Hajdu Imre: Félúton Kölcsey és Kazinczy sírja között

cs szabo webCs. Szabó Lászlóra emlékezünk Benke György professzorral

Egy ember, aki élt egyszer e Földön, s akinek emléke túlélte, „arca romló földi mását”, az az ember helyileg, – már mit földrajzi értelemben – hová, mely pontjához köthető leginkább, ennek a földi világnak?
Nyilván, az egyik ilyen szeglete a földkerekségnek a szülőhely. Az a város vagy kisfalu, ahol az illető meglátta a napvilágot, s ahol – ha szerencsénk van – még ma is áll az a ház, amelynek valamelyik zugában – anno – felsírt az emberlény, akit mindmáig, tehát halála után is jóval, éltet szelleme.
De ilyen földrajzi pont, azonosító lehet minden élet-állomás! Azok a helyek, ahol hol hosszabb, hol rövidebb időre kikötött, lehorgonyzott az az egy utasterű vízijármű, amely minden ember esetén az „én hajóm” nevet viseli.
A legbiztosabb pont viszont – ahol tényleg találkozhatunk a testtel és szellemmel, s érezhetjük mindkettő közelségét, az a végső nyughely. A gesztenye– vagy fűzfás temetőkert, ahol talán már moha lepi be a kőbevésett üzenetet, nevezetesen, hogy itt nyugszik Ő.
Igen, ez utóbbi a leghitelesebb bizonyosság a hely és a szellem elválaszthatatlan kapcsolatára! Ráadásul az utókor csak ott, csak is ott, az odavezető zarándokút végén róhatja le igazán és méltón tiszteletet, hódolatát a testében halott, ám szellemében halhatatlan emléke előtt.
Az út végét hirdető jel a legvilágítóbb! Károlyi Gáspár fénye Göncön, Kazinczy Ferencé Széphalmon, Kölcseyé Szatmárcsekén világit örökké.
S 1984 óta Sárospatak sok-sok fénye között, ott világít egy nagyon fényes csillag: Cs. Szabó László fénye.
*
Most hogy ezt a nevet leírom: Cs. Szabó László, a gondolatom hirtelen megtorpan, sőt meg is rémül. Hisz pár sorral korában azt írtam, állítottam – meggyőződéssel – , hogy a magyar szellemi élet, a 20.századi magyar irodalom egy fényes állócsillagának adott végtemetőt, örök nyughelyet Patak, s most hírtelen mégis kétely kezd el gyötörni: ismeri Őt eléggé, méghozzá rangján kezelve ez a mai világ?
Joggal, sajnos joggal kérdeztem ezt. Nem saját rangja – mert rangja volt! – miatt, hanem azért, mert pont’ Ő – aki közel négy évtizeden át emigrációban szolgálta a magyar nyelvet, a magyar irodalmat, sőt a világirodalmat, 1982-ben már papírra vetette aggódását, s köntörfalazás nélkül kimondta „…megszégyenítően csökkent az irodalom hatása a világban. Egyetlen hajdani nagyhatalom se bukott nagyobbat. Könyörtelen, gonosz században élünk. Sohase felejtsd el, milyen sötét. Ez rontotta le az irodalom óriási hitelét is. Mind attól tartunk, hogy megszentelt igéktől, a Bomba veszi át a hatalmi döntést, a végszót. Árnyékában élünk. akár hová menjünk, mindenütt takar az árnyéka...”
Kételyem sajnos jogos. Az egyik Borsod megyei kisváros könyvtárában, az otthoni igazgató barátomat kértem arra, hogy szerezzen már egy jó minőségű fotót Cs. Szabó Lászlóról. Barátom készséggel segített, nyomban szólt a kolléganőjének, aki a könyvtárukban található Cs. Szabó anyagból talált is számomra megfelelőt fotográfiát. Vitte is azonnal a számítógépeket kezelő kollégához (aki ugyancsak könyvtáros volt), hogy „szkennelje be” a fotót. S akkor hallottam – egy könyvtárban eléggé mellbevágó kérdést – az utóbb említett könyvtárostól: – Ki ez a Cs. Szabó László?
Mire a felelet a másik könyvtárostól: – Nem tudom, de maradjunk annyiban, hogy valami nagy ember lehetett.
*
Lám, ennek az írásnak nemcsak az a feladata, hogy Cs. Szabó László és Sárospatak kapcsolatát feltárja, hanem az is, hogy próbáljon hozzájárulni Cs. Szabó László megismertetéséhez. Mert ma még úgy tűnik, azok vannak jóval kevesebben, akik tudják, ki is volt ő valójában.
A kérdés tehát nagyon is aktuális: tényleg, ki is volt Cs. Szabó László? Jómagam ezt tudakolva kopogtam be Dr. Benke György professzor, lelkész úrhoz, aki aktív korábban Sárospatakon élt, majd nyugdíjasként előbb Bogácson, később pedig Mezőkövesden talált otthonra.
A professzor úr hajdan – kisdiákként– személyesen is találkozott Cs. Szabó Lászlóval Sárospatakon. Jóval később pedig, mármint a sárospataki Tudományos Gyűjtemények vezetője, ő hozta haza Londonból. Cs. Szabó híres, 11 ezer kötetes magánkönyvtárát, amelyről az író úgy rendelkezett, hogy az – halála után – Sárospatakra kerüljön. Dr. Benke György sokat tud Cs. Szabó Lászlónak, a Boldog-parti Athén iránt táplált szeretetéről, vonzalmáról épp úgy, mint a jeles irodalmár sokoldalú szellemi tevékenységéről.
– Professzor úr! Mi az, amit az általános műveltségére kicsit is adó mai embernek tudnia kell Cs. Szabó Lászlóról?
– Elsősorban azt, hogy a 20. századi magyar emigráció egyik legkiemelkedőbb írója volt. Elsősorban esszéista, akárcsak irodalmi példaképe Michel de Montaigne. Ezért is szokás őt a magyar Montaigne-nak nevezni.
Cs (ekefalvi) Szabó László Budapesten született 1905-ben, ám kora gyermekkorától Kolozsvárott nevelkedett. Csak Erdély Romániához történő csatolásakor települt vissza a szüleivel Budapestre. Ám Erdély számára mindhalálig az éltető gyökér maradt. Nyilatkozta is egyszer: „Ízig-vérig erdélyi vagyok erdélyi levegő nélkül is, mert azok a gyökerek nagyon mélyek, néha engem is meghökkentenek”.
Bár közgazdasági egyetemen végezte tanulmányait, s 1931-ben gazdaságtörténetből szerzett doktorátust, az irodalmi érdeklődése más pálya felé terelte. 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának volt a vezetője. Ő maga „Babits istállójában” – ahogyan Féja Géza jegyezte meg róla – vált íróvá. S Nyugat avatta fel, később a Magyar Csillag és a Válasz közölte írásait.
Az úgynevezett „esszéíró nemzedék” képviselőjeként azokat a kulturális és erkölcsi értékeket védelmezte, amelyek a közeledő háború és a teret nyerő fasizmus miatt veszélybe kerültek. Azokban az években számtalan kötete jelen meg, többek között a Doveri átkelés, az Apai örökség, A kígyó. Ez utóbbi két esszénovellás kötetéről a Pataki rekviem című nekrológjában a barát, Illés Endre külön is megemlékezett: „… mind a két kötetéről a felfedezés örömével írtam a Nyugatban. Egykori elbeszélőink között az egészségüket és romlatlanságukat rúzzsal erősítgetők, a hamis pénzzel fizető kísérletezők és a stílus-erőmutatványosok hármas szorításban, igéző novellistának vallottam. Szűkszavúsága és tartózkodása mögött könnyed, fojtott, férfias elbeszélő rejtőzött.”
Cs. Szabó a háborút követő új rendben szűk négy évet élt, töltött el Magyarországon. 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola újonnan alapított, művelődéstörténeti tanszékeknek vezetőjévé nevezték ki. Az időtájt többször járt nyugat-európai tanulmányúton. És az egyik ilyen tanulmányútjáról 1948 végén már nem tért haza, az akkor már a szellemi élet is teljesen megfojtó politikai diktatúrába.
1951-ben – véglegesen – Londonba telepedett le, s az angol rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként dolgozott. S közben persze rengeteget írt. Tizenhat kötete jelen meg külföldön, mind magyar nyelven, persze csekély példányszámban, ami semmi honoráriumot, bevételt nem hozott a konyhájára.
Írói magatartása – nem anyagi haszonért ír az ember –, a nagy száműzött elődjéhez, – az egyébként büszkén vállalt – Mikes Kelemenéhez hasonlítható. Ráadásul a londoni évei alatt, miközben rengeteget alkotott, megteremtette a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyikét. S ez a 11 ezer kötetes könyvtára került – végakaratának megfelelően – a sárospataki kollégium könyvtárába.
Érdekességként megemlítem, hogy az emigrációba vonulása után harmincegy évvel látogatott újra vissza Magyarországra. Régi tanszékén, a Képzőművészeti Főiskolán, mindjárt fel is kérték arra – ha már újra itt van! –, hogy tartson egy előadást a görög kultúráról. Ő ezt a felkérést vállalta, s előadását e szavakkal kezdte: „Mondtam a múlt órán…harmincegy évvel ezelőtt…”
– Úgy tudom, azt követően többször is hazatátogatott. Nem szándékozott véglegesen hazatelepülni?
– Ha jól emlékszem, még négyszer látogatott haza. Már hetvenen túl volt, amikor először visszajött. Hetvenen túl már nem tud az ember újra szerepet cserélni, végleg hazatelepülni. Már túl késő. Meghalni viszont idehaza, Budapesten halt meg a Haematológiai Klinikán. Négyszer feküdt ott súlyos bajával, melynek nevét maga is leírta az egyik könyvében: hideg-agglutinin. Gyógyíthatatlan betegség. A vörös vérsejtjeit állandóan pusztították saját vérképző szervei.
– Hazatelepülni már nem akart, viszont végző nyugalomra hazavágyott. Miért éppen Sárospatakra?
– Ez a miért? szóval kezdődő kérdést Önhöz hasonlóan, sokan felteszik nekem is. Mi az oka annak, hogy Ő, aki otthon érezte magát Európában mindenütt, Sárospatakot választotta ki végső nyughelyéül? S miért végrendelkezett úgy, hogy halála után a nagy értékű könyvtárának is Patak legyen az örököse?
Hiszen Ő– ha kérdezték Tőle, honnan származik? – , mindig Kolozsvárt említette, s mindig erdélyinek érezte, vallotta magát. Nos, akinek olyan fontos volt az, hogy honnan indult , hogy Ő kolozsvári, erdélyi volt, vajon gondolt-e arra, hol legyen földi élete utolsó állomása? Igen, gondolt rá. Nagyon is gondolt rá! Ez pedig a házsongárdi temető volt, Kolozsvárott. Oda vágyott Ő, Kolozsvárra, gyerekkora, ifjúsága színterére, a sok rokon, barát, ismerős közé. Ám Ő, londoni magyar emigránsa Ceausescu-érában még holta után sem remélhetett bebocsájtást a házsongárdi temetőbe, Erdély nemzeti panteonjába – írta Petrőczi Éva, aki Pataki virágének című versében utal Szenczi Molnár Albert sírversére: „Datia dat tumulum – Erdély adja sírt.”
Ám Cs. Szabó esetében: „Datia non dat tumulum – Erdély nem adja sírt”– számára.
„Mivel kivagyok rekesztve a házsongárdi temetőből, amely megilletne, sokáig azt szerettem volna, ha beleszórják hamvaimat a Földközi-tengerbe. Csakhogy a tengeri temetés sem olyan egyszerű ám, kilincselni kell érte. Akkor pedig feküdjek ott, ahová éppen temetnek”– írta a Hülő árnyékban című kötetében.
Aztán élete utolsó éveiben, a pataki látogatások egyikén a temetőbe is elment, és ott körbesétált. Nem is elment, csak átment azon a kiskapun, amely nemcsak elválasztja, de össze is köti Újszászy Kálmánék portáját a református temetővel. A sírkert legavatottabb ismerőjével, Kálmánnal tette meg ezt a sétát, így nemcsak évszázados sírkövekkel és fákkal találkozott, hanem meghallgatta Kálmántól azt is, hogy kik feküsznek a halmok alatt.
Újra átérezte azt, amit Mikó Imrétől szeretett idézni: „A múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk”. És nemcsak akkor, amikor a temetőben sétált az ember.
Nos, akkor született meg benne az elhatározás, hogy ha nem Kolozsvárott, akkor Sárospatakon kíván nyugodni.
1984. szeptember 28-án halt meg. Milyen érdekes! A Látóhatár szeptemberi számában jelent meg a Téli virágének című verse, amit az év februárjában, Bécsben írt. Ennek a műnek az utolsó versszaka így hangzik.
    „Ha lefejtették már a bort Hegyalján
    vess egy örökre virító mimózafürtöt
    a diákok hervadt árvácskái fölé
    hálás hantomra
    félúton Kölcsey és Kazinczy sírja között
    Kárpát kebelében
    mielőtt megjön a hó.”
A temetésén, 1984. október 5-én pénteken, az elmondott búcsúbeszédében Csoóri Sándor is utalt erre a „végakaratra”. Beszédét a sárospataki kicsiny, tenyérnyi református temetőben, ott a sírnál, két szomorúfűzfa között, ahová Cs. Szabó László évek óta kívánkozott, így fejezte be Csoóri: „Ne keressünk vigaszt a veszteségben, ne keressünk vigaszt a gyászban. Ha csak annyit nem, amennyi Halottunkat is megnyugtatná: testét hazai földben helyezhetjük örök nyugalomra. Egy olyan város temetőjében, amely protestáns kollégiuma révén, századokon át a magyar szellem egyik végvára volt, egy olyan városban, amely falai a bujdosó Rákóczi hangját is beitták és őrzik, ahonnét nincs messze Vizsoly… és nincs messze Erdély. Egy olyan temetőben, amely félúton van Kölcsey és Kazinczy sírja között.”
– Professzor Úr! A pataki temetőből, Cs. Szabó László hamvaitól térjünk vissza az élő irodalmárhoz! Miért szerette Cs. Szabó László annyira ezt a Bodrog parti várost? Milyen kapcsolatok fűzték ide őt?
– Cs. Szabó a kulturált, emberléptékű településeket szerette. Ő maga írta 1982-ben az Alkalom című esszéjében: „Peregrinus örökdiáknak születtél, s maradsz holtig, Kolozsvár, Enyed, Sárospatak a kegyhely, ahová hűséged lerakhatja a jelképes zarándokpálmát.”
Sárospatakon, ahol gyakorta megfordult, ugyanazt a nyitott szelleműséget találta, mint észak-olasz városokban, Svájcban, Franciaországban, Angliában. Jelenvalónak érezte a 16. és 17. századnak, a szellemi és lelki megújulás századainak levegőjét. Ha itt „mezítláb jár is a humanizmus”, de itt járt. S az a megtermékenyítő gazdag múlt, az ő idejében is termékenyítette Patakot. Írta is némi keserűséggel: „az a baj, hogy nincs határainkon belül legalább féltucat Eger, Esztergom, Sárospatak.”
A második világháború után, amíg még Magyarországon élt, minden évben eljött Patakra. 1946-ban a Rákóczi vár vendége volt, amely íróknak, művészeknek igyekezett otthont, alkotáshoz szükséges nyugalmat és történelmi ihletettségű környezetet teremteni. Illyés Gyula lapjában, a Válaszban költői szárnyalással írt pataki élményeiről. „Lelkem stratégiája három felől kerítette be Patakot, a Szamos-völgyből, Debrecenből s a Hernád-völgyön át nyomult feléje, hosszú évek óta. El is esett puskalövés nélkül ilyen jó hadásznak. „Európa szívében vagyok” – gondoltam megkönnyebbülve a holdfényes kollégiumudvar közepén; „de jó itthon” – gondoltam azután az angol internátus folyosóin.”
A következő évben, 1947-ben is járt Sárospatakon, azt a látogatását Peéry Rezső dokumentálta, aki levél-interjút készített Cs. Szabóval majd húsz évvel később, 1966-ban. Abban az interjúban Cs. Szabó így emlékezett vissza:
„Sárospatakon folytattunk a beszélgetést 1947 késő tavaszán, abban a kivételes, szerencsés órában, amidőn Patak, Comenius menedékhelye, Csokonai, Kazinczy és Kossuth iskolája nyíltan vallhatott hivatása, az európaian magyar művelődés mellett. Kodály kardala zengett az árkádok alatt, Veress Sándor, Waldbauer Imre muzsikált, Török Erzsi próbált a várban.”
Az 1948-as pataki látogatásának emlékét, tényét pedig a Sárospataki Református Lapok híradása őrzi. „Cs. Szabó László író, főiskolánk régi kedves barátja, Sárospatakon időzvén, április 5-én szép számú hallgatóság előtt, a Fáy András Társaság irodalmi délutánjának keretében, részleteket olvasott fel most készülő irodalom történetéből. Április 6-án pedig gimnáziumi ifjúságunkkal folytatott szívélyes eszmecserét. Közöttük való időzítése mindnyájunk számára, akik hallgattunk őt, felejthetetlen, nagy élmény volt.”
– A következő Cs. Szabó látogatásig viszont több mint három évtizedet kellet várniuk a patakiaknak…
– Ennek megvolt az oka, Cs. Szabó emigrációja. Ám amikor – annyi év után – újra hazajött, számára Patak mindig úticél volt. S Patak újra szeretettel fogadta őt. Mert ez a város hozzá volt, és ma is hozzá van szokva ahhoz, hogy a világ bármely részéből haza-, visszajövő „öregdiákokat”, nyitott szívvel ölelje magához.
Utolsó éveiben Cs. Szabó egymás után, többször is eljött Patakra, ugyanúgy, mint a háború után. Érezve, hogy zarándokútja végefelé jár, keresve a helyet könyvtárának is, magának is. És a helyet Sárospatakon meg is találta, a nagykönyvtárban és a temetőben.
– Professzor Úr! Beszéljünk Cs. Szabó László írói munkásságához hasonló, másik nagy szellemi hagyatékáról, a könyvtáráról, amelynek hazaszállításában Ön tevékenyen részt vett, mint a pataki Tudományos Gyűjtemények akkori vezetője. Mit kell erről a könyvtárról, illetve Cs. Szabó könyvgyűjtő szenvedélyéről tudni?
– Cs. Szabó László a könyvtárát – végrendeletében – a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeire hagyta. Ez a többféle szempontból is gazdag és nagyértékű hagyaték 1985 augusztusában érkezett meg Sárospatakra, hogy mint könyvtár – Cs. Szabó Könyvtár – betagolódjék a Nagykönyvtár állományába.
Cs. Szabó László és a könyv, – sőt a könyvtár! – összetartoztak. Körülbelül kilencezer kötetes könyvtár maradt utána, amikor 1949-ben elhagyta Magyarországot, vagy helyesebben fogalmazva: nem jött haza római tanulmányútjáról. El is mondta egy vele készült interjúban, hogy milyen tehetetlennek érezte magát akkor, amikor egyetlen magyar könyv nélkül maradt. És már Olaszországban, még inkább pedig Angliában elő kellett állnia magyar irodalommal kapcsolatos írásokkal, előadásokkal, s „akkor döbbentem rá az iszonyú nehézségekre. Kevesen voltunk odakint, magyar könyvtár sem volt.”
Szerencsére, amint megtelepedett Londonban, a könyvek is gyűlni kezdtek körülötte. Gyűjtőtermészet jellemezte, ahogyan Csoóri Sándor mondta róla: „szellemi gyűjtő” volt. Nemcsak az antikváriumokban olykor fellelhető ritkaságokat és értékeket vette észre, hanem a raktárak sarkaiban porosodó metszeteket, vagy éppen a Temze partjára kidobott „ócska” székeket és kis asztalokat is. Ezekből a különböző helyekről összeszedett és rendbe hozott tárgyakból rendezte be a lakását a Gloucester Mews-ban. A Mews így fordítható: Istállósor. De a lovas kocsikat kiszorította, majd végleg, felváltotta az autó. Ahol azelőtt lovak álltak, ott autógarázs lett, s az „istállósorokat” átalakították lakásokká. Cs. Szabó az így szerzett lakáshoz kialakított garázst „átépítve”, könyvtárszobát hozott létre. Vendégeinek olykor a következő megjegyzéssel nyitotta ki a volt garázs ajtaját: íme, az autóm! S a meglepődő vendég autó helyett sokezer könyvet látott ott „parkolni”. Azoknak a könyveknek az árából, amiket az évek során összegyűjtött, nem is akármilyen autót vásárolhatott volna.
„Könyvtárszobája”, majd a későbbi években a felső szint szobáit is elborító zsúfolt könyvespolcok látványa nagyobb élményt jelentett minden ottjárónak, különösen, ha az illető magyar volt, mintha a legdivatosabb márkájú autót látta volna. Vajda Miklós így írt erről: „Többször jártam londoni kis házában, amely a leggazdagabb magyar magánkönyvtárak egyike, a csodás metszetgyűjteményéről nem is beszélve.”
Élete utolsó éveiben a ködös Albion levegője nem használt az egészségének. Lett volna lehetősége, hogy Olasz-Svájcba vagy Észak-Olaszországba költözzön. Ám a könyvei miatt nem mozdult. Azokat mozdítani már nem lehetett, olyan mennyiségben vették körül. Ugyanakkor elhagyni „őket” nem akarta.
Nem is hagyták el ők egymást! Temetése után egy év sem telt el, a könyvtára követte gazdáját. Jött utána Sárospatakra! Ugyanis a végrendelete szerint, könyvtárának minden darabját a sárospataki Nagykönyvtár örökölte, a kéziratai, levelei pedig a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek.
Londonban, gondosan becsomagolva, a Hungarocamion egyik nyerges-vontatójára került fel a hagyaték. A könyvek 265 darab, átlagosan 30-35 kilogrammos dobozokban fértek el. Az iratanyag 25 doboznyit tett ki. A kamiont Londonban zárták le, és hat nap múlva Sárospatakon nyitották fel, ahol a vámkezelés is megtörtént.
Az ily módon hazakerült könyvtár 11 ezer kötetből áll, és körülbelül ezer folyóirat évfolyamból és kiállításvezetőből. Egy könyvkereskedő persze nem erre figyelne fel. E könyvtárnak elsősorban a Hungarica anyaga képvisel figyelemreméltó irodalmi értéket. A gyűjteményben nagyon sok könyv kortárs magyar íróktól, költőktől származik, ráadásul dedikált példányok. S kiemelkedő, hogy a határokon túl élő és alkotó magyar írók műveinek ilyen gazdag gyűjteménye nem sok helyen található meg.
De sorolhatom Cs. Szabó könyvtárának értékeit még tovább. Például az angol irodalom is jelentős mennyiségű művel képviselteti magát, ezen belül is nagyon gazdag a Shakespeare-anyag.
Cs. Szabó László még a budapesti élete során, többek között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, a művészeti érdeklődésétől és érzékétől csak a magyar nyelv szeretete volt nagyobb. Emigrációs élete első időszakában Olaszországban, mint üres-zsebű, de időmilliomos emigráns a templomokat járta, és az építészeti és képzőművészeti látnivalók – Itália ezekben igen gazdag – szárnyakat adtak neki, mint művészeti írónak. Írásain túl sok értékes képzőművészeti albumot is összegyűjtött. Ezek mind könyvtárának fontos részét képezték.
Tudományos Gyűjteményünk időközben rangos épülettel is gyarapodott és bővült, a Makovecz Imre által tervezett Repositóriummal. Ennek építését a Művelődési Minisztériumtól – de más állami szervek is – kapott adományok tették lehetővé. S ez a támogatás nem volt egészen független a Cs. Szabó hagyaték hazajövetelétől.
Az új épületben külön teremben helyeztük el a Cs. Szabó László könyvtárat, amelynek a gyűjtője és kialakítója ablakot és kaput nyitott elsősorban a külföldön élő magyaroknak a magyar irodalomra, a könyvtára pedig minden magyarnak az európai kultúra és szellemiség megismerésére.
– Professzor Úr! befejezésül térjünk vissza a sárospataki református temetőben nyugvó jeles irodalmárhoz. A temetőkertben csak a teste nyugszik (akárcsak Gárdonyié az egri várban), ám szelleme s minden, ami örök érték, megtalálható a Repositóriumban. Így Patak zarándokhellyé vált azok számára is, akik Cs. Szabó Lászlóval szeretnének találkozni.
– Ez így igaz. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, ettől „pataki-e” Cs. Szabó? Ezt a kérdést egyébként Újszászy Kálmán, Sárospatak nagy fia is feltette 1986-ban, s a kérdésre így válaszolt:
„Jövevény-e az immár két esztendő óta a tőle és sokaktól megénekelt három hársfa árnyékában nyugvó Cs. Szabó László? Ha igen, akkor csak úgy mint a többiek, akikről szólottam, és mindahányan, akik e földön csak jövevények és zsellérek vagyunk. Alig van közöttünk, aki Patakon született. Századok sora, de ez a temető is tanúja annak, hogy ez a város és benne ez az iskola mindig tudta, amit legerősebben Erdélyi János hangsúlyozott: ahhoz, hogy exportálni tudjon szellemi értékeket, máig ismert szellemi exportja megmaradjon, előbb importálnia kellett. A Felvidék, Erdély, az Alföld, sőt a főváros értékei sűrűsödtek így együtt, lettek személyekben hordozói, alkotásokban tükrei a három fáklyával világító ugyanazon szellemnek. Ezt érezte meg Cs. Szabó László is a temetőt járva, és így tudta, hogy benne itthon lesz sokat szenvedett beteg teste ugyanúgy, mint szellemének összegyűjtött kincsei, a könyvei a Gyűjtemények Nagykönyvtárában. Sírja a nemzeti azonosságukat kereső, óvó hazai és külföldön élő magyarok zarándokhelye.”

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf