I.M Kapui Ágota

Kapui Ágota„felzúg a vers és egekbe emel”

Kapui Ágota emlékére

 

Június 19-én az M1 déli híradóját nézve rossz érzésekkel észleltem a futócsík figyelmeztető jelzését, miszerint a 405-ös út Újhartyán és Nyáregyháza közötti szakaszán közlekedési baleset miatt teljes útzár van. Rögtön arra gondoltam, hogy a baleseti helyszín túlságosan közel van hozzánk és a szerencsétlenségnek dabasi érintettjei is lehetnek. Baljós előérzetem sajnos beigazolódott, a következő másfél órában két sokkolóan döbbenetes tartalmú telefont kaptam. Ezek számos ellentmondást tartalmaztak, de abban mindkettő megegyezett, hogy a baleset következtében kedves közös ismerősünk, Kapui Ágota költőnő a helyszínen meghalt.

szozattovabbacikkhez

Ásgúthy Erzsébet: Tarca-part

Magányos vagy? Ne bánd, te árva fűz,
Ki bomlott hajjal állsz a víz felett,
S üres karokkal meredsz ég felé,
Mert elhagyott már minden leveled.

Sóhajt, suhogtat, míg cibál a szél,
S vígan fütyül a téli táj felett:
– Nem vagy kivétel. Vannak társaid. –
Te itt fakadtál: itt van a helyed.

Te itt fakadtál mostoha rögön,
Megtépdesett, mosódó partokon.
Napfényes, cifra ég alá került
Talán a többi, gazdagabb rokon.

Van társad tán, kit sorsa többre vett,
S virul nyesett part kőfalán belül.
Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S itt állsz továbbra is – rendületlenül.

Te partot kötsz csak, fészket rejtegetsz,
S csak állsz, mint őr, ki őrhelyén kitart.
Téged is itt köt gyökered… Ne bánd!
Szívére zár az omló Tarca-part.

Ölvedi László: Zúg a Vág

Fut, zúg a Vág.
Holdfény remeg a csillanó habon.
És a zengő, szilaj ütemben
A bércek örök lelkét hallgatom.

Száz mérföldnyire,
Valahonnan, tán a Krivánról
Omló szikla görgött a mélybe.
Megtört csöppek ezüst tengere
Kavargott a visszhangos éjbe’.

A parton álltam.
A rét holdfényes bársonyára
Felhők hímeztek barna foltot.
Halk, fehér csönd terült a vízre…
Csak én hallottam, valahol messze
A Vág jajongva fölsikoltott.

vágbeszterce

Szenes Erzsi: Rapszódia

Este… Utcák és terek és házak
és völgyek és hegyek
Hol vagy?
Én felgyújtott élő és égő, világító fáklya
bontom a sötétet
Hol vagy?
Oh fák és kövek, segítsetek és kiabáljátok,
Oh hegyek és völgyek, segítsetek és visszahangozzátok:
„Hol vagy?”
Utcák és terek és házak
mindmegannyi ábra
néma
ablak és ablak, de egyik sem Téged megmutató
ajtó és ajtó, de egyik sem Tereád nyíló
és mennyi kapu!
Hát ég és föld között semmi más nincsen csak börtön?
Néha jön egy-egy ember és kérdez és beszél.
Beszél, de miért és minek?
Hát nem látja, hogy égek?
Hogy nem láthatom őt,
mert már csak Téged láthatlak minden szem tükrén.

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: Ágy és íróasztal

Az élet-óra ingája vagyok.
Két zökkenőm: az ágy és íróasztal.
Se túl, se innen nincs utam tovább,
Be kell érnem e kurta arasszal

Minden lépésem: tompa kettyenés
Valahol mélyrül, titkos belőlrül,
Kimérten hajszol kegyetlen erő,
Ha egy nap lejárt, újra, előlrül! –

Az idő halad. Szabom a percet, –
Halott lengésem mást hajt előre,
Felém? Figyelő szem sohasem téved,
Nem rám vigyáznak, hanem az időre!

Régen?… Halk hangú csoda szerkezet,
– Hogyha órákba szedtem a percet,
Acélos zengéssel el-elmuzsikált
Vigaszos valcert, lágy menüettet.

Ma?… Oda a kedv, romlott a verkli…
Ha betelt egy nap – aggódó gondtul,
Riadt féléstől, hogy lejár a rugó, –
Tompa búgással bús éjfél kondul…

Tamás Lajos: Örökségem

A dédapám még törte a szót
S két part között küzdés volt élte.
Szláv álmodónak lassú vére
Birkózott benne a varázzsal,
Mely örökségét hordta, tépte.

A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.

Az apám már bevert gyökér volt,
A bűvölet egy röghöz fonta,
S ha titkos vágás, vagy goromba
Ütés rezgett nemzetén végig,
Dühhel szikrázott magyar volta.

Ő tőle kaptam magyarságom,
Mely el nem nyűtt akarat telje
Elkanyarog az idegenbe
Bezárt szívekhez medret ásva,
De vize tiszta itt eredve.

Kapui Ágota: Csendvadász, Finis

Már minden történetünk befejezve
lezárva minden tartózkodó részlet
tisztázatlan mozzanat
félreérhető csend
leejtett szeretetmorzsa
már becsukva minden ablak
lesütött tekintet
zavarba ejtő próbálkozás
 
marad a nagy befejezettség
az elmúlás kerek egésze
táguló lyuk az agyonhordott zoknin
sóhajtás a keskeny tűfokán

szozattovabbacikkhez

Móritz Mátyás: Lar paternus

Hommage á’ Kapui Ágota

Ismerte a napnak csendjét, és a felhők mélabúját,
hogy a vágyvirágok és a csókok, hogy fakadnak fájva;
magára öltve nap mint nap, a veszteségei súlyát,
míg az idő gyorsvonatként, rőt fényt villantott a tájra.

Igyekezett feltárni a lelke minden kis rejtekét,
megtartani a bizalmát, mindig az ősi erényben;
fekete ménként zúzva szét, félelmei vastag jegét,
lábujjhegyen dudorászva dalait, az ablaknyi fényben.

Tudta milyen a gondolat, ha ajtaján csendben zörget,
hogy milyen a víz, ha útját a kövön át is kivájja;
remélve hogy lerázza majd, válláról a(z ólom)nehéz földet,
hogy rá ne rozsdásodjanak a fémpénzek, szemhéjára.

szozattovabbacikkhez

Albert Zsolt: Arató

A téglakerítés tetején
hajnalba öltözik a szél,
láthatatlan kezekkel
túrja fürtjeit a sarjadó nap
fénysarlói között.

Csak az ember áll egyedül,
aprón, kimondhatatlanul,
s ha mégis egyszer szól
ajkáról áradat sodor,
láng nyelve erdőt gyújt.

Tekintete bár homályos,
ő földet ás s kincsre vár
lankadatlanul.
Az égre néz s szól felfelé,
ásójára dőlve haraggal!

Végül egyre mélyebb csendbe ér
arca simul, ökle lassan kifeszül,
magvakat szór és suttogja:
  - Isten zokogjon áldást rád!

Élete kút, s fiai isznak belőle,
elfárad dühe a vihart learatta,
az ég ajtajához menekül szíve
s barázdákon dobbanva térdre hull.

Bak Rita: Látkép

Derékszögben hajlik el
a panelház teteje,
belesimul a szürke,
elmosódó égbe.
Kinézek az ablakon.
A fenyőfa ága beleszúr
Margó néni szemébe,
lesi a szomszédokat.
Véres szemgolyó
a nap felettünk.

panorama

Bátai Tibor: földröpte

a madár
tekintete rég a levegőben hasít
mielőtt szárnyát kiterjeszti

és fordítva
röptében is ragaszkodik a földhöz
célját meglátva
 
te
csukott szemmel türelmesen erőlködsz
csukott szárnyakkal

Bíró Rudolf: Dekompresszió

próbálok levegőt venni csak
azért hogy lássam két belégzés
között van e térfogat beli különbség
mikor meglátlak és ha nincs tudjam
már a látványod sem tölti be azt az
űrt amit a kilégzés során az üres
mellkasban már régóta érzek

Bogdán Mária: Burokban

Legszívesebben burokban tartanálak.
A burok megvéd.
Engem.
Tőled.
Csak néznél onnan szépen kifelé.    
És nem hallanám, mit mondasz.
Tegnap különben is
nem szerettelek harminc percig.

Aztán megint.

Szedres, 2018. május 20.

Czipott György: Aquino széltornyain

híg fényben szellőznek gyolcsok
dajkálja sebeit égbolt
s kell bírnom emléksereggel
hisz vekkerben mind mi rég volt.
árnyék páráll s föld alól sok
diólevélszagú reggel.

lidérces sarlóhold alatt
vonaglik szabad akarat.

fönn kátyút mélyülő utak
már szertetékozolt irány
s csak holnappá porladó dal
eloldott csillag mindahány.
vagyok s álmom engem kutat
tükörcsöndes angyalokkal.

aquino

Fülöp Kálmán: Elviharzik

Fehér lapokra
álmodom magányom
s kezemből kiesik a toll-

viharban viaskodom
duzzadó erekkel
s mint jó gazda
veszekszem haragos vizekkel

szememben ég
a lázas ismeretlen
és felépítem napjaim
a kínálkozó ismeretben-

míg kilépek a sötét
éjszakából
utamból elviharzik
a belátható távol.

Gavallér János: Sétálok veled

Ott, ahol a fák égig érnek,
sétálok a csend tengerében.
Hallgatom idők üzeneteit,
évgyűrűk körtánc ringatásait,
ágak között a suhanó ájert.
Néha-néha egy-egy madár reppen.
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából
ózon dús békesség szigetén.
Friss forrás fut a gyökerek között.
Szomjam oltani elé lehajlok,
térdre rogyok, mint Isten előtt.
Nyomokat látok, űzött vadakét,
odú-barlangból futnak szerteszét,
béke szigetén felbolydult méhkasként
zizegve zúgnak a lehullt levelek.
Spórák sóhajtanak újabb reményt.
Ágak között az eget kémlelem:
Hát itt vagy Istenem! Itt vagy velem!
Távolban halk tárogató szól.
A lélek felhorkan álmából,
sétálok a csend tengerében
ózon dús békesség szigeten.

                                 2018.06.21.

Jánoska Mátyás: Ma lagzi volt

Ma fegyverrel verték szívemet,
Reccsent a pitvara hangosan.
Ború takarta a színeket,
Lelkem kalandozott álmosan.
 
Mert ők úgy hívják ezt, hogy lagzi,
De a pokol tornáca volt az.
A bánatom, ő az, ki fekszi
Ágyamat és nő benne a gaz.
 
Ma még pompásabb volt ez a gaz,
A lelkem kiszolgáltatott volt.
A lagzi: sok képmutató az,
Ki benne megfordul, és a holt,
 
Én, szívem szívének a lelke
Megpattant egy pár óra alatt.
Az ős, bölcs telkemnek a telke
Omol és énem ronggyá szakad.
 
Dicsértessék az Emberek közt,
Kik oly jó mulatnak s csak vannak.
Oly sátáni mosoly ez szemközt,
Maguk után álszentet hagynak.

Jóna Dávid: balatoni anzix

jegenye lándzsák fodrozódnak a parti vizeken,
az esti gyors zakatolása nekem az időt jelezte,
ott állok Szárszón, csuromvizesen,
mellúszásom az előbb még a Balatont felezte

egy üres csónak pórázán ring,
evezőszárnyai utat bontanak majd,
most izgatottan lebeg, cuppog,
tükrének a nádas is odasóhajt

itt valahogy közelebb van az ég,
látom, ahogy a felhő Badacsony kúpjának nekiront,
létező része vagy a nagy egésznek,
alig karnyújtásnyira a horizont

Kaiser László: A homogén vándor

Homogén vándor a mellékutakon
konzekvens keresést föl nem adhatom
nem adom föl hogy legyek és lehessek
hogy nem kellenek már álcázott szennyek
pofámba hazudott hírek és  vad tények
nem vagyok gyáva de gyártóktól félek
miként félek a tegnapi hitektől –
látok már mindent égből és gödörből

Kapui Ágota: Már nem emel

            -Apámnak-

Már nem emel
és nem lök el magától
a megbékélés
homlokon simít
és kézfején
a foltokat a zápor
lemossa majd
a kor pigmentjeit
én siratom
már mintha holnap volna
pedig a mában
néha láthatom
még üldögél
mint karszékének foglya
az arca ívén
ott a fájdalom
még tart a váll
és gerincét a vénség
nem törte meg  
a fején glória
a két szemén
már ott az égi kékség
és várja őt
az Úrnak jó fia

Kátya Portörő: Vég-játék

Magányom határán
fátylamat leterítem
csend ölel
halkan dúdoló szelek
szárnyaira fekszem
csukott szemmel
eljátszom halálom
édes ízébe
fojtom bánatom
értetlen tekintetek elől
menekülök
szépségemet nem adom
kufároknak
nem tehetem
elhagyom otthonom
elrejtőzöm
a fenevad elől

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: hajnal

add rám a hajnal
csipkeköntösét

vakuló csillagok
idején
amikor a kövek nem mozdulnak
és a csend párás narkotikum

simíts
markolj
ízlelj
mint a szót
vagy keserű eszpresszót
míg el nem húzódom
akár szemről a szemhéj
s csipkeköntösöm
elemészti a fény

Márkus László: Vándorfelhők

vándorfelhőkre
bízom verseim
hadd olvassák
messzi vidéken is
nem baj ha hamar
szertefoszlanak
könnyet
nem hullat
értük
senki sem

felho thumb

Molnár Dávid: A ködben egyedül

Ők átlátnak ezeken a fehér héjakon, ezeken a köd-hagymarétegeken. Folyton figyelnek engem. Hallom a suttogásukat, amikor súrlódik a kabátom ujja. Rólam beszélnek, de ha teljesen csendben maradok, azonnal elhallgatnak, hogy ne érthessem, amit mondanak. A kontúrjaik sose rajzolódnak ki a homályból. Ha elindulok feléjük, tartják a távot, le ne lepleződjenek. Persze csupán mindig pár lépésnyire vannak. Bele kéne hajítanom egy követ a ködbe, hogy szétszaladjanak. Egy akkora követ, mint a fejem, azt kéne odarepíteni közéjük! Félek, ezzel átlépném a határt, felbosszantanám őket, és közelebb jönnének, belépve a láthatóság gyűrűjébe. Látnám őket, tudnám, hogy nem tévedtem, nem csaltak meg az érzékeim, amikor a saját mocorgásom zajában felismertem a hangjukat, hogy nem csupán az én játszadozásom, ábrándozásom, az én kelletlen, bizarr szórakozásom ez. Semmi kétség nem maradna, semmi önámító biztonságérzet. Könyörgöm, Istenem, szálljon föl ez a sűrű köd! Ők nem léteznek a napsütésben.

Paál Marcell Hesperus: LAKOMA

Tisztítsd le vígan a szúette asztalt.
Ebéd ma nem lesz, de vacsorára,
házadba tér, aki sápadt vigaszt ad.
Alkony szelidül szendergő fára.

Tégy üres tálat a kert közepére,
tányér kerüljön minden bokorra.
Szokatlan vendéged különös étke,
mást kínál néked; írt a nyomorra.

Helyére talál a villa, a kés is,
ágyásra röppen a plasztik pohár,
és várakozol, míg valaki késik.
Az idő fakul, de rohanni kár.

Sorsodra éhes egy bicegő angyal,
sehová hurcol álmoddal együtt.
Arcot cserélünk, s likas kalappal,
az Isten csendjét egymásra merjük.

Payer Imre: FÉNYBŐL VAN A FAL

A levegő, a nap, az éj
az álomnál súlyosabb. Fiatal,
az ég világosabban ragyog, fényből van a fal.
Látásból milyen rácsozat?
Lehet, hogy sehol se, sehol ok-okozat?
Vagy csak ők vannak? Arcok, utcák, házak.
A sorokban szétrévedő
a képrázó káprázat.
Csukódó percredő.
Korszakok egymásutánja nem ámít.
Nem törli el őket, örökre épek.
Megolvadnak és szertefolynak
téridő-szögellések.
Mégis, e lebegők most szilárdabbak, mint a gránit,
felvetítve maguk valónak.
Mert nem folynak a napok, kizárólag
erőből építem meg őket,
idegen épület-tetőket.

szozattovabbacikkhez

Péter Erika: hogy visszavonhatatlanul

hogy visszavonhatatlanul mit teremt,
még ki sincs találva, még várhat.
éppen lehetne, de még nem a rend,
mert nincs arra még magyarázat,
hogy vajon miből, meddig, miért
formál és alakul a lényeg,
s a képzelet pulzáló ellipszisét
- ami majd egyszer úgyis szerteszéled -
mi mozgatja, óvja, tartja egyben,
mikor lesz teljesen kész, mi félig,
ha a széleket, a felszínt megigézik,
de a közép érinthetetlenül marad.
ez itt a szív. vagy valami más vacak
néhány sejtrekeszben.

Pethő László Árpád: HAMUBAN ÁZTAK

Fojt – folyik véred
lábhoz fegyverrel tessék
lőni – ölni tán

maradjon égben
a szilánk és arc sem lesz
gondolat – sóhaj

bolyong terítve
szétkenve fákon mezőn
békétlen – árván

szüleid sírját
nem látod rég – nagyszülő
fátyla borítja

Isten  takarja -:
ne lásd süllyedését az
elveszett végnek

szozattovabbacikkhez

Schifter Attila: Carpe Deum

Minden egyes félbehagyott vers csak olyan, mint
poharad legalján az utolsó ujjnyi bor:
ahogy méregeted ( talán szemre  sincs  fél  pint )
példabeszéd nélkül is rájössz, mint annyiszor,

a maradék szokásosan az Ördög vámja,
s fizetned kell, ha egyszer asztalához ültél,
bár az utat Jézus már neked is kijárta,
hogy ne légy a pokolban visszatérő ügyfél,

s ne törődj soha azzal, hogy Belzebub befűt,
(úgysincs más tüzelője, csupán a félelem)
hát fenékig kell ürítsd az életkeserűt,
ha felmarja a torkod – majd az tart éberen.

szozattovabbacikkhez

torottpohar

Szakál Gábor: FOHÁSZ A KŐSZIKLÁHOZ

Ha már türelmem elfogyott,
ha már mindenki elhagyott,
az archimédeszi szilárd pont
Te vagy nékem,Uram !

Ha egészségem megkopott,
s a lassú léptem indokolt,
elmémet ébreszted legott,
Te megsegítesz Uram !

Sok munka vár,a kedvemért
segíts meg Uram,ezért
fogd erősen a kezemet,
ne hagyj,ó,Uram engemet !

Erőmet visszaadtad,ó,
hála Néked Mindenható,
megfeszítem a húrokat,
s folytatom mi abbamaradt.....

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: Negyven sor

Válladon a csend magánya.
Arcodra írt látomás.
Három majom hoz szabályt ma.
Sárral teli árkot ás.

Homlokodra égett bélyeg.
Félreértett szentbeszéd.
Korcsként könyvelt telivérek.
Fiad kesztyűt dob eléd.

Sziklába vájt furcsa otthon.
Új második emelet.
Muskátli az utcafronton.
Elköltözni nem lehet.

Bölcsességek falra írva.
Látod belső udvarát?
Ecetfáknak nagy a kínja.
Talán jobb lesz odaát.

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: SOSEM HALLOTT BAKANÓTÁT

Nagyapa korhadt
katonaládáján
ücsörög,
fájós csontjaival
ellibickel, melencében
áztatja,
kacorkéssel vágja
üszkös
lábkörmeit, nyög,
sziszeg, de fikarcnyit
nem jajdul, nem,
nem jajdul soha,
leheletének üvege
homálylik,
nincs győztes,
nincs vesztes, csak
csata van, esztelen
öldöklés, hadak
útján, félrevezetettek
hadjáratán
füstölgő csövű
puskával botorkál,

szozattovabbacikkhez

Földváry-Boér Elemér: Szeretet

Tudom, hogy más is érez, nem csak én;
tudom, hogy más is lélek, nem csak én.
Tudom, hogy más is szokott néha-néha
gondolkozva,
vágyakozva
járkálni a
nyárnak egy-egy
békés, csendes,
csillagfényes
éjjelén…
Érzem másban is az örök értéket,
a maradandót, az igazi szépet.
Tudom másnak a gondolatait,
bajait,
vágyait,
álmait.
Velük sírok,
nevetek,
szenvedek, -
és ez a: szeretet.

Gyetvánné Bercsényi Ilona: Ördögszekér

Vajh ki ne ismerné az ördögszekeret,
mit az őszi szél hajt kopár tarlók felett;
szúrós tövisbokrát a magyar mezőnek,
zörgő kísértetét a bús temetőknek.

Ez vagyok, lássátok, szúrós ördögszekér,
keserű magyar sors, letaposott remény,
kit letépett, s kerget cudar idők szele,
s kinek töviseknél sem maradt egyebe.

Nem mondhatok nektek könnyű kis meséket;
bennem sír a lelke a megcsúfolt népnek.
Hangom kellemetlen, kínban fogant átok,
elkerültök, mert csak bajt hozok reátok.

Nem tudok én soha megpihenni;
zörgök, hogy boldogan ne aludjék senki.
Kerget engemet a magyar végzet szele:
én vagyok a holtak visszajáró lelke!

Kiss Ferencné Forgon Margit: Levél otthonról

Levél jött otthonról, itt van a kezembe,
mohón olvasom, de nincs sok öröm benne;
szomorú hírt hozott, s könny hull levelemre.

Megint kevesebb lett eggyel azok száma,
kiket otthon hagytunk, ki szívünknek drága;
s virágot sem szórhatunk kedvesünk hantjára.

Nem látogathatjuk a temető-kertet,
csak a szívünk őrzi kedves emléküket,
míg a másvilágon viszontlátjuk őket…

panorama

Könnyű László: Oly messziről

Ülsz az asztalnál és gondolkodol
vasárnap délután egyedül,
szemed a messzeségben honol,
a szíveden a csend hegedül.

Körötted a halk szomorúság,
borult az ég, hűs a levegő,
a fák haragoszöldek, némák
és lassan megered az eső.

Sírás fojtogatja a torkod
és tudod, így tart ez örökké,
míg mázsás bánatodat hordod,
míg elindulsz a kék ég felé.

Valahol megcsörren egy tányér,
valaki beszél és nem érted,
túl vagy már a földi körön és
a világot messziről nézed.

Szappanos Márta: Villanó percekben

Villanó percekben
Krisztus arcát látom,
ha gyarló földi utak
göröngyeit járom.

Felbukkant a szent arc
éjnek sötétjében,
mikor lángot hordoz
barlangok mélyében.

Megvillan a szent arc
ezer évek óta,
minden Pilátusok,
Kaifások óta.

szozattovabbacikkhez

A. Turi Zsuzsa: Szerelem

Szívemet szögekkel verted a keresztre,
alvadt vérbe zártál mát és holnapot,
mondd miért tartasz még lándzsát a kezedbe’,
miért takarod előlem a Napot?

Sötétkék árnyékok, tűként szúró fények,
végtelennek tűnő nyűtt hétköznapok,
kereszten, árnyékban torzak a remények,
kicsorbult, hűlt szívem halkabban dobog...

Sötétkék szemeid hazug sugarában
sár, bogáncs és hamu fedi a fejem,
áttetsző hálón át, megrepedt világban
torkomon elakadt szó a szerelem.

Arany-Tóth Katalin: HELY(ZET)HATÁROZÓ

napok ünnepéből
könnyű kacagásból
dallamok csöndjéből
meghitt suttogásból
megmaradt kenyérből
pohár koccanásból
boldog érkezésből
fájó búcsúzásból
gyűrött ébredésből
esti megnyugvásból
szelíd érintésből
összetartozásból

kirekesztve

Bak Rita: Kutyavirágok

Kutyavirágok nőnek éjjelente
a szobámban.
Nézd a szétnyíló szirmokat.
Az ágyam fölött,
ott vannak a halottak,
a sok sok halott.
Beszélnek éjszaka
és szíveket keresnek.
Éjszaka beszélnek,
amikor minden csendes.

angyalelhagy

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Aszfaltrajz

Csak grafittal tudok színezni.
Diszkriminált-színvakság ez.
A szürke, megélt hétköznapok
impresszionista ábrázolása.
A gyerekek mások.
Ők színezik az életet,
csupa pasztellnek látnak
minden
utcasarkot,
aluljárót,
lakótelepet,
a családi Utolsó vacsorát.
Én is gyerek voltam.
Szerettem festeni
színekkel.
Anya mindig fehér
pólót adott rám,
hogy lássa, mennyire belemélyedtem
az alkotásba.

szozattovabbacikkhez

Bogdán Mária: asszociáció egy fát ábrázoló képre

…én csak nézlek és azon filózok
hogy fekete-fehér fotó
vagy deres-zúzmarás a kép
és inkább a régies stílusra hajaznék
mert huncutabb játékokra csábít
belebújnék lomb-asszony szoknyaráncaiba
kicsi madárkákat lesni
a fészkükbe bámulni és
örülni csak úgy a világnak
vagy csókolóznék a „titkossal”
hogy ne lásson a falu pletykás fele
hamis erkölcseiket ne borzoljam tovább
de hintát is kötnék ölelő karjaira
és fel-le repkednék előhozva
magamból a régi kislányt
és az is eszembe jut még
hogy pont ilyen volt az az
utcavégi is hol húgommal
szívtuk az első ciginket tízévesen

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Nagyapám

Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.

Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.

Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.

Az utódok szaporodnak –
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.

Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.

Czipott György: Közelítés

fenntarthatóvá feneklett
mindenéves tervű pusztulás
makukahéjköpetes járdán
érettmosolyú gumibabafej
hajcsigái fölött néha elkacsáz
valami kopott harangkondulás
olyankor olajmart varjúrongyok
telepednek keresztcsúfoló
villanypóznák karjaira imádkozni
vitathatlan szépségű kisdedek
és ledér eszmelovarnők
libegnek garantált örömtől
tulajdonított fertőzőtáblák
korrámálló reklámpapírosain
gazdaságos bérű pártházakban
vitam et sanguinem szekkóról
munkásőrszürke festék pereg

kerékpárvolt

szozattovabbacikkhez

Deák Mór: LELEPLEZNÉM

leleplezném
de nincs kinek
vakok lettek a többiek
vak lett mind és agyhalott
s én közülük való vagyok

itt van fele királyságom
vele adtam fiam lányom
páratlan maradt a párom
madár repül át a világon

ha leszáll
könnyű lábbal teszi
észre se vegye valaki
főleg ne ezek a vakok
a torkában ott a titok

csőrében olajfa ága
kettéhasítva kettévágva
figyeli ahogy a vak tapsol
megmetszve már mind a két szárnya

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Tátogó idő

Mint halak szájába
adott szavak,
nem létező amőba
szívverések,
oly néma most
minden és üres,
könnyhangja van
az érintésnek.
Akváriumnyi
gyászruhás
díszhalak
közé hulló könnyeim
gyöngyszemek.
A sós vízben
oldódnak,
miközben
engem oldanak.
Szemeim
az üveg tükrözi,
némán üvöltök,
tátogó alak.
Ahogy algák
az üveget,
múltba révedő,
fátyolos,
mosolygó redők
fedik el arcomat.

Fülöp Kálmán: Imádság

Azt nem tudom,hogy
meddig élek én
és milyen jó,hogy
ez nekem titok

mert ott szeretném
önmagam ma látni
ahol a színek árnya
nem kopott-

s az élet bár mint
nehezék a vállon-
a mélybe nyom
ahol súlyos a csend

de ég felé tör
az imám és vágyam:
hogy aholt Te vagy
én is ott legyek.

Kaiser László: Vert sereg

„Vert sereg maradéka
bennünk a férfikor”
        Szervác József

Vert seregnek tagja voltál,
haláloddal hősi halott,
megsirattak közkatonák,
hazudtak a tábornokok.

Micsoda had kísér téged,
kopottan is fenségesek:
szegényen és sarzsi nélkül
égnek tartó büszke menet. 

Kapui Ágota: Kapaszkodó

A kvantum szőkék ideje lejárt,
és hibernált jövőnk is vágyott álom,
s te álldogálsz itt irgalom-fehéren,
túl űri létről koholt ideálon --
és ott lebegsz a sűrű semmiben,
tátong a csend, s a vad felismerés
csapong agyadban, eszméket keres,
mi felötlik, az mind nagyon kevés --
mint fuldoklónak gyenge szalmaszál,
mely mentőövnek tűnhet hirtelen,
úgy markolod meg ingatag hited,
ha rád rivall az égi intelem.

agbog

Nagy Horváth Ilona: Túl közel

Éhes vagyok,
mozdulataimon alig sejlő
minta, korgó hiány kanyarog:
megbillent egyensúly.
Fény játszik a damaszt gyűrődésein.
Fegyelmet tanul a szem, a száj,
csend minden tagom,
pedig kívánlak.
Bőrömön megülve lázad a tér,
túl közel vagy.
Én túl fehér.
Pirulás nélkül,
könnyedén
szedném ízekre érzékeid,
ha utam nem állná
az idő.
 
Figyelmed nyugtalan madár,
szemembe néz,
rebben,
kis vörös szívével körbelebben,
hogy néhány pillanatra megüljön
majd a vállamon.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang nagylaszlo hajóút csillagokutjan palocviltal kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf