M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VI. részlet

9. A Bódulat

Antal házassága nem sikerült valami fényesen. Az ember, ha szerelmes, hamar felejt és mindent megbocsát. Főként akkor, ha a boldogító igen kimondása előtt már kiélte magát. Itt pedig ez történt, hiszen huszonnyolc évesen nősülni az 1960-as években nem igazán volt szokás, mert ekkor már vagy többcsaládos volt egy férfi vagy örökké agglegény maradt, miként a nők is vénlányoknak számítottak már, ha betöltötték a huszonhetedik életévüket. Két különböző rítusokat követő hittel, egy bénával, Zsófia asszony szüleivel, akik nem akartak tudomást venni nem csak a házasságról, hanem két unokájukról, s a nászasszonyukról sem, lehetett boldogan élni, de csak egy darabig.
A béna és a gyerekek, Antal és a rá pontosan három évre születő Anikó nap nap után becsülettel megizzasztották az asszonyt, akinek egyébként is Anikó volt a mindene, mert arcán oxigénpalackkal, hatalmas és gyötredelmes fájdalmak között tudta csak világra hozni a pufók, szőkehajú, s egészen világoszöld szemű csecsemőt, aki egyrészt a küzdésről kapta a keresztnevét, másrészt Isten kegyelméről. Antal a nejének is más hangzású utónevet szeretett volna adni, csakhogy a béna mégsem hagyhatta, hogy keresztlánya ne az ő keresztnevét viselje, aminek a jelentése egyébként is úgy tűnt, hogy tökéletesen illik a nőre, mert egyelőre fáradtan is bölcs volt. Még figyelmes és gyöngéd volt Antallal is, s egyelőre semmit sem lehetett sejteni a későbbi viharokból, jégesőkből és tornádókból, mert olyan szélcsend uralkodott, ami még a kikötőben horgonyzó hajókat is megrémítette volna, már, ha egyáltalán lett volna errefelé tenger. De nem volt, csak homok, az a sárga, a napon csillogó, amelybe valójában sem veteményezni nem lehetett, s fákat ültetni sem volt igazán érdemes, állatot tartani meg hogyan is tudtak volna, hiszen alig várták az estéket, hogy kipihenhessék magukat.
És ez lett Zsófia asszony veszte, mert Anikó születése után nem akart több gyereket, s az esetleges szexuális együttlétükhöz vásárolt fehér színű gumióvszerekről az ekkortájt négy év körüli Judit úgy hitte, hogy ünnepi lufik, így aztán a kert hátulján addig fújta torkukba tüdejének levegőjét, míg sorra el nem durrantak.
Különben is Judittal Anikó születése után nem lehetett bírni.
Amikor Hajdúdorogról, Gyuri tatától és Bori ángyomtól hazavitte a gőzös, furcsa látvány fogadta. Erzsi mama a legkényelmesebb Thonet székben elmélyedve ült a szoba közepén, visszeres lábai alatt hokedli, kezeiben pedig egy fehér dunyhaszerűben ringatott valamilyen pólyást.
- Ki ez? – kérdezte Judit.
- A testvéred, Anikó – válaszolta Erzsi mama.
- Nem kell testvér! Nem akarok egy betolakodót! – ordította magából kikelve Judit.
- Ajándékozzátok oda Zeller néninek – aki ekkoriban az egyik szomszéd volt -, annak nincs gyereke, biztosan örülne ennek a sipákolónak! Én nem akarom, nem és nem! – folytatta még a nagyobb testvér, de hiába, mert Anikó maradt, s Judit mindent elkövetett, hogy a figyelem azért is rá terelődjön. Ma Juditot alán hiperaktívnak, indigógyereknek vagy hasonlónak definiálná a pedagógia és a pszichológia. És valljuk be, igazuk is volna!
Egy biztos, a megérzései kezdettől fogva nagyon jók voltak, s mindig beteljesült az, amire éppen akkor gondolt, csak néha várni kellett erre a csodára, akár évtizedeket is. Judit azonban türelmes volt, így egyet megtanult ebben az életben: számítani arra, hogy úgyis mindig bekövetkezik, az elkerülhetetlenre.
Már 1969-et írt a kalendárium. Elérkezett az iskola ideje. Ekkoriban még felvételivel lehetett bekerülni az általános iskolába is. Gyönyörű, szivárványos lufik igazították útba az iskolaérettségire érkezőket, s Judit olyan rendkívülien kimagasló intelligenciáról tett tanúbizonyságot, hogy az egyiket haza is vihette és boldog volt, mert tudta, hogy valami olyasmi következik majd, ami végérvényesen eldönti azt, hogy igenis, bizonyosan meggyógyítja a bénát, aki majd felkel és járni fog, mert belőle válik majd a legjobb doktor kerek e világon. Óvodába nem járt, így állandóan otthon volt, már, amikor nem csavargott el. Amúgy csakis fiúkkal barátkozott, nem babázott, hanem verekedett. Egy ilyen alkalommal az éppen akkor kapott világoskék szilonkabátjában mászott be az őt üldöző Kun Attila elöl, mikor is az egy vasdarabbal fejbe vágta. A homlokáról egyenesen az új ruhadarabra folyt a vére, de bemászott a kerítésükön, felkapott egy hasonló rudat, mint, amellyel az ellene támadó fiú megsebesítette, s visszapüfölte. Aztán torkaszakadtából üvölteni kezdett, hogy Balogh Jóskát meg kell büntetni. Miért éppen azt a másik gyereket? Mert azt nem szerette, de Attilát – talán nevének kezdőbetűje, talán valami egészen más dolog miatt- örökre szívébe zárta.
- Mam! Mam! Mam! – kiabálta, miközben a konyhába robogott. Nézd, mit tett velem Jóska!
Édesanyja elszörnyedve nézett rá.
- Mikor? – kérdezte – és hol, s miért? – folytatta.
- Nem tudom. Csak odajött és fejbe kólintott. Oda az új kabátom. Ömlik a vérem.
- Gyere! – fogta kézen az asszony a gyermeket, ott hagyva a kisebbet egyedül, s a főzést is, beszéljünk Jóska szüleivel.
Jóska persze, tagadott, de azért azon a napon olyan istenes verésben volt része, hogy az talán máig is fájna neki, ha tizennyolcadik életévében bele nem fulladt volna a Keleti-csatornába.
Fejérváryék háza egy saroktelken állt, s drótkerítés volt a ház körül szép narancsszínű míniummal festve, mint, ahogyan ez ekkor dukált. A ház magas volt, a hatalmas manzárdtetőt pala borította, de mindösszesen három szobával büszkélkedett, s mindegyik északra nézett: az egyikben a szülők és a gyermekek, a másikban pedig egyes-egyedül a gutaütött Metzger Györgyné Takács Zsófia élt, míg a harmadik egyelőre várta, hogy nőjenek a lányok. Így történhetett meg, hogy Judit állandóan elcsatangolhatott, mert szülei nem látták be a hatalmas kertet. Az viszont roppant érdekes, hogy, ha a Judit által is keresztmamának szólított Zsófia asszony, kikiabált, hogy:
- Gyere ide, Kincsem, vidd ki a bilit, kapsz érte két forintot!
Judit nyomban előkerült. Így volt ez a kártyavetések idején is.
- Nézd ez a bolond! – mondta a béna.
- Mi lesz azzal, aki ezt a lapot húzza? – kíváncsiskodott Judika, ahogyan a keresztmama szólította.
- Furcsa sorsot szán neki az élet. Az örök bolyongó lesz belőle, aki mindent megtapasztal majd, mindent tudni fog, nem lesznek előtte titkok, de nagyon küzdelmes élet vár rá – válaszolta a keresztmama.
- Akkor én ilyen vándor leszek az életben, és sokat csatangolok majd, de mindent megkapok egyszer, s ebbe a városba, a városodba mindig visszatérek – felelte a gyermek.
- A béna ereiben meghűlt a vér, s tehetetlen tagjaiban egyszer csak zsiborgást érzett, mert ő nem mondta, hogy ennek a lapnak vándor a másik neve, sem azt, hogy, akinek az életét ez az egyetlen figura irányítja, az bizony öntörvényűsége miatt az életben sokat szenved majd, míg eléri a céljait.
Ez a nap feledésbe is merült, mint az összes többi, s majd csak jó négy évtizeddel később emlékezett Judit erre a pillanatra, amikor is megvilágosodott. De ne vágjunk ennyire a dolgok elébe!
Így is peregtek az évek, akár az őszi erdőkben fákról a levelek, mikoron Antal bizalmas munkahelyi pozícióba került, s a volt kántor egyszer csak azt vette észre, hogy beiskolázták, mármint a párt. Apelláta nem volt, menni kellett, ha tetszett, ha nem. Már csak a nevével volt egy kis bibi.
- Hogy hívják magát? – kérdezte X. elvtárs.
- Fejérváry- Metzger Antal – válaszolta az ekkor még mit sem sejtő férfi.
- Hogy mi? Ki a kurva …en adta magának ezt a francos nevet? Mi ez az y? Mától Tóni lesz. Érti?
- Az meg hogyan lesz lehetséges? – hebegte a férfi.
- Elmegy ahhoz a tanácshoz, ahhoz, amelyikhez tartozik, s a tanácsházán megkeresi az anyakönyvvezetőket, vagy akiket akar, s nevet változtat! Mondja, másnak is ilyen kacifántos nevei vannak a maga családjában?
Antal először hezitált egy csöppet, de aztán csak kibökte a számára egyáltalán nem kívánatos következménnyel járó információkat, mert nem akart feketelistára kerülni, noha éppen azon szerepelt még, hiszen sem a származása, sem a foglalkozása nem volt valami bizalomgerjesztő abban a rendszerben, ahol a mindennapos munka előtt jelenteni kellett az ellenséget, beszámolni arról, mit írtak az újságok, ahol még az iskolákban is felméréseket végeztek arról, kinek hány könyve van otthon, s milyen témájúak, ahol titkosan jártak templomba a párttagok, egyszóval a népköztársaságban. Sarló és kalapács. Vörös csillag és Lenin elvtárs. Ezek jelentették számára mindazt, amit gyűlölt: szenvedélyesen és némán.
- Még hogy Tóni? – gondolta magában. Az az Antal becézése.
- Bökje már ki, kinek van még ilyen neve! Hova kalandozik maga? Vagy rózsaszínű fellegek égnek az agyában?
- A feleségem Pálffy Mikó Zsófia.
- Rendszerellenes! – üvöltötte magából kikelve X. elvtárs. Maga egy felforgató! Ha nem volna jó szakember, már a börtön falait nézegethetné! Még a mai napon, s nem később elmegy a tanácshoz és intézkedik! Megértette? A Pálfi Zsófia tökéletesen megfelel. Megértette? – ismételte a pártkáder.
- Meg – felelte kissé megszeppenve Tóni.
Aztán maga is csodálkozva vette észre, hogy a hivatalban már előre várták, s előkészítették számára az új anyakönyveket is. Így valóban Fehérvárivá és Antallá lett, mert a Tóni az csak egy becenév, amiről a feljebbvalójának fogalma sem volt. De ez már úgyis mindegy lett, hiszen a katolikus védőszentek között azonnal kettőt is ismert, akik a szegényeket óvták, még pedig Remete Szent Antalt és Padovai Szent Antalt.
- A felesége neve is rendben van – mondta a hivatalnok, aki a fogadta -, itt vannak a számára szükséges új okmányok, de holnap be kell hívnia őt is ahhoz, hogy mindezt alá is írja! Ugye, maga építésztechnikus? Mert rá kell írnunk az okmányokra a foglalkozását, de mit írjunk a nejéhez?
- Háztartásbeli – válaszolta Tóni.
- Miért? Nincsen rendes szakmája?
- Van, de a béna, beteg nagynénjét gondozza.
- Az más, akkor rendben van – bólogatott a szakember.
Így történt, hogy Fejérváry-Metzger Judit Fehérvári Juditként kezdte el az elemi iskola első osztályát még 1969-ben, s úgy szívta magába az épület auráját, mint más a tudást, de neki nem is igazán kellett tanulnia, amit egyszer hallott, azt mindig megjegyezte. És kétkezes volt. Emiatt aztán nem is nagyon tudott vele mihez kezdeni az első, iszonyúan kövér és nagyhangú tanítónénije, mert ő volt az, aki sohasem verte le a tintásüveget, aki mindig egyenesen ült – ehhez azért hozzátartozik, hogy otthon a két hónalja közé nyújtófával kellett tanulnia, hogy ne görnyedjen meg, a hátitáskáját sem vihettem a kezében soha, csakis azon a testrészén, ahova szabták -, s, aki szinte az első naptól kezdve folyékonyan olvasott…
Vagyis nem, de ez csak később derült ki. A vár betűnél jártak már, tavasz volt. 1970-et írt a Kincses Kalendárium. Zsófia asszony úgy vélte, itt az ideje, hogy próbára tegye Judit tudását, s visszalapozott az olvasó könyvben, s megdöbbent… Makogás és makogás… Végül az anya kiborult, s betűnként kérdezett:
- Ez milyen betű? - bökött rá az m-re.
- Még nem tanultuk – válaszolta a gyermek.
- És ez, aminek teteje van?
- Az a tető betű, akkor t – vágta rá Judit.
- És ez (Az asszony cselhez folyamodott, mert az írott kis t-re mutatott rá!)?
-Nem mondta még a tanító néni, nem mutatta meg – hebegte a kislány.
- Akkor olvasd! – ordította a nő és találomra rábökött egy szövegre.
- És Judit folyamatosan olvasott, s éppen azt, ami oda volt írva.
- Mi van a könyved elején? – érdeklődött most az édesanya.
- Egy kislány jobb kezében mutatópálcával, a balban egy könyvet fog, meg egy kisfiú autóval és ülő játékok.
- Milyen játékok, érdekelne, tudod-e? – faggatta a könnyes szemű apróságot a mamája.
- Jobbról balra vagy balról jobbra mondjam? – kérdezett vissza a kislány.
- Mindegy – válaszolta az édesanyja.
-Egy zsiráf, egy maci, egy kutyus, egy kislány, egy cicamica, de nem olyan, mint a TV- ben és az ABC-t nézik, mert ismerik, ahogyan én is tudok olvasni – toporzékolt a gyermek.
Az édesapa éppen aznap este kapott fizetést. Ilyenkor mindig totózott. Juditnak kellett volna felolvasnia a csapatok nevét, de nem tudta. Ekkor az apa elővett a zsebéből egy hosszú szalagot, s megkérdezte, kinek a neve van ráírva. Így derült ki, hogy Judit még a Fehérvári nevet sem tudja kibetűzni, hiszen azon – az akkor bérjegyzéknek nevezett kis papíroson – már egy új név szerepelt ugyan, de a családi név akkor is a régi volt. Különben meg a kislány nem tudott arról az időről, amikor az apját még Ajándoknak nevezték, de azt pontosan érezte, hogy ők ketten az édesapjával együvé tartoznak, egy család… És azt is pontosan felmérte, hogy az édesanyja meg a húga egy másik közösség, mert sohasem érezte az anyai törődést. Zsófia asszony szemében a pufók, zöld szemű pici lány volt a minden, akit Anikónak hívott.
Az asszony ráadásul egyre többször és egyre feltűnőbben káromkodott. Tónit elnevezte El De Toncsórának, s a legszebb szava az volt hozzá, hogy: „A rák egyen meg!”, s nem fogadta többé a férje rokonait sem. Egyszerűen elment otthonról, ha Hajdúdorogról vagy Budapestről családtagok érkeztek. Egyedül Tóni Erzsébet nevű lánytestvérével, s annak családjával tartotta a kapcsolatot, de csakis azért, mert volt bennük valami közös, még pedig a párjuk iránti gyűlölet. Erzsébetet és három gyermekét sokat elnáspángolta az egyébként kertészként dolgozó ura, s ilyenkor menekülniük kellett. Hogy mi elöl? A Kövi Dinka és más hasonló nevek elöl legfőbbként. Meg a gyűlölet elöl, amit Jóska akkor érzett, ha ránézett a legkisebb, s az egyetlen gyogyós közös gyermekükre, mert a másik kettőnek más-más apja volt, de a fene sem tudta, kicsodák… Olykor emlegettek valami magas rangú katonatisztet, meg egy őrnagyot, de az igazság soha nem került napvilágra. És az sem, hogyan is hunyt el a harmadik elvonókúra után József. Állítólag a neje megitatta feketekávéval, amibe belecsempészte azokat a nagy fehér tablettákat, amelyeket azért kapott, hogy ne kívánja az alkoholt. A kis Jóska története sem volt valami szívderítő. Az édesanyja férjül adta valamiféle parasztasszonyhoz, aki néhány évtizeddel idősebb volt tőle, s aztán az egyik közös nagy italozás Jóskát kihajította a nő. Az anyja közben férjhez ment még háromszor, de súlyos szívbeteggé lett. Élete végét pedig az Öregek Otthonában töltötte, az egyetlen lánya kisemmizte. Tóni pedig ebben az időben lakást kapott volna, mert a pártvezetés rádöbbent, hogy a Ratkó-korszak gyermekeinek lakás kell, mert akkora demográfiai hullám várható, amelyre nem lehet más megoldás, csak a panel. És Tóninak új, felsőbb állást ajánlottak, de Budapesten. Ő aztán azzal a hírhedt „fekete vonattal” el is ment, meg haza is jött, egyszóval ingázott, s mindenki becsülte, szerette, noha roma sem volt, de még mindig katolikus, aki gyerekei karácsonyait el sem tudta képzelni Jézus és a „Menyből az angyal” nélkül, s eljárt a rorátéra is, noha ekkor már párttag volt, de ez a tény egyáltalán nem érdekelte. És tudta, hogy a húsvét a legszentebb ünnep, miként egy munkahelyi nyílt szavazáson is, igaz csak ő egyedül, de március 15-énél nyújtotta fel a kezét, hogy az a nagyobb ünnep, nem pedig április negyedike. És a pártfegyelmit rezzenéstelen arccal fogadta… A romák még majdnem vajdának is megválasztották, mert magyarként annyira azonosulni tudott a problémáikkal, hogy az már nekik fájt jobban, és tiszteleték Mátészalkától Budapestig, csak otthon maradt egyedül, mert csupán Judit szerette.
Ekkor már az 1971-gyedik esztendőt pergette a naptár. Antal addig végig vezényelt néhány építkezést nem csak Budapesten, de Dunaújvárosban, Pécsett, Kaposvárott, s Szolnokon is, így aztán nem is csoda, hogy a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat nagy beruházásaiban kulcsszerepet szántak neki. Az előirányzott terv évi 2500- 3500 lakás volt, s az elsők között szerepelt, akiknek kulcspozíciót szántak, amihez egy új, négyszobás lakás is járt volna. A felesége kulák vére azonban most ütközött ki úgy először Isten igazából, mert nem ment, de válni sem akart.
Így történt meg, hogy Antal az egyik napról a másikra tudatos alkoholistává lett. Ki nem rúgták ugyan, de a fizetések utáni első héten soha sem ment dolgozni, ehelyett ivott.
Judit szeretette, ha nem volt csak egy picit tántorgós, mert akkor mesélt. Antal ugyanis szenvedélyen imádta a történelmet. És, hogy a vállalatnál megmaradhatott a szomszédjának és barátjának, az akkori III. Kerületi Tanács elnökének, kebelbeli jó barátjának, Hársfalvi Alajosnak volt köszönhető, nem másnak. Mert Tóni az egyik legjobb szakember volt. Nagyapja, a két világégést végigharcoló veterán ugyanis tisztes mesterlevelet szereztetett vele, így okleveles kőművesként is munkába állhatott, de polihisztorként mindenhez értett, ami az építkezéssel és az építészettel volt kapcsolatos.
Mikor a gutaütött 1973-ban kilehelte lelkét, Tóni alig néhány hónap alatt teljesen új házat húzott fel. Az egykori „fekete vonaton” megismert romák pedig csapatostól jöttek segíteni, s a dolog úgy ért véget, hogy az utcában mindenki ugyanolyan házat akart, ha csak külcsínre is, mint a Fehérváriaké, s hétvégenként a hangos és minőségi munka zajától zengett a tér.. Az új otthonba való beköltözéssel időlegesen Fehérváriék házassága is rendbe jött: moziba jártak és szórakozni, a gyerekekre ilyenkor Erzsi mamájuk vigyázott és a házban békesség honolt. Csak éppen olyanféle, mint a viharok előtti olajágcsönd.
És aztán kezdődött minden elölről, s megfagyott a légkör, akárcsak a régi házban a letűnt idők neszei és a betegség illata.

Konyári Mónika: Öt

Ezüst feszületes rózsafa olvasója kicsusszant a kezéből, mikor a bejárat felől érkező zajra felriadt.
-Ki a fene lehet az ilyenkor?
Az üveges ajtó függönyét félrehúzva próbált kileskelődni a verandára. A kora őszi, alkonyati fény épp csak érintette az udvart. Mintha a nap írisze vetült volna a földre, és mint egy kontúr nélküli glória, átölelte volna a kis falusi házat.
- Ki van odaki’? – kiáltott bátortalanul a félhomályba. Az utcai kaput pár éve már éjszakára sem zárta be, ha rosszul lenne, be tudjon jönni a szomszédasszony. Vagy a mentő. Mert néhanap szédülget kicsit, de az orvos csak nevetett, mikor arra kérte, intézzen neki egy pészmékert.
-Hát minek az magának, Julis néni?
-Tudja, doktor úr, mostanába’ érzem a szívemet! Oszt itt a szomszédba', Ilon is kapott ilyen hogyishíjákot. Oszt azóta semmi baja, mert az rendben tartja a szívit.
-Jaj, hát nem adják azt csak úgy, “kéremre”, Magyar néni! Örüljön, hogy magának nincs semmi baja!
De ő nem örült. Jobb lett volna, ha van valami. Csak egy pici probléma. Akkor talán a gyerekek is sűrűbben jönnének...

Kicsit félve, alig résnyire nyitotta az ajtót. (Sosem lehet tudni ebben a mai világban. Szabóékhoz is betört valami bitang a múltkor. Fínyes nappal! Oszt az összes tyúkot elvitte.)
-Átkozott fa! – dünnyögte.
A földön egy szem zöld dió hevert, az verődött az ablaknak. Arról a kis csemetéről pottyant le, amelyik magától fakadt öt éve, épp abban az évben, mikor az öreg meghalt.
Aztán az idén termőre fordult a kis fa. Tulajdonképpen útban volt, hely sem nagyon maradna a tornác előtti kisudvaron, ha terebélyesedni kezdene, de valahogy mégsem volt szíve kivágatni. Úgy érezte, Isten ellen vétene, és mintha az öreget bántaná még „hóttában” is. Épp eleget zsörtölődött vele, míg élt.
Sosem szerették egymást. Amolyan kikommendált házasság volt az övék, mint ahogy majd minden falubélinek akkoriban. Ő Rózsa Janit szerette, és talán Jancsi is viszont, de sosem bizonyosodhatott meg teljesen efelől. Egy csókon kívül, amit a fiú könyörgött ki a kocsiszín mögött a szüreti bál után, egyéb nem történt köztük. Jancsi aztán beállt katonának, mikor megtudta, hogy az apjáék őt odaígérték. Soha többé nem hallott róla. Pedig de jóképű legény volt!
Nem úgy, mint Jóska… A magas, vékony dongájú, zord tekintetű férfi, görbe hátával, furcsa, esetlen járásával és konok szótlanságával, már fiatalon is egy megkeseredett öregemberre hasonlított. De volt neki és a családjának pár hold földje, Jancsinak meg a szegénységtől a segge is kilógott a gatyájából. Julis nem mehetett az apja akarata ellen, hát hozzá ment Magyar Jóskához.
Kötelességből neki adta magát, és elvégezte tisztességgel a dolgát a ház körül. Pár év múlva megszületett Kisjóska, aztán Erzsike. Na, ezzel neki ki is telt; nemigen akaródzott többé kiszolgálni az ura kényét. Bár nem nagyon mutatott az se hajlandóságot, inkább fordult a fal felé. Sötétedésig kint bóklászott a kertben vagy az állatoknál. Aztán lemosdott a zománcos lavórban, oszt morgott egy “jóccakát”-ot. Nem szeretett az igazán senkit, semmit!
A gyermekekhez sem igen szólt, s ha szólt is, inkább azért, talán ha Julis hamarább abbahagyná az óbégatást, mikor valami rosszat tettek. Elő-előkerült akkor a nadrágszíj vagy az ostor. De csak a fiúra tartotta; nem volt mit elvenni a csibésztől, hát adott neki egy keveset, ha a szóból nem értett.
Az udvarban az egyik tyúk mindig az istálló eresze alá tojt. Egyszer Kisjóska kilopta a tojást és odadta a púpos zsidónak, egy forint árú ziziért. Mikor Julis üresen találta a fészket, sejtette, hogy a fiú ludas a dologban.
-Nem bánom, hová tetted, kinek adtad, de addig haza ne gyere, míg elő nem hozod!
Az hiába szaladt vissza a púposhoz, a boltos addigra már megsütötte a tojást.
Julis csípőre tett kézzel, szigorú ábrázattal várta az udvaron. Istenem, milyen hatalmasnak tűnt a gyermeknek, ahogy a haragjával fölé magasodott!
- No, ha eladtad a tojást, most mehetsz apádhoz is az áráért! Semmirekellő, tolvaj kölyke!
Jóska maga elé állította a fiút, előhúzta az ostort, és hatalmasat cserdített. Kétszer. Mindkétszer ügyelve arra, hogy a csapó ne érje a gyerek hátát. Aztán jól fenékbe billentette.
-Na, eriggy innen, míg szépen vagy! Az ánti Istenit az okos anyádnak!
...
Ha nem volt dolog, Jóska leginkább a “nyáriban” szeretett lenni. A döngölt padlójú konyhában csak egy kredenc, egy ócska heverő és egy ler állt. Szerette itt a békés magányt. Figyelte a tűz ropogását, végigdőlt a heverőn, Szabad Földet olvasott vagy mellkasára tette Sokol rádióját, és a Kossuth-ot hallgatta. Sok mindent tudott, sok mindenről volt a véleménye, és még többről hallgatott. Megtanulta annak idején a bőrkabátosoktól...
Néhány tőke otelló volt a kert végében. Abból készített minden évben egy kevéske rossz bort. A kredencben mindig tartott belőle egy üveggel. Keserű teát főzött, a lőrét abba töltötte, ne tudja Julis, hogy iszik. Hamar megzsongította a meleg ital. Már csak ezekben a rövidke pillanatokban gondolt Annuskára, s még így, évtizedek múltán is belebizsergett az emlékekbe Olyan szépen nem hívta senki más: "Josska"; és kacagott, ahogy egy angyalhoz illik...
...
Mindig volt néhány tyúk az udvarban, malacok, két-három tehénke. Igen nagy kincs volt a jószág. Jó volt a hús is a háznál, s ha a tehén ellős lett, csak azon rimánkodtak, bár bikaborjú születne, hogy jó pénzért eladhassák. Jóska épphogy ellátta az állatokat, de esetlenségével mindig felbosszantotta az asszonyt. Ha disznót vágtak, hamarabb állt be ő megfogni, félő volt, hogy az embert feldönti a kucu. Ha kihajtotta itatni a teheneket, vagy a lábára lépett valamelyik, vagy a vályút döntötték föl. Ha fejte őket, felrúgták a rocskát. Julis pörölt, veszekedett, pocskondiázta az urát teszetoszaságáért, amit az még káromkodással tetézett.
-Ériggy arrább, hé! Neeee! Az anyátok szentcs' Istenit! Hogy rogyasztaná rátok az eget!
-Úgy, úgy! Káromold csak az Istent! Aztán eriggy a templomba, mint egy szentéletű!
Na, az ment is minden vasárnap. Szerette ő a Teremtőt. Csendesen. Jó katolikus volt, de nem a misére sietett annyira, mint inkább előtte néhány pohárkára a kocsmába. Aztán, ha szépen prédikált a pap, azért, ha meghalt, vagy született valaki, hát azért kellett mise után is egy-egy áldomást inni. Márpedig, a faluban szolgáló páter igen híres volt a szép beszédjeiről...
Julis meg csak morzsolta az olvasót esténként, és minden imáját azzal a fohásszal zárta, hogy bár adna neki az Úr öt évet egyedül, boldog özvegységben! Hisz, minden jóravaló asszony megérdemel ennyi nyugalmat a férje nélkül...
Jóska meg csetlett-botlott, kvaterkázott, káromkodott, és ha nem hallotta senki, halkan az ég felé fordult:
- Miért nem veszel már magadhoz? Hát Neked sem kellek?
Aztán egy reggel mégis megszánta az öreget az ő Istene. A tornác előtti kiskertben rogyott össze.
Koporsója mellett talpig feketében sírt Julis, jajgattak az öregasszonyok (a varjak, ahogy Jóska hívta őket).
-Pedig milyen jó ember vót! Élhetett vóna még! Szegény Jóska! Nem vót annak senkihez egy rossz szava sem! Szegény Julis! Még jó, hogy ott vannak neki a gyerekek!
De a gyerekek egyre ritkábban voltak ott. Dolgoztak, betegek voltak, épp, hogy meggyógyultak, nem volt szabi, vagy pont a szabadságukat töltötték valami kimondhatatlan nevű helyen, majd jövő héten megpróbálnak lejutni falusimamához... Julis egykedvűen, magányosan kelt és feküdt. Ilonkával reggelente “bekaptak” egy kis szíverősítőt, aztán estig imádkozott, morzsolta az olvasóját és a napokat.
...
-Átkozott fa! - dünnyögte.

Felvette a földről a diót, és a párkányon sorakozó másik négy mellé tette. Valami furcsa borzongás járta át. Fölsandított a homályos égre:
-Hiányzok, mi?! Vén bolond!
...
A pálinkás poharak üresen álltak a kredencen, mikor Ilonka reggel belépett. Julis kaján mosollyal az arcán feküdt. Mellén összekulcsolt kezeiben a rózsafa olvasó ezüst feszületével, már elindult égi- és földi urai felé.

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába V. részlet

7. A Megáldott

„Az igazak emlékezete áldott.”
(Péld 10: 7)

Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó - a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába IV. részlet

5. A Perdita

„A földi asszony egyetlen célja a bűbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkal mélyebben: lényege szerint. S ez a végzete.”

(Hamvas Béla: Scientia sacra)

Az öreg Fejérváry három gyermeke közül a középső lány, Mária, túl a százon, de ma is él. A legnagyobb, Erzsébet, mikoron megállapította, hogy tíz évesen árvák maradtak, s egy gyöngyszemű s aranylelkű mostohával gyarapodott a család, mindent elkövetett, hogy iskoláit minél hamarabb befejezhesse. Ezért az első adandó alkalommal férjhez ment.

Az ok végtelenül egyszerű volt: csak ránézett az 1848/49-es eseményekből is ismert Perczel család leszármazottjára, Borbálára, s azonnal tudta, hogy nem lenne képes becsapni ezt a finom teremtést, márpedig neki egyedül csak a

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába III. részlet

3. A Szilke

A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok ─ a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában ─ csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem..

szozattovabbacikkhez

 

Bölöni Domokos: Szellő Manci

A ló ott prüszköl az istállóban, de nincs ki megjártassa, szekér elé fogja. Ott a hám is, vadonatúj, s a kötőfék, minden: felbecsülhető értékek. A ló mellett a kövér boci, nem élvezi sokáig a színtiszta demokráciát, mert nem ez van neki megírva. Borjúpörköltté nemesedik, a toron.
Szürkén vetül előre a szomorúság, fekete zászló képében hirdeti az arra haladóknak, hogy meghalt valaki ebben a házban, és a portáról temetési menet indul harangkongatáskor, a dombra, a takaros kis temető irányába, s ott az agyagos föld befogadja a gazdát. Aki is, mire megérte volna, hogy teljesen a maga ura legyen, alárendelődött az egek ura akaratának.

Hogy is volt csak? Hát éppen bontották a kollektív gazdaságot, és azt vitte ki-ki, amit megfoghatott, aminek az istrángja a kezébe akadhatott. Persze-persze volt ott azért rend is: megvan még a nagykönyv, kinek-kinek a belépési vagyonkájával, földben, jószágban, járműben, szerszámban. Csak hát a gyors rohamban egy hoppra fogyott el minden.

szozattovabbacikkhez

 

Privát hangulatok - Bölöni Domokos írása (I.)

Bölöni Domokos: Két régi történet

Levelek között matatott, mit dobjon ki, mit érdemes megőrizni. Néha csodálkozva, máskor megütközve bölngészett köztük. Olvasók írták valaha, több levélnek elkallódott a borítékja, (némileg) a hatalmi helyzetet is tükrözve gyakran már a bevezető sorokban megjegyezte a küldő, hogy álnéven jegyzi a (mégis) közlésre szánt írást.

A szokásos lomtalanításkor nem jut idő áttekinteni az enyészetnek szánt papírokat, üdvözleteket, levelezőlapokat, képeslapokat, fényképeket, üres óráiban igyekezett mégis kimenekíteni az értékesebbnek, érdekesebbnek vélt „anyagokat”; néha sietség miatt csomagnyi összekötözött levélnek is „megkegyelmezett”. Asztala rekeszei évekig rejtegették a fura irattárat, míg végül nyugdíjazásakor az egészet jókora papírzsákokba szuszakolva a szerkesztőségi gépkocsival hazavitette. Ott is a hányódás, hányattatás várt rájuk, míg legutóbbi betegsége tartós szobafogságra nem kényszerítette –, és most tallózgat, lapozgatja ismeretlenek, közülük bizonnyal rég elhunytak kéziratait. Néha felsóhajt, talán megszokásból, talán nem is.

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába II. - részlet

Szétgurult életek, szabadesések, sorsok, halál(ok)

 1. Előhangok

 És akkor elhatároztam, hogy szingli leszek. Ha az embert az apja, a férje, majd az újabb és újabb szerelme is ilyen piszkosul átveri, akkor mit várjon a többi férfitól?

Nem akartam én semmi mást, csak a családban biztonságra találni, s hinni abban, hogy a teremtés koronája majd megoldja helyettem azokat a problémákat, amelyekkel gyenge nőként nem tudok mihez kezdeni, s tartozni valakihez, hazamenni hozzá, hazavárni, ha távol van, s mindent elkövetni azért, hogy boldogan éljünk.

A pakliban nem volt benne a halál, mert fiatalon ki az a bolond, aki megismerkedve valakivel azonnal arra gondol, hogy néhány év múlva intézheti a temetést, s ott állhat egy koporsó mellett testileg lepusztultan, lélekben meggyötörten, anyagilag kifosztottan. És pereskedések végtelen sora, majd bírósági tárgyalások, negatív adósságok kísérik az útját élete legszebb éveiben, s még csak rá sem tud nézni sem az erősebbik nemre, mert megutálja annak minden egyes tagját.

szozattovabbacikkhez

 

Rácsai Róbert - Frank Herbert: Védett nők

What is "Frank Herbert Park?" - Erik HanbergValószínűleg nem mondok túl sok újat azzal, hogy Robert Merle: Védett férfiak című regénye kitűnő mű. Bizonyára nagyon sokan olvasták, értelmezték, elemezték, gondolkoztak el a szereplők jellemein, a hasonló járványok lehetőségén, illetve az író vízióján - az alapvető társadalmi változásokon, az élet átértékelődésén és még számos dolgon.

Ám kevesen tudják, hogy a műnek született egy „ellenpárja”. Frank Herbert, a Dűne című, lassan klasszikusnak számító sci-fi regényfolyamával híressé vált író 1983-ban írta meg a Védett nők című, műfajilag nehezen besorolható könyvét (Regény? Sci-fi? Thriller? Filozófia?). Ha csak a címet nézzük, joggal gondolunk valamiféle „koppintásra” – ám messze nincs erről szó. A mű angolul a „The White Plague” (A fehér pestis) címet kapta, ez lett a magyar fordítás alcíme is (magyar nyelven 1993-ban jelent meg).

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók…

szozattovabbacikkhez

 

Barkuti Jenő: Hogy rohan az idő

Legalább is a pécsi városi hírek szerkesztői körében gyorsan múlik. Erre a tényre véletlenül jöttem rá. Berta Bulcsú egyik írását kerestem. Reméltem, náluk megtalálom. Ráklikkeltem a pécsi írókra, mert Berta sokáig Pécsen élt és dolgozott. Gondoltam, ott előbb rátalálok a témára, de csalódnom kellett. A pécsi írók oldalának szerkesztői egyszerűen kifelejtették Berta Bulcsút. Mintha soha nem is létezett volna. Nézegettem a szerkesztett kínálatot. Ott volt azon szinte mindenki, aki egykor Pécsen tett valamit az írott szó templomában: Jannus Pannoniuson, Ibrahim Pecsevin, Zelk Zoltánon át Galsai Pongrácig és Nemere Istvánig sorakoztak a jó betűvetők. Berta Bulcsút viszont sehol se találtam. Pedig ő úgy hozzá tartozott a városhoz, mint a török templom vagy a Hunyadi szobor. Megnéztem persze a nagy keresőben, a Gooogl- ban. Ott megleltem. Úgy, ahogy illik.
A kis kitérő azonban elég volt ahhoz, hogy tűnődjek: így múlik el a világ dicsősége?
Így bizony…
Próbáltam visszaidézni a régi találkozásokat. Jött az első: egykoron, valamikor a hetvenes évek dereka felé, egy véletlen hozott össze vele. Valami közös ismerősnél építkeztünk, az akkori szokás szerint: kalákában.

szozattovabbacikkhez

 

Bölöni Domokos: Falás Bojtos

Bölöni Domokos kicsinyítettNagyapátok, mondanám, csak pár hektárnyi földet jussolt, ott takarékoskodott, ahol csak lehetett. Csősz volt a községi szőlőben, rémesen kirregő szerkenytűkkel riogatta az egyre pimaszabb seregélyeket, két kutyája pedig a vadakat, azok viszont tudvalevőleg utálják a szőlőt, ellenben fognak egy-egy kövér nyulat.
Szürke apó, így becézte mindenki már ötvenéves korától, többnyire az éjszakákat töltötte kinn a kalyibában; míg erőben vala, menyecskézett is. Nappal valaki gyermek vagy fehércseléd kezelte a cserregőt, csengettyűzött vagy szarkakergetőst játszott. Reggelente Szürke apó befogta a teheneket, és a csatlásról egy elszáradt fűzfavesszővel dirigálva bejárta a határt, a rétről füvet, a felhagyott tarlókról szekérderéknyi muhart kaszált, a dombra vezető utak martján meg-megállította a fogatot, és odaszólt a jármos segédnek: Falás, Bojtos!

szozattovabbacikkhez

 

Erdődi Juhász Ágnes: A gyerek

Anyám egy magazinban látja meg a gyereket. Húsos, tömpe nagyujjával simogatni kezdi a
gyűrött papírt, sutyorog is magának valamit. Elém löki az újságot. Három év körüli, túlretusált
kislány bámul bele a semmibe. Aranyszín loknijai csigákban omlanak a vállára,
gombszemében a vaku fényfoltja lebeg. Harapom az almát, kifröccsen a leve, könnyű
permetként szitál a gyerek fejére. Közönyösen bámulok magam elé a fodros szélű
csipketerítőre, közben várom, hogy anyám magától elkezdje, tudom, mindjárt mondja, már
unszolnom sem kell.
– Igazán szülhetnél már egy gyereket! – hangjában sértettség bujkál, a fejét kicsit oldalra
biccenti és duzzogva fészkelődni kezd a szemközti széken.
Nem felelek, a csutkát a szemetesbe hajítom, kétszer is dobban a kuka alján.

szozattovabbacikkhez

 

Serfőző Attila: A csel

A város peremén, ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival díszített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes készülék tulajdonosához.
Ha azon a héten esetleg több, nagy érdeklődésre számot tartó film volt terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte: az ő készüléke beadta a kulcsot, tehát elmarad a napi együtt tévézés. Majd este gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartus megunhatatlan dicstetteit.
A nyár forró meleget ontott, míg a téli hideg csontig hatolt.
Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet IV.)

Felfelé kapaszkodom. Tegnap nem. Azt mondtam, most két napig nem. Krém. Belenyúlok a tégelybe. Minden vonásom lefelé nyúlik és matt fehér. Fel-felkeresem magam a tegnapban. Ahogy egyszerűen csak jó. Lebegek, lecsúszok, visszakapaszkodom. Pár napot. Amikor igen. És nem is emlékszem, miről beszélgettünk. Esett az eső és én levettem a szemüvegem.
Festek. Megint.
Félkész templomok.
Semmibe meredő falak. Hol lakik az isten... Talán amerre a füstölő illata kanyarog. Elindul tőlem és szétterül a plafonon, kiszökik az ablakrésen, az égen újra szétterül, ott megáll, felragyog, majd felszivárog a csillagok között csendesen valami nagy, fenséges és tiszta helyre. Belevegyült szavaimmal dús fákat növeszt a mindenható végtelen udvarán. Ezek Ilcsi imái… - gondolja

szozattovabbacikkhez

 

Pulai Éva: Jaj, ne már...

Meleg, nyári szellő játszott a lány hajával, míg ő vezetés közben BMW cabriojából azt nézte, hol állhatna meg kedvenc étterméhez legközelebb. Fáradt volt és éhes, pedig még az új szálloda edzőtermébe is el akart menni időpontot egyeztetni az trénerével, s édesanyjának is megígérte, hogy elkíséri egy új Chanel összeállítást vásárolni. Este pedig vacsora a lányokkal az ARAZ-ban… Most egy csepp kedvet sem érzett a találkozóhoz. Lehalkította a zenét, várt a kikapcsolással, még végighallgatta kedvencét, a One Direction, What Makes You Beautiful című számát — remélte, a következő koncertjükön ott lehet —, s beállt a szálloda parkolójába.

Az étterem teraszán nem hogy a megszokott asztala nem volt szabad, de mindegyiknél ültek. Élvezték ebéd és beszélgetés közben a gyönyörű panorámát, nézték a Dunán úszó hajókat.

szozattovabbacikkhez

 

Erdődi Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak, nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket. Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén.Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.
Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni, kettőnk közül ő az, aki sohasem téved...

szozattovabbacikkhez

 

Kisslaki László: Boldog halottvirrasztás

Bódis Mihály csendesen feküdt az ágyon, és már a pokrócot sem rugdalta magán. Szótlanul tűrte, hogy a menye, Csordás Bözsi megmosdassa, majd felhúzza rá a fekete esküvői nadrágját. Előtte azért az asszony végigvágta a szövet üleprészét, hogy legalább a sliccet be tudja gombolni. Mihály legfeljebb majd összemarkolja, hogy szégyenszemre le ne essen a nadrágja az Úr előtt. Miután felöltöztette az apósát, és a maradék haját legényesre fésülte, Bözsi türelmetlenül lecsapta a fésűt. Idegeire ment a naposcsibe sipítozása. Lehajolt, és kivette a csajkából a síró csirkét, mert az a bolond beleesett, és nem tudott magától kimászni.
– Majd téged is leváglak, tudomisén! – rivallt rá a lába alatt káráló kotlósra. S ha már a keze...

szozattovabbacikkhez

 

Serfőző Attila: Tetemre hívás

A névjegyén aranybetűkkel ez áll; „Bértczy Benő vállalkozó”. És valóban, élt és vállalkozott, Benő. Állított ki számlákat, dolgozott is böcsülettel, csupán a szabályok keszekuszaságában nem volt hajlandó utat törni. Úgy gondolta, ő egy kivételes sziget a mindenség káoszában ahová megpihenni jár a lélek, no és a haszon. Nem mérgezte az agyát jogszabályok lapozgatásával és a könyvelés agyafúrt rendszertelenségének megismerésével. Felszólításokra nem válaszolt, büntetéseket nem fizetett be, s egyáltalán, kivonta magát a közigazgatás fortélyokkal szegmentált, de bazsarózsa illatú világot vizionáló teréből. Foglalkozását tekintve jövőbelátóként aposztrofáltatta magát. Mivel az egyéni vállalkozás kiadásával foglalkozó iroda nem talált erre passzust, a természetgyógyászi titulust húzták rá. Benő előszeretettel mosta össze a múltat és a jelent, az idősíkokkal úgy

szozattovabbacikkhez

 

Barkuti Jenő: Magyar néplélek rejtélyei

Olvasgatom a magyar középosztály véleményét, már ami itt folyik az hazai ’onlájn hangzavarban. Persze hallgatom az ismerősök nézeteit is az utcán és a baráti összejöveteleken, mert így van ez választások után. Ki kell beszélni történteket, hiszen ez a választás is életünk része, négyévenkénti közérzeti vizsgánk nagy impressziója. S ilyenkor nem a politikusokra figyelek, hanem az utca emberérére. A szakácsnőre,a gondnokra, az autó szerelőre, a kéményseprőre, a bolti árufeltöltőre a gázszerelőre és persze a minden lében kanál nyugdíjasokra, akik többnyire mindent előre tudtak.

Ilyen hír anyagból szemlézve három héttel a választások után, rögtön szembe tűnt, egy furcsa jelenség.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  Meghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára vargaelőadás SZAKC_Hirlevel_2022_08_31meghivo2Gyóni kötetképsissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf