Bagu László: Negatív szerelem

Antivilágban élünk. A tél
befelé zordul és kifelé is tél.
Töltések kergetik egymást.
E káoszban találom, keresem.
Üldözünk valamit – negatív szerelem.

Halból kifordul a szálka.
Önmagába néz, rács-szemű zárka.
Írást keveslő falon a gróf
megidézi az abbét. Égj, gyertya. Még!
Minden kőbe zárt hangért.

A tények almává érnek.
Párnázott szobában vergődik a lényeg.
Húsába tép, nevet okot, okozatot.
Lehel eszméletlen, öntelt alakzatot.

szozattovabbacikkhez

Dupka György: Tiszaháti képeslapok

1.

Emeltünk itt sárból erős Várat.
Itt, a Tiszaháton, hét falu fölött
Keleti széllel mennyei álom pörög,
S népünk keservéből föltámadt,
Kilépett rongyából, s jussát
Magának ím lefoglalta –
Sok száműzött Dózsa-Esze-unoka,
Követi ősei vágyálmát.

Hej, én jó népem, én jó vérem,
Ne viaskodj többé a jeges árral,
Gyarapodj jó borral, kövér búzával,
Hitünk a bajtól védve védjen!
Hét falu ölében, a Tisza –
Batár-közben, tavaszi derengésben
Kincset érlelj, szőke mezőn és réten,
Forrásunk legyen mindig tiszta!

szozattovabbacikkhez

Kiss László: Őszi est az Ung-parton

Tarolt ágú Ung-parti fák,
Miért üzentek a halálnak?
Hisz a Tavasz, ez ifjú lány,
Dalra vidítja újra számat.

Szívemben most remegtetőn,
Múlt márciusok szava harsog,
Jöjjetek hát, szent bódulások,
Esztelenül szép csókos harcok.

Talán holnap e verőfény
Ifjúságként emlék lesz csupán,
Ki bánja, ha most szívemben
Epedés kél valami után.

Amit már csak csoda szülhet:
Sírig tartó nyugtalanságot –
Zöldüljetek hát, Ung-parti fák,
S ti is, hervadt tavaszi álmok…

Sáfáry László: Verhovina

Vaszil gazda a Verhovinán,
egy félhold földje is van talán,
kukoricát vetett belé,
és ha istenke is úgy akarja,
puliszka télre bőven lesz az asztalán.
Az istenkének segíteni kell,
mert néha bántanak a hegyek.
Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint
Vaszil és a három nagyobb gyerek.
Ó, furcsa, szörnyű éjszaka!
Puliszkás álmot küldtek a hegyek.
Ó, furcsa, szörnyű éjszaka!
A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg.

Tárczy Andor: Ungnak és Tiszának

Ungnak és Tiszának
Sebes a járása,
Mint konok szívünknek
Szilaj sodorása,
Szilaj sodorása
Ungnak és Tiszának
Arcunkra rótt jele
Ősi kopjafának.

Vereckénél susog
Rengeteg nagy erdő.
Lovasoknak árnya
Az egekit felnő.
Az egekig felnő,
Sűrű sötét felhő.
Eleink porából
Támad bíbor eső.

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: boldogság

amikor boldogok voltunk
bontottunk egy üveg bort
ettünk hozzá sajtot az ágyban
kimentél az erkélyre előtte
majd utána is s még megvitattuk
a gender-elméletet előhoztuk
a nagy költőket a kis költőket
Forgó nénit és a nevetőgörcsöket
 
de a legboldogabb egy buszmegállóban voltam
amikor felhívtál hogy apa leszek

Kapui Ágota: Mária

Ahogy a fényben lassan felszívódsz
és balválladra biccented fejed,
madonna-léted csendes álmai
örök időkre itt lesznek veled,
forog a szél, s a lét körberagyog,
hajadra hullnak kóbor levelek,
madár árnyéka ér hozzád csupán,
ha ölbe ejted kék tekinteted,
az öledbe, hol alszik a jövő,
arcán a csillag, homlokán a hold,
kit simogat szép porcelánkezed –
csak bámullak és feledem e kort.

                                    2017

szűzmáriavers

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Budapest, 1995.

Szervác József: Annyi...

Csak az veszett el, ami tán nem is volt.
Csak ez a bánattá bicsakló magány.
Csak annyi történt: két gyönyörű gyermek
összeveszett egy elkurvult anyán.

Csak annyi történt: vétlen megzuhantunk.
Csak annyi: orvul retirált a láz,
s fordult a vásott férfi ellen,
akit egy gyerekkor gyaláz,

ki önmagát, gyerkőcöt fojtaná meg,
élhetne csak füvekben, földben - -
Csak annyi történt: elhullt már a magány is.
Annyi történt: szerelmedből kinőttem.

Szöllősi Zoltán: Nélkülünk is

Élünk, jeltelen vadak –
nem ér hitünk Göncölig
s reánk az ég nem szakad,
nélkülünk is működik.

Imádságos éjszaka
olvasója: csillagok,
örök, végtelen ima,
csönd, mely látszik és ragyog.

Fekete csend idelent,
háborúnyi kín, bánat.
Egünkhöz volna-e szent,
aki lel fényes szálat?

Nem száll a költő szava,
föld vonzza versét, zuhan,
avarban lélek, haza –
nyelvünkbe fúlunk, Uram.

A.Turi Zsuzsa: Lemondás

A vén Hold ma is csak egy sárga köménymag,
emlékköves úton hosszan elkísér,
felveszem az estét csillogó páncélnak,
mindíg akad álom, mely újat ígér.

Ablakodból a fény kifolyik a földre,
elmosódott szélű, amorf pocsolya,
rácsuktad az ajtót a ringató csöndre,
mosolyod ma már a győztes mosolya.

Tudom, jobb neked, ha hazudsz önmagadnak,
emléked csak  ködös képek halmaza,
szavaim a közöny  ágán fönnakadnak,
nélküled, mondd, hová mehetnék haza?

Arany Tóth Katalin: VÁLAS(S)Z

Hazugságra igazat,
kőre kenyeret.
Hitványságra szánalmat,
érdekre nemet.

üvegcserép

Buda Ferenc: Legenda

Pásztorok, háromkirályok útja
nem hatol el
a házig.
angyalelhagyFönn virraszt József
egymaga,
cigarettázik.
Kisjézus alszik
fölretten,
sikoltó csecsemőhang csapdos
a csendben,
száj tátog –
fuldokló madár csőre.
Mit lát vajon,
miféle iszonyokat
jóelőre?
Pribéket, szöggel, szekercével?
Római katonát?
Heródes dühödt lovát?

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Vasigcsiszolt pléhkrisztus

belefáradtam körhinták
csábtükrös fényeibe,
húsvérbábok poros kócába;
belefáradtam már
pikkelyes, csiszolt falovakba.

– – –

túligsült huszárokat
majszolnak göndördisznók
hull permeteg kárhozat
kussra tanít harangszót

s öblöngnek vándorhitben.
micsoda fényes holnap
leng!… érnek és hajolnak…

viharfelhővé tépik
begyüket szurokvarjak
áldoznak éltükvégig
poklos kintornadalnak

szozattovabbacikkhez

Deák Mór: HA EZ NEM

ha ez nem nyitja
nyitja egy másik
fázik a lélek
a szív beázik

ki vagy te mondd
hogy ilyen sokáig
jársz a sötétben
jöhetne másik

bár másik jönne
aki még hinne
úgy tekintene
az emberekre

úgy tekintene
a magyarokra
mintha mindegyik
isten volna

szozattovabbacikkhez

Gavallér János: Árulás

Idillvágy-kártyavárak előtt
térdre rogyva, mint idomított
állatok, ámulat keszkenőn
hódolunk, hódítók korbácson
hizlalt eszmék kikockázott
sorsrombolói kény-kedvére.
Stréber áruló gyáva vérnek
torz-tükrében szépség-mostoha
szenvedély-napokban mosakodva
tisztának érezzük bűneink.

2018. 08.25.

Ilies Renáta: Egy fa panaszai

Boldogság volt osztályrészem,
és nem gondoltam arra:
vajon, ezt a beton eget,
milyenféle kéz tartja.

Lábam alatt lengő páfrány,
gyantám mézszínű szurok,
nőttem én már ezer évet,
tovább nőni nem tudok.

Társaimmal együtt éltem,
amíg erőmből maradt:
darazsaknak adtam otthont,
altattam a madarat.

Gyakran fürkésztem az eget,
most engem az ég figyel.
Tegnap fűrész berregett fel,
nem tudtam hogy félni kell.

Jánoska Mátyás: A Hold

Haragot gyújtott a Hold, Fehér teste szememben Tükröződött az éjjel,
Ki júliusi kobold
Volt, avagy hitte magát.

Fáradt, véres szemeim Pedig nagyon csodálták. Az tűnt nékem fel akkor: Szaporodtak vétkeim,
Melyek rám kapaszkodtak.

S egyszer csak eltűnt a Kend, Felhők mögé csusszant bé. Addig is jaj de nagy volt
S így még nagyobb lett a csend, Fájóbb lett minden s nyomott.

Pár apró csillag játszott, De eltörpült szerepük.
S farkasmorgón, de búsan
Holdnak haragja váltott
Enyhültéből forróbbra.

szozattovabbacikkhez

Kolumbán Jenő: menedék nélkül

álmaimból nem lesz már semmi
mert elfáradtam értük tenni
csak bámulom a szálló felhőt
átkozom magam az esendőt
megállt végleg bennem az élet
álmodok mindig nem remélek
vágyom arra hogy élni hagy még
néhány mosoly és néhány emlék
meleg melled nekem nyilt lábad
testem most is ellenem lázad
csalódottság szagú az éjjel
tele van bezárt menedékkel

M. Karácsonyi Bea: kölcsönálmok

idegenek vonulnak át szobánkon
perecekből kis tornyok épülnek
a tenyeredből söröspoharat készítesz
rezdül a szempilla - rémfázis vége
nyakamon a kéklő eret simítod - miközben
elképzeled hogy megnedvesíted ajkam
rajta sószemek
ettem a perecből
s tudod hogy mazurkává váltunk
megérzed az óramutatókat amikor már
templomtorony vagyok
és az áhítatos csendben
szarkalábaimmal freskót
vált az álom
szarvas leszek
te róka
kergetőzünk
végül vért iszol
szemöldököm fakadó folyó

szozattovabbacikkhez

Márkus László: ha

ha egy kopott padon
kéz a kézben ül a csenddel
sóhajtani sem mer
olyankor az ember
vigyázza
félti
meg sohasem sérti
maradjon örök a pillanat
az illatozó hárs alatt
szeme lehunyva
szunnyad minden gondja
így végtelen hosszú a perc
most nem
nyúzza
vonja
tolja

szozattovabbacikkhez

Móritz Mátyás: Szívgyökér

Faludy Györgynek

tőled próbáltam tanulni a legelejétől fogva
kihez a rokonszenv és a tisztelet fűzte a frigyet
ki a forró szén helyett a szavaid fogtad marokra
hogy az vigasztalja meg a megszomorodott szíved

mikor hiába remélted és áhítottad a szebb kort
mikor nem volt nagy kereslet a költőkre és a hitre
akik ellen a rohasztó és dögletes gyűlölet forrt
akik közül sok volt aki kóklerként nálad többre vitte

akik büszkeséggel törtek a párt szerinti legjobbra
kiknek nem is jutott a nagy érzésből sem az észből
kik úgy élték életüket mint önmaguk aranyszobra
kiknek a szava csak dögbűz volt a korszakos sáskavészből

szozattovabbacikkhez

Pál Marcell Hesperus: SZEZONZAVAR

Ritmustalanok az évszakok manapság,
sorrendjük leginkább esetleges,
fürgék, mint buszon a pesti csoroszlyák,
s összetorlódnak, ha sietni rest,

akár egy is közölük, ki van oly merész,
hogy loholás helyett csak andalog,
mint szenvedélytől fáradt testen a kéz,
mely felkutat minden szájnyomot.

Macskakő-hálón a fagy amőbázik,
Nap olvaszt rügyet a jégből,
hóbundás tavaszunk vetkőzni látszik,
henna van testén; mítosz a fényről.

cipok

Péter Erika: a szó szélzubogás

a szó szélzubogás,
vízen átderengő tenyér íve,
combok közötti hullámdomborulat,
narancstükrű napfelkelte.
a szó sós illat, halraj rebbenése,
kagylóroppanás, felhősirály,
és ami a fény dőlésszögét
szemünkben kiegyenesítette.
a szó összeérő ujjak szívdobogása,
hajtincs fül mögé igazítása,
tisztaság, fájás, korallzátony.
a szó zápor, bolyongó horizont,
üres csigaház, égre hosszabbodó árnyék,
a szó vitorla. képeslap. homok.

Pethes Mária: aranymetszés

idővel az ember
egész jól eltájékozódik
a zűrzavar égtájai között

hozzászokik a tehetetlenséghez
megtanulja hogy egy másik test
melege nélkül elsorvadnak az ölelések

lázas meggyőződésére borogatást tesz
és meg sem hallja ahogy a toronyórák
felverik a város nyugalmát

egy kartonpapírra felgombostűzi
az elmúlt napok eseményeit
kitépkedi a tévedések lepkeszárnyát

szozattovabbacikkhez

Portörő Kátya: Bosszú

apokalypseFröcskölő idegen
szájakon heverészek
szemekben villanó
halál homályos
vágy lábaira állok
bűnök sorsszagú
illat árjában fürdetem
véres gondolatomat
ivadékaidon nevetek
Asszony…
Semmirevalók
csókolják talpamat
reccsenő gerincek
elhaló hangjain
aggodalom nélkül
járok
szánalom borítja
fejtetőm

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsanna: Liturgia

tükörcsendbe karcolt
létedet kutattad

eső omlott a templomtoronyra
mindenség ezüstpora
hullt a szárnyas oltárokra

áldozati kehelyben
hitet forrt a kétség
kétségből fénylett fel
törékeny reménység

feltárul-e
a misztérium

hogyan lettél porból
hogyan leszel porrá megint

szállt csak szállt
szárnyas oltárokra
a mindenség ezüst pora
omlott csak omlott
ez eső a templomtoronyra

Szentjánosi Csaba: Hajnali rongyokban

Kilakoltat minket az éj,
elveszi a csillagokat, a holdat,
feltartott tenyered-táblájánál
megáll elsőbbséget adva
az erőszaknak a holnap.

Én már régen nem eszem
dédnagymamámlátta kenyeret,
országházkupola cipót,
megtanulunk 100 nyelven beszélni,
de nem értjük meg a rigót.

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: HITET MARKOL

Dali pár pisztolyát övéből
kivette, szárnyas lovát
lelőtte, homloka közepén örvénylő
ördögkatlanba bele, abba beleugrott, lett,
lett felsőléleknél fehérebb
szellemkutya, fűszál mögül
kilépő, szélkarddal suhintó
kísértetkatona, csillagbörtöne
falában meglelte,
meglelte elveszett Kutyacsillagát,
karján kerecsensólyma,
ő meg csak saját feje fölött
lebegve bámul, nap kormos toronyóráját
bámulja elhajlított kettőskereszt
térben, lövése, lövése sincs, semmihez,
semmihez sincs, semmihez
sincs kedve, el, elsodorta,
önmagától sodorta el, önmagától
elsodorta mérgezett,
mérgezett lelke, mérgezett
lelke le, lehúzza, nem,
nem törleszkedhet
tovább időhöz,

szozattovabbacikkhez

Végh Attila dr.: Fényt teremt

Szenvedés után a hűs szitál,
mennyi még, esélye szalmaszál,
életunt fonálra rátekint,
régi kép, de holnap új megint.
Merre visz tovább a sorsvonat,
szélsebes, határ a gondolat,
várni kell, kihűlt a gyertyaláng,
ennyi volt, azóta tudja már.
Elmegy ő, bezárt a boltozat,
félretett papírja dolgozat,
verse, mint darabka végtelen,
itt maradt, örökre fényt teremt.

Alföldi Géza: Az igazság

Az igazság nem mindég szép,             
Az igazság nem mindég jó,
Az igazság néha börtön,
Az igazság az néha béklyó.

Az igazság sokszor a kín,
Az igazság sokszor a bélyeg,
Olykor a csúcsoknál magasabb,
Máskor a tengernél mélyebb.

Sokszor győz, sokszor eltapossák,
Sokszor a divatját múlta…
Évszázadokra elfelejtik,
Már csak egy-két bolond fújja.

Sokszor eltemetik mélyen,
Hogy átadják az elmúlásnak…
De az egyetlen, ami mégis
Ha jön a Húsvét, csak feltámad!

Nem osztogat érdemrendet,
Sem rangot, hírt, vagy csillagot;
De a süket hallóvá lesz,
És látókká, akik vakok.

Hősökké a síró gyávák,
Erővé lesz a gyengeség;
Az Úr nyújtja ki felénk benne,
Hogy Ő vezessen, bölcs kezét!

B. Barabás Zsuzsa: Zivatar

Zilált hajával, megcibáltan,
Mint fúria rohan a tájon
A fergeteg.

Sikolt. Ujját az égbe vájja,
S felzokog vad szimfóniája…
Az ég felreped;

Patakzó vihar zúdul égve,
Özön-lángjával dúlt mezőkre,
Az erdő megremeg.

Villámékekkel tűzi haját,
Lebegő, rongyos, bő szoknyáját
Szivárvány hímzi meg.

Már lépes sárban pacskol lába,
Gyorsan elinal, mintha fázna.
Egünkön Nap nevet!

Fűszálak zsenge derekukkal
Pattannak reménylő zölden, vígan
Harmatban fürdenek.

Iváni Zoltán: Mert addig élek én…

Még egyszer add vissza erőmet – Élet,
hogy nyomorultan ne pusztuljak el.
Érezzem édes mérgeit a létnek,
és azt, hogy szívem lázadásra kel.

Még egyszer rúgjak a bölcsek kövébe,
ha számon kérnék itt, vagy odaát,
ámokfutóként is vad ölelésbe
merjem követni vágyam asszonyát.

Múló évekbe bújt megalkuvások,
mi jó, - mi rossz? – bolond okoskodások,
kerüljetek, ne jöjjetek felém.

Fütyüljek egyszer még az észvilágra,
próféciákra, jóbarát szavára…
Mert addig, addig, - addig élek én!

Kisjókai Erzsébet: Esti zsolozsma a Tevere partján

Oh, Róma, Rómám, égi, régi Város,
te lengő láng, mit vakmerőn takargat,
de el nem olthat, vétkünk fellege;
minden kövedben Isten csendje hallgat.

A San Pietro roppant sátorába
ezernyi szívhez én szívem befér-e?
Az este már a vízre rálehelget,
s olyan piros, mint áldozottak vére.

Rossz tegnapok halált hozó keze
torkomhoz ér és büntetőn szorongat,
de holnapról zeng itt a sok harang,
mit hangtalan a Láthatatlan kongat.

Az Appián most akácillat-árt
bont szét a szél, mint csillogó lepelt
és ebbe göngyöl mindenféle neszt.

Nem tudja más: itt hont keresve járt
egy hontalan, s hogy sírva énekelt, -
csupán a holdban felfénylő kereszt.

Langmár János: A magyar tölgyfához!

A Néped csodál, magyar faóriás!
A gyökered átölel érchegyet és völgyet;
A törzsed oldalán pihen meg a magyar, s Te
A dicsőség lombjával takarod be őket.

Kőrös, Szamos és Aranyos dicsérnek;
Koronád falt emel az északi szélnek;
Kárpáti sasoknak nyújtasz végvárhelyet;
Katona-hőstettről lombjaid mesélnek.
Te vagy az erő, munkapad és fegyver;
Te vagy az árboca a piros-fehér-zöldnek!
Te vagy az asztal a kenyérszelésnél és
Te vagy az otthona a földben pihenőnek…

Jagos István Róbert: A csillagok idővel kihunynak

Dőljünk hanyatt s csodáljuk a Holdat.
Mindegyik kráter, halott szerelem.
A miénk is odafagy maholnap,
ölelj addig, amíg még teheted.

Rajzoljuk meg csillagképeinket.
Szemedben tegnapi éjbolt ragyog,
mint matt kópia ez a tekintet,
amiben gyermeki szív andalog.

A csillagok idővel kihunynak.
Tanuld meg szeretni így is az éjt.
Adj értelmet a régi dalunknak!
Ha nem leszünk, tovább viszi a szél.

Kányádi Sándor: Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálnivalóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

Kapui Ágota: Ne feledj itt

Uram, ne feledj itt engem,
öregen és sebzetten a csöndben,
ne hagyd, hogy csak tengődjem a létben,
mint aszályban a fölszáradó lábnyom,
tudatomba töltsél sűrű mákonyt,
és emelj engem magasra a fénybe,
hogy visszahulló bűnös tagadásból
beléphessek hited örökébe.

Szervác József: Följegyzés

Tartozol nekem, Magyarország
szemeimért valami horizonttal.

Tartozol minden múltamért
egy gyászmenettel és hogy helyetted
naponta én vezeklek, amiért
internáltad a történelmet.

Tejfogaimmal tartozol.
Harminc évemből visszajár
tizenkettő, ha nem méltóztatol
nagykorúsítni végre már.

A jövőmet még rád testálom.
De egyelőre törődjünk a mosttal:
Tartozol nekem, Magyarország,
szemeimért hazányibb horizonttal.

Szőllősi Zoltán: Ahol új nincsen

Van fenti s van lenti ég
   Felejtésem bennük mértem
Ezért voltam lenni még
   Tükrömbe jaj sokszor néztem

Fél pofával jár a Hold
   Hiányzó fele lent a táj
Nem jár vissza aki holt
   Élő már hozzám nem talál

Fáról a csönd alma hull
   Fa sincs: nagy volt lélegzetem
Tetőn amíg legurul
   Szívem és a földet lesem

Édes minden babona
   Félelmemben nincsen titok
Jelenemből nincs hova
   Múltam és jövőm rég tudott

Fél pofával jár a Hold
   Törött fent a Göncöl rúdja
Hány néma száj – itt dalolt
   Homokkal már beomolva

Nem élni majd meghalni
   Kellett ide visszajönnöm
Ahol új nincsen s talmi
   Osztoznom gyöngyön göröngyön

A. Túri Zsuzsa: Nihil

Úgy rémlik ígértél. Vagy csak félreértettem.
Öröknek hinni semmit se szabad. Mert ott voltál.
Amikor lázam volt. Amikor féltem. Amikor…  Mindig.
Megfejthetetlen mosolyok. Ott voltál. Most meg már csak beleálmodlak.
A tavaszba. A hétköznapokba. Mert nekem már sosem vagy. Se itt
se máshol. Ugyanonnan indultunk. Én tőled. Nem ugyanoda
értünk. Természetellenes. Hogy te és nem én. Neked fontosabb más, mint nekem. Semmi
sincs nélküled.  Esetlen örök szeretet. Olyan szeretet, amely
után minden langyos. Hova hullik az élet?
Nem vádolok. Csak az emlékek. Azok szúrnak.
Meg az ígéretek. Talán csak képzeltem őket.
Áruló miként lesz, ki a kezdet volt?
Nincs kinek elmondani. Elveszítettem.
Pedig azt hittem, örök. Messze tőled még most is fázom.
Mert semmi sincs nélküled.

Albert Zsolt: Elfelejtettem

volna, de megint szembejött,
piszkos arcú nincstelen szerda délután.
Léptei alatt nyári utcapor,
szatyraiban múlt lötyög, pár liter jövő,
száz hónap nadrágján zsíros hajnalok.
Száradt ráncaiban szürke ősz,
fák hajában szűrt tavasz,
szemeiben meztelen vitorláshalak.
Kint töltött éjszakán így húztak el nyarak
utakon egymás után piszkos légkörön.
Forgalom ordított virrasztó bokrok mögött
most aludttejben fürdik a cirózisos nap.
Idő megáll ahogy állnak utcabútorok
eltaposott a város mint kormos csikknyomot.

Arany-Tóth Katalin: KERESZT

Gúnyoltátok és üldöztétek.
Mély megvetésben fürdettétek
– félelmetektől porzott az út.

Kínoztátok és megöltétek.
Ma vérén kúszva követnétek
–  aljas bűnökön trónol a múlt.

 

kerszog

Bátai Tibor: kettőslátás

szárnyvonalon
kísértetvonat vergődik
a párálló völgyben
ablaka átsüt
a virradat fényén
látom a csodát
a szakadozó ködben
vársz
megérkeztem

BÍRÓ JÓZSEF: AZ LLH T T SS GR L

( )   …   aki nem volt

tevőleges’ – részese

-   csupán … elszenvedője   -

…   a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek   …

-   s mivel nem is pártoltaa …   -

utóbb   …   kirekesztetett

( …… )   …   akik nem voltak

tevőleges’ – részesei

-   csupán … elszenvedői   -

…   a közös ( ségi ) – bűn ( ök ) nek   …

-   s mivel nem is pártoltáka …   -

utóbb   …   kirekeszttettek

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Pro forma

Beskatulyáztak.
Erre az összefélcelt dobozra,
próbáltam alakot rajzolni.
Sablont nehéz volt találni.
Főleg a családban.
Emberek százai körvonalazódtak
előttem. Képtelen voltam
fantom-alakjukat felvenni.
Nem illetek rám.
Nem illettem az összképbe.
Végül magamat rajzoltam le,
és vágtam ki, ebből
a karton-létből.
Félre tekintő szemükben,
kétdimenziós maradtam.
Akárhogy fordultam,
átnéztek rajtam.
Kék-piros szemüveget kaptak,
hogy lássanak. Hogy észre vegyenek.

A családi vitrinben
meg van még a doboz
a kivágott alakommal.
És ti még mindig
a hátoldalon díszelegtek
sablonra várva.

Czipott György: Kerek

    (Balatonszárszó)

talán tékozló tenger is eljön
talán még színéreszárad könnyig
    összeszorított opál szemhatár
talán elhagyott csigaházakba
    beköltöznek sunyi csillagrákok
talán szófércén nem feslik tovább
    mi végesvégleg elhasadt ma már.

kerekkavicstalán megkerül ami elveszett
talán óvni tanulnak kőfalak
    önnön árnyékukból égrenőve
talán már kiköthet légóceán
    végetlenjét úszó felleghajó
talán kapudísznek éppen elég
    vasszögrózsás most és mindörökre.

*

…talán tenger is itt lesz ezegyszer
kisdedszelíd kacsázókövekkel.

Ernst Ferenc Tetovált szív

Szavak futnak a semmibe
a papoknak talán még van hite
mások hitét a hit gyalázza
vágott virágnak törött váza
Vágyak néznek a végtelenbe
mintha ott minden rendbe lenne
epedve várnak egy mosolyra
könnyeket fájón visszafojtva
Érintés indul két irányból
érzéstől fűtve és hiánytól
boldog mosolynak leszek fogja
szívet tetovál mellkasomba

Fülöp Kálmán: Emberközelben

A tér amely talán
a mába szédül

az út amely
magányom érleli

a kéz melyből
a simogatás édes

s ma büszkeségből
magát kéreti


a csend
ha rázuhan
az asztalomra

a láng
amely melegét
érleli

szozattovabbacikkhez

Gavallér János: Mindhiába

Számon lakat. Diktált gondolat.
Szabálytalan így. Szabályos úgy.
Mérföldkövek, hipp-hopp, gurulnak.
A falon innen, s a falon túl.
Ide-odatartozás.

Mankó. Topogás. Helyben járás.
Úgy tűnik, hogy a sorban állok.
Szabadság! Visító viszolygás!
Tán Istenre, csodára várok!
Ide-odatartozás.

Fátyol mögött homályos Tükrök.
Szemem Isten-fénye halovány.
Köröket futok, mindhiába!
Mélyen szunnyad az érzésdugvány.
Ide-odatartozás.

2018.01.16.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf