Bíró Rudolf: Retúrjegy

Tél volt. Ereszekről lecsüngő jégcsapokba rendeződött az idő. Lassan, de csöpögött egyenesen az üresen kongó lavórba, amíg a kémény a benti szmogtól köhögött.Ez egy másik tél volt, és még gyerek voltam. Karcos volt az ég alja, mint a hang, apám torkán:

    Gyerünk, húzd a cipőd!

    Anya csak állt az ajtóban, mint akit kint felejtett a létmagány. Nem tudtam hová megyünk. De otthon se volt jó. Apám, hátára táskát szögelt, mintha egy keresztet cipelt volna, s csattal feszítette fel rá az indulatokat. Eközben Mária könnyekben állt. Fehér, ártatlan, gyermeki arcra ragasztott tekintetet siratott. Dolgos, hipóviselt keze még mindig puha volt. Megsimított:Szeretlek, fiam...Kora délutánra járt, és mi még is rohantunk valami felé. Üres utcák. Latyakos hóban pangó peremvárosi idill. Lidércvalóság. Mindenki otthon. Ejtőzésekbe dermedt a vasárnapi-csend. S ezen a kietlen Szibérián robogtunk, apa és én, ketten, mint egy gőzmozdony. Menekült emlékeket rejtve belső vagonjainkban.Megérkeztünk. Szájkéményből ömlő fáradt gőz akadt meg a sálamon. Pára csókolt arcon és vele a megdöbbenés; ez egy másik végállomás: Városi strand.Tél volt. Mínusz kettő és fél. Fedett strandra persze nem tellett a városnak. Apámra néztem. Ő, az előttünk összeboruló sorra. Dominók voltak. Várták a mögöttes lökést az életükhöz. De még nem sejtették, hogy pofára eshetnek. Hirtelen, rám nézett apa. Határozatlan vállvonással visszajeleztem. Ösztönös gyermeki reakcióm őszinte volt.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kék korláton sárga ernyő

MÁJUS 24.-ÉN BOLDOG VOLTAM. Este 10-kor lementem kenyérért. Az utca, ahol máskor utálok (félek) végigmenni, most békés volt, barátságos. Girbe-gurba hamuszürke utca, bársonykék ég néhány csillaggal... és csak az egyik házban, ház körül volt mozgolódás. A második emeleten nyitva voltak az ablakok, bent a szobákban égtek a villanyok, az ablakokban gyerekek lógtak, a ház előtt egy szőke kislány ugra-bugrált és azt kiabálta: Szerenádozzunk! Szerenádozzunk! Akkor jóban voltam a világgal. Megvettem a szép nagy kerek kenyeret, selyempapírba csomagoltam, a mellkasomhoz szorítottam, úgy mentem hazafelé...

    MOST MÁR ŐSZ VAN. TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ VAGYOK,  DE csak úgy mint a halálos beteg vagy a háborúból jött...
    Éjszaka esett... Úgy surrogtak a kerekek, mintha kutyák nyüszítettek volna, macskák nyivákoltak volna. Nem lehetett pontosan tudni. Nem lehetett megítélni. Többször kimentem, körülnéztem... kinyitottam a külső ajtót, kiálltam a lépcsőházba és hívtam a macskát. Odáig már eljutottam, hogy a kutyát nem szabad keresnem, nem szabad hívnom, nincs értelme... nincs. Már csaknem egy éve. De a szemközti romház rom-kutyaházai elé kötött kutyák vonyítása-sírása ellen nem tudok védekezni... csak reménykedni lehet, hogy lebontják azt a félházat, és a benne lakók és a kutyák majd kapnak egy másik házat, kerttel... És addig? A macska nem jött, a gumikerekek surrogtak, és a kutyák nyüszítettek szemközt, a félház előtti tákolmányok elé kötve...

szozattovabbacikkhez

Egervári József: Kávé – vörösborral

Már este hét is elmúlt, amikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

    – Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

    – Mikor jössz?

    – Majd.

    Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Fogy a nyár

Minden nyáron, amikor a katáng egyébként gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett – igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek. Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már  felfogják, és alig hallható sóhajjal konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát, mintha sohasem akarna véget érni.
    A katáng idén nyáron – minden más virághoz hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén, ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: LESZÁMOLÁS

    A szoba

     

    Nyitott ablak. A lehúzott redőny műanyagléceinek érintkezésénél apró lyukak: fénylő pontok. Kint tomboló nyár, bent hűvös homály. A hosszúnyakú fekete ventillátor forgó feje halkan duruzsol, kavarja, megmozgatja a levegőt, néha belelapoz a parasztbarokk íróasztalon álló folyóiratköteg legfelső példányába. Mellette egy gondolkodó szék, macskaszőrös ülőpárnával.
Az ágyon gyűrött vánkos, gyűrött lepedő, gyűrött, a falhoz szorított paplan. A gyűrődések formájából kirajzolódik a hiányzó test alakja. Ha a paplan gipsznegatív volna, ki lehetne önteni a nemrégiben még itt alvó-fetrengő test torzóját: középmagas, korosodó testet mutatna az öntvény embrió pózban.
Az ágy mellett éjeliszekrény, az éjjeliszekrény fekete márványlapján szemüvegtokok, könyvek, papírzsebkendők, szemcseppek, egy karóra, tollak, egy ceruza. Az ágy előtt kis polcos bútordarab, amit eredetileg tévéállványnak szántak, de itt teljesen más a feladata. A tetején gyógyszeres dobozok, tégelyek, egy palack víz, egy pohár, egy olló és egy csukott zsebkés. Polcain újságok, folyóiratok, dossziék.
A szobában, az íróasztalon, az ágyon, a két éjjeliszekrényen és a ventillátoron kívül nincs más, csak egy szék és polcok, polcok körbe-körbe, a padlótól a mennyezetig, és a polcokon könyvek, folyóiratok. Feltűnő, hogy sok azonos című folyóirat látható az egyik polcon, ráadásul az egyes számokból több; egy másik polcon meg nem gerincükkel kifelé, állítva vannak a könyvek, hanem fekve, és az egyes stócokban ugyanazok a könyvek, és a borítójukon ugyanaz a név.

szozattovabbacikkhez

Jánoska Mátyás: Az én földem

A „legszentebb” szavakkal sem tudnám kifejezni, miért ragaszkodom eme helyhez, hogy mi is itt tulajdonképpen a feladatom, a küldetésem. Nem is juthat minden eszembe, amilyért ostoroznom kell(ene) magam, de nem is tehetek róla. Micsoda paradoxon.
   A szülőföldemről beszélek, ahol eddigi életem boldog napjait, fájdalmas, szomorú óráit éltem meg. Itt tanultam meg a köszönetet, az örömöt, a szépnek a meglátását, itt ért minden csodálat és csalódás egyaránt.
   Itt neveltek és nevelnek szüleim, eme helyen mesélt nékem nagymamám a régmúltról, a faluról, itt lettem én is Isten gyermekévé, a tájon vehettem magamhoz a szentségeket.
   Kisgyermekként itt fedezhettem fel az élet apró titakait, a mozzanatos, de olykor szürke hétköznapokat, a tanulás és tanítás bölcsességét, melyet nem mindig fogadtam meg, tanultam a hibáimból, de még mindig nem eleget. Az emberi gyarlóság, tulajdonság olyan, mint a történelem: mindig megismétlődik.
   Még fiatal vagyok, a nagybetűs élet kapuja előttem nyitva áll. A kapun még nem léptem át. Bevallom, félek is átlépni, mert nem akarok elszakadni e helytől. Nem szeretném leélni külföldön az életemet, szeretnék itt maradni. Minden szál ideköt, ehhez a helyhez, ahol valójában nincsen nagy munkalehetőség, nincsen semmi látnivaló, semmi a faluban, semmi szórakozás meg miegyéb. Persze, első kiszólalásom hirtelen ez, én is ezt mondom a helyre, mint sok más „idegen” (távoli nagyvárosból, külföldről), aki betérne a falumba.

szozattovabbacikkhez

Kisslaki László: Este a konyhában

Drága dolog a petróleum. A boltba vitt az ember egy üveget, és abba mérték pénzér'. Nagymama csak későn gyújtotta meg – az üvegcilindert leemelve – a lámpabelet, mikor már alig láttam nagypapa lábát a lavórban. Azt minden este megmostam, ahogy az Úr a Tizenkettőét. (Azt a plébános úr mesélte a múltkor.)

    A sparhelt vasszáján keresztül kiviláglott néha a maradék tűz lángja, ha lobot vetett még egy-egy lapuló ágdarab. Egy malac aludt ott a melegben előkelően, mert kicsi volt, és köhögött. Vicces volt, mikor néha egy-egy szikra kipattant, és éppen a rózsaszínű hasára esett. Erre mindig riadtan felhorkant, és méltatlankodva körülpislogott malacszemével, mintha azt kérdezné:

    – Mi volt ez kérem szépen? – aztán visszaaludt a következő szikráig.

    Milu, a hatalmas fekete kandúr, válaszra se méltatta a malacot. Mélyen lenézte az ilyen alakokat. Na! A mi macskánknak fene nagy híre volt a faluvégen. Verekedő, vérmes volta miatt társai, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Még az arra tévedt nagyobb kutyákat is elkapta és megerőszakolta. Neki mindegy volt, hogy lány, vagy fiúkutya-e az illető. A két első lábaival hátulról lefogta áldozatát, aztán adj neki! Ilyen megesett kutyának aztán nem volt maradása a faluban. Akár elhiszik nekem, akár nem, de tényleg így volt. Magam is láttam, mikor a keresztapám jött hozzánk borér'.

szozattovabbacikkhez

Székely-Máté László: Csompos vadócok

    1.

     

    – Miért tapostad el?

    – Mi van? Csak egy bogár volt.

    – Honnan tudod? Kis hülye...

    – Tanultam másodikban.

    Felpillantott a gesztenyefára, szemébe sütött a nap, hunyorgott. Nem akart a testvérére nézni, belerúgott egy kőbe, az elgurult. Megfájdult a lába. A kő nehezebb volt, mint gondolta. Kigombolta terepszínű kabátját, megdörzsölte merev csuklóját.

    – Mikor megyünk haza?

    Nyafogó hang, már unta. A tanárnéni megmondta, hogy határozottnak kell lenni. Nem értette, de csöndben maradt az óra végéig. Örült, hogy végre kimehet.

    – Láttad a csompos filmet? – kiáltott fel hirtelen. Egy galamb felszállt az iskolakerítés mellől, próbálta elkapni, nem sikerült, majdnem elesett.

    – Anyu azt mondta, nem szabad bántani őket. Apu meg azt, hogy kit érdekel.

    Szép idő volt, nem akart hazamenni egyikük sem. Bolond szarkák rikoltoztak a kerítésen, egy sólyom figyelt a töltés felett. Lassan vitorlázott, de nem volt esélye, hogy nappal patkányt, vagy vakondot kapjon el.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Visszatérni

„Az emberi tehetetlenséget az indulatok mérséklésében és megfékezésében szolgaságnak nevezem. Az indulatoknak alávetett ember ugyanis nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni.”

Spinoza: Etika (Szemere Samu fordítása)

1.

Kopogtattak. Dr. Werth felállt, otthagyta a sakkasztalt és átült az íróasztalához.

– Tessék! – mondta.

Az egyik ápoló lépett be. Egy pillantást vetett a függõjátszmára.

– Hogy’ áll, fõorvos úr? – kérdezte cinkos mosollyal az arcán.

– Vesztésre... mindig vesztésre... de csak így gyõzhetek – mondta Dr. Werth, aki többnyire önmagával játszott – No, mi újság, Géza? – kérdezte.

– Új beteg érkezett... Megnézi, fõorvos úr?

– Vendég... mondjunk inkább vendéget... Mi a tippje?

– Nagyon lerobbant állapotban van... Játékszenvedély... depresszió... talán öngyilkossági kísérlet... – mondta az ápoló, majd kis szünet után hozzátette: – altatóval...

Dr. Werth ezt a betegségfajtát személyesen is megtapasztalta. A kutyái mentették meg... a kutyái meg a sakk... Azóta csak sakkozik és kártyázik. Sakk és kártya mindig van nála. A tévében kizárólag vetélkedõket és sportmûsorokat néz. Néha egy-egy filmet, de csak olyat, ahol a jó gyõz.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Üzenet

Odakint, az ablakon túl, a szemközti akácfa levelei között lustán csordogál a napsugár. Mintha mézzel öntötték volna le az ágakat! Bár színében kissé eltér, nem megszokott aranyló, inkább pasztelles ez a fény. Gyanítható, hogy a természet színszűrőt rakott fel az optikájára, s ettől egy kicsit minden olyan más lett. A máskor harsányan tobzódó május szelíden simogató ezen a szombat délelőttön.
    A nap tüze nem heves, mint volt az elmúlt napokban. Inkább csak parázsló. Ez az az állapot, amikor az embert nem zavarja a hőmérséklet. Ellenkezőleg! Minden így tökéletes. Nem fázunk, s melegünk sincs.
    Olyan ez, mint amikor az egészséges ember nem érzi, nem tudja, nem is gondol rá!, hogy a szívét fájdalom is szoríthatja. Például egy infarktus. Vagy keserű szerelem, esetleg boldogtalanság.
    Ez az a pillanat, amikor egyszerűen nem kell figyelned magadra, s nem vonják el figyelmedet zavaró külső körülmények. Ritka szerencsés pillanat ez, sterilizált körülmények között vizsgálhatod a világot.
    Kicsit borul, délutánra talán a várva várt csapadék is megérkezik. De ebben a pillanatban a frissítő eső helyét még a békésen elringató melankólia foglalja el. Lám, a nyitott ablakodon át akácvirágillat szökik be a szobádba, sőt, egy, a szívedet érzéki finomsággal megdobogtató dallam is: gaudeamus igitur…
    Látom, behunyod a szemed, s magad elé képzeled a ballagó diákságot onnan a szomszédos középiskola, a gépipari udvaráról. Lelki szemeiddel látod, ahogyan ott vonulnak méltóságteljesen, büszkén és meghatottan. S karjukon ott a virág…

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Busó - Egy komondor története [III. rész]

Az orgoványi zsivány

Orgovány a Duna-Tisza közi homokhátságon fekszik, annak is a déli részén. Úgy száz kilométernyire Tápétól, ahol Babaton bácsi lakott, és mintegy félórányi járásra a Ludas-tótól, melynek közelében állt valaha Kicsi első, és egyetlen igazi otthona. A települést kiterjedt tanyavilág övezi, amely az orgoványi lakosság közel egynegyedének ad otthont. Rideg vidék ez, melyet többször megtépázott a történelem, és az időjárás sem volt soha kegyes hozzá. Az éltető eső ritka vendégnek számít errefelé, ám annál gyakoribbak a kemény téli fagyok. A homok itt már nem vándorol. Megkötötték a réti gyepek, meg a buckás borókások, melyekben Rózsa Sándor is bujkált valaha. A Tolvajos tanyavilága történetünk idejében is otthont adott egy törvényen kívülinek, akit a hasonszőrűek csak úgy emlegettek: a Zsivány. Állatokkal foglalkozott. Egészen pontosan jószáglopásból, orgazdaságból és orvvadászatból élt. Gátlástalan haszonleső hírében állt, akit mindenki ismert, de elkapni senki sem tudott. A homoki utakat, a süppedős láposokat, az akácosok rejtekeit úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét, és ha megszorították, egy pillanatig sem habozott fegyvert rántani.

    Zsákmány után járt akkor is, amikor a Nyakvágó környékén egy magányos birkára lett figyelmes. Az állat egy olajfüzes árnyékában hevert mozdulatlanul. A Zsivány körülkémlelt. Sehol semmi mozgás. Csak a levegő remegett a nyári forróságtól. Óvatosan elindult a birka felé. Ahogy közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy látása már nem a régi - megcsalta a szeme. A füzes alatt ugyanis egy kutya feküdt. De milyen kutya! Szinte csak csontból és bőrből állt, meg összemocskolódott nemezes szőrből. Valószerűtlenül soványnak tűnt, és lerítt róla, hogy már jártányi ereje sincsen. Épp csak a fejét tudta valamennyire felemelni az ember közeledtére. Hiszen ez egy komondor! - állapította meg a Zsivány - és rögvest fontolgatni kezdte, hogy miképpen húzhatna hasznot az állatból. Úgy gondolta, ha felhízlalja valamelyest konyhai maradékon vagy a dögkútból elemelt hulladékon, pár hét múlva sikeresen túladhat majd rajta, ha másért nem, hát egy demizson borért cserébe.

szozattovabbacikkhez

Jónás Tamás Apuapuapu /részlet/

Csaltunk mi is eleget. Amikor lopni küldött anyu, apu is tudta. Boltból konzervet. Menj, vegyél cigit. Lophatsz is valamit. Így mondta. Lophatsz. Ételt. Loptam is. Ettünk belőle. Vagy az eprekért, amikor keresztes-lovagokként indultunk neki Árpival a Bagolyvári kerteknek. Enni. De azért vittünk pár hatalmas zacskót is. Minden kertet lepusztítottunk. Azokat az epreket haza cipeltük izzadságos munkával, s ettük, az egész család, más híján, napokig. Munkába mentünk tehát, de eljátszottuk, hogy gyerekes csíntevés az egész. Mellékesen megkopasztottunk egy cseresznyefát is. A temetőben ringlót ettünk. Zsuzsi szólt, hogy az halottakból táplálkozott, a gyökerek foszladozó testek nedveibe lógnak. Még illedelemből is kihánytam.

    Nem voltunk boldogok.

    Járt hozzánk a szomszéd faluból egy öreg paraszt néni. Nem csak hozzánk, végig az egész cigánysort, répát hagymát, krumplit hozott, amit maga termelt, így adogatta el, a piac messzebb lett volna. Hitelbe vettek tőle a cigányok, ezzel számolt ő is. Órákat ült nálunk. Szeretett anyuval beszélni, aputól félt, apu is félt tőle, mert tudta, hogy igazából nem is a zöldségekért járt hozzánk, hanem anyánk hamis kedvességéért, amiért anyu meg is kérte az árat: pénzt, kölcsön. Soha nem adtuk vissza. A paraszt asszony hozta az áruit, eladni, végül még pénzt is hagyott maga után, aztán már a pénzért járt, fejkendőben, lassan, türelmesen, hónapokig tűrte, hallgatta a magyarázkodást, miért nem kap vissza semmit. Anyu, ha korán reggel megérkezett ez az asszony, minket, gyerekeket beküldött a szobába, még pisilni se jöhettünk ki, ne lehessünk fültanúi a hazugságainak. Haldoklót sem lehet szebben csitítani, ahogy az asszonyt csitította anyu. Az asszony egy-két év múlva meghalt, az ijesztően magas tartozást nem kellett visszaadnunk, de van olyan érzésem, hogy nem is tartoztunk neki valójában. Az az édes, kedves, magányos öregasszony azért járt hozzánk, hogy anyu hazugságaiban felfedezze az általa már régen elvesztett friss, földszagú életet. Mosolygott mindig, ha nálunk járt. Mosolygott minden hazugságon, kérésen. Szerette a becstelen cigányokat.

Kisslaki László: Bolond Ica csalatkozik

    – Persze, hogy kidobóták Bodor mama! Be kő’ mondani, ha tudunk elbújt zsidórul – cuppogta bolond Ica, de az istennek sem hagyta félbe a cukorka szopogatását. Hogyisne, hiszen éppen azt lesi a Mitvesz fűszeres, hogy milyen hangosan ízlik neki. Akkor biztos ad legközelebb is. Na és, ha fogdossa is a réklije alatt, ha üres a bolt? Belefér a lapátkezébe. Pláne, múltkor még egy pengőt is adott neki Mitvesz; – és csakis azért, mert tapogatás közben egy akkorát horkantott örömibe, mint egy kani.

    Meg is verné az apja, ha megtudná, hogy pénzt kapott a boltostól. Még el is venné tőle.

    – Aztán meg jutalom is jár, Bözsi néni! Egyenest a főtestvér kezibü! Tuggya? – jutott ismét eszébe a reggeli „közhírré tétetik!”

    – Ne járasd a szád annyit! – szólt rá Kasza Pista, aki tűzkőre várt a boltban. Megtehette; a háború elvan már nélküle is. Jobbkarján a zubbony ujja csak azért nem leffegett, mert az anyja vállig felvarrta.

    Icára a legény hangja úgy hatott, mintha szájon ütötték volna. Egy pillanatra újra visszazuhintotta a való világba. Eszébe jutott a szégyene, mikor tavaly megkérte Pistát, hogy legyen a férje. Mire a legény csak azt mondta, hogy „Dilibaba, neked nincs ki az összes kereked”. – Mért? –, hisz a babakocsit is lehet hárommal tolni… –, de nem szólt, csak hazaszaladt, és otthon vinnyogott az üres ólban, nehogy apja meghallja. Kapott is volna!

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Közös halál

Az utolsó fa is elmarad mögöttem. Előttem beláthatatlan, üres pusztaság húzódik. Erről jut eszembe, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? – A filozófus, mellesleg császár, bizonyos Marcus Aurelius teszi föl a kérdést Elmélkedéseiben, és igaza van: mi a fenét ér? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság fekszik. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről – már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csap le tőlem nem messze, a kicsike, prémes állat megejtő hangon sivít, ahogy a karmok a bőre alá hatolnak. Gyorsan gyilkol a ragadozó, már emelkedik ismét, az aprócska állat ernyedten csüng alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóválom a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpanok, leereszkedem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogatom magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leülök, kinyújtom a lábamat, majd elheverek, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámulom a felhőket az égen. Hárman vannak, két nagy, kövér asszonyság Viktória királynő korából és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapad rám, a habos ruhakölteményekből kicsordul a háj és kilóg a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillan a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezd a tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallom a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltenék. Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (nővényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadunk össze.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A parkban

Amióta meghaltak a szüleim, most járok először a budai lakásban. Holnap Pesten lesz fellépésem. Éjjel érkeztem, és nem féltem fölmenni a lépcsőházban. Valamin  úgy látszik  mégiscsak túl vagyok... Bölcsesség? Közöny? Vagy csak egyszerűen: mérhetetlen fáradtság... Apám íróasztala. Dől belőle a kézirat. Sárgult papírokon réges-régi szövegek, többnyire kézzel írva...
Szédülés jött rám, a rosszullét környékezett. Mit kezdjek ezekkel a kéziratokkal? Egyelőre csak néhány rövidebb írást, levelet, káderlapot veszek magamhoz. Szerencsére apám írása kalligrafikus, tökéletesen olvasható. Mennyit írt, és mégsem lett belőle író... Különös gyöngeség, szédülés környékez... Miért?... Jól is érezhetném magam. Jól kellene magamat érezni... ha nem fojtogatna örökké a sírás. Akárhogyan is: itthon vagyok! Itt is: itthon vagyok. És mennyi év után!
Az öreg, zöld cserépkályha, apám ormótlan, poros íróasztala, képei a falon... Igen, még a képei is! A rólam készült, érzékenyen megrajzolt gyerekportré ceruzavonásai a megsárgult papíron, az ő pasztell-önarcképe: kicsi, zöld ág hajlik felé az aranyfényben, zöld parkban két pirosruhás nő egy padon, ezzel a képpel szerepelt a Szépművészeti Múzeumban..., csendéletek, aktok, tájképek... mindegyiket ő festette: az apám, aki soha nem lett festő sem.
Anyám feljegyzései egy kis rozoga asztalkán. Az egyik pepita füzet tetején ez áll: „Jáki L.-né szürke feljegyzései a szürke napokról.” Dobozokban régi fényképek: róluk, rólunk... apám levelei... Az egyikbe belekukkantok, így kezdődik: „Drága Szerelmem! Örültem itt hagyott drága soraidnak, csak még érdekesebb lett volna, ha a kádba helyezett hús és kávé mellett, valamit a konyhában és az előszobában is találtam volna: egy-egy papírszeletkét a kezed nyomával...”
Nem tudom, hányban írhatta, mert a levélen nincs dátum, de valószínűleg: úgy a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, mert így fejezi be: „Sokszor ölel, csókol Mindnyájatokat, Anyusnak, Sárikának, Zsuzsinak, Elluskának kézcsókom; csókolom az Endre barna arcát, a Béla pisze orrát, a Levi tapsi füleit, és a Te szád, öleléssel: V.”

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Busó – Egy komondor története II. rész

A Nyurga meg a Rigó

Az éj leple alatt csendes járású, könnyű lovaskocsi közeledett a ludas-tavi tanyához. A gyeplőt egy tagbaszakadt férfi tartotta a kezében. Borostás arcát karimás kalap árnyékolta, csak szúrós szemei villantak meg néha a csillagok fényében. Mellette gonosz tekintetű, hórihorgas, vézna alak ült. Lábával a bak alatt matatott. Félrerúgta a durva pokrócot, és lepillantott, hogy megvan-e még, amit keres. A félhomályban egy feszítővas és egy vadászpuska sziluettje bontakozott ki a takaró ráncai közül. Nyurga cimborájához hasonlóan sokat látott, régi zsivány volt, de mégis mindig rájött a szívdobogás, ha bevetésre indult. A fegyver látványa azonban megnyugtatta valamelyest. Felemelte a fejét és megpillantotta a házat. Mintha világosság szűrődött volna ki az egyik ablakából.

     - Te Rigó, ez otthon van! - fordult a társa felé.

     - Nincs - vetette oda mogorván amaz.

     - Világot látok.

     - Mindig világot gyújt, ha elmegy. És minden éjszaka elmegy. Ne szarjál be egy lámpától!

     - Nem szartam be. Csak nem akarok megint vért ontani - válaszolta csendesen a másik. Egy darabig hallgattak mindketten. Majd újfent a Nyurga szólalt meg:

     - Kutya van-e?

     - Van. Egy növendék meg egy kölyök. Nem lesz gond velük.

     Aztán többet már nem beszéltek.

szozattovabbacikkhez

Kisslaki László: Az ordas és a tábori lelkész

– A rossebit, hallgassatok már! – ordította türelmét vesztve a főtoportyán a fegyelmezetlen csordának. Nyomaték kedvéért, nagyot húzott egy birkalábbal a mellette ácsorgó nádi farkas fejére. Végre csend lett. Még a kárvallott is csak magában káromkodott, hiszen meg se szólalt a gyűlés alatt. A szónoki tuskó mellé is csak véletlenül került, ahonnan már jó ideje szitkozódott a vezérük.

– Földönfutók leszünk! –, harsogta tovább a főnök. – A parasztok ellopják a mocsarainkat, felégetik a nádast, csak, hogy több földjük legyen. Eltűnik majd a berek, s vele fogynak majd a víziszárnyasok, sőt még a csúszó mászó népség is elvándorol. Még azok az ennivaló, kedves gombfarkú nyulak is új hazát fognak keresni! Most mi a fenét csináljunk? - Szedjük a sátorfánkat, vagy kivárjuk itt, míg lelőnek vagy agyonvernek? – de ez már csak olyan szónoki kérdés volt.  

A falka újra fájdalmas tutulásba kezdett, mert már unták a górét, aki megoldás helyett csak szitkozódott, s pláne majd megszakadt a szívük, mikor a főnök a kövér nyuszikat emlegette.

Lassan, korgó gyomorral kezdtek hazaszállingózni. A farkasordító hidegben, még az elbitangolt kutyák vonítása is belefagyott a mocsárra ült szürkeségbe. A víz deltája is beleveszett a vad semmibe, ahol a folyó, erekre oszolva, medret vesztve csavargott valahol a felszín alatt. De a téli tájat megszokta a falka; - azért ugyan minek is üvöltenének? - hiszen ősidők óta így rendeltetett.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Csömör

„Túl sok állati eltorzítja a kultúrembert,
 túl sok kultúra beteg állatokat eredményez.”
                                        C.G. Jung


Véget ért a nyár. Most már bereteszelem a kaput, kétszer kulcsra zárom az ajtót, lehúzom a redõnyöket, ágyúimat csövükkel az utca, a külvilág felé fordítom, kikapcsolom a csengõt, a telefon zsinórját kihúzom, háromméteres drótkerítésembe áramot vezetek, bekapcsolom a hangtompítókat és leülõk kedvenc karosszékembe. Hazaértem. Lábamnál a kutyám, ölemben a macskám, vállamon az óriáspapagájom. A kutyám elégedetten szusszantgat, a macskám dorombol, a papagájom a fülem szélét csipkedi és azt mondogatja: Karrrcsi kretén krapek, Karrrcsi kretén krapek... A papagájomat Karcsinak neveztem el. Engem is így hívnak. Eleinte töprengtem, hogy a "Karcsi kretén kripli" vagy a "Karcsi kretén krapek" alliterációt tanítsam-e be neki, végül az utóbbi változat mellett döntöttem, mert az elsõ nem lett volna találó, hiszen közismerten megnyerõ külsejû férfi vagyok. Megnyerõ külsejû és behízelgõ modorú, persze épp csak annyira és úgy, amennyire és ahogy szeretik a nõk. Most úgy gondolom, az lett volna a legjobb, ha erre tanítom a papagájomat: "Karrrcsi kurrrvapecér"...

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: H. Anna emlékkönyvébe

Rád gondoltam.

    Feketerigó fakadt dalra a pőre nyírfán, s a trillára megjelentél gondolataimban.

    Arcom – ha netán látta volna valaki – rezzenéstelen volt. S lelkem is nyugodt. Úgy gondoltam Rád abban a madárdalos pillanatban, mint valamelyik régi-régi emlékére gyermekkorom legelejéről.

    Nem volt váratlan a megjelenésed, nem okozott semmilyen meglepetést. Régóta bennem élsz. Mondhatnám úgy is, részem vagy, mint a végtagjaim, mint a szívem, vagy éppen a karóra a csuklómon.

    De már nem hevülök a gondolattól! Az öröm nem fényesíti orcám. Igaz, bánat, sőt harag és más kellemetlen emóció sem kínoz már.

    Szóval… csupán eszembe jutottál. Mint időnként eszembe jut az a légoltalmi víztároló medence, amibe gyerekkoromban majdnem belefulladtam. Vagy az orgonavirágos ballagásom napja, ott a hajdanvolt gimnázium falai között. Vagy azok a focimeccsek, amelyeken élőben láttam futballozni Puskás Öcsit.

    Míg élek, emlékszem mindezekre. Rád is. Inkább tűnődve, csodálkozva. Sőt, néha már kétkedve, hogy egyáltalán valóság volt-e ez a régmúlt, s bármi, ami velem történt. Vagy csupán álom az egész?

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Busó – Egy komondor története

    Ház a Bakonyalján

    A Várhegy irányában tiszta volt még az ég, de az északi dombok felett már komor hófellegek ültek. Szürkék voltak és moccanatlanok. A férfi a Bakony vonulatait fürkészte, melyek északra estek a háztól, és amelyekről télidőben gyakran indultak rohamra a falu ellen csontig hatoló fagyos szelek. Most azonban csend volt. Csend és hideg. Elfordult az ablaktól, visszaengedte a függönyt, majd a cserépkályhához lépett. Gyengéd szeretettel simított végig a tejeskávészínű csempéken. Még langyosak voltak, de már nem melegek. Bizony régen volt tegnap reggel - morfondírozott magában -, ideje begyújtani megint. Eltűnt a kamrában, és kisvártatva egy rakat fával tért vissza. Akkurátusan, nagy műgonddal helyezte sorra a jól száradt bükkhasábokat a kályha torkába, kiélvezve minden egyes mozdulatot. Fészket rakott a tűznek. Régi újságpapírral bélelte ki, és fölébe négyzetmáglyát emelt vékonyra hasított gyantás fenyőaprítékból. Sercent a gyufa. A láng erőtlenül pislákolt, már-már kioltotta a kályha huzata. A férfi óvón emelte köré egyik kezét, majd mikor erőre kapott, lassan a tűztérbe kísérte, és a gyújtósból formált kürtőbe ejtette. A nappali csendjét hamarosan vidám pattogás hangja váltotta fel. A férfi a keményfa kuglikat figyelte, próbálva elcsípni a pillanatot, amikor azok lángra kapnak. Kell egy kis levegő nektek is - állapította meg, és a teraszajtóhoz lépett, hogy pár percre kitárja azt.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 09 20 Sinka István megemlékezés sajosandorest szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf