Nagy István: Az enyedi prikolics

A világháború szörnyetege már 1916. november 25-ig lerázta az évfa leveleit a naptárról és még mindig nem lakott jól. Nyelte, egyre nyelte a menetszázadokat, hogy aztán az állomások torkán át szétokádja őket a világ minden tájára. Így érkezett Nagyenyedre is egy kis hódító csapat. A vitézek egymást kézenfogva bámészkodtak a sűrű ködben elvesző egyemeletesre cserepedett házakra. Némelyik hős bőgve ült az erősebb bajtárs karján és maszatos orrát odakente az alatta lihegő hadfi sapkájához. Természetesen csukaszürkében lötyögtek valamennyien. S a gránitköves, ködtől verejtékező járdán, esetlenül botorkáltak az irdatlan nagy fatalpú bakancsokkal az ismeretlen cél felé. Az utcák fullasztó fehér párájában szomorúarcú ténsasszonyok és kékre fázott pocolisták imbolyogtak feléjük. Riadtan megbámulták az ostromlókat s a merészebb bennszülöttek kérdezősködéseire a csapatvezető kövér kisasszony mérges, náthás hangon válaszolt.

    - Hadiárvák ezek a kolozsvári gyermekmenhelyből. – És türelmetlenül nógatta, olykor titokban dumékkal siettette az el-elmaradozó gyermekeket, hogy minél előbb a rendeltetési helyre érjen velük, mert a zsebkendője teljesen átázott a sok orrfúvástól. A kis egyenruhás csapat is sűrűn tüsszögött. A menet elején egy tizenhárom év körüli fiú kétéves húgát cipelte a hátán. Három kisebb fiútestvére szorosan mellette vonszolta a két számmal nagyobb menhelyi bakancsot. Szomorú és jóval kisebb társaival ellentétben, elszántnak és rendkívül értelmesnek látszott. Lekicsinylő fintorral nézdelődött szerteszét. – Hát még ezt is városnak nevezik? – villogta a kolozsvári nagy házakhoz szokott szeme. Közben figyelmeztette társait a vadlibák gágogására, melyek a város felett húztak el láthatatlanul.

    - Halljátok, ezek vadlibák és napkeletre mennek telelni, ahol mindig nyár van. Hej, ha mi is vadlibák lehetnénk… – mondta olyan vágyódással, hogy a kisasszony is felfigyelt rá s bosszúsan figyelmeztette:

    - Inkább azon törd a fejedet, milyen mesterséget akarsz tanulni, mert még ma inasnak adnak…

    A fiú arcáról rögtön lehervadt az a kis fény, amit az elképzelt vadliba-sors világított rá. Megint földönjáró, görnyedt hadiárva lett belőle. S egy fokkal még előbbre hajolt alvó húga terhe alatt. Ez fázós kicsi kezét az ő bő ingnyaka mögé dugta melegedni. Forró leheletét is a nyakába szuszogta, amitől a fiú hátaközepén csiklandós áramok szánkáztak le-fel. Öccsei közelebb nyomultak hozzá és a kabátját rángatva súgva kérlelték:

    - János, ne hagyj el mindet te is. Nem menj inasnak, János. – És rettegve sandítottak a kisasszony felé. János feje mélyen a járda fölé lógott és csak lihegni tudott. Mit is szóljon? Hát tőle függ ez? Talán megkérdezték tőle, amikor ide hozták? S bizonyára kérdezetlenül viszik majd tovább. De amikor végre megérkeztek az állami kisdedóvodába, egy nagy terembe, ahol köröskörül a falakon színes nyomású háziállatok képei bámultak rájuk békebeli ábrázattal, maga sem gondolta volna, ami ezután következett. A hátáról le sem tette a húgát, mikor egy üveges ajtó mögül egyszerre falánk, ténsasszonyformájú asszonyok rohanták meg őket. Mintha mostanáig sorban álltak volna odakint, ahogy a lisztért, vagy a petróleumért szokás. Talán úgy is lehetett, mert az ajtóban egy igen öreg, gyengehangú rendőr hadakozott az újabb betolakodókkal:

    - Az árgyélusát! Ne lökdösődjenek, mindenkinek jut gyermek. Még nem fújták le a háborút…

    De az átfázott asszonyáradat besodorta őt is a terembe és tehetetlenül morgolódva szemlélete, amint két-három asszony is megragad egy-egy rémült gyermeket és ide-oda ráncigálják szörnyű lármával:

    - Ez a kislány nekem kell…

    - De én fogtam meg hamarabb…

    - Bánom is én! Én már a múltkori transzporta is elő voltam jegyezve… Nekem is élni kell…

    - Csak hallgasson, maga nincs úgy rászorulva! Maga a fia után is hadisegélyt kap…

    János vadul védte a testvéreit, de míg a beléfogódzó öccseit húzta vissza, azalatt a hátáról lerángatták a húgát. Ekkor a lányka után kapkodott. Addig viszont az öccseit hordták szét. Kétségbeesetten futkorászott utánuk. Szoknyák között bujkált és lökdösődött. Puha asszonyi hátuljakba és keblekbe ütődött, amitől különös vad forróságok nyargaltak keresztül rajta, amint a testvérei után kiáltozott:

    - Sanyi, hol vagy? Feri… Feri… kiálts? Pistuka, Pistuka… Nünüke édes. Jaj, hol vagy Nünüke? … Eresszék el a testvéreimet! Hová viszik a testvéreimet? – Még egyszer az asszonyok közé furakodott és jobbra-balra harapni kezdte a tolongó nők karját. Egynek meg a combjára mart, amikor a lábuk között akart a testvérei közelébe férni. Sikoltozás, feljajdulás, »Ez a fiú megbolondult! Rendőr, fogja meg! Nahát, rettenetes, hogy megharapott.« A rendőr segítségével a terem sarkába vitték. Négyen-ötön faggatni kezdték: Hány éves? Hogy hívják? Mikor megtudták, hogy tizenhárom éves, elszéledtek mellőle és csalódottan mondták:

    - Ez igen nagy már és sokat eszik. Inasnak való vad kamasz.

    János az arcára szorított tenyerébe sírt, könnyei bepotyogtak a kabát ujjába. S a zokogása annál hangosabb lett, minél több asszony tűnt el a szomszéd szobában a zsákmányolt gyermekekkel. Ott egy ősz tanítónő beírta a nevüket, majd csengő koronákban kifizette nekik egy hónapra előre a tartásdíjat az elvállalt árváért. Nemsokára csak ketten maradtak a tyúkszemeit tapogató rendőrapóval, aki halkan szidta az asszonyokat, mert megtaposták a lábát.

    Az ősz tanítónő egy egészen fiatal, büszkeorrú kisasszonnyal átsétált hozzájuk és elküldte a rendőrt.

    - Hazamehet Mihály bácsi, de a jövő héten ilyenkor megint erre nézhetnek; mondja meg a kapitány úrnak. – Megpillantotta a sarokban kuporgó fiút. – Ez az a harapós gyerek?

    A kisasszony szelesen kapta magára a télikabátját. – Felviszem Salak úrnak, az majd megszelidíti…

    - Én, fiam, ha volna más, nem engedném ahhoz a prikolicshoz…  

    - Hogyan?! – kiáltott fel csodálkozva és egy kis lenézéssel a lány. – Még Irma néni is elhiszi azt a … azt a csacsi mesét róla?

    - Én csak azt tudom, fiam, hogy Enyeden senki nem adná hozzá inasnak a gyermekét, még a falusiak is elkerülik…

    János arcára borított ujjai közül leskelődött. Érezte, hogy a fiatalabb nőnek véresre tudná harapni a lábaszárát, ott fent, ahol olyan vastag a hús és megborzongott erre a gondolatra. Majd a fülében ragadt prikolics szó értelmét találtatta magában. Vajon milyen mesterség lehet az? Mikor a sötétedő utcákon a kisasszony háta mögött kullogott, az elfutás gondolata áramlott le a lábába és onnan vissza a fejébe. Megkeresi és visszalopja a testvéreit. Dolgozik ő értük, hisz eddig is dolgozott, amíg az anyja a járványkórházba nem került tífusszal. Kolozsvárt a gyufagyárban hat koronát keresett hetenként. A vonat ablakából itt is látott egy-két magos kéményt. Ki tudja, még a »Hangyába« is felvennék… De mire eldöntötte volna a szökést, a kisasszony egy kapu előtt megállott és becsengetett egy rángatható fogantyúval. Épp akkor gyúltak fel az utcai lámpák, amikor a fekete kapunyílásban egy törpe alak dugta ki a fejét. A szája helyén tüzes karika izzott.

    - Elhoztam az új inast, Salak úr – és ezzel el is sietett. Salak úr kinnebb dugta a fejét. Ekkor vette észre, hogy a tüzes lyuk a szája helyén egy vastag, égő szivar. Szédítő bagószagot lehelve szólalt meg vastag, érdes hangján:

    - Gyere be, de vigyázz, aki ezen a küszöbön átlépik és lopni mer nálam, annak kitekerem a nyakát.

    Követte, s tiltakozás fojtogatta, mert sosem lopott. Még gyümölcsöt sem, pedig a barátai eleget csalták Kolozsváron, de ő mindig az apja érthetetlen és amellett sok fejtörést okozó bölcsességével tért ki: «Ezen a világon minden a mienk és emelt fővel sürgesd az elszámolást, de ne lopj…» Persze a barátai kinevették mindannyiszor. Vajon ez a prikolics-mester, vagy mi a csoda, nem nevetné-e ki szintén? Azonban a torkába fulladt minden szó, hiszen oly fekete volt ez az udvar, akár a világvégén a semmi… Ráadásul az előtte járó alak tömbje hirtelen emelkedni kezdett a levegőben. Még surrogást is hallott. A következő lépésnél irtózatosan nekiment a fejével valaminek. Salak úr rákiáltott a magasból.

    - Vigyázz, te marha, nem látod, hogy itt tornácfeljáró van? – És csakugyan nemsokára fapadló döngött a bakancsa alatt. Ugyanakkor tompa kopácsolás és nyöszörgő hangok közeledtek feléje. Hirtelen kinyílt egy ajtó s fénykocka zuhant a tornácon keresztbe. A mester eltűnt benne. Ő meg összeverődött fogakkal hátrált az ajtóból vissza. A küszöbön túl hegyén-hátán szorongó koporsók acsarkodtak rá. Az egyikből, vagy mögüle pedig egy fehérhajú halott emelkedett fel, aztán előtűnt egy sárgaarcú fiú-fej is.

    - Lódulj be már te mafla – dörrent rá a mester és észrevéve rémültségét, vigyorogva berántotta az ajtón s az előtérbe lökte. Két fösvényül égő petróleumlámpa fénykörében a koporsókon túl gyalupadokat, fűrészeket, forgács-halmokat vett észre. A forgácsban térdi elveszve állott a két hulla. Enyves, nehéz, páncélszerű kötények lógtak a nyakukban. A fehérhajú épp cigarettát sodort és dohányszálakat köpdösött. Ronggyal betekert szárú szemüveget hordott. Feltűrt ingujjától lefelé vakítóan fehérbőrű, índudorokkal, bogokkal tarkított karja volt. Ha ugyan nem kicsavart fagyökerek voltak azok. Fűzetlen cipőjéből kifityegtek a nyelvek s akkora trotty lógott hátul, akár a bicskát, fésűt és szipkát áruló bosnyákoknak. A fiú csak egy nagy, szinte földigérő kötényből és egy fejből állott. Salak úr beajánlotta őket:

    - Ez Harmati, a segéd úr, az pedig Sándor, az öreginas. Fogadj nekik szót… hogy jó iparos váljék belőled… Te Sándor, tanítsd meg szeget egyenesíteni… Vacsorára süssetek pityókát! – Ezzel ki is ment, hátulról nézve a tarkóján kifehérlett fejbőre, mintha soronként ültették volna el a haját, minden második sor kihagyásával… Ahogy kitette a lábát, Sándor rögtön egy jókora ládát húzott elé az egyik gyalupad alól. Színültig tele volt rosszindulatúnak látszó, kitekertnyakú, rozsdás szegekkel. Sándor olyan buzgalommal mutogatta az egyenesítés titkait, ami elárulta, hogy régen készülhetett erre az ünnepélyes pillanatra, amikor ő is valakivé válik. Öreginassá. Nagy rang ez. Ott kezdődik az ember és ott ér véget a szegegyenesítés. János még inkább megrémült ennyi görbe szeg láttára. Nyomban gyűlölni kezdte őket s úgy gondolta, hogy bennük lelte meg a prikolics szó magyarázatát. A koporsók már nem is tűntek olyan félelmeteseknek, azonban biztos akart lenni és a gyufagyárban megszokott közvetlenséggel, két vérhólyag után letette a kalapácsot és a hullák felé fordult.

    - Mit tesz az, hogy prikolics?

    Harmati úr és az öreginas egyszerre abbahagyták a gyalu alatt jajgató deszkák gyötrését. Megdöbbenten és sokatsejtetően pillantottak egymásra, végül pedig csudálkozva ránéztek. Harmati úr a mutatóujjához hasonló valamivel benyomta az egyik orrcimpáját, a másikból meg kifújta a port. A torkával is baj lehetett, mert a szerszámosszekrényből viszont egy sötét folyadékkal töltött üveget vett ki és nagyot kortyintott belőle. Ekkor megjött a hangja is:

    - Csak volna itt a mester, egy ilyen kérdés után rögtön szétmázolna, mint egy bolhát.

    - Csak azt szeretném tudni, mivéle mesterség a prikolics…?

    Azok ketten elnevették magukat. Ő pedig már szinte otthoniasan felület a gyalupadra s lábát kezdte lóginyászni, de mintha csak a Harmati úr fejére ült volna, úgy ráordított, hogy a lábai rögtön elálltak az ingázástól:

    - Nem szállsz le onnan, nyavalyás! mert a fejedbe hajítom a ropántot – és felragadta a hosszú, különös nevű gyalut. – Gyerünk azokkal a szegekkel…

    De ő bambán, értelmetlenül bámulta őket. – Miért szálljak le? Hat óra már rég elmúlt. Majd holnap reggel nekikezdek… Vagy… itt… éjjeli sichtbe dolgozunk? – s ezúttal leereszkedett a lábára. – De én jobban szeretem a nappali sichtet… A… a gyufagyárban is mindig így dolgoztam… Reggel hattól este hatig. Reggel nyolckor negyedóra frusfukidő volt. Délben egyóra ebédszünet. Csak édesanyám túlórázott amíg…

    Elakadt, mert olyan dermedten nézett rá az a kettő, hogy megint hullának látszottak. Sándor még a száját is eltátotta. Maga is félős oldalpillantást vetett a koporsók felé. Tán csak nem azokban vackolódik valami? s azért gebedtek meg ezek ennyire. De miért nézik mégis őt? Jaj, csak nem a háta mögött látnak egy?… E percben a piactéri öreg református templom ütni kezdett. A szíve helyén érezte lógni a harangot, ami pontosan tizenkettőt kongatott…

    - Már éjfél? – nyöszörögte… – Mit néznek… úgy? Talán a hátam mögött… mi van a hátam mögött? – ugrott feléjük elfehéredve, úgy, hogy még Harmati úr is meghőkölt egy pillanatra, de utána nyomban harsogó kacagásban törtek ki az öreginassal együtt.

    - Nyavalyás, – recsegte a segéd – csak nyolc óra van most. A mi templomunk kiüti előbbb a négynegyedet s csak aztán az órákat… Mit gondoltál, mi van a hátad megett, te nyálas?… – és gyökérszerű ujjaival a fiú fejét átmarkolva erre-arra lógatta azt.

    - Azt hittem kísértet…

    - Attól a kísértettől csak Salak úr fél. – Elmerengett. – Hej, hej, valamikor Pesten, Bécsben és Prágában én is dudaszóra dolgoztam. A lámpagyújtás örökké sör mellett talált, pedig csodaszépen égtek azok a büdös gázlámpák. – Ellágyulva nyúlt az üvegje után. – A lábamban most is bizseregnek a fehér vándorutak kilométerei. A karomba pedig külföldi deszkák göcsei rúgták ezeket a csomókat… Biza, még paliszánderfából is dolgoztam… De megette a fene az egészet. Ládd – és az ablakból bevett egy cserép virágot. – Ez mindenem, ez az én leányom. – A nagy pléhkannából vizet kortyintva a szájából öntözte meg a virágot. – De te ne jártasd a szádat a mester előtt a dudáról. Nem szereti az még a harangütést se… Ezzel megint kelelni kezdete a koporsófödelet. Sándor is nekikeseredett a fenékgyalulásnak, s közbe-közbe csudálkozó pillantásokat küldött az új inasra. Ő még sosem látott gyárat, pláne gyufagyárat…

    Bizony, Harmati úr csak akkor dobta le maga elől a járomnak nevezett kötényt, amikor tizenhatot kongatott a toronyóra… Jánossal összekotortatta a gyalult forgácsot. Kiválogatta belőle a fadarabokat s az egészet egy koporsóba lökve, lerúgta lábáról a cipőt s beledőlt maga is. Élvezettel vakarózott. Megkezdte az álla alatt s úgy haladt le fokozatosan, egészen a talpáig, aztán fel a hátulján a tarkójáig. Csípte a tölgyfapor… Ásított.

    - Sándor, add ide azt az üveget, aztán mehettek aludni… Ha leesik a hó, ti is beszorultok a koporsókba – nyúlt el roppant fáradtan s lehunyt szemmel lihegte: – Bizony, te új inas, itt reggel öttől éjfélig tart a gürcölés…

    *

    János a fáskamrába ment aludni a kihordott gyaluforgács tetejére. A köd utánukbújt a pokróc alá. Sándorral összebújva ismerkedtek. Elbeszéléséből megtudta, hogy ő is hadiárva. Naszódmegyéből való, egy húsz házból álló községből. Aztán János mesélt a gyufagyárról, apjáról, aki festő volt, a járványkórházba került anyjáról, akiről nem is tudja biztosan, meghalt-e igazán, mert a temetésére nem vitték el. – Jól kibabrált velünk ez a háború, csak tudnám ki csinálta? Odaállítanám szeget egyenesíteni a pasast. Csupa vérhólyag a kezem – fejezte be végül.

    - Én megmondom ki csinálta, – súgta Sándor. – Csak húzd be jól a fejed a pokróc alá. Nemhogy meghallja a piszok, mert széttép Salak úr. Tudod ez úgy volt, hogy a sátán-mester a pokolból a világra uszított tizenhárom sátánkutyát. Ezek egy híd alatt keresztülbukfenceznek a fejükön és emberré változnak. Egy másik kecskedukval akármikor kutyák lehetnek újra. Az ilyeneket nevezik prikolicsnak. Ezek hol kutyabőrben, hol ember képében, verekedést, bicskázást és háborút hergelnek ember és állat között. Egy ilyen prikolics Salak úr is a tizenhárom közül – halkította le a hangját. – A háborút azért csinálta, hogy fogyjanak a koporsói… Békében, amikor ritkán haltak az emberek, éjjelenként összemart néhányat és a mérges nyálától rögtön meghaltak…

    - Buták! – Vetette közbe János. – Miért nem jöttek hozzánk a Pasteur-kórházba, ott kimosták volna azt a nyálat.

    - Ez nem olyan nyál – ingerlődött fel Sándor… – Ez most is elmegy éjjelente a katonakórházhoz és addig vonít, amíg a leheletétől meghal egy-két sebesült… Ha nem, jaj neki! mert holdtöltekor az Őrhegyi temetőben összegyűl a tizenhárom kutya és amelyik kevesebb kárt és halált okozott, mint a többi, azt cefetül össze-vissza harapják, karmolják… Láttad volna csak a múltkoriban, hogy sántított egy reggel… Az arcáról is jól lehúzták a puliturt. Ezért dolgoztat minket ennyire, még vasárnap is… Sose jár templomba… rögtön kőkutyává változnék, ha egyszer templomba menne. Holnap megmutatom neked a hátulsó kerítésen azt a lyukat, ahol közlekedni szokott, amikor rájön… Ezt csak úgy lehetne elpusztítani, ha egyszer egy papnak a temetésére elhívnák a templomba… Ez átok rajta, hogy muszáj elmenjen. Nézd meg, mikor hallja, hogy beteg valamelyik pap, rögtön eltűnik a városból…

    - Ez borzalmas nagy gurítás, ilyent még nem hallottam hazudni – vágta rá János kis borzongás után.

    - Kérdezd meg Harmati urat, – méltatlankodott Sándor. – Aztán én csak jobban tudom… Én vagyok az öreginas, nem te… Ha egyszer meglesed Salak urat mosdás közben, hát csupa szórt látsz mindenhol. A háborúba is azért nem vitték le… Igenis, hogy ő csinálja a háborút…

    - Nekem a gyufagyárban Mózsi bácsi a kakasgyufa osztályról, azt mondta, hogy egy nagy akarat lebeg a világ felett és az csinálta…

    - Ő ez a nagy akarat, a prikolics…

    - Akkor én le is győzöm, elcsalom a templomba…

    - Ki? Te csalod el? Tán Árgyélus királyfi vagy? Aztán melyékbe csalnád? Mert csak a mű templomunk volna jó. Ott rögtön kopogó kő lesz… De hogy is jut eszedbe, hogy pont neked fog elmenni, a fiatal inasnak…

    - Na majd meglátod – hetvenkedett János. Már-már összevesztek volna, ha az álom nem nyomja el őket. Sándor álmában egy fára kúszott, s csak amikor a lombok közé ért, vette észre, hogy bizony azok nem lombok, hanem egy gyárkéményből kitóduló füst bodrai. János viszont azt álmodta, hogy kőkutyán lovagolt és görbe szegeket tömött annak a morgó torkába… Másnap, harmadnap egyre szenvedélyesebben kezdte óhajtani, bár valóra válthatná hősi álmát. Amit ő gurításnak tartott, igaznak bizonyult. A nevezetes lyuk ott volt a kerítés alatt és fehér kutyaszőrök fénylettek a földön. A mester hűségesen megrugdosta minden reggel félötkor a kamara oldalát ébresztőnek és hajszolta őket kegyetlenül. Ő maga csak éppen, hogy felkötötte a tiszta kötényt, de a fényezésen kívül nem dolgozott egyebet, leplezetlen szenvedéllyel politérozta a koporsókat. Csakhogy ilyenre kevés és ritka rendelő akadt. Nagy keletje inkább a fenyőfakoporsóknak volt Harmati úr végighálta valamennyit és mindenikkel eltemettek egy keveset belőle is. Salak úr viszont inkább csak a rendelőket hajtotta fel. A tífusz jól működött a falvak gyerekei közt. De maga egyetlen temetésre sem ment el. Egy vasárnap délután, a János legnagyobbik öccse állított be váratlanul és a templomba hívta az örvendező inast, de a mester színéből kikelve kergette el a megszeppent gyereket.

    - A műhelynél hova kell neki szentebb templom?! A munka pedig a leggyönyörűbb imádság. Majd ha öt év múlva felszabadul, nyalhatja a papok talpát…

    Rá néhány napra meg Harmati úrral veszett össze förtelmesen Párizs bombázása miatt, mert a segéd rosszallta, hogy ártatlan asszonyokat és gyermekeket gyilkolnak…

    - Csak irtsák egymást a birkák, ha nem tudnak emberek lenni, – kiáltotta a mester…

    Sándor diadalmasan hunyorított a hitetlen Jánosra. Ez már alig kételkedett a prikolics-mese valódiságáról. Csak azt nem értette, hogyan lehetnek olyan szép gyermekei egy kutyaembernek, mint a vele egyidős, polgáriiskolába járó Zsuzska és a kollégiumban tanuló Imre. Ezek annyira barátságosnak bizonyultak iránta, hogy még birokra is keltek vele a padláson, amikor hébe-hóba füstölt kolbászért küldte fel őket a ténsasszony. Különösen a Zsuzskával való küzsdölődésben telt nagy gyönyörűsége. Ehhez hasonló érzést még csak békében észlelt magában, amikor jóllakásig ette magát zsíroskenyérrel. De most a hideg is futkorászott benne, mert egyre azon járt az esze, hogy megharapja a leányka lábát is, mint ahogy azoknak az asszonyoknak akkor délután… Pedig rá nem haragszik és mégis… Hogy lehet ez? Olyant kíván, ami fájna neki… Szomorkodott János. Aztán meg azért kezdett búsulni, hogy mi lesz Zsuzskával, ha az apját lecsalja a templomba… Mit is szólna, ha megkérdezné tőle. Zsuzska kisasszony nagyon búsulna, ha az apja kővé válna… Igen, tudta már, hogy ezt nem lehet sokáig halogatni, mert kibírhatatlannak érezte, amit az apja velük művelt.

    Például egy hétfő reggel Harmati urat nem találták a műhelyben. Vasárnap kétheti fizetést kapott kézhez és szórakozni ment, ahogy ő jelezte. Így csak ketten slájfolták a koporsókról a gipszelést egy habkőkockával. Unalmas, zajtalan munka volt ez. Tán gyűlöletesebb a szegegyenesítésnél is. Dideregtek és kapunagyságúakat ásítottak hozzá. A házban a hajnali csend ölelkezett a sötétséggel. Hát egyszercsak ingben, alsónadrágban és papucsban berontott a műhelybe a mester és káromkodva felragadta az erős tölgyfavonalzót, a két méter hosszú richsájd volt ez szakmai nyelven. Nos, ezt eltörte a hátukon…

    - Alusztok, ugye! Ezért nem hallok egy koppanást se. Mit gondoltok, én a fülemre feküdtem, lehet tőlem lopni a drága időt és kosztot?! Hát ez a tekergő Harmati még mindig nincs itt? Már félhat s még semmit se dolgoztatok… Estére két koporsót kell liferálni… Te pedig János, fűrészelj egy új richsájdot. Mutasd meg neki, Sándor… – A richsájdkészítés némileg megvigasztalta Jánost. Gyönyörködött is a művében, amikor készen volt vele. De másnap reggelre Harmati úr még mindig nem került elé és ők ezúttal is a tegnapi slájfolást folytatták. János tanácsára azonban időközönként a padlóra dobtak egy-egy lécet s hasztalanul kopácsoltak a kalapáccsal a koporsók oldalán, hogy a mester ne panaszkodjék a zajhiányra… Az ám, de dörrent a konyhaajtó és hasig kigombolt hálóingben, csúf szőrrengeteggel a testén újra rajtuk volt a mester. Dühösebben, mint tegnap és három darabra törte rajtuk János első remekművét…

    - Lelenctöltelék bitangok, egész éjjel le sem hunytam a szememet a köszvény miatt és most, amikor elaludtam volna, akkor kopácsoltok nekem, ha kell, ha nem? A sláfjolás nem jár zajjal, talán a kalapáccsal slájfoltok? És te nyomorult, ilyen gyenge richsájdot csináltál? Te, ez lénia neked?…

    - Há nem is bot – csordult ki a méreg a vérig sértett Jánosból és még a fejét sem sütötte le. Ellenben Sándornak megroggyant a térde. A habkőkocka hangos koppanással pottyant ki a kezéből. Vacogva bámult a mester szőrlombjaira. Ez pedig hitetlenkedve, elámulva torpant meg a senkifia lelenctöltelék előtt. Közben észrevette, hogy Sándor a mellét csodálja. Hirtelen zavarba jött s az inge után kapkodva hátrálni kezdett az ajtó felé.

    - No várjál, ha bot kell nektek, – ropogta félelmetesen és bevágta maga után az ajtót.

    - Láttad? – jajdult fel nyomban Sándor. – Csupa szőr… Bújjunk el az Istenért… Hogy merted neki azt mondani? Most hozza a botot s az nem törik el, ne félj!…

    - Bánom is én! Úgy is kővé változtatom még ma, hogy legyen vége ennek… A marha prikolics, sehogyse jó neki… Csak Zsuzskát sajnálom, de ha az én apámat elnyelte a háború, az övét is elnyelheti a béke… Tudd meg, én leszek az erősebb nagy akarat. És hazamegyek Kolozsvárra, elviszem a testvéreimet is. Csak már jönne a bottal, hogy ne sajnáljam Zsuzskát…

    De a mester nem jött. Egész délelőtt nem mutatkozott, fájlalta a lábát és ágyban fetrengett… De a fiúk tudták milyen köszvény az… Legalább is biztosra vették, hogy az éjjel megint az Őrhegyen marták össze a lábát… És vitatkoztak, veszekedtek, hogyan csalják el a templomba és főként melyikbe? Sándor az öreginas jogán és más egyebek alapján a román templomhoz kötötte magát. – Ami biztos az biztos, – jelentette ki. János a reformátustól nem akart tágítani. S végül azt az engedményt tette, hogy Sándor, mikor borért megy ebéd előtt a mesternek, a román templomban hígítsa fel szenteltvízzel a bort… Ő pedig majd kitalál addig valamit, hogy átcsalja a közeli református templomba. Így a kettő csak megteszi a magáét… Ebédtájt azonban előkerült a két napja elveszett Harmati úr. A csak ünnepnapokon viselt szemüvege meg volt hasadva. A cipőfűzőjét, mint mindig, most is maga után húzta a sárban. Szinte átfordult a tornác korlátján, úgy tántorgott. Közben kiabálva az üres üveggel fenyegetőzött.  

    - Vége már a negyvennyolcnak, majszter uram… Micsoda disznóság ez, hogy két hétre csak annyi fizetést ád nekem, hogy két nap alatt lehörpintem az egészet? Még be sem vagyok rúgva, majszter uram… – Az üveget behajította a műhely ajtón. – Nesztek koporsók egy kézigránát… Robbanj fel te enyves kripta!… Nekem elég volt… Gyertek ide János, Sándor. Facsarjatok nekem egy szivart, aztán temetünk… Elé a legszebb koporsót nekem. Fúrjatok a fejemnél egy nagy lyukat a fedelén és tegyétek a fejemhez a virágomat, hogy a lyukon nőjjön ki, míg áll a világ, hogy a szakállam is kifelé nőjjön a lyukon… Pukkadjon meg ez a prikolics, az a hullarabló vámpír… Te, annyi asztalt, széket csinálta neki, hogy… hogy… na… és belétántorgott az egyik koporsóba. A virágcserepet meg Jánosnak kellett a fejéhez beállítania. – Most rám a fedelet, a legszebbet. Érted , én meghaltam… még amikor az első pohár szeszt hörpintettem le… Írjátok a fedélre: itt nyugszik Harmati, aki jól tudott hörpinteni… Ennyi engem megillett…

    Sokáig csuklott, csámcsogott s végül a repedt szemüveggel az orrán elaludt a kemény deszkák közt.

    Sándor közben elment borért. Kipirult arcáról János jól láthatta, hogy sikerült a szenteltvizet a borba tölteni. Nemsokára már a mester hasában löcsögött az egész. Ebéd után roppant izgatottak lettek, mert a prikolics még hevesebben jajgatott a lábával, s egyre csak azt fújta: «Csak esne már le a hó… addig nem lesz nyugtom…» Jánost a patikába szalasztotta a ténsasszony csontborszeszért… Visszajövet a református templom ajtaját nyitva látta és megfigyelhette az öreg tiszteletest, amint két-három katonatiszttel ide-oda kóborolt az üres padok közt. – Meg van – motyogta magában. – Tudom már, hogy csalom el – Rohant haza. Szerencséje volt, mert a mestert elgyötört állapotban a műhelyben találta, amint éppen káromkodva rázogatta Harmati úr lábát. Egy öreg földmíves estére koporsót rendelt a lányának, de a segéd tántoríthatatlanul horkolt a virágja tövében, a levelei rezegtek a szuszogásától… János kerülte erről, kerülte arról a mestert s tátogott, mint a pípos tyúk, míg ki merte nyögni a világsorsát jobbra fordító hazugságot:

    - Salak úr, az öreg… református pap, izé a tekintetes úr legurult a toronygrádicson és meg-meghalt. A ká-kántor úr kéreti, hogy tessék rö-rögtön a templomba menni és méretet venni a koporsó céljából… De gyorsan, mert azt hiszik tífuszos volt…

    János befejezésül akkorát nyelt, hogy a nyelve is majd utána csúszott. Salak úr olyan megrökönyödve bámult a lihegő fiúra, hogy ez szentül meg volt győződve, hogy a mester megijedt… Sándor behunyta a szemét és félakkorára zsugorodott izgalmában. Félájultan hallgatta a hitetlenkedő mester morgásait, amivel szabadkozott, vonakodott, hogy ő ezt nem hiheti, és ő nem megy sehova. Költsék fel ezt a tekergő Harmatit, mert ő lépni is alig bír… Kiabálására a ténsasszony és Zsuzska szaladt be a műhelybe. Ők előbb azt hitték, Harmati halt meg, majd hüledezve ismételtették el Jánossal a kántor üzenetét…

    - Pedig de édes öregember volt… – szörnyülködött a ténsasszony. Zsuzska meg kiszaladt a kapuba és azzal az újsággal libegett vissza kifulladva, hogy a templom előtt már nagy csődület van. A mesterné taszigálni kezdte az urát…-

    - Akkor csakugyan siess, Károly fiam. Harmatit úgysem ébreszti fel még egy negyvenkettős ágyú se holnapig. Pedig kár volna elszalasztani… Tán még a püspök úr is lejön. Ha sokat gondolkozol, elcsípi előled a konkurencia ezt a temetést.

    - De hát mért tartok én segédet? Én már beteg sem lehetek nyugodtan? – rúgta a koporsó oldalát Salak.

    - Zsuzska karonfog, fiam, és elkísér… vagy menjenek veled a fiúk… Eredj, hozd ki apádnak a bekecsét, Zsuzska…

    - A botomat is hozzad – kiáltotta a mester… – De ha belédöglöm ebbe a járásba, hát vessetek magatokra… Nem érted, a botomat is!

    A két fiú remegve húzódott hátrább. Ha lehetett volna elpárologtak volna jó messzire, hogy csak aztán kerüljenek elő, amikor a mester már kővé dermedve hever a templompadlón. Mikor kivilágosodik az ég, mint a mesebeli városban, a hétfejű sárkány lenyakazása után. Akkor, amikor egyszerre magától megkondul valamennyi enyedi harang, hirdetve a békét… Ahogy János elképzelte ezt az összeesküvés kifőzése alatt… Igen, akkor előállni a győzelem után, hogy a polgármester úr tűzze az enyves kötényük mellére a kitüntetést és azt kérdezze tőlük: Mit kívántok fiúk? Mire János azt felelné, – adjanak neki annyi békebeli zsíroskenyeret, amennyi beléfér. Ezenkívül engedjék meg, hogy addig birkózhassék Zsuzskával, amíg elmúlik minden bánata. Aztán kerítsék elé neki az anyját élve, vagy halva s adják vissza testvéreit…

    A műhely legtávolabbi sarkából nézték, hogy a mester nyögdécselve, morogva lebicegett a Zsuzska karján…

    - Látod, hogy fél a kutya, – súgta Sándor… – Érzi a vesztét…

    - Csak Zsuzska eresztené el a karját a templom küszöbén – dadogta János tűnődve… – Szegény nagyon meg fog ijedni, de nem tehetek róla, ha ilyen apát választott magának…

    Közben kiosontak az első kapuba és onnan lesték borzongva a templomhoz érkező mestert. Most befurakodik a szájtátók közé, akik érthetetlen okokból a toronyra mutogattak… Na és most. Most átlépte a mester a templomküszöböt is. A szemük majd kigurult a fejükből, úgy nézték, mert a templom előtt ácsorgók izgatottan kezdtek nyüzsögni, mozogni… Jaj, és akkor megkondultak a harangok…

    - Győztünk – vinnyogta Sándor és a János hasába bokszolt egyet, de az csak állt-állt, bódultan a harangzúgástól, és lefelé nézett önfeledten az utcán. Sándor is arra pillantott és kishíjján térde esett. Botját rázva Salak úr vágtatott visszafelé, de úgy, hogy Zsuzska alig bírta mögötte szusszal. Mintha sosem fájt volna a lába. Sándor bedöntötte a kapuajtót és majdnem az orrán csúszott a fáskamráig. Ott be egyenesen a forgács közé! Port, forgácsot nyelve fúrta be magát a legfenekére… Ezalatt János csak állt szomorúan a kapufélfának dőlve. Csak amikor két lépésre ért a mester, akkor húzódott be az udvarra. Ezt is csak azért, hogy az utcán járkálók ne lássák, mi ezután történik. Kicsit reszketett az alsóajka, amikor a háta mögött hallotta a nehéz szuszogást. Pislogva fordult szembe a tátott szájjal hörgő Salakkal…

    - Te… te, az anyád mindenit, miért tetted ezt velem?

    János csüggedten nézte a botot és amennyire tőle telt, bátran igyekezett felelni:

    - Azt hittem maga prikolics, aki a háborút csinálta…

    Sakal kezéből kihullott a bot s a tornác fájának szédült.

    - És aztán? Beszélj, mert, mert… Na, aztán ugy-e kőkutyává válok, mi?!

    S e pillanatban, mintha nevetés vibrált volna a mester arcbőre alatt. – Ezt akartad?

    - Igen, de maga vagy nem prikolics, vagy…

    - Vagy? Mi az a vagy?!… ordított most már úgy, hogy János megrázkódott belé és a tornác lépcsőjére rogyott zokogva…

    A ténsasszony, aki egész idő alatt a konyhaajtóban állott, most integetni kezdett a fiú felett az urának.

    - Hagyj békit neki, Károly – súgta.

    - Csak még azt akarom tudni, ki tanította erre, hogy ezt a csúfot űzze velem. Aztán takarodjon innen… Hol van Sándor? Sándor gyere ide! – És benyitott a műhelybe, lement a fáskamrába és a lábánál fogva húzta elé a fiút. – Ki találta ki, hogy engem ilyen hazugsággal a templomba küldjön?

    Sándoron forgácsok csüngtek s maga is egy vékony, zizegő forgácspántlikának tetszett, amint rámutatott Jánosra…

    - Salak úr, kérem, én igazán nem. Ő, ő volt, még a szenteltvizet is ő mondta, hogy öntsem a borba ma délben.

    Salak a feleségéhez fordult. – Mondtam, ugye, hogy a bor nem olyan, mint máskor! És még én hagyjak békét neki?! Takarodj, de még most. Eredj vissza a gyufagyárba, vagy a lelencbe. Te túl pimasz vagy nekünk… Siess, siess, amíg fel nem veszem azt a botot, – de a hangjában bizonytalanság érzett s elgondolkozva tekintett az elsompolygó fiú után… Hümmögött, csóválta a fejét. – Hogy ez hogy megmondta a szemembe… Ilyen inasom se volt még… És azt a richsájdot milyen szépen megcsinálta. – A botot arrébb rúgta. – Ezt tüzeljétek el, ne kerüljön többet a kezembe… Te pedig Sándor szaladj azután a nyavalyás után és hívd vissza. Ilyen ésszel nem kergethetek el egy kölyköt… Legyen belőle inkább jó asztalos, mint jó betörő, vagy csavargó… Ez még feltalálja nekem a mesebeli csuda asztalt… Mozogj, te pápaláptye, mert még elbujdosik. – A kullogó Sándort megelőzve Zsuzska futott János után, de Jánost felfalták már az utcák. S a templomtoronyban még mindig zúgtak a harangok. Búcsúztatták az egyiket a toronytól. A tövében ácsorgó diákocskák arról susogtak, hogy az egyik harang már holnap berukkol tüzérnek a harminckettős és felesekhez. Leveti magáról ezt a tágas, öreg toronynadrágot és ezután szűk ágyúcsőbe szorul. Jánosról többet sose hallottak Salakék. Ki tudja, talán ma is küzd valamerre a prikolicsokkal.