a sors,
ha sors ez.
Sürgetem tetteim,
hogy sokasodjanak.
Merénylő lettem.
A véletlenek szépségével
verekszem esztelen,
kertkapuk nyikorgó
hangjává szűrődve,
rozsdás értelemmel,
félmeztelen.

Ernst Ferenc: Felégett múlt, elhamvasztott jövő

Beleszólsz pedig nem vagy itt,
téged az élet nem tanít,
kezedben zászló, rajt' a párt
jelszava éppen újra vált.
Nem kell már orvos, a lét kerek,
nem lesznek beteg emberek,
lapos a föld, s tán zöld az ég,
indulni kéne, vagy maradni még.
Kerítés épül, bár nincs határ,
fél európa unja már,
a másik felének egyre megy,
hogy arabok jönnek vagy négerek.
Megosztó lett a pápa is,
a lencse arany, a tál hamis,
szólnál, de már rég nem vagy itt,
elszórtad jövőd hamvait...

Fülöp Kálmán: Hazavárom

Szó nélkül ment el,
mint az álom.

Nagyon szerettem,
a halált is
vállaltam
volna érte.

Ott hagyott
fekete
magányomban.

Amikor rám
könyököl
az emlék éjközépen,
az ő arca átvilágol
a koromsötéten…

Én minden este
ma is hazavárom,
csodálni
szép szemét
az éjben.

Gavallér János: Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült.  Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

Hajnal Éva: megközelítőleg

.
megközelítőleg felismerhető vagy
mesés gyerekkorunk seolban suttog
most
felvarrt mellek
mélybarna alapozó
műkörmök
és
aranyaid között
piroslasz
barnulsz
kékülsz
ráncaid redőin rémület
libazöld selyemben üvegszemek kérdőjelei
megközelítőleg
fel
és alá

Jónás Tamás: ALTATÓ

A színek éjjel összebarátkoznak.
Paplan alatt a sötét testmeleg.
A fáradtság a szemekben fészket rak.
Az ágy lábánál tollpihe remeg.

A falakban, mint hangyaút a földben,
vonulnak a drótok, éhes elektronok.
Az üres tükör tanútlan örömmel
fest holdat, bolygót, ami veled forog.

Aprópénzek hullanak a kertbe.
Hangjuk csengő postásbicikliken.
Már úton van, de reggelig még nem jön
a bundás fény, vakító semmiben.

Kemecsei Gyöngyi: Határaink

Egy lépésre vagyok a faltól.
Eddig jöttem el érted.

Elég távolra önmagamtól,
épp annyira, hogy féljek.
...és most nem mozdulok.

A lépésre várok.
Az egyetlenegyre,
amit tenned kell felém,
mielőtt megfordulok.

Kiss- Teleki Rita: Bőrönd

Alulra a súlyosakat tettem,
tetejére a pehelykönnyű
finom érzelmeket,
de nem sikerült, nem fért bele minden,
és a fele cuccom kint rekedt.
Most ennyi, felcímkézem,
itt a nevem, felírom a címet is,
de ha elveszik és megtalálod,
fel ne add… ott már senki sem lakik.

bőrönd1

Márkus László: csak a csönd

csak a csönd
motoz félénken bennem
ma
elfogytak a hangok
siket a világ
néma
vadvirágok buja ölén
nem zümmögnek méhek
a
fecskék sem trécselnek
miközben
cikornyás kűrjeiket futják az égen
a moccanatlan tájban
itt
nem rezdül levél
fűszálak sem bólogatnak
pucér pipacs szemléli dermedten
lehullott szirmait
nesztelen röptű tengelicpár
int búcsút a tájnak
hol
mintha a halál honolna

Mikus Vilmos: Tisztaság

Tisztaságom? Kétségtelen!
A körbeölelt zaj, mi mocskos.
A hold, a fák, s az öt fő elem
Járul hozzá otthonomhoz.
Nem engedem, hogy megártson
Semmiféle pór-, vagy gyöngyszem.
Igazság? A másvilágon!
Ott, ahol sosem öregszem.
Jó és rossz dolog az nincsen,
Nem léteznek -egymás nélkül.
Tudatom, te féltett kincsem:
Elhagysz te is? És legvégül
A szívem se ketyeg többet,
Nem dalol majd percet, órát,
Akkor is a boldogságot
Próbálgatom, hátha jó rád!
Tisztaságom? Ezer arcon,
Ezer szívben! Nem cserélem.
Mocskos világ dúl a sarcon,
Ezekből én bíz' nem kérem
A jussomat. Sose legyen
Gonoszságon szerzett pénzem!
Hogy más rossz kenyerét egyem?
Nem létezik olyan szégyen.

Paál Marcell Hesperus: VÁSÁR

.
Megbízhatóan szabadnak lenni.
Megbízhatatlanul feledkezni.
Csomókat kötni balsikerekre,
belátást pumpálni zsigerekbe.
.
Csúfolódni torz korszellemmel,
kokettálni a szemtelenekkel,
bátran félni, ha gyűlölik arcod,
elcsitítani gyász ízű harcot.
.
Megbízhatóan ember maradni,
sanda senkikkel alkudozni,
a sorskufárok nyirkos kezében,
hamis az érték, s vagyon a szégyen.

Pethes Mária: Csőd

kiképző őrmester az idő
kicselezem
a tömör semmiben
ösvényt vágok a szabadsághoz

Isten szenteltvize az eső
megáld vele mielőtt
mint magányos fény-részecskét
elnyel az éjszaka

bejelentik a csődöt
a könyvek bizonytalan
ellentmondásokat táplál a szél
rongyos felhőpaplan az ég

elsötétül a város
birodalmak bukását
jósolják a csillagok
a csend foglyul ejti a tájat

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: CSÁNGÓ SIRÁM

Szétszedve  minden
szanaszét nő és férfi
ugrabugrálva:
a teremtés  volt
bugyuta – elfuserált
hozzá  nem értő
s mibe  kapaszkodj
ha isten is kacagott
a  fohászkodás
a lépre  csalás
a melegedő  égbe
felkelő  Napba
akár csángálva
Babba Máriával s az
öle fiával –
Jézus légy tanú
bukásban – búsulásban
elmúlásban is.

Rajki Rita: Csendestárs

Túl csordult szavak születnek,
néha, mégis jobb lenne a csend,
mint a mindenséget feszegetve,
esztelen nyomulni a semmiben.

Néha a csend jobban szólít,
mint fröcsögve, üres frázisokban a szó,
néha a rend az igaz gyógyír,
S ha tudjuk miért van, hogy hallgatni jó.

Néha, magányban jobb megtanulni,
az elménk szárnyalva száll ha kell,
ha kell, magunkba is tudunk égni,
s nem csak más az, aki felemel.

Itt túl csordult szavak születnek,
magzatmáztól ordít minden rím,
Mégis, néha jobb ha körbeülnek
csendben született gondolataim.

Schifter Attila: Vamp

Mindig oly’ körültekintően érkezik,
( macskaösztönnel ) a sejtelmes éjjel
’s nem hallhatod meg soha lépteit:
vészjeleket ilyenkor nem észlel
egyetlen kivéreztetett férfiszív sem,
ha tűsarkaival rajta átgázol puhán
bár, fájdalomtól fetrengve nyüszítsen,
halálra sebzetten - mint párbaj után.

Ahogy megvetően biggyeszti ajkait,
’s a lehunyt pillák tekintete végigseper,
jól ismeri, mit benned elszabadít
( őrületbe kerget vele, milyen lezser )
legyen csak valami kültelki vagány
vagy fuvarozza elegáns limuzin;
hamar a lábainál hever mindahány
- neki ez csupán szokványos rutin.

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsanna: látlelet

a lassan folyó patakvizen
vitorlázik egy üres flakon
a padok körül eldobált
szemétbokrok
a folyóparti kövek között
törött sörösüveg
a kilazult utcakövet
soha senki nem igazítja meg
kővirágtartókban méteres gazok
kicsorbult lépcsők
vezetnek festetlen kapukhoz
mögöttük gondozatlan udvarok
láthatod
látlelet

Szenyán Zoltán: mind hamis

... szétfolytam,
lelkemet fojtogattam,
benne forrongtam...
szél fújt,
eső is hullt,
nem fordultam,
lökéseivel dacoltam,
mindez csak látszat volt,
fáradt olajjal festett folt,
testem itt haldokolt,
rég nem harcol...
marcangol
marcangol
marcangol a gonosz,
testbe zárt kénköves pokol
... aki jön, aki lát, hajbókol
mindenért engem okol...

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: VISSZHANGZIK

Csempészcigid
füstje harmonikázva
száll, ezüstselymes
lobogó,
azt, azt, azt
lengi,
 már, már, már
nem is, nem is fáj.
Fáj.
Eztán csak így bolyongsz, bóklászol
 majd tovább,
 saját, saját, saját
 bõrödben is egyre idegenebben,
csontkalodádban is egyre
didergõsebben, napmintnap egyre
elveszettebben,
egyre, egyre
lidércesebben, hátad
 mögött visszhangzik valami
nevetés, az, amit
 néhány éve
valahol
 talán, talán
éppen te nevettél
 még.

Vernyik László: Előfordul...

A Szív az élet fundamentuma.
Arra feszül rá, minden nagy világ...
Véres tajtékot vet, mint a Duna,
...Néha homályos, mint alulexponált,
rosszkor elkészült fotográfiák!
Van, hogy hűvös, mint borospoharak,
S akad, hogy folyóin rian a jég...
Előfordul, hogy néha megszakad,
ha őrült kínján nem segíthet Ég!
S van, hogy a pitvarok vendéget várnak,
mikor a Magányom hagy magamra...
Olyankor emésztő lávaárnak
mutat irányt az izzó magmakamra!
...Ez akkor van így,... ha írni vágyok...
Kiábrándult lélekkel, de bátran!
...Bent szívemre ráfeszült világok
hamuvá égnek, alulexponáltan...

Áprily Lajos: Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Benedek Elek: Kisbaconi temetőben

Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Rávetődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.

Egykor, régen, haj de féltem,
Ha temetőkertbe léptem!
Vége már a félelemnek:
„Nagyapóék” itt pihennek.

Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat;
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.

Elmondom, hogy bárhol járok,
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szívvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szerelemmel;

szozattovabbacikkhez

Berde Mária: A nyárádmenti álom

Kabdebó Ernának

Emlékszel még az útra? – Csillón surrant a Nyárád,
Pazar tavaszutó, aléltas délután.
Kocsink elébe rázta hajlékony, ifjú szárát
Sok hamvaskék vetés, a táncos szél után.

Már alkony fújt a napra gyöngyfényű enyhe párát,
A leheletnyi hegylánc az éggel egybefolyt,
Oly halkan szállt a sok szó, oly csillón, mint a Nyárád,
Hogy szinte láttam őket, mint tünde lepkebolyt.

S amint velünk repül, kocsink fölébe rajzva,
Kápráztat, részegít, tánctótágast csinál…
De mitse szóltam én. A tavasztarka rajzba
Ájult boldog szemem a rét csodáinál.

Villant a margaréta, kéklett ezernyi csengő,
Lazac-szín nyári paplant húzott a baltacin,
Aztán kakukkfűszőnyeg, parlagirózsakendő…
Kezem olykor kinyúlt, esdőn, bohó csacsin.

szozattovabbacikkhez

Jékely Zoltán: Két kalotaszegi vers

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant
s velejiből szippant szagot a kozsbor.

De pántlikája, amivel temették,
még mindig tart; ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról most már egész csudákat
pusmogatnak a szószátyár menyecskék:

Éjfél körül, ha kutya sem ugat
s a bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyolgat.

szozattovabbacikkhez

Szabédi László: Az egészet akartam

Hasonlatos az életem azéhoz,
ki egy mezőn kincset találni vélt
és hogy magáévá tehesse, mindent,
amije csak volt, elkótyavetyélt;
megutálván, féláron tékozolta
marháját, földjét, házát, a vagyont,
hogy a kincses mező tulajdonában
megsokszorozva láthassa viszont.
S mikor a mezőt háromszoros áron
eladta néki a mezők ura,
hiába ásta reggelitől napestig,
meddő méhében nem volt kincs soha.
Fedetlen fővel jár-kél birtokán most
a magát megcsalt földesúr, konok
tekintettel kémlelve mezejét, mit
buján felvertek átkozott gyomok.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Két szálka gerendádból

I.
Kötőszavainkban fáj a lét.
Megítélve ítéleteinkben,
Isten testébe tört szálkaként élünk,
Bennünk a Semmi, és bennünk a
Minden.

II.
Megítélve ítéleteinkben,
bennünk a legtöbb is kevés.
S bár létünkben a semmi, minden,
belénkszakadva szálkaként,
kötőszavainkban fáj az Isten.

Jagos István Róbert: Idővel ott leszek majd

Sokat gondolkodtam,
Jó-e, ha megírom az igazat.
Bele az arcok tengerébe,
vagy burkoljam, mint oly sokan,
tiszta leplek mögé?
Döntöttem:
vállalom magam,
mint hős, balga szerencsétlen,
s így kívül maradok néhány
isten körén.

Nem baj, ha büdöset lehel tollam szája.
Se az, ha tetvesként
mondok áment egy füstös sarokban,
némberre várva.
Egy biztos:
leplet, másokat nem mocskolok.
Magamban meg kárt tenni nem tudok,
hisz ott vagyok, ahol már nincsen út.
- Idővel az leszek,
hol mindez összefut.

Kapui Ágota: Feladod magad

hihetsz te szélnek szónak könnyűségnek
cipelhetsz háton tekényi batyut
és vonszolhatod nappalod az éjbe
mert szögfejekkel szórva a tejút
már várandós vagy tán az iszonyattal
csak nem tudod és bízol hogy szeret
és nem tudod hogy máris letagadta
hogy hallotta már valahol neved
és kakasszóra színezüstté válik
az áldozatra váró virradat
mint inga lengsz a levegőtlen csendben
s a gondolatnak feladod magad

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap…

mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem

jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem

felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem

fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen

de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen

Kolozsvár, 1990

Szervác József: Mentsd

Ma csak neked jut hát föloldozás,
megkapod tested jutalékát
e másik testtől, kiben laktam egykor,
s mint disszidens járnék most haza néha.
Ne félj, üzemel öled pici gyára,
benne örömöd üzemel s egy bujdosó,
ki nem születtem, de fölnőttem magányra,
s ha vágyad bennem most egy Istent exhumálna,
hiábavaló volna annak is a szó.
Nincs árvább, mint a testek árvasága.
E néma hajsza, görcsös végtagok,
sóhajok incselgő célszalagjai,
s a bánat szajha sztriptíztánca csak.
Ma csak neked jut, vedd hát, íme az én
testem, íme a vér, vezeklésveretes.
Vedd magadra, öltözz föl glóriába,
a maradékot most már végképpen hagyd magára,
túl messze sodródott hajótöröttet.
Szeretlek, hát mentsd magad s a menthetőt.

Arany Tóth Katalin: SORON KÍVÜLI

Azt üzenték, most már álljak ki a sorból.
Úgy állok itt, mint egy polcon hagyott óbor.

Sötét pince mélyén álmodtam egy szépet:
jó zamatok kincsét nem bontja enyészet.

Emlékek hintáját ringatja az este,
bennük van a szívem élve eltemetve.

Elengedem most már évtizedek vágyát.
– Álom volt csak, álom! – ébreszt a valóság.

Reggel, mikor fázom, betakar a semmi.
Furcsa érzés soron kívülinek lenni.

B. Mihály Csilla: Erdély

/Honvágy/

Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 
Vár a forrás, menny neszébe suttog,
elmém néha visszasompolyog,
elcsitít a vadregényes szurdok,
hűs patak, a sziklazsombolyok.
 
Nézd az embert! Ó, a bölcs vajákos
ritkán szól, s csak azt, mi lényeges,
ám a csendje csontvelőig átmos,
és szemében csillagfény repes.
 
Puszta órán célt rabolva ringnak
délibábos, szertelen terek;
álmát hordom szép halottaimnak,
míg hiányzol, el nem vesztelek.

Czipott György: Nomen est omen

hogyan is ölhetném
szívemkalodás szép
sárkányaimat feledésbe
patyolattollasokat
gyehennaangyalokat
hisz nevökön hívván
éjdélvecsernyére hazatér
hajoltfővel valamennyi?
hogyan döfölhetném
mezítelen magamat
előlük csillagárny alá bújtan?
hiszen csak
lettem entejes gyermekem
kárhozat eleven hírhozója;
mennyugar hétpoklos
pőre koldusává teledtem
– – –
sárkányokkal pettyes
mindordaséj dúcolt szuroktere
s motozzák szelíden
akarásom
– – –
vendéglek sárangyalokat
de sosem teszem odább
Ősten kortyos poharát
egykarikáról

Dombi Tinódy László: Felhők csatája

Tuják sűrűjében, kertemben álltam,
és csodálva néztem a fényes eget.
Jobbról is balról is fellegek szálltak,
éjhomályba téve a széles teret.

Kardlapszavaikkal felváltva vágtak,
dacosan villantak a furcsa szemek.
Panaszhadaikkal egymásra másztak,
arcomra hullajtva hazug könnyeket.

Ijedten figyeltem a küzdők hadát:
féktelen csatájuk már mindent felélt,
míg görcsösen védték átkos igazuk.

Istenhez fordultam, és kezdtem imát,
hogy dörgő hangjára tomboljon a szél,
s kergesse mindet el, jöjjön szép Napunk.

Fülöp Kálmán: Szegfűt vágok

Szegfűt vágok
kedvesem
asztalára.

Reménytelenül is
szeretem
a mélységből
kirajzó szépet –
az alkotást, amely
felülmúlja a tehetséget.

Gavallér János: Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült.  Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf