Béltek

– Szabolcs megyei népmonda –

Amikor Szent László király meg akart pihenni, befogatott hintójába, és lejött a Nyírségbe. Itt sétálgatott, vadászgatott, de legjobban szerette a fölkelő meg lenyugvó napot nézegetni, ahogy pirosra festette a homokot.
Sokszor napokig elkalandozott, elvadászgatott néhány jó emberével és hű katonájával a buckák, a tanyák között. Nézegette a termést, gyönyörködött az állatokban, és kérdezgette az embereket, kinek mi kívánnivalója van.
Egyszer így jártában nagyon megszomjazott. Ledőlt egy bucka aljába, és frissítőt kért kísérőitől.
Futottak azok, ahányan voltak, annyifelé, de volt ott egy parasztlegény, s az mindegyiket megelőzte.
Odanyújtott a királynak egy fél tököt, és azt mondta:
-    Használja felséged!
Szent László pedig jót húzott a hideg borból, mert az volt a tökben. Amikor szomjúságát elverte, azt mondta a legénynek:
-    Be édes a béle ennek a töknek, megéri azt a pusztát, amelyiken vagyunk!
Azzal fényes jókedvében az egész pusztát a parasztlegénynek ajándékozta.
A parasztlegény pedig megházasodott, azon a pusztán letelepedett, és a faluját Bélteknek nevezte el.

Jaksith Demeter veszedelme

– Szerémi György krónikája nyomán –

Amikor Mátyás király Bécset ostromolta, gyakran került sor összeütközésre, mert a városból kicsaptak a vitézek, és összeverekedtek a magyarokkal. Egy erős német napról napra kijárt a mezőre, levágott néhány magyart, aztán ott forgolódott, csúfolkodott, hogy senki se mer szembeszállni vele.
Elnézte ezt Mátyás király egyszer, elnézte másodjára is, de amikor harmadik alkalommal dicsekedett fennen a német, azt mondta:
-    Aki ezt a latort leveri, egy várat kap tőlem minden jövedelmével.
Meghallotta ezt Jaksith Demeter, ez a jeles rác vitéz. Azt mondta Mátyás királynak:
-    Ha megkapom a várat minden jövedelmével, megvívok a némettel.
-    Vívj meg fiam, bátran, tied lesz Kórógy vára.
Jaksith nem késlekedett, rögtön lóra pattant, kirántotta kardját, és azt mondta a társainak:
-    Igaz tanúim, jó katonapajtásaim, mindjárt meglátjátok az én vitézségemet. Ti a csapat ellen harcoljatok, a vezért én magam levágom.
Azzal odavágtatott a mező közepére, és egyetlen csapással a páncélos németet kettéhasította.
Amikor a német a lováról leesett, Jaksith is leugrott a magáéról, megragadta a német holttestét, és futott vele a király sátrához. Ott megállt, meglódította, és egy hajítással a testet a sátorba bedobta. Azt kiáltotta:
-    Itt a német, király! Add meg a várat!

Péterfi Miklós két háborújáról

– Tinódi Sebestyén költeménye nyomán –

Zsigmond király idejében történt, hogy Péterfi Miklós két háborút viselt a török ellen.
Először Ikács, akit a török Bosznia királyának tett, ez a hitvány áruló tört rá Péterfi földjére, a szép Temesközre. De ha rátört, meg is bánta.
Hogyne bánta volna meg, mikor Péterfi Miklós összeszedte a vitézeket, de még a köznépet is, és hadra kelt egész seregével.
Amikor a két hadsor egyberoppant, a vezérek egymást keresték. Hiszen keresni egyiket sem kellett, mert mind a ketten a sereg élén lovagoltak.
-    Ide fordulj, rablók királya! – kiáltotta Péterfi Miklós, és kopjával úgy megdöfte, hogy Ikács mindjárt leesett a lóról.
Akkor Péterfi Miklós is leugrott a magáéról, és csizmás lábával a király mellére lépett.
-    Kegyelem! Irgalom! – könyörgött Ikács király.
De hiszen könyöröghetett, Péterfi Miklós egy csapással levágta a fejét.
Amikor a törökök és a bosnyákok látták, hogy a király elesett, mind futásnak eredtek, pedig többen voltak, mint a magyarok.
Péterfi lovasai sokat levágtak a menekülők közül, sok foglyot is ejtettek.

