Ásgúthy Erzsébet: Apám

Keveset szólt. Ritkán beszéltünk. Inkább
az erdőt járta. S éltünk sodrának
    csendes őre volt.

Elbabrált egy-egy szemzett ággal,
frissen oltott csemetefával bajoskodott,
    míg megfogant.

A vad, ha erdők csendjét verte,
ős szenvedélyét feltüzelte: kürtjébe
    fújva jelt adott.

Kürtszótól lázba jött a falka,
a sűrű mélyét felkavarta, s nem
    tévesztett célt fegyvere.

E táj volt sorsa. Életének
ágbogas fája itt, a Végek táján
    vert szívós gyökeret.

Büszke, erős törzsű fa volt ő.
Keményen állt egy emberöltő alatt,
    földjével összeforrva.

E földön púposodik most a sírja.
S már csak az esőmosta kriptarács
    lehet ma vértje.

szozattovabbacikkhez

Környei Elek: Szilveszteri kiáltás 1943-ban

Az elborult népek tisztultabb vágyait:
költők lázálmait kiáltja szó ma itt.
Az Éjben hívom a halottan
bátrabbakat! Ez ájult korban
csak ők virrasztanak,
s csillagként izzanak
a Lelkiismeret helyett,
mely, mint pusztába elvetett
szó egykor, úgy tűnt el a Földön
nagy messzeségbe fúlva. S öltsön
mindnyájunkba ma újra testet
az Istenember – e bús este –,
ki a költők költője volt!
Mert vigasz nélkül szembe holt
testvéreinkkel mint tekinthetünk?
És tört szívűek mily sokan lettünk!
A költőket idézem,
egyként hívom ma néven
a holtan is élőket és az élve
most dalt nem ismerőket. Zengje Éjbe
még egyszer ének itt
az örök emberit!

Mécs László: Tűz volt…

A félrevert harang riadtan kongott,
mint bomlott szíve beteg éjszakának…
Telt csűrök égtek, gazdag asztagok.
A szél széthordta már a füstszagot
s megvakította fent a holdkorongot.

Pár perc… Hamar-kezű láng-építészek
Tűzistennek több tornyot építettek:
alulról egyre jött a láng-sereg,
tűztornyok nőttek s párkányuk felett
a hold csüngött mint égő fecskefészek…

Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott:
a kunyhók csúcsán elszánt arcú gazdák,
mások lovat mentettek, ökröket,
síró asszonynép dézsát, vödröket
cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot.

Egy öreg néni, szent, Rózsafüzéres,
ki minden haldoklókat végigvirraszt,
halottat mosdat s újszülötteket,
a lagziban mókát mond, vicceket
s ki minden jóban-rosszban összeérez:

most nagy kereszttel jött soványka vállán,
az égő csűr s a ház közé leszúrta
a sárba, hogy elűzze a tüzet…
Csodát igézve hívta a Szüzet:
s a szél megfordult más égtájra szállván…

szozattovabbacikkhez

 

Ölvedi László: Ajánlás

Az élet zord határain bolyongva
elérek hozzád végül egy napon.
Csokorba szedtem könnyet, vágyat, álmot,
neked kötöttem, íme átadom.

Nem tévelyegtem, égi fény vezérelt,
komoly szemednek égő csillaga.
Utamra bíbor hajnalt ez sugároz,
ha meggyötört a gyászos éjszaka.

Gyilkos hazugság mély örvénye zúgott,
elnyelt múltat, jelent és holnapot.
A szennyes árból elhoztam ma mégis
a halhatatlan férfibánatot.

Utolsó kincsem ez: lásd átragyogják
ostorütötte, fölszakadt sebek.
Az élet harsog lázadozva benne.
Ajándékul ma ezt adom neked.

Nem vert arany, gyémánt, sem gyöngyös ékszer,
mit esdekelve nyújthat bárki más.
Őszinte szó, fájdalmas büszkeség ez:
dacos, vívódó, néma vallomás.

Ködormok, hívó, tarka délibábok
nem csalnak immár messze tétován.
Mosolyt, békét találok mindörökre
a szenvedés, az élet szent jogán.

Rév József: Túl a harmincon

Hej, dalos éjszakák, szerelmes reggelek,
Tobzódó vágyak, tervek, akarások,
Rajongó vágyak, őrült szenvedélyek,
Nem érezlek többé: csak emlékszem rátok.
Túl vagyok ifjúság fénylő álomlángján
Ígéretes terven, önfeledt varázson…
Kilobbant az álmok felcsapódó lángja
S csendesen melegszem pislogó parázson…

Hajamban a szálak ezüstre találnak,
Arcomon már ráncok kutatnak tanyát,
Szívem bensejében – álmokat kiűzve.
Borongó lemondás kelleti magát.
Tanulok alkudni… tudok már engedni,
Nem nyújtom már karom délibáb után,
Kialudt a vágyak csapkodó, vad lángja
Lassan megsötétült napsugár-ruhám.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Egy csésze tea

Egy csésze teát igyon most,
És csak bámuljon hosszan a gőzbe,
Szívja magába a Kelet illatát,
És ne gondoljon, ne gondoljon a jövőre!
Lehunyt pillája alatt narancs ligeteken át
Fusson, fusson mezítláb – előre! –
Most nem számít, az útja merre visz,
Csak érezze, csak élje át, hogy – Létezik!

2012. október 5.

Jagos István Róbert: belül kezdődik

őszül a szív, s feledékennyé lesz a szerelem,
a kezek öntudatlanul aljasodnak el.
a mosoly furcsa görbülete mögött
fogak és fogadkozások haldokolnak,
amíg az öleb lassan rákúszik
a tenyér alatti szeretetre.
az öregedés belül kezdődik.

Kapui Ágota: Ahol a feldobott kő

Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
a húsból-vérből való szeretetbe
a bölcsőt rázó, paskoló karokba
a térdsebeknek fájó panaszába
a horzsolások sziszegő jajába
a papsajt ízű határtalan rétre
sárkányt tűzni szálló szél hajába
beledugni elcsent boldogságunk
titkot rejtő köténykénk zsebébe.

Kányádi Sándor: Kőkoporsó

alkalmi versezet Molnár Józsefnek
Tótfalusi Kis Miklós méltó és
hűséges tanítványának

a világnak olyan
szögeletin élünk
ahol csak holtunkban
adják ki a bérünk

a mi ünnepeink
feketével írvák
támaszaink mohos
sírkövek és fejfák

és egy kőkoporsó
magasra emelve
mintha a szellemek
ravatala lenne

fölötte Szenczi-gond
Apáczai-bánat
s protestáló hitünk
mit reánk testáltak

hogy akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a
közönséges jónak

kiknek ujjbögyében
s elméjében loppal
jegyesül a jelen
jövő századokkal

s akik életükkel
föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország

1991

Szervác József: Külön

Szétválasztott sziámi ikrek,
most már külön.
Kezdete jött nagy teleinknek.

És egyre hosszabb telek jönnek.
Ingünk alatt
friss sebeinkre fagy hord földet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
alszunk külön.
Mint akiket elesni visznek.

Tél lesz. És téllé hűlő testek
leszünk csupán:
Arcunkon majd a hó beeshet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
külön-külön.
Sebész helyett
boncmesterek műtöttek minket.

Albert Zsolt: Fülcsengés

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,
de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák
konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,
és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Barna Zsolt: Árva leánynak

Üresen tátong a ház,
benne poros könyvek
garmada, és a frászt
kapott kórón könnyek
közt vért cseppent
a múlt... és vércse
tép Időt száraz sebben!
Saját fiát sem kímélte,
ahogy Te sem tetted
Istenem! Ma is rögöt
dobtam!... s mellettem
a Halál újra felröhögött!
Árván hagytad leányod,
üresen!... tátong a gyász.
Benne száraz virágok,
poros és sivár a szülői ház.

Czipott György: Gnóthi szeauton

tüdőmbe
ország rakódik
s minden sejtemben
göndöridő
vettettem
gyompatkára
hányattam
dudvakorokra
hát
lettem
űreleven
zsarátsalakja
gondolatoknak
itt
valamit
valamit volna
varjúfekete
bizonyságot
vagy
szívkövér
angyalt
de
tüdőmbe
fémnehezen
gödöridőország
rakódik
és
vettetem
gyompatkára
hányatom
dudvakorokra

Deák Mór: PRÓBAFÜLKE

Fölpróbálom ezt az országot:
rámjön-e?
Zsinóros mentém lesz-e,
vagy mások jelmeze?

Átszabatjuk-e végre?
Vagy marad, ami van?
Élünk felemelt fejjel?
Vagy pőrén? Hontalan?

Ha lötyög, szűkítsük be,
ha szoros, adjunk hozzá.
Ha jelmez: Nessus-ing lesz,
ha mente, bólintsunk rá,

de vagy éljünk vagy haljunk,
félholtan éldegélve
ne élve haldokoljunk,
ne nézzünk mindig félre,

ha a zakót kidobják
és lóg rajtunk a nadrág.
Volt már nagy ez az ország,
és azzá tenni adták!

Dóczi Székely Gábor: SZÓZACC?

Pótléknak lendületlenül,
De híve vagy, magyar.
Bölcsőd az inkubátor, vagy
Abortusz karma mar.

A nagy világ ma nagy tanya.
Hely mindenütt s minek!
Oázis kell, hol nincs hideg,
És jó szerencse, némi net.

A vér vízzé vált s elfolyik.
Múltat nem építsz s jövőt se.
Mellőzöd, aki a tiéd.
Nihil se köszöntse.

Honért küzdeni, ne bomolj!
Szentként vagy pogányként
Naponta tékozoltuk el.
Füstöljünk inkább ként.

S ne vedd, hogy ünneprontás ez:
Szabadság zászlai?
Minden zsarnokot megtűrtünk,
S itt van száz, mai!

Az igaz, szálig elpusztult.
Pár név s a bújdosók?
Mindegyre a jobbra vártak,
S más nem, új csak a bók.

A viszály van. Fürdőzik ön-
Maga tengerében.
Elfogyunk kívül és belül.
Mert se tölgy, se ében.

Nagy Világ! Hozzád? Ugyan!
Kifordult vagy s kurva.
Neked mi sose kellettünk,
Más anyagból gyúrva.

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Kóborlélek

Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Állókép.
Marad.
Fuvallat szalad,
fut messze,
hét határon át,
szórja szerte szét
lelkének
lopott illatát.
Szavából
mennydörgést farag,
szeméből könnyet
lopva, zivatart.
Égre dobott színeiből
szivárványt fon a Nap.
Egymást kergeti
szív, s az ész.
Tomboló hurrikánt
játszanak.
Elillan minden.
Elnyeli a föld.
Egyszer volt,
hol nem...
Idővel újra
testet ölt.

Fövényi Sándor: Üvöltsetek

üvöltsetek, helyettem is,
én nem tudok, hiába fáj,
üvöltsetek, Quo vadis?
mert lépteimtől megsárgul a táj,
üvöltsetek hét napból hatot,
egyet hagyjatok az Úrnak,
üvöltsétek túl a vonatot,
ha mögöttem sanda fényei gyúlnak,
üvöltsetek, mikor faágat keres szemem,
ne legyen bokám harang a szélben
vagy ha szomorúan csüng le kezem,
mert borotva borzolja belőle vérem,
üvöltsetek, hogy lélegezzek,
süppedjen-emelkedjen mellkasom,
a könnyemért, ha szétrebbennek
sötét-kovácsszél zúzta arcomon,
üvöltsetek, még egyszer halkan,
s én talán visszakiáltok,
szívem csend e maréknyi zajban,
mégsem hallom tőle a világot.

Jóna Dávid: Anzix Dalmáciából

Nagyapám borotválkozás után
arcvizét két kézzel úgy csapta magára,
ahogy a tengervíz csapódik,
a partmenti sziklákra.
A két pinea, mint két öreg,
ágaikkal néha kezet is fogtak,
mindig köszöntötték egymást,
bólogattak, káromkodtak.
A sétányon ülök, egy kopottas padon,
várom az alkony vöröses fényét,
fotóznám, hogy magammal vihessem,
mint valami megnyugvásfélét…

Kaiser László: Kötődés

Én úgy kötődtem, hogy megtagadtam,
kirobbantam vagy távoztam halkan,
bármi történt, végig ott maradtam,
úgy éltem tovább, hogy belehaltam.

angyalelhagy

Kemecsei Gyöngyi: Dimenziók

én beszélek hozzá
megkerülöm érte az időt
átlépek a mindenek felett
hogy foghassak egy kezet
ami rég elengedett
vagy sosem keresett
mert nem ismer véget
sem kezdetet
ki a jövőbe lépve
a múltba tévedett
vagy velem se volt még
mert sosem létezett
megkerülöm hát az időt
hogy utólérjem őt
a rég elhagyottat
vagy meg nem érkezőt

Kolev András: Műtét után

Hideg homályban félvak ablak,
üres szemekben pisla láng.
Sebzett kézzel kimért szavaknak
halandók ajkán csendje ráng.

Csontok között időz a lélek,
mint börtönében méla rab.
A test : kegyelmes pengeélek
mentette fércelt húsdarab.

Az elnyűtt szív dadogva dobban,
a sóhajokban rettenet.
Remény kering az oldatokban,
és Isten áll az ágy felett.

Lackfi János: Péter, te azt mondod…

Péter, te azt mondod,
kifacsart felmosórongy vagy,
háromszoros áruló, koszos halász,
kinek háló mellett a helye.
Én azt mondom, kőszikla vagy,
háromszoros Isten-szerelmes
és emberek halásza.
János, te azt mondod,
a mennydörgés fia vagy,
forrófejű hangulatember,
Jakabbal együtt a legnagyobb karrierista.
Én azt mondom,
te vagy a legkedvesebb apostol,
akit az Úr a legjobban szeretett.
Júdás, te azt mondod,
te vagy a pénzügyek rendbentartója,
a szegények érdekeinek képviselője,
na meg az, aki végleg elrontotta,
akinek még az Isten se bocsáthat meg.
Én azt mondom, te vagy az,
akit meghívtak a lakomára,
aki engem elárult s ezzel megdicsőített,
aki végül nem jött el
a rá váró bocsánatért.

Márkus László: Vélemény

Ajtóm, ablakom zárva,
rálátásom nincs így a világra.
Mindenféle vélemény,
legyen az puha vagy félkemény,
hasamra csapva született,
nem manifesztálódott belőle tett.
Bár burka megreped,
bennem reked.
Kitart.
Akár a part,
mit ugyan folyója bont,
eltörölni sohasem fog.
Milyen is volna végül
egy folyó a partja nélkül.

Mécs László: Egymáshoz

Érted menni,vagy Hozzád,
Elém jönni, s nem tovább,
Mert maradunk, s leszünk,
Már vagyunk, csak megyünk
éppen együtt, s veszünk
levegőt, s életet belőlünk,
mert más nem ad nekünk?
Magunkra nem vagyunk.
Nem hagyunk hátra szót,
Kimondatlan kimondhatót,
Míg fájjuk a valót, a jövőt
féljük-e?
Vegyünk, veszünk erőt
Én Tőled, tőlem Te.
Bajok! Gyerünk szőnyegre!
Nem alá, rejtve, elsöpörve!
Gyertek levegőre, előre!
Támasztunk vihart, ha kell,
Álljon elé mind, ki mer!
Mert magunkban hiszünk,
Magunkkal kételyt nem viszünk.
Fölös teher !
Ne bánkódj Kedves!
A jövő nem terhes, a múlt az,
A kor, s lelkiismeret.
De tudd, tiszta Vagy, meglehet
nehéz, s nem érzed néha úgy,
Szerelmed, s enyém csakúgy
elég, a múlt megfakult.
A fény Te vagy, ne hagyd Magad!
Engem sem Édes!
Együtt mindenre képes
leszünk!

Nagy Horváth Ilona: Adagio

A repkedő fecskék mögött felhőket keneget az isten,
néha unottan megrázza a szemközti nyárfát,
s dob egy-két bogarat a teraszra.
Bögrém szélén koraesti rózsaszín fények rímelnek
a lemenő napra, bőrömön borzong a közelgő
éj hűse.
(Ma nem tudom, miért élek.
Ma igazán nem.
Lehetnék nyárfa.
Bogár vagy felhő.
Lehetnék isten.
Bárki. Csak ne én.)
Nem hallom a világot. A világ nem hall engem. Kölcsönösségben vagyunk.
Föl-alá járkálok magamban. Gondolataim, mint a repülni tanuló
fecskefiókák, kapkodó lélegzettel verdesnek az ég felé.
Egyszer csak elpihenünk majd.

szozattovabbacikkhez

Nagygábor Margit: Kötelék

Láttál -e már
keletlen kenyeret?
Olyan az idő is.
Úgy morzsalékol,
szenvtelenül,
apró darabokra,
mintha öröktől fogva
ez lenne a dolga.
Mit bánja, hogy szívem
életed keresztjén,
sohsem volt
kínban megfeszül.
Folyik a vérem.
Csordogál.
S madarak isszák fel
hajnalonta.
Trillájuk, szemed tükrében
lángként felizzik, s te
csörtetsz szavaid erdejében.
Érints meg engem!
Látod? Így itatlak!
Elfolyó vérem,
mint az idő is, gúzsba köt.
S Benned kinyílik, tűzvirágom.

Paál Marcell Hesperus: Olykor

.
Néha szavadból fonom meg napjaim,
néha úgy hiszed, hiába, nem érted.
Néha felszítod rejtőző vágyaim,
néha szemedben látszódom keménynek.
.
Néha nincstelenné sarcol a kétség,
néha rám húzod lepledet. Színtelen.
Néha hiányom az egyetlen érték,
néha változol. Mélyen és hirtelen.
.
Néha úgy hiszem;
sziget vagyok kavargó tengeredben.
Lassan elhiszem;
sziget vagy. Metszéspont a végtelenben.

Pápay Eszter: Jegyzőkönyv szerint

Anyám azt mondta, megfulladtál.
A hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
ott, a klórbűzös kórteremben,
ahol egy csukott ablak miatt ordítozott valaki,
s ahol számodra is nyilvánvalóan
esély se maradt a gyógyulásra.
Én egy bajnokot faggattam épp Csepelen,
és cirka másfél órára meg is feledkeztem rólad.
Amikor elvittek, a kutyát fogtam le ahelyett,
hogy a szemedbe néztem volna még egyszer,
utoljára ebben a hozzád társított életben,
amelyből fél szóval mindvégig hiányoztál.
A ravatal mellett nem hullott könnyem,
hiszen kezdettől hatékony, jó tanárom voltál;
emelkedetten szépnek láttam a pillanatot
és misztériumot sejtettem még abban is,
hogy a szádat végül nyitva feledték –
talán a mindvégig hiányzó fél szó miatt.
Anyám azt mondta, megfulladtál.
Ott, a klórbűzös kórteremben,
a hivatalos jegyzőkönyv szerint kilenc óra húszkor,
kétezer-tizenöt augusztusának ötödik napján.
Én persze tudom, hogy valójában
évtizedekkel korábban történt.

Radnai István: Kerestlen

„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
Petz György: A láthatatlan ember

ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok

a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak

vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét

közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel

Rajki Rita: Kizárva

Már megint nem vagyok itt.
Kívülállok,
Ne keressen ma senki.
Vagy csak aki a semmit
értelmezni tudja,
fėny nélkül élők,
sötétben látók,
ėjjelben nyugvók.
Mert
ma
mozdulat nélkül
fogok mozdulni,
Ėrtelmezhetetlenül.
Lezárom a lezárhatatlant
Elvégzem
a bevégezendőt.
Leszámolok
ės elszámolok.
Magamba zárom
ami zárandó.
Nyitni csak holnap fogok
Ma nem vagyok itthon.

Sógor Zsuzsanna: Akkortól

– Didó karthágói királynő emlékének –

akkortól sokáig nem ment ki a partra
belül mégsem látott mást
csak a távolodó hajót
őt vitte magával
akit megkapott
de meg nem tarthatott
kit felmutatott a sors
hogy elvehesse
most valami por fedte a fényeket
valami mindenben elfedte a lényeget
hiábavalóság hálójában vergődött a mozdulat
szíve üres termeiben kóborolt a szeretet
kihullott a nap ölelő karjából valami ismeretlen létbe
csak zuhant mint életunt csillag a tenger éhes vizébe

Szenyán Zoltán: Ragaszkodás

mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
ahogy elmúlt a mai nap,
úgy múlt el a beígért tavasz,
csak a vírus az,
meg a hazug szavak,
melyek nem várt vendégként,
mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak,
indulatból, indulatról, indulót dalolva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.
gyengeségünket kihasználva,
örökké éheseknek főfogásként tálalva,
nem lázadva,
nem lábadozva,
magunkért nem kiállva,
örök némaságba burkolózva,
mosolyt és boldogságot belehazudva...
- csak a bárányok hallgatnak.
mi ragaszkodunk,
ők ragaszkodnak.

Székely Máté László: Falka

Kopóvá lettünk széles határban
Vadászként űzhetünk sebzett vadat
Megfagyott lábam és havas a hátam
Vérfoltot szagolgat rőt pillanat
Kutyává tettél, enyém a préda
Elszakadt pórázod lassan ereszt
Rabságunk szabadság csúf maradéka
Töltetlen puskádon acélkereszt
Kóborrá válunk szűkülő földön
Húskondért birtokol mérföldnyi táj
Véletlen eltalált szarvasod őrzöm
Hadd legyek bolondod, ázott király
Nyugodt a falka, mindenki jól van
Elkopott késeden csillog egy éj
Megkapom koncomat fűtetlen ólban
Ásít és alszik a vén szenvedély

2020

Varga Rudolf: FELSZÁLLÓ GALAMB

Elharapott félmondatok.
Megbotlott szavak.
Pokolraszállt angyalok.
Ez
a
nullpillanat.
A
felszálló galamb
árnya.
A
pókfonállal megkötött
lelkek
pillevonulása.
Csupa szürkeség.
A
trónkövetelő
áldozatibárány
máris hozza a számlát.

Dedinszky Erika: Hit

kiürült szörnyű urna
sötétlik és kong a hajnal kapujában

falba rést nem ver az átok a jaj
a kérés, a szépszavú rigó-imádság
feszülő erek parancsa csak a húst
bírja vallomásra

a félelem párnáján álmodtunk békét?

és mégis
úgy zúg a messzeség mint öblös kagyló
cirmos márvány az ég csupa vad sugárzás

1964

Fáy Ferenc: Napraforgó

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

A szél-felvert napok poros dűlőin
bukdácsol a lélek
a kakukkfű-illatú órák
búzavirág-kék szomorúságát,
pipacsmeleg, láng-nevetését
gyűjti csokorba – hogy a
tűzszemű porzók, karcsú bibék
egymást kiáltó, boldog mámorában
fürössze széppé szennyes életét.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Nyár-szemű lányok
kapcsos térde között
álmodik csókról a lélek.
Mellük lankáin dudorászik a vágy;
s méhük magotfakasztó humuszában
ballag az ostoros-bánat
az álmok fényes ekéje után.

A feltárulkozás órája ez,
a megmutatkozásé.

Fekszem a fűben, mintha fenn, az ég
Istent lélegző nagy mellén pihennék.
Lepke dalol, fütyürészik a szél is …
s a kurtaszoknyás bokrok énekére

kamasz felhők, szédelgő fák felelnek.
Minden kilép az álmok idejéből…
Boldog virágok szép órája ez,
a fényé és a feltárulkozásé.

S fejem felett a lányom méz-szemében,
mint napraforgó ért korongja fénylik
a szerelem.

Flórián Tibor: Keletről jöttem

Felhők szállnak, szél zúg fölöttem,
barbár vagyok, keletről jöttem.
A valónál szebb volt az álmom,
ólban lakom, nyakamon járom.
Hittem egykor a bölcs nyugatban,
dán polgárban, bajor parasztban,
híres szerekben, tudósokban
és ördögűző orvosokban.
Hittem, hogy itt nagyobb a szellem,
de a gép volt több, nem a jellem.
A bálvány-világ összeomlott,
törpe lett, keserű és romlott.
Morc a nap, a hold halott király,
rút ragadozó csak a sirály.

Barbár vagyok, keletről jöttem,
ítélj nyugat, ítélj fölöttem !
Mióta emberé az élet,
itt éltem a földön tevéled,
titkos erőknek áramában,
egy akolban és egy világban.
A bőröm színe mint a tied,
hitemet te éppen úgy hiszed,
de ha néger vagy sárga lennék
Istenhez úgy is veled mennék.
Ha eljönne a nagy ítélet,
kérném : ne büntessenek téged.
Itt hagytál veszni idegenben,
s nem ismertél föl soha engem.

szozattovabbacikkhez

Negyedi Szabó Margit: A vándor

Bujdosik a vándor messze idegenben,
Minden amit csak lát, olyan ismeretlen,
Más a föld alatta, más az ég felette,
Hazája távolban elmaradt mögötte.
Lelkének mélyéből bánatfelhő támad,
Hiába néz vissza, azon át nem láthat,
Alig töri azt át falujának tornya,
Mintha csak feltörő szíve-vágya volna.
Így bujdosom én is az élet pusztáján,
Szívemben bánattal, elhagyatva, árván.
Fölnyúlik az égig bánatomnak tornya,
Mintha életemnek szoborképe volna.
A vándor lelkében emlékek ébrednek,
Amint tovább megy a messze idegennek,
Édes hangon vonják az emlékek vissza,
Eltörött életre, virágos tavaszra…

1978

Négyesy Irén: alázat

Fejem a csillagokban hordom,
lábam a porban.
Titánokkal kelek birokra,
törpe voltomban.
Végül, mint egy árnyék,
eltűnök a porban.

Jól van.

Gaál Áron: Kell, hogy szeresd…!

„mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend”
József Attila

Kell, hogy szeresd a versemet,
úgy szeresd, mint engemet,
mint bennem szerelmedet,
ölelésed létemet,
mint létemben, a lelkedet!

Kell, hogy szeresd a szavaim,
szavaiddal, hogy beborítsd,
szavaid közé szorítsd,
nyelveddel megmámorítsd,
ajkaiddal bátorítsd,
nem baj, ha elkárhozik!

Kell, hogy szeresd a könnyeim,
virágaid megöntözik,
nyakadat körbe gyöngyözik,
bennük a tenger csöppjei,
a Mindenség, mély csöndjei!

Kell, hogy szeresd a csöndjeim,
benne hallgatnak csöndjeid,
benne alusznak álmaid,
valósulnak meg vágyaid,
ki, belőlük görgeti
neked a verset itt, a rím!

Jagos István Róbert: Hőség (Tízperces fájásoké a nap)

A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár - de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.

Vén nyomorékként hörög halált a hűtő.
Verejtékén pihegnek a megakadt percek.
Oly` messzinek tűnik a műtő,
s oly nehéznek azok az angyali terhek.

Percek, talán napok, ama pillanatok,
`melyben az ember akár végleg elmerül,
törnek elő ős-indulatok,
felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.

A sápadó falak csak olvadnak tovább.
Az Isten - úgy látszik - megint nagy tüzet rak.
Mi meg őrizzük kicsiny szobánk
szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.

2012. augusztus 26.

Kapui Ágota: Tömbházia

Mit gondolt Ábel
egyszer magában,
elindult messze
Tömbháziába.

Volt rengetegben,
volt az országban,
de nem volt soha
Tömbháziában.

Elindult Ábel
világnyi útra,
át a játszótéren,
két sarkon túlra,

doboz-országban,
kocka-világban,
ott termett egyszer
Tömbháziában.

Ámult, hogy itt is
gyerekek laknak,
jut kocka bőven
kicsinek, nagynak.

Doboz-szobából
kocka-konyhába,
dobozba járnak
az óvodába.

Gondolta Ábel,
már mindent látott:
Tömbháziát és
a nagyvilágot.

1988

Kányádi Sándor: Vigasz

Feleségemnek

ne bántson hogy állás
nélkül maradtál minden
valamirevaló elbukott
szabadságharc azóta is
világosnál teszi le a
fegyvert ott tetted le
te is majd csak össze-
hozunk annyit amennyi
egy kétgyermekes szerény
tanító házaspár jövedelme
azok vagyunk hadd
nyüszítsenek bach
jól táplált ebei lessék
őrizzék a koncot rúdra
kerül úgyis a bőrük

1981

Szervác József: Biztató

Becézem magam biztatókkal,
mintha te mondanád: szeretlek.

Mintha te tartanál, fogódzom
magamba - bennem már elestek

asszonyok annyian, tudod, és
bennem feledkezett egy nagyon.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg az asztalon.

* * *

Becézem magam biztatókkal,
kihordasz majd, ha kihordható,

ki maga is, mintha várandós
volna; mint fehér lapra a szó,

születne még csak, de benne már
minden vonzata, és benne még.

Becézem magam biztatókkal.
Kés és méreg: legyen elég.

Barna Zsolt: Angyal melletted

Magányos nélküle. Egy padra ülsz.
Az idő fogy, eltelik. De te csak hevülsz.

Szerelemben bolond, ki elveszti az eszét.
Újraélve, félelmedben mantrázol egy mesét:

Ahogy eljutsz mennyből a pokolba:
halottak zúzzák a szívedet sikoltva.

Földöntúli zene ez. A hő kibírhatatlan.
Jajveszéktől hangos a fekete katlan.

Valaki mellkasodra lép, tiporja kacagva,
egy démon a karmaival ízekre szaggatja.

Adnád te a lelked, legyen végre vége!!!
Mocsárból bűzt lehel a valóság lidérce.

Halálos szerelmed soha el nem múlhat,
míg szemeid tükrében vad háborúk dúlnak.

Elvettek már mindent: csak így menekülhetsz!!!
A semmivel (mindennel) a mennyekbe kerülhetsz.

Halottnak hitt(etett) szerelmed feltámad,
s te kihúzod a földből a saját fejfádat.

Válladra veszed -hisz tiéd- saját keresztedet,
többé nem akarod már, amit nem lehet.

Leülsz egy kis padra, lelked nyugovóra tér:
Angyal melletted, kicsinyég válladhoz ér.

Bátai Tibor: Verstettek

Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,

és homlokegyenest harmóniák.
Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.

Bíró Rudolf: Magnó

Évek óta ugyan az a lemez pörög.
Hiába is vettél újraírható cédét,
karcos már mindkét oldala,
s a lejátszó is járja a végét.

A hangerő gombot tekergeted,
hátha még odafigyelek a zajra.
De nálam már csak balra forog,
hogy senki, még véletlen se hallja.

Örökösen visszafele tekered.
Keresed azt az egy számot,
amit utoljára együtt hallgattunk,
mert mostanra nem maradt másod.

Recseg, ropog, káromkodik.
Ki kellene dobnod azt a magnót.
Tudod, ahogy tetted velem is,
pedig az az album nem rólam szól.

Czipott György: Világtúltulipán

csak csontsovány
emlékek dideregnek
beláthatlan égben;
elpárállt gondolat
sűrűdik csillagokká
s köztük oly silánnyá
szükségell teremtés.

(erjedt dögkutak
kifordulni vágynak,
szenny és genny
között csupahétfősen
mállik héthatár)

búcsús kótyavetyéről
meddig rejthető vissza
szív bordakosárba?
meddig zengeti még
ősten dalait
hold hegedőse?

emlékek dideregnek
csontsovány égben.
világfa ágain
szenttéavult varjak
próbálnak kellőbb igéket,
míg eszméktől részegült
szeráfok mennyugaron
alakit gyakorolnak.

vilgtúlnan feszül
gyilokkereszt árnya.

Deák Mór: MÁMORA KEDVESEIMNEK

mámora kedveseimnek
mindig a fejembe száll
intenek és én intek
hol van a régi dagály

hol van a csönd s a zihálás
hol van az akrobata
hol van a mindig hálás
nem megyek el sehova

tengeri sellő volt mind
megölelt s én belefúltam
bent ami volt az volt kint
élve avagy félholtan

hogy ne lehetnék csillag
hogy ne lehetnék nap
mindig a nevemen hívtak
kap mindig aki ad

Ernst Ferenc: Ha volna ingem, tépném...

Szünetet tartok, mert
szünetnek lenni kell.
Két felvonás között, én
figyelek, te figyelsz. Ő figyel.
Csendharapások nyomán
vérző szósebek.
Összerezzensz, s én
veled rezzenek.
Szemedet nézem,
benne a könnyeket,
„örömkönnyek” mondanád,
s fájdalmam így
lenne sokkal könnyedebb.
Felhőket néznénk,
a felhőkben keresve arcokat.
Sötét foltok közt,
egy fél mosolyt,
mit nekünk tartogat
a létezés.
Itt vagyok, ahogy te is.
Létezem, létezel.
Háborúk dúlnak,
kis csaták, harcok,
mindenki mérlegel.
Szavakkal karcol,
mondatokkal öl.
Sebeket ejt, vért fakaszt.
Nem vár, nem remél,
csak temet, nyarat,
őszt, telet, tavaszt...

Ha volna ingem, tépném.
Gyolcsnak a hegre.
Ne vájhasd, vakarhasd
még sebesebbre.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf