Csernák Árpád: Hosszú nyári napok

vákuum-idõ

 

álmomban etetem a vágy nagytestû kutyáit álmaimban etetem a vágy nagytestû kutyáit álmomban megetetem a vágy nagytestû kutyáit álmomban etetem a vágy nagytestû éhes kutyáit kutya hûség macska vágy álomszimbólumok macskáit (3) vadmacskáit (4) tigriseit (4) párducait (4) szótagszám a budai lakás Ispánkiék rozzant viskója helyett uszoda és a lakás ahol anyám tíz éve ül az omladozó rekamién és várja a halált és ahova én nem tudok bejutni mert a bátyám egy idegen kutyát telepített oda a kaposvári lakás amikor ideköltöztünk még egy kétemeletes polgárház állt velünk szemben lebontották megmaradtak a mögötte megbúvó viskók egy félház elõtte hevenyészett kutyaólak sárguló gaz most június van kánikula a viskóban lakik a cigányvajda a félházban a rabszolgája õt küldi lopni amikor kijött a börtönbõl a cigányvajda felfogadta lakás fejében azóta neki dolgozik egyszer átjött mihozzánk volt egy kis rakás megmaradt tégla az udvaron megkérdezte nem adnánk-e oda azt a kis téglát kutyaházat szeretnének építeni mondtam vigye csak aztán lássuk is azt a kutyaházat másnap ki volt téve egy kézzel írott tábla a viskó elé TÉGLA ELADÓ be vagyok kerítve balról a cigányok és a láncra fûzött kutyák jobbról a süket cipész üvöltõ televíziója hiába Chopin hiába az altató elmentem otthonról a kutyámmal legszívesebben elrohantam volna végérvényesen kirohantam volna (ebbõl) a világból a kutya akadályozott meg ebben

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Zsákutca

A kertvárosban, takaros házikóban, egy madárcsontú, pici, mosolygós, hetvenéves tanárnéni lakik. Imádják a gyerekek. Még most is tanít otthon, korrepetál okos, de lusta gyerekeket. Irodalomtanár volt.

    A fia minden héten eljön hozzá és hoz egy darab krémest. Mindig azt. Édesanyja büszkén meséli a boltban, Janika milyen jó fiú. Janika megvárja, amíg Kati néni megeszi a krémest és már ott sincs. Kötelező gyakorlat letudva. Lehet kipipálni az előjegyzési naptárban.

    Kati néni a virágokat öntözi. Már majdnem a kertkapunál jár, amikor megszédül és elesik. Egy pillanatig semmit sem érez, aztán a karjában és a mellkasában jelentkező iszonyatos fájdalomtól majdnem elájul. Moccanni sem bír. A szomszéd talál rá, aki mentőt hív. Kati nénit elviszik.

    Néhány nap múlva hazakerül. Szegycsont- és ablakos bordatörést szenvedett. Janika rohan.

    – Jaj, anya, pont most nem vigyáztál? Tudod, hogy szülinapom lesz! Jönnek a barátaim, megígértem nekik a mákos rétest, az almás lepényt. Most aztán nem tudsz sütni!

    Kati néninek kontrollra kellett menni. Felhívja Janikát.

    – Kérj betegszállítót, nem érek rá – mondja –, tudod, hogy ezer dolgom van!

    – Tudom, kisfiam.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: VADREZERVÁTUM

Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatkészebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös-zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában.
Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim körülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határtalanságban.
A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egészségesek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejünket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Miskolc

Álmodom.
Emlékezetes éjszaka ez a mostani, mert az álmom ezúttal nem zagyva kuszaság, hanem csodaszép történet.
Álmomban visszatérek oda, ahol életem több mint 60 esztendeje lepergett. Álmomban újra Miskolcon járok.
Úgy bizony! Újra hallom a Kubik morajló zaját, a 15-18 ezer szurkoló egyszerre feltörő, együttes erővel kikiáltott örömét vagy elkeseredettségét. Vélem látni a piros salakon Puskás, Bozsik labdabűvölését, s persze a kedvencem, Kocsis Sanyi felhőfejeseit, majd már a zöld gyepen, néhány évvel később Albert Flóri, Tichy Lajos és Bundzsák Dezső ámulatba ejtő játékát.
S persze a mieinket, a mindenkinél jobban csodált és imádott labdarúgókat, Buna Jancsit, Zoller Csicsát, Nyíri Zolit. Mert nekem, nekünk akkor élt martintelepi srácoknak, ők voltak a példaképeink.
Lám, lent a Gödörben, Károlyi Joci bá’ kocsmájában ezúttal is vígad a nép! Nem csoda, percekkel korábban vertük 3:0-ra első NB-I-es meccsünkön a kiváló játékerőt képviselő Szombathelyi Haladást, s azon a héten a Népsportban a tabella első helyén ott díszeleg ez a mozaikszó: MVSC. Mi, akik ott nőttünk fel a Kubik közvetlen közelében, mi tudtuk igazán – hiszen lelkünkbe égett! – mit is takar ez a négy betű.

szozattovabbacikkhez

Radnai István: Mielőtt leszáll a köd

A Nap útja nem képes félúton kisiklani. Nem is olyan öreg a Nap, de mégis félelmetesen halad. A kor, mint jobbszélső rohan az alapvonal felé. Rossz vicc az életkor. De nem a lap életkora. Nincs pályához kötve, nem kell várni a váltóállításra.

    Szerintem a gyorsvonat is csak fékez és átcsattog az állomásokon. Nincs olyan utas, nincs olyan olvasó, aki megkérdezné, hány éves a masiniszta.

    Lám, hová jut az ember, ha Nap látszólagos útja az égen megtéveszti. Szerintem, vidáman fiatalosan halad és mellette, mint az Est-hajnalcsillag kíséri az internetes változat. Villódzik egy kicsit és mögötte felbukkan a másodlagos tartalom. Már megint elnéztem, vagy csak a nyelven botlott. Melyik is az elsődleges, a célzott tartalom? Nem kell papír, se nyomda, a posta sem kéri a sápot. Vannak lapok, amelyek nagy ravaszul csak pénzért mutatják meg arcukat világhálón. Ahányszor a Nap felkel és útjára indul, felébrednek a versek, esszék, novellák, megemlékezések. Felcsillannak, mint a szemközti ház ablakain a sugarak. A háziasszonyok szellőztetnek, nyitogatják az ablakszárnyakat és beengedik az irodalmat, reggeli friss levegővel.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Csendélet

...nem kelek korán... éjszaka sokáig fent vagyok, reggel sokáig alszom... vagy legalábbis szeretnék aludni... mindegy... de dél elõtt nemigen indulunk el... jó lesz így, gondoljuk, a dél elõtti és a dél utáni két órában nem ajánlatos napon lenni... nem is vagyunk, mert mire kiérünk a tóhoz, délután két óra körül jár... lassan levetkõzünk, leterítjük a plédet, egy kis krém... hanyatt dõlünk, nyögdécselünk, sóhajtozunk, kéjesen mondogatjuk: de jó, jaj de jó... a nap, az enyhe szél, a meztelenség... jó, valóban nagyon jó... de sokáig nem lehet bírni... felülünk, felállunk... nézzük meg a vizet!... megnézzük, bele is megyünk... bokáig, ágyékig, derékig... hideg... hideg, de tiszta... még tiszta, még hideg... jó, nagyon jó... bokáig, ágyékig, derékig... nem jobban és nem sokáig... esetleg néhány tempó... siklás a hideg vízben... koranyár, elõszezon, idényelõ... kimegyünk a mólóra... a mólóra terített gumiszõnyeg forró, éget, azon nem lehet feküdni, mezitláb még járni sem... egészen a korlát közelében állunk, a deszkákon... mások is jönnek, lépegetnek a lépcsõkön, ringó keblek, formás combok... belemennek a vízbe, bokáig, ágyékig, derékig... enyhe sikkantások, esetleg néhány tempó... csobog a víz... még emlékezünk: hideg, tiszta... hamar kijönnek... félrebillent fejek, álmatag szemek... kicsit ránk néznek, csak kicsit... nyárelõ... fehérek vagyunk és szemérmesek, kicsit mi is rájuk nézünk, csak kicsit... fehérek és szemérmesek, de jó, hogy a testünk minden porcikáját körbefogja a levegõ, a fény... jó, hogy itt nemigen beszél senki, nem szól senki a másikhoz... három óra... ideje ebédelni... otthonról hozott vajas kenyeret, zöldpaprikát... papírszalvétákat terítünk a megfeketedett deszkaasztalra, arra tesszük az elemózsiát, törülközõket terítünk a padokra, arra ülünk, itt eszünk... lombárnyékban, vajas kenyeret, zöldpaprikát... nézzük a zöld lombokat, a virító rózsákat...

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Lehel

    Márta

    .

    A két középkorú nő némán kortyolgatja a forró kapucsínót. Az egyikük ötven körüli, vörös hajú, csinosan öltözött. A másik fiatalabbnak tűnik, fekete haja egyszerű lófarokban összefogva pihen a hátán, látszik, hogy nem igazán érdekli a divat. Már vagy tíz perce ücsörögnek a sétálóutca kávézójának teraszán, de még nem szóltak egymáshoz. Hosszú volt a munkanap, rengeteg az ügyfél és a papírmunka, elfáradt bennük a gondolat is. Néhány madár vidáman trillázva köszönti a tavaszi alkonyt, az autók halk, monoton morajlása beszűrődik a főút felől.

    – Márti – töri meg a kettejük közt békésen feszülő csendet a vörös hajú. – És mondd csak, azóta minden rendben van köztetek?

    A fekete hajú arcán megdermed a pillanat, de aztán sóhajt egyet, alig láthatóan megrázza a fejét – nem úgy, mint a kutyák teszik, amikor a rájuk ülepedett port és piszkot le akarják rázni magukról –, és mosolyogva szólal meg.

    – Persze – leteszi a bögréjét, tekintetét a vöröshajúra emeli, és folytatja. – Ennek az egésznek már három éve. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe.

    – Ne haragudj! – fészkelődik a vörös a székén. – Tudod, egy hasonló tavaszi este volt akkor is, amikor sírva mesélted, mi történt. Talán a hangok, az illatok hozták felszínre bennem az emléket. Minden szavadra emlékszem, minden mondatod örökre befészkelte magát az agyamba.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: INGA

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany guillotinok...
(Tóth Árpád: Az órainga)

 

Ez idő szerint két város között ingázom. Kétlaki életet élek. Kétlaki, négylaki, hatlaki életet. A bátyám azt mondta: „Sűrűn élsz." Vajon mit érthetett ezen? Olyan „sokan vagyok", hogy az már sűrű? Vagy túl gyakran meghalok, és túl gyorsan újraszületek? Vagy tömény az életem, mint a tisztaszesz?
Otthon, az előszobában van egy öreg, doboz nélküli ingaóránk zománcos számlappal, formás mutatókkal. Éjszakánként sokáig hallgatom, ha otthon vagyok. Ide-oda leng kerek réztányérja, kíméletlen közönnyel számlálva a másodperceket. Kíméletlen közönnyel, de nyíltan; nem sunyi módon eltitkolva, mint a mutató nélküli kvarcórák, hogy aztán a legváratlanabb időpontokban, a legkülönbözőbb helyszíneken rád ripakodjanak alamuszi pittyegésükkel: megint eltelt egy óra; és kajánul ismételgessék, hogy összerezzenj a rémhírre: megint lekéstél valamiről!
Nekem nincs kvarcórám, de nem tudom kikerülni orvtámadásaikat, mert másoknak van. S bár siettetni nem hagyom magam, mindig összerezzenek, amikor belém döfik hegyes, tűvékony hangjukat. Mint most is.
Pedig itt béke és csend volt bennem.
A Fiaker Étteremben ülök Pécsett, a Felső malom utcában, ahol olyan házak vannak, amiket még Piacsek bácsi tervezett.

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Vadászat

Már november vége felé járt az idő. A kopaszodó fákkal, itt-ott még tarkálló bozótosokkal teli néma hegyoldalra rátelepedett a köd, melyből lassan kezdett kirajzolódni egy nehézkesen haladó, robosztus testalkatú ember körvonala, és ahogy közeledett a szerpentin felé, úgy lett egyre élesebb és élesebb. Mielőtt elérte volna a keskeny hegyi utat, az egyik bozótos mellett leguggolt, környezetét pásztázta és újra megindult, de már a közeli földút felé. Betette az ott parkoló kisteherautó utaskabinjába a távcsöves puskáját és visszafordult a bozótos felé, ahonnan percekkel később egy sebtében kibelezett, fiatal szarvassal tért vissza. Hosszú időbe telt, mire a platóra feltuszkolta az állat tetemét. Egy pillanatra még belenézett a szarvas nyitva lévő, lassan opálosba forduló szemébe, majd egy sátorlaphoz hasonlatos alkalmatossággal gondosan betakarta, aztán beszállt a kocsiba és óvatos kormánymozdulatokkal kifarolt az országútra. Egy darabig még hangosan kopogtak a kerékről leváló, az alvázra felverődő sárdarabkák, aztán már csak a motor halk zúgása töltötte be az utasteret.

     Nem akarta magára felhívni a figyelmet, az útburkolat is nedves volt, így aztán a megengedett sebességgel haladt lefelé a kátyúkkal teli, kanyargós szerpentinen, gyomrában a rapsicolással együtt járó szokásos görccsel, mert mindig tartott tőle, hogy egy közúti ellenőrzésen megbukik, és az ilyenkor szokásos tortúrákon túl, még pénze sem lenne a bírságot kifizetni.   

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A panzió

Előadás után nem indult haza a busz. Az ügyelő azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani - régi kúriából átalakított - panzióban szállásolnak el bennünket.

    Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sofőrt:

    - A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom?

    - Jobb, ha magával viszi - felelt egy ásítást elnyomva.

    A portán dulakodás, lökdösődés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak - rövid láncokon - a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást:

    - A többi emeleten nincs hely?

    - Tele vagyunk - feleli -, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva.

    - A kulcs?

    - Már elvitte a szobatársa.

    A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A sors sorszáma

Reggel fél nyolc van.

    – Kialudtad a krumplit a földből – mondaná nagyanyám.

    Nyújtózkodom, aztán bekapcsolom a tévét, és imádom, hogy nem csörög az óra. Kis idő múlva felkelek. Ülök a forró kávém mellett, hagyom, hogy gondolataim szabadon csavarogjanak. Bevillan az édes, morcos fejed. Tudom, hogy úton vagy, kapsz egy virtuális puszit. Még ma postára kell mennem. Utána boltba, délután jön két barátom, sütök nekik valami finomat. Na, összeterelem szétszéledt gondolataimat, ruhákat keresgélek a szekrényben, aztán indulok fürödni. Közben hallom, hogy a tévében valaki azt mondja: Mengele 1945. januárjában, kutatási eredményeivel együtt hagyta el a tábort. Soha nem került bíróság elé. Megáll a kezem, félbemarad a mozdulat. Hirtelen eszembe jut egy kedves, halk szavú, idős asszony, akivel a kórházban találkoztam. Amikor mosolygott, a szemében akkor is valami múlhatatlan szomorúság bujkált. Az első vérvételkor nem lehetett megtalálni a vénáját.

    – Kérem a másik karját Magdi néni – mosolyogtam rá, nem kínozom, ha a másik jó.

    Lesütötte a szemét, borzasztó lassan felém nyújtotta bal karját. Hitetlenkedve, döbbenten néztem. Egy számsor, ezt Auschwitzban tetoválták a rabok alkarjára. Félve fürkészte az arcomat. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, mitől fél. Aztán megerősített.

szozattovabbacikkhez

Erdődi-Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak; nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket.

    Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén. Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.

    Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni; kettőnk közül ő az, aki sohasem téved el. Belépünk a vastagkeretes ajtón, azt mondják, menjünk fel a lépcsőn, aztán végig az üvegfolyosón, ott lesz majd a lift. Nem jegyzem meg, csak követem a húgomat, aki olyan magabiztosan mozog, mintha nem életében először járna itt.

    A kórterembe is ő lép be elsőként; mosolyog, és mintha ösztönösen tudná azt is, mit kell ilyesfajta helyzetekben mondani. Én csak kullogok utána. Lám, elfogytak a szavak, útközben szétszórtam őket, mint Juliska a morzsát; mindhiába, hisz végül ő sem lelte meg a hazavezető utat.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Az ismeretlen határán

    …a szomszéd asztalnál két alak ül.

    − Faulkner szerint republikánus az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt egy mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni – magyarázza rezignáltan az egyik. A másik a ceruzája végét rágcsálja (nem lehet túlságosan jó ízű, a ceruza végére radírt applikált a gyártó)

    – És bár ez a megállapítás a sajátos amerikai demokráciára vonatkozik – folytatja az egyik −, amire Tocqueville elég rendesen ráhúzta a vizes lepedőt, azért érdemes elmélázni rajta itt és most, a mai Európában is. Azt most ne firtassuk, hogy azon belül a szélén vagy a közepén. Tocqueville szerint az amerikai demokrácia voltaképpen bizonyos értelemben diktatúra. Mindenesetre kis bátorsággal értelmezhetjük úgy is mindazt, amit leírt. Nem tetszett neki például, hogy egy nép többsége bármit megtehet pusztán a többség jogán, mert úgy vélte, a teljhatalom önmagában véve rossz és veszélyes dolog. Ami pedig a leginkább zavarta Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma volt. Mivel szerinte abban a demokráciában semmiféle biztosíték nincs az önkény ellen. Afféle kijelentéseket is tett, hogy nem ismer országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igaz véleményszabadság, mint Amerikában, mert ott a többség a szüntelen önimádat állapotában él és nincs szellemi szabadság.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kertváros

„Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.”

         (Pilinszky János: Intelem)

     

    ...csúszkáltam a sárban. Rossz párákat lehelt a föld. A temető szélén rothadó virághalmok. A nyugdíjas labancok kertjeiben agyonvegyszerezett gyümölcsfák. Az út szélén lenyakazott platánok. Köd és homály, köd és homály...

    ...kitágul a pupillám... izzó fejem a ragacsos levegőben...

    ...szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyuvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába, ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak. Nem kellett a múlton rágódniuk, mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert... és látszólag rend és béke volt, és virult a művészet... de az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, és végigfutott a hátán a hideg. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak...

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Társasjátékok

    Appel    

    Hatalmas zárt térségben álltunk. Innen ki lehetett jutni meg beljebb lehetett jutni; az egyik ajtón át a gyakorlótérre, a másikon a fürdőbe. Két rozsdás lengőajtó. Amikor meglendültek; kétes értelmű jelenetek töredékei villantak fel kintről is, bentről is. A terem ablaktalan betonfalakból és sötétszürke cementpadlóból állt. Vizesek voltak a falak és vizes volt a padló is. Itt-ott vér és olajfoltok. Néhány csupaszon alácsüngő villanykörte világított.

    Sokan voltunk; férfiak, nők, gyerekek és öregek. Az őrmester fel-alá járkált és üvöltött. Apám vállára dobott véres zubbonyban állt félig a fal felé fordulva. Fiam is a tömegben. Felüvöltöttem: Ne akarjatok katonák lenni! - Ahogy kimondtam; tudtam, hogy semmi értelme. Azt is tudtam; sorsom egyszer s mindenkorra megpecsételődött. Csak egy ütést éreztem a nyakamon, egy rúgást az ágyékomban, és tudtam, hogy mit kell tennem; kezemet föltartottam és a fal felé fordultam. Az őrmester hangja mézes-mázosra váltott. A fiamhoz beszélt: "Ha idejössz és adsz egy puszit; teljes fölszerelést kapsz. Sisakot, géppuskát, pisztolyt, pisztolytáskát..., mindent."

    Csak magamban rimánkodtam: "Ne! Ne tedd meg! Kicsi fiam, ne tedd meg!"    

     

    A próba    

    Véget ért a háború. Színházat akartunk csinálni. Pipaszár lábunkon rongyos nadrág. Játszani akartunk. A rendező kiszemelt egy házat. Nem is volt ház, csak por-kupacok, törött-zúzott téglarakások. Nagy összevisszaság: civilek, profik, amatőrök rohangáltak: "A legtökéletesebb szereposztást kell kihozni!"

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: „Anyám könnyű álmot ígért"

Leszálltam a buszról. Anyám éppen akkor lépett ki a fodrászat ajtaján, ahol dolgozott. Cigizni jött ki.

    – Szia! – Meglepetten mosolygott és meg akart ölelni, de én hátraléptem.

    – Ne ölelgess! –mondtam. – Feljelentettem!

    – Mit csináltál? – kérdezte és elsápadt. – Már megint ez a hülyeség? Nem tudod abbahagyni? Nem fogod fel, milyen lavinát indít a játékod?

    – Játék? Ez neked játék? – Elborult az agyam. – Ezt a szemét Gézát véded? Nem hiszel nekem! Azt csinál veled, amit csak akar. Szánalmas vagy!

    Már kiabáltam. Anyám hirtelen megütött, olyan erővel, hogy nekiestem a kerítésnek. A fehér pólómra absztrakt mintát rajzolt a vérem. Még soha nem ütött meg.

    – Te kis hülye – sziszegte! – Apád halála óta Géza nevel, szeret, mint a saját gyerekét, te pedig rágalmazod?

    Hirtelen megfordult és visszament az üzletbe. Üres lett a szívem. Nagyjából rendbe hoztam magam, elindultam a parkon át a buszhoz.

    Ági azon gondolkodott, miért romlott meg a viszonya a lányával? Dóri szép és okos, de csak egy tizenhét éves kamasz, mit tudhat ő az életről? Hét éves volt, amikor az apja öngyilkos lett. Akkor lépett be Géza az életükbe. Ági imádta Gézát, rajongott érte. Szerette a lányát is, de Dóri egy hónapja elkezdett Gézáról ronda dolgokat mondani. Azt állította, Géza molesztálja őt, ha ketten vannak otthon, simogatja, hozzáér a melléhez, a fenekére üt. Ági nagyon mérges lett. Úgy érezte, a lánya kettőjük közé akar állni.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Körbe-körbe

Levetem a fehér köpenyt, kezet mosok. Érdekes; én mindig kezet mosok, mielőtt elmegyek, pedig ezek nem fertőző betegek. Hiába: megszokás. Esetleg furcsa szokásnak tűnhet, ha valaki erőteljesebben odafigyel. Egy férfi kimegy az ajtón, azután kopogtat rajta. Régi trükk, vicc, dekoncentráció. Ma nyolc új beteg jött, nem súlyosak, három távozott, egy exitált. Ha ez ilyen arányban megy tovább, nem lesz hely számukra. És kinek van helye? Kinek a számára van elég hely? Ezek itt legalább biztonságban vannak: fedél a fejük fölött, tiszta helyiségek, ellátás, kevés munka, munkaterápia, lehetőleg fizikai munka, sport, színjáték. Száztizennégy aktuál neurotikus, ebből kilencvenöt neuraszténia, tizenkilenc neurózis auxietatisz. Hetven pszichoneurotikus, karakterneurotikus, hisztériás, hipochondriás; harmincnégy depressziós; szappan, körömkefe, törülköző, fésű. Őszülök. Ezt mindennap megállapítom: őszülök. Még jó, hogy van, ami tud őszülni. Sokan örülnének ennyi hajnak. Pedig tulajdonképpen olyan mindegy, hogy van-e haja az embernek vagy nincs, és mégis... Hiúság. Negyvennégyben bezzeg nem értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Biztos voltam benne, hogy megfagynak a hajgyökereim a nagy orosz télben, térdig érő hóban, de nem, sőt: megerősödtek.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Következmények

Az asszony kilépett a tanya udvarára. Visszafordult, mosolygott. A nyitott ajtón át látta az urát. Feküdt a konyha kövén, mozdulatlan, tágra nyílt szemei csodálkozással, rettegéssel bámultak a semmibe. Elindult a faluba.

    Ráérősen lépegetett, se nem gyorsan, se nem lassan, nem siettette már az időt.

    Gondolatban visszapörgette ennek a hirtelen lezárt életnek a pillanatait. Pista szép szál legény volt, vidám, szorgalmas. Sok lány ácsingózott utána, de végül mégis őt vette el. A házasság elején embere elkezdett iszogatni, na, nem rúgott be, de néha lenyelt egy-két kupica szilvapálinkát. Olyankor bezárult, szótlan, mogorva lett.

    Teltek az évek, a gyerekek szétszéledtek, nem való nekik ez a tyúkszaros semmi élet, mondták.

    Ketten maradtak. Pista egyre többet ivott, de most már nagyhangú, agresszív részeg lett. Egyszer egy hideg, dermesztő téli éjszakán az ember tántorogva, káromkodva jött haza. Az asszony felült az ágyban. Érezte, ahogy a gyomrába, az agyába mar és szétárad a rettegés. Pista betántorgott a konyhába.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Véraláfutás

A lábujjaimat már alig érzem. Vékony harisnyám az első lépéskor átázott, a ködtől nyirkos betonon lépdelni közel sem leányálom ezen az éjszakán. De még mindig jobb így, mintha kopogna a cipőm sarka. Még meghallaná valaki. Még meghallaná ő…

    Talán könnyebb lenne az élet, ha a lelket is sejtek alkotnák, ha vérerek hálóznák be, ha bőr borítaná. Akkor lenne esély! Akkor talán egy erős pillanatomban kiteríteném az orvosok elé, megmutatnám rajta a kék-zöld foltokat, a horzsolásokat, a varokat. Látleletet vetetnék.

    A testem makulátlan. Sehol egy sebhely, sehol nincs nyoma a fojtogatásnak, sehol egy vörös folt. Arcomra a mosoly felfestve, hajnaltól napestig. Pedig rosszul sminkelek, ez mégis megy. Értük.

    A hideg már nem csak a ruhám alá, a bőröm alá is bekúszik, miközben az agyam folyamatosan ismételgeti a nap folyamán hozzám intézett mondatokat.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Varjúvér

Régi barátomat keresem az ódon házban, ahol lakott (pontosabban: akkor még úgy tudtam: lakik). Kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy fogad. (Hölgyet mondok; részben a nők iránt érzett megváltoztathatatlan tiszteletem, részben az asszony fáradt, de nemes arcvonásai miatt.) T. L. úr?!, kérdezi csodálkozva, és elmosolyodik. Láthatóvá válnak ezüstfogai az alapvetően foghíjas szájban. Ó, ő már régen elköltözött. Megmondja a telep címét.
Lepusztult panelházak között csatangolok egyre elcsigázottabban, fáradt arcú embereket kérdezek, mondják: erre, arra, talán ott... Nehezen igazodnak el a teljesen logikátlan építkezés és épületszámozás miatt. Végül rátalálok a házra, amelyik pontosan ugyanolyan, mint a többi azon a telepen. Nézem a szürke panelfalra ragasztott majolikaszámot: ez az! Próbálom kinyitni a fémkeretes ajtót. Nem tudom: zárva van. Keresem a barátom nevét a kaputelefon-csengő nyomógombok mellett. Nem találom. Szerencsére egy asszony, bevásárlószatyorral a kezében éppen jön és nyitja a kaput. Gyanakodva néz rám, de beenged. Tekintetéből azt olvasom ki: nem annyira jóindulatból, mint inkább közönyből, fáradtságból.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf