Győry Dezső: Ezért még érdemes élni

Így van: csata az élet. Se eleje se vége.
Mint a tengerekről nem mondhatjuk el,
Hogy itt indul meg és végződik amott.
És célja sincs más ennek a csatának.
Mint önmaga, millióképp, magáért.

Nagy rajvonalban görnyed az emberiség.
És én most kimentem a szélekre,
Ahol veszedelmes a járás és komorabb a csend
És már hallatszik a dúló problémák hullámverése,
Ahogy odavágódnak a mindenség zátonyához.

agbog

szozattovabbacikkhez

Sárosi Árpád: Aki üzent értem

Tegnap hívtál erdő, üzentél utánam:
Odakint több a fény, igazabb világ van.
Odakint kurjanthat fékezetlen kedvem,
Nem nyűgözhet semmi, ha vendéged lettem.

Kísértetet rejtő falak, zugok, zárak,
Bocsássatok már el, fáradt vagyok, fáradt.
Aki üzent értem, nem várhat sokáig,
Nem várhat a holnap halott hajnaláig.

Régen hívtál, erdő, én csak ma jöhettem.
Szomorúra sorvadt kurjantós, víg kedvem
Birodalmad csöndes, mint a gyászos udvar,
Tele minden ösvény, bujdosó nagy búval.

Hová lett a nóta, az illat, a mámor?
Kiesett a napfény, billent koronádból.
Némán hull öledbe a száz húrú hárfa,
Sirató dalt suttog fehér testű nyárfa.

Sebesi Ernő: Jóságos néma sóhaj

Ha zenéket tudnék:
én asszonyos, gyöngéd hárfa-ujjakkal
lágy, simogató csitt-csöndeket varrnék
sajgó jajoknak tátongó sebére.

És virtuózos, gordonkázó kézzel,
ha zenéket tudnék:
vad, hasogató bánat-kelvényt
holt feledésbe fűrészelnék zengve.

Kacajt sóhajtnék fúvó fuvolákon
boldogságlehelő golf-áramot,
ha zenéket tudnék:
jeges fájdalmak puszta partjain.

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: Kisvárosban

Temető van itt, csak a fejfák élnek:
Neve van mindnek és járnak, beszélnek;
– Én vagyok köztük halálra szánt virág.

Tunya levegő – nehéz szag, – tört sugár, –
Elpuhult jólét, – jóllakott lágy lélek, –
Nincs verőélet, vágyak, feszülések!

Az érző ember itt fásulttá ernyed,
Itt nem gyűlölnek, itt nem szeretnek,
Kényszerből fogant, ami kevés gyermek.

Itt nem érez senki. Öröm, bánat nincsen.
Itt nem érez senki kínt, vagy boldogságot,
Csak valami nagy, sápadt butaságot.

Ez a hely nem a tavasz gondolatja,
Elvetélt magja sáros, piszkos télnek…
Temető van itt, csak a fejfák élnek.

Telek A. Sándor: Két legszebb költeményem

Az én legszebbik két költeményem,
Mikben megírtam fájdalmas énem
Keservben, kínnal telt napjaimban:
Az én két fiam.

Beléjük írtam minden hitemet:
Lázongó vérem, síró lelkemet;
S mint zengő-bongó mesélő rímet:
S könnyűimet.

Turánból jussolt pogány magyar hit
Rezgi át kettős rímes sorait,
Táltosak álma; rajongás, bú, kín
Sorsunk útjain.

Ez a két vers az örök magyar szó,
Amihez nincs a földön fogható;
Amelynek minden betűje nóta
Hangba fonódva.

szozattovabbacikkhez

A.Turi Zsuzsa: Vérzik...

Egymásba fonódó korai órák
késnek a véres hajnalok
kivésett megszokás terheket ró rád
kint a vak végzet andalog
teádat kavarva nézed a mézben
születő fények gyöngysorát
egyedül ücsörögsz új útra készen
érzed az évek szögnyomát
múlandó képsorok húznak a ködbe
hív az út hív a végtelen
felemel a remény és forgat körbe
ki szeret mindig védtelen
indulni kéne de lassan kicsorbul
a kísértés mint pengeél
rozsdás bilincsed kajánul csikordul
fonnyad a hit mi benned él
tulajdonképpen nincs okod panaszra
csak fáradt vagy így öt után
kicsúszik kezedből nincs semmi haszna
illúzió a vágy csupán.

Albert Zsolt: OLAJ A FÉNY

Megint elkerültelek.
Az asztalon könyv s benne levél,
pedig egy úton járunk, mégis alig látlak.
A szék hűvös, mozdulatlan.
A vasalt terítőn virágok egy dimenzióban,
ingem rám tapad, izzadok reszketek,
láz gyötör s hiányod.
A házban este lesz, becsukom a szemem,
alápréselem emléked és hangod keresem.
Csend bárddal hasít a zajba,
mint amikor az ajtót becsapom
és a világ kint reked.
Forró láthatatlanban lépkedek,
azokon a helyeken ahol elvesztem
és te mindig megtaláltál.
Mikor olaj lett a fény, kenet a nap,
amerre mentél rózsát szült a sivatag.
De most csak szobám van
és asztalon hagyott szavak.
Hatvanhat lépés egy pillanat alatt,
míg a betűk felizzanak,
mintha itt lennél, kinyílsz, hogy olvassalak.

Arany-Tóth Katalin: TÁVOLRÓL

Mióta elválasztottak
minket a megüresedett évek,
én már csak távolról szemléllek.

Sokáig úgy kerestelek,
mint elhintett magvakat a varjak,
s hogy nélküled éhen ne haljak,

maradtam fekete árnyad:
magadhoz fogható büszke semmi,
s te megtanítottál temetni.

Fázó harmatcseppek alatt
sáros üreget ástak az éjek.
Mélyre száműzött szenvedélyek

sikoltották a világnak
ezerszer is elsuttogott neved.
Nevetésem utánad ered

és átölel észrevétlen.
Csak a lámpafény zavarja szemem.
Nem akarom, hogy lásd: könnyezem.

Bíró Rudolf: Homokvár

Homokformába szórtam a múltat,
építettem magam köré
magasabbnál magasabb
falakat.
Tornyoztam az emlékeket.
Csepegtettem az álmokat.
A falba betapasztottam
mindenkit, és mindent,
mit egykor szerettem,
hátha személyes
déva-váram megáll a lábán.
Gyermekként építettem
jelent.
A múltból,
egy parton.
Nem tudva, hogy kockázatos.

szozattovabbacikkhez

Bogdán Mária: fakul-fordul

tegnap ágyamba szökött az ősz
és ölem hűvös lett hirtelen
s bár a vágy még nyirkosan elidőz
a nyár vadságát így nem keresem
bőröm még illatos de már itt-ott
furcsa barázdák néznek tükörbe
bölcsesség váltja le a titkot
egyenesebbé nyúlik a szív-görbe
a szexbomba szerep lassan fakul
fordul valami decens úrinő
vállán átveti sálját hanyagul
cipője nyomában csak krumpli nő
nem lépdel már virágot és füvet
tegnap ágyába szökött az ősz
és szent mihály vak lován elüget
majd benne lesz a hírekben ha győz

Szedres, 2017. szeptember 1.

Csák Gyöngyi: Alkony

A sötétedő égen
széles vörös csíkok;
vérmérgezéstől
pusztul el alkony.

alkony

Csata Ernő: Haláltánc

        … Katrina tánca

/Liszt Ferenc: Danse macabre–Haláltánc/


Zúg a harsona, üvöltenek Halál muzsikái.
Dobolnak égbe szippantott házak
földre hulló gerendái.

Az Ítélő jön, tombol az ég haragja.
Menekülő életek lábnyomai
az utakon szétszóródva.

Nagy Úr! – mi néhányan egykoron,
hajszolt idők omlásos meredélyein
görgettük a nagy követ,

és éreztük ott fenn a jövő szelét,
 – ami elfúj, mint porszemet egy sikolyban –
az örök jajból ébredő zenét.

szozattovabbacikkhez

Czigány György: EGYSOROS VERSEK

    Remény
Ha egy sor vers körülfonja világunk.  

    Örökmécs
Minden pusztulás ott ragyog lángjában.   

    Sors
A véletlenek szabadsága is teremtés.

    Szív
Fölemelheti a szeretet méltósága.

    Vágy  
Add, hogy hihessem létedet Uram!  

    Enyém-e?  
Halálom idegen: nincsen hozzá közöm.  

    Végítélet
Kozmikus szemétégetés? Föltámadás?  

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Próbanász

hitté összeégnek
új vitézt toborzó
aranysallangfények!

(réz csengettyűvízben
elpállott átokszó
setteng s árnyék lebben…)

próbál nyarat május:
dúlegényes, forró,
csillagkalimpálva
csókot összetorló,
ájult testülése
megszentült nyaraknak.

szél fú, szerteszálzón
kirepülnek kazlak.

Deák Mór: FUSS

fussál bokád térded nélkül
míg az arcod kifehérül
megleszel az arcod nélkül
az arctalanság megtérül

kutya világ
zászlós kuvasz
miért a gazdádba harapsz
kitörik a metszőfogad
hogyha önmagadba harapsz

világbéke
világvége
mindig csak harapni kéne
hamis világ hamis kutya
jobb úgy
ha mindenki buta

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Elengeded

Pattog a máz az éjszakában
üres a szív,a semmi  fő
s mi tördeljük a perc nyugalmát-
fazék felett rozsdás fedő.

Álmatlan arc,sanda mosoly-
ágyéktüzén a hányadik-
s elfonnyad mind lassan a korral
lehetsz akár a századik

ki  rámorzsolod az élet nedvét,
míg szobádban hallgat a sötét,
s mint aki jól végezte dolgát-
elengeded a lány kezét.

Gavallér János: egykor /csigusszal/

hagymás-paprikás zsíros kenyeret ettünk,
bort ittunk, velünk vacogott a hajnal,
kerestük az elveszejtett szarvasagancsot,
s diadalittasan összerogytunk magyarként
kén barlangokban szunyókáló hősökről beszéltünk,
eszeveszetten vágytunk valami másra:
őseink bocskorára, táltosokra, lovagolni szerettünk volna
iszapban, sárban, térdig érő halálos vérben,
ebben az ernyedt posványban nem létezni,
aztán fel kelt a nap
kupicákban mértük a lélegzetet,
s elfojtottuk lidérc-álmaink szörnyszülötteit,

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Ébredés után

Bamayan BuddhaNem írok többé. Nincs kinek.
Csendet találtam a szó túloldalán.
Könyveimet is felgyújtom talán,
hisz ezek után olvasni minek?

Tanítvány leszek, ki többé nem tanul,
tudása mégis napról-napra mélyül,
és időzik, ha a tant szerteszórta végül,
a teljességben, hiánytalanul.

Csendesség leszek: békesség, derű.
Határok és középpontok nélkül,
nem véve többé semmit menedékül,
akár a virág: oly néma, egyszerű.

Nem írok többé. Nincs kinek.
Buddhát találtam a szó túloldalán.
Ki tudja? Felgyújtom Buddhát is talán,
mert ezek után a Buddha is minek?

Jóna Dávid: jól vagyok

körülöttem minden rendben – jól vagyok,
út porát legyezi, néhány lelkes lófarok,
hova tart a had, a sereg, nem tudom,
ügetnek, vágtatnak a körpályájukon

erős hittel, a másik hite csak akadály,
nem libából készül a pástétomnak kínált libamáj,
de magát meghatározni viszont éppen elég,
főszereplő lesz néhány kiválasztott börtöntöltelék

de én jól vagyok, tisztelnek, szeretnek,
hála a türelmes természetemnek,
hogy az igyekvők elől kiállni tudok,
mielőtt hinnék, már azelőtt kiábrándulok

úgy képzelem, mint egy nagy vendégség az űrben
házigazda viseltes alsóneműben
és Te látod, ahogy szétmállik a behemót ülepén,
néhány fotelben hagyott teasütemény

szozattovabbacikkhez

Jónás Tamás: DIKTÁTUM

A jég, a magány ellenére ez a nyár.
A hajnalokban társas farkas kiabál.
Az éjszakákon nincsen ruha, takaró.
Talp alattnyi szívben papír a rugó.

 A túlzott fények ellenére ez a múlt.
A gondolat a szélvész-várba katapult.
Míg szkafanderben virágok vacognak, áll
a csillagkihunyást ünneplő karnevál.

 Örömdal, csengő, gyertyafény. Az ég fagyott.
Mint halott halak szemei, a csillagok.
A tűztáncba feledkezett vad emberek
a befüstölt Föld légterében vízjelek.

 Két, szégyenében földre hasalt nagy folyó
egymáson átszalad, közben zuhog a hó.
A Naphoz imádkoznak nők és férfiak
a zománcait potyogtató Hold alatt.

szozattovabbacikkhez

Kaiser László: Beszélgetés befejezve

Hülyülök, vagy más hülyült meg,
egyre többet mondom ezt:
beszélgetés befejezve,
unom már az unt lemezt.

Unom még a céda érvet,
zavar zsoldos, butaság,
beszélgetés befejezve:
bunkósodik a világ!

cracked wall

Kapui Ágota: Mert szereted

Kitaszított vagy, mert szereted,
e zsebkendőnyi maradék hazát,
mert óvod szóval tettel akarattal
az őseid megtartó igazát,
mert zsoltárosan szórod az igét
és tiszteled a szent jelképeket:
a napot, holdat, fényes koronát,
mert van hited, utódod, istened,
mert ott hordod a pirosat az arcon,
és hófehér vagy mint a mártírok --
lelked mélyén úgy őrzöd a múltat,
mint örökzölddel betakart sírok.

torottpohar

Nagy Horváth Ilona: „Nézd, hogy karikázik mezei szagokkal...”*

/*J.A./

Készülő fészkekre ereszkedik
az este, hajába igazít
néhány álmos kis bogarat,
majd karjait égnek eresztve
tenyerére simulnak szépen
a koraszülött csillagok.
 
Szél segíti vállamra
a könnyű kiskabátot,
minden méh elzümmögte
mára minden dalát,
s a járdaszélre esve
részegen idézi
a  virágszemű  lombok
méznehéz illatát.
 
szozattovabbacikkhez

Papp-Für János: fosztóképzők

akár mondhatnád is, amit.
de ha már elindultál.
hangosabban kellene.
a távolság már túl.
szerintem sem lenne.
de mind a ketten akarjuk.
úgyhogy tovább ne.
mert a végén nehogy.
nehogy egyedül.
se te, se én.
mert lehet, hogy már soha.
és az nagyon.
még egyszer utoljára.
hogy semmiképpen ne legyen.
talan – telen.

Varga Rudolf: DELEJEZŐ

Milyen? milyen is,
milyen is lehettél,
Veron, Varga Veron?
milyen? milyen süldőlány,
milyen pesztonkacseléd?
milyen is lehettél ünneplő
szépruhádban,
milyen is lehetett kendőd
csombékján
a fonatos kötés babonázó varázsa?
milyen a vasárnapi mise
utáni délelőtt
harangzúgásában? legfelsőbb léleknél
fehérebb keszkenőd
szorongatva milyen is,
milyen is
lehetett állad alatt megkötött
fejkendőd
csombékján fonatos kötésed
igéző varázsa? milyen?

szozattovabbacikkhez

Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon

– szontettkoszorú –

1

Fogyóhold silány ezüstje harsog,
óceánt játszik éji fátyol alatt.
Törékeny tükrébe hág a pillanat,
hogy sokszorozva veszítsd el arcod.

Alámerülve még remélsz partot,
kegyért kiált a fuldokló akarat,
de szorít, legyűr az örvény, elragad.
Meg kell vívnod élet-halál harcod.

Harang ha kondul teve rettenettel,
a mélyből érces igéje emel fel,
ocsúdni életre kietlen tájon.

Kimérve tér, idő összegyűrten,
hát sorsod e hitvány holdezüstben,
hogy arany fények nagy hiánya fájjon.

szozattovabbacikkhez

S. Benedek András: Döglődő ló az útszéli gyepen

az üvegszemű pihéspotrohú halál
döngve szállt felette
rózsás húsába fúrt
szürcsölve
freccskelt boldogan
a roncsolt testen fáradt áram
futott keresztül
a rángó idegen túlnőtt fájdalom
messze volt már
mint fölöttem most az ég

halottló

Sáfáry László: Ne felejtsd el hegyeinket

Mundérba bújtatott kedves pajtásom,
a regula és a gyűlölet ostoba szavai közt
ne felejtsd el hegyeinket,
és jussanak eszedbe a hegyek emberei.
A nyári utak porát
énrólam is lefújták már a hideg szelek,
egyre növekednek vágyaim,
egyre erősödnek gondolataim,
és barátaim vágyai is egyre növekednek.
Kis kunyhóikban szalmakazlak tövén
emberibb életről gondolkodnak szótlanul.
Csak néha találkozunk egymással,
a száraz fűcsomókon,
a hideg csillagok jötte előtt,
és a legtöbb, amit most egymásnak mondhatunk:
ősz van már a Szinyák és Borló-Gyil öreg tölgyei közt.

                                                                Verhovina

Simon Menyhért: Régi sirató ének

Ki építi fel rónán és dombon
Magyar milliók napfényes házát?

Ki törekszik, hogy a bécsi zsarnok
Bilincsét magyar kézről lerázzák?

De fekete az ég mifelettünk!
Pusztul a fajtánk, kaszál az átok,

Pedig véres had, nyomor, betegség
Már túl sok derék rendet levágott!

Minékünk immár vezérünk sincsen,
Széthullva keserg a kuruc sereg –

Gyászos sírkertből bús fejfaerdő
Minden magyarra vádolón mered.

Sütő Kálmán: Megfullad, kit bűne ideszült

Jöjj, ölelj, éltem vigasza,
hajolj le lágyan, puhán hozzám,
életem emberi érzését
ragadd ki: megöli a posvány.

Ez a föld véres bűnök helye,
fertőző szennyek s bűz fészke lett;
megfullad, kit bűne ideszült:
ölelj, s tedd homlokomra kezed…

A rózsa dicsvágyak árnya itt,
tövise a vezeklőbe szúr;
üldözött bujdosók szívére
legalább – hideg harmatja hull…

1933
/S az életem most széjjelosztom…/

Búcsúzik Jóna Dávid és Szentjánosi Csaba barátaink verspárbaja a Gazduram!

 Gazduram!
 
Hogy kezdődött…talán úgy, hogy
nem is volt kezdete,
ahogy a Galaxisok egymásba olvadnak,
úgy olvadtak-találkoztak verseink,
mindennapi dolgaink milliárd csillagával,
köszönjük Cságoly Péterfia Béla főszerkesztő úrnak,
a Szózat folyóiratnak, hogy
ezt a körforgást, táncot, egymásra felnézve
(mert milyen szép paradoxon, hogy amíg
lenézünk, hogy a másik versét elolvassuk,
addig tulajdonképpen fölnézünk rá)
éveken át megmutathattuk kedves olvasóinknak.
Reméljük, hogy mindenki talált magának
egy csillagképnek megfelelő verstérképet-
ami talán segít eligazodni vagy útmutatást adni
a mindennapi hajóutakon.

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: SZERELMES VERS

Ahogy kibontja fényét a napsugár,
én úgy ragyognék benned, időtlenül.
Lélegzetnyi csöndem most csak arra vár,
hogy ott keress szerelmet, hol szívem ül.

Hajamba tűzöl egy nyíló virágot,
a mezőn majd ránk hajlik minden kalász;
szerelem-dal zeng, s betölti hiányod,
mit e végtelen úton velem bejársz.

Ha majd kibontja fényét a napsugár,
így ringunk mi ketten a Világ ölén.
E képzelet, hogyha egyszer összezár,
benne boldogok lehetünk, te meg én.

Bogdán Mária: Balaton-zárszó

… sínek között bujkál a tavaszi álom
led tévék színes képével játszik versenyt
parfümös ujjaival a szél úgy lebbent
hogy kigombolja  kabátom mindenáron

Attilára gondolok ki lepedőt hajt
majd nézi hogy úszik tovább a dinnyehéj
szerelemre vár de nem tudni mit remél
a felkelő hold is csak mint lebegő sajt

elfolyik elolvad verseinek íze
hiába ordítom vele hol vagy mama
ugatom fel az égre hogy gyere haza
készül a vacsora jövök este tízre

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Dal

Lelt kincsem békasó,
torkomra ég a szó,
átjár a lápi szag,
elnyel a lágy iszap.

Elrejt, magába von,
tort ül halálomon,
nádgyökér fölemészt,
fűgyökér elenyészt.

Fű leszek, nád leszek,
lidérces láng leszek,
világnak, magamnak
örökre elveszek.

Csák Gyöngyi: Törvényszerűségek

Őrült szavakkal
komolyan játszani csak
bolondnak szabad.

***

kinek kitépik
szárnyát magában gubbaszt
földhöz ragadtan.

Czipott György: Össztánc

csillagkod1barna csöndben valcerek –
savószínszemű gyerek,
rózsásarcú nyers kaszab –,
hűdött fény rájukszakad.

hűdött fény rájukszakad,
savószínszemű gyerek –
rózsásarcú hars kaszab.
iszapcsöndben valcerek.

*

remeg márciusi ég –
pörög küllőtlen kerék,
éjlikú árnyékkalap –,
csillagba csillag harap.

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Tisztítótűz

Bennem ég.
Egyetlenül.
Csendláncok ropognak.
Kegyetlenül.
Kispolcot porolgat,
valahol fülem mögött
hátul az agyban.
Ott próbál tisztulni,
amorf alakban.
Még méregetem.
Mily furcsa és apró.
Tán lélektelen.

Fülöp Kálmán: Csokor

Dühöng bennem
a holnap lázas
csokra

megálna rég
a játék
elfajult

 határán
örök
történelmünk
bokra-

fakasztott rügyet
s tüzek lángja
gyúlt.

Gavallér János: Szentelt gyertyák

Látlak tükör mélyén összeroskadni,
képmutatás olvad gyerek-semmivé
hiába bújsz, hiába leplezed, semmi
vigyorog rám semmi-ezredesként,
parancsot szór, szeme, mint tüzes ménkű,
s elolvadok, mint hit hű szentelt gyertyák,
de ez titok, nem tudhatja senki sem,
csak a leselkedő tekintet néz rám,
kacsingatunk, de tudjuk, Te mindent látsz!
Békét, csak veled köthetek,Nagy isten,
és csak itt a tükör legeslegmélyén!

2018.01.31.

gyertyakneg

Jánoska Mátyás: Álmodom az Istenről

S bár megingok gyakran hitemben,
 Álmom Istenről meg nem szűnik.
Boldogtalan, ki nem álmodik,
Ki Istennek sosem áldozik
 Cselekedettel, mely a jóság
. Nem lehet mindig a valóság
 Arca az ember s ember előtt.
 Álmodni kell mindenekelőtt
 Oly gyakran e poros Életben,
Hol sosem volt semmi véletlen.
Merülni kell imában, borban,
 Istenben, a legfőbb valóban.
És néha, ha gyötör az Élet,
 Gondolj csak Őreá, ki éltet
A bajban, vigaszban, Mindenben,
Ki érted halt meg a kereszten.


                          2017. július 27

Jóna Dávid: koldus az éjben

az álmom néha magához kéret,
a száműzött remény érvei jók,
az ösztönöknek szép elégtétel,
a kikötőt felejtő búvárhajók

mázsás hitének dől be a rítus,
levét ereszti, ha szorít a prés,
ujjbegy ha néha porba is rajzol,
átmenet lesz, nem megérkezés

koldus zsebében ott lesz a holnap,
miközben gyötri a penészes múlt,
virrasztott szemnek hideg a reggel,
árnyékot látott, hát utánanyúlt

megszokást féltő voltaképp ember
törékenységét védi a csend,
homokba ásott fejjel nem hallja
a vétkező múltat mi jelent teremt

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: Alfa és ómega

Két dátum között a létünk kifeszítve
az érkezés és távozás határa
egy ismerős s egy örök ismeretlen
egy agyonhasznált, kódolt üzenet
mely mindent elmond rólunk a világnak
s egy örök rejtély a tiltakozó énnek
ez ám a paradoxon
ismerni mások létezése végét
és sosem jutni el a saját
ómegánkig

angyalelhagy

Móritz Mátyás: Elégtétel

Az ellenlábasainkra,
rárogyasztjuk majd az eget,
aki helyettünk, bármilyen
apró előnyre szert tett;

elsöpri őket haragunk,
mind a legvadabb fergeteg,
hogy megismerjék hatalmunk,
és a legnagyobb keservet.

A vérükkel öntözzük majd,
a mi szabadságunk fáját,
akik magukat még szebbnek
gondolják nálunk, és jobbnak;

rájuk fogjuk mi szögezni,
a koporsójuk deszkáját,
akik még kérdezni mernek,
akik még bátran gondolkodnak.

Eltöröljük a nevük is,
úgy látjuk majd el a bajuk,
az utunkból elősöpörve,
az utunkból félre rúgva;

szozattovabbacikkhez

Pethő László Árpád: Az ég szemgödrében

         XLIII. fúga

Letérdelhetsz ott
hol a dallam hátba vág
virágzik  -  madár

éltemben mene-
külve ( menekülten) be-
fogadtok látva

a futó létre
morduló fényességet
robbanó tájat

lásd alattatok
is inog minden – hétrét
egekbe készül

„fejvesztett” isten
lecsapván ama árok
nélküli műre

mit  kreáltatok
építés közben állva
beállva holtan…

szozattovabbacikkhez

Sógor Zsuzsa: Érted fájtam

rozsdás szöggel kaparta bőrömbe
hieroglifáit bánatod
bárcsak felvehettem volna én
fájdalmaid vadrózsaágból szőtt palástját
vagy viselhettem volna vezeklőövet
kimertem volna cseppenként
lelked rejtett bánattengerét

Érted fájtam.
Nincs szó, hogy magyarázzam.

Csak állok itt.
A múlt érvénytelen.
Sebeid stigmák az én testemen

szel

Szakál Gábor: Felvidéki elégia

Múltunkba makacsul kapaszkodva
próbálunk megmaradni,
a Tátrától délre,Trianon elorozott vidékén,
ami még maradt.....
a sok,hitét elfecsérlő,hitevesztett,
hitszegő "homo politicus"
a sok,múltját megtagadó,
szélhámos érdekhajhász között.....

.....de lassan fölszáll a köd,
a könnycseppek fölszáradnak,
mert kemény hitünk,az megmaradt,

HISSZÜK,

hogy megtaláljuk újra Kánaánt,
szétszabdalt otthonunkat,
a villámok is lejjebb cikáznak majd,
s fiaira rátalálva
keblére ölel minket az elveszett Óhaza......

Az elrabolt Anyaföld fölkiált az égre,
a Gondviselés újra kitárja kapuit,
hitünk megtorpant ugyan,de pislákol a fény,
elménket beborítja a drága föld illata,
oly bódító lesz ami most mostoha,
s otthonra lel benne újra minden fia....!

1918. március idusán újra zöld a remény

Vadady Attila: Bíznék

Hallom, ki mit mond, látom a sorokat,
S ez nekem — itt és most — mindent megmutat,
Zizeg a haraszt és fújja szél,
Nem söpör szemetet, s ember mit vél,
Kevés az igazság mind abban, minden,
Beborítva köddel, ezt látod itten,
Agyat és szemet vakít, s nem hallod,
Elnyomja végül saját sajgó hangod,
Agymosoda zaja, mi nap-nap után,
Ott szól reggel, délben, délután,
Tolja a hírportál, nyomja az éter,
Nem gondolhatjuk át mindazt elégszer,
Hogy kiszűrje tudatunk, az infók mocskát,
S az ember tehetné végre a dolgát,
Mi éltét biztossá tehetné egykor,
És élhető lenne végre a jelenkor.

Mindenhatón kívül, emberben bízhatok?
Jó barátaim, CSAK EGYET mutassatok!

Valek Tünde: Juhok a pusztán

Felhő szunnyad a tájon, lassan szusszan
Békés álmú novemberi köddunyha
A sötétben halk mozgolódás támad
Valahol távol szól a kakas
Kolomp nyekken, bárány béget, amint ébred
Puli riasztja a ködöt: égi mezőre fel!
A juhok menetre késszé rendeződnek
Napot köszönteni indulnak a legelőre
Lábuk lucskos a hűvös dérszántástól
Foguk alatt harmatos fű harsog
*
Istenünk! Óh, engedd létezni ezt a csodát!
Ember, állat s a természet szelíd összhangját!

                                               2017-11-06

Varga Rudolf: Este kapsz észbe

Ébredés hajnali
kakasokkal a nyírjesnél,
mire leesik szemedről az álomcsipa,
már reggelizni indulnak az első
cinkék, a falánk verebek, s már
kolompol a lusta csorda, a szél
könnyű tejszagot hoz ablakodba, hátat
korbácsoló napsugárban, egész
nap a kertben, letérdelsz, meghajolsz
minden fűszál előtt, hangyák tébolyult
szorgalmát lesed órákon át, csak este
kapsz észbe, te magad még
semmit,
semmit sem tettél.
Nem ittál, nem is ettél.
Gomolygó füstként máris
ereszkedik, fák koronája közé
hullik a sötét, szemébe húzza
kalapját a szénaboglya, lenyugvó
nappal aludni tér, s egy részeg
prücsök csillagporos párnádnál
egész éjjel hamisan,
de
annál elszántabban
diszkóslágereket
pöngicél.

Győry Dezső: Kisebbségi öntudat

Ki sose járt itt, sose látott
sose segített, sose volt
nehéz sorsunk osztályostársa
most áll a bálja, megy a bolt

magunkbaszállás? dühöt árut
józanság? frázist, jó sokat
s testvér-ártás forrása híján
ont bősz liha tanácsokat

félre a nyegle, hetyke gőggel
mely kiváltságért agyarog
vagyunk mi itt olyan magyarnak
ha nem különbek, mint azok.

hat

szozattv


szozat a tiszta hang Művészeti kapocs plakát szürke TérszínházTrianoni2018 trianoni szemle meghivo20180531 BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432 magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf