Gyóni Géza levele Rukovina Nándorné Mészáros Ella asszonynak, Szabadkára

Szombat, 1914. aug. 29.

    Gy.[önyörűk] Gy.[önyörűje]…Ma éppen négy hete, hogy a túlzsúfolt szabadkai pályaudvaron ott hagytam Heinrichet és az öreg Fischert, akik talán utánanéztek a vonatomnak. Más úgyse nézett akkor utána. Az akkori időkhöz képest még elég kényelemben és szabadjegyemmel I. osztályon tettem meg az utat majdnem az országhatárig, csak ott szorultam aztán szintén marhaszállító kocsiba. Borzalmas jelentőségűvé csak akkor vált az út, mikor a hajnali szürkületben a galíciai állomáson egész faluk kisírt szemű asszonyai, leányai szaladtak üvöltő sírással a vonatunk után. Magyarország asszonynépe összehasonlíthatatlanul méltóságosabban viselkedett, s ha láttunk is kisírt szemeket és megható búcsúkat, olyan brutálisan szívbemarkoló látvány, mint a piszkos galíciai falukon fogadott, nem keserített bennünket. Magyar asszonyok nem feküdtek a vonat elé és nem szaladtak percekig utána, hogy végül összerogyjanak a síneken, mint a szegény istenadta polyák nép mosdatlan asszonyai. Ilyen látványt sokáig nem felejt az ember. Képzelheti, mit csinálhatnak ezek, most, amikor már sebesültszállító vonatok járnak azokon a síneken.

Valentyik Ferenc: Horthy Szabolcs és Gyóni Géza őrváltása, avagy a költő egyetlen beltéri emléktáblájának története

Vitéz nagybányai Horthy Szabolcs (1873-1914) főispán nevét, pályáját egy évtizeddel ezelőtt ismertem meg, konkrétan Gyóni Gézával kapcsolatos kutatásaimnak köszönhetően találkoztam alakjával és történetével. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye első embereként a személyes példamutatás erejével élve, önként vállalt frontszolgálatot a világháború kitörésekor, holott mindenki lebeszélni szándékozott őt erről. A lengyelországi Radomsko-ban történt korai, 1914. november 21-i hősi halála megyéjében valóságos Horthy-kultuszt eredményezett, évekkel megelőzve testvére, a későbbi kormányzó, Horthy Miklós (1868-1957) körül kialakult megkülönböztetett tiszteletet. Halálának körülményeit és Radomsko-i sírját bátyja, Horthy István (1858-1937) tábornok kutatta fel a háború elmúltával. Hamvait exhumálták és 1927. október 29-én helyezték el a kenderesi családi sírboltban. Horthy Szabolcs és Gyóni Géza személyesen nagy valószínűséggel soha nem találkoztak, hiszen arra már réges-régen fény derült volna. A történelmi körülmények azonban úgy alakultak, hogy évtizedekkel haláluk után, utóéletükben mégis létrejött egy megörökítésre méltó kontaktus.

Gyóni Géza: Flamingó Szabadkán, Öreg színész álma, Vasárnapi utcán

Gyóni Géza:

Flamingó Szabadkán

Hol rejtelmes kék az ég,
S a szőke víz oly lágyan ringó,
A Nílus szent vizei mellől
Sándorba tévedt egy flamingó.
S amilyen szerencséje volt,
Épp olyan házba flamingolt,
Ahol – nem ritka vendégképpen –
Végrehajtó működött éppen.

Szép madár, embermagasságnyi,
A végrehajtónak meglátni
És megszeretni:
Egy pillanat műve volt.
S a madárhoz így szónokolt:
„Á, éppen jókor, jó madár!
Ön le is van foglalva már!”

Gyóni Géza: Lampel Albertnek

- Przemysl az Éhségnek megadta magát –
De azért, kurucok, még nem „jójszakát”.

        Krasznojarszk, 1917. évi június

Gyóni Géza: Könyörgés

Hadifoglyok istentiszteletén

Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent színed elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.

Magas kerítés mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szívünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz ránk.

A napok nekünk csak búra születnek.
Szavát se halljuk soha szeretetnek.
Szívtelen ég, mint szemfedő borul ránk,
Fekszünk alatta, mint a saját hullánk.

Gyóni Géza: Új város előtt

Város, város, ahová most
Életemnek furcsa sínjén
A vonatom berobog,
Egy magányos félfülkében
(Ennyi jutott, tudod, nékem)
Szüntelen rád gondolok.

Város, város, ahová most
Fagyos tájrúl ajándékul
Hozom forró szívemet:
Olyan vagy-e, amilyennek
Lelkem, a vén álom-piktor
Vonat útján festeget?

Város, város, mi vár benned?
Gyásztorok, borús szerelmek,
Vagy nehány víg áldomás?
Életemnek furcsa sínjén
Percnyi füttyös kis megálló
Vagy nagyobb ez állomás?

Ambrus Balázs: Egy szegény költő emlékezetére

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ki fogantatál világ vére árán –
Ezt írtad egykor viharba és ködbe
Az élet és a pusztulás határán,
Minden órádnak örök mutatója:
Ez volt a leghűbb, legmélyebb reményed,
Sokan megjöttek mások már azóta
Északról-Délről, de Te nem jöttél meg.

Mi hazaérünk!...Te már nem jössz többé.
Oly sok baj után a halál legyőzött
Te már nem vagy e nyomorult földgömbé,
Te már az Isten csillagait őrzöd,
Három bús évig sírt a vágy szívedben
Nem érhetted el egyetlenegy vágyad
Te meghaltál s a sírod oly kietlen
S az elátkozott orosz föld az ágyad

Orosz Iván: Gyóni Géza visszajött

Álmodni ő is itt tanult, ahol
a liget is bús bánatról dalol.

Itt ismerte meg a sok szent csodát,
az álmodások tündéri honát.

Itt szerette meg ezt az életet,
itt zengte el az első éneket,

mely fájó, borús sejtelemről szólt;
s ha kellett Caesarral is dacolt.

De kürt riadt, zúgtak az elemek,
valóra váltak a bősz sejtelmek.

és ment ő is karral és dallal,
és harcolt a szörnyű zivatarral.

A szegény legénynek olcsó a vére…

A szegény legénynek olcsó a vére,
Két-három fillér egy napra bére,
Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

Bort kupámba, bort! Embert a gátra!
Tyukodi pajtás, induljunk rája!
Verjük által a labancot a másvilágra,
Úgy ád Isten békességet édes hazánkra!

Dicsértessék tőlünk, magyarok Istene,
Ki megsegítetted szegény nemzetünket!
Rabságban nem hagyád mi árva fejünket,
Kemény vasigától megmentél bennünket.

Farkas Imre: Rákóczi induló

Hallod a hegedűt! Sír, zokog a szava,
Ez a nagy Rákóczi híres csatadala.
Hallod a hegedűt! Látod-e a múltat?
Mily varázsa is van négy zendülő húrnak…

Csendül a hangja, leborul az este,
Vezér ablakára visszaszáll a fecske,
A kuruc őrtüzek világítnak égve,
Tárogató szava sír belé az éjbe,
Panaszos a hangja: „Haj szegény kurucok,
BE megsötétedett ti fényes napotok.”

Most pedig zúg, bömböl, mint az ég viharja,
Harcol nagy Rákóczi hűséges magyarja
S ott a vészbe, tűzbe, hallod, hogy dalolják
Viharzó, megrázó lelkes riadóját?
Hej, annyi a labanc, mint a fű a réten,
Mint a fű a réten, mint csillag az égen.
Sötétség győzi le a világosságot,
Német ármány meg a magyar szabadságot.

Harmat cseppjénél…

Harmat cseppjénél,
Anyák könnyénél,
Csillagsugárnál,
Kárpát havánál
Legszebb, s legszentebbnél,
Honszerelemnél,
Tisztább, szeplőtlenebb
Ez a név: Rákóczi.
Gyászravatalnál,
Halottaidnál,
Özvegyi ruhánál,
Fekete zászlónál,
S legfájóbb érzésnél,
A honfi keservnél
Búsabb és gyászosabb
Ez a név: Rodostó.

In: Rákóczi néphagyományok nyomában, Vaja; gyűjtötte: Sólyom Béla; adatközlő: Tisza István; Vaja

Arany János: Cigánybúcsúztató

E sírhalom fedi Hóvar Csotó Gyurit,
Végsőt fujt szuflája, lett azután murit.

(Ez után szerszámai siratják gazdájokat:)

Mert oda gazdájok, nem tér többé vissza,
A pálinkát tőle a föld pora issza.
Oda se hederít a feltámadásra,
A hívó angyalok nagy harsonájára.
De ha sugják neki: Itt a szalmásüveg!
Tüstént azt feleli: Köszöntse rám kelmed!

Arany János: Öreg pincér

Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyarítva,
De kivált hogy pláne magyarba:
Ha gyanítaná, jönne zavarba!

Töri bár húsz éve a nyelvet,
S foga megritkult, haja elment:
Nem bírta kivenni a vadját,
Megijedne bizony, hogy eladják.

Fizető kellner sose lessz ő,
Nem kenyere a kétszerkettő;
Szolgálni sem ugri-szilaj már,
Megelőzné bátran a lajhár.

Hogy sokra se vitte a pályán,
Megláthatod ócska ruháján,
Galléra törött, s elegendő
Karjára egy hétig egy kendő.

Arany János: Sír-vers

ITT NYUGSZIK

ARANY JÁNOS

SZERKESZTŐ
SZÜLETETT 1817 MÁRCIUS 2-ÁN
MEGHALT...

Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

                        1862

Gyóni Géza: Aranyról emlékezem

             [1817-1917]

Milyen csöpp volt, amire vágyott:
„Egy kis független nyugalom”, -
S a vámpírlelkű uzsorások
Azt sem adták meg, csak a sírhalom.

Nyűtt asztalnál szőtte-szőtte
Végszámra a legenda-selymet, -
S koldus-magának kimenőre
Egy köpenyegre alig-alig tellett.

Dámák és főurak sora
Ült nála királyi ebédhez, -
S tőle nem kérdezték soha:
Hogy éhes-e és vajjon mire éhes?

Pedig éhes volt, ó de éhes
Ama „független nyugalomra”,
Melyben méltó dalt nagy szívéhez
Még olyan sokat dalolhatott volna.

Jókai Mór: Arany emlékkönyvébe

Legnemesebb ércz volt az arany, kit nem fog a rozsda:
Egy baja volt csak, hogy hangjával zengeni nem bírt.
Jól járt, hogy neked adta nevét! Amióta te szólasz,
Még szava is legszebb az aranynak mindenik ércz közt…

Kiss Menyhért költő, író

A kommunizmusban [mások tucatjai mellett] feledésre ítéltetett [Havadtői] Kiss Menyhért dr., tanár, állami pénzügyi fogalmazó, nemzetgyűlési képviselő, költő, író, 1880. március 19- én a Maros-Torda vármegyei Nyárádköszvényesen született. Felesége Moledna Berta Mária volt.

    Marosvásárhelyen érettségizett, a jogot Kolozsvárott és Budapesten végezte, már 1904-től újságíró, 1906-ban államtudományi doktorátust szerzett, ezután Szászrégenbe kerül a vármegye szolgálatba, majd Nyárádszeredára szolgabírónak nevezték ki, de helyét nem foglalhatta el. Utána, 1913-tól felső kereskedelmi iskolai tanár Budapesten, miután született szívbetegsége miatt fizikailag alkalmatlan, a háború idején a kórházakban előadott a katonáknak, ezért megkapta a II. o. Vörös Kereszt érmet.

Kiss Menyhért: Bölcsesség

Az én szememben már túlságosan
látszat a világ és tünemény;
fejem lehajtva csöndben, szomorún
eljutottam a valóság titkos
delejéhez.

Már nem vagyok reménytelen;
a lét és a semmi közt lebegve
járok, alattam a múlt
fölöttem a jövő láthatatlan
szövétneke.

Nem félek és nem borzadok,
biztosan tapintom az örök
valóság meleg áramát
és részese vagyok a titoknak.

Talán boldogan, talán boldogtalan,
szememben a tűzzel és szívemben
a nagy nyugalommal
járok még utamon;
aztán elbotolva egy kövön
hullok mély öledbe,
Istenem.

Kiss Menyhért: Mi mind…

Mi mind, tört szívű vándorok
az Isten kezében reszketünk,
a veszély köröttünk háborog
és sivár út az életünk.

S míg a szívünk néha felzokog,
az úton búsan megyünk, megyünk
és nem látunk sem célt, sem okot
és békét keres sóvár szemünk.

S mint aki sorsával jóllakott,
már várjuk a véres holnapot,
vaj, mit rejt előlünk végzetünk?

És bölcsen, mint aki hallgatott
az égi szóra s erőt kapott,
megyünk előre és szenvedünk.

Kiss Menyhért: Magamról

Nem félek már a haláltól,
nyugodt vagyok és hallgatag,
csöndbe mondok kis szavakat
s ment vagyok a kíntól, vágytól.

Szerelem, te sem hiányzol,
teljes vagyok, az akarat
nyugszik bennem s éltem szabad
és bennem a bűn sem lángol.

Csak Istenre vágyom némán,
a kék égből néz le énrám
és vár, palotája fényes;

Őt példázza az életem,
Hozzá megyek és bús szemem
ragyogó fényére éhes.

Egy rendhagyó vasárnap Szabadkán – Kosztolányi Dezsővel

„A költő aki eltűnt közülünk, fiatalságom első barátja volt. Ezt talán nem kellene itt említenem, személytelenül kellene róla írnom. Kit érdekel, hogy mi volt ő nekem? Arról van szó, mi volt mindnyájunknak, a Nyugatnak, a magyar irodalomnak, az egész magyarságnak... Barátságunk különben is osztozott az «ifjúkori barátságok» rendes, szomorú sorsában”, írta Babits Mihály Kosztolányi Dezsőről. Bevallom, én sokáig nem tudtam így, ilyen pozitívan gondolni a magyar literatúra és a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakjára, íróra, költőre. Ennek az oka igen prózai, második gimnazista koromban lényegesen több időt-figyelmet szenteltem egy feketehajú, kékszemű, akkortájt megismert nőnemű tündérnek, mint tanulmányaimra, így Kosztolányira. Ezért, az alábbi és szinte mindenki által ismert verséből én egy sort sem tudtam idézni az órán –Kosztolányi hívő magyartanárom legnagyobb felháborodására – és így természetszerűleg „egyes” osztályzattal lettem jutalmazva.

Fülöp Áron: Amikor születtem

Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!

Amikor meghalok, tudom ismét eljön;
Ne találj nyugalmat se égen, se földön,
Kínod örök lángja égetve emésszen,
S hamuvá ne éghess, ne mégse egészen!

Betelt, - be fog telni! hanem amaz Isten,
Kiben mindig bíztam, kiben mindig hittem
Egy sugárt derített az örökös gyászra
S éjjelem beolvadt hajnalhasadásba!

Bedült sír felett is bimbó fakadása,
Hite tört léleknek, sebhedt szív áldása,
Te semmi, te minden, halálban is élet:
A te sugárod ez, isteni költészet.

Óh dühöngő átok nehéz súlya, terhe,
Kín örök lángjának égető tűznyelve
Temess, tiporj, égess, csak maradjon nékem:
Az én Istenemtől ez egy örökségem!

1885

Marconnay Tibor: Chopin-keringő

Fehér és fekete csonton tíz vékony ujj
Surrant s nádszálderék úgy hajolt billentyűkre,
Hogy lássam: ez a sor: arc és haj sápadt tükre,
S érzett: nyakán, pihén a nyár szellője fúj.

Suttogtam: ó Loly, örökké így virulj.
Fénylő ablakra nézz, parázsló égi tűzre; –
Sudár alakja és érzékeny bőre, büszke
Zongorázása így számomra mindig új.

Csak ő tudhatta úgy azt a Chopin-keringőt
Interpretálni, mert csupa vágy és szeszély,
Testének álma föl, homályos egekig nőtt…

S bár húsa sohse volt a teljes gyönyöré,
Tudtam, hogy minden egy idegszál sejtve rezdül,
S mertem remélni, hogy enyém lesz mindenestül.

Puszta Sándor: Egry

almafény az almafákon
a tó fölött aranysátor
sorsod sorsunk rárogy a világra
bévülről fújó szél
bévül való lárma

a színek inaszakadtak
tanítottad őket járni
a csillagok a víz alá buktak
merted ki őket
tanítottál tócsákat fényleni
rigókat szállni
visszafele nincs is út
csak égfele botorkálni

Áprily Lajos: Könyörgés a tavaszhoz

Rügypattantó, szilaj forradalom:
heves tavasz, – lassíts az iramon.
Virágaim, lassabban nyíljatok:
vén szem legel búcsúzva rajtatok.

Gyóni Géza: Tavaszból a télbe

Most tavasz jön; a virág-zászlót
Lengetik már a szép magyar fák.
S minket telével, vad szelével
Messze pusztán vár orosz rabság.

Magyar tanyákra március
Virágos ággal most köszön be, -
S jaj, minket, minket vár a tél,
Minden szabadság temetője.

Magyar országút jegenyéi
Mint bánat orgonái zugnak -
S magyar tanyákra elviszik
Szelekre bizott sóhajunkat:

Kik tavaszból a télbe mentek,
Majd visszatérnek a rabok.
Győzelmi zászlós szent magyar fák
Csak addig virágozzatok!...

                         1915

Nagy László: Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár
késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,
ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,
bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,
vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,
szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,
bársonyorrára spriccel a tej.

Radványi Sándor: Márciusi zsoltár

   Kigyúlad a föld szíve újra és a márciusi szél
csodákat művel…
   Ibolyák fakadnak a berkekben s a zsendülő
tavasz új igéket termel minekünk!
   Még élünk…élni is fogunk!...értsétek
meg: nem haltunk meg!
   Petőfi, Vasvári erőt adnak nekünk, s haló po-
raikból kél az új ének: a márciusi zsoltár…
   A Hargita üzen, a Kárpátok megremegnek e
napon s a Retyezát fennen orgonázza: Soha!
   Tűz fakad az Oltban és a Marosban…s
a messzeségben a kassai dóm felfigyel a már-
ciusi zsolozsmára!
   Gyóni Géza a magyar határon áll: hangjá-
val nem bír sem cseh bilincs, sem oláh bocskor!
   A hegyek zúgása, a folyók morajlása is azt
hirdeti nekünk: Feltámadunk!

Reményik Sándor: Kisasszonynapja március havában

Újra indul a sok nehéz vonat;
Újra lobog a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Újra indul a sok nehéz vonat.
És a sínek, a szörnyű vas-erek,
Amiken át a vérünk elszivárog:
Komoran döngenek.

Újra lobog a búcsúkeszkenő,
A Fellegvár be szívszakadva nézi,
S be némán nézi a Felek-tető,
Újra lobog a búcsúkeszkenő.

Kisasszonynapja márciusba tévedt.
Nézzétek e tavasszal búcsúzó,
Ősi fészkét elhagyó fecskenépet.
Kisasszonynapja márciusba tévedt.

Mint Pókainé drága fiait:
Ők se tudják, hogy melyiket szeressék:
A szabadságot ott, – vagy a hazát itt?…
Mint Pókainé drága fiait.

És aztán mégis indul a vonat
És mégis leng a búcsúkeszkenő:
Egyetlen zászlónk, ami megmaradt.

Kolozsvár, 1922. márc. 13.

A megcsalt leány, A megvert koma, Vén leány /magyar népballadák/

A megcsalt leány
Magyar népballada

Egy asszonynak vagyon három lánya:
Kettőnek van kivarrott szoknyája,
Harmadiknak szép ringó bölcseje,
Abba’ fekszik szép fattyú gyermeke.

A lábával el is ringatgatja,
A szájával el is csicsijgatja:
«Hejli, hujli, csicsijja babája,
Szerelemből jöttél a világra…

«Lányok, lányok, rólam tanuljatok:
A legénynek csókot ne adjatok;
Mer’ az a csók nem esik hiába –
Könnyed csordul a bölcső gombjára.»

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

A megvert koma
Magyar népballada

Ha bemegyek, ha bemegyek a csárdába borinnya,
Én utánam, én utánam ne járjon senki sirnya!
Ha betörik az én árva fejemet,
Ne mosogasd az én véres kendőmet.

Hiába is mosogatnád az én véres kendőmet,
Hiába is kötögetnéd szegény árva fejemet;
Meglátszik a botja helye az én köröszt komámnak
Hej de csúfja lettem én a világnak!

In: Endődi Sándor: Magyar népballadák

Mátyás király és a kolozsvári bíró

– Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Igen okossággal vigyázó ember volt Mátyás király. Ha valakit megvádoltak előtte, vagy a kémek valami hírt hoztak neki, nem mindig hitte el a beszédüket, hanem hitvány ruhába öltözött, és kiorozkodott az udvarból, mert mindent sajátszemével akart látni.

    Egyszer Budán a kapások közé állott, úgy akarta meghallani, hogy mit szól a község felőle.

    Mátyás király álruhába öltözött Erdélyben is, amikor Hunyadon elorozkodott a seregtől, és bement Kolozsvárra. Ott a városban mind alá-fel kerengett, aztán a mészárszékbe ment, ott leült, és lógatta a lábát.

    A mészárszékkel szemben lakott a bíró, aki a jobbágyokkal sok tűzre való fát hozatott, és azt a kolozsvári szegény néppel felvágatta. Ezután a poroszlókkal bekergette a népet a piacról, hogy a fát hordják be a bíró udvarába. Így talált az egyik poroszló Mátyás királyra is, aki a mészárszékben lógatta a lábát. Azt mondta a poroszló az álruhás királynak:

    - Gyere, te simaorrú, hordj fát!

    Kérdi Mátyás király:

    - Hány pénzt adsz?

    Azt mondta a poroszló:

    - Ebet adok!

    Azzal jót vágott válla közé a botjával.

    Akkor Mátyás odament a bíróhoz, és megkérdezte tőle is:

    - Mit adsz, hogy be segítem a fát vinni?

Túrmezei Erzsébet: Öt testvér

Öten voltak testvérek, Márti volt a legnagyobb. Nem tudom, melyikteknek vannak kistestvérei, s melyiktek tudná megmondani, jó-e vagy nem jó, öt gyerek közt legöregebbnek lenni, méghozzá lánynak. Márti régebben nem gondolkozott rajta, örült a testvérkéinek, boldogan dajkálta a legkisebbet, s ha néni, bácsik tréfából megkérdezték tőle: odaadná-e nekik és mennyiért adná oda, rögtön kész volt a felelettel:

    - Semmi kincsért a világnak.

    Előfordult, hogy veszekedtek, irigykedtek egymásra, de édesanya hamar békességet teremtett. S az csak természetes volt, hogy ő, a legnagyobb, már sok mindenben segíthetett, hogy neki már szabad volt levennie valamit az édesanya vállára nehezedő sok teherből.

    De mindez csak addig volt olyan szép, könnyű és természetes, amíg Márti polgárista nem lett és össze nem barátkozott Benedek Zsuzsikával. Benedek Zsuzsikának nem voltak testvérei. És Zsuzsika annyi mindenre ráért, amire Márti nem, és annyi mindene volt, amire Márti csak sóvárogva gondolt. Akkor látta milyen más, ha valaki nem osztozik senkivel szülei szeretetében és gazdagságában. És olyan kívánatosnak tűnt fel előtte Zsuzsika élete. Akármelyik percben szívesen cserélt volna vele. Amíg a kis Jancsit dajkálta, Petiért és Lidikéért szaladt az óvodába, vagy Józsi kabátjára varrta fel a leszakadt gombot, százszor is elgondolta: milyen jó most Zsuzsikának, ő most olvas, elmegy a barátnőihez, játszik. Amikor Lidike azt a gyönyörű nagy babát kapta Róza nénitől, amelyik még Róza nénié volt valaha és olyan volt, mint egy virágtündér és akkora majdnem, mint a kis Jancsi és még egy nagy polgárista szívét is megdobogtatta, akkor is átfutott agyán a gondolat: Ezt is én kaptam volna, ha nem lenne kistestvérem. – Honnan is jönnek az ilyen csúnya, sötét gondolatok? Odaszállnak a szívünkre, mint a fekete madár, s ha nem hessegetjük el őket, még fészket is raknak. Mártikáéba már rakták, rakták a fészket.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VIII.]

    17. Mátyás hadserege

    Nem kétséges, hogy Mátyás hadszervezőnek sem volt kisebb, mint hadvezérnek vagy diplomatának. Ezek a képességei minduntalan egymásba fonódnak, és legtöbbször szét sem választhatók. El sem lehet például képzelni, hogyan építhette volna ki aránylag olyan könnyűszerrel a maga zsoldosseregét, ha nem politikai képességei nem segítettek volna, és hogyan tudta volna felsőbbrendű államférfiúi belátás híjával összhangba fogni és egyensúlyban tartani a törzsökös magyar honvédelmi rendszert innen-onnan toborzott tarka zsoldosseregével.

    Hamar felismerte, hogy politikai és katonai szempontok egyaránt nélkülözhetetlenné teszik számára erős zsoldossereg szervezését és fönntartását.

    A magyar katona és a nyugati zsoldos

    Mikor keletkezett és honnan ered a „katona” szó, nem tudom, de az bizonyos, hogy a magyar katona fogalma sohasem fedte a nyugati zsoldos fogalmát. Jelentette és jelenti a honvédőt, mai szóval, a fegyverre kelt „állampolgárt”, aki törvényes kötelességből harcol, nem fizetségért, s épp ezért pontosan tudja kötelezettségei határait is. Ez a határ rendes körülmények között: az országhatár, amelyet a magyar nemesembernek, a teljes jogú állampolgárnak személyében és bandériumával, ha főúr, személyében, ha kisnemes, személyében és vármegyei bandériumban jobbágykatonáival való részvétel útján is, ha köznemes – meg kell védelmeznie. De a királyt hódító hadjáratára nem tartozik követni, s ha ez az alkotmányos fölfogás nem is mindig érvényesült a maga igazi értelmében és tisztaságában – hiszen vajmi gyakran nem is lehet pontos különbséget tenni védekező és támadó háború között –, s ha néha a hadikötelezettség alól való menekedés rosszhiszeműsége is megbújhatott e honvédelmi kötelezettségek keretei között: egészében véve el lehet mondani, hogy a magyar nemzet igazán nagy önvédelmi harcokban még a gyöngébb korszakok idején is páratlan önfeláldozással teljesítette katonai kötelezettségeit. Mátyás királynak már uralkodása első évében sikerült általános fölkelést szerveznie a török ellen. S általában a török ellen mindig könnyebben, mint nyugat felé, mert a nemzet ösztönei megérezték, már egy évszázaddal Mohács előtt, a délkeletről fenyegető óriási veszedelmet, és a törökkel szemben nem nagyon méricskélték a védelmi vagy támadó hadjárat határvonalait.

Darkó István: Áldott krumpliföld

Az Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje s még vetemény is az elnyesett kis kertben.

    Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Karalábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Rántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük.

    Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisasszonynak.

    Még egyszer megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egyszál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné.

    Két biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának annyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje?

    Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztotta. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul.

Gyallay Domokos: Az obsitos búcsúja

Megváltozott a világ Bencédben, amíg Pap János odavitézkedett a francia ellen. A bátyjai megunokásodtak, kis öccse házasulósorba cseperedett, a leányok, akik elmenetelekor megsiratták és piros bokrétát tűztek kalapjába, levendulás, rozmaringos néném-asszonyokká fonnyadtak.

    - Hány esztendőt töltöttél hetedhétországon, János öcsém? – kérdezte egyik atyámfia, mikor először jelent meg a templomi gyülekezetben.

    - Én, bátyám, tizenhat esztendeig viseltem fegyvert királyomért és hazámért! – felelte Pap János ünnepies, tanult emberséggel.

    - Végképpen, örökös obsittal…

    Katona Pap Jánosnak – immár ez lett a neve – fájt a nagy változás, amely körülte idegenkedett. Mennyi mostoha földön hányódott tizenhat esztendőkön által, s íme, szülőfalujában is az az érzés lepi meg, mint valami régi nem látott, rideg garnizonban. De másként képzelte azt a boldogságot, mikor megtér otthonába!…

    Mégis volt valaki, aki most is olyan volt, mint a búcsúvételkor s vissza-visszavarázsolta számára az elmúlt ifjúságot: az édesanyja. Az édesanyja most is így szólt hozzá:

    - Jancsi, fiam. Édes Jancsikám…

    Az obsitos vitéz legszívesebben otthon üldögélt, édesanyja lábánál. A múltról is beszélgettek, a jövendőről is.

    - Mihez fogjak immár, édes anyámasszony? Ekonomizáljak-e (szerette az ünnepies, latin szavakat), vagy városon telepedjem meg? Szép írásom van, megtanultam volt a tordai kollégiumban, megélnék utána…

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,
szavaimmal betakarlak,
el-elnézlek, amíg alszol.
Én sohasem rád haragszom,
de kit bántsak, ha nem téged,
az én vétkem a te vétked,
mert akarva, akaratlan,
halálom hordod magadban,
s a fiammal, akit szültél,
halálom részese lettél,
és történhet már akármi
történhető, evilági,
olthatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság;
világrészek, galaktikák
távolából is mindig rád
emlékeztet ez a vétked.
Kit szeressek, ha nem téged.

Komócsy József: A szerelem könyvéből

I.
Halhatatlanság

Hogy a lélek halhatatlan,
Eddig azt sem hittem én;
Ma már buzgón hiszem, vallom:
Rátanított a remény.

Halhatatlan a remény is;
Így mondják a csillagok,
Melyek fénye eget, földet,
S minden szívet béragyog.

A csillagok örök éltét
Szép szemeid hirdetik –
A legédesb lángolással:
És én elhiszem nekik.

Mindent, mindent elhiszek már
Okosságom odavan, –
A mióta édes ajkad
Csókolgatom boldogan!

Marconnay Tibor: Világszerelem

Midőn először ért ajkamhoz ízes ajkad,
azt gondoltam: mindez csak mámor, láz, frivolság
s csak bársony arcod bíbor szélét csókolom terajtad,
ahogy föléhajolva, illatával szívnám föl a rózsát.

Ó, de varázsod mindig mélyebb, mindig erősebb lett,
(a sorsot érzem, a megállíthatatlan sorsot)
s most minden kőben, fűben, fában, minden tájon zenged
a Titkos Kéz dalát, mely messze világba kibontott.

Világba bontott, mint lobogó Jelt. És a világé
lehet csupán a kincs, amit Istenből nékem adtál,
mert bennem csak mint olthatatlan vágy ég
erősebben a gyűlöletnél s az esztelen harangnál.

Sinka István: Lyányokkal való játszadozás

Mint piros, kék, zöld nagyszemű madarak
röppennek bé előttem a kapun;
mákot kapálnak nagy darab
közös földön; kavargó virágok,
talpukat megtörlik keserű lapun,
s nyelvük szinte egyszerre öltik rám:
tíz kicsi piros tű s engem szúr, mind a tíz;
hallották apámról, hogy jó vére maradt rám.
- Hm! zab-szőke fejűek! Várjatok csak lányok!
De becsapódik a kapu: umm!
Másként a legszőkébbet megharapnám.
...Játszadozó lyányok, nem ugranak, csak ha
látják, hogy a lángon nagyon lobog a víz,
vagy ha túl nagy már a birsalma fattya.

                                                       1960

Tornai József: Buddhista szerelmes

Buddha azt mondja: nincs olyan tenger,
olyan hegykaréj s vágyakozás, hogy el ne mossa
a csillagokon tajtékzó idő: az örök nevetés:
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

Buddha azt mondja: nem a test a bűn,
nem a hatalom, nem a gazdaság;
a mocskos ragaszkodás keni be sárral a képed:
szeress, szeressél, amíg élsz,
szeretlek, szeretlek, amíg élek.

Buddha azt mondja: te magad káprázata,
indagubancban jársz, zöld bilincsben,
Arcod a semmi csiga-ködébe vész;
szeretlek, szeretlek, amíg élek,
szeress, szeressél, amíg élsz.

Szakál Lajos: Megkövetem a tens nemes vármegyét

Megkövetem a tens nemes vármegyét,
Hallgassa meg egy szegény lány kérését.
Szegény vagyok, azon kezdem panaszom,
Nincsen anyám, nincs rokonom, támaszom.

Egy jó legényt szerettem, az mindenem,
Gyámolómul őt rendelte Istenem!
Ez a legény sorsot húzott, feketét,
Nagy levélre fel is írták a nevét.

Az én babám nem katonának való,
Gyenge legény, megrúgja a szilaj ló,
Itthon pedig eldolgozik lassanként,
Engem elvesz, éldegélünk naponként.

Szépen kérem nagyságos tens uraim!
Hallgassák meg igazságos okaim.
A babámnál sohse láttak jobb fiút,
Kerüli és gyűlöli a háborút.

Marconnay Tibor: Debrecen Déri-park

Gyakran megbámulom a parkban; – barna bronz
Sőt, kéklő-fényű szép, teljes meztelen nő,
Arányos, gyönyörű ez a két érces emlő,
Rásüt a Nap s a lomb zöld meleg árnyba vonz.

Te, múzeum felé s mellettünk elosonsz,
Rámnézel, hirtelen rezzenő, víg, igyekvő,
Eleven nő, kivel együtt volnék teremtő,
Hisz szíved dobban és dús test-parfőmöt ontsz.

Igaz, hogy izmaid korántsem oly kemények,
Mint amazé, aki térdelve itt időz,
S lombkoszorús, de ó, benned bujkál a lényeg;

Lélegzel s ifjúi, könnyelmű vér legyőz.
Ölelhet más, de én: se tavasszal, se nyáron.
Asszonyom tovatűnt: – vissza hiába várom.

Berényi László: Gyóni Géza emlékezete

Tizenhat esztendeje múlt, hogy először találkoztam vele messze idegenben, a krasznojarszki nagy fogolytábor udvarán. Ahogy felém jött maga gondozta, kopott rabruhájában, lassú járásával, hatalmas vállai közé csuklott, férfias fejével, sötétlobogású szemeivel, még nem tudtam, kicsoda, de önkénytelenül megéreztem, hogy nem lehet mindennapi lélek. Mintha az azóta eliramlott idő ködén keresztül ma is látnám megtört alakját, amint a barakk deszkafalához támaszkodva elréved túl a deszkapalánkon. Vigasztalan kép volt az!

Tscheik Ernő: Dr. Szolár Ferenc úrnak, Budapest

                                           Igen Tisztelt Uram, Kedves Kollega!

Abban a reményben, hogy sikerül majd módot találnom soraimat s Géza verseit mielőbb Önhöz juttatni, leírom a boldogult sógoraival együtt töltött időnket. Hazaérkezésünk után szóval kiegészítem ezt a hézagos közlést.

A kórházban két hónapon át (1916 dec. – 1917 jan.) egy szobában feküdtem Mihállyal. Ugyanaz a testi és lelki baj gyötört mind a kettőnket. A közös nyomorúság, a vágyaink s gondjaink azonossága hamar erős baráti kötelékekkel fűzött össze bennünket. Gézát ebben az időben még alig ismertem. Amikor csak tehette, hűségesen látogatta Mihályt, ki példás testvéri szeretettel csüngött Gézán s fanatikusan hitt bátyja jövőjében s rajongó tisztelője volt. Mihály egész lelkét a felesége és a bátyja töltötte be.

Vidovszky Kálmán: A rab költő

Ma öt esztendeje… Szibéria egyik katonakórházában, ahol a rab magyarok legszomorúbb csoportja, a lelkükben összetört súlyos beteg hadifoglyok tengették nyomorúságos életüket, ott az élőhalottak krasznojarszki nagy, komor házában örökre becsukódott egy nagyon szomorú, mély, barna szempár. Kialudt a tűz egy mindig égő, szelídségében is büszkén dacos tekintetből; elnémult egy lágy, zengő dalra, panaszos imára, rémítő átkozódásra teremtett ajak; lehanyatlott egy lantpengetéshez szokott kéz.
    A krasznojarszki rab magyarok szomorú halottas házát megülte a legnagyobb gyász. Ott volt kiterítve a rabságot szenvedő hős magyar fiúk büszkesége, gyötrelmüknek legmélyebb átérzője, a világháború legnagyobb magyar költője: Gyóni (Áchim) Géza.

Gyóni Géza: Asszony-bajtársam

Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A mártír-koronát.
Isten türelme sem határtalan, -
S asszony szívének annyi vágya van.

Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.

Csak ha szemedben bízó asszonyok
Derűs hite lobog,
S mosolyogva győzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.

Lásd, túl a harcok vad keservein
Nincs már szívembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, -
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.

                                              1916

Gyóni Géza: Sivatagban

Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.

Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.

Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, - s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.

                                Krasznojarszk, 1916

Balogh István: A fejedelem

Gyóni Géza.
1922.

Ma öt éve, - íródeákja voltam,
Hajnalban ötkor
Volt egy szomorú, elgáncsolt halottam.

A táborparton borzongott a tenger:
Fekete sirályok
Felénk csaptak és gyászdalt énekeltek.

Hármas koporsóban fenékre engedtük:
A Hit volt réz,
Ezüst a remény s a Szeretet volt az arany bennük.

Sírva a sírba; sötétbe tettük:
Derekára
Vasabroncsból gyűrűt tekergettünk…

Aztán egy harang jött, - bekondúlt a csendbe,
Mire a borzongó
Táborparti tenger: a Fejedelmet örökre elnyelte.

Ambrus Balázs: Egy szegény költő emlékezetére

Mi hazaérünk, könyvem, harcok könyve
Ki fogantatál világ vére árán –
Ezt írtad egykor viharba és ködbe
Az élet és a pusztulás határán,
Minden órádnak örök mutatója:
Ez volt a leghűbb, legmélyebb reményed,
Sokan megjöttek mások már azóta
Északról-Délről, de Te nem jöttél meg.

Mi hazaérünk!...Te már nem jössz többé.
Oly sok baj után a halál legyőzött
Te már nem vagy e nyomorult földgömbé,
Te már az Isten csillagait őrzöd,
Három bús évig sírt a vágy szívedben
Nem érhetted el egyetlenegy vágyad
Te meghaltál s a sírod oly kietlen
S az elátkozott orosz föld az ágyad

Mert így volt mindig ez: Te egyre adtál
Szegények közt a legeslegszegényebb
Mások ragyogtak, Te alant maradtál,
Pedig a homlokodon csillag égett.
Egy cilinder, egy kopott überzieher
Ennyi vagyonnal uraltad a földet
S mikor parancs jött, mentél bátor szívvel
A milliók közt adtad a legtöbbet.

Zentai Boross Ferenc: Krasznojarszk felé

Gyóni Géza rabtársam emlékének

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam sistergő lelked lihegését:
Hahogy eszme-bárdod villogva suhintád
S börtönöd kapuján új világok rését,
Új Bizáncok fényét, új istenek létét
Bontogattad nekünk, szent Tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
Hallottam, éreztem meg-megremegésed:
Hahogy mélybe vágtad a Gondolat ónját
S méregetted búsan a börtönfenéket,
Ezt a feneketlen, űrtelen fenéket –
Szomjasan, merészen dal-tusák Botondja,
Vasbavert Botondja…!

Hallottam, hallottam, Krasznojarszk Botondja,
A zseni-jussot is: bús ködbeveszésed:
Hahogy homlokod az eszme-súrolástól
Sikítva kigyulladt s dalolva elégett
Betöltve sugárral a börtönfenéket,
Mennytüzű sugárral, vágy-egek Botondja,
Leroskadt Botondja…!
                                                     1928