Baráth Zsolt: Éjszaka a Metróban

Elaludt a metrón, olyan fáradt volt. Nem csoda. Az egész napos nehéz fizikai munka kiszívott belőle minden energiát. A szerelvény befutott a Szent Gellért téri megállóba. Ott megállt, és nem mozdult tovább. A hangos-bemondó megszólalt:
„ - Szent Gellért tér. Végállomás. A szerelvény nem közlekedik tovább.”
Ő nem hallotta, hiszen még mindig mélyen aludt. Kis idő múlva belső órája ébresztette. Valami nem stimmelt. Talán a túl sok, nyugalomban töltött idő kezdett gyanússá válni a rázkódáshoz hozzá szokott testének. Kinyújtóztatta elgyötört tagjait. Letörölte álláról az édes alvástól megindult nyálképződés maradványát, majd lassan felkászálódott. Egyedül ő tartózkodott a kocsiban. Odabotorkált az ajtóhoz, mely nem nyílt ki magától. Megnyomta a gombot. Erre kinyílt. Kilépett az ürességtől ásító peronra. A mozgó-lépcsők már nem jártak, így jó sokat kellett gyalogolnia felfelé. Hiába. A kijáratot rács fedte. Erre teljesen felébredt, és némi pánik kezdett felgyülemleni benne.
- Mi a…? – kezdte megformálni a mondandóját, de aztán megragadta a rácsot, és minden erejét megfeszítve húzni kezdte felfelé. Nem engedett egy millimétert sem.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ébredés

„A  csönd  azt  jelenti: ki-ki, midőn  befejezte  már  küldetését, minden  próbatételben  eljutott  már  erőfeszítése  legfelső  csúcsára, túljutott  már  minden  hőstetten, nem küzd  tovább, nem kiabál  többé; feloldhatatlan  csöndben,  örökkévalóan  érlelődik  együtt  a  mindenséggel.”

( N. Kazantzakisz;; Papp Árpád fordítása)

     

Nem tudom mikor kerültem abba a sötét alagútba és mikor kezdtem el a rohanást. Idővel nem mérhető, kilóméterekben nem számlálható út állt mögöttem, mégis úgy éreztem, mintha egyhelyben topognék.

    Csattog az aszfalt a talpam alatt, egyre fáradtabb vagyok, mégis rohanok, mert egyszerűen nem tehetek mást. Cipőmön a vastag, merev műanyagtalp, lábamon  a műszálas zokni is nehezíti a futást... izzik a lábfejem, de nincs megállás, rohanni kell... egyszer elkezdtem, magam sem tudom mikor, magam sem tudom miért, de aki egyszer belekerült ebbe az alagútba, annak rohannia kell...

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Hogy

Magas, szép férfi volt. Az az igazi északi típus. Szemmel láthatóan szintén túl a negyvenen. Csípőre tett kézzel várta, hogy beljebb érjen. Sötétzöldnek tetsző, felgyűrt ujjú, olajos kezeslábast viselt. Gyanakodva méregették egymást már messziről. Tisztes távolban állt meg tőle, úgy mondta el neki, mit akar. Próbált magabiztosnak látszani, kevés sikerrel. Hol egy mozdulat árulkodott, hol a hanglejtés nem alakult a tervek szerint, minden szóval egyre félszegebb lett. A pasas pedig egyáltalán nem volt készséges, épp csak nem küldte el, de nem küldte el. Mielőtt kiért a kapun, még visszanézett, hogy lássa elégedetlen tartással befordulni a műhelyajtón.

Otthon igyekezett nem gondolni az egészre, de folyton előkúszott emlékezetéből, ahogy hiába véli megtalálni a helyénvaló szavakat, valahogy minden olyan sután hangzik. Semmi baj. Mondta magának. Semmi baj, semmi baj… Csak most az egyszer. Aztán kifizeti, és soha többet nem kell visszamennie. Harmadosztályú szerzők írásaival szöszölt, jobbnak látta fel sem nézni a monitorból. Néha szórakozottan maga elé súgta, semmi baj.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: VÉNEK VÁROSA

Szabó Vladimír emlékére

A nagy robbanás

A nagy robbanás elõtti pillanatban a kertünkben álló eperfa tetején ültem és jóízûen faltam az apró, édes gyümölcsöket. Meglepetést okozott az a hatalmas robaj, amely a föld mélyérõl jött, de különös módon, nem keltett bennem félelmet. Inkább varázslatos, álomszerû volt és valószínûleg eltátottam a számat. A fa, amin ültem, megremegett, a közeli erdõbõl madarak ezrei röppentek fel, morajlás közeledett a föld mélyérõl, aztán, mintha rettenetes rab erõk szabadulnának föl, közvetlenül a kertünk mellett meghasadt a föld, és ahol ezelõtt az a vájt út volt, ami a homokbányához vezetett, füstgomoly tört az ég felé. Leestem a fáról. Sokáig ott maradtam mozdulatlanul a magas fûben, hallgatva a sistergést és morajlást. Akkor, kilenc éves gyerekfejjel arra gondoltam: hascsikarása van a földnek. És valóban olyan volt, mintha korogna, fortyogna egy hatalmas bendõ, aztán a feszítõ gázok, jobb híján szétrepesztenék. Amikor feltápászkodtam és a kerítéshez mentem, döbbenetes látvány tárult elém: ahol azelõtt az út húzódott, és távolabb, ahol a sánta ács lakott, aki mindig láncon tartotta a kutyáját, és még távolabb, ahol az a ronda ágyú állt a második világháború, vagy már nem is emlékszem pontosan, hogy minek az emlékére, most mindezek helyén irdatlan mélység tátongott, és a mélység alján, valahol nagyon-nagyon messze víz hullámzott csendesen, mintha mi sem történt volna, mintha öröktõl fogva ott lenne a helye.

szozattovabbacikkhez

Veres Roland: Misebor

A vonat halkan búg, de, csak mert IC-én utazok. Egy nő krákogva köhögi fel, ami emészti. Egy kisgyerek percenként megkérdezi, hány óra múlva érünk már oda?
Kiveszem a táskámból a Bukowski kötet mellől a sörömet. Nem tudom Bukowski ezt pártolná-e, vagy felháborodna, hogy nem őt választom inkább. Valószínűleg a kettőt együtt tartaná előnyösnek.
Felpattintom a sört. Ha nem is az élet sava-borsa, de a habja az ujjamra szökik.
– Az alkohol a világ megrontója, fiatalember – mondja egy öreg hölgy velem szemben, a másik oldalon. – Inkább ahelyett, hogy megissza azt a sört, menne templomba, hallgatni az Úr igéjét.
Látom, húzza az Úr igáját.
– Ne haragudjon, de a templomban Jézus vére mi? – kérdezem. – Jézus a tanítványaival mit ivott az utolsó vacsorán?
– De az más, az szent – mondja.
A söröm is. Ha nem is sérthetetlen.
Évekkel ez előttről egy keresztelő jut eszembe.
A családi ebédre meghívták a lelkésznőt, aki tartotta a szertartást, és a férjét is, aki szintén lelkész.
Az asztalnál ültünk, amin a terítőn már morzsák és borcseppek pihentek, ahogy mi az ebéd után, és megkérdeztem a lelkészeket, hogy lehet az, hogy a keresztények ötszázötvennégyig a reinkarnációban hittek, utána meg a mennyben és a pokolban?
Anyám oldalba bökött, fülembe súgta, ne igyál már többet.

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Örök talány

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé üljön le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.
     Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szeplőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.
Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált és minden igyekezetével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.
    Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíváncsi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kívánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.
    Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni mikor adja önmagát és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színésznő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.

 szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A túlélés stációi

I.

Amikor beért a faluba, futni kezdett. Pedig akkor még nem hallotta sem a libák jajveszékelését, sem a dzsip zúgását. De hamarosan meghallotta. A falhoz lapult, elõvette revolverét. Porfelhõt kavarva közeledett a dzsip. Célzott. Ekkor észrevette, hogy a tiszt mellett egy gyermek ül. Leengedte a kezét A dzsip tovább robogott. A katona meg-megállva, a falakhoz, a kerítésekhez lapulva haladt elõre.
Aztán hirtelen ismét felbukkant a dzsip; õrjöngve kavargott a por, jajveszékelve rebbentek szét a libák, a tyúkok. A tiszt a menekülõ katonára fogta fegyverét. Az felüvöltött: Neee! s mint mikor a gyerekek katonásdit játszanak: Nem ér! Én sem lõttem az elõbb! De a tiszt merev, kemény arccal célzott és lõtt. A szökevény maradék erejével átdobta magát egy kerítésen. Csend. Sokáig várt mozdulatlanul. Füle a földre lapult. Érezte, hogy meleg tócsában összegyûlik alatta a vér. Hallgatta a tücsköket, aztán elájult.Egy cipész lakott ott. Rátalált a sebesültre, és a mûhelybe vonszolta. Kioperálta belõle a golyókat, és bekötözte. Hetekig bújtatta, civil ruhát adott neki. Amikor a fiatalember lábra tudott állni, elindult haza.

II.

A sötétedõ erdõn át ment kisfiával és kutyájával. Az egyik bokor alján foltos dog ült. A gyerek így szólt az apjához: Kössük meg a Buksit.
Á! Kutyáktól nem kell félteni. Legföljebb veszekednek egy kicsit... kezdte a férfi, de be sem fejezhette a mondatot, az idegen kutya ott termett, fémesen csillogó szerkezet villant a pofáján, egy vakkantás, egy hördülés és Buksi már a földön feküdt átharapott torokkal.
Néhány pillanatig még zaklatottan pihegett, aztán teljesen mozdulatlanná vált. A gyilkos kutya elõtte ült, a férfi és a gyerek felé fordulva. Õket nézte. A gyerek sírva fakadt. Hazaérve, a felesége azzal fogadta a férfit, hogy két bõrkabátos ember kereste.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Hogy beragyogja őket

Kinyitom a szemem. A konyhából kávéillat, beszédfoszlányok szűrödnek felém a résnyire nyitott ajtón át. Nevetnek. Egy huszonhat és egy hatéves. A férfi hangja újra felidézi az éjszakát. A szenvedélyes, érzéki, észbontó ölelését, amely megint végighullámzik a testemen. A hatéves hangja mosolyra késztet. Szinte látom, ahogy ragyogó égszínkék szemeit lehunyva, fejét hátrahajtva szívből nevet, ahogy csak ő tud! Halkan felkelek. Az ajtóhoz lopakodom. Kukucskálok A kicsi rajzol. Megint nevetni kezd.
– Tényleg elég béna ez a nyúl – mondja.
– Rajzolj virágot, anya szereti.
– Húsvét van, csakis nyúl lehet – jelenti ki és homlokát ráncolva bőszen radírozni kezd.
Belépek a konyhába.
– Helló mindenki – köszönök. A gyerek hirtelen megfordítja a rajzlapot.
– Szia, anya !
– Szia, édes!
– Mit dugdosol? – kérdezem és adok egy puszit a fejére
– Ezt nem láthatod! – feleli komolyan. – Ez meglepi, neked.
– Szülinapom van?
– Jaj, még ezt sem tudod? Húsvét van, rajzolok neked valamit, de nem mondhatom meg, mi az.
– Légysziiiii – mondom és kérlelő szemekkel nézek rá.
– Nem lehet – rázza a fejét. – Még nincs kész .– Nevetésétől,mint egy rock koncerten, dübörögni kezd a szívem.
Leülök az asztalhoz. Kapok egy forró kávét és egy csókot.
Hirtelen felébredek. Csurom víz vagyok. Az éjszaka sötét örvénye elnyeli a képeket. Az életemet. Fülemben a Nightwis dala: Egyedül járok. Nem óvhat senki...
Imádtam őket.
Ezer éve már.
Kiülök lelkem sziklájára és festek nekik egy Napot.
Hogy világos legyen, hogy beragyogja őket. Hogy melegedjenek.

Pelesz Alexandra: Gyíkok

gyíkPer pillanat irigylem a gyíkokat.
Ahogy itt ülök, és törölgetem a konyhakésről a vércseppeket, csak erre tudok gondolni. Még egyszer végigsimítom a pengét a nedves, mosogatószeres ronggyal. Egészen tiszta lett. Hátradőlök a széken, próbálok nem tudomást venni róla, hogy mindenem sajog. Majd elmúlik. Most már el kell, hogy múljon. Behegednek a sebek, és minden a régi lesz. Hiszen kiöltem magamból.
Először a szívemből metszettem ki azt a darabkát, amiben lakott. Kicsit furcsán ver azóta, meg-megbicsaklik a ritmus, de működik. Élek. Aztán kifeszítettem a lelkemet, megkerestem rajta azokat a részeket, amelyeket valaha megérintett. Kivagdostam őket, szépen, egymás után. Azt hittem, ezzel végeztem is, de tévedtem. Éreztem még magamban így is. Kutakodni kezdtem, és sejteket találtam, amelyek őrizték a lenyomatát. Emlékeztek rá. Egyesével szabadultam meg tőlük, órákig tartott. Az agyamban is körbenéztem, de érdekes módon onnan eltűnt magától. Végül még az erek faláról kellett lekapargatnom a nyomokat, türelmesen, gondosan, az egész testemben.
Most a lábam előtt hever egy nagy kupac szív-, és lélekdarabka, sejtek, emléklenyomatok, érzések. Fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Mindegy is, majd kitalálom.
Egyelőre annyit teszek, hogy irigylem a gyíkokat. Ők vissza tudják növeszteni a… farkukat. Igaz, csak a farkukat, de legalább azt igen.
Én így maradok, megcsonkítva.

Bene Zoltán: Sövényember

Kezdettől fogva ismerős volt; nem is a vonásai, inkább a mozdulat, ahogyan a szemét dörzsölte. Tompa végű ujjai alatt szinte megpattantak a szemgolyók, még a ropogást is hallani véltem, holott mikrofonokat nem helyeztem el a váróban, csak kamerát. Az arcán úgy csüngött a bőr, mint a shar pei fajtájú kínai harci kutyák pofáján. Minden valószínűség szerint hirtelen fogyhatott le, az eredményez ilyesmit. Bele se mertem gondolni, miként nézhet ki mezítelenül: mintha valaki más, egy nálánál jóval termetesebb ember irhájába varrták volna. Amíg várakozott, többször megdörzsölte a szemét, s mindannyiszor olyan vehemensen, hogy csaknem rosszul lettem a látványtól. Mégis kitartóan figyeltem. Nem izgult, nem türelmetlenkedett. Látszólag hidegen hagyta az idő múlása. Kicsit izzadt, ez azonban nem lehetett lappangó feszültség jele, inkább természetes volt, a radiátorok ugyanis fékezhetetlenül árasztották a forróságot. Olvasni kezdtem, de majdnem minden mondat után rápillantottam a monitorra, mintha attól tartottam volna, elveszítem az emberemet.

Olga asszony gondosan kirúzsozta a száját. Utána az alsó és a felső ajkát hosszasan egymáshoz dörzsölte. Belecsücsörített a tükörbe, elmosolyodott. Elővillant a fogsora, elszáradt ínye. Felszisszent. Metszőfogairól bosszúsan, ám annál gondosabban törölgette a rúzst. Mikor úgy érezte, a foga újra kellőképpen fehér, nekilátott kifesteni magát. Nagy odafigyeléssel zöldre pingálta a szemhéjait. A körvonalakat feketével húzta ki. Szemöldöke helyén tetovált csík húzódott, kissé magasabban, mint kellene, s ez némiképp csodálkozó arckifejezést kölcsönzött neki. A homloka fényesen csillogott a kencéktől. Hosszasan gyönyörködött a tükörképében, alkalmasint elégedett volt magával.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Szereposztás

    Amikor belépett hozzám az ismeretlen; az asztalnál ültem, előttem üres papír. Sötétkék függönyöm félig elhúzva; a kert ázott, üres. Az ingaóra egyenletesen üt.

    Nem ugatott a kutya és ajtónyitódást sem hallottam, mégsem lepődtem meg a vendég érkezésén. Hellyel kínáltam, s kissé felé fordultam székestül. Márvány arca, tar koponyája fénylett, szeme szigorú, de tiszta és gyermeki. Leült velem szemközt a gondolkodószékbe. Néztük egymást.

    - Mivel foglalkozol mostanában? - kérdezte a vendég. Hangjában nem volt semmi számonkérés. Tárgyilagos volt, rideg, mint aki felmérést végez, leltárt vagy grafikont készít.

    Ládámhoz léptem, elővettem néhány képet és egyenként felmutattam.    

     

    1. kép    

    Vízfejű törpék masíroznak fehér harisnyában, lábukon több számmal nagyobb cipővel. Tulajdonképpen csak fehér harisnyás, enyhén görbe és vékony lábukat lehet látni, testük már csak árnyék, és a fejük (amelyekről pontosan lehet tudni, hogy vízfejek): teljesen ködbe vész.

    Ha megkísérelnénk megszámlálni őket; ötöt számolnánk, de nem biztos, hogy számításaink igaznak bizonyulnának. Bár tíz láb nyilvánvaló, de néha mintha több lenne, néha mintha kevesebb, s amíg ez a tíz láb masíroz, mintha még több láb is masírozna.

    Elrejtésre méltó, vékony, görbe lábak, nagy fejek, nagy fülek, felnőtt cipők. - Mi várható még? Mintha újabb lábak lépkednének. Uram irgalmazz! Mi várható még?! Ki várható még?! Most lóra szállnak...

    Kimegyek a kertbe; megnézem a diófát: nőtt-e tegnap óta?

szozattovabbacikkhez

Veres Roland: Hanna Barbara

Hanna Barbara meghalt. Reggel, mikor másnaposan felkeltem a tegnap esti koncertek után, a tévében a Cartoon Networkön „Űrszellem és a Galaxis Trió” és „Birdman” nosztalgia matiné ment. Az jár a fejemben, mindkét sorozatot megszüntették, mert akkoriban túl erőszakosnak tartották a szülők. És most itt állok a bandával Hanna felismerhetetlenségig szétmarcangolt holtteste felett. A fűben vöröslő és feketéllő vér, akárha szurok lenne.
Pajti szűkölve bújik a lábamhoz. Reszkető kézzel simogatom. Diána sírva temeti fejét Alfi mellkasába. Vilma levette szemüvegét. Mereven bámul maga elé. Hányszor hallottuk tőle, ha leesett a szemüvege:
– Adjátok vissza, a szemüvegem nélkül semmit sem látok.
Most nem is akar látni.
Megérkeznek a rendőrök. Az esti zivatartól terhesen hajlonganak a fák. Érzem, valami végérvényesen megváltozott bennünk. Egy korszak véget ért.
A hétvége jól indult. Egy koncertre jöttünk ebbe a tó melletti kisvárosba meghallgatni barátainkat, a Joli és a Vadmacskákat. Hamar egymásra találtunk Csabával, aki a mai szakálldivatról és divatszakállról tartott egy kiselőadást. Nappal fénymásoló fiúként dolgozott egy cégnél, de éjszaka ő volt az Ősember kapitány és a Tini Angyalok frontembere. Azt mondta, jó úton haladok, csak nem kéne megállnom félúton a szakáll felé. Végigsimítottam többnapos borostámon, amiről a becenevemet is kaptam.
– Túl sok macera – mondtam.
– Nő az magától, nem kell mindent túlagyalni – mondta.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A pusztai tenger

–  egy búcsúszentlászlói legenda –

Egy vidéki legenda terjedési sebessége kétségkívül lassabb, mint városi rokonáé, de azért ez a történet is eljutott hozzám néhány évtized alatt. Hogy kitalált-e, nem tudom. Ha legenda, akkor bizony az. (A városi legendák általában mesék, néha rendelkeznek csak valóságalappal, de ez a história falusi, tehát engedtessék meg nekem, hogy igaznak tartsam.)

  A sztori a hetvenes években játszódik - a szívemnek oly kedves - Búcsúszentlászlón és a közigazgatásilag Kisbucsához tartozó Szenttamáspusztán. (Büszke szentlászlóinak vallom magam, azt hiszem, joggal. Életem első hét hónapját ott éltem meg.) Főszereplőink - legyenek Gyuri és Lajos, a "valódi" nevüket nem őrizte meg a népemlékezet - a helyi kocsmában (de szép is az 1680-as években épült volt fogadó, ma már műemlék!) italoztak egy békés nyári szombat estén. A kocsma hűvösében jólesett a Balatoni Világos, az asztalon egyre nagyobb helyet foglaltak el a hasas söröskorsók. Csak néha szólaltak meg, akkor sem beszéltek sokat: hozok még egy kört, jól teszed, rágyújtasz?, rá. A sarokban öreg tangóharmonikás ült, őt hallgatták. Lajos a lábával a kőpadlón, Gyuri két ujjával a combján ütötte a ritmust.     A zene lassan elhalkult, a kocsmai fények elsápadtak, majd kihunytak, záróra. A két szomszéd, s mi több: cimbora, feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel hazaindult. A szomszéd faluban, Kisbucsán laktak.

szozattovabbacikkhez

 

Csernák Árpád: Satírozás

„Hogyan viselkedjünk Apokalipszis idején? Talán az a legfontosabb,
hogy ilyenkor legyünk az átlagosnál figyelmesebbek egymás iránt.
Másfelől ne vegyünk mindent túl komolyan. A tréfa sokat segít.
És ha nincs még kutyájuk, kerítsenek maguknak.”

Kurt Vonnegut beszéde a Vonnegut-év megnyitóünnepségén
(részlet – ford.: Szántó György Tibor)

Az utóbbi hónapokban különös dolgokat tapasztalt. Leggyakrabban és legszívesebben: nagy, fehér papírlapokat tett maga elé és satírozott. Minden terv és meggondolás nélkül. Különboző puhaságú és vastagságú grafitceruzákat vásárolt, és azokkal szürke vonalakat rajzolt nagy, fehér papírlapokra.

    Sok mindennel foglalkozott az elmúlt ötven évben. Gyerekkorában nem nagyon érdekelte, hogy „mi lesz”. Ahogy most visszagondol: sohasem akart lenni semmi. Aztán sok minden lett. „Értelmét” nem nagyon látta semminek, mégis sokszor úgy érezte ezt vagy azt meg kell tennie, és akkor nem mérlegelt, megtette. Például írt. Mostanában meg satíroz.

    Maga elé teszi a fehér kartont, a ceruzahegyezőt, egy fedeles dobozt, ahova a ceruzákról lepöndörödő forgácsot teszi, és a ceruzákat.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kis magyar mutyi

– Hová mégy? – kérdi a ház ura és álmosan pislog a kávéscsészéjébe.
– Ügyet intézni, édes – mondom, erre nevetni kezd.
– Látom. Ha festő lennék és te lennél a téma, az lenne a címe: Jeanne d’Arc a máglyán. Kissé morózusan nézek, mire felhörpinti a kávéját és megcsókol.
– Elkések – kacsint és elviharzik.
– Sok szerencsét! – kiabál vissza a válla fölött és vigyorog piszkosul. Ezer ember várakozik. Kezükben papírhegyek. Lehuppanok. Mellettem öreg néne kötöget.
– Három óra – közli –, azóta várok.
– Na, nekem ennyi időm nincs! – mosolygok rá. Picit hátrahőköl. Valószínűleg egy zombi rémlik fel benne egy horror filmből, amelyre dilinyós unokája vitte el.
–Pénzt hozott?
– Minek? Ez a földhivatal, nem egy casinó. Leteszi a kötést és úgy méreget, mintha egy távoli galaxisból érkeztem volna.
– Kedvesem, én amikor először itt voltam, bementem az ajtón. Köszöntem. Az ember az asztalnál fel sem nézett, csak vakkantott.
–Ötezer.
–Még nem is tudja, miért jöttem! – Az mindegy, az ,okmánybélyeg kell! – felelte. Hallottam, ahogy az itt szerzett kövei behelyezkednek az epevezetékébe.
-Nem is vészes – válaszolom.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: FEBRUÁR

Tegnap – vagy tegnapelőtt? – (a napok úgy rohannak és egybefolynak, hogy nem is tudom pontosan mikor, de egy-két napja lehetett) sütött a fényt és meleget adó nagy égi golyóbis. S bennem éledt – újraéledt! – a remény! Lelkemben ritmust dobol a visszatérő optimizmus, s agyam Áprilyt skandálta: „A nap tüze, látod,  / fürge diákot / a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. / Csengve, nevetne / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált.”

    Feledtem, hogy kamrám ürülő, s erőm gyengülő. Az előbbit a kemény tél éppen velem ürítette ki, hogy aztán az így nyert utóbbitól, az erőmtől ő fosszon meg, méghozzá úgy, mint egy útonálló haramia a békésen bandukoló vándort.

    Mégis, tegnap (vagy tegnapelőtt?), mert sütött a nap, mindent megbocsátottam a télnek, feledtem azt, amit elvett, s általa elveszett. Már nem vissza, hanem előrenéztem, s az öröm kerített hatalmába. Ez a februári nap már el tudta hitetni velem, hogy látni az alagút végét, s előbb-utóbb kiszabadulunk a hóvár, a köderődítmény fogságából, s az újra újulni készülő természet mihamarabb emlékké, békévé oldja az elszenvedett megpróbáltatásokat.

szozattovabbacikkhez

Balaton László: Balázsjárás

Csak úgy ropogott a fagyos hótakaró Kocka csizmája alatt. Élvezettel szakította be az ujjnyi  vastag jégréteget, lába vádliközépig süppedt a puha, hideg vattába. A karácsonyra kapott fakardot mindenhova magával vitte, de ezen a  délutánon különösen nagy büszkeséggel viselte új szerzeményét. Megmarkolta a lyukas kabátzsebébe csúsztatott fegyvert, katonás mozdulattal kirántotta, megforgatta a feje fölött, és éles csatakiáltással lesuhintotta az elképzelt ellenség fejét. Hűséges hadapródja - a hólétől már erős kutyaszagot árasztó, szürke pumikeverék - hangos csaholással nyomatékosította gazdája hősies rohamát. Kipirult arccal, lógó nyelvvel érkeztek meg Palkóék házához.
   Szent Balázs napján a szebbik arcát mutatta a Tél legkisebb gyermeke: Február. Nem a morcos, lázas-torokfájós, nem a ködös, latyakos, hanem a kedves, derűsebb, barátságos képét festette a lankás göcseji tájra. A Luca-napkor lehullott hó bőséges utánpótlást kapott. Tömör, fagyos dunyha alatt aludta téli álmát az erdő, a szántó és a legelő. A nap szikrázó fényét szemet kápráztatóan verte vissza a mindent beborító, fehér nyugalom. Az alig háromszáz lelkes Molnárszegen is békésen élték mindennapjaikat a dolgos nagycsaládok. A reggeli állatetetés után az egész família behúzódott a boronaház fűtött menedékébe. A koronás szemeskályhák, a füstöskonyhák kellemes otthonmeleget biztosítottak. Az asszonyok kenyeret dagasztottak, terítőt hímeztek, vagy a szövőszéken készítették a nehéz vászonneműket. Közben olyan szívhez szólóan énekelték a zalai népdalokat, hogy még a kopasz diófán veszekedő mátyásmadarak is elcsendesültek, és a fejüket forgatva hallgatták a gyönyörű dallamokat. A férfiak széklábat faragtak a hosszú sziószéken, fütyörészve javítgatták a nyári munkákban kicsorbult szerszámokat. A gyerekek a döngölt padlón birkóztak, a szerető apakéz gyártotta fajátékokkal foglalták le magukat. A nagyobb lányok körülülték a kukoricával púpozott silingát, és a kezükre húzott, fogazott morzsolóval pergették le az arany szemeket. A sárkemencéből parazsat kotortak ki, és rajta almát füstöltek. Elűzte ez a rettegett torokgyíkot is. Így tartotta a régi, Balázs-napi népszokás. Még tartott a farsang jóllakott, vidám hangulata, de már közeledett az elmélyülő, nyugodtabb nagyböjt időszaka.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán - Bucsi Mariann: Ébredés

Valami furcsa hangra ébredt. Másodpercekig az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott, aztán újra meghallotta a hangot. A csengő. Az órára nézett. Hajnal három óra húsz. Ki csenget ilyenkor? Felült, lábait az ágy mellé tette, meztelen talpát csiklandozta a puha szőnyeg. Mikor felállt, hogy az ajtó felé induljon, rájött, teljesen pucér, így mégsem nyithat ajtót. Visszafordult az ágyhoz, hogy magára vegye selyem köntösét. Döbbenten vette észre, az ágyban egy nő fekszik. Hosszú, vörös haja szétterült a párnán, fehér karjait kinyújtotta a feje felett, a takaró kissé lecsúszott róla, láttatni engedte melle halmait. Fogalma sem volt, ki lehet ez a nő, pláne arról, hogy kerülhetett oda. Megdörzsölte a szemeit, a csengő újra felberregett, a nő megmoccant az ágyban. Gyorsan a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta. A folyosóról beszűrődő fényben egy idegen állt az ajtó előtt.

    - Elnézést, ön kicsoda? Tudja egyáltalán, hogy mennyi az idő?

    - A feleségem! Itt van a feleségem?

    - Nem, kérem! Egyedül vagyok! Mégis, mit képzel? – kérdezte, de a férfi elviharzott mellette, őt szinte félrelökve.

    - Te piszkos céda! Te utolsó, alávaló ringyó – hallatszott a szobából. Sikoltás hangzott, majd egy reccsenés, mint ahogy egy csont törik, aztán néma csönd. A férfi semmit sem értve téblábolt az előszobában. Nem mert beljebb menni. Az idegen férfi ekkor tört ki a hálószobájából, aztán elsietve mellette, kirohant az ajtón.

    Döbbenten állt a nyitott ajtóban. Valószínű csak álmodik. Vissza kell mennie szépen az ágyba, lefekszik és minden rendben lesz. Gépies mozdulattal becsukta az ajtó, majd a folyosón át a hálóba ment. A látványtól földbe gyökerezett a lába. Az ágy mellett az idegen nő feküdt, kicsavart végtagokkal. Úgy nézett ki, mint egy odahajított rongybaba. Meztelen bőrét a kintről beszűrődő utcai lámpák fénye kísérteties sárgás színbe vonta. Lassan közelebb óvakodott, fölé hajolt és látta, ahogy tágra nyílt élettelen szemei a semmibe bámulnak. Hányinger fogta el, a fürdőbe rohant, a vécé csésze fölé görnyedt. A feltörő keserű epe marta a torkát. A csésze mellé csúszott. Itt van egy ismeretlen eredetű hullával a hálószobában. Úristen, a felesége! Reggel nyolckor érkezik - éjszakai ügyeletes a kórházban. Most mihez kezdjen?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A mecénás

Citromsárga Lada gördült a gotizáló brit stílusban épült kastély elé. Naplemente volt. Mintha vörös drapériát feszítettek volna az épület mögé. Az izzó háttéren feketén rajzolódtak ki a parkba ültetett, egymásba fonódó, csupasz japán akácok boltívei.
Halkan kattantak és puhán csapódtak be a kocsi ajtajai. Egy hölgy és három úr indult a kastély felé, ahol ebben a pillanatban felkapcsolták a villanyt. Hideg fény szűrődött ki a lehúzott redőnyök résein. Az egyik oldalszárnyon tábla, rajta felirat: MÉSZÁRSZÉK.
Mint később megtudtam: id. és ifj. Balog Ferenc a palota tulajdonosai, lakói és munkásai sokat töprengtek, mi lenne a legmegfelelőbb felirat? HÚSBOLT? Vagy ez: BALOG FERENC HENTES ÉS MÉSZÁROS? Úgy vélték: az előbbi nem fejezi ki elég pontosan tevékenységük és a bolt jellegét, - ugyanis nemcsak eladják a húst, hanem itt is ölik le az éppen kimérésre szánt állatot -; a második verziót pedig túlságosan hosszúnak tartották: a nagy tábla elcsúfította volna a kastély homlokzatát. A MÉSZÁRSZÉK rövid, pontos, és a kis tábla szerényen meghúzódhat az egyik oldalszárnyon, jelezve, hogy az épületnek csak ez a része van ilyen jellegű tevékenységre fenntartva.
Ifj. Balog Ferenc egyke, közel a negyvenhez, de rendkívüli testsúlya és gutaütés előtt álló vörös orcája miatt kinéz ötvennek. A két Balog Ferenccel él a két Balog Ferencné, de gyermekzsivaj, unokák rajcsúrozása nem veri fel a palota csendjét.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hazahívó ünnep

Álmaimban minap visszapergett a múlt. Pontosabban egy apró szelete, egyetlen adventi délelőtt, egy téli, ropogós december eleji nap. Visszaálmodtam magamat 1986-ba, és egy abaúji aprócska faluba, Gagyapátiba. Akkor, azon a délelőttön, azon a hétfői napon csak úgy találomra és ismeretlenül, bekopogtunk egy szerény falusi házba, egy idős házaspárhoz, azt tudakolni: milyen ünnep náluk a karácsony? Máig emlékszem rá – álmomban, ébren egyaránt –, hogy azt felelték ők nekem: Szép ünnep, a család ünnepe.

Akár az öreg tölgy! Bár még dacol az idővel, már szemmel láthatóan odvasodik, korhad, s minden tavaszon kevesebb levelet hoz az ág. Koronája egykor fészkek sokaságát óvta, s azok védelmet keresve bújtak meg az ágak szögletében. Egykoron, a tölgy fiatalabb korában a sok fészek, mind tele volt költő madarakkal. Csipogást, trillát, életjelet zengett a fa, melyet ma a csend ül meg. Már nincs csicsergés. A fészkek fiókai időközben felnőttek és messzire repültek. Az ő fészkük már máshol, életerősebb, fejlődő tölgyön épül, készül.
Itt az öreg tölgyön csak az egykor költő madarak őrzik még – próbálják őrizni – a fészek melegét. Gubbasztva, fogyó erővel, és azzal az örök reménnyel, hogy legyen hová visszatérnie – ha csak leszállás erejéig is – a kiröppent fiókáknak. Életük nem más már, mint örök várakozás.
Tölgy, fészek, szárnyukat se rebbentő, telelő madarak: Gagyapáti, gagyapátiak, alig-falu néhány öreggel.

szozattovabbacikkhez

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf