Győry Dezső: Kenderáztató

Magosnövésű büszke kenderszárként
gyönyörködtettem embert, madarat
s amíg nem adtam magam a világért,
a gyermekkorom husson elszaladt,

a kezdő nyár már kendermagjaimban
érlelte sok csöpp titkos olaját,
hasis lehettem volna s álmaimban
sok szívet mint bü jártam volna át,

de másra rendelt engemet a gazda,
kinyűtt a földből s gúzsba kötözött
s posványos vízben a hínáros gazba
nagykíméletlen belelökködött,

bájmagvam elhullt, kis szemem kirothadt,
minden, mi voltam, rommá ernyedett,
hős lándzsás testem elmúlásba posshadt,
jajgattam, sírtam, – Ő nem engedett,

most már a napra vettettem s keze
már ácsolgatja végítéletem,
mire megcsordul a ház eresze,
kész lesz tilója és a gereben,

ami még régi bennem, rajtam és
belőlem múló s emlékeztető,
pozdorja lesz a zord tilóban és
csepüm kitépi fogas hehelő,

szösz, kóc, csepü, virág és mag kihull,
múltam s jelenem merő szenvedés,
de majd ha fényes hit-szeme kigyúl,
rámsüt a nyugvás: a rendeltetés,

bekerülök a fonóba s az Isten
folytatja majd a tengeri mesét,
minek se vége, se eleje nincsen
és fonni kezdi szálam életét,

hogy majd fehér gyolcs: eszköze lehessek,
lepel vagy zászló, mint elvégzi Ő,
– hej, élet, áztatója ezereknek,
csak ne nyomná úgy szívemet a kő.

Mécs László: Leány a hegyen

Egy süldő leány vezet a hegyre,
türelmetlen, integet egyre:
lassan megyek,
ez a virágos hegyi ösvény
túl meredek!

Valami baj van, barna gyermek!
Lélegzetfojtva ránk figyelnek
ködök mögül
a ködpipáló hegytitánok
köröskörül.

Valami baj van! A cipellőd
szárnyas talán, hogy mint a szellők,
gyorsan repül,
könnyen surransz, tündéri módra
és gyermekül.

A szíved is száll pille-módon:
hogy május nyílik fent az ódon
hegycsúcs szívén,
pedig már nyári nap nyilaz le
az ég ívén.

Valami baj van! Férfi lábam
lerokkan tán az életlázban:
lassan megyen,
virágot nyom szét mázsás léptem
a vén hegyen…

A hátamon a tarsolyomba
zord sziklát raktak nagy, goromba
sötét kezek,
botomon súlyos rovás-írás:
lassan vezet…

Szedtem a jó és a rossz tudásnak
fájáról szomj-csillapításnak
gyümölcsöket,
ki sokat ízlelt s hegyre megy: csak
lassan jöhet…

Látod, magány-országból jöttem:
az ősz palástja leng mögöttem
két vállamon,
bársonyló bánatból szövődött,
de vállalom!

Azért lassabban lépj húgocskám,
kirándulásunk letudom tán
s a hegytetőn
csiklandozó mókákat mondok
nevettetőn…

Pósa Lajos: Minden múlandó

Bizony, fiam, minden múlandó,
Mindörökké sír a harangszó,
Fiam, a föld mindent betemet,
Csak a dal él, meg a szeretet.

Sárosi Árpád: Ifjak, köszöntlek

Időt ígérő, duzzadó gerezdek,
Nap-váró fürtök, álmodó hegyen.
Szűz nóta csendül kristálypoharakban
Várom, hogy őszre bő szüret legyen.

Várom: kigyúljanak a hegytetőkön
Pirosló lángú szüreti tüzek,
Hogy felköszöntsem, áradó szavakkal
A legszebb kedvet, amiben hiszek.

Szűz nóta csendül kristálypoharakban,
Te hozzád keres utat ifjúság,
Te vagy a kedv, mely bíztatón ígéri
Az emberiség áldott Májusát.

Te vagy a kedv, a viharok borúján,
A lelkek éjszakáján áttörő…
Hangos szüretnek aranyló borával
Köszöntelek hát: Élet

Szentes Erzsi: Laco Novomeskỳnek

Ó, vers, szegény, mire születtél,
tiltott gondolat!
Most didereghetsz éjben, fagyban.
Soha napfényre nem kerülhetsz,
sem emberi szájra,
hol édes illatként élhetnél
tovább, vagy éles élhetnél
tovább, vagy éles pengeként.
Vigasz lehetnél talán, vagy ír.
    Oda kell hogy adjalak
a kósza, ügyetlen szeleknek
anélkül,
hogy termő talajra esnél,
s egy másik szív felelne

Gaál Áron: Bagdad kávéház

Marihuánát szívtam vízipipából
s úgy éreztem most repülni tudnék
futottam lefelé meredek úton
kezemet lengetve szárnyak helyett

láttam a múlt mosolyát az estben
futottam, el ne érjen az álom
nagy szemű arab lány hastánca /kedvem
tellene benne/ fejemet akarta

futottam lefele, nem értek utol
se cédák, se szüzek, se mások
nem tudtam, hogy Párizsban járok
Párizs fölött épp lement a Nap

futottam egyre a tűnő fény felé
át történelmen és emberöltőn
a Szajnánál megnyíló ég felé
sorsom elől, sorsot betöltve

és futottam amíg csak bírtam
hallottam megannyi szívdobbanást
Wildet láttam, Malarmét sírban
a Latin negyed árnyékával

kezemet lengetve szárnyak helyett
a szent Geviviéve-hegy utcán
úgy éreztem, hogy repülni tudnék
felhők között kettesben emlékeddel.

