Marconnay Tibor: Újra örökre kihajt

Könyvek és kétség közé
szorítva űz a halál…
Nézd hát most csak a mély
erdőt: kevélyen áll.

Elillan szomorúságod,
dús ez az őszi vadon.
Arany lomb lángol, látod:
pusztulva is szabadon.

Lobog a dércsípte lejtő,
borszínű már a bozót.
Itt semmi sem kétségbeejtő,
ontja a vén fa a jót.

A nyír már rózsaszínű,
fújja az isteni szél,
konok, örök, gyönyörű
teremtés szele beszél.

Vén törzsek lábaihoz
lombot az ifjú fa hint…
Ember! Csak téged kínoz,
ami itt rügy lesz megint.

Sirasd a fűzfapoétát,
ki újjá nem születik,
aki a vadonban éjt lát,
holott a Hajnal kel itt.

Sirasd a gonosz embert,
ki folyvást remegett,
ki újjá lenni nem mert…
De ne e rengeteget.

Tájadon újra fa lesz
a lomb, a mag nyomán.
Az élet erdeje ez,
nem dajkál mostohán.

Tavaszt dajkál az avar.
Sirass csak emberi jajt.
Az, ami élni akar
újra, örökre kihajt.