Megcsókolom a kis talpadat;
Rózsás legyen útja,
Tövis, hogyha beleszalad
Az én szívem szúrja.
Simogatom kicsi kezed
Áldást osszon széjjel,
S ami vágyam el nem érhet,
Te majd kicsim, érd el!
Mosolyomat az arcodra
Hitem mosolyogja!
Lépteidet féltve – bűntől –
Angyalsereg óvja!
Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.
Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.
Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?
Feléjük indulnak az utcák,
lassan testükbe gyökereztek,
szűk sorsuk beléjük fogódzik,
mint földbe a vásott keresztek,
vagy nők a levendula-szagba,
mikor már túl sokat szemeztek,
s a napjaik, bús libasorban,
hosszú kötélen lengedeznek,
mint kormos szélben rongyos ingek,
miket egyszer kiteregettek,
szekrénybe többé sose tesznek.
Honvéd! Csak egy szó. Szürke, mint a többi,
Csendesen, lágyan mondja ki a szánk.
Hat betű. Hat hős. Abc seregből.
S már tudjuk, hogy veszélyben a hazánk!
Honvéd! Úgy írod, mintha semmi volna.
De napsugárral lesz tele a lég!
Virágeső hull a szó szent nyomában.
Honvéd! És nincsen semmi veszve még!
Sápadt lányarcok rózsába virulnak.
A kötés lágyabb. Csendes a beszéd.
Honvéd! A szívünk adjuk oda néki
És leborulva csókoljuk kezét.
Lázas szemével szörnyhalálba nézőn
És meredt karral, futva megy tovább!
Ajkáról rémes kiáltás tör égig!
Honvéd! S nem bántják magyarok honát!
Kiknek mély álma még a jeltelen
Sír mélyén is a drága hont vigyázza:
Holt hőseink, ti, magyar katonák,
Most ünnepel egy nemzet büszke gyásza.
Felétek hódol zászlók erdeje,
Néktek tiszteleg az élő nemzedék,
Tinéktek nyílik minden virág,
Tirátok szórja fényét most is az ég.
Néktek szent hősök hagytak örökül
A büszke kardot s a zöldellő bakbért
S hogy szent juss, édes áldozat legyen
Vérrel áldozni és halni a honért.
Tudjátok-e, mi zúg fellegekben? –
Zord Istent hord ölében a vihar,
Mely ront, rohan, a háztetőn letépi
S a fákra sújt tüzes villámaival!
Tudjátok-e mi zúg a fellegekben,
Tudjátok-e?
Magyar honvédek mennek támadásra,
Hogy összezúzzák honuk ellenét;
Lelkük haragja zúg a fellegekben
S villámai cikáznak szerteszét!
Magyar honvédek mennek támadásra,
Magyar bakák!
Rájuk sikolt a srapnel, mint a vércse,
Ha leshelyből zsákmányra ront;
Géppuskák jégesője söpri őket:
Ritkul… ritkul…, de büszkén áll a front!
Rájuk sikolt a srapnel, mint a tüzes láva,
E vasfolyam!
Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?
Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.
Innét, ahol lakom,
Ellátok én a csöndes temetőre,
Mely ott terül el a dombos oldalon
S lenézeget az útra és mezőre.
A lombjavesztett bokrok s fák alól
Elnéznek messze, messze a keresztek…
Madárszó sincs most, csak a szél dalol –
s temetnek benne, mindennap temetnek.
Beszédes fejfák gyűlnek, gyűlnek sorra,
Félek számolni… már nem számolom…
Mintha ezer szív bánata zokogna
A hópalástba burkolt hantokon.
Mintha az élet s ifjúság tündére
Lofordított fáklyával állna ott
S Niobeként hajolna a halott,
Hazaért vérzett hősök hűlt szívére.
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.
„Asszonyom, nem zaklatom vallomással,
Nem ragadom meg átlátszó kezét –
Ön tudja jól, hogy sok és nagy hibám közt
Van egy erényem: az őszinteség.
Hajam őszbe vegyült s a szívemben már
Közönnyé tompult minden fájdalom –
Bizony, későn találkoztam kegyeddel,
Pedig rég kerestem önt, asszonyom!
Éltem! szerettem egykor ifjú tűzzel
És csalódtam én is, mint annyi más.
Szívemre vettem. Vergődtem, zokogtam,
Míg végsőt lobbant minden lángolás.
Napfény derül most a lelkemen újra,
De már nem délben, hanem alkonyon…
Utolsó vággyal, haldokló reménnyel
Imádom, imádom önt asszonyom!
Fájdalmas hét sebem égő tüzes ajka
Feslik ki virágba álomtalan éjem…
Hét szál piros rózsa hajladozik, bókol,
Mintha felbuknának nagy fekete tóból.
Piros rózsák között didergek fehéren.
Micsoda tó vagy te, vészek éjszakája?
Tava vagy talán a bús szomorúságnak?
Könnynek? fájdalomnak? kínzó szerelemnek?
– Akik idejönnek, könnyes szemmel mennek.
S vért verejtékeznek, kik partodon állnak.
Hét szál piros rózsa, kínoknak tavából
Remegő kezekkel íme most letéplek.
Rádobom a habra… Vigye csókos álom!
Ringassa keresztül életen, halállon.
Éjfélre, éjfélre az ágyadhoz érnek.
Örök ritmus hull a szívemre:
Fájdalom, csók, ostor, napsugár,
Életem forró bűne, szerelme.
Ütésük nyomán vágyak ömölnek,
E hangvillán a lélek muzsikál.
A vágyak szállnak, vagy összetörnek.
Az egyik büszkén magasba tart,
Gőgösen, mint a kőszáli sas;
Föl, hol titkos ködbe vész a part.
Tomboló vihartól se retten,
Följut a szűz ormokig talán…
Vagy visszahull szárnyaszegetten.
Huhogó bús madár a másik,
Kuvikol fényes házak ablakán.
Éneke gyász, intése halál.
Nagy múlatságom van: barátim
Szünetlen házasítanak;
Mátkája voltam hírben immár
A táj minden leányinak;
De én csak azt mondom mosolygva:
Ki megnősül, bizony bohó!
Ne házasítsatok, barátaim,
A lány szeretőnek való!
Szerető...! e lángkép lelkemben
Ugy melegít, tündöklik, ég!
Minő bágyadt, élettelen szó,
Mi árva eszme: feleség!
Amaz forró, mint a zsarátnak,
Ez hideg, halvány, mint a hó;
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!
Bennünk az élet orgonája zúg,
Virágos erdők Pán-zenéje zeng,
Amerre jártunk csillogott az út,
De most a sorsunk végtelenbe leng,
Bús szekerünkkel megfordult a rúd,
Kék csillagok közt jár a regement, -
(… Havas tejúton ezrek tűnnek el
S a távozóknak szíve énekel.)
- Szép volt az élet, - májusok zenéje,
Kora tavasz és nyíló ibolyák
És sétálni a lánnyal kéz a kézbe’
Folyók felett napfényes hídon át
És futkosni a vadvirágos rétbe’
És szürcsölni a vágyak tűzborát. –
(… Havas tejúton ezrek tűnnek el
S a magasban a kórus énekel.)
Ifjú szívek, ti elveszők, ti árvák,
Szegény szívek, - örökre távozók,
Ó zengjétek az élet áriáját:
- Szép volt a tavasz, édes volt a csók,
Még ifjú testünk ünnepórák várták,
Boldog lelkünkben hegedű dalolt, -
Most lépteink a végtelenbe döngnek
És új tavaszok többet sohse jönnek!
1916
1.
Gyergyón innen, vagy még azon is túl,
Hat cifra ló hányivetin indul.
Arany zabla, gyémánt patkó,
Tiszta fehér az a hat ló,
Tiszta üveg mögöttük a hintó.
Mért is jöttél üveges hintóba,
Mért nem jöttél csak úgy, gyalogsorba,
Ázva-fázva, rongyolódva,
Akkor is maradtál volna,
Tán a szívemre borultál volna.
2.
Megállok a keresztútnál,
Ahol nyáron annyi fehér virág van,
Visszahoz a szívem ide,
Akármerre járjak künn a világban.
Vándordaru búcsúzik fenn,
Dér csillog a levelen
Dérütötte avar között
Parányi kis lábad nyomát keresem.
Zene szólt a templomelőtti téren
A virágborította fák alatt
S az áttetsző, estéli szürkeségben
Reszket valami régi hangulat.
Könnyű ruhákban, szinte észrevétlen
Közeledik egy ifjú lánycsapat,
Már lesnek rájuk jókedvű diákok,
A szél útjukra szórja a virágot.
Bizton van köztük egy aranyos, szende,
Meg se hajlik a fű, ha rátapod.
Érte gyulladt egy ifjú szerelemre
Kinek lelkében meg nem írt dalok
S amíg köröttük pompázó színekbe
A tavasz minden sugara ragyog,
Szövődik szívük egyszerű regénye,
Egy mosoly, egy könny… és azután vége.
Fog az a fiú még állani búsan
Itt, a virágbelepte fák alatt,
Ha majd ott kinn, a terhes életútban
Kitépték lelkéből a vágyakat.
Fog egyszer még itt, az esti borúban
Merengeni egy karcsú lányalak,
Oh, ők is vissza fogják sírni még
Első ábrándjuk színes idejét!
1911-ben indította meg Röttig Odó soproni nyomdatulajdonos a Kultúra című szépirodalmi folyóiratot. Kiállítása olyan volt, hogy azóta sem jelent meg a magyar vidéken hasonló nagyszabású időszakos írás. Munkatársai sorában megtaláljuk a legjobb fővárosi és vidéki írókat. Ugyanebben az időben élt Gyóni Géza is Sopronban és egy ideig éppen Röttig Odónál a Soproni Napló szerkesztőségében dolgozott. Természetesnek tűnik fel, hogy a Kultúra is munkatársai sorába iktatta az akkor már jónevű fiatal költőt. Gyóni leghívebb soproni barátja, Richly Rezső ebben az időben maga is újságíró, visszaemlékezéseiben erre nézve ezt írja: „Gyóni Gézától tudtommal egyetlen egy sor sem jelent meg a Kultúrában. Itt-ott pesti folyóiratokban megjelent egy-egy verse, annak bizonyságául, hogy érdemes írnia, hogy megbecsülik tehetségét, de a Kultúrába nem írt. Jelentett azonban a Kultúra Gyóninak egy kis anyagi előnyt, havonta 20 koronát, amiért a szerkesztői munka alacsonyabb rendű részét, a korrektúrát ő végezte.”[1]
A latin közmondás csak féligazságot állapít meg, mikor azt mondja, hogy a könyveknek megvan a sorsuk. Ha a könyveknek megvan a saját különös sorsuk, mennyivel inkább megvan íróiknak! A háború tornyokat ledöntő, határokat elsöprő, eget, földet megrázó légtölcsérébe kellett kerülnie, hogy azzá legyen, amivé lett. Ennek a világviharnak kellett jönnie, hogy letépje szelíd életének ablakait s új, a régitől egészen különböző levegővel töltse meg lelkét.
Ha nem válik be katonának, ha felmentik, sohasem jött volna olyan izzásba, hogy páratlan sikerű verseit kiteremje. Az ő költői útját a háború minden kínján és minden elragadottságán át rajzolta a sors ceruzája. Ezt az utat végig kellett járnia, hogy betöltse költői sorsát.
Mint ahogy évmilliók előtti egyéni dráma juttatta a skarabeust, vagy színes pillangót ritka kőzetbe, hogy azután ma múzeumi tárgy legyen belőle, úgy Gyóni Gézát is a nemzet tragédiáján belüli egyéni sorsdrámája a nemzeti irodalom vitrinjébe.
1937
/In: F. M.: Gyóni Géza [1884-1917] Tanulmány és bibliográfia. Dabas – Szentendre, Dabas Városi jogú Nagyközségi Tanács, Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, 1984; p. 15-16./
A háborús magyar nosztalgia tragikus életű magyar énekese, Gyóni Géza Sopronban élte le hajszolt életének egyik rövid, de legviharosabb korszakát. Két nélkülözésekkel, lelki tusákkal teli esztendőt töltött el Gyóni Géza Sopronban, ahol először kóstolt bele az újságírásba. A „Soproni Napló” szerkesztőségének volt 1909 és 1911 közt a Benjaminja, bizony gyenge fizetéssel. A lobogószemű temperamentumos fiatalember rideg falak közt élt Sopronban. Néhány pajtása akadt ugyan, akik megértették és megszerették ezt a búsarcú, színes és mélylelkű embert, akik meghasonlásaiban újra felbátorították, de a hűvös, más véralkatú várossal nem tudott megbarátkozni.
Magába merengve, búsarcú idegenként kóborolt a soproni utcákon. Ki törődött a kócos, rongyos nadrágban csatangoló fiatalemberrel, aki tudatában a maga emberi értékének és zsenijének, kétségbeesetten tottyant le lapzárás után a kocsmaasztal mellé, hogy vergődésében kissé megpihenjen, a sorssal rövid fegyverszünetet kössön…
Már Észak véres éjszakái
Mögöttem lesznek. Délfelé megyek.
Köszöntlek áldott róna, erdőnk fái
S vértől pirosló kincses szent hegyek.
A dombon, melyről falum látszik,
Könnyel köszöntöm a drága határt.
Zsoltáros ajkam érinti a földet,
Melyen rabolva bitang csorda járt.
Halleluja! új mese-ország;
Áldott új magod, zsendülő mező.
Halleluja! megcsókolom a szent nőt,
Aki elébem lelkendezve jő.
Karját karomba büszkén ölti,
S megállok vele a kapuk előtt,
A hős társakat dallal köszönti...
S megkeresem a gyóni temetőt.
Ez a bilincsek országutja;
S akik előttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.
Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.
Képes könyvemben láttam őket.
Ráismerek a vad kozákra
Ki engem űz... Előtte térdelt
A számüzött fehér leánya.
Szőke Tatjána haja itt leng
A sárga fűben szana-széjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.
1916
A görög bölcs, a vén bohém
Penészes hordaját megunta,
S Athén-Győr-Sopron-Ebenfurtin
Potyajegyen jött városunkba.
Látható minden estelen.
Találkoztak bizonnyal véle,
Amint egy ívlámpát cipel,
És úgy vándorol térről-térre.
Tegnapelőtt a Színház-téren
Ütötte fel a lámpafáját,
S ma úgy hiszem, a Peck előtt
Láttam kerek, fényes pofáját.
Mit keresel itt, jó öreg?
Mit hurcolod az ívlámpásod?
Keresek - mondta zordonan –
Egy kanálnyi világosságot.
1911. október 1.
Itt szállt meg Zrínyi, ott Goldmark lakott,
Kis János, Gyóni Géza, Liszt s amott,
a vén patinás, szűk utcákon át,
követni lehet Berzsenyi nyomát.
Döbrentei, Pákh, Vajda Péter, itt
ostromolták a Szellem várait,
s vitte őket, át a Lövéreken,
az erdőbe az első szerelem.
És itt volt az a kaszárnya, ahol
a legnagyobbat gyötörte a kor,
itt silbakolt, ahol a posta állt,
alacsony sorban, közlegény gyanánt.
Szibériában, messze, messze földön
Magyar rabok imára gyültenek.
Sápadt lakóit engedé a börtön,
Hogy e napon Istent tiszteljenek.
Hadd szálljon arra zsoltárének szárnya
E nagy napon, Szent István ünnepén,
Amerre száll a rabok kínos álma
A gyötrelemnek hosszú éjjelén.
Sápadt rabok, sovány rabok, mióta
Lett pillantástok olyan réveteg?
Mióta halt el szátokon a nóta,
Mióta sorvad ifjú testetek?
Haj, már lehullt a kurucok virága,
Rabságba vitték hősök ezreit.
Elvitték messze, el Szibériába,
Hogy ottan vesszenek s ne itt!
Nagybégányi Farkas Imre, Debrecenben, *1879. május 1. – †Budapesten, 1976. márc. 25, költő, operettíró, zeneszerző. A jogot Debrecenben és Budapesten hallgatta, a doktorátus megszerzése után fogalmazó lett a Honvédelmi Minisztériumba és onnan ment miniszteri tanácsosként nyugdíjba, közben 1920 után a Pesti Hírlap munkatársa is volt. Fiatal kora óta írt érzelmes dalokat, elsősorban ezekkel nagy közönségsikert aratott. Népszerűségét növelte, hogy a Színházi Élet majd a Színházi Magazin hetilapokban „postarovatokat” szerkesztett. A Petőfi Társaság tagja, közismertségét főleg az Ady-ellenes körök használták ki. Elsősorban színpadi zenésművek szerzője, első színpadi művét, a „Jön az idvezítő” című dramolettjét a kolozsvári Nemzeti Színház mutatta be 1905-ben. Későbbi művei operettek, daljátékok voltak, s legtöbbnek maga szerezte a zenéjét is. Az elsőnek a Népszínház, a többit a Király Színház, Fővárosi Operettszínház és a Budai Színkör mutatta be. A legtöbbször Az „Iglói diákok” [1909] és „A nótás kapitány” [1924” címűeket játszották. A „Szüreten” című dalművét Rábai Miklós koreográfiájával a Magyar Állami Népi Együttes hozta színre már a II. világháború után. „Örök tavasz” címmel [1948] címmel énekes játékot állított össze Petőfi verseire. Ő írta Berczik Árpáddal együtt egy Hubay operának, a „Lavotta szerelmeinek” a szövegkönyvét. Az iglói diákokat regényformában is átdolgozta, R. Cassim álnévvel adta ki a „Vihar a Szentföldön” című regényét. A Színházi Élet hetilap magas példányszámát részben az ő rovatának, a már említett „Lelki klinikának” köszönhette. Operettjeit [Iglói diákok, 1909; A nótás kapitány 1929] — amelyeknek zenéjét is ő szerezte — sokáig játszották. Sírhantján az alábbi felirat olvasható a Farkasréti temetőben: „Ezen a drága magyar földön egy-két dalom tudom, hogy élni fog! *
Farkas Imre
A vén cigány
Szellős kis viskóban fekszik a vén cigány,
Keskeny szalma-ágyon;
Fájdalommal telve, úgy zihál a melle –
Kerülgeti szemét a jótékony álom.
Keskeny szalma-ágyon haldoklik a cigány,
Hiányos a rongya –
Zokogva siratja, úgy búsul miatta
Szíve vérén nevelt két kicsi porontya.
Megmozdul az ajka, nehéz szó kél rajta,
Alig-alig rezdül,
Régi szép világról, tünde csillogásról,
Ragyogó teremről, tündérfényes estrül.
Barna cigányfiú – piros dolmány rajta –
Szomorú a nóta…
Cifra uraságok, fényes asszonyságok
Hallgatták… Nagy idő telt el már azóta.
Petőfi volt az ébredő nemzet első, tettre-csatákra serkentő hadi lantosa, az ő tüzes költeményei buzdították a harcban a honvédeinket. A nagy poéta legendás alakja lett a magyar nemzetnek... Az I. világháborúnak is megvannak a maga lantosai, a nemzet dalos csalogányai. Amit a nép érez, azt a poéták formába öntve megörökítik, jót is, dicsőt is, rosszat is, bajt, bánatot-nyomorúságot is. Az igazi költő a nép fiainak tolmácsa és nemcsak önkeservének panaszos muzsikusa. Katonaköltőink közül kiemelkedett az ismertebb, halála kapcsán emlékévét most tartó Gyóni Géza, és a Szózat oldalain most felelevenített, mára már szinte elfeledett Hangay Sándor százados, akik még egypár, majd később bemutatandó lírikussal együtt e nagy világégés legnépszerűbb magyar költői voltak. 
Író, költő, publicista, műfordító, pilótaszázados volt, aki 1888. május 26-án, Székesfehérváron született majd a soproni főreál-gimnáziumot végezte el. Katonai pályára készült, de első könyvének sikere után elhagyta a Ludovika-akadémiát. Újságíróként főként fővárosi lapoknak dolgozott, majd a Kultúra című soproni szépirodalmi folyóirat szerkesztője lett, majd több lapot, folyóiratot szerkesztett [Móka, Szivárvány, Mátyás Diák]. Megalapította a Szabad Komédia színházat.
Kínlódásunk gyötrő sorsát,
Fásultan mért nézed anyánk:
Könnyes, harcos Magyarország?
Énekmondó fiaidnak
Anyakezed, mondd ó mit ad?
Sohse kértünk, mindig adtunk,
Mostoháknak mért maradtunk?
Szíved mért csak tőlünk távol?
Kezed minket mért nem ápol?
Nézd: fiaid útra kelnek
Napnyugatnak, Napkeletnek.
Mi maradtunk hűk csak hozzád,
Könnyes, harcos Magyarország.
Sokáig várta szegény a Halált,
Pedig magyarul s nagyon szépen hívta,
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.
Talán a mája se volt épp szelíd,
Olykor bíz’ nyűgös volt ez a vén gyermek,
De hisz’ Istennek s ami keserűbb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.
Durcásan, büszkén csörtetett tovább
Rakott, hívó, bő nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen,
S gőggel rúgott ki végső éjszakáján.
Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott,
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.
Egy éneket mondok, Akik nem bolondok s meghallják,
Hogy időt tőlteni Jó, s verset költeni, megvallják,
De vajjon mirül lesz notám?
Mit penget az én hurom s kotám?
Im mindjárt megmondom, Mert most szünik gondom;
Perdülj azért szaporán én rotám!
Elkészitem számat, Szép magyar hazámat dicsérem,
Apolló felségét És ő segitségét megkérem;
Kiki dicsérje országát,
Melytül ő legszebb jószágát,
Azaz éltét vette, S melynek zsírját ette,
És jól látja s tudja jóságát.
„Nem kérem, oh sors, kincseidet, nem az
Uralkodó kényt és ijedelmeit,
Sem harci pályán a megöltek
Véreivel ragyogó szerencsét,
Gond és irigység mostoha tárgyait;
Csak ami keblem mélyeiben buzog,
Csak amit elmém tiszta lapján
Írva hagyott az örök teremtés.
Oh, adj nekem szót, édeset és erőst,
Azt szívvarázsló hangba kiönteni:
A dal hatalmát add nekem, sors,
S megfizetél ez egy életemre.”
Így esdekelt a lángkebelű fiú,
S mit kért, megadták dúsan az égiek;
Szózatja harsány s áradatként
Elragadó leve zengeménye.
Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek
porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,
Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.
Otthon is nyílnak az orgonák Édes?
S két szép fiúnk kék szeme az égre nevet?
– Bágyadó holdnál nézed-e néha
A délre elszálló fellgeket?
S ha nyitva az ablak, az esteli fénynél
Távoli illat száll-e feléd?
Nem küldi-e hozzád a véritatott föld
Tavaszi, kábult leheletét?
Mert részeg a föld itt! Halál-szüretelte
Ó-bor tüze járta be zsibbadt ereit.
S szent mámora nyitja, fakasztja a rétnek
Tarka pompájú virágszemeit…
– Ó orgonaillat, érezlek-e még majd?
Ó isteni május, derülsz-e nekem?
Vagy tán, mire újra eljönne a napja
Az éj, az örök, virraszt szememen.
Ki tudja mióta? talán ezer éve
fut a sorsautója az Éjbe velem…
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok s a csodák özönét figyelem:
most ébred a föld, a halálszagú táj,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok,
maradoznak a völgyek, a várak, a múlt,
látok patakot, hidakat, suta tornyot,
pár perc: s feledés buta fátyola hullt
le mögém… Autóm ragyogón tova száll,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben,
dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb,
dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben
kikocog s veteget… Már zöldül a domb…
Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Voltak májusok…
Szitakötő paripa,
gyermekláncfű karika…
gyermekszívünk hóvirágján,
álmaink cukorbálványán
tündérsereg hancúrozott.
Voltak májusok…
Táncoslábú paripa,
aranygyűrű karika…
Ifjú szívünk tűzrózsáján,
vágyaink selyempárnáján
Ámor lelke nyugodott.
Mint a lakodalmas násznép –
Olyan az erdő, zúg szava,
Koszorúslánynak látszik benne
A sok szétszórt cseresnyefa.
Kis madarak a muzsikusok,
Szellő a hevítő ital,
Esketőre hív a gyöngyvirág
Millió harangjaival…
Lent füstös város munkálkodik
Ír, csal, számol, épít és bont,
Én meg nevetek, mint az ősöm,
Valami udvari bolond.
Rövid karommal csak egy bokrot,
Virágzót ölelhetek át,
Bár meg szeretném ropogtatni
Az egész erdő derekát…
1
Fekete éjszaka
fehér ha van színe
oda megyünk haza
nehéz az éj szaga
2
Két költő van:
az egyik v(W)örös,
a másik én.
1
Sikoltó hangod csendem áthasítja
s lüktet tovább a friss hegyoldalon.
Hím-fejeden a frígiai sipka
tavaszt lobbantó láz: forradalom.
2
Klü-klü-klü-klü! – Hogy ujjong és nyerít,
hogy átnyilall a fényen és ködön.
Így járja majd a várhegy völgyeit,
ha én már benne nem gyönyörködöm.
3
Klü-klü! Sikolts és verd a torha fát,
verd meg a világ véres homlokát,
vallassa ki a csattogó verő,
mit őröl benn az őrült agyvelő.
Magányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
az ölelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy. Magvát a legelőre
madár, vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag törzsököt nevelt.
Gyökereit mélyen a földbe fúrta,
szétterpesztette kellő kedvire,
volt helye bőven, nem úgy, mint az erdőn,
nem kellett folyton vetélkednie,
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia,
nőtt egyedül, terebélyesedett,
hatalmasan, s nyílt puszta fia.
Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között -
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...
Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett -
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Íme újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...
Néma csend ül kis szobámba,
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át,
Messze, ott a faluvégen,
Átkarol öt ákácfát.
Madárfészkes öt ákácfa
Galambdúc az udvaron…
Mese foly az uram ajkán
Kéz – a kézbe, hallgatom.
Boldogságunk tündérálma,
Mi lenne más a mese!
Száz ölelés, csók a vége,
Csókra-csók a kezdete.
A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
Magyar népköltés
«Magas a partja, friss a víz benne,
Itasd meg, rózsám, lovamat benne!»
«Jaj nem itatom én,
Mert kicsiny vagyok én,
Félek én tőle.
A tel lovadnak hegyes patkója,
Ha közel mennék hozzá, megrúgna;
Jaj nyomorék lenné,
Férjhez nem mehetnék,
Meghalnék búmba’!»
– A Képes Krónika nyomán –
Kálmán király halála után fiát, Istvánt koronázták meg. Az ő uralkodása alatt egyik hadjárat a másikat követte, sohasem volt békesség.
Egyszer egy Bezen nevű rutén herceg elpanaszolta István királynak, hogy az öccse kivetette hercegségéből. István király mindjárt segítséget ígért a hercegnek, azzal összegyűjtötte seregét, és betört Oroszországba.
Ahogy odaért, rögtön ostrom alá vett egy várat.
Történt egyszer, hogy Bezen herceg kora hajnalban a vár körül járt, mert alkalmas helyet keresett a támadásra.
De a várbeliek is résen voltak: amikor látták, hogy a herceg magánosan jár arra, kirohantak és megtámadták. Hiába védekezett a herceg, a várbeliek halálosan megsebesítették, és sorsára hagyták.
Amikor István király megtudta, hogy mi történt, mérhetetlen haragra gerjedt. Összehívta a sereget, és azt mondta a vitézeknek.
Egy alföldi kis városban élet egyszer egy öreg költő. Fehérhajú, szelídarcú, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.
A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő már ismerte a madarait és szívesen köszöntötte őket. Első dolguk volt, ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozzák a fészküket, amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a gólyahím nagy buzgalommal kígyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a gólyáné pedig kiköltötte a tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén, amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.
Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett nagyobb bajuk.
21. „Az utolsó hajók”
Visszatérés a kiindulóponthoz: béke és biztonság nyugat felé, gyürkőzés délkelet ellen
Ha voltak Mátyás életében időszakok, diplomáciai, katonai akciók, amelyek azt a látszatot kelthették, mintha túlságosan merész vagy éppen fantasztikus hatalmi célokat hajszolna, közben pedig elhanyagolná birodalmának reális érdekeit és föladatait s valósággal meggyöngítené a birodalom déli és keleti határait, elvonván onnan a szükséges katonai erőt nyugati hódításai kedvéért: akkor pályájának utolsó esztendei különösen éles fénnyel világítják be e nagy élet széles szemhatárát, igazi céljait s végképpen megcáfolják ama látszatokat és hiedelmeket. Tettei beszélnek; és leveli, előadásai, beszélgetései cselekvően bizonyítanak. Bizonyítják mindenekelőtt azt, hogy hatalma és európai tekintélye teljében, ausztriai, stájerországi , karinthiai, morvaországi és sziléziai hódításainak biztos, közigazgatásilag és katonailag egyaránt jól berendezett birtokában, a császári udvar részéről sem vitatott s az európai közvélemény által is elismert hatalmi fölényének tudatában: még mindig hajlandó volt visszaadni Ausztriát a császárnak olyan föltételek mellett, amelyek között az első helyen a teljes kibékülés állott. Miért volt erre hajlandó?
Semmi esetre sem azért, mintha nem érezte volna magában, nemzetében és birodalmában a kellő erőt ahhoz, hogy az osztrák örökös tartományokat meg is tudja tartani. Hiszen Bécsben és Ausztriában nagy építkezéseket kezdett, legutolsó bécsi utazása is főleg azért történt, hogy sorra látogassa az osztrák városokat, ahol építkezései folytak vagy befejeződtek. Későbbi tárgyalásai Miksa római királlyal azt is igazolják, hogy a császári udvar maga sem képzelte többé, hogy fegyverrel visszahódítja az elveszett tartományokat. Mi lehetett hát az oka Mátyás nagy mérsékletének és engedékenységének?
Csilingelő villamosok hasították a ködöt. Nagy, erős tútolással tülekedtek a habos homályba. Zúgva furakodtak a körút messzeségébe.
Budapest millió lámpaszeme villogott. Éhesen és sóvárgón hunyorgattak a fénypontok. Úgy néztek ki a messzi fehér alapon, mint ragyogó szemű asszonyfejek hermelinprémmel körülölelve.
A Vérmező is fehér volt. Brüsszeli csipkében láttam csak ilyen csillogó tisztaságot. Lágy, elomló, könnyű és fehér.
- Lizi bú! Lizi bú!
Friss, fiatal gyerekszájakon harsant. Visítva, kacagva, hancúrozón.
És mintha Carneval herceg járna csörgősapkában a jámbor budai utcán, egyszerre mosolygósra derül minden arc és kacagásra nyílnak az ajkak. Harminc, negyven kis csirkefogó visítja. Hidegtől és lelkesedéstő pirosra csípve, szaladva kavarogva végig az utcán.
Hógombócok repülnek, viháncoló kis fiúk egymást túlkiabálva kergetik azt az esernyős csodát, aki rongyokba burkolva kétségbeesetten menekül előlük.
1.
Nem érzett fájdalmat, csupán tompa lökés verte le a lábáról, azután mindjárt el is ájult. Amikor kinyitotta a szemét, már sötétedett, távolból azonban kis piros lobbanások tüzeltek fel. Néha egy-egy világító rakéta halkuló kísértetfénye is sárgás zöldbe burkolta a fákat és bokrokat, de mindez messze volt, mintha valahol mérhetetlen távolban történne.
Nagy Mihály nézte a tűzijátékot de nem értette. Általában keveset értett mindabból, ami körülötte és vele néhány óra alatt történt. Mindössze két napja volt a harctéren, még ideje sem jutott, hogy megismerkedjék a szakaszbeliekkel, amikor jött a parancs: előre.
Az ezután lepergett eseményeket köd mosta el az emlékezetéből. Tudta, hogy megmarkolta a kézigránátot és szaladt a többiekkel. Az orosz állások felől lőttek rájuk, éles fütyülések zizzentek el a füle mellett, kapkodta is a fejét eleget. Azután a közelében valami óriási tűzoszlop szökött ki a földből jó magasra. És iszonyú csattanást is hallott, azt hitte, hogy szétpattan a feje. Többen elbuktak, őt is meglökte valaki vagy valami a vállán, mire elterült a födön.
Vágy éget engem – mondhatatlan:
Egy vágy utánad, szerelem!
Szívem legédesb régi álma,
Ne hagyj elégni szomjú vágyba’,
Jelenj meg immár énnekem!
Rég vártalak! Én még nem szerettem.
Megálltam egy-egy nő előtt;
Mihelyt érzéseit kilestem
Szívem szólt: »Én nem ezt kerestem!«
Bú nélkül elfeledtem őt.
Eszményem! Légi kép te nem vagy!
Az élet lángol arcodon,
Szemedben büszkeség sugára,
Szívedben mély érzések árja,
Finom gúny csábos ajkadon.
Bukdosva fellegek bandáin át
érzem, a szemed ide-lát,
lepke kis kezed az ablakot veri belül,
ne tovább,
s a szív már nem menekül,
leszédül hozzád és megrészegül,
benyitva a jószagú gőzbe
torkomra is rátekerőzve
szivárvány lobban,
búcsú van itt, vagy szüret?
Kordéra-való a mese, halomban
a kis-lángosok, arany tündérfülek,
étel, ital,
tálal a Lélek s tölt a pohárba,
szakadjon le rosszaságom szárnya,
a sötét,
szél dobálja két határon túlra
s vele a fekete vért,
ravatalon végleg megborzongva
égjenek el
nevedért!
