Bene Zoltán: Az ismeretlen határán

    …a szomszéd asztalnál két alak ül.

    − Faulkner szerint republikánus az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt egy mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni – magyarázza rezignáltan az egyik. A másik a ceruzája végét rágcsálja (nem lehet túlságosan jó ízű, a ceruza végére radírt applikált a gyártó)

    – És bár ez a megállapítás a sajátos amerikai demokráciára vonatkozik – folytatja az egyik −, amire Tocqueville elég rendesen ráhúzta a vizes lepedőt, azért érdemes elmélázni rajta itt és most, a mai Európában is. Azt most ne firtassuk, hogy azon belül a szélén vagy a közepén. Tocqueville szerint az amerikai demokrácia voltaképpen bizonyos értelemben diktatúra. Mindenesetre kis bátorsággal értelmezhetjük úgy is mindazt, amit leírt. Nem tetszett neki például, hogy egy nép többsége bármit megtehet pusztán a többség jogán, mert úgy vélte, a teljhatalom önmagában véve rossz és veszélyes dolog. Ami pedig a leginkább zavarta Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma volt. Mivel szerinte abban a demokráciában semmiféle biztosíték nincs az önkény ellen. Afféle kijelentéseket is tett, hogy nem ismer országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igaz véleményszabadság, mint Amerikában, mert ott a többség a szüntelen önimádat állapotában él és nincs szellemi szabadság.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kertváros

„Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.”

         (Pilinszky János: Intelem)

     

    ...csúszkáltam a sárban. Rossz párákat lehelt a föld. A temető szélén rothadó virághalmok. A nyugdíjas labancok kertjeiben agyonvegyszerezett gyümölcsfák. Az út szélén lenyakazott platánok. Köd és homály, köd és homály...

    ...kitágul a pupillám... izzó fejem a ragacsos levegőben...

    ...szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyuvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába, ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak. Nem kellett a múlton rágódniuk, mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert... és látszólag rend és béke volt, és virult a művészet... de az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, és végigfutott a hátán a hideg. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak...

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Társasjátékok

    Appel    

    Hatalmas zárt térségben álltunk. Innen ki lehetett jutni meg beljebb lehetett jutni; az egyik ajtón át a gyakorlótérre, a másikon a fürdőbe. Két rozsdás lengőajtó. Amikor meglendültek; kétes értelmű jelenetek töredékei villantak fel kintről is, bentről is. A terem ablaktalan betonfalakból és sötétszürke cementpadlóból állt. Vizesek voltak a falak és vizes volt a padló is. Itt-ott vér és olajfoltok. Néhány csupaszon alácsüngő villanykörte világított.

    Sokan voltunk; férfiak, nők, gyerekek és öregek. Az őrmester fel-alá járkált és üvöltött. Apám vállára dobott véres zubbonyban állt félig a fal felé fordulva. Fiam is a tömegben. Felüvöltöttem: Ne akarjatok katonák lenni! - Ahogy kimondtam; tudtam, hogy semmi értelme. Azt is tudtam; sorsom egyszer s mindenkorra megpecsételődött. Csak egy ütést éreztem a nyakamon, egy rúgást az ágyékomban, és tudtam, hogy mit kell tennem; kezemet föltartottam és a fal felé fordultam. Az őrmester hangja mézes-mázosra váltott. A fiamhoz beszélt: "Ha idejössz és adsz egy puszit; teljes fölszerelést kapsz. Sisakot, géppuskát, pisztolyt, pisztolytáskát..., mindent."

    Csak magamban rimánkodtam: "Ne! Ne tedd meg! Kicsi fiam, ne tedd meg!"    

     

    A próba    

    Véget ért a háború. Színházat akartunk csinálni. Pipaszár lábunkon rongyos nadrág. Játszani akartunk. A rendező kiszemelt egy házat. Nem is volt ház, csak por-kupacok, törött-zúzott téglarakások. Nagy összevisszaság: civilek, profik, amatőrök rohangáltak: "A legtökéletesebb szereposztást kell kihozni!"

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: „Anyám könnyű álmot ígért"

Leszálltam a buszról. Anyám éppen akkor lépett ki a fodrászat ajtaján, ahol dolgozott. Cigizni jött ki.

    – Szia! – Meglepetten mosolygott és meg akart ölelni, de én hátraléptem.

    – Ne ölelgess! –mondtam. – Feljelentettem!

    – Mit csináltál? – kérdezte és elsápadt. – Már megint ez a hülyeség? Nem tudod abbahagyni? Nem fogod fel, milyen lavinát indít a játékod?

    – Játék? Ez neked játék? – Elborult az agyam. – Ezt a szemét Gézát véded? Nem hiszel nekem! Azt csinál veled, amit csak akar. Szánalmas vagy!

    Már kiabáltam. Anyám hirtelen megütött, olyan erővel, hogy nekiestem a kerítésnek. A fehér pólómra absztrakt mintát rajzolt a vérem. Még soha nem ütött meg.

    – Te kis hülye – sziszegte! – Apád halála óta Géza nevel, szeret, mint a saját gyerekét, te pedig rágalmazod?

    Hirtelen megfordult és visszament az üzletbe. Üres lett a szívem. Nagyjából rendbe hoztam magam, elindultam a parkon át a buszhoz.

    Ági azon gondolkodott, miért romlott meg a viszonya a lányával? Dóri szép és okos, de csak egy tizenhét éves kamasz, mit tudhat ő az életről? Hét éves volt, amikor az apja öngyilkos lett. Akkor lépett be Géza az életükbe. Ági imádta Gézát, rajongott érte. Szerette a lányát is, de Dóri egy hónapja elkezdett Gézáról ronda dolgokat mondani. Azt állította, Géza molesztálja őt, ha ketten vannak otthon, simogatja, hozzáér a melléhez, a fenekére üt. Ági nagyon mérges lett. Úgy érezte, a lánya kettőjük közé akar állni.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Körbe-körbe

Levetem a fehér köpenyt, kezet mosok. Érdekes; én mindig kezet mosok, mielőtt elmegyek, pedig ezek nem fertőző betegek. Hiába: megszokás. Esetleg furcsa szokásnak tűnhet, ha valaki erőteljesebben odafigyel. Egy férfi kimegy az ajtón, azután kopogtat rajta. Régi trükk, vicc, dekoncentráció. Ma nyolc új beteg jött, nem súlyosak, három távozott, egy exitált. Ha ez ilyen arányban megy tovább, nem lesz hely számukra. És kinek van helye? Kinek a számára van elég hely? Ezek itt legalább biztonságban vannak: fedél a fejük fölött, tiszta helyiségek, ellátás, kevés munka, munkaterápia, lehetőleg fizikai munka, sport, színjáték. Száztizennégy aktuál neurotikus, ebből kilencvenöt neuraszténia, tizenkilenc neurózis auxietatisz. Hetven pszichoneurotikus, karakterneurotikus, hisztériás, hipochondriás; harmincnégy depressziós; szappan, körömkefe, törülköző, fésű. Őszülök. Ezt mindennap megállapítom: őszülök. Még jó, hogy van, ami tud őszülni. Sokan örülnének ennyi hajnak. Pedig tulajdonképpen olyan mindegy, hogy van-e haja az embernek vagy nincs, és mégis... Hiúság. Negyvennégyben bezzeg nem értünk rá ilyesmivel foglalkozni. Biztos voltam benne, hogy megfagynak a hajgyökereim a nagy orosz télben, térdig érő hóban, de nem, sőt: megerősödtek.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Következmények

Az asszony kilépett a tanya udvarára. Visszafordult, mosolygott. A nyitott ajtón át látta az urát. Feküdt a konyha kövén, mozdulatlan, tágra nyílt szemei csodálkozással, rettegéssel bámultak a semmibe. Elindult a faluba.

    Ráérősen lépegetett, se nem gyorsan, se nem lassan, nem siettette már az időt.

    Gondolatban visszapörgette ennek a hirtelen lezárt életnek a pillanatait. Pista szép szál legény volt, vidám, szorgalmas. Sok lány ácsingózott utána, de végül mégis őt vette el. A házasság elején embere elkezdett iszogatni, na, nem rúgott be, de néha lenyelt egy-két kupica szilvapálinkát. Olyankor bezárult, szótlan, mogorva lett.

    Teltek az évek, a gyerekek szétszéledtek, nem való nekik ez a tyúkszaros semmi élet, mondták.

    Ketten maradtak. Pista egyre többet ivott, de most már nagyhangú, agresszív részeg lett. Egyszer egy hideg, dermesztő téli éjszakán az ember tántorogva, káromkodva jött haza. Az asszony felült az ágyban. Érezte, ahogy a gyomrába, az agyába mar és szétárad a rettegés. Pista betántorgott a konyhába.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Andrea: Véraláfutás

A lábujjaimat már alig érzem. Vékony harisnyám az első lépéskor átázott, a ködtől nyirkos betonon lépdelni közel sem leányálom ezen az éjszakán. De még mindig jobb így, mintha kopogna a cipőm sarka. Még meghallaná valaki. Még meghallaná ő…

    Talán könnyebb lenne az élet, ha a lelket is sejtek alkotnák, ha vérerek hálóznák be, ha bőr borítaná. Akkor lenne esély! Akkor talán egy erős pillanatomban kiteríteném az orvosok elé, megmutatnám rajta a kék-zöld foltokat, a horzsolásokat, a varokat. Látleletet vetetnék.

    A testem makulátlan. Sehol egy sebhely, sehol nincs nyoma a fojtogatásnak, sehol egy vörös folt. Arcomra a mosoly felfestve, hajnaltól napestig. Pedig rosszul sminkelek, ez mégis megy. Értük.

    A hideg már nem csak a ruhám alá, a bőröm alá is bekúszik, miközben az agyam folyamatosan ismételgeti a nap folyamán hozzám intézett mondatokat.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Varjúvér

Régi barátomat keresem az ódon házban, ahol lakott (pontosabban: akkor még úgy tudtam: lakik). Kötényes, papucsos, elhanyagolt külsejű hölgy fogad. (Hölgyet mondok; részben a nők iránt érzett megváltoztathatatlan tiszteletem, részben az asszony fáradt, de nemes arcvonásai miatt.) T. L. úr?!, kérdezi csodálkozva, és elmosolyodik. Láthatóvá válnak ezüstfogai az alapvetően foghíjas szájban. Ó, ő már régen elköltözött. Megmondja a telep címét.
Lepusztult panelházak között csatangolok egyre elcsigázottabban, fáradt arcú embereket kérdezek, mondják: erre, arra, talán ott... Nehezen igazodnak el a teljesen logikátlan építkezés és épületszámozás miatt. Végül rátalálok a házra, amelyik pontosan ugyanolyan, mint a többi azon a telepen. Nézem a szürke panelfalra ragasztott majolikaszámot: ez az! Próbálom kinyitni a fémkeretes ajtót. Nem tudom: zárva van. Keresem a barátom nevét a kaputelefon-csengő nyomógombok mellett. Nem találom. Szerencsére egy asszony, bevásárlószatyorral a kezében éppen jön és nyitja a kaput. Gyanakodva néz rám, de beenged. Tekintetéből azt olvasom ki: nem annyira jóindulatból, mint inkább közönyből, fáradtságból.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Lámpaoszlop

Lekéstem a vonatot. Átutazóban vagyok. Van két órám. Veszek egy térképet, megnézem a várost. Elindulok, talán a Dóm téren kezdem. Nyüzsög az élet. A neoromán stílusú templom lenyűgöző tornyai a felhőkkel ölelkeznek. Tovább megyek. Keresgélek a térképen, ez gyönyörű város, sok a látnivaló.

    Lefordulok egy girbe-görbe utcába. Bogarászom a térképet, valaki rám szól

    – Nézz előre, ma mindenki nekem jön. – Megtorpanok. Sehol egy lélek. Meghülyültem, nem csoda, forr a levegő, negyven fok árnyékban, Nekidőlök a villanyoszlopnak és meghúzom a kristályvizes üvegem.

    – Naaa, nyomod a térdem. – Ez nem lehet a villanyoszlop.

    – Te beszélsz? – kérdezem és már látom, ahogy a pszichiátrián rám mosolyog a fődoki.

    – Igen, és? – Már elkönyveltem, hogy elment az eszem, felnézek. Szép ívű lámpaszemével kacsint párat.

    – Te legalább nem pisilsz le, mint azok a rusnya kutyák – mondja.

szozattovabbacikkhez

 

Csernák Árpád: Isten ajándéka

Hányszor elhatároztam már; mint amikor a bíróságon megfo-gadtatják az emberrel, hogy csakis az igazat vallja, úgy vallom meg én is az igazat, és csakis az igazat, Isten előtt, tettben, kimondott és leírt szóban. Semmi értelme a hazugságnak sem a min-dennapi életben, sem az ún. irodalomban. Fölösleges a kitaláció; kár helyszíneken töprengeni, időpontokon és neveken, az igazat kell meg-vallani; úgy ahogy megtörtént, ahogy és ahol, akivel megéltük, átéltük, akár az álmokban, akár az álmokon kívül. Ha már írni kell – és nekem, úgy látszik, néha kell –: őszintén, sőt akár nyersen, ahogy megszületik a szó. Vagy nem kell írni! Ez is sokszor eszembe jutott. Aztán mégis mindig újra és újra hozzáfogok, és megint neveken töröm a fejem, és új helyszíneken, bármennyire is valóságos a mag. Most ezt nem szabad. Amiről most szeretnék írni, az őszinteséget követel az élveboncolás szintjén. Ez vallomás. Életem legmeghatározóbb élménysorozata, így is fogalmazhatnék: megvilágosodásom története. Istenem adj erőt, hogy meg tudjam írni, hogy fel tudjam idézni!Több mint nyolc éve történt. Azóta él bennem kitörölhetetlenül, azóta gondolok rá, hogy le kéne jegyeznem, de eddig nem tudtam rászánni magam; túl közelinek éreztem, és magamat túlságosan gyengének. Igaz, néhány írásomban felbukkan a történet egy-egy láncszeme, de az egészet, elejétől végig, most próbálom először lejegyezni.

Fonyód-Bélatelep, 1979. július 6., éjjel 2 óra.

Erre a nyárra azt tűztem ki célul, hogy visszatérek Istenhez, visszatérek önmagamhoz; elfelejtem „alakoskodásaimat” és megvizsgálom: va-gyok–e még egyáltalán? Bíztam benne: Isten nem hagy elveszni, de azt álmomban sem gondoltam, hogy egy Krisna-hívő, öreg hindu vezérel majd vissza Hozzá. Nem azért, mert az ő szavai olyan szentek, hanem mert ráébresztett, Krisztus szavai mennyivel szentebbek. Jó volt „beszél-getni” az öreg hinduval, de annál jobb volt visszatérni Krisztushoz. Ez ad erőt, hogy most hozzáfogjak ehhez a munkához, hogy föl merjem idézni életem legszörnyűbb, de egyben legcsodálatosabb történetét, hiszen Vele is találkoztam akkor. Nem, nem jól mondom, többről volt szó; Ő mentett meg minket, Ő adta vissza Máté fiam életét.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kharon ladikjában

Összehúzom magamon a kardigánt, reszketek. A fertőtlenítő szaga, a műszerek fémes csengése hullámzik a műtő kinyíló ajtaján. A lány az asztalon már az alvással és az ébrenléttel küzd. Letelt a műszakom. Nem tudok hazamenni. Megvárom. Senkije sincs. A barátja elhagyta, amikor megtudta, hogy rákos. A smink nélküli arc, a zöld szemek, a huszonkét éve és a gyilkos kór kontrasztja fojtogatja a torkomat. Várok. Sokat. Bámulok ki az ablakon. Az emberek sietnek, a gyerekek lökdösődve, viháncolva iskolába mennek. Végre nyílik az ajtó.
– Maga még itt van? – kérdezi a sebész. Kérdőn nézek fáradt szemeibe. Alig láthatóan nemet int. A remény gúnyosan, kárörvendőn az arcunkba nevet. A lány menthetetlen. Észre sem veszem, folynak a könnyeim. Elindulok haza. Mielőtt felteszem a bukómat, visszanézek. Félelmetes kontraszt, nyüzsög az élet a falak között, pedig egy fiatal lány a semmibe vezető útra lép.
Két nap múlva jobban lett. A szobatársak örülnek. Boldogan mesélik, vacsorájából is evett valamennyit, én azonban tudom, ez mit jelent. Az utolsó napokban szinte mindenki „jobban” lesz. Éjfél után végigjárom a kórtermeket, a rideg, kék vészvilágítást soha nem fogom megszokni. Látom, ébren van, leülök az ágyára.
– Hogy van?
– Gondolkodom.
– Min?
– Mi a bűnöm? Miért büntet Isten? Nem ártottam senkinek.
Megsimogatom a homlokát. Mit mondhatnék? Isten néha háttal ül. Nyirkos kezével váratlanul megfogja a kezemet.
– Milyen lesz odaát? – Most látom először a mérhetetlen rettegést a szemében.
– Nem tudom, de nagyanyám szerint megszűnik a fájdalom és mindenki boldog lesz.
Sokáig simogatom a kezét. Még mozdul a szája, mosolyogna, talán már látja Kharon ladikját, talán arra gondol, milyen jó lesz ringatózni a fekete vízen. Aztán ujjaiból lassan elszökik az erő.
Felállok. Ez a legrosszabb, amikor nem érzek semmit. Hibernált állapot. A fájdalom, az őrjöngésig fokozódó düh később majd belém mar, mint a villámgyors kobra. Teszem, amit kell. A halottal kapcsolatos protokoll szigorú szabályainak megfelelően járok el. Még utoljára ránézek. Amikor letakarom, melléteszem lelkem egy darabját.

Csernák Árpád: A téli légy

...megnézem a legyemet, még mindig ott alszik a cukros tálka szélén, tegnap tettem oda a poros ablakpárkányról. A légy nedvekkel táplálkozik, nedvekkel, verejtékkel, vérrel. Kis tálkába kristálycukrot tettem, a cukorra vizet cseppentettem, épp csak annyit, hogy nedves legyen, tudjon mit kiszívni, de ne ragadjon bele a légy. Ez tegnap történt, és még most is ott van. Tegnap egyszer már leesett a tányér szélérõl, hanyatt feküdt és nem mozdult, azt hittem vége, de nem, talpára fordítottam egy száraz kenyérhéj darabkával, és akkor láttam, hogy még mozog. A cukros tálkába tettem, kimászott a tálka szélére és két fekete cérnaszál darabkára emlékeztetõ mellsõ lábát hihetetlen gyorsasággal összedörgölte, a fejét tisztogatta akár egy kismacska, aztán mozdulatlanul ült a tálka szélén, és még most is ott ül...
...ha decemberben, ádvent idején van egy légy a cellámban, azt megbecsülöm, sõt: egyenesen tisztelem... mennyi csapdát, csapót, mérget kikerült, mennyi veszély elõl menekült, és ide menekült éppen az én cellámba, már nem röpköd, nem támad, nem zümmög, csak él, talán ez a titka... ez a titok: nem kell nyüzsögni, fontoskodni, zizegni...
...voltak idõk, amikor magával ragadt egy hangulat, egy kép, a táj, egy tárgy, egy szín, egy érzés... (akkor még voltak érzéseim, úgy hittem; akkor még volt hitem, úgy éreztem) ...és ömlött belõlem a szó, szinte meggondolatlanul, szenvedéllyel, mintha már meggondolta volna helyettem más, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, mondani... most már nincsenek itt, és én sem vagyok ott, de ha ott lennék, akkor sem mondanék semmit, mert már nem súg az a másik, nincs már meggondolt gondolat...

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A falu bolondja

Pár nap szabi. Kirándulni megyünk. Rakosgatom a táskába amit kell. Hirtelen eszembe jut egy pár évvel ezelőtti nyaralás. Még ma is megrendít a véletlen találkozás egy különleges asszonnyal.
A barátaimmal egy hétre nyaralni mentünk. Az eldugott falu végén kis horgásztó, nádas. Amíg a fiúk felverték a sátrakat, mi lányok beugrottunk a faluba. Vásároltunk ezt-azt. Gyorsabban végeztem, mint a többiek, kimentem a boltból. Ültem a mocimon, vártam, nézelődtem.
Egy férfi sétált felém. Nagydarab maci, apró, kíváncsi szemekkel. Ötven körüli lehetett. Pár lépéssel előttem megállt, karba fonta a kezeit. Bizalmatlanul méregetett.
- Te ki vagy? - nem ismerlek.
- TE ki vagy? - mosolygok rá.
- Én Dodi! - bökdös a mellére.
- Én pedig Anna - állok fel. Látom, hogy sérült, de kedvesen kíváncsi, mint egy gyerek, lelkesen beszélni kezd.
- Anyuval jöttünk, mert vesz nekem csokit. Segítettem neki takarítani. Porszívózni is tudok, csak anya kapcsolja be, mert én ügyetlen vagyok. Tudod, hogy hívják anyukámat? Ilonka néni. Ezt is tudom, mert anya azt mondja, én vagyok az ő okos kisfia.
- Te be tudod kapcsolni? - ráncolja a homlokát.
- Én be. Nevetünk. Tapsikol. Csaponganak a gondolatai, tényleg olyan, mint egy gyerek.
Még beszélgetne, de valaki a nevét kiabálja. - Ott van anya - mutat egy pici törékeny, hetven körüli asszonyra, aki láthatóan nehéz szatyrokat cipel. Hirtelen megfogja a kezem és húz magával. Már csak pár lépésre vagyunk, mikor az asszony mentegetőzni kezd.

szozattovabbacikkhez

Szele Anna: Brencsók bácsi időutazása

Brencsók bácsi - akit falubelimként régről ismerek - útnak indul a fővárosba. Én is oda tartok.
Meg is érkezünk szépen, rendben, ahogyan kell. Dugig megpakolt táskájával óvatosan lekászálódik előttem a vonatlépcsőn, ügyel, nehogy a peronon túlságosan közel kerüljön bárkihez. Gumikesztyűt visel, az arcán zöld műtősmaszk. Nehezen szedi a levegőt, talán meg is szédül a harminckilenc fokban, azt hiszem egy pillanatra kimegy a fejéből az elmúlt nyolcvan-valahány éve, mert felemelt kézzel, bambán végigmustrál amint lassítok mellette, majd kissé kásás hangon rám rivall: “Legalább szikét adjon, az áldóját, doki, ha magának már annyira nehezére esik a bemosakodás!”
Ezt már nem hagyhatom annyiban, és... Kitör belőlem a röhögés, amivel minden óvintézkedés ellenére megfertőzőm őt is; immár együtt hahotázunk. “Este a Vadnyúlban a vendégem egy szíverősítőre, Brencsókbá, elvárom!”, mondom neki mielőtt beleolvadok a pesti aszfalt- és emberdzsungelbe.
Rovom az utcákat, közben elgondolkodom az öregen. Hm... Jó lesz az a kisüsti este, érezni vélem a nyelvem hegyén és torkom mélyén a tüzes nedűt. Csak ne érje semmi baj ezt a Brencsókot.
Később, amikor - keresve valamit - végigtapogatom a ruházatomat, a kezembe akad egy maszk, amit induláskor a feleségem süllyesztett a zsebembe. Megszégyenülve teszem fel.

Csernák Árpád: heg(esed)ek

1. ...rideg, nem nyújtható, nem sajtolható..
2. ...amikor elveszti ridegségét, jól megdolgozható, lemezekké nyújtható, dróttá húzható...
3. ...ismét rideggé lesz, porrá törhetõ...
4. ...megolvad, forr, illékonnyá válik... bár erõsen pozitív jellemû, a levegõvel szemben igen ellenálló, fényét ugyan elveszti, de a felületén összefüggõ védõréteg keletkezik...
5. ...meggyullad, erõsen világító kékeszöld lánggal elég...
_ (Cink (Zn)Horgany)

...az ember átesik mûtéteken... az ember — örökösen — mûtéteken esik át... vágások a torkon, a mellkason, a hasfalon... aztán sebek, varratok, hegek... a torkon, a mellkason, a hasfalon... és ki tudja még hol... (talán) ...a lelken is... mert van lélek, ez vitathatatlan... és ami van, az sérül, és ami sérül, azt megmûtik vagy magától begyógyul, és amit megmûtenek, vagy ami magától begyógyul, az hegesedik... egészen szépek a hegek, mondja a sebész... szép hegek, mondom én is... kell az a „jófajta durvalelkûség”, kell, de ki dönti el, hogy meddig jófajta?... amikor Medve azt „mondta, vagy inkább mesélte” Bianka nevû nagymamájának: „Mindenki le van szarva”, Bianka azt kérdezte: „Én is?” „Medve kicsit hátrahõkölt. Rázta a fejét — nem, nem.” „Akkor nem mindenki. Fontold meg!...” meg kell fontolni... de ezután is mi marad?... elõször talán sírnod kell, elõször talán felfogod a jelenet... a jelenés szépségét...

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kódhiba

Magdi bekukkant a kórterembe.

– Menj a nővérpultba telefonod van – hadarja és siet tovább.

Pont befejeztem az ágyazást, megyek. Egy nővér hív, az ország másik végéből egy hospice házból. Anyám haldoklik, engem akar látni.

– Siessen – mondja a nővér, nincs sok idő! Leteszem a telefont. Picit befelé figyelek, várok valami érzést. Nem érzek semmit, vagyis mást, mint amit normális esetben kéne! Arra gondolok, még ezt sem tudja méltósággal végigcsinálni, csendben, meghalni? Mit akar tőlem? Ő egy nő a több millióból, csak egy arc a tömegből. Nem akarom látni! Nehezen telik a nap. Végre otthon.

Ülök a fotelban magam alá húzom a lábam. Strucc fejemet kiemelem a homokból. Önvédelem, hogy nem akarok rá gondolni, de most elég volt egy telefon, és újra szembe kell néznem valamivel, ami soha nem múlt el fájni. Az igazi nagybetűs anya hiányával, ami gyilkos érzés!

Csak egy baleset voltam. Nem várt gyerek. Anyám hosszas rábeszélésre tartott csak meg. Mivel nagyszüleimmel éltek ők megígérték segítenek mindenben a gyerek körül. Anyám behajtotta az ígéretet. Egész nap feküdt, olvasott, aludt. A tejet lefejte és ha éjszaka éhesen sírtam elvárta, hogy apám, vagy nagyanyám keljen fel hozzám, és megetessen.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Vajúdás

A lány belemarkolt az ágy szélébe, fogait összeszorította, és csak befelé ordított a fájdalomtól. Hatalmas hasa kőkemény volt, a dereka mintha valami prés alatt szilánkokra akart volna hasadni. Már két percenként jöttek a fájások. Minden újabb összehúzódásra megkeményedett a szíve is a méhével együtt.
Végre enyhült a kín, mély levegőket vett, és próbált felkészülni az újabb elviselhetetlen fájdalomhullámra.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – lépett be egy idős, mosolygós nővér a kis szülőszobába.
A lány nem válaszolt. Tudta, hogy hamis a mosoly. Mindenkinek az arcán hamis a mosoly.
– Nem lett volna jobb, ha valaki itt van veled ezekben az órákban? – tette fel az újabb kérdést a nővér, de a lány most sem válaszolt. Már érezte is az újabb összehúzódás kezdetét. Összeszorította a fogait és a szemét, és lábait felhúzta, ujjai úgy szorították az ágy peremét, hogy minden ujjbegye hófehérré vált. Egy halk nyögés hagyta el a torkát, fájdalmas, reszelős, hiába próbálta visszatartani.
– Legalább anyukád bejöhetett volna veled. Olyan fiatal vagy még ehhez – hallotta valahonnan messziről újra a nővér hangját, de már alig volt magánál. A fájdalom valahová máshová repítette, talán egy másik dimenzióba, vagy csak a tudata kezdett kikapcsolni, hogy elviselhetőbb legyen a valóság. Hogy elviselhetőbb legyen minden. A világ.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Éjszaka a Metróban

Elaludt a metrón, olyan fáradt volt. Nem csoda. Az egész napos nehéz fizikai munka kiszívott belőle minden energiát. A szerelvény befutott a Szent Gellért téri megállóba. Ott megállt, és nem mozdult tovább. A hangos-bemondó megszólalt:
„ - Szent Gellért tér. Végállomás. A szerelvény nem közlekedik tovább.”
Ő nem hallotta, hiszen még mindig mélyen aludt. Kis idő múlva belső órája ébresztette. Valami nem stimmelt. Talán a túl sok, nyugalomban töltött idő kezdett gyanússá válni a rázkódáshoz hozzá szokott testének. Kinyújtóztatta elgyötört tagjait. Letörölte álláról az édes alvástól megindult nyálképződés maradványát, majd lassan felkászálódott. Egyedül ő tartózkodott a kocsiban. Odabotorkált az ajtóhoz, mely nem nyílt ki magától. Megnyomta a gombot. Erre kinyílt. Kilépett az ürességtől ásító peronra. A mozgó-lépcsők már nem jártak, így jó sokat kellett gyalogolnia felfelé. Hiába. A kijáratot rács fedte. Erre teljesen felébredt, és némi pánik kezdett felgyülemleni benne.
- Mi a…? – kezdte megformálni a mondandóját, de aztán megragadta a rácsot, és minden erejét megfeszítve húzni kezdte felfelé. Nem engedett egy millimétert sem.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ébredés

„A  csönd  azt  jelenti: ki-ki, midőn  befejezte  már  küldetését, minden  próbatételben  eljutott  már  erőfeszítése  legfelső  csúcsára, túljutott  már  minden  hőstetten, nem küzd  tovább, nem kiabál  többé; feloldhatatlan  csöndben,  örökkévalóan  érlelődik  együtt  a  mindenséggel.”

( N. Kazantzakisz;; Papp Árpád fordítása)

     

Nem tudom mikor kerültem abba a sötét alagútba és mikor kezdtem el a rohanást. Idővel nem mérhető, kilóméterekben nem számlálható út állt mögöttem, mégis úgy éreztem, mintha egyhelyben topognék.

    Csattog az aszfalt a talpam alatt, egyre fáradtabb vagyok, mégis rohanok, mert egyszerűen nem tehetek mást. Cipőmön a vastag, merev műanyagtalp, lábamon  a műszálas zokni is nehezíti a futást... izzik a lábfejem, de nincs megállás, rohanni kell... egyszer elkezdtem, magam sem tudom mikor, magam sem tudom miért, de aki egyszer belekerült ebbe az alagútba, annak rohannia kell...

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Hogy

Magas, szép férfi volt. Az az igazi északi típus. Szemmel láthatóan szintén túl a negyvenen. Csípőre tett kézzel várta, hogy beljebb érjen. Sötétzöldnek tetsző, felgyűrt ujjú, olajos kezeslábast viselt. Gyanakodva méregették egymást már messziről. Tisztes távolban állt meg tőle, úgy mondta el neki, mit akar. Próbált magabiztosnak látszani, kevés sikerrel. Hol egy mozdulat árulkodott, hol a hanglejtés nem alakult a tervek szerint, minden szóval egyre félszegebb lett. A pasas pedig egyáltalán nem volt készséges, épp csak nem küldte el, de nem küldte el. Mielőtt kiért a kapun, még visszanézett, hogy lássa elégedetlen tartással befordulni a műhelyajtón.

Otthon igyekezett nem gondolni az egészre, de folyton előkúszott emlékezetéből, ahogy hiába véli megtalálni a helyénvaló szavakat, valahogy minden olyan sután hangzik. Semmi baj. Mondta magának. Semmi baj, semmi baj… Csak most az egyszer. Aztán kifizeti, és soha többet nem kell visszamennie. Harmadosztályú szerzők írásaival szöszölt, jobbnak látta fel sem nézni a monitorból. Néha szórakozottan maga elé súgta, semmi baj.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf