A fizikában tanultam, úgy rémlik, valaha régen –
Hogyan lehet: a fizikusok jobban tudhatják, mint én,
(Talán nem is igaz. De nekem akkor is szükségem van a hasonlatra.)
Verne Gyula egyik regényében olvastam szintén:
Van úgy, hogy igen-igen nagy csend ül meg a vízen,
Leheletnyi mozgás sem nyugtalanítja pihenő, roppant testét.
ÉSZ
Belátom, nincsen rá okom,
de mégiscsak gondolkodom.
S mert illik őt fitymálva néznem:
esztelenül bízom az észben.
LIDÉRC
A cafatokban rothadó világból
az értelem mocsári fénye lángol,
a holttetem bomló fejére libben,
és megmutatja fogsorát mezítlen –
Ijedten néznek utánam
bölcsek, kígyók és tanárok,
hogy mimódon léptem átall
előttük a híres árkot.
Zsinórral mérik utamat,
arasszal a lábom nyomát
s vitatkoznak: mint jöhettem
a mélyből a magasba át.
Magyar népballada
Így iszik, úgy iszik három hajdu-legény,
Bíró Zsigmondnénak kötött kapujában.
Kisétál hozzájuk, aj, Bíró szép Anna:
– Hovávalók vagytok, három hajdu-legény?
– Meződebreceni s aj, bé barassai.
– Nem ismertek-e Hajdu Benedeket,
Hajdu Benedeket, az én édesemet?
– Mi bizony ismerjük, kenyeres pajtásunk.
– Nem bánjátok-e ti, elmenjek veletek?
– Nem bánjuk, nem bánjuk s nyereségnek tartjuk.
Be sétála hamar, aj, Bíró szép Anna:
– Anyám, édesanyám, édes-kedves anyám,
Így iszik, úgy iszik három hajdu-legény
Bíró Zsigmondnénak kötött kapujába.
Magyar népballada
Kékellik a Mátra: eső akar lenni, –
Keres a vármegye, be akar fogatni.
Szilajon hát, szógám, nyergeld fel a Pirost,
Hadd úsztatom átal a zavaros Marost.
Megyek Vásárhelyre, megnézem a pajtást;
Hogyha lovam fáradt, tudom hogy nyergel mást.
Hogyha felnyergeli a fekete keselyt,
Jöhet a vármegye, tudom hogy el nem ejt.
Zavaros Maroson magam által teszem,
Bánáti gulyásnál jó vacsorát eszem.
Egy harmadfű tinót a kedvemért levág,
Kibül az én fogam majd jóízű húst rág.
Magyar népballada
Nádi Jancsi a csárdába
Ráparancsol a csárdásra:
– Húzza le a férhangokat,
Hadd mulassam ki magamat!
Nádi Jancsi Fenékbe van,
Zsandárok izenve van:
Most jöjjetek hamarjába:
Nádi Jancsi a cásrdába!
– Még egy icce borom járna,
Ha az idő el nem járna…
Az idő már későre jár,
Az ajtónál áll hat zsandár.
– A Képes Krónika nyomán –
Amikor Szent István király a népet keresztény hitre térítette, sok vezér ellene szegült, mert nem akarták elhagyni a pogány hitet. Ezért Szent István király hadat kiáltott a vezérek ellen.
Először Koppány vezért támadta meg, akinek Somogyban volt birtoka. Koppány már Géza fejedelem idejében hatalmas vezér volt, és a fejedelem halála után Istvánt meg akarta öletni, hogy örökségét megszerezze.
Ezért Szent István király összegyűjtötte seregét, és megtámadta Koppány vezért. A királyt a Garam folyó partján övezték fel először karddal, itt állítottak testének őrizetére két főembert, Hontot és Pázmányt. Az egész sereg vezetését a király egy német úrra, Vencellinre bízta.
Megkezdődött az ütközet, mindkét részről nagy bátorsággal harcoltak, végül hosszú és véres küzdelem után Szent István király győzelmet aratott.
– Ilosvai Selymes Péter költeménye nyomán –
Sok érdeme volt a nagy erejű Toldi Miklósnak, becsülete is Lajos király érdeme szerint, egyszer mégis úgy megsértette, hogy Miklós három esztendőn át feléje sem ment a királyi udvarnak. Nem is hiányzott a fényes uraknak, de egyszer a király kopjatörést, újudvart hirdetett, s akkor mindenkinek eszébe jutott a Toldi Miklós neve. Hogyne jutott volna eszébe, amikor egy olasz bajnok egymásután porba vetette a magyar vitézeket! Hej, de sok kopját összetörtek Németújhely piacán, de hiába, mert mindig az olasz bajnok maradt a győztes.
Amikor Lajos király ezt látta, erősen szégyenkezett és felsóhajtott:
-Hej, ha Toldi Miklós itt lenne!
Meghallották a király szavát Miklós régi barátai, és Németújhelyből levelet írtak az öreg vitéznek.
Toldi Miklós pedig egy cseppet sem késlekedett. Mindjárt Pestre indult, ott egy szerzetestől barátruhát kért, és csuhában pattant fel kurta pej lovára. Nemsokára bevágtatott Németújhely piacára.
– Bonfini krónikája nyomán –
Addig bíztatta a pápa úr Mátyás királyt, míg hadba nem szállott apósa, a cseh Pogyebrád ellen.
Amikor Mátyás már Brünn városát is meghódította, Pogyebrád is oda sietett seregével, hogy legalább a fellegvárat felmentse.
A cseh király nagy sereggel vonult fel, ott haladt el seregével a magyarok tábora előtt.
Mátyás király fent táborozott a dombtetőn, onnan könnyen megtámadhatta volna apósa seregét, de nem tette.
Amikor a cseh sereg a magyar tábor előtt elhaladt, egyszerre Pogyebrád megpillantotta Mátyás királyt, és így szólt hozzá:
– Hát így bánsz velem, édes fiam? Mint ellenség támadod meg atyádat? Bárcsak egy szoros helyen találkoznánk, hogy megvívhassunk egymás ellen!
Lakott Budapesten egy özvegy asszony, annak volt egy Gyurka nevű kisfia. Az özvegy asszony egyszer húsz fillért adott a fiának és elküldte boltba, hogy hozzon sajtot. Gyurka a boltba ment. Útközben a pénzzel labdázott, földobta a levegőbe és elkapta megint. A húszfilléres azonban egyszerre leesett a földre, tovább gurult a kövezeten és eltűnt az utcai csatorna rostélyában. A fiú ekkor nagyon megijedt és lekezdett keservesen sírni.
Arra jött a rendőr.
– Miért sírsz? – kérdezte Gyurkától.
A fiú elpanaszolta, hogy a húsz fillérje beleesett a csatornába.
– Ha nagyobb bajod nincs, azon még segíthetünk.
Azzal kézen fogta Gyurkát és magával vitte. Jó sokáig mentek együtt, girbe– gurba utcákon át, végül beléptek egy ócska nagy ház kapuján. A homályos nagy udvar teli volt ládákkal meg hordókkal. Az udvar végében volt egy vasajtó. A rendőr kinyitotta az ajtót és így szólt a kisfiúhoz:
Báth Mihályt férfikora delén többek között Margaréta csábította el. Elcsábította? Igen, ez történt az alapjában szerzetesi hajlandóságú Báth Mihállyal, amint rendszerint a nők csábítják el a férfiakat, ám különféle elfogult írók mégis következetesen az elcsábított nőkről ámítanak érzékeny törtnetekkel. Hiába nem szándékozik a szerencsétlen férfi, ha a nő akar. A fehérnép ilyenkor még a sátán ükunokáit is mozgósítja, hogy pajzán célját elérje, és pákosztos hajlamait megelégítse.
Báth Mihály legszívesebben dunántúli udvarházban élt volna, elvonulva a hívságos világtól. Sokszor elképzelte a maga portáját, mely – sajnos – álomkép maradt. Domboldalon feküdt a megálmodott ház, nagy kerttel, melyben gyümölcsfák és vetemények vigasztalják gazdájukat. A kerthez természetesen szőlő csatlakozott présházzal, annak hátsó szobácskájába húzódott volna el Báth Mihály, ha meglepi a tiszta magány vágya. Természetesen a méhes sem hiányzott, és ducifarú menyecske töltötte volna be a háziasszony tisztét. Arra is nemegyszer gondolt Báth Mihály, hogy talán erdőbe húzódik, de az erdőt időnként ellepik gyilkos szerszámaikkal a vadászok. Báth Mihály pedig sohasem vett fegyvert a kezébe, mivel ősei a különféle harcokban helyette is kiverekedték magukat, és még egy veréb életét sem oltotta ki. Ám mindhiába ábrándozott, a sors sohasem volt kegyes hozzá, fütyült vágyaira, mégiscsak a városban kellett maradnia, mindenféle gonosz kísértések közepette.
A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a réti ösvény mellett a Gyerkó nagy cserfája alatt a fűben. Idegen, ki tudja hovavaló tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.
Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.
– Hé atyafi! – kiáltott rá. – Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!
Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment reá és akkor látta, hogy már meg van merevedve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte a harmat, féllába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában, vagy álmában felhúzta.
– Ne ez csinált nekem elég bajt! – döbbent meg.
Tudta, hogy kijön a komiszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.
Az udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, lányok – diákok, kéksapkások. Tíz-tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszúnadrágos ügyetlen lábaival.
Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szegletesfejü fiú – egyhangúan elkedett számolni.
A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt s végül már csak egyetlen, zöldarcú, sovány kamasz maradt a helyén. „Csüle!” – vágta hasba a szegletesfejü. S a többiek szájáról ujjongva röppent el a kiáltás:
– Zöldbéka a csüle!
Ó, milyen robbanó fiatalok
ezek a májusi zivatarok!
Mily dúsan vág le felhőkből a fény…
S villámtalan vénségem mily szegény.
Piroslik a cseresznye a
Fán,
Ilyen piros még soh' se' volt
Tán.
Rigó füttye üdvözli is
Már,
Rája szegény olyan régen
Vár.
Megcsipkedi, megénekli:
«Ó!
Turbékol a gerle, fütyül a rigó;
Ah, élni virulni, szeretni mi jó!
Ezt zsongja a fűszál, ezt zengi madár:
Oly szép ez az élet s oly kurta a nyár!
Turbékol a gerle, fütyül a rigó…
Majális az erdőn, táncos dalihó;
Lágyabb hegedűhang s füttyös klarinét
Vidítja az erdő búsméla szívét.
Lüktet már a hólé a fákban
rügyettúró s a friss zöld zizeg.
A világ langy istállójában
ökörszemű Napisten liheg.
Új barázdák parázna fényben
forrnak, sugarak csengnek, bongnak
összekondulva fönt a szélben
s arany darazsak duruzsolnak.
Virágzik az orgonafánk,
Tavasznapok, szentek,
Pesti csalogánypoéták
Van-e ilyen nektek?
Kiadjátok a pénzeteket
Szagos orgonára,
Látjátok, itt terem nékem,
S nem nézhetek rája.
Lányok, lányok! Édes álmok
Álmodói talpra! hopp!
Hajnal ébred… nyüzsgő élet
Zörrenti az ablakot!
Itt zephír leng, ott madár zeng,
Ághegyen gyöngyszem ragyog,
Itt bogár zsong, ott virág ont
Égbeszálló illatot.
Lányok, lányok!… Hallga! hallga,
Zöld vetés közt domboldalba
Most kezd dalt egy fürjkakas:
Pitypalatty… Pitypalatty!…
Múlik… múlik a tavasz!
Lélek, Tűz és Láng, oldd meg nyelvemet:
Zuhogjon róla tüzes zuhatag.
Amerre ömlik lávaként igém,
Pusztuljon minden rossz lélek-lakat.
Az ember lelke hadd legyen olyan,
Mint Te, Tűz és Láng, Szeretetfolyam.
Szín és fény csorog át a szememen:
A föld szépsége, jaj, megbabonáz.
Fülembe árad buja muzsikája,
Vérem forralja pogány furcsa láz.
Mámorban fürdik minden idegem:
Az ég oly messze, olyan idegen.
Piros pünkösdre virradólag
- éjfél után három lehetett -
kimentem én is,
hogy megjárjam a Szent Hegyet.
A Hegy körül kereszt keresztet ért,
zúgott az "ékes virágszál," és szállott
föl a magasba, lobogtak a zászlók.
Előrefutottam, hogy elérjem
a Jézushágót.
Bibliai, bűvös Hajnal:
Köszöntünk halk, mély sóhajjal,
Énekszóval, imás ajkkal!
Piros Pünkösd! vártunk, vártak.
Lelki-szomjjal megkívántak
Juhai az örök nyájnak!
Vártak rád az aggok, árvák,
Akik sírva, kínba’ járják
Harcos-élet Golgotáját!
Kedvesem, halvány-szép kedvesem.
Ki ott maradtál a kicsi faluban.
Ma éjjel e százcsodájú városból
reád gondolok.
Milyen is az ajkaid? – örök-vérpirosak?
Milyen ízű a csókod?
Hát az ölelésed?
Mit csinálsz most?
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt
s kék úton jártam ődöngőn, magamban.
Kezemre néztem: hamvas, túlvilági
kékség imbolygott bőröm bársonyán is.
Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe.
Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál, és milyen volt a hangod?
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Karom kitárul önkényt,
Szívem föl-földobog.
Ki az, kiért így égek?
Mi az, mi így epeszt?
Jöhet, jöhet-e, kérdem,
Istentől ily kereszt?
Talány vagyok magamnak,
Nincs kit szeretni még;
S ah, mégis érzem, érzem,
Szívem csak érte ég!
Míg a szellő fújdogált
lányka járta a határt,
ifjú lányka, szőke lányka,
vadrózsával a hajába:
Szólt a szellő csöndesen:
– Hová – merre kedvesem?
De a lányka bíz nem értett
semmiféle szél-beszédet.
S ment a lányka, mendegélt,
míg egy útkereszthez ért.
Barna legény várta éppen
bokrétával a kezében.
Keskeny kis patak a Korhány,
vize lassan messzire foly,
s Geszt mellett a habjaiban
sulykoló lyány áll és dalol –
A parton tört bodzavessző:
tíz év múlva olyan lesz ő.
Mert jövendő urával majd
falujából ki-kiszorul
Gyantére, hol szíven veri
cselédjeit gróf Tisza úr.
S bizony rajta se könyörül,
gúnnyal rakja őt is körül.
Szomorú, hogy engem szeretsz,
kit már bénává vert az élet,
ki már futok e rossz csatából,
kit lélektelen, véres bolondként
a reménységből, várakozásból
bottal kergettek ki az évek.
Ó, aranyország, szerelem!
Most szárnyaimat szerelem,
s kána-szirmok harsány tüzében
lobog a szívem az esti szélben.
Aztán lehullok. Hűs az arcom,
amint mosolygón, mélyen alszom.
a kék mezőn. Piheg a friss fű…
…Cigányangyal, fekete-tincsű,
úszik az ég opál tején
piros sapkával a fején…
1930
Berzsenyi emlékére
a kertben állt őszin és sokáig
beszélgetett egy almafaággal
a fák készültek elrepülni már
a költöző vándor vadlibákkal
már régen nem írt csak hátrált egyre
mert mélyült a karcolás a hitvány
feje körül darázs – gloriola
zsémbes paraszt szent dohogva Niklán
1970
Magányos makkfa kősziklás hegyélen,
Vásári zajban riadt idegen;
Haragvó bánat, szomorú szemérem,
Nemteljesült vágy, átkos szerelem.
Hunyt szemmel néz egy elveszett világba,
Mint vén oroszlán sivatag tanyán:
Álmodni csalja emlék délibábja,
Hattyúi kép a múlt tündértaván.
Bús kérdést sajgat titkos végtelenbe:
Ti csillagok, ti egyedülvalók,
Mocsárba mért fúl szívek szűz szerelme,
Virágkehelyben mért ül ronda pók?
Vendégmunkásként, ismerős ég
alatt szolgálni köt a hűség.
Hazám enyémnek itt hazudják
ismerős szagú mellékutcák.
Szegődtem volna mindenesnek
az időhöz, de elkergettek,
száműzettem saját jövőmből,
s hogy nem kotródtam el a földről,
Unlak már, vers-csírát meddősítő,
fűperzselő kánikula-idő,
unlak, vadgerleszó, vadgerlecsókok.
Jöjj, szikkadt gyökereket kereső,
hűsen suhogó permeteg-eső,
jöjjetek halk és csóktalan pirókok.
Szólnak a szelek, a szeleburdik,
egyre huncutabb hangon.
Száraz szólamok fölött ez az én
igaz, vidám rangom.
Borzalom ébred. Borzalom álmodik.
Kitépett szívekben vérzik nemzetünk:
Férgek ülnek törvényt, a nép haldoklik!
Csak a félelem keserű kenyerünk!
Isten látod! Véres az Ég! Halottaink
több ezer éve sírnak, gyermekedért!
Mivé lett, drága néped, meggyalázott Vér!
Ébreszd fel bennünk, amiért születtünk:
Old fel a láncot – DNS-félelem kód -,
a belénk vert hazugság-függőségünk!
Inkább a halál, mint e torz illúzió!
Isten látod! Véres az Ég! Üzen nekünk:
Örökké félni, meg se kell születni,
ha nyakunkon mások gondját kell viselni!
Ez a vidék, jobbágyi esetlen
Kezeivel ez nevelt föl engem
s tett elibéd… ahogy ezer éve
borát, rozsát urai elébe.
Elfogadtad: lába elé rántott,
ha szolgád volt, most az uraságod.
Nézz szemébe, nézz fel a határnál:
akarod vagy nem, ez a hazád már.
Lepkeútról ökörnyálak
fonódtak reám palástnak.
Megvakultam, hogy ne lássak –
a Duanvölgyben alásnak.
Megvakultam, szegény fejem,
mégis száz kard nyúl ellenem.
Véremet árva föld issza –
árva szívvel vágok vissza.
Adjál én Istenem erőt,
adjál ennyit, mint ezelőtt.
Adjál kardot, adjál szívet,
míg az élet el nem siet.
Az első elem te vagy, a Nap,
a második a Víz, és hogy a
földdel háljak, a Föld a harmadik,
akit nevezek anyának a
hatalmas égbolt alatt.
Babot és virágot vetek, szövök
szövetet, és lámát terelek,
gidákat. Itt, a hegyek között
hegybéli fennsíkon a házak.
Élek, mert nem találnak.
1988
Magyar népballada
Budai Ilona ablakba könyökle, –
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kincses kis ládája,
S kincses kis ládáját hóna alá fogja,
Hajadon kis lányát jobb kezin vezette,
Futkosó kis fiát bal kezire vette.
Megyen, megyen, megyen, sűrű, fenyves erdőn,
Egy fölhagyott úton, sötét rengetegön, –
Hát, mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar leteszi hajadon kis lányát.
Hajadon kis lánya ilyenképpen síra:
– Anyám, édesanyám, ne hagyj el az útba!
Magyar népballada
– Anyám, anyám, édesanyám,
Gyulainé édesanyám –
Én elveszem Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.
– Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton –
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát!
– Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya!
Magyar népballada
– Gyere velem, Molnár Anna,
Gyere velem bujdosásra;
Gyere velem bujdosásra,
Burkusfának árnyékába!
– Nem megyek én, Zajgó Márton,
Itt nem hagyom csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Kartőn ülő kicsiny fiam…
Mégis elment Molnár Anna,
Burkusfának árnyékába.
Feltekinte Molnár Anna,
Burkusfának ágaira.
– Küküllei János és a Minorita krónikája nyomán –
Szállott a hír, hollószárnyon szállott: Averszában meggyilkolták a magyar királyfit.
Amikor a hír Magyarországra érkezett, már úgy tudták a hírhozók, hogy Johanna királyné ajándékával, egy selyemzsinórral fojtották meg Endrét, mert Erzsébet királyné úrasszony, aki erősen féltette fiát, olyan gyűrűt húzott az ujjára, amely méregtől, acéltól megvédelmezte. Jól tudták ezt a gyilkosok, azért pusztították el kínos halállal a királyfit.
Fájt a szíve Lajos királynak, erősen fájt, mert igen szerette a testvérét. De a fájdalom hamar átadta helyét a haragnak: meg akarta torolni az öccse halálát. Az is eszébe jutott, hogy a szicíliai királyságot sem engedi át másnak, mert ahhoz most már neki van joga.
De milyen más az anyai szív! Ki írhatná le annak fájdalmát? Az anya keserűségét, siralmát emberi nyelv el nem mondhatja. Kimondhatatlan keserűség tépte, mardosta Erzsébet királyné úrasszony szívét.
– Somogyi népmonda nyomán –
Amikor Szent István Szalacska várát ostromolta, katonáival sokáig volt a vár körül, mégsem tudta bevenni. Később bíztatta katonáit, hogy szökjenek be a várba, de egyik se mert bemenni.
Ekkor Szent István fogott egy rossz kereket, és bekarikázott a várba. Itt bognárt keresett, s talált is. Neki adta a kereket, hogy csinálja meg másnap reggelre.
Estefelé járt az idő, szállást keresett. Kapott is szállást egy öreg néninél. Amikor lefeküdtek, azt mondta Szent István a néninek:
– De nem tudja ez a Szent István ezt a várat bevenni!
Azt mondja rá az öreg néni:
– Erdélyi népmonda nyomán –
Egyszer a kunok nagy sereggel megrohanták Kolozsvár falait, és már erősen szorongatták a várost.
Amikor Szent László király ezt meghallotta, tüstént hadat kiáltott, és erős sereggel megtámadta a kunokat.
Hullott a pogány, mint a fű a kaszás előtt, s aki tudott, lóhalálában menekült a magyarok elől.
A magyarok pedig vágták, kegyetlenül aprították a menekülőket.
Ekkor a kunok vezére hirtelen kibontotta az iszákját, ki a tarisznyáját is, s mintha magot vetne, a sok aranyat az üldöző magyarok elé borította. Erről példát vettek a többi kunok is, csak úgy szórták az aranyat, hogy a magyarokat megállítsák, és életüket megtartsák.
Hogy is kezdődött? Szeretném az elejéről elmesélni nektek az egészet. Izgalmas, felejthetetlen nap volt az egész II. b. számára. Talán az volt az eleje mindennek, hogy Takács Feri nem írta meg a leckét, nem tudta megfejteni a példákat, s elhatározta, hogy a szünetben visszalopódzik az osztályba, és lemásolja az egészet Szabados Gyurka füzetéről. Sikerült is észrevétlenül visszaosonni, kinyitotta Gyurka füzetét, de a példákat meg se nézte, mert egy kék borítékon akart meg a szeme. Gyurka édesapjának volt címezve. Belekandikált. Pénzt látott benne. Sokat, százhúsz pengőt. És akkor egyszerre eszébe jutott, amit szeretett volna megvenni, amire szüksége lett volna, ha nem hangzik feléje otthon mindig az a szomorú kérés: Miből? És a százhúsz pengő egyszerre ott volt a kabátja bélésében. A borítékot pedig összegyűrve Szenthe Sanyi padjába dugta. S a számtanpéldákkal már nem is törődve, gyorsan kisettenkedett. Sietett az udvarra, elvegyült a fiúk közé. Lármázott, ugrált, hogy mindenki vegyen róla tudomást.
Valahogy elhirtelenkedte szerepét ezidén a nyár. Nem várta meg a végszót belesütött a tavasz közepébe. Ragyogó kacagásával megtévesztette a természetet, vígan keresztülhúzott minden számítást. És most, amikor hivatalosan is teljesíteni kellene kötelességét, egyszerre unatkozva abbahagyja és szeszélyesen búcsúzni kezd.
A naptár szerint még kánikulának kéne lenni. De kint már ökörnyál kísért a levegőben és őszi skálákra hangolódik a szél. Váltakozva zuhog az eső és ragyog a nap, egyre hűvösebb mosolyával. És mintha mindenki vissza akarná fogni egy–egy sugarát, tárt ablakok vetítik kifelé a sötét szobák vágyódását.
Mint kíváncsi kút mélye tátong üresen a nagy udvar, amint éhesen és titokzatosan pislognak egymás felé az emberi hajlékok nyitott szemei.
Hirtelen kicsapódik az egyik udvari lakás ajtaja.
A mi papunk, az öreg Mátyás József úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes, fiatal, nyálas szájú gyermekember légire megpirongatta.
– Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak, s nem lopnak annyit, mint az ön községében.
– Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap.
– Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondogatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…
Amikor a vármegye községi bírókat becitáló gyűléséről Nagy András gazd’ uram hazafelé tartott, valami oknál fogva csontkeményre fagyott a faluja határában. Hideg téli szél kóválygott a határban és nem szelíden, hanem durván esett a hó… A fehér csillagok befurakodtak az ember fülibe, s betömték a lélegzetet vevő ember orrcsatornáit. A szél teljesen megbolondult. Hol elölről hátrafelé, hol hátulról előre lökte a vándort. Órasétálóként mozogtak az országút jegenyefái, akik már időben, ünnepi csöndben – gárdatisztekként mereven álldogáltak. Elég az hozzá, hogy Nagy András megfagyott a határban… Másnap lelte meg a mezőőr. Hazasuhantották szánon és felravatalozták a tulipános ládára. Gyűrűt vontak a rokonok a láda körül. De azért a kétely piszkálta a zuzájukat. A halálesetet így állapította meg Kis Örzse, akit »vénboszorkánynak« hívtak a faluban. Mindenkinek ezt suttogta:
– A várostól errefelé hét csárda van hazáig. És ez a halott biztosan bepálinkázott élete utolsó óráiban. Nem csoda, hogy elbukott és megdermedt, mint a faszent…
Az udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, lányok – diákok, kéksapkások. Tíz–tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszúnadrágos ügyetlen lábaival.
Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szegletesfejü fiú – egyhangúan elkedett számolni.
A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt s végül már csak egyetlen, zöldarcú, sovány kamasz maradt a helyén. „Csüle!” – vágta hasba a szegletesfejü. S a többiek szájáról ujjongva röppent el a kiáltás:
– Zöldbéka a csüle!
Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.
Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.
Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok –
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.
