Marconnay Tibor: Verseim: meghalok!

Verseim: ti egyetlen gyermekek,
én nagy, árvaságos kínom zsongítói
jaj, mért nem cserélhetjük sorsainkat!
Bár inkább meghalnátok értem,
minthogy én halok meg értetek és
miattatok, nyomorultul, szennyesen
s vérem egy világot holt ábrándba ringat.
Verseim: fiaim, hős katonák
s lányaim, szépek, szűz-sugarasak:
még mindig én halok értetek, –
verseim; gyönyörű gyermekeim,
unokái az Arany Napnak: haljatok meg!
Párducanyánál vadabb indulattal
mindenre elszántan védtelek bennetek
minden létemben sunyi gonoszkodók
s törpe irigyek szívós hada ellen
s védlek bennetek most is és végső leheletemig!
És mégis meghalok, értetek, meg kell halnom:
hogy éljen: hódítson a Könyv,
meghalok, hogy a Jók, a Derűsek
s a sötétek megláthassanak,
kikenek csak a Halál lehet a fáklya;
hogy szörnyen meglássanak mind, akiknek
én vagyok élet s halál: a Minden.
Ó, bár inkább Ti halnátok meg értem,
parazsas-fehér szüzek, vérpiros ifjak
minthogy én halok meg verseimben
s verseim által föltarthatatlanul
én halok meg, ki inkább vágyom élni
mint minden ifjak, vének, tolvajok,
jámborak, gazdagok s nyomorba taszítottak!

                                                              1927