A magyarok és a kunok viszálykodása, Hunyadi László halála, Mátyás és Holubár

A magyarok és a kunok viszálykodása

– Rogerius püspök krónikája nyomán –

Nemcsak Julianus barát adott hírt a tatárok közeledéséről, hanem a menekülő népek is, amelyek egészen a magyar határig futottak. Krisztus születésének 1239. esztendejében Köteny, a kunok királya követséget küldött IV. Béla királyhoz, és megüzente neki, hogy ő két ízben legyőzte a tatárokat, de harmadízben készületlen volt, és mivel sereget gyűjteni nem bírt, menekülnie kellett. A tatárok ezután az országát feldúlták. Ezért hát ha Béla király őt népével együtt befogadja, ő készen áll arra, hogy rokonaival, barátaival, minden marhájával és vagyonával Magyarországon letelepedjék, és a királyt a katolikus hitben kövesse.
Ennek hallatára Béla király szíve nagy örömmel telt meg, egyrészt azért, hogy egy ilyen, vele csaknem egyenlő fejedelem az ő hatalma alá akarja magát vetni, másrészt, mert ilyen módon Jézus Krisztusnak sok lelket nyerhetett meg. Ezért a követeket gazdagon megajándékozta, és Köteny királyhoz ő is követeket küldött. Ezekkel megüzente, hogy a fejedelmet és övéit kész befogadni. Miután a követek ide és oda jártak, Köteny király népével útnak eredt, hogy Magyarországra jöjjön, és itt letelepedjék.
Béla király csodálatos pompával, fényes kísérettel egészen országa határáig elébe ment, és annyi kitüntetést, tiszteletadást nyújtott neki, amennyit annak az országnak népe sohasem látott vagy hallott. Végre, minthogy a sokaság szűk helyen nem maradhatott, és a kun nép kemény, durva és hódolni nem tudó volt, nehogy a magyarokkal összeütközzenek, a király megbízott egy tisztet, hogy a kunokat az országba bevezesse. És mindnyájuk költségeit, pedig a cselédeket nem számolva negyvenezren voltak, a király viselte egészen országa közepéig.
Amikor a kunok Magyarországon kezdtek kóborolni, mivel végtelen baromcsordáik voltak, a legelőkben, vetésekben, kertekben, berkekben, szőlőkben és egyebekben a magyarokat erősen károsították. És ha a kunt vagyonában vagy személyében a magyar megsértette, mindjárt igazságot szolgáltattak vele szemben, olyan keményen, hogy más hasonlót tenni nem merészelt. Ha pedig a kun sértette meg a magyart, ennek azzal szemben nem volt igazsága. És ha követelőzni próbált, szavak helyett néha ütleget kapott.
Így a nép és a király között gyűlölség támadt.
Egy esztendő elmúltával, karácsony táján híre járt, hogy Magyarország Oroszországgal határos részeit a tatárok elpusztították.
Amikor a király erről megbizonyosodott, az Orosz-kapu védelmére, melyet Vereckei-kapunak is neveznek, elküldte seregével az ország nádorát. Ezután egész Magyarországon kihirdettette, hogy a nemesek, a várjobbágyok és a várak népei táborozásra készüljenek, s mikor a király értük küld, készen álljanak.
De a magyarok farsangi örömükben nem hittek a királynak, azt emlegették, hogy a tatárokról már sokszor jártak hasonló hírek, és mindig kiderült, hogy semmivé váltak. Mások azt mondogatták, hogy a kunok szövetséget kötöttek a ruténokkal, és együtt akarnak harcolni a magyarok ellen, akiktől gyakran vereséget szenvedtek. Köteny is a tatárok szövetségese: azért jött Magyarországra, hogy a földet megismerje, és a nyelvet megtanulja. És amikor a tatárok betöréséről hall, harcot indít a király ellen, mert így a kaput könnyebben elfoglalhatják. Bizony, sokan szívesen vádaskodtak, rágták a királyt is, amiért a kunokat behozta.
Amikor pedig már böjt felé haladt az idő, és az ilyenféle hírek egyre inkább terjedtek, a király Buda városába sietett. Összehívta az érsekeket, a püspököket és az ország nagyjait, és arról tanácskozott velük, hogy mit tegyenek ebben a nagy dologban. Végül figyelmeztette őket, hogy zsoldos vitézeiket szereljék fel, és tartsák készenlétben.
Megtanácskozták Köteny király dolgát is, és a király végül fogságba vetette a kunok előkeőit, Köteny királyt és egész családját.
A közhit azt tartotta, hogy Köteny a tatárok szövetségese, sőt sokan azt hitték, hogy nem a tatárok, hanem a kunok rohanták meg az országot. Ezért aztán az egész nép ezt kiáltozta:
-    Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország romlását okozta!
A nemesek pedig azt mondták:
-    Harcoljon a király a tatárok ellen, ha a kunokat ellenünk az országba behozta!
Mások azt kiáltották:
-    Azokat hívja harcba a király, akiknek a mi jószágainkat eladományozta!
A király hallotta a kiáltozást, ezért követet küldött Kötenyhez, és felszólította, hogy hozzá eljönni ne késlekedjék.
De Köteny, aki hallotta a nép sűrű kiáltozását, félt a büntetéstől, bár ártatlan volt, ezért azt üzente a királynak:
-    Adjon mellém felséged olyan tisztet, akinek elég hatalma van rá, hogy a nép haragjától megvédelmezzen, akkor elmegyek.
Amikor ezt az üzenetet a követ átadta, a nép között még nagyobb kiáltozás támadt:
-    Haljon meg! Haljon meg! – ezt kiáltozták.
És rögtön fegyveres magyarok és németek törtek be a palotába, ahol Köteny és kísérete tartózkodott, hogy erőszakkal hurcolják a király elé.
De Köteny és vitézei íjat, nyilat ragadtak, és szembeszálltak a támadókkal.
Ekkor hatalmas tömeg tódult oda, a palotát megostromolták, a kunokat elfogták, fejüket levágták, és a palota ablakaiból a nép közé hajították.
Némelyek ezt a bűnt az osztrák hercegnek róják fel, mások azt mondják, hogy a király parancsára történt. De minthogy bizonyosan tudjuk, hogy Köteny ártatlan volt, hihetetlennek tartjuk, hogy a király, aki őt keresztvízre tartotta, és biztonságát esküjével megpecsételte, ilyen nagy bűnt követett volna el.
Ezalatt a kunok, akiket a király a tatárok ellen hadba szólított, a magyarok segítségére egy szívvel-lélekkel elindultak. De amikor Köteny halálának hírét meghallották, nagyon megzavarodtak, és nem tudták, mit tegyenek.
Amikor Köteny halálhíre elterjedt, a magyar parasztok, akik gyűlölték a kunokat, felkeltek ellenük és könyörtelenül rabolták, gyilkolták őket.
A kunok erre összegyülekeztek, és nemcsak védekezni kezdtek, hanem szembeszálltak a parasztokkal, felégették falvaikat, és elrabolták jószágaikat.
Kemény csatát vívott a kunokkal Bulcsú csanádi püspök serege is. A sereg a Felvidék felé vonult, hogy a király seregéhez csatlakozzék, de a kunok megtámadták és szétverték. Maga a püspök, aki egy kocsiban betegen feküdt, nehezen menekülhetett el a kunok elől.
A kunok pedig, éppen úgy, mint a tatárok, a magyarok földjét feldúlták, és a parasztokat könyörtelenül kardélre hányták. Fejedelmük halálát kegyetlenül megtorolták, mert amikor a magyarokat levágták, ezt kiáltották:
-    Nesze ez a csapás Kötenyért!

Hunyadi László halála

– Thuróczi János krónikája nyomán –

Az ország bárói, akik Hunyadi János életében még mukkanni sem mertek, most váltig unszolták a királyt, hogy büntesse meg László grófot, amiért rokonát, Cillei Ulrikot megölette. Azt mondták a királynak:
-    Te vagy a király, és őt követi egész Magyarország. A főurak és a tömeg kegyei gőgössé tették, ezért merte Ulrik grófot, a te rokonodat megöletni. Attól kell tartani, hogy ez az elbizakodott fiatalember még veled is így bánik. Király vagy, de addig Magyarországon nem uralkodol, amíg László él.
A sok rábeszélés, pletykálkodás és hírhordás erősen hatott László király lelkére. Feléledt lelkében az a parázs, amely Ulrik gróf halála óta már-már feledésbe merült, és csak pislákolt, mert a sok rábeszéléstől szítva újra izzani kezdett.
Amikor a bárók látták, hogy a király már hajlik kívánságuk teljesítésére, keresték az alkalmat, mert tervüket minél előbb végre akarták hajtani. Ugyanis attól tartottak, hogy titokban kifőzött cselszövésüket elárulhatja valaki.
Eközben hírül hozták, hogy a török betöréssel fenyeget. Ezért László gróf, aki apja példáját akarta követni, Felső-Magyarországon katonákat toborzott, és ezeket elvezette egészen Pest városáig. Itt engedélyt kért a királytól, hogy a török ellen vonulhasson.
Ekkor azonban közbeléptek a bárók, és azt mondták a királynak:   
-    Ne engedje felséged László grófot távozni, míg öccsét, Mátyást ide nem hívatja.
László grófnak pedig azt mondták:
-    Hívasd az udvarba öcsédet, Mátyás grófot. Hadd legyen itt a király mellett, nehogy valami cselt szőjenek ellened, amíg távol vagy.
Ezzel a ravaszsággal a cselszövés mesterei behálózták a grófot, aki megfeledkezett atyja tanácsáról, pedig Hunyadi János váltig azt mondogatta:
„Soha együtt a királynál ne legyetek, egyik mindig maradjon seregénél, hogy a másikat, ha szükséges megsegítse.”
De hiába a bölcs tanács, László gróf megüzente Mátyásnak, hogy mielőtt ő hadba szállna, jöjjön fel Budára.
Amikor Erzsébet asszony, a két gróf édesanyja ezt az üzenetet meghallotta, nagyon megijedt. Mintha a jövendőt megérezte volna, azt mondta Mátyásnak:
-    Apád emlékére kérlek, ne menj fel Budára!
De Mátyás arra gondolt, hogy most már László gróf az atyja, s az ő parancsát kell teljesítenie, ezért elindult, hogy bátyját felkeresse.
Amikor Mátyás Budára érkezett, a cselszövők nagy örömmel fogadták. A két testvér semmit sem sejtett, amikor Gara László nádor, akiben László gróf nagyon megbízott, bejelentette, hogy a királynál megbeszélés lesz. Erre a megbeszélésre Hunyadi László grófot is meghívták. A gróf gyanútlanul elment, s ott a királyi palotában mindjárt elfogták.
Mátyás pedig semmit sem tudott arról, ami a bátyjával történt. Különben őt is őrizet alá vetették, egy budai házból nem léphetett ki.
Három napig tartották fogságban Hunyadi Lászlót. Ezalatt meghozták ellene a halálos ítéletet, de titokban ítélték el, titokban folyt kivégzése is.
Késő este vezették ki László grófot a vár piacára, s erős katonai őrséggel vették körül a vérpadot. Háromszor sújtott rá a hóhér, s bár hátrakötött kézzel a földön hevert, onnan saját erejéből felállt, és érthető szóval ezt mondta:  
-    Három sebet kaptam, eleget szenvedtem. Isten és ember előtt engem már büntetni nem lehet.
Milyen igazat mondott a gróf! Hiszen még a gyilkosnak, a rablónak is elengedik a büntetést, ha három csapást kiállott. De neki, éppen Hunyadi Lászlónak nem engedhették el. Mert az ott állók kívánságára, akiknek ez nagyon szívén feküdt, a hóhér negyedszer is odasújtott, és a gróf fejét levágta.
Ó, jaj, mekkora fájdalmat, mekkora szomorúságot okozott a gróf halála! A szegény magyarok, a nemesek éppen úgy, mint a parasztok, mind szomorkodtak, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel jártak, mintha mély álomba lépkednének. Patakokban ömlött a könny az emberek arcán! Ha Magyarország népét a kikiáltók szavai, a szörnyű fenyegetések féken nem tartják, és László grófot nappal viszik a Szent György terére, ahol egykor a harminckét nemest lefejezték, akkor a néptömeg az életveszedelemből kiragadta volna. Sokan jöttek akkor szőlőmunkára a városba, és annyira szerették László grófot, hogy vérüket is szívesen ontották volna érte.
De a cselszövő bárók mindezt jól tudták, azért rendelték el, hogy a grófot titkon vegyék őrizetbe, és a kivégzést este, sötétben hajtsák végre.
László gróf testét fekete lepelbe takarták, halottas ágyra helyezték, majd a Mária Magdolna templomba vitték. A test mellett egész éjszaka virrasztó őrök állottak. És végre hajnalhasadtával Hunyadi László testét kivitték, Krisztus Testének Szentséges templomában elhelyezték, de a gyászolókat oda sem bocsátották, és halotti szertartást sem rendeztek.
Így hervadt el a Hunyadi-család szép reménysége, egész Magyarország drága virágszála.

Mátyás és Holubár

– Galeotto Marzio nyomán –

Messze földről felkeresték Mátyás király udvarát, mert híre járt a király bőkezűségének. Eljött Magyarországra a nagy erejű Holubár is, akit a német udvarban legyőzhetetlennek tartottak.
Holubár vitéz lándzsavívásban legyőzhetetlen volt: az olasz vívást gyakorolta, és minden ellenfelét megcsúfolta. Tompa lándzsával küzdött, és vágtató lóról taszította le ellenfeleit; senki se állhatott ellene a rohamának.
De Budán hegyes lándzsát használtak, és olyan betanított lovakon vívtak, amelyek ide-oda ugráltak.
Hatalmas termetű, rőt szakállú vitéz volt Holubár, a budai nép ugyancsak megbámulta, amikor az udvarba fellovagolt.
Mátyás király szívesen fogadta a jeles vitézt, és azt mondta neki:
-    Jól vigyázz, derék vitéz, mert a magyarok hegyes lándzsával vívnak, és nálunk hamar megkóstolod a földet!
-    Felséges királyom, attól én nem félek. Állítsa szembe a legjobb vitézeket, mindegyiket leverem a lováról – mondta Holubár.
-    Nem úgy lesz az! – gondolkozott el a király. – Mást mondok én neked. Holnap magam vívok meg veled, addig légy a vendégem.
Holubár nagyon megijedt. Már megbánta, hogy olyan országba jött, ahol a király is viaskodik. Mert ha a királyt letaszítja a lóról, biztosan karóba kerül a feje.
Így töprengett magában, hangosan pedig azt mondta:
-    Nem vívhatok felséged ellen, mert esetleg megsebzem, földre vetem, és súlyos kárt teszek felséges személyében.
-    Ne gondolj te azzal, Holubár vitéz! Csak magadra ügyelj, és holnapra jól készülj fel.
Másnap sok ezer ember gyűlt össze a budai vár piacán: mindenki látni akarta a király viaskodását.
Mátyás az összecsapás előtt magához hívatta Holubárt, és azt mondta neki:
-    Esküdj meg előttem, Holubár vitéz, hogy úgy vívsz mega magyar királlyal, mintha legnagyobb ellenségeddel küzdenél.
Hiába szabadkozott Holubár, meg kellett esküdnie a király előtt.
Ekkor Mátyás azt mondta neki:
-    Ha én fordulok le a lóról, vitézeim nem állnak bosszút rajtad. De ha kedvezel nekem, halál fia vagy!
Ezután a két vitéz lóra pattant. Az első összecsapásban lekerülték egymás lándzsáját, a második összecsapás után Holubár lova farán át a földre bukott.
Mátyás király is erős ütést kapott a mellére, ezért lassan leereszkedett a földre, de a kantárszárat nem bocsátotta el.
Holubárt félholtan, törött karral szedték fel a földről.
A király gondosan ápoltatta, pénzzel, ruhával és fegyverrel is megajándékozta.