Párizs

Jagos István Róbert: Hazafelé

Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.

2010

Jagos István Róbert: Hazafelé (2)

Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket.
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.

2010

Kapui Ágota: Ők ketten

anyám elém tett egy könyvet
apám kosarat dobott
anyám elmondott egy verset
s a szabadságról álmodott
apám vadnyúlra vadászott
és húsát letette elém
anyám kijelölt egy széket
nekem az Isten tenyerén
apám számokra tanított
de nyelvem szóra szomjazott
anyám a múltat magyarázta
apám látta a holnapot
anyám rám szabta egyke sorsom
és rám varrta a vágyait
apám a jövőt bennem látta
elvetélt magzat-lányait
anyámtól túlélést tanultam
apám szemében szánalom
hogy hitehagyott gyarlóságom
még előtte is vállalom
anyám tán jobb ha nem is tudja
hogy nem találtam meg magam
azon a talpalatnyi földön
hol ő örökre zárva van.

2017

Kányádi Sándor: Ballada

Guggol a kúton a gyerek,
kezében kortyol a korsó.
Kék szárnyú pillangó libeg
a kút fölé. - Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a
víz, - azon mereng a lepke:
a gyűrűző vízre szálljon-e,
vagy a cserepekre.

1961

Szervác József: Kívül

Kívül magamon, mindenen
emlékeimet cipelem
keresztül üvegtájakon
kavicsos üvegdombokon
üveggyöngy-csillagkerteken
üvegszemű szerelmeken
üvegvilágok vándora
se istene se otthona
senki se tudja hova ment
számlálgatja a végtelent
keresi múltját jelenét
hazája kijelölt helyét
cipeli hátán a világ
vándorbotja az ifjúság
nem tudja mitől nyugtalan
nem hiszi el, hogy béke van

NEM BÉKE EZ CSAK ÚGY TŰNIK
CSAK CSÖND-RUHÁBA ÖLTÖZIK.

Albert Zsolt: Sirály számoló

Úgy futnak ki a hajók mintha szívná a távolság
és a nehézkedés vonzaná fehérre mázolt testeit.
A sirályokat valaki felteszi az égre minden reggel,
de ki az, aki tudja számukat és összegyűjti éjjelente?

Valaki alkonyatkor meghallgatja az összes kagylót
amik talpaink alatt az iszapban nyugszanak,
majd a kecskekörmökre írt ősregék dallamain hízva
feltápászkodik a nagy egysejtű sárga tűzkorong.

Barna Zsolt: Pentagramma

Múltad rémisztő lidércei
a halál torkába rántanak!
Csontos vénséges kezei
bűzös mocsárba mártanak
...........
Üvölts oda a pintynek: hé' dalolj!!!
Vagy várj kicsit... a válladra szállhat.
Hallgass...és még csendet se szólj!
Hangjából megtudod mi az ALÁZAT!
...........
Apám, halottan nem fáj az élet?
Mit tettél? Mindenért vagy hibás!
Dühömben szétverném a képed,
Pedig csak éltél -haltál, mint bárki más...
............
Miattad mondok ma imát, Istenem
Ha verlek, azt is csak érted teszem
Amíg érted, csak magam szeretem,
mindaddig saját kenyeremet eszem!
...........
Az én otthonom csak egy kis sziget,
nincs rajta ház, mégis van ablakom!
Elvették nekem már rég mindenemet,
de szemeim ablakok, s szívemben lakom.

Bíró Rudolf: Vers(s)írás

Mint zsiráfnyakra tekeredett köldökzsinór,
Oly nehéz megszülni az első szavakat.
Vajjúdás, verejték, koccanó fogsor.
Beszűkült elméből préselem ki magamat.

Lábon kihordott gondterhes múlt.
Egy elvetélt ötlet, hogy apa-fia beszélget.
Az élet párszor mélyre felnyúlt
Tapogatott , de már nem talált ott téged.

"Magzatpózban fekszem. Így biztonságos."
Szavajárásaid dühösen lépkednek a folyosón.
Bár a koraszülött osztály neked nem célirányos,
Miattad lett ez a kisfiú autonóm.

Csata Ernő: Európa peremén

…parafrázis József Attila
A város peremén című verséhez,
2020 karácsonyán.

Európa peremén, ahol élek,
ködös alkonyokon,
apró vírusokat köhög ránk
egy ördögi, sötét mammon,
ami tüdőnkre rakódik,
koronásan, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint józan kétkedés,
mi átjárja elménk zugait,
valós választ hiába remél –
e kétely szívünkben marad,
a média hiába beszél.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Klondike-vidék

aranymosótálban éjek, napok,
hetven év és mind, ami volna még –
bolondok aranya, ha fölragyog.
csak hasznanincs sár, szürke hordalék.

billeg aranymosótálban haza,
s mit nekiadtam, belőlem minden.
tükrén leng hold, űr ezer csillaga –
lásd, semmin jussol majd háromisten.

Dóczi Székely Gábor: ÉVKÖZI LEVÉL

A demokrácia alapja,
ha a bűnét mindenki bevallja.
(W.H. Auden)
 
 
Gy.F. - lám, lám - bevallotta!
Egymásnak feszült horda-flotta.
 
Kiszivárgott, bár nem akarták.
De nem készültek proteszt-akták.
 
Magunkba fojtva álltunk akkor:
hisz nem változott meg itt a kor!

 
Vallomásnak ma is helye lenne:
e széthazudott, korcs jelenbe’!

 
Auden írta nyolcvan éve.
Intelme csíp, hát félre téve.
Túszokká köt: hazugság-kéve.

Fülöp Kálmán: Nagyapa

Rég volt, mikor még hazavártak:
apám szelíd hangja béke.
Kis-Küküllő morajában
fürdött anyám szelídsége.

Rendre átöleltek engem -
naplemente,zörgő haraszt -
Nagykend avas ős-csendjben
rozsdás arcú,öreg paraszt.

Rám köszönt,én megelőzni
nem is tudtam volna soha,
úrnak gondolt s bölcs humorral
kérdezett rém kis-apóka

"Hazajöttél,nyúlfióka?!"

Jóna Dávid: Gabonaraktár

Többkötetnyi vers az én váram,
az intervenciós gabonaraktáram,
kötet, mely kiadásra vár, ahogy a búza reménye,
hogy liszt lesz belőle, majd kenyér…
de szavaim csak elszórt búzaszemek,
melyet esti homályban hint szét a tenyér,
néhány városi galamb és veréb jól lakik,
meg amit az utcakövek közül kiszed a migrénes egér.

szozattovabbacikkhez

Karácsonyi M. Bea: Forduló

Ma üres csend a tél, haldokló metrum,
sapka alá bújva a temperamentum,
akár a parfé és rum - lenne merész,
zenévé válna, bár te se, én se zenész.

Tempera lenne a rum, oldva szürkét,
flamingószínre borda alatti fülkét.
Hajlong a lámpafény - ő már most táncol,
bennem a nőről, vattakabátot vámol.

Kemecsei Gyöngyi: Irgalom

Most olyan az életed,
hogy bár ébreszt a reggel,
de a holnapod féltheted.
Ma vetsz,
és tán aratni is fogsz
valami keserű étket,
ha mérgező magodban
valahogy mégis,
mégis
sarjadni bírna az élet.

Remélj hát
ahogy én is remélek.
Hogy az Isten akkor másfelé nézett
- talán a jót simította épp szelíd kezével -,
mikor a félelmet vetetted
sokágú ekéddel.

S ha látta mégis
minden vétkedet,
reméld,
hogy szelíd földjébe
ő mindig,
mindig
csak irgalmat vetett.

Máté László: - Maradj a főtéren –

kopott a kabát de meg lehet szokni
új még a cipő bár büdös a zokni
borul az égbolt ha ugrik egy bolha
rossz tanuló áll be üres sarokba
csúcsokra felmászhat jónéhány ember
csúnyán néz isten de tudom hogy kedvel
gyenge kerítés senkit nem gátol
menekülj menekülj hibás szabálytól
zöldellő fűzfának kemény a kérge
maradj a főtéren eljövök végre
árasztó zivatart megszoktunk mára
közeleg közeleg esténk határa

kopott a jövő és csupasz a melle
olcsón vett tanár csöndben nevelte
nem mondunk rosszat és nem lépünk félre
könyvet vagy fegyvert adunk kezébe

Pethes Mária: Több mint ötven

oldvadthó-szürke táj. az ég keleten grafitszürke,
nyugaton acélszürke, északon nikkelszürke,
délen patkányszürke. homogénszürke látóhatár.
dolomitszürke hegyek. alumíniumszürke nyárfák.
daruszürke felhők. csukaszürke Tó. palaszürke ház.

galambszürke múlt. cementszürke emlékek.
árnyékszürke fényképek. achátszürke sírkövek.
gránitszürke idolok. elefántszürke vágyak.
penész-szürke várakozás. Szerelemtelen-szürke
világ. antracitszürke álmok. betonszürke hajnal.

vakondszürke ma. egérszürke holnap.
ernyedtszürke hetek. palaszürke hónapok.
halottszürke évek. osztrigaszürke semmi.
hamuszürke arc. pernyeszürke füst.
aszfaltszürke út. porszürke fű.

bádogszürke eső. sirályszürke szél.
higanyszürke jóslatok. iszapszürke
valóság. nyúlszürke lendület. farkasszürke
összetartás. ködszürke reménytelenség.
szamárszürke képzelet.

alpakkaszürke étkészlet. ólomszürke
elmaradt családi ebéd. ónszürke emésztés.
semlegesszürke társalgás az üres székekkel.
zavarosszürke egység. fásultszürke türelem.
kompromisszumszürke kiegyezés.

magányszürke megalkuvás. szegénység-
szürke lét. milyenszürke élet. titokszürke
remény. piszkosszürke feloldozás.
ezüstszürke mennyország. nincstöbbszürke.

Radnai István: Kérődzik a temetőbogár

zöldesfehér krizantém illata van a temetőnek
a magány késélesen szeli a testet
hol robbantott ábraként kezet keresnek
a csontok egy másikba kapaszkodni öreg

talál így fürge fiatalra belehalt a dalba
s amit magára húspárnás testére öltött
a szavak amiket sziromba rendezve költött
a vers amely fagyott virág szirmaként hallgat

valami kényszer robbanó gyufaként gyújtja
a mécset tévhit mert látó örül a fénynek
a csontok puszták sárgák görbék mind érez
a rög között ott felejtett régi csonkja szúvas

míg ő ki a múlt századot még megérte porcos
foszlik a ruha mint a nevelés vasalt babonája
a humusz-hús bogárba agyagba gilisztába
költözik s felforr az agya pezseg sír és morcos

de talán csak a koporsó-szú körme perceg
zsong a temető éjféli napja lángol
halottak éje karaván költözik el a világból
csillag-fekete árnya omlik s az itt töltött percek

meggyes-pite vére a mohó csillag-szájba
igyekszik mind tetteit újra s újra rágva

Rajki Rita: Csendestárs

Túl csordult szavak születnek,
néha, mégis jobb lenne a csend,
mint a mindenséget feszegetve,
esztelen nyomulni a semmiben.

Néha a csend jobban szólít,
mint fröcsögve, üres frázisokban a szó,
néha a rend az igaz gyógyír,
S ha tudjuk miért van, hogy hallgatni jó.

Néha, magányban jobb megtanulni,
az elménk szárnyalva száll ha kell,
ha kell, magunkba is tudunk égni,
s nem csak más az, aki felemel.

Itt túl csordult szavak születnek,
magzatmáztól ordít minden rím,
Mégis, néha jobb ha körbe ülnek
csendben született gondolataim.

Szabó Lajos: Önzőbb

Apa
én mindig anyásnak éreztem magam
de most, hogy csak te maradtál
örülök
mert
te
vagy még nekem
morcos
és vén zsivány vagy...
te tudtad hogy mi különbözünk (?)
szerintem igen
Apa
nekünk most nehéz
egymásnak is maradtunk
és kell hogy egy kicsit másnak is
Apa te önzőbb vagy mint én
te nem akarsz élni
és mennél Anya után
de ugye még nem (?)
maradj még
asszem most
egy hangyányit én tűnök önzőbbnek
mert nem engedlek
még nem
olyannak érzem magam
mint egy kibaszott pióca
aki még az utolsó
lehelet párát is akarja
belőled
most hogy már csak egy van
abból a húsból akiből vagyok
félek...
Apa
szerintem én olyan vagyok
mint az apád
Máté
s nem Luk(ács)
a hibáink is hasonlítanak
Apa
az én nevem miért nem lett az övé (?)
(szerettem volna)
olyan bibliai...
Emlékszem
Anya nem akarta
vagy bírta
nem tudott azonosulni
az öreggel
részeges volt és bohém...
Apa
én most itt ülök a teraszon
sör körök
a szomszéd kutyája éppen ugat
(egy elvadult German shepherd)
és a Doors szól
a hangszórókból
tudtad hogy szeretem(?)
asszem megőrzöm ezt a pillanatot
talán örökre...

Varga Rudolf: MINTHA

Beteljesül a kimondatlan
jóslat,
õszvégi darázs
repül a versbe, vergõdik,
tombol, tajtékzik,
mintha, mintha
te, te
magad, magad
lennél,
õ meg, õ meg
akárha
te
volnál, láthatatlan
kalodádban
most
a
semmi
mintha, mintha felemelkedne.
De talán már
ez
sem igaz. A káprázatvillanást
szél sodorja, elsodorja, s rozsdás
falevél hullik a levegõbe írt
betûkbe, szavakba,
sorokba.

Vétsey Ede: Többekért

Szerteszét köröttem áttetsző a lét,
függönyök mögött vad álmok gőze száll.
El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,
gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.
 
Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,
nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.
Fény harapja át az ég határait,
s közben egyre többekért imádkozom.

Zsebők Csaba: - Acélvajjá érve –

Szilaj fergeteg
vérbő görgeteg
az éhséget görgetem
a vágyamat tördelem

Álmodok világot
kárpáti virágot
balkáni illattal
nyugati humusszal

Álmodok világot
térvesztést kiáltok
folyton mélabúval
huszáros rohammal

Dunatáj-vágyakkal
ősmagyar árnyakkal
szennyezett tárgyakkal
őskanyar-szárnyakkal

Betegségtudattal
illő kritikával
Közép-Európában
hitvesi ágyban

Veszteséglistával
nemzethalál-frásszal
S mégis reménykedve
acélvajjá érve

Bárd Oszkár: Az igazság napfogyatkozása

A fény elé egy szörnyű árnyék állott,
áthatolhatatlan ijesztő tömeg,
és pernye hull, s a vészes éjszakában
a jó utat senki sem látja meg.

Ez az igazság napfogyatkozása,
ki tudja, hol és merre süt a nap,
s a sötétben a döbbent csillagászok
tehetetlenül, némán állanak

Jékely Zoltán: Így jött az éjszaka

A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.

A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.

szozattovabbacikkhez

R. Berde Mária: Búcsúztató

A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál,
S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál a kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
Öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.

Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon…
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt…
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba –
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.

…Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És korán érő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél,
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába – nem hallottam én.)

Én nem hallottam csak meséidet,
Melyektől esküdtél, hogy nem mesék.
„Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
Így gyászolták meg őt, mikor vivék…”

…Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap,
Forog a föld, s nincs széle a világnak –
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről (két l-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér),
S a béketűrő Jobb-ról. „Így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál.”

És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom –
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: „Úrikak, zsidókak”,
„Alacsony”, az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt,
Elhányt cipőkben a szegények lába.

Szavad járása engem sose bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett –
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről –
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
Halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nemcsak szóbeszédre,
Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás –

Anyám azt mondta néha: „Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergették halálra.”

S én mégis búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.

Szemlér Ferenc: Szabadság

Nagyapámnak vagyona nem volt,
de sisak s kard volt címere,
úr volt, kemény főszolgabíró,
és óvta még a vármegye.
Két fia mérnök lett és ügyvéd
és tanítónők lányai
s büszkén jártak az ősi névvel:
„alsólendvai Lendvay”.

Gyermekkorom legszebb vidéke
még most is az a csöppnyi szász
város, minek nevét leírni
nem engedik, de rátalálsz,
ha a térképen elmerengve
ujjad ide s tova teszed
és megkeresed azt a helyet,
ahol Petőfi elesett.

Gyakran sétáltam nagyapámmal,
hányszor fogott meg már az est
a sétatéren, temetőben,
vagy ott, ahol a kis Segesd
patak a Küküllőbe ömlik
s kitágulnak a partfalak…
de mégis legjobban szerettem
a Várban a fenyők alatt.

Ott óraszámra üldögéltünk
egy-egy szúrágta fapadon,
nagyapám mesélt, magyarázott,
s én figyeltem hallgatagon,
aztán megindultunk az úton,
melynek szélére rács vigyáz,
ki térre, hol egy szoborra
vigyázott a vármegyeház.

„Látod fiacskám, ez a Költő
ez a szabadság bajnoka,
ott esett el, azon a síkon,
ezrekkel szemben egymaga,
szobrán száz nyelven írva verse,
hogy értse idegen s rokon,
e szobrot néki mi emeltük,
utódai, a büszke hon.”

A szobrot néztem és a síkot,
amint a völgyben szétterül
s a vers zengett, magától zengett,
magyarul, szlávul, németül,
nem értettem, de mondogattam
én is: szabadság… szerelem…
S üres ablakszemekkel nézett
ránk fentről az ülésterem.

„Hős volt ugye Petőfi Sándor?
bátor volt ugye, nagytata,
ugye megküzdött a kozákkal
és ugye nagy volt a csata?”
„Nagy volt, nagy… többé sohse látták…
de győztünk mégis és a nép
még ma is várja, visszavárja
hősét, költőjét, istenét.”

Csend volt. Lenn a fejéregyházi
síkságon szántott egy paraszt,
lassan mozgott, sokáig néztem,
de alig mozdult egy araszt,
a szobor ujja mintha épen
rámutatna, de kívülem
sem a szobornál, sem amott fönn
az ablakból nem látta szem.

Aztán sötét lett. Lassú lépttel
megindult velem nagyapám,
gondolkozott, talán a szobron,
tán a szabadság bajnokán,
mert néha-néha megvidámult
s gyorsabb menésre sürgetett,
hátunk mögött eltűnt az éjben
a szobor és az épület.

Otthon kékbársony díszkötésben
egy verseskönyv került elé,
betűztem csupa tiszteletből,
mert tudtam: ez a könyv övé
s megint olvastam: a szabadság…
a nép… nagyapám ásított
s a falakról komoran néztek
az ősök és ármálisok.

Varró Dezső: Ecce homo

Az ember nagy.
Csak akkor por,
amikor kasza peng.
Az ember nagy,
Hatalmas úr,
ha béke van és csend.

Az ember nagy
De ágyút önt,
Ha túlsok a harang,
És ágyúból
Harangot önt,
Mert tisztább a harang.

Az ember arca
Emberi
Harc után megy harcba,
De keskeny arcán
Nem leli,
Hogy más az Isten arca.

És újra új
és emberi,
Ha nem csordul a vére,
Magába hull,
Ha megvakul
Mind a két szemére

Győry Dezső: Kisebbségi lélek

Nem tudjuk, hogy jár a világ kint,
milyen a divat, forma, módi,
s hány centire kell leemelni
kalapunkat hülye fejek előtt,
lecsúsztunk. elestünk, elmaradtunk,
ügyetlen faluvégi lelkek,
de: mint fáraók vert zsidói egykor,
mélyebben érzünk s összébb tartozunk.

Kulcsár Ferenc: Tompa Mihály ismeretlen költői levele

Szövegmontázs a költő összegyűjtött leveleiből

Szeretett, kedves Jánosom!
A Feketekönyvben leírtam a jövő század végett
a holtrészeg kocsist, a paráználkodó cselédet,
a falutól faluig vándorló gonoszt,
s lejegyeztem, íme, neked sorra most
az aszályt, a förtelmes nem jó lét bugyrait,
hogy magyar villan magyar ellen itt,
felpanaszolok, János, neked mindeneket,
mielőtt el nem nyel minket a rettenet.
Te tudod, pap vagyok, az isten meg német,
s gallérunkra varrva a fekélyt, a rémet,
az egekben ma német politika folyik,
amiként itt a földön is.
A mi mindennapi kenyerünket,
lelkünket, eszünket, szívünket
falánk féreg eszi, düh, sérelem rágja,
elfogy lassan, mint a mécs, világunk világa.

A hűséges hóhér, Haynau elment régen.
A kivégzettek porrá lettek… Sírjuk a sivár égben.
Arad, Pétervárad, Pozsony és Komárom,
Lipótvár, Kufstein, Olmütz s Józsefváros
véreink ezreit nagy mohón elnyelte,
rideg kövek közt zúg a rebellisek lelke.
És császári béke lőn, fekete-sárga,
dögmadár szállong itt faágról faágra,
üszkös udvarházak gyommal lettek tele,
forró nyárban tört ránk isten fagyos szele…
Meg-megállok néha, nézek csak előre:
csikasz kutya vinnyogva fut a temetőbe,
a pitvar előtt égett hulla fekszik,
a szennyes falon véres tenyérnyom vereslik,
a forró földeken bojtorján burjánzik,
bitófákon akasztottak szembogara ázik,
az éjben görbe csőrű halálmadár rikácsol,
s a titkos kéz egyre akasztófát ácsol…
Csendőrök, betyárok, rablók és katonák
verik fel ijesztőn a száraz út porát,
a kocsmák, a boltok, komor kávéházak
a spiclikre mint megváltókra várnak,
hivatalok, templomok, iskolák
zúgják a fekete-sárga, torz isten szavát…
Századok tűntek el egypár év alatt,
kifordultak önmagukból kedves anyaszavak,
a magyar szolgabíró: Bihary von Johann!
A második felvonás, hiszem, még hátravan!

Elszánnám magam egy légi útra, jól tudod,
ha hinném, Ikarosz sorsára jutok,
feláldoznám agyam azon hártyáját szívesen,
mely észvesztést okoz, őrületet terem,
ha juttatnám általa népem gyógyulásra,
kor ellen, kór ellen új feltámadásra.

De hidd, János,
csak lázas álom ez!
Itt szikkadunk, száradunk egyre,
szomjú szarvasokként vágyunk kútfejekre,
s nem jön felénk Isten mosolyával,
se ráncos, se roncsolt, sötét homlokával,
lelkünket a világ ezelőtt pár évvel
harminckét szelével fújta szerteszéjjel –
ganéjban hever, mint pusztán az avar.

szozattovabbacikkhez

Mécs László: Egyszerű, falusi híd

Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból,
de a Tisza kamasz folyó és néha játszik, néha tombol,
új medret ásott hebehurgyán, gondolt merészet és nagyot:
a hidat megkerülte s ottan gyűszűnyi vizet nem hagyott.

Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.

Rajtam minden gerenda él még, le nem faragva, fájva, nyersen,
egymáshoz kötve lét-ínakkal s kinyomozható minden versben:
ez fűz, ez tölgy, ez rózsa, hársfa s mivel a munka elnagyolt,
ha május jön, ki is virulnak. Én csak falusi híd vagyok.

Én partokat ölelek össze: a gazdagok meg a szegények,
lelkiszegények s túl-tanultak, bolondos ifjak, béna vének
lét-partjait ölelem össze. A távolság mindég nagyobb,
mivel a partok átkozódnak. Én tiszta ölelés vagyok.

Alattam forr a mélység, élet, alattam vizek énekelnek,
vagy víg vizek, vagy bús vizek, de zenésítői életemnek,
alattam zeng a szeretet és örvénylik, búg a borzalom,
itt színes vágy zúg, ott a jóság, de élet minden oldalon!

Van sok napom, hogy átmegy rajtam a hosszú, hosszú ember-skála:
sok életharc sok sebesültje, vakok meg bénák sántikálva,
herceg, proletár, pap, parasztok, jók, rosszak, bölcsek, ostobák:
megnézik lent a víztükörben az arcukat s mennek tovább.

Egy szép vasárnap nem jött senki, nagy csendesség volt s csoda történt:
valaki hangfogót szerelt a vízre s megállott minden örvény,
a híd zengő hárfává válott és kivirult tavaszi díszben,
s leírhatatlan fény-özönben lassan átsétált rajtam Isten.

1930

Wallentinyi Dezső: Vers a hímzések poéziséről

Azoknak írom, kik csak szidni szokták
Művész-tudását asszonynak, leánynak.
Kiknek e szó: nő: szűkre szabott szoknyák;
S fehér lányszobát, ha néztek, se – láttak.

Kis kézimunka… Sápadt selyem szálak…
Dús, bús virágok… Sok levél színe holt…
Meg-megmutatják. – És jutalmazásnak
Mi így sértjük meg: Micsoda munka volt!

Ez az egész… Több semmi… És letesszük.
Rabszolga-lelkű lányaink nevetnek.
És ők sem érzik, észre mi se vesszük,
Hogy a léha nők Istent sértegetnek.

Fantasztikus a sok selyemfonálnak
Egymásbahaló tekervénye, útja…
Ki ráhímezte, a lelkéből váltak
Elhantolt álmok holt vágyakra újra.

Az Elhagyottság ez a művész. – Néha
Unalom. – Máskor alaktalan érzés.
De mindig fájó, szomorú és méla. –
Belső… Valami láthatatlan vérzés.
*
…De hogyha nagyon fáj az egyedüllét,
S ha az elhagyatottság karmát megmeríti,
Pelargóniás ablakában tűjét
Kusza útra húzzák álmodott vitézi.
*
Minden rózsából emlék-temető lesz.
Minden levél egy reményteljes élet.
A selyem suhogás valót ébresztő nesz.
– És vége! … Mindennek vége…
Nem érti senki, ha a kis párna – kész lett.

Zs. Nagy Lajos: Apage, satanas!

Fényes csövek a házakon s az égen.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Acélbarmok a kertemben s a réten.
Szabadítsatok meg a gonosztól!
Rozsdás nyulak és nikkeles virágok,
bronzverebek és vörösréz patkányok.
Szabadítsatok meg a gonosztól!

Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vaspántokba fogta az agyam,
álmaim torkára dróthurok
tekeredett, és drót lett a hajam,
és drótkocsányon lóg ki a szemem!
Szabadítsatok meg a gonosztól,
mert vágyaimat vaskamrába hajtja,
konok hatalmát műanyag szívű,
elektromos angyalok dicsérik,
szabadítsatok meg a gonosztól:

s nektek adom e Földet mindenestül.

1971

Györke Zoltán: Holvoltholnemvolt-haza

A föld ugyanúgy melengeti talpam,
mint gyermekkorban az utcai por.
A szél is olyan bizalmasan-halkan
suttog fülembe, mint valamikor.

Ismerős a templom harangzúgása,
s az idő vágta árkok az arcokon.
A kapuban mintha nagyapám várna –
itt mindenki hetedíziglen rokon.

Ha jövök – haza. És maradni – nehéz.
Keresem, s nincs a kút – befalazták.
Akác se simogat, mint anyai kéz –:
kimeneteltek a kertből a fák.

A kiirtott erdők – mint a szavanna.
Finom levél-membránon átzúgva
sűrű mélye nem küld választ szavamra…
Csend. Mintha minden madár aludna.

Távol a vízparti fűzek sátrai.
Sáshajú zsombékok, vakondtúrások
– a tar legelő pattanásai –
közt táncol a kerék – jófelé járok?

S a folyó. Az aláharapdált partból
kivégzett fák dőlnek a sodrásba.
A pásztorkunyhón szegekre zárt ajtó-
Szünetel a pulik csaholása.

Behajló gallyak cimbalomütői
pattognak a feszült hullámokon.
S a két part közt mintha valamely ősi
dallam lengene; elkísér az úton.

Hol ősök lelke bolyong a tájon;
lépnék – s csontjukba botlik a lábam.
Itt ástad földbe magad, hogy fájjon,
apám, e holvoltholnemvolt-hazában.

Ják (Jakubovits) Sándor: Vaszil és Slojme

Vaszil és Slojme
szomszédságban laknak,
így lakott az öreg apjuk,
hát ők is így maradnak.

Vaszil vasárnap ünnepel,
Slojme meg szombaton,
de ugyanúgy imádkozzák:
Uram, tiéd a hatalom.

Egyformán fuvarozzák a fát,
az erdőből a vasútra.
Együtt indulnak el
kis lovakkal nagy útra.

Gyermeküknek is egy a száma,
a baj is egyenlő velük:
keveset kapnak enni
és kukorica a kenyerük.

Vaszil majd az egyik temetőbe pihen,
Slojme meg a másik végben,
de az biztos, hogy a lelkük
együtt lesz fenn a magas égben.

Kiss László: Tanács tébolyodott időben

S mert szólni, írni nem szabad,
Kussolj és törd szét tolladat,
Tanulj pofázni, azt lehet,
Hazudj te holdat, napot, felleget.
Feszítsd meg! – ordítsd, légy serény,
S ott leszel te is a láp tetején.
Fújjad a mocskos, rekedt harsonát,
Gázolj anyádnak holttetemén át,
Szajkózd a galád s csalárd szavakat,
Bőröd és pénzed bizton megmarad.
Tanácsom ennyi, s végére marad:
Nézz a tükörbe s köpd le magadat…

Nátolyáné Jaczkó Olga: Testvérek

Menjetek, menjetek az anyátokhoz,
dugjátok fejeteket a kötényébe
és másnap szerető utálkozással
dobjátok le ruhátokról
rátapadó vézna, ősz haját!

Menjetek, menjetek a szeretőtökhöz,
gyűrődjetek puhára a melegében
és másnap kéjes undorral
simítsátok szét a ruhátok redőjét,
mit az ő ölelő karja vágott!

Menjetek… ringassátok a gyermeketek,
nyargaljatok zsarnok terhével
és másnap büszke szégyennel
verjétek le a térdetekről
a gyermek-játék porát!

De családi ünnepeitekre engem ne hívjatok!
Én nem vethetek horgonyt egyetlen könnycseppben,
nem bódulhatok el egyetlen rózsa illatától,
nem vakulhatok bele egyetlen csillag fényébe,
mert a mindenkié vagyok!

Én csak milliók könnyének tengerén hajózhatom,
csak millió szívvirág nektárjától lehetek mámoros,
csak milliók akaratának lehetek foglya…
Nem veszejthetem a szemem egy békés asztali lámpán,
mert minden láng és minden fény tűzvészét kell látnom!

Legyetek tőlem békén egy cölöpre kötött világotokkal…
De egyszer, halljátok, egyszer, ha lesz gazdátlan, üres percetek,
küldjetek belőle imát a mindnyájunk Egy-Istenéhez,
hogy egyszer… legyen nekem is a mindenből egy-egy:
egy anyám, egy szeretőm és egy gyermekem!

Simon Menyhért: Kisebbségi ének

Nem irányíthatjuk a saját sorsunkat,
Mi kisebbség vagyunk – kicsiny idegen nép,
Fa, melynek a lombja még egyre csak sárgul,
Melyet minden vihar bősz-mostohán megtép.

De mélyen és széjjel nőtt be a gyökerünk
Verítékünk- s vérünk-ázott őstalajban
És ez a gyökérzet szív dúsabb nedveket
Most, hogy mifelettünk örökös vihar van.

Ha sárgulnak is a régi üdébb lombok
S a vihar letördes gallyat és levelet,
Kik megmaradtunk s kik aztán megmaradnak,
Már látjuk, hogy élni miként kell és lehet.

Aki megmaradt és mélységesen magyar,
Nem züllött frázishős, önzően úrhatnám,
Munkára immár kész, hogy összefogással
Vállvetve dolgozzék mindannyiunk hasznán.

(Bizony, nem is kár sok, igen sok levélért,
Amely a fánkról oly könnyedén leválott
S sziszegi felénk a sok gyűlölködővel
Az önmagukra visszaszálló átkot.)
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Nem irányíthatjuk saját sorsunkat,
Az életjogokért nekünk küzdenünk kell –
De ki fojthatná el egybeforrt népünket,
Hogyha leszámolunk valahány bűnünkkel?

Fa vagyunk, amelynek lombja sárgul,
Melyet féreg is rág és vihar is tépdes –
De már megpezsdítik áldott életcsírák
S testvéri akarás rügyeitől ékes.

Zúg sötét vihara megpróbáltatásnak,
Fájnak, égnek, marnak újabb s újabb sebek
De ha a Teremtő testvérmagyarrá vált,
Minden magyaroknak ajka áldást rebeg!

Dedinszky Erika: Fáradtság

túlérett a szó, lehull s eltottyan
a szőnyegen tehetetlenül
tested benövi lassan moha-árnyék
sebzett fatörzs, roppan s előredűl

én hátrahanyatlom, így alkotunk
ketten a csönd lágy húsában fájó éket
a kávé kihűlt rég
te kopogó harkály-körömmel téped

a szalmaszéket

1971

Flórián Tibor: Magyar vers háborúk között

Én nem tudom: mi a jobb?
Élni itt a bús földeken,
hol csak eszik és alszik az ember?
Hinni és vágyni csatarendben?
Én nem tudom: mi jobb?
Élni halálraváltan,
vagy halottnak lenni
s hallgatni mélyen a halálban?…

Kezünkben mindig
kereszt és kard volt.
De ha magasra tartjuk a keresztet,
e vad világban kihull kezünkből a kard,
s ha a kardra bízzuk önmagunk:
lehull a kereszt.

Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország!
Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként
forgatom.
De nem esküszöm, mégsem,
sohasem a kardra,
a bosszú istenére sem,
csak a keresztre!

És mégis, kezemből kiüti a keresztet
a tömeg.
Halált kiált az élőkre,
s hosszú jajjal halottat költöget.

A szeretet otthont nem talál,
fegyverek között Júdások nőnek,
s Jézus újra meghal a keresztfán.
Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben,
s Isten ölébe futna mind,
de a gyűlölet visszatartja őket.
A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek,
a hatalom ujjai szívünkig érnek…

És nyugtalan lázas éjszakán
az ember elveszti koronáját.
Kín és könny ásnak maguknak medret,
a szél átsüvít minden terven,
gépek rohannak a századon át,
és porba hull a kereszt és az ember…

Én nem tudom: mi jobb?
Élni, hol a szeretet otthont nem talál,
vagy várni a megváltó halált?
Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem,
s nem tisztelem a gépet,
s mit Isten alkotott:
– kereszt tövében a karddal –
az embert védem!

Gömöri György: Aki még hisz az így könyörög

– Istenem, ki a forradalmat
eszméletünk mélyén sugalltad,
ki öntudatunk vézna lángját
szítottad, hogy égig lobogjon,
hogy emésztő jelzőtüzünkre
ocsúdjon végre a világ;
segítsd meg, Istenem, e népet,
a sors méhében elvetéltet,
amelynek nemes, drága arcát
megtaposták a katonák.

(…hisz, Istenem, az nem lehet,
hogy minden, minden egyre megy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet,
hogy a keresztet vállainkról
talán soha le nem veszed,
hanem még inkább szent fiadnak
kínszenvedését ránk rovod,
mígnem végső leheletünkre
meghasadnak a templomok…)

– Istenem, ki a forradalmat
belénk ültetted és akartad,
ki velünk voltál azon az álom-
fényben tündöklő délutánon,
mikor az öregek sírva fakadtak,
hogy megérhették a nagy napot:
segíts meg, Istenem, a népet,
kit soha senki meg nem értett,
mert minden vágya csak remény lett,
s minden virága elfagyott.

1957

Gyékényesi György: Midőn a költő nem találja helyét

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

Mennék én északra, délre,
Morc időn ember, Isten vetése,
Virága vagy tévedése,
Mennék én északra, délre.

Vinném én híven igazamat,
Az igazság az, mi értelmet ad,
Ez a határ s a többi maszlag,
Vinném én híven igazamat.

Hoznám én hitem hivességre
A jóban, a szépben – emberségre
Nevelném fiam, de mivégre
Hoznám én hitem hivességre.

Jönnék én magyar ki megmaradt
Büszkén magyarnak zordon ég alatt,
Álmomból fejtem sorsomat,
Jönnék én magyar ki megmaradt.

Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam,
Idegen földön magam maradtam,
Akarva vagy akaratlan
Nincs nyugtom, nincsen nyugalmam.

1962

Kannás Alajos: A tanítványok

Látszólag minden elveszett
szög járt át csontot és kezet
meghalt a mozdulat
csupán epe maradt s ecet
s elállották a győztesek
a városkapukat
látszólag minden véget ért
a tövisekre égett vért
legyek lepték a zsoldos játszott
de éltek mind a tanítványok

Gaál Áron: Leipziger garten

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
fejükről a tányérsapka rég lehullt
messzire gurult
nadrágjaikon a csíkok már alig
látszanak.
Csillagjaikat visszaadták
az esti égnek
leveleiket visszavarrták
az ősi fákra
aranygombjaikat a piactéren
suhancok cserélik holnap
kardvirágra.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
völgyeket töltenek fel
a dombok csúcsúig
dombokat bontanak le
a völgyek fenekéig
folyóknak vájnak új medreket
nyugatról-keletre, északról-délre
kezüket fejüket mélyen
a homokba dugják
a világ lényegével mégsem
kerülnek egymagasságba.

Tábornokok ülnek a homokban
játszanak
Kettő, három, talán négy évesek
Azt játsszák, hogy tábornokok
ma még édesek
ma még nyugodtan alszik tőlük
a város
a közeli erdő, a messzi rét,
ma még nyugodtan és peckesen
sétálnak körülöttük
a galambok
Ma még…

Lipcse, 1982

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf