Baráth Zoltán: „Gazdik”

Nem hirtelen, nem egyik napról a másikra történt. Egy hosszas evolúciós folyamat vége volt. Legalábbis az elején még úgy hittük, mi emberek. De mire feleszméltünk volna, már a macskák szolgái lettünk.

   Egy éjjel nagyon furcsát álmodtam. A macskám beszélt hozzám és én minden szavát értettem. Parancsolgatott nekem:

„ - Adj enni! Most!” – és én felkeltem álmomban, odamentem a konyhaszekrényhez, elővettem egy alu-tasakot a többi közül, beletöltöttem a tálkájába. Ekkor újabb parancs érkezett:

„ - Cseréld ki az almomat! Nem látod, hogy tiszta szar, meg húgy?” – és én, mint egy engedelmes robot, kicseréltem. Amikor felébredtem, véres volt a párnám. Mint kiderült, az orrom vérzett. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Majd a konyhába, hogy feltegyem a kávét. Szfinx ott ült és evett. A tálkájában frissen bontott eledel. Az alom tiszta. Akkor hát mégsem álom volt! Az orr-vérzés a mentális üzenet erejének volt köszönhető. Jött az újabb parancs:

„ – Zárd el azt a bűzös kávéfőzőt!”

   A parancs olyan erős volt, hogy ismét eleredt az orrom vére. Ám ekkor már ténylegesen ébren voltam és feltámadt bennem a lázadó énem. Nehogy már egy szaros macska parancsolgasson nekem! Én ember vagyok! Nagyobb, mint ő!

- Egy nagy lópikulát, kislányom! – Azzal újra meggyújtottam a gázt a kávéfőző alatt. Ekkor olyan fájdalom hasított az agyamba, amitől azt hittem, ott menten összerosálom magam.

„ – NEM HALLOTTAD? Azt mondtam, ZÁRD EL AZT A SZART!”

   Kétrét görnyedtem. Megvakultam egy pár másodperc erejéig. Az orromból már szabályos vér-folyam áradt. Elzártam hát a gázt. Az erős nyomás, amit addig éreztem, hirtelen megszűnt. Csak néztem őt hitetlenkedve. Kimeredt a szemem, mint neki szokott, mikor éppen a dolgát végezte. Nyávogni kezdett, én pedig hallgattam és értettem minden szavát.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Petúr

Endrődi bátyját, aki Tapolcán töltötte sorkatonai szolgálatát, társai Petúrnak szólították, talán mert lázongó szenvedélye, megalkuvást nem tűrő igazságérzete a Bánk bán Petúrjára emlékeztette őket.
    A laktanyában nem lehetett rádiót hallgatni, az elküldött képeslapokra nem volt szabad ráírni a címet, a kiskatonák nem kaphattak csomagot. A vezérkar igyekezett titokban tartani, hogy Tapolcán harckocsizó zászlóalj állomásozik. Információ nem szivároghatott ki, de a külvilág felöl sem érkezhetett. Persze a diktatúra efféle primitív törvényeit könnyû volt kijátszani. A városban különbözõ megadott címekre küldték a csomagokat, a leveleket, Petúr barkácsolt detektoros rádióján hallgatta a híreket, a pokróc alá bújva, zseblámpa fényénél olvasott. Október 23-án ezt hallotta a tízórás hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselõvel.”
    Másnap Novák hadnagy összehívta a körlet kiskatonáit és hevenyészett beszédet tartott: „Zavargások vannak Pesten. Huligán banditák megtámadták a Rádió épületét, fegyvereket szereztek és a népi demokratikus rend megdöntésére törnek. Jelentéktelen zavargások ezek, de nekünk fel kell készülnünk szocialista hazánk megvédésére”  mondta, és marékszám töltényeket osztogatott. Máskor csak pontosan porciózva lehetett éles töltényekhez jutni, hadgyakorlat idején.
    Petúr, amikor csak tehette, hallgatta a rádiót. Meghallgatta Tildy Zoltán, Nagy Imre és Kádár János beszédét, a Petőfi kör vezetőségének és a Magyar Újságírók Szövetségének felhívását, a Magyar Rádió riportereinek jelentéseit, Háy Gyula üzenetét, aki így kezdte beszédét: „Fiatalok, barátaim! Ott voltam köztetek, veletek együtt vonultam fel Budapest utcáin kart-karba öltve. A nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, de együtt harcolok veletek már évek óta az új fiatal művészetért, irodalomért, a becsületért, az ifjúságért, az igazságért, a népért. Ismerlek benneteket, tudom, hogy becsületes hazafiak vagytok, igaz minden leheletetek...” A különböző rádióállomások ellentmondásos híreiből azt szűrte le, hogy Pesten kitört a forradalom, és neki ott a helye a felkelők között. A lőgyakorlatokon ő volt az egyik legjobb, gondolta hasznát vehetik.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hazám

Sokféle hazát akartak már elhitetni vélem.
    S ma is permanensen, hordóra és emelvényre felálló szónokok győzködnek arról, mi a haza.
    De ha nem győzködnek is, látom, érzem a sokféle hazát. A hivatalost, az alkotmányost, a címerest és a zászlóst, a kardcsörtetőt, a kenetteljes, a melldöngetős, az alkoholfogyasztós, a szkeptikus hazát, miközben keresem, tapogatva akár a vak, az igazi hazát, az én hazámat, ami nem definíció, nem ilyen-olyan sávos lobogó, nem egyenruha, nem mítosz, hanem realitás, kötelesség, cselekvés, munka.
    Konkrétabban az az utca és az a ház, ahol születtem, arcok, amelyek szelídek, mert szerettek és én is szerettem őket. Az én hazám minden lépcső, ahol ültem már, egy-egy kapualj, ahol valakire vártam, s közben a harmadik emeletről az ablakon át a Szomorú vasárnap dallamát hozta a szél. Az én hazám Szepesi hangja, amikor azt kiabálja bele az éterbe: Dömötör lőjj, lőjj, lőjj, lőjj… gól… goooól! És persze Latinovits hangja is, amint éppen József Attilát szaval.
    Ezt a hazát kerestem. Keresem amióta csak élek, egyre makacsabbul, egyre magányosabban. Már tudom, csak egyedül találhatom meg.
    Haza csak egy van. Az, ami bennünk van.

Jankovics Zoltán: Angie mennybe megy

Jonathan bácsikám, amíg élt, fikarcnyit sem törődött velem. Annyira nem, hogy biztos lehettem benne: már rég nem is emlékszik távoli, magyarországi rokonára. Ám a jelek szerint tévedtem. A bácsi ugyanis, amikor váratlanul jobblétre szenderült, kisebbfajta vagyont hagyott rám örökül, mindössze egyetlen rövidke kikötéssel: Használjam okosan!

Jómagam már akkoriban is több értelmét láttam az élmények gyűjtögetésének, mint a pénz halmozásának, így aztán egy percig sem lehetett kétséges, hogy világ körüli hajóútra indulok, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Nem bajlódtam vele, hogy felmondjak a munkahelyemen. Poggyásszal sem bíbelődtem sokat, gondolván, hogy majd megveszem út közben, amire éppen szükségem mutatkozik. Egy hét sem telt bele, és Southamptonban voltam, ahol mindössze három napot kellett várnom a Reputance nevű óceánjáró indulására. A menetrenddel legalább akkora szerencsém volt, mint a hirtelen jött gazdagságommal...

Aki ismer, az tudja, hogy nem csak az utazásnak vagyok bolondja, de a szebbik nemnek is, és már jó előre örvendeztem afelett, hogy az előttem álló négy hónapban mindkét szenvedélyemnek egyszerre hódolhatok.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kártyavárak

Megpróbáltam. Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Tizenhat évig folyamatosan iskolába jártam, családban élek, fiaim vannak, unokám. De a kezdeteknél túl nagy volt a vérveszteség. Nem számíthattam senkire. Családban éltem akkor is, mint gyerek, de micsoda különbség! Mennyi álság, mennyi hazugság! Csak a gyanakvás, a hálára és alázatra nevelés, álszenteskedés, feszültség, félelmek, irigység... elorozni tőlem, ami csak az enyém... ezt nehéz feldolgozni... ehhez valóban bölcsnek kellene lenni...
    Gondolj a mackóra! „Deus est anima brutorum.” Így van ez? „Isten az állatok lelke.” A lényeg ez! Kerouacnal kétbalkezes mackó, Milnénél Winnie the Pooh, Karinthy fordításában: Micimackó, és Kerouacnál Bartos Tibor fordításában: „...nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó?” Hát nem gyönyörű!? Karinthy közbenjárásával így fog kezet az ókor Kerouackal... az évezredeken át... idő nincs!

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Árvalét

Gépiesek a mozdulataid. Évről-évre ugyanúgy ismétlődnek. A kóróvá száradt virágokat egymás után húzod ki a kemény talajból, viszed a közeli szemétgyűjtőhöz. Majd felgereblyézed a kiszaggatott gyökerektől felszakadt földet, s fenyőgallyakkal takarod be. Közéjük pedig apró fehér krizantém fejeket tűzöl. Még az alkonyban is úgy fehérlenek, mint égen a csillagok.
    Évről-évre ilyentájt ünneplőbe öltözteted az emlékezést.
    S mikor végzel mindennel, tekinteted az ég felé fordítod, oda, ahol hidegen szikráznak az igazi csillagok. Mert őket keresed ott a csillagok között, őket, kik talán ma már angyalok odaát. Egyes-egyedül ebben reménykedsz csak, ebben hiszel csupán, hited, reményed vékony fonál.
    Állsz némán és görnyedten, az este bársony palástjával pedig betakar. Nehéz, rideg palást az övé, remegsz is alatta, s tested-lelked elgémberedik.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: „Megújulás”

/Philip K. Dick emlékének ajánlva/


A Professzor pont úgy nézett ki, ahogy a férfi elképzelte. Középtermetű, átlagos testalkatú, ősz haj, kecskeszakáll és aranykeretes, körlencsés szemüveg. A férfi számára ismerősnek tűnt valahonnan. Kutatott egy kicsit a beépített adattárban és elé is ugrott egy kb. háromszáz éve élt pszichológus, Dr. Sigmund Freud arcképe és a hozzátartozó fülszöveg. Ez a folyamat a másodperc tört része alatt ment végbe az elméjében. Nem szakavatott személy észre sem vette volna azt a parányi lefagyást, amit a keresés okozott.
- Jó napot! Fáradjon be!  - mondta a professzor. – Ön az öt órára előjegyzett kliens, ugye? Szabad a nevét?
- Igen. Persze! Zlotan Brahat, azonosító szám: ZB-365.
- Üljön le, vagy feküdjön le, ahogy önnek kényelmesebb!
   ZB-365 az ülést választotta.
- Hallgatom! Mi a probléma, amely idehozta? Feltételezem, valamely paradoxon-csomó, mely összeütközésbe került a beültetett programmal!
- Nos, valóban! – válaszolta a férfi, miközben a látóidegi kamerával lepásztázta a szobát. Maga az épület, melyben a Professzor rendelője volt, egy átlag, high-tech fúziós, kívülről egy megdöntött paralelogrammára hasonlító épület-együttes egyik szárnya volt. Ám a Professzor szobája anakronisztikusan régi stílusú bútorokkal volt berendezve és a szoba így a Professzor kinézetéhez hasonló, Dr. Freud-korabeli hangulatot tükrözte. Kandalló, könyvespolcok, fektetett dívány, állólámpa és egy terebélyes tölgyfa-íróasztal. Maga a Professzor fehér köpenyben ült a dívány mellé helyezett fotelben, mely köpeny felső zsebéből egy toll-szár kandikált ki.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A VADŐR

Esténként ott ültünk a kórház májszínű csempével kirakott klór- és jódszagú folyosójának sötét végében, két csővázas, szakadt fekete műbőrhuzatú karosszékben, meg a kórtermekből kihozott kis fehérre mázolt vasszékeken: az idős, sváb parasztasszony, az öreg zsidó úriasszony, a frissen műtött nyugdíjas kárpitos, én és ő. M.G. a vadőr. Vérsüllyedéssel került be, aztán a vizsgálatok során kiderült, hogy három ciszta van a bal veséjében, és valószínűleg ki kell venni. Örökké izzadt, néha nyelési problémái voltak. Ilyenkor fuldokló köhögő-roham jött rá. Naponta négy-öt liter szénsavas üdítő italt megivott. Gyakran mondogatta: „Hej, de szerettem kint lenni!” Úgy járt, úgy is nézett, kissé összehúzott szemekkel, merev nyakkal, csontos arcát előretartva, mint aki örökké lesen van. Néhány évvel ezelőtt eltörött a lába, a csontokat rosszul illesztették össze, ezért az egyik lába kissé merevebb, a térde nem hajlik rendesen. Ezzel a lábával minden lépésnél kis kaszáló mozdulatot tesz.
    „A téeszt 1970-ben egyesítették. Na most, hogy az egyesített téesz Gy.-be került, ezáltal engemet megismertek kint a vadászok, és mivel jártam az erdőt, meg ugye este is a területet, így hívtak el ők engem vadőrnek...” Sokat beszélt, és mindig erről, hogy hogyan lett vadőr harmincnyolc éves korában, és hogy ettől fogva mennyire megváltozott az élete. Félt a műtéttől. Állandóan izzadt, sokszor kiszáradt a torka, de ha a vaddisznókról, a lesről, a szarvasokról, a hajtásról beszélt: derűsebb lett és nyugodtabb, elfeledkezett a betegségéről.
    Egyik este, amikor ott üldögéltünk a homályos folyosó végén berendezett „klubban”, mesélni kezdett. Közben behoztak egy gyomorvérzéses asszonyt, s miközben M.G. az életéről beszélt, ez az asszony egyfolytában jajgatott.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: A visszajáró kocsmáros esete

AZ ÉJSZAKA levegője friss volt ugyan, de mégis balzsamos. A folyó felől iszapszagot hozott a szél, és vele az ártéri erdő jól ismert neszei is megérkeztek. Lidérc, a vén kuvasz a tornác előtt hevert, és mancsain nyugtatva bozontos fejét régi időkről álmodott. Nagy marakodásokról a falu kötekedő kutyáival, kalandos tolvajkergetésekről és véres küzdelmekről, amiket nem is ő, hanem nagyapái és dédapái vívtak valahol a havasi esztenákon farkasok és medvék ellen, szöges nyakörvben, falkába verődve, életre-halálra. Távoli harcok voltak ezek, ám mégis oly tisztán és képszerűen éltek minden porcikájában és zsigerében, mintha csak vele estek volna meg, és még a dúvadak szagát is érezni vélte. Ínye meg-megrándult, orrlikai kitágultak, néha fel is nyögött vagy mordult, ha az álombéli események éppen úgy kívánták.
Régi veterán volt, tisztességben és becsületben megvénült, valaha félelmetes őrkutya. Izmai mostanra megpetyhüdtek, ízületei egyre gyakrabban hagyták cserben, néha meg is kínozták, és az érzékszervei sem működtek már úgy, mint egykoron, de épeszű ember ma sem merte lábát az ő területére betenni, és még a keménynek mondott kutyák is csak a kerítés túloldaláról, tisztes távolból ugatták meg. Lidérc úgy hevert a bejárat közelében, mint a hűség, a bátorság és a megvesztegethetetlenség csontszínű márványból megmintázott szobra. Ösztönei szerint helyezkedett el. Aki a házba kívánkozott, az csak a testén keresztül juthatott oda. Feje az udvar és a kert felé fordult, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy pórul jár mindenki, aki rosszban sántikál.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Üzenetek

Azt mondják, hetvennégy éves vagyok. Nem tudom. Sajnos, nem emlékszem. Valószínűleg így van, mert ez áll a papír-cetlin, amit valaki a hűtőszekrényre erősített egy mágnessel.

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Jó tudni! Bár úgy is elfelejtem, nem kell hozzá egy óra sem! Azért ezek az üzenetek sokat segítenek. Felgyújtanak egy kis lámpást az agyamban, és egy darabig szétoszlik a homály. Egy fél órácskára ismét tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mi van velem. Aztán az Alzheimer-kór, amivel diagnosztizáltak nagyjából egy éve, ismét sötét homályba borítja az elmém és magával viszi az összes emlékem. Tabula Rasa. Csengetnek. Ki lehet? Nyissak ajtót, vagy ne? Tétován ácsorgok a konyhában. A hűtőre nézek. Rajta egy papír a következő felirattal:

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Aki most a nyakamra küldött egy új ápolónőt. Muszáj beengednem? Muszáj! Valakinek gondoskodnia kell rólam. A múltkori „baleset” után be kellett látnom, hogy magamról már nem tudok. A város széléről hoztak vissza a rendőrök. Valamiért elindultam, de útközben kiesett az agyamból, hogy miért is. Rendben, most megint tiszta a kép. Ajtót nyitok.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Emberi dolgok

Október eleji borongós idő. Az elszíneződött lombok sötéten hajbókolnak a hematitszürke ég alatt. Kerékpár-kerekek surrognak a vizes aszfalton. Fiúk kerékpároznak meggondolatlan, lázas lendülettel. Ezüstkörökké olvadnak össze a küllők.

   A nagyobbak kipirult arccal, előre meredve csak arra összpontosítanak, hogy egymást lehagyják. Egy-egy artikulálatlan csatakiáltás harsan száguldás közben...

     A legkisebb lemarad. Ő is kisebb a többinél, a kerékpárja is. Igyekszik, de igyekezete hiábavaló. Megcsúszik a kanyarban, elesik. Sír.

A nagyobbak közül az egyik fiú lefékez, megáll, visszafordul. Arcán átfut a győzelemről való lemondás józansága. A kicsire néz. „Fáj?” — kérdezi. A kicsi abbahagyja a sírást. Ahogy felkászálódik, látszik a sérülése, látszik rajta, hogy fáj, de nem mondja. Száját összeszorítva felül a biciklijére és tovább teker.

 

2.

Korareggel. Friss pékárúkat kínáló mozgóárus. Szépséges óriáskiflik, piroshátú briósok, perecek, forró kenyerek halmai. Fiatalember kínálja őket csíkos trikóban, fehér köpenyben. Idős ősz úr áll a kerekes, üveges pult előtt, mellette szőke kisfiú.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Lugasban

Ha tényleg színház az egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada, intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.

    Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat, hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: A harmadik szem

Jólesőnek éppen nem nevezhető álmomból a telefon fülsértő rikoltozása riasztott fel. (Ideje lenne csengőhangot cserélnem.) Kellett egy kis idő, mire visszaszivárgott az öntudatom, és kótyagos fejjel eljutottam az asztalig, ahol a mobilom mellett még ott állt egy gusztustalan, barnásra cserepesedett csészében a révülős teám maradéka. A jelek szerint kissé túladagoltam a főzetet. Nem először fordul elő, amióta öcsém az ukránoktól szerzi be a gyógyfüveket. Talán át kellene állnom öngyújtógázra, ennél a pokoli émelygésnél még az is jobb. Vagy inkább felhagyni az egész spiri-pop biznisszel a fenébe. Csak hát enni-inni, ruházkodni akkor is kell, ha az embernek történetesen hónapok óta nincs munkája. A hiszékenység pedig még mindig jó üzlet. Nagyon jó.
A készülék közben elhallgatott, majd kisvártatva újra csengeni kezdett.
- Tessék, Harmadik szem Kft., révülés, jövőbe látás, paranormális érzékelés. Miben segíthetek?
- Te idióta!
- Önnek is szép napot uram. Ha bemutatkozna, és kicsit pontosabban megfogalmazná, hogy mit szeretne...

szozattovabbacikkhez

Molnár Dávid: Vonatút

Hárman utazunk a vonatkabinban. Ez a lány már itt volt, mikor én beléptem. Végignéztem az operációt, ahogy SIM-kártyát cserél a telefonjában. Átjött a határon, na igen, hogy jobban megérje, nyilván azért cserélte ki… Mikor jött a kalauz, pótdíjat kellett fizessen. Valahogy nem ezen a vonaton kellene lennie, legalábbis a jegye alapján. Not my fault – magyarázta, de fizetnie kellett. Jó, végül nem thirty-valamennyi, csak twenty-three Euros. Most zenét hallgat. A velem szemben ülő fiú később szállt föl. A telefonján játszik, ujjaival a kijelzőn tapicskol, mintha lábaival valaki a sárban, a maga örömére. Úgy ülünk hárman a hatüléses kabinban, hogy senki sem ül közvetlenül a másik mellett; ez szinte szabályszerű. Nincs dolgunk egymással. Azért vagyunk itt, mert tartunk valahová. Későre jár. Az ablakból nem látni csak a benti dolgok tükörképét a külső feketeségen. Nem, a vonat nem fog megállni Budapesten. Örökre benne maradunk ebben az egyedüllétbe

vonatkabin

Bíró Rudolf: Retúrjegy

Tél volt. Ereszekről lecsüngő jégcsapokba rendeződött az idő. Lassan, de csöpögött egyenesen az üresen kongó lavórba, amíg a kémény a benti szmogtól köhögött.Ez egy másik tél volt, és még gyerek voltam. Karcos volt az ég alja, mint a hang, apám torkán:

    Gyerünk, húzd a cipőd!

    Anya csak állt az ajtóban, mint akit kint felejtett a létmagány. Nem tudtam hová megyünk. De otthon se volt jó. Apám, hátára táskát szögelt, mintha egy keresztet cipelt volna, s csattal feszítette fel rá az indulatokat. Eközben Mária könnyekben állt. Fehér, ártatlan, gyermeki arcra ragasztott tekintetet siratott. Dolgos, hipóviselt keze még mindig puha volt. Megsimított:Szeretlek, fiam...Kora délutánra járt, és mi még is rohantunk valami felé. Üres utcák. Latyakos hóban pangó peremvárosi idill. Lidércvalóság. Mindenki otthon. Ejtőzésekbe dermedt a vasárnapi-csend. S ezen a kietlen Szibérián robogtunk, apa és én, ketten, mint egy gőzmozdony. Menekült emlékeket rejtve belső vagonjainkban.Megérkeztünk. Szájkéményből ömlő fáradt gőz akadt meg a sálamon. Pára csókolt arcon és vele a megdöbbenés; ez egy másik végállomás: Városi strand.Tél volt. Mínusz kettő és fél. Fedett strandra persze nem tellett a városnak. Apámra néztem. Ő, az előttünk összeboruló sorra. Dominók voltak. Várták a mögöttes lökést az életükhöz. De még nem sejtették, hogy pofára eshetnek. Hirtelen, rám nézett apa. Határozatlan vállvonással visszajeleztem. Ösztönös gyermeki reakcióm őszinte volt.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kék korláton sárga ernyő

MÁJUS 24.-ÉN BOLDOG VOLTAM. Este 10-kor lementem kenyérért. Az utca, ahol máskor utálok (félek) végigmenni, most békés volt, barátságos. Girbe-gurba hamuszürke utca, bársonykék ég néhány csillaggal... és csak az egyik házban, ház körül volt mozgolódás. A második emeleten nyitva voltak az ablakok, bent a szobákban égtek a villanyok, az ablakokban gyerekek lógtak, a ház előtt egy szőke kislány ugra-bugrált és azt kiabálta: Szerenádozzunk! Szerenádozzunk! Akkor jóban voltam a világgal. Megvettem a szép nagy kerek kenyeret, selyempapírba csomagoltam, a mellkasomhoz szorítottam, úgy mentem hazafelé...

    MOST MÁR ŐSZ VAN. TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ VAGYOK,  DE csak úgy mint a halálos beteg vagy a háborúból jött...
    Éjszaka esett... Úgy surrogtak a kerekek, mintha kutyák nyüszítettek volna, macskák nyivákoltak volna. Nem lehetett pontosan tudni. Nem lehetett megítélni. Többször kimentem, körülnéztem... kinyitottam a külső ajtót, kiálltam a lépcsőházba és hívtam a macskát. Odáig már eljutottam, hogy a kutyát nem szabad keresnem, nem szabad hívnom, nincs értelme... nincs. Már csaknem egy éve. De a szemközti romház rom-kutyaházai elé kötött kutyák vonyítása-sírása ellen nem tudok védekezni... csak reménykedni lehet, hogy lebontják azt a félházat, és a benne lakók és a kutyák majd kapnak egy másik házat, kerttel... És addig? A macska nem jött, a gumikerekek surrogtak, és a kutyák nyüszítettek szemközt, a félház előtti tákolmányok elé kötve...

szozattovabbacikkhez

Egervári József: Kávé – vörösborral

Már este hét is elmúlt, amikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

    – Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

    – Mikor jössz?

    – Majd.

    Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Fogy a nyár

Minden nyáron, amikor a katáng egyébként gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett – igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek. Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már  felfogják, és alig hallható sóhajjal konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát, mintha sohasem akarna véget érni.
    A katáng idén nyáron – minden más virághoz hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén, ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: LESZÁMOLÁS

    A szoba

     

    Nyitott ablak. A lehúzott redőny műanyagléceinek érintkezésénél apró lyukak: fénylő pontok. Kint tomboló nyár, bent hűvös homály. A hosszúnyakú fekete ventillátor forgó feje halkan duruzsol, kavarja, megmozgatja a levegőt, néha belelapoz a parasztbarokk íróasztalon álló folyóiratköteg legfelső példányába. Mellette egy gondolkodó szék, macskaszőrös ülőpárnával.
Az ágyon gyűrött vánkos, gyűrött lepedő, gyűrött, a falhoz szorított paplan. A gyűrődések formájából kirajzolódik a hiányzó test alakja. Ha a paplan gipsznegatív volna, ki lehetne önteni a nemrégiben még itt alvó-fetrengő test torzóját: középmagas, korosodó testet mutatna az öntvény embrió pózban.
Az ágy mellett éjeliszekrény, az éjjeliszekrény fekete márványlapján szemüvegtokok, könyvek, papírzsebkendők, szemcseppek, egy karóra, tollak, egy ceruza. Az ágy előtt kis polcos bútordarab, amit eredetileg tévéállványnak szántak, de itt teljesen más a feladata. A tetején gyógyszeres dobozok, tégelyek, egy palack víz, egy pohár, egy olló és egy csukott zsebkés. Polcain újságok, folyóiratok, dossziék.
A szobában, az íróasztalon, az ágyon, a két éjjeliszekrényen és a ventillátoron kívül nincs más, csak egy szék és polcok, polcok körbe-körbe, a padlótól a mennyezetig, és a polcokon könyvek, folyóiratok. Feltűnő, hogy sok azonos című folyóirat látható az egyik polcon, ráadásul az egyes számokból több; egy másik polcon meg nem gerincükkel kifelé, állítva vannak a könyvek, hanem fekve, és az egyes stócokban ugyanazok a könyvek, és a borítójukon ugyanaz a név.

szozattovabbacikkhez

Jánoska Mátyás: Az én földem

A „legszentebb” szavakkal sem tudnám kifejezni, miért ragaszkodom eme helyhez, hogy mi is itt tulajdonképpen a feladatom, a küldetésem. Nem is juthat minden eszembe, amilyért ostoroznom kell(ene) magam, de nem is tehetek róla. Micsoda paradoxon.
   A szülőföldemről beszélek, ahol eddigi életem boldog napjait, fájdalmas, szomorú óráit éltem meg. Itt tanultam meg a köszönetet, az örömöt, a szépnek a meglátását, itt ért minden csodálat és csalódás egyaránt.
   Itt neveltek és nevelnek szüleim, eme helyen mesélt nékem nagymamám a régmúltról, a faluról, itt lettem én is Isten gyermekévé, a tájon vehettem magamhoz a szentségeket.
   Kisgyermekként itt fedezhettem fel az élet apró titakait, a mozzanatos, de olykor szürke hétköznapokat, a tanulás és tanítás bölcsességét, melyet nem mindig fogadtam meg, tanultam a hibáimból, de még mindig nem eleget. Az emberi gyarlóság, tulajdonság olyan, mint a történelem: mindig megismétlődik.
   Még fiatal vagyok, a nagybetűs élet kapuja előttem nyitva áll. A kapun még nem léptem át. Bevallom, félek is átlépni, mert nem akarok elszakadni e helytől. Nem szeretném leélni külföldön az életemet, szeretnék itt maradni. Minden szál ideköt, ehhez a helyhez, ahol valójában nincsen nagy munkalehetőség, nincsen semmi látnivaló, semmi a faluban, semmi szórakozás meg miegyéb. Persze, első kiszólalásom hirtelen ez, én is ezt mondom a helyre, mint sok más „idegen” (távoli nagyvárosból, külföldről), aki betérne a falumba.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang wass2019 trikolor gala 2018 cweb stefan dunapalota hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf