R. Berde Mária: Erdélyi Vormärz

Báró Schleinitz Vilmosné, Toldalagi Róza grófnő emlékei

Nem olvasóknak szánta. »Önmagával társalog«, amikor tollával visszaidézi gyermekkorát, amely a negyvenes évekkel vég egybe. Mindössze egyetlen körülményből sejtjük, hogy számított a legszűkebbkörű olvasóközönségre: németül ír, s tán magyarul nem tudó unokáira gondol ebben1.

    A családi kéziratra fia, Schleinitz-Prokesch von Osten Viktor báró bukkan reá a hagyatékban. 1925-ben hozza le Koronkára, itt készül el a másolat Toldalagi József könyvtára részére2. Hatvannégy számozatlan oldalon mutatkozik meg nekünk benne: hogyan látta, élte át egy széltől óvott grófkisasszony a nagy idő fordulását, amely éppen az ő serdőlő évei alatt forrongott, kelesztődött, hogy aztán a magyar március által jusson el kért történelmi céljáig.

    Bár az emlékirat inkább művelődéstörténeti anyagot nyújt, – mert a gyermekleány figyelmét elsősorban saját személye és környezete kötötte le – mégis, szemléltető históriai tanulság is kidomborodik az élenálló és sokban az általános közfelfogást képviselő család sorsából, melynek lelki arcjátéka is hűen belemintázódik a fogékony, és önálló ítélettel még aligha bíró gyermeki kedélybe.

    Elmúló és beköszöntő korszellem ütközőpontját tükrözi már a két különböző környezet is, amelyekben Róza grófnő első eszméléseit átéli. A nagyapának, Toldalagi Zsigmondnak (1766-1847) grófi udvara Nyárádszentbenedeken az ősi patriarkális magyar háztájat és gazdálkodást mutatja be.

    Harminchat birtok és a rudai Tizenkét Apostol aranybánya »oroszországi jómódot«, »szinte fejedelmi háztartást« biztosítottak, de a fényűzés nem külsőségekben nyilvánult meg. Igaz, hogy itt épül 1800 körül az a központi fűtésrendszer, amely máig is szolgál, de egyébként a tágas, fehér udvarházat súrolt deszka padolja és az egyetlen törökszőnyeg az ebédlőasztalon kímélődik. Nem ismerik a »salon« kifejezést, az Empre-bútorozású nappalikban nippek, csecsebecsék sehol, ékesség gyanánt csak az ősök képei függenek. Nyírott francia park ereszkedik lépcsősen a Nyárádig, régimódi törökrózsák, szegfűk szagosítják be, az oszlopos veranda előtt, a Reitschulban csapottorrú spanyol lovakon futtatnak az unokák.

    A háziúr öreg mágnás, »amilyenek csak negyvennyolc előtt éltek«. Szelídnézésű, jelentéktelen külsejű, soványkicsi férfiú, fekete magyarkában, szűk nadrágban, csizmában. Parókáját három évben egyszer frissítteti, vitézkötései állandóan kopottak, s mégis, igazi grand seigneur, aki százaknak tud parancsolni, s aki családját is szigorú kordában tartja. Nemcsak az édes gyermekek, de a vők és menyek is készséggel engedelmeskednek minden szavának, s az unokák, – bár nagyon szeretik, – csupa respektusból nem merik megszólítani.

    Szerzőember a zsugoriságig, mégis, egész magatartását jellemzi az a csekély vonás, hogy míg maga holtáig faggyúgyertyánál olvas estvelente, Eszter lányának – aki házát vezeti – viaszból valót égettet. – Nem múlik el ünnep, név- vagy születésnap, hogy ne kívánja maga köré gyűjteni »családját« az óriási ebédlőasztalnál. Valóban régi erdélyi »palota« ez az ebédlőterem, ahol gyermekei és élettársaik, unokák, közeli és távoli rokonok – néha negyven, ötven személy veszi körül ilyenkor, s a »családhoz« számítanak, Vályi, a lelkész és a kántor is, feleségükkel, továbbá Demes, a jószágigazgató3. A gyermekek neveli ilyenkor szabadon szórakozhatnak, a felügyeletet egy idős özvegy papné teljesíti.

    Róza grófnő apja, Toldalagi Ferenc (1803-1864) ekkor Marostorda megye főtisztje volt és így bent lakott Vásárhelyen. Minden szombaton ellátogattak a nagypapához, hogy vasárnap délután ismét hazatérjenek. A háromnegyedórás kiutazás módja beillett kiköltözködésnek:

    »Elöl anyám három leányával, hatlovas zártkocsiban, lovas előfutárral. A második, nyitott négylovas hintóban apám, fiútestvérem és nevelője. A harmadik fogatban – ötlovas igás társzekér, két ló hátul s három elől befogva, a kocsis lovon – Druzsi szobaleány utazott és Marie vasaló, sőt egy kis fazék is volt herbateának, arra az esetre, ha valamelyik gyermek köhögne. Minden fel volt pakolva, akárha Amerikába utaznánk.«

    Az összejövetelekre a grófnő repeső szívvel emlékezik. »Tudja Isten, akkor mindig sütött a nap…« – Az ünnepi ebéd a csemegén kívül hét fogásból állott, a vacsora négyből, és az uzsonna számtalan édességből. Óriási ezüstkannákból rengetegsok kitűnő méregerős feketekávé fogyott, viszont teát sohasem ittak. Betegség traktamentumokból nem támadt, az emlékíró ennek okát abban látja, hogy minden otthon, a saját gazdaságukban készült. – A kiszolgálást fekete magyarkába öltözött inasnép végzi. Nem ismerik a hivalgó libériát, de nincs semmi takarékosság a cselédnép számában.

    A háztáj szellemét lelkiekben is a nagyapa irányítja, Toldalagi Zsigmond jó magyar érzésű, liberális lelkületű. Unokái később reábukkannak a könyvtárban az öregúr szabadkőműves kötényére, vakoló kanalára. Vendégszobáit Bonaparte-képek, szobrok díszítik, s ez annál érdekesebb, mert ifjúságában mint hivatásos katona harcolt Napóleon ellen s egyik ujja holtáig meggörbült a háborús sebesülés folytán.

    A »nagy parvönű« bámulata nem változtatott azon régimódi szokáson, hogy a gróf alkalmazottaival harmadik személyben beszélt. Igaz viszont, hogy ha valamelyiknek tizenkét gyermeke volt, akkor az összesnek gondját magára vállalta. – Ilyen ellentétes színekből szövődött meg ez a jellem, amelynek egyik legelhatározóbb vonása a szigorú vallásosság. Nagy, de türelmeslelkületű kálvinista, két katolikus vejével soha nem vitázott hit dolgában, bár legkedvesebb leányának azért kellett férj nélkül maradni, mert jegyesének, Althan grófnak családja közvetlen az esküvő előtt azt követelte, hogy a menyasszony katolizáljon. Igazi erdélyi érzületmóddal, Toldalagi Zsigmond a másét tisztelte, de a magáét nem hagyta. A hit elárulását, megtagadását Róza grófnő is olyan véteknek tartja, amelyet az Ég feltétlen haragja követ, s ezt a meggyőződését a Mária Terézia által katolizált erdélyi mágnáscsaládok sorsán példázza.

    Két fej áll az éremlapon, amely az emlékíró feljegyzései nyomán kiverődik előttünk a nagyszülői ház legmarkánsabb egyéneiről. Félig elfedődik a nagyapáé által a női profil, és mégis, eltörülhetetlen: Eszternek, a pártában maradt nagynéninek képe. Mint apja, ő is csupa ellentét: mert ő is csupa elszálló régi és hajnalodó új kor és ízlés között áll. »Gyermekkora és érzelgős holdfénykorszakba esett, mikor mindent nefelejcs font körül. «Ilyen lélekkel nyolcvanéves korában is elpirul, ha szerelmese nevét kiejtik előtte, s belépusztul, amikor kidől a nyárfa a Nyárád mellett, amelyen kettejük bevésett nevét rég elnőtte az idővel feldurvuló kéreg. Egyébként pedig csak éppen nehány apró modorosságot őriz meg a múltból. Halad a korral, megértője, védője lesz az ifjúság jogainak, támasza, egészséges összetartója a családnak, talpraesett vezetője az óriási gazdaság női feladatainak.

    Hogy mit jelentett akkor a gazdálkodás, kitűnik már azon egy szavából az emlékezőnek, hogy minden produktum a saját gazdaságukban készült. A nagy külső munkákból Róza grófnő leírja a szüretet, amely a gazdának nem ünnepalkalom, hanem a legnehezebb dologidők egyike. Kétszáztól nyolcszázig terjedt szükség szerint a szedők száma. Messze uradalmakból gyűlt egybe a jobbágynép, ezeknek szállásról, élelemről kellett gondoskodni. Külön e célra épült csűrökben, szalmán feküdtek, disznóhúsos káposzta, berbécsalmás járt ki nekik ebédre, túró és pálinkaporció reggelire és vacsorára. A kacorral levágott fürtöket összeroncsolták és aztán zsákokban kitáncolták. Négytagú falusi banda húzta, »de nem mulatíroztak, mint Magyarországon szokás«. A zene a taposók talpa alá szólt, hogy a munkát éjfélig is kibírhassák. A sajtóház előtt hosszú sorban ott állottak a vásárhelyi professzorok, családi orvosok, ügyvédek hordós szekerei, akik mustban kapták meg járandóságuk egy részét. Nemcsak must, hanem búza, gyümölcs, tűzifa, borsó, paszuly, sőt mustár is volt a fizetség: így ment ki a házból a bevett termény, pénzt csak a bányák, a ménes és a bor hozott be.

    Ez természetben – »in natura« – való fizetés sok utánjárással, fáradsággal ment. Különösen a háziasszony viselt nagy terheket, és a gond télen sem apadt: ekkor folyt a fonatás-szőtetés. Tavaszig hegyek nőttek a szövőházban a len- és kendervászon végekből, s mikor a holmi kifehéredett az új napon, a háziasszony megvarrta belőle a család és cseléd fehérneműit.

    »Mit tenne egy grófné, – kérdi az emlékíró hamiskásan, – ha ródlizás helyett az inasok alsónadrágját kellene kiszabnia?«

    Vegyük hozzá, hogy mindezen kívül nemcsak az orvosságok jórésze, de az összes szépítőszerek is otthon készültek, s hogy a ház betegein kívül a falu is az udvarban kúráltatta magát, így értjük csak meg, mi volt a jelentősége az asszonyi munkának a régi gazdálkodásban, s megtanuljuk tisztelni a nagyasszonyok kötényét, szorgalmuk fehér jelvényét, zászlaját.

    »Minden józan, szigorú és nagyon tiszta volt« – írja Róza grófnő a nagyapai háztájról. A három jelzőt bátran reáilleszthetjük az egész világképre, mely tolla nyomán az ősi erdélyi főúri udvar életéről elénktárul.

    1847-ben hal meg a nagyapa, aki családját, anyagi ügyeit a legnagyobb elrendezettségben hagyta hátra. A vagyon, az úgynevezett »fiújószág« két részre oszlott Ferenc és Mihály grófok között. A szabadságharc előszelei lengnek az öregúr koporsója felett, de Róza grófnő apjának rezidenciája, Koronka, ekkor, 1845-48 között éri el fénykorát. Az apa már korábban is sokat járt fel a császári udvarba. Lassanként sem maga, sem családja nem talál semmit finomnak, ami nem németes, franciás. »Szép és modern«, bár kívülről egyszerű lakóházat építtet, francia sógorának, Rochepine bárónak tervei szerint. Szándékában van később kastélyt emelni s a házból istállókat alakítani. Parkettával, festett és táblázott falakkal, s a harmincas évek divatja szerint választott bécsi bútorzattal ruházza ki igényesen hajlékát, aranypaszomántos libériát öltet a cselédnéppel, csak a leibhuszár tartja a magyart, de az aztán ha díszbevágja magát, hát úgy fest, mint holmi lovassági tábornok. A parkot nagyobbra szabják a schönbrunninál, angolmódra szabadon nevelik a fákat, bokrokat, köztük egész ligeteket datúrákhól, mangóliákból. Külön gyönyörűségül szolgál a felszaporodó csalogányok esti muzsikája. A háztartás kisebb keretekben foly, de annál finomabban, előkelőbben. Első és másodszakács, három kukta, az anya palotáslegénye, az apa huszárja, három lakáj, egy bécsi főkertész, négy kertészlegény, egy magyar veteményes kertész, úttisztító cigányok… A vendéglátás is más. Mindig ideges nép ül az asztalnál, franciák, németek, lengyelek, – régi tanítók is, kóbor művészek – utóbbiak egymást parazitának titulálják, de nem tágítanak, amíg csak maradhatnak.

    »Mindezen dolgok által szemünk a messzeségbe irányult. Az egyszerű régi magyar szokások többé ki nem elégítettek.«

    A magyar szellem mégsem sorvadt ki a házból. Három tényező tartotta ébren: egyszer az odavénült dada, aki a női cselédséget s az összes gyerekeket keze alatt tartotta. Róza grófnő beismeri, hogy »minden tekintetben megbízhatóbb és ragaszkodóbb volt a modern guvernántoknál«. Nagy és erős befolyást gyakorolt az anya, akinek apja, Magyarsárosberkeszi Katona Zsigmond, guberniumi tanácsos, Göttingában kiművelődött nagytudományú férfiú volt, és az unió gondolatával már a tizennyolcadik század végén komoly tanulmányok alapján foglalkozott. Nemcsak hogy tőle származik a koronkai könyvtárnak mintegy 2200 kötete, de Róza grófnő szerint maga is írt latin nyelvű történelmi munkákat4. Nagy tudásszeretetét beleplántálta Anna leányába, akiről az emlékíró feljegyzi, hogy kitűnően fordított latinból, németül és franciául pedig oly kifogástalanul beszélt és írt, »mint egy férfi«. Szakszerűen értett földrajzhoz, növénytanhoz. Ez a kiváló teremtés egyben példaszerű jó dajka és anya, aki mindig végigüli gyermeki leckéit, s nevelői jogait soha idegenre át nem ruházza. – A ház jó szellemeihez tartoztak végül a vásárhelyi professzorok. Abban az időben – írja az emlékező – a családok maguk nevelték saját részükre a nevelőket, ezek később, mint professzorok a sírig fenntartották a kapcsolatot. Olyan tanár is akadt, aki a Toldalagi-családra halt birtokával. Ezt a szép összetartozást különösen példázta az apa barátsága Dósa Elekkel, aki később az első magyar felelős minisztériumban játszott szerepet, s aki »Deák Ferenc miniatűr kiadása volt«.

    »Nem múlt el ünnep, szüret, hogy a professzorok hozzánk ki ne jöttek volna.«

    Így szövődik Róza grófkisasszony és »Professor von Bolyai« között az a bájos barátság, mely a sok próbát kiállott lángléleknek utolsó édes öröme lehetett e mostoha világon.

    »Bolyai… volt az eszményképem, az egyetlen ember, akit csodáltam, soha mást az életben.« – »Jómódú nemes volt, csak a tudományos szenvedély vitte a tanárságra…« – így tudja róla a grófnő.

    »Külseje eredeti volt: hófehér hajzat, válligérő fürtök, finommetszésű Schiller-arc, finom, hajlott orr, okos barna szem, borotvált arc, (akkor nagy ritkaság) ehhez lazán kötött nyakkendő, hosszú mellény, plundranadrág csizmába dugva, tökéletes különc… Ritkán tudta, hogy vajon étkezett-e már, vagy sem. Egyszer megkérdezte a feleségét, hogy vajon ebédeltek-e már, s az asszony így felelt: Azt hiszem, igen, mert edénycsörömpölést hallok, alighanem mosogatnak!«

    »Engem nagyon szeretett. Óráig sétáltunk együtt a koronkai parkban. Megmutatta nekem a csillagképeket, megnevezte az összes égitesteket. Kedves csillagomul akkor kiválasztottam magamnak az Aldebarant és ha most elnézem, leírhatatlan jóérzés fog el. Emlékeztet az időkre, amikor szellemileg magasabban álltam… Utoljára akkor láttam Bolyait, az öregurat, mikor 15-16 éves lehettem. Heves láz után betegen feküdtem. Ő az ágyamon ült, a delejességről beszélt, az ódai tűzről, megmagyarázta nekem a szentek fénykörét, stb. Tudományos magyarázataiba több költészetet tudott belefonni, mint sok lírai költő a szerelmi dalaiba. Gyakran csipkedtek, kérdeztek, hozzámennék-e feleségül, hogy annyira rajongok érette. Azt mondtam: »Igen, elfogadnám, bárha piszkos plundranadrágot hord is. – Legszebb, szellemtől duzzadó óráimat az öregúrral töltöttem. Nemsokára ez utolsó látogatása után meghalt.«

    Kivételes szellemi gazdagság övezi Róza grófnő ifjúságát, melynek nevelési elvei éppoly ellentétesek, mint környezetének embertípusai. Az idősebbek nagy tekintélye, majdnem kultusza együttjár az ifjúság iránti mértékfelett való szigorral.

    »Engedelmes gyermekek voltunk, – túlságosan is engedelmesek. Apám azt mondta: »Ha azt parancsolom, hogy menjetek a tűzbe, mennetek kell«, s mi meg is tettük volna. Ez a túlhajtott engedelmesség sok a jóból, nem hagyja szabadon kifejlődni a jellemet, megakadályozza az akaraterőt, más tekintetben jó. Felügyeleten kívül sem tettünk volna olyat, ami tilos volt, és mi leányok a hazugságot nem ismertük, az valami lehetetlen volt számunkra. Soha meg nem ütöttek, nagyon ritkán és enyhén büntettek, a legkisebb pirongatás elég volt, hogy megszégyenítsen. Ez az engedelmesség csak az olyan patriarkális környezetben keletkezhetik, amilyenben mi felnőttünk. Akkor más tényezők voltak a család, a szülők, mint most.«

    Az erkölcsi lecke tipikusan kálvinista szellemben folyik:

    »Nekünk sohasem mondták: Légy jó s akkor ezt vagy azt kapsz. Nekünk jónak kellett lenni, Isten a szülők és magunk iránti hűségből. A mi vallásunk sem ígér jutalmat, elsőosztályt a mennyben. Jónak kellett lennünk, hogy jók legyünk.«

    A hazugság tilalma éppúgy túlzásba ment, mint az engedelmességé. Róza grófnő négyéves korában történetkét eszelt ki arról, hogyan lakott ő születése előtt a Marosban. Szobája rózsaszín felhőkből állott, csillagok tekintettek be a kárpiton. A véndadának mesélte el és mivégre?

    »Alaposan megszidtak s megfenyegettek, hogy ha még egyszer így hazudok, elnáspángolnak! Még az álmaimat sem volt szabad többet elbeszélnem.« – Mert gyermek nem köhög és nem álmodik – így tartotta az akkori maxima. Hogy mi sorsuk lett a mégis köhögő és álmodó gyermekeknek azon időben? –

    A kis kontessz zsendülő képzelmét eltaposta a szigorúság, pedig talán a poétaszív mozdult meg benne, aki Vay és Katona-ágon duplán vérszerinti leszármazottja volt Petrőczy Katának. Emberlátó lépességén kívül, melynek emlékiratában tanújelét adja, már az is bizonyít lappangó írói érzéke mellett, hogy – mintsem tudva Bolyai irodalmi munkásságáról, – felfogja az annak egyéniségéből kisugárzó költői erőt. Csillagokról társalognak a datúra-illatos, csalogányos esti parkban, s maguk is mostoha időben elküdült csillagokat hordtak magukban. Ez a titkos és tudatnélküli »Wahlverwandtschaft« hangolta össze a csitrileányt a hetvenen túljáró aggastyánnal. –

    A Róza grófnő ábrázolta nevelési rendszer az önuralmat is egyik főcéljául ismerte.

    »Az volt az elv, hogy a gyermekek szokjanak hozzá az élet komolyságához. Ne féljenek egy cseppet se, ijedelem nélkül pillantsanak a legrettentőbb dolognak szemébe. Nem voltam több hat évesnél, amikor nagynéném, Anikó, meghalt. Bevezettek a halottas szobába, és meg kellett érintenünk a kezét a halottnak. A benyomás nagy volt, magasztos… Csak amikor a kezéhez nyúltam éreztem irtózatot. Ez a mondhatatlan hidegség minden tagomon keresztülfutott…«

    A nagyapa utolsó óráját így írja le:

    »Vásárhelyt, saját házában haldokolt. Mihály nagybátyám tartotta karjában. Valamennyi unokája, veje, menye ott voltak körülötte, az ágy szélén a háziorvos, kezében az óra. A szárnyasajtók messze kitárva, a másik szobában voltunk mi az összes unokái, kicsik, nagyok, jól láthattuk őt. A harmadik, negyedik szobában, szintén nyitott ajtóknál, a nagyapám hivatalnokai, szolgálattevői… Ki vezetné ma gyermekét egy haldokló szobájába? Bizonyosan senki.«

    Tífusztól, kolerától, árvíztől, égéstől megriadni szégyenszámba ment, s ha már a lelket így megedzették, még inkább megvetették a test fájdalmait, esendőségeit. Sőt az öröm nyilvánításának is határt szabtak, a túlságos nevetgélés illetlenségképp könyvelődött el s az asztalnál még halkan kuncogni sem volt szabad.

    A fennhéjázás távol állott tőlük, kivált anyját ismeri az emlékíró e tekintetben hiba nélkül valónak. »Sokkal felvilágosodottabb volt, semhogy származási gőgöt táplált volna«.

    A kis emlékirat csak a nevelésről ad tiszta képet, a tanulmányokról pusztán általánosságban szól: »Sokat tanultunk és szorgalmasan.« E tekintetben azonban mégis kielégítetlen maradhatott, kitűnik ez sajgó szavaiból, melyekkel bátyjának egyik nevelőjét elparentálja, kit a tüdőbaj korán elsorvasztott. »Ha ő él, belőlem is lehetett volna valami.«

    Nagy művelődési forrást nyújtott a könyvtár. A két egybeforrt lelkű testvér: Adél és Róza minden unalmas vendég elől odamenekült, ahol aztán »tücsköt-bogarat« összeolvastak, de soha semmit tisztességtelent. Tudták, hogy Hogart metszetei és Paul de Kock művei nem fiatal leányoknak készültek, hát meg sem érintették soha ezeket. – A máig őrzött, 1849-beli katalógus világos képet ad a serdülő leányok lelki kosztjáról. A német, latin és francia könyvek mellett itt is találkozunk a jó szellemekkel: Bethlen János és Farkas, Cserei Mihály és Kemény János kéziratos krónikáival, Bethlen Miklós francianyelvű emlékirataival, stb.

    A vallásra nem csupán nevelték őket, a buzgóság életformájukhoz tartozott. Még a téli kimenetelt is megkockáztatták a gyermekekkel, csak hogy a nagyapa vásárhelyi házában összegyűlhessenek igehallgatásra. Ilyenkor aztán az arisztokrácia hölgyei a szalonban, az urak a nagyebédlőben figyeltek a két terem között szolgáló papra.

    Társaság gyanánt a grófkisasszonyok csak a rokonleánykákat ismerték, a felnőttek szórakozásaiból: bálból, színházból semmi, s hivatalos nagyebédekből, melyeket az apa adott a megye, a tábla, a zsinat vagy a tisztikar részére, a kicsiknek csak a macskaasztal jutott. Nagy esemény és engedmény számba ment, amikor egyszer a gyermekek is részt vehettek a nagyapa tiszteletére rendezett házi színelőadáson, de csak az élőképben, Kotzebue »Das Haus im Gebirge« című darabjának eljátszása után, melyet a vásárhelyi színidirektor tanított be.

    A híres szánkázásokat, Schlittage-okat is csak az ablakból nézhették végig:

    »Az indulás rendszerint nagyapám házától történt5. Elől a futár töröknek vagy valami hasonlónak öltözve, aztán jöttek a szánok, egyik szebb, mint a másik, mindig két személlyel, egy hölggyel és egy úrral, némelyek jelmezben, mások nem. Aztán jött egy nagy szán muzsikusokkal, más szánkák fáklyásokkal. Minden fogat hátsó ülésén kocsis és szolga ült fáklyával. Természetesen őrült iramban hajtottak, hogy az előfutár hogy nem kapott tüdőgyulladást, nem tudom. A szájában szopóka volt, mint a gyermekeknek, pálinkába áztatva. Futárrá csak külön nevelés által lett valaki.«

    A gyermekkort megillető örömök is csak mértékkel jártak ki.

    »Óesztendő estéjén kitettük cipőnket az ágy elé s reggel ebben találtuk meg az ajándékot… Játékok dolgában mi egyáltalán nem voltunk elkényeztetve, éppen azért okozott nekünk különös örömöt, ha kaptunk valamit… Minden nagyvásárkor három ezüsthuszast kaptunk, ezzel kellett a véndadának egész nap futkosnia, hogy megbízásainkat teljesítse. Csehországból jöttek a porcelánárusok a nagyvásárra, náluk vette a véndada a babatálakat, tányérokat, s minden egyebet, míg egy készlet teljes volt. Ehhez három-négy nagyvásár kellett, mert három ezüsthúszas nem sok pénzt jelentett… Szép hajasbaba nagy ritkaság volt számunkra, az ilyet testvér testvértől örökölte. Én, mint legifjabb, igen elvirult állapotban jutottam hozzájuk, de azért nagyon szerettem őket.« – »A karácsonyfa akkor Erdélyben még nem volt bevezetve, ezt a szép szokást nem ismerték… Nekünk az elsőt Miklós nagybátyám csinálta, anyám testvére. Mint tiszt Mainzban szolgált, és ott tanulta el ezt a szép szokást.«

    Alighanem az első magyar karácsonyfák egyike volt a koroknai.

    A lélek spártai edzésétől, a kedély kálvini puritánizmusától furcsán üt el az elpuhító higiéne, amelyben ez az ifjúság serdült. Télen a fűtött szobát a gyermek soha el nem hagyta. A vasárnapi istentiszteletre a kicsiket a felismerhetetlenségig bebónyálták és az előre kifüstölt, befűtött zártkocsiba csukták, csak így merték végigvinni az utcákon. Hideg fürdőt nem ismertek, az arcot csak rózsa és liliomvíz érhette. Derékig tisztálkodtak ugyan, de csakis a véndada készítette mixtúrával. A jó öreg e célra rongyba finomra vágott szappanforgácsot, korpát és tojássárgát kötött, ezt esővízbe főzte bele. A síkos, langyos folyadékot aztán azon melegen mosdották el. Két ezüst tál őrzi e toalett-tartások emlékét, a nagyobbik sem szélesebb egy női arasznál, hossza nincs ennek a duplája. – Minden este hársfateát itattak a gyermekekkel, hogy izzadjanak. – Az orvostudomány középkori szintjét mutatja az is, hogy a család orvosa, Csiki, ez a »valóságos Dr. Sassafrass« a talpig egészséges anyát állandóan köpülyözte. – A kontessz szembaját inkvizítori gyógymóddal kezelte:

    »Minden másodnap hajtót kaptam, a közbeeső napokon öt-hat piócát a halántékomra, minden este mustáros-tésztát a két lábamra s a fülem mögé valami bedörzsölőt, ami sebeket csinált. Utoljára állandóan böjtölnöm kellett, ez hetekig tartott, míg végül a sok vérvesztéstől és koplalástól ájultan estem össze.«

    »Csiki nem volt az egyetlen a maga nemében. Emlékszem jól, egy hölgy görcsöktől szenvedett. Ennek a német vándor-csodadoktornak egy zsidónak porrá tört fogát rendelte, keverve szárított poloskával – bevevésre. Azonkívül hátul, a nyakán átfűztek egy zsinórt, melyet naponta egyszer jobbra és egyszer balra húztak meg, hogy a seb gennyezzék.«

    A »szép Zsomboriné«-ról azt jegyzi fel Róza grófnő, hogy finom arcbőrét a karján lévő fontanelle-nek köszönte: a nyitott sebnek, melyet úgy tartott gennyezésben, hogy a felmetszett bőr alá borsószemeket dugott.

    »Csoda, hogy mind tönkre nem mentünk«, zárja a grófnő idevonatkozó emlékezéseit.

    A testi munkára való nevelés tekintetében csupán a kötést említi, mint álmosítóan unalmas és esztétika nélkül való foglalkozást. Szívesen font volna, és mint felejthetetlen képet idézi vissza anyját és Eszter nénit, amint azok a fonókereket pörgették.

    Mai szemmel nézve, ebből az irányításból hiányzik a kimondott nemzeti jelleg. A leánynevelés ilyen színezete sokkal későbbi vívmány, de hogy Róza grófnő önérzetes magyar, arról tanúskodik megvetése, mellyel a magyarországi elidegenült mágnáscsaládokat bélyegzi meg. A Pálffyak, Esterházyak, Erdődyek csak Erzsébet királyné példáján tanulták meg anyanyelvüket! »A nemesség e germanizálása Erdélyben nem sikerült Mária Teréziának« – állapítja meg.

    Nem tekinthetünk el két szemponttól, annak megítélésében, ahogyan az emlékíró a múltat elsöprő szabadságküzdelmeket végignézi és haláláig emlékében tartja. Kedélye erősen ellentétes befolyások alatt állhatott. Apja valaha hivatalelődje, Gál Józsi elől álruhában szöktette meg egy kompromittált lengyel menekültet. Most azonban már elbécsiesedett, kormányhű ember, akinek gyermeke a magyar március jelentőségéről világos képet nem kaphatott, bár a nagybácsit, Mihályt, honvédezredesi ruhában láthatta is.

    »1847-ben már megjöttek a forradalom előhírnökei. Sokat politizáltak, azok a bizonyos jelszavak, mint pecsovics, császári, Kubinczy, Kossuthianer – gyermekszobánkig elhatottak. Bevezetés gyanánt beverték ablakainkat. Apámnak szólt az első tüntetés Vásárhelyen.«

    »Mi gyermekek még ostobák és könnyelműek voltunk« – ismeri be. »Aggodalomról képzetünk sem volt, nem ismertük a helyzet komolyságát«.

    E vallomás őszintesége érteti meg velünk, hogy a »viharos és változatos időket« a kíváncsi érdeklődés pillantásával kíséri, anélkül, hogy szívével, szenvedelmével bármely küszködő-fél mellett állana. A többször gazdát cserélt városban Róza grófnő végigéli a honvéd-, császári- és oroszvilágot, és igen józanul azt a megfigyelést teszi, hogy legrosszabb a helyzet, amikor nincs semmiféle rendes csapat bent, és hogy az jár jól, aki sem vak-, sem alappal bíró lármára el nem menekül, mert az üresen hagyott porták sorsa a teljes kiraboltatás és mocsokba fullasztódás.

    A jövő-menő hadseregeket tárgyilagos közönnyel nézi:

    »Csak a honvédségnek volt egyenruhája« – írja a szabadsághősökről – »de hánynak nem volt hozzá csizmája!«

    Több volt köztük a tiszt, mint a közlegény, »de szegények, csak színházi távcsővel voltak felszerelve.« – »A nemzetőrök kerek kalapot hordtak, libegő fehérvörös tollakkal, s fantasztikus félpolgári, félkatonai egyenruhát. De végre is jól harcoltak, tüzérségük csak pár kis mozsárral rendelkezett. – Az osztrák csapatok szintén szánalmas állapotban voltak, rongyosak, mocskosak, az ezredek nagy rendetlenségben, nyomorúságos látvány!«

    A szabadságmozgalmak vezetőiről lelkesedés nélkül emlékezik, csak Bem tábornokról ismeri el, hogy »bátor, jó katona volt, ment minden emberi kicsinyes melléktekintetekről.«

    »E háborús időkből két érdekes személy maradt meg máig jól az emlékezetemben. Anastasius Grün és Petőfi. Mindketten nálunk voltak elszállásolva6. Grün, mint aulista7, tizennégy bajtársával, fantasztikus kalábriai egyenruhában, sötét kabát, háromszínű övvel, szinte mind vidám, mókás fiatalemberek. Grün volt a legidősebb, és valamennyien különbség nélkül bátor harcosok és általános tisztelet tárgyai voltak, Petőfi a segesvári ütközet előtt, – ahol elesett – három vagy négy nappal nálunk volt ebéden. Szintén érdekes ember. Attiláját katonátlanul nyitva hordta, letűrt inggallért, hosszú hajat viselt, tömpe orra volt, arca nem volt magyaros. Nagyon élénken és vidámul viselkedett, szegény sejtelemmel sem bírt, hogy olyan közel van a halála.«

    Az ebédhívás a költőnek szólhatott s nem a hősnek. Az emlékíró nem titkolja, hogy például a honvédek táncmulatságaira soha el nem látogattak.

    Szinte megdöbbent a »desinteressement«, ahogyan az orosz hadsereg bevonulását festi:

    »Fogadtunk, hogy az első orosz katona megpillantásakor megnézzük magunkat a tükörben, hogy elsápadunk-e? Meleg nyári délután volt, a város megszállás nélkül, ekkor lódobogást hallottunk, az ablakhoz mentünk, és megpillantottuk az első kozákot. Elől egyet, aztán kettőt, aztán ötöt, valamennyinek kard a szájában, s mindkét kezében felvont pisztoly, az ablakoknak szegezve. Lassan lovagoltak sovány, kicsiny, a székelyekéhez hasonló lovakon. Később több kozák jött, ezek kicsiny sípokon éles hangokat fújtak. Csak félóra múlva érkezett meg az orosz hadsereg zöme. Volt időnk kedélyesen megnézni magunkat a tükörben, csak kíváncsi izgatottság ült arcunkon. Az orosz csapatok pompásak voltak, nagyszerűek, különösen a szegény honvédek és nemzetőrök után.«

    Az orosz hadsereg duzzadta sok rendjeltől.

    »Két lovasezred vonult el ablakunk alatt, egyik csupa vörös, a másik barna lovakon. A tüzérség a maga huszonöt fontosaival leginkább imponált. Utoljára jött a gyalogság, végnélküli tömegben. Nem vonultak párban-sorban. Az utcák mindkét oldalán, a házak hosszában a tisztek meneteltek, kezükben a korbács. Ha valamelyik katonának kedve szottyant, hogy egy házba belépjen, bottal kergették el. A városon csak átvonultak és Koronkánál szabad mezőn táboroztak. Nagy üstökben főtt az eledelük, minden polgárnak szállítani kellett oda valami ehetőt s mind e különféle ételeket odakavarták az üstökben, felmelegítették és aztán kiosztották. Darab kenyeret sem vettek el fizetség nélkül, de az ugorkát és dinnyét lopták, ez volt a muszkák főszenvedélye. Éjjel két órakor apámat felköltötték, egy tábornok jött és felajánlotta neki, hogy vegye át ismét a főtiszti hivatalt. (A Kossuth-világban nem viselte többé.) Apám elutasította. Több tiszt be nem lépett házunkba. Az oroszok nem soká maradtak, császári katonaság szállta meg a várost. Koroknán mindenki lemenekült, nagy volt az oroszoktól való félelem. Csak a véndada maradt ott8. A kozákok birtokba vették Koroknát, megmutatták maguknak az öregasszony által az összes szobákat. A nagy szalonban nagy csillárokban és kandeláberekben gyertyák állottak, ezért ezt a szobát templomnak nézték, keresztet hánytak és kimentek. A véndadának kezet csókoltak és nem nyúltak semmihez, a pincét kivéve. Ide behatoltak és megitták a jó óborokat, éjjeli edényekkel méregetvén…9«

    Neheztelés nélkül kell megkeresnünk Róza grófnő lelkületében azokat a magyarázó rugókat, amelyek megvilágítják nekünk a nagy nemzeti tragédiával – dicsőséggel és elbukással – szemben elfoglalt álláspontját. Az események és a megírás közé eső ötvenkét esztendő sem változtatott ezen. Közelfekvő feltevés, hogy a mágnásasszony rossz lélekkel vette a jobbágyfelszabadítást, mely a régi »aranykorszaknak« egy csapásra véget vetett. A rohamos, átmenetnélküli újításnak a legjobb magyarok között is voltak ellenfelei és az emlékező ennél a pontnál nem lát igazságtalanul őnáluk.

    »A nép érett volt a jobbágyság felszabadítására, de a nemesség nem. Ezeknek legtöbbje nem tudta magát beletalálni az új viszonyokba. A gazdálkodás átalakulása egy csapásra történt. Minden munkát, amelyet az úrbéresek végeztek, most meg kellett fizetni. Honnan vegyék a pénzt? A kormány (t. i. az abszolutisztikus) is nagy hibát követett el. A megváltott földekért járó kártérítést megígérték, de ki nem fizették. Ez a pénz kellett volna, hogy alapul szolgáljon az új gazdálkodáshoz. A pénz nem jött… Sokan kénytelenek voltak adósságot csinálni, nemsokára jöttek a zsidók, összevásárolták féláron, magas kamattal a váltságpapírokat. A forradalom, a háborús esztendő, aztán a Beust-féle korszak, és még mindig semmi váltság – röviden, a legtöbb nemesember tönkrement mindezek által.«

    Saját anyagi romlásukat az emlékíró csak részben tulajdonítja e tényezőknek. Burkoltan és hibáztatás nélkül, apja személyében keresi a pusztulás nehány elhatározó okát. Toldalagi Ferenc, aki az abszolutizmus alatt sem fogadta el a főtisztséget, udvari méltóságait végig megtartotta s mint a császár személye körül szolgálattevő kamarásnak része volt benne, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület a Helyhatóság akarata ellenére létrejöhetett. Gazdaságának vezetésében ment tovább a »modernizálás« útján, s elragadtatta magát a »gründolás« szenvedélyétől, anélkül, hogy a megindított vállalatok felvirágzását ki tudta volna várni. Egyidőben Korondfürdőt tette hozzáférhetővé és kényelmessé, majd megalapította az első erdélyi sörgyárat, végül felvállalta a Kolozsvár-Nagyvárad-Budapest vasútvonal építését. Az óriási költséggel járó előmunkálatok után Zichy Ödön elüti kezéről a koncessziót… Jön a »degringolade«, melynek legdiszkrétebb előidézőjéről, a halott apa párnája alatt megtalált – balerina-cipellőről Róza grófnő már nem tesz említést. Pedig jellemző szimbóluma a végzetes »bécsi áfiumnak«!

    Róza grófnő tisztában van a romlás külső és személyi okaival, s a negyvennyolcas mozgalmakat valóban nem az anyagi megrövidülés szemszögéből nézi. Másutt kell keresnünk a kulcsot rideg álláspontjához.

    »Kedves Erdélyem, milyen szép voltál! Milyen nagyon szeretlek még mindig!« – tör ki belőle a honvágy, amikor már elaggott matróna és régen hazát kellett cserélnie. Nemcsak arra büszke, hogy az erdélyi főnemesség mindig jó magyar maradt, de állítja, hogy Erdélyben a városi és falusi intelligencia körében is finomabbak voltak a szokások mindig, mint Magyarországon. Az erdélyi önérzet ütközik ki, minden idevágó szavából, oly ideológia, amelynek ha akkor nem is adott igazat a történelem, ma mégis tanulsággal olvashatók megnyilatkozásai. Róza grófnő par excellence transszilvánul érzett és gondolkozott, szinte előítéletig:

    »Az 1848-iki unió eltörölte Erdély minden sajátosságát. A Budapestre való központosítás által minden erő kiment Erdélyből Magyarországba. Erdély félretolt kis tartomány lett, pusztuló, elszegényedő nemességgel… Csak a nép magva, a parasztság volt jóravaló és értelmes, ebből a jó magból keletkezett 1848-tól kezdve egy derék középosztály, amely a nemességet nemsokára túlszárnyalja.«

    S bár szíve sajog a saját összeroppanásukon, – »Ha hetven évig élnék, akkor, ha tudnék nyugodtan gondolni e tragikus időkre«, így idézi a múltat – az önuralomhoz szoktatott lélek kálvinista hitvallással nyugszik meg a kérlelhetetlenben:

    »Ha az ember öregkorában visszatekint, minden élményét természetes fejleménynek látja. Így kellett jönnie és másképp nem is történhetett.«

    …Színaranyból remekbe ötvözött könyvecske – a rudai bányászok ajándéka – tanúskodik az emlékíró által visszaidézett »fejedelmi jómódról«. A koroknai könyvtárban ott tisztelik »Eszter néni« faragott fekete rokkáját, mely a gyermekkort nyájasan besurrogta, áll a nyárfa testvére máig Szentbenedeken, amely a boldogtalan ara nevét és életét hordozta. Él még egyetlen datúra is a schönbrunnival vetekedő virágpompából, és a Sikó-féle finom miniatűr, a gyermekkorból való árnykép10 őrzi s őrizni fogja Róza grófnő vonásait. Féltett s mégis esendőbb sorsú emlékei életének, mint a sokszáz csalogány, amely gyarapszik és zengedez ma is győzhetetlenül, – nyolcszázegynéhányadik madárnemzedék a Vormärz óta – a park lombjai alatt! Esti csalogányének a kis emlékirat is: élőbb emlék fánál, virágnál, arcképnél, s mert sok szívre bízzuk, talán maradandóbbá is tesszük minden egyébnél.                                    

/1/ Erinnerungen aus der Kinderzeit der Rosa Freifrau von Schleinitz-Toldalagi. 15. Juni, 1900

/2/ A másolat, Kramper Caroline nevelőnő munkája, 5495-95 szám alatt található.

/3/ Ezt a hagyományos kapcsolatot, mely Erdélyben az egyház emberei és az úgynevezett „udvarok” között fennállott és sokhelyen fennáll máig. Ravasz püspök méltatta egy Szegeden tartott előadásában.

/4/ A viszontagságokat látott, most 12.000 kötetes könyvtárban, annak teljes elrendezése előtt ennek az adatnak helyességét nem lehet ellenőrizni.

/5/ Valószínűleg a mai Gecse utca 6. szám. A város e része a Tábla révén is, sokban központját képezte a hivatalos és társadalmi életnek.

/6/ Tisztázandó adat. Petőfi kétszer volt e napokban Vásárhelyen, másodszor a főtéri Görög-házban szállt meg.

/7/ Nyilvánvaló tévedés, hogy A. Grün (Anton Alexander v. Auersperg gróf), a Metternich rendszer legbátrabb ellenfele, mint aulista járt volna lent Erdélyben. Ennek már az egyenruha is ellentmond, amelyet az emlékíró szerint hordott.

/8/ A házat irányító „idegenek” a szabadságharc első jeleire szélnek erednek. „Az egész ország idegenek nélkül maradt”.

/9/ Az orosz megszállók naiv, de emberséges viselkedése hagyományként maradt lent Erdély szerte.

/10/ 1840-ből. Másolata cikkünk élén áll.            

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf