Sajó Sándor: Jókai

– Születése századik évfordulójának ünnepén a Kisfaludy Társaságban –

Mint méla erdőn őszi napsugárban
Ha száz szín gyúl a bágyadt lombokon:
Lelkemben oly búbánatos világ van,
Ha álmaidat újra álmodom;
Ez álomvilág csodaerdejében
Egy-egy tündér ül minden levelen
S ezer káprázat csal-von észrevétlen,
Ott hős és harc, itt szív és szerelem.

Ki álmodott a rónás Tiszatájra,
Hogy eszménykép légy százezrek szívén,
Új földesúrnak gyönyörű leánya,
Elíz kisasszony, drága Erzsikém?
Ki álmodott a Senki szigetére
Noémi, édes? – jöszte, szűz virág,
S ti mind, kikből a költő szíve vére
Halk muzsikával szívbe zajlik át…

Óh, jöjjetek mind, hősök és szerelemek,
Zendüljön szívembe, szép álomvilág!
Gyönyörrel nézzen édesanyja mellett
Kőszívű ember három hős fiát;
Aladár úrfit kint a Tisza-gáton,
Tímár Mihályt a küszködő hajón, –
Mind itt lebeg most és mind glóriát fon
Nagy álmodóját fölmgasztalón…

Nagy magyar kincs a világrengetegben,
Fémjelzés rajta egy név: Jókai, –
Fényéből földünk ősi lelke rebben
s lelkünkre hullnak édes csókjai;
Ez a meséknek bűbájos világa,
Míg benne élek, százszorszép való, –
Gyermekmeséknek gúnyolnád? – hiába:
Gyermeknek lennem ó, be jó, be jó!

Be jó: merengni gazdag lelke boltján,
Ha búnk az éjben csillagfényt kíván,
Nemesnek lenni, mint Kárpáthy Zoltán,
Mindenhez tudni, mint Berend Iván;
Keletre szállni, mikor arra vágyom,
Megtelni álmok tarka színeivel, –
S mint Decsi Sándor itt a Hortobágyon
Egy sárga rózsát büszkén dobni el…

Ez a meséknek bűbájos világa, –
Mesél itt ég s föld s minden, ami van:
A Hortobágy, ha lebben délibábja,
A Balaton, ha jege megrian;
Ott, fénycsodául, föld az égre szökken,
Itt, kék mosolyban, földre száll az ég,
A mesefa, virágba öltözötten,
Ezerév lelkét illatozza szét.

Ott ül a költő… kék szemét lezárja
Ringatva lelkén földet és eget;
Őhozzá nem hat élet szennyes árja,
Az ő világán úr – a képzelet;
Oly boldog játék: gyönyörködni benne
S oly édes érzés, amit ő sugall, –
Szép Álomország magyar fejedelme,
Kihez hasonló nincs se brit, se gall!

Hozzá hasonló hogyan is lehetne?
Nekünk mesélni, így, hogy’ tudna – más?
Óh, másutt más a lélek búja, kedve, –
Itt: még az égi is – sírvavigadás;
Örömnek, búnak ily keresztezése
Csak itt lehet, a magyar ég alatt:
Könnyes mosolygón, jéggel vert vetésre,
Óh, sehol másutt nem süt így a nap…

S be gyönyörű vagy, magyar szó zenéje
S hány színnel áradsz, mikor Ő mesél!
Szavában zeng az erdők néma mélye,
A rónaságon lengő röpke szél, –
A bú, mely ott zúg Erdély annyi ormán
S melyet romok közt zsongat fönt a Vág
És önnönlángján új reményre forrván
Felhőkbe röppen s csillagokra hág.

Szent ősi bú a vígság száz színében,
Életteremtő boldog álmodás…
Mint pásztortűz s mint csillagfény az éjben,
Melengőn jó, tündöklőn csodás…
Lelkünkre tárul minden, ami drága
És ríkatón is oly vigasztaló:
Magyarságunk egész ábrándvilága,
Eszményeinkkel fennen szárnyaló.

Óh, nyolcvanéves dolgos álomélet!
Óh, magyarságos gazdag tiszta szív!
Te átálmodtál egész ezredévet, –
Boldog, kit Isten ily munkára hív…
Nagy éjtszakánkban újra hív a munka,
Dicsőség légy most s égi bíztatás, –
Világrafénylő szép csillagzatunkba
Petőfi vár és Arany és Madách…

Dicsőségednek, óh nagy Mesemondó,
Egy koldusország fon most koszorút;
Virágtermésre egünk hajh! borongó,
Ezért látsz közte hervadt-szomorút;
A büszkeség, a gyönyör és a hála
Könnycseppbe reszket minden levelén, –
Az egyiken, szebb s jobb napfényre várva,
A magyar bánat könnye, – az enyém…

                                                                                1924