Nemes Nagy Ágnes: A ponty-király (Keleti mese)

Milyen is a hegyi folyó? Fent ugrál szikláról sziklára, mint az antilop-borjú, és zúg, zubog, sistereg, mintha forrna – pedig nem forr, inkább jéghideg. Lejjebb aztán csöndesül, szétterped, sötétbarna gyékénybuzogány köríti, mint szempilla a szemet.

    De sokat nézett Szádeli a folyó szemébe! Járt-járt csörtetett a nádban, aztán kiült egy lapos kőre, lóghatta a lábát, s nézett, nézett a vízbe. De nemcsak azért nézett, mert vízbe nézni jó – nem. Nagyon szeretett volna találkozni a márnával. Mármint azzal a márnával, amelyet ő festett a falra, s az mindjárt megelevenedett s beszökött a folyóba. Mert az aranyecsettel festette. Bizony, az aranyecsettel! Ült Szádeli a lapos kövön, s tapogatta az aranyecsetet; ott lógott az zsinóron a nyakában. De a márnát, azt nem látta sehol.

    Amint ott ült, egyszerre csak hangot hallott az egyik kis iszapos öböl felől.

    - Kisfiú! – szólt a hang. – Kisfiú!

    - Ki szólít? – kérdezte Szádeli

    - Én – felelte a hang, s egy jókora ponty bukkant ki a vízből egy pillanatra. Csodálkozott Szádeli, mert ritka volt ott a ponty, különösen az ilyen kövér.

    - Kisfiú – bugyborékolt tovább a ponty –, te vagy az a kisfiú, akit Szádelinek hívnak?

    - Én – felelte Szádeli. Erre a hal iszonyú pocskolást csapott a vízben, mind felkavarta az iszapot maga körül, valósággal elfulladt a hangja, úgy mondta:

    - És mondd, igaz, amit hallottam rólad? Hogy te elevent festesz az aranyecsettel?

    - Honnan tudod?

    - Beszéltem a márnával, akit te festettél.

Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [III.]

    6. A császár aláírja a békeokmányt    

    Mátyás elhatározása, hogy törik-szakad, kibékül a császárral, igen komoly volt. Az ország rendei előtt azonban ez az elhatározás nagyon nem népszerű, megvalósítása meg éppen nehéz dolog. Szerencsére hamarosan segítséget hoz az európai események alakulása, mint annyiszor Mátyás pályája során. Persze csak azért, mert rendkívül széles történelmi sakktáblán játszott, s a rengeteg esemény közül éber és gyors szelleme biztos ítélettel válogatni tudott. A törökök Ázsiában új, nagy sikereket arattak, s Velence és a pápa összefogtak a régen esedékes nagy támadó hadjárat megindítására. De ehhez elsősorban a magyar király akarata és ereje kellett, viszont az nem mozdulhatott a császár és Podjebrád intrikái, örökös ellenségeskedései miatt. Ezért tervbe vette II. Pius, hogy újból megfeszíti minden erejét Mátyás és Frigyes kibékítésére. Új kötetét, Landus Jeromos krétai érseket a pápa már ezzel az utasítással küldte a nagyszerű Carvajal helyett Németországba, Csehországba és Magyarországba.    

    Vitéz János nyélbe üti a békeszerződést, Giskra meghódol    

    A császár grazi udvarában 1462 márciusában Mátyás megbízásából megjelent Vitéz János, és a pápai legátus segítségével nyélbe ütötte a békeszerződést. E szerint a császár visszaadja a koronát, de tekintélyes váltságdíj fejében; fiául fogadja Mátyást, és segíti a török ellen és minden vállalkozásában, viszont halálig megtartja a magyar király címét, s ha Mátyás fiúörökös nélkül halna meg, a magyar trón a császárt illeti; végül a császár kezén maradnak Sopron kivételével a magyarországi birtokai is. Ez történt április 3-án, s a pápai követ április végén már Budavárában van, hogy az egyezséget Mátyással jóváhagyassa.

    Mátyás közben Giskrát is leszerelte, királyi zsoldjába fogadta a nagystílű rablóvezért, aki látván a császár és a király békülését, jobbnak látta Mátyásnak meghódolni.    

Darkó István: A vadászat

Nem művelt Petrőcz Palyi valami úttörő nagy dolgot, amikor apja halála után Szklabonya mellett, a Futó-pusztán gazdálkodni kezdett. Sok Petrőcz csinálta ezt előtte is. Azt sem lehet valamilyen nagy újdonságnak számítani, hogy Palyink be is fejezte a gazdálkodást. Sok Petrőcz folytatta előtte úgy, hogy csak a halál szakította félbe őket. Hát időben az utolsó, a mi Palyink megelőzte a halált. A megváltozott idők, talán maga a tanya-puszta is hibás volt a dologban. Nem is nevezhetnek egy földdarabot, rajta az oszlopos házat, néhány cselédlakást, ólat, pajtát a földgolyó rejtett, nógrádi hajlásában csak úgy a világba, Futó-pusztának. Egyszer kedve kerekedik és lefut. Így tette hát a világháború után úgy tíz évre a kis kurtanemes Futó is.

    Csakhogy éppen Palyink keze alól tette ezt. Pedig azt sem lehet mondani, hogy megkente volna a négy sarkát szalonnával, amiképpen gyerekkorában az iskoláét, a Huszenyik Joskó tanácsára. Úgy majd könnyebben elviszi a kutya. Őrizte inkább a Futót, csakhogy a maga módján. Mindösszesen csak nem szegte útját, hogy rájött arra, neve után, a futhatnék. Igen egyszerű volt a Palyi tervnélküli módszere. Alig múlt el nap, legfeljebb tilalmak idején, hogy már hajnalban puskát ne akasztott volna a vállára és hat darab vadászkutyájával neki ne vágott volna a kinti tágasságoknak. Hát még a nagyobb vadászatok, fel Losoncig, másfelől Korponáig! Otthon hát addig megtanult sinkózni a puszta, aztán lépegetni is és amikor egyszer a bank közösen az adóhivatallal hátbataszította, hát elszaladt bizony, de könnyedén.

    Futott aztán Palyi is. Először Ságra szaladt. Két szoba nehéz diófabútort vitt oda magával, de olyan szépeket, amilyen a hozzárétéssel kiszítt borostyán. Három remek puskát is kimentett magával a Futóból, meg négy vaddisznóbőröndöt is. Annyi idő múlva, hogy éppen virágzik és szüretet ád az almafa, továbbköltözött, jó távolságra, Szombatba. Ide már csak egy szoba bútor, két puska, két bőrönd követte. Félévre rá innen is továbbfutott és bútor nélkül, egyszál puskával, szerény prágai vulkáncsomaggal, körbenyesett harminc életével, egyszuszra ment egészen Kassáig.

Nyirő József: Törvénytelen képviselő

Karácsonykor múlt esztendeje, hogy megbuktam a képviselőválasztásokon. A szavazás után még nekem kellett vigasztalni a választókat, mert a székelyek nem igen akartak belegyőződni, hogy ilyen cudarul jártunk.

     - Mi megtettük a magunkét! – biztosítottak. – Abba hiba nem volt! az Isten lássa a lelkünket!

     - Tudom, tudom! – szorongattam a kezüket meghatva, s beléptünk Szabó Károlyhoz egy pohár borra, hogy jobban viselhessük a csapást. Megoldódott nyelvvel tárgyalgattuk a választásokat. Én lelkesen kijelentettem, hogy a székely népet bújában-bajában, semmiféle állapotjában el nem hagyom, legyen akármi, engem mindenki saját édestestvérének tekintsen, akihez bármikor bizalommal fordulhat; mire az öreg Pap Mózsi poharat ragadott, s ünnepélyesen kijelentette:

     - Akármit mutasson az eredmény, a székelységnek a tekéntetes úr a törvénytelen képviselője!

     - Éjjön! – lelkesedett az egész kocsma.

     Megható pillanatok voltak, annyi bizonyos, s a felém nyúló kemény markok szorításában éreztem az én drága népemnek ragaszkodását, bizalmát és szeretetét. Legalább száz ember volt a »terömben«, de én előtörő könnyeim fátyolán át kétszáznak láttam. A politikának Jobbsincs, a cigány vetett véget, aki közbecsendítette azt a nótát, hogy:              

     »A szeretőm ojjan forma,
     Mintha bihajbornyú volna…«     

     Mire a kapuhoz értem, már teljes erőből zúgott fel a refrén:     

     »Ha kihajtom a mezőre
     Haza hallik a bőgése…
     Ha kihajtom…«     

     Mosolyogva lebegtem át az utcán és a jóérzéstől alig bírtam összefogni a számat.

Balassi Bálint: Kit egy citerás lengyel leányról szerzett

Szít Zsuzsánna tüzet szívemben magára,
Kupidóval űzet szerelme dolgára,
Mert kis szája,
Szép orcája,
Mint pünkösti új rózsa;
Fényes haja
Nap csillaga,
Vagy sárarany sárgája;
Vékony derekacskája!

Mutat angyali fént szerelmes szemével,
Piros angyali színt szerelmes színével.
Ha hozzá int,
Vígan tekint,
Szívemben örömet hint;
De ha megint
Úgy néz, amint
Kit gyűlöl szíve szerint:
Ottan érzek súlyos kínt.

Fazekas Mihály: Ámelihez

Véled való mulatásom
Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
Haláltól tudtam félni, –
Mióta elvesztettelek:
Félek azóta élni…
Gondolám, e fa enyhébe
Hogy majd nyugalmam lelem.
S ím könnyebbülés helyébe
Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
Juttatja bús eszembe;
Hallom egy galamb nyögését,
S könnyek gyűlnek szemembe.

Janus Pannonius: Ágnesről

Életem, Ágnes, amint a szemed lángjába tekintek,
    Páros csillagnak vélem a két szemedet.
Százszor szebb az, mint az egész tele-csillagos égbolt,
    Szebb, mint Vénusszal fönt ragyogó Jupiter,
Szebb, mint Szíriusz, állócsillagok éke, ha véle
    Fent van a Sarkcsillag fényes iker-tüze is.

Fordította Nemes Nagy Ágnes

Vajda János: Arabella

Mert lelkem oly tükör, amelyben
Legszebbnek látod magadat;
Gyönyörködöl az istenképben,
Minőnek szerelmem mutat;
Mert szép vagy ott, mint a dicsőség,
Hódító, mint a diadal;
Tekintetedben angyalfönség,
Mitől imává lesz a dal:

Ezért lejársz hozzám az égből,
Hogy ez arany vissz-sugarak
Rád özönölve a lelkemből
Fürösszék hiuságodat.
Oh hát e kölcsönös fényesség
Legyen választó átok itt,
Mely arcodon s szivem mélyén ég,
Engem megöl, téged vakít?

Vörösmarty Mihály: Álom és való

Álmaim a csalfák, éjfélkor adák meg ölemnek
    A kedvest, s forró csókjait itta tüzem.
Még boldogságom soha ekképp nem vala teljes:
    A szív kéjeiben lelkem örömre hajolt.
Serkentem; tündér javaim kisuhantak eszemből,
    S most a csók helyein gyenge könyűke remeg.

Szabolcska Mihály: RÁKÓCZI NÓTÁJÁT...

Rákóczi nótáját hallgatom, hallgatom,
S felujong a lelkem szilajon, szabadon,
Tűz csap a szívembe, lángra gyúlok tőle,
Rákócziék lelke árad ki belőle.
Most vagy soha még, mi szegény anyánkért,
Árva hazánkért: rajta, előre!

Hallgatom, hallgatom Rákóczi nótáját,
S könny borítja el a két szemem pilláját.
Most borul, most borul búsan utoljára:
Rákóczi, Bercsényi a magyar határra.
Magyarországot megfogta az átok,
Minden hiába, minden hiába!

Vályi Nagy Géza: Krasznahorka

Andrássynak megtért büszke vára
Bástyáidon török síp zokog,
Kuruc harcok, dicsőség emléke
Ékesíti ódon homlokod!
Ott álmodik a jóságos úrnő:
Tán holtában is hevül, eped,
Földöntúli szerelem varásza
Lengi körül a bezárt szemet.
Itt minden holt tárgy, kő, zászlóselyem:
Komor, beszédes jel: történelem!

Sinka István: Találkozom Csabával

Koratavasszal Kecskeméten Illyés Gyulával, Erdélyi Józseffel és Szabó Pállal beszélgettünk este, fák alatt, villanyfényben és megállapítottuk, hogy Kecskemét a gyümölcsök és a gyermekek városa…
    Most koranyárban indulok Csaba felé, s úgy érzem, hogy Csabán sok a virág, sok a boldog és szelíd asszonyfej, s hogy este villanyfényben melódiák úsznak a város fölött…Csaba a virágok és a melódiák városa. Napsütésben úgy rémlik nekem ez a város, mintha a kertek alatt vasárnap délutánok íze, színe futna felém, tele illattal és Váradig szökő vágyakkal. Várad? Várad és Ady Endre… Csaba?... Csaba és Gyóni Géza…Érdekes, ha Váradra gondolok, mindig úgy érzem, hogy a Kálvária hegyen Ady lelke viaskodik halottas, boros, asszonycsókos estékkel és véres mámorát bele marja a kövekbe… S ha Csabát látom? Akkor Gyóni Géza fényes mélabúja kísér és kinyílnak a gesztenyefák tavaszi gyertyái – harangoznak… És ez a fehér ünnepnapok zenéjét lopja a lelkembe… Azt hiszem, hogy így lesz, ha találkozom Csabával.

1934.

Syposs Zoltán: Pátzay Pál Gyóni-szobra

»Csak egy éjszakára küldjétek el őket…«

Békéscsaba híven őrzi Gyóni Géza emlékét: a tragikus életsorsú költő a csabai evangélikus főgimnáziumban járta 1900-1902 között a középiskola utolsó két évét. A mai Rózsa Ferenc gimnázium öreg falai között bővült vaskossá a „szarvasi fekete notesz”-t követő, Vidovszky Béla illusztrálta második füzet, a szarvasi gimnazista zsengéinél egyre erőteljesebb, érettebb, a pesti újságoknál is már szívesen fogadott „nagykorú” verseivel. Innen, Csabáról indult el jeles érettségijével a „magyar poéták áldott, átkozott útján.”
    A város újabb bizonyságát adta áldozatos kegyeletének mostanában, amikor a minden idők legmegrázóbb háborúellenes verse, a Csak egy éjszakára költőjének szobrot emeltet és „végső arcának” megformálására Pátzay Pál Kossuth-díjas, kiváló művészünket, a Képzőművészeti Főiskola tanárát kérte fel.

Turczel Lajos: Gyóni Géza és pozsonyi kapcsolatai

/részlet/

Gyóni költészetében a nagy művészi változást a Przemyślben írt Csak egy éjszakára… jelentette, mely – angol, német, szlovén, finn és szlovák fordításai révén – a költő nevét külföldön is ismertté tette. Szlovákra ketten is lefordították: Štefan Krčméry és Július Lauštiak. A magyar költészet lelkes rajongója, Emil Boleslav Lukáč a Cézár, én nem megyeket ültette át szlovák nyelvre.
A Przemyślben és a hadifogságban írt háborúellenes Gyóni-versek egy része már 1916-ban két kiadásban megjelent Budapesten Levelek a Kálváriáról és más költemények címen. Ezt a kötetet Rákosi Jenőék már természetesen nagy megütközéssel fogadták, és elhallgatták. Ellenségessé vált magatartásuknak bizonyára része volt abban is, hogy az osztrák-magyar és orosz rokkantcserékből Gyóni kimaradt.

Gyóni Géza: A pozsonyi Duna-parton

Alszik a város, mélyen, nyugton alszik.
Csak engem kerül az álom itt máma.
Félholdvilágnál, villamos lángnál
Oldódzik, tárul
Fátyolos, múltas, színes panoráma.

Idők fátyolán, - rég volt, igaz sem volt? –
Vagy csak az évek kettőződtek folyton –
Magamat látom itt poéta-pózban
Ezen a fényes,
Árnyékos, kényes, lámpasoros parton.

Valakit vártam. Barnaölű liget
Átüzent hozzám híva, hízelegve.
Indult a hajó, szántott, szállt a vízen
S boldog öléből
Két vidám isten szállt ki a szigetre.

Gyóni Géza: Édes Apámhoz

Nem vált mesévé még a Jóság;
Még most is vannak angyalok;
Szent karácsonyi szeretetnek
Sugára még föl - fölragyog…
Amit tagadtam én is egykor,
- Szélvész ingatta meg hitem –
A megtartó szeretet lángja
Most újra megcsap, érezem…

Suhanva szállt a béke-angyal;
Megsimította homlokom:
„Gondolj azokra, kik szeretnek,
Kikkel a lelked vér, rokon…
Gondolj azokra, kik szeretnek”…
Én jó Apám, Te mondtad ezt –
És hallatán a szent szavaknak
Könnyül már, érzem, a kereszt.

Gyóni Géza: Magyar asszony írja…

...Áldja meg az Isten a madara szárnyát,
Ki levelét hozta százezer muszkán át,
Százezer muszkán át, halál záporába
Hogy mégis ideszállt
Én édes uramnak szerelmes póstája...

Áldja meg az Isten áldott hír hozóját,
Sebesen vihesse a válaszom hozzád;
Szombat este írom a kis asztal mellett.
Kicsi csemetéink,
Isten báránykái, ágyukban pihennek.

...Mióta elmentél véres hadak útján,
Sűrű gond esője záporosan hullt rám.
Fehér özvegységnek nincsen vasárnapja,
De velünk az Isten
És rendben a jószág és rendben a pajta.

Móritz Mátyás: Egyetlen órára...

Gyóni Géza nyomán

Egyetlen órára küldjétek el őket,
éljék át ők is a kegyetlen időket;
járjanak velünk együtt a förgetegben,
honnan el még a halálmadár sem rebben.

Ahol a vér szitál a felhőgomolyból,
miközben a sok katona haza gondol;
ott, ahol nem akad semmi-semmi szépség,
nem is hallani a hősök szívverését.

Egyetlen órára küldjétek el őket,
a hamis kifogásokat keresőket;
jólélekként ott dicsérjék ők az Urat,
ahol a sápadt hold is véresőt mutat.

Ott éljen bennük a mesebeli jóság,
ahol az erdőket lángok lobogózzák;
egy órát töltsenek el itt, -ne is többet,
ahol a halálágyuk úgy dübörögnek.

Nagy Ilonka: Gyóni Gézának

Eszünkbe jutottál kedves bús vitézünk,
Mért is nem dalolhatsz, úgy, mint régen nékünk.

Nagyidegen tájon érzi-e a lelked,
Hogy a szent Erőnek itt győznie kellett?

Hogy szabad már sátrad, pionír lakásod,
S magyar bakák járnak győzedelmi táncot?

A nagy dáridóban újra a mienk lett
A vár, a drága vár…Ugye értesz minket?

Nagytávolon át is ugye velünk nézed
A diadalittas, vitéz legénységet.

Amint győz?...S a vár kapuit kitárva
Régi harcosait kebelére zárja.

Orosz Iván: Gyóni Géza visszajött

Álmodni ő is itt tanult, ahol
a liget is bús bánatról dalol.

Itt ismerte meg a sok szent csodát,
az álmodások tündéri honát.

Itt szerette meg ezt az életet,
itt zengte el az első éneket,

mely fájó, borús sejtelemről szólt;
s ha kellett Caesarral is dacolt.

De kürt riadt, zúgtak az elemek,
valóra váltak a bősz sejtelmek.

és ment ő is karral és dallal,
és harcolt a szörnyű zivatarral.

Bella István: Sárkeresztúri ének

Szanaszét széledt ujjaimmal
elvesztett koponyám most megkeresem,
szanaszét széledt ujjaimmal
elveszett koponyám most
elveszejtett arcom elé emelem,

– hadd nézzék egymást!

Egyiket a másik.

Szólal az egyik, de melyik?
       (Nem tudom én sem.)
Szólal a másik is, de melyik?
       (Nem tudom én sem.)
Mondom hát én
magam, magammal,
(mintha tükrök között beszélnék☺

Móritz Mátyás: Szürkülő szorongás

Bella Istvánnak
akit úgy veszítettünk el, akár a száj a szót

Szíve magánya ziláltan befordult a falnak,
hogy a málló napfogyatkozást már ne is lássa;
nem akart lenni ordasnak, veszett fiatalnak,
várta csak hogy a tűz a hamvába visszaássa.

Megtartotta a szavát, és okos idézetét,
nem nézte mások milyen boldogak körülötte;
lerázta az élet és a halál igézetét,
a testnyi sebét mint bűntelen nem is ütötte.

Nem vágyta a félretaposott, és rossz napokat,
és hogy utat mutasson az embertársainak;
nem rázott már csörgőt, nem rázott már csillagokat,
ahogy nem is nőtt már szárnya zuhanásainak.

Endrődi Sándor: Emlékezés Széchenyi Istvánra

Tanulságért, okulásért
Dehogy kell külföldre menni!
Tanulságos, példás dolog,
Kapható itt akármennyi,
Csak jól meg kell nézegetni.

Valamikor, egykor, régen
Széchenyi is nézegette,
S népem, a te nyomorodból
Sarjadt fel sok dicső tette,
Mely hazádat naggyá tette.

Az igaz, hogy ő két kézzel
Fogta meg az eke szarvát:
Lelke tüzes ekéjével
Hasogatta, szántogatta
Roppant földed ős ugarját.

Jókai Mór: Széchenyi galambjai

Verték ablakait szárnyukkal: „itt van a reggel”.
Béke madárkái bejelentik a hajnali sugárt.
Messzire szálljatok el! nem költi fel őt kora hajnal.
Béke örömhírért vágyón nem nyílik az ablak.
Itt vér s éjszaka van! Olajág e helyre nem illik.
Szálljatok el, széjjel! ég szárnyasi; meglelitek még.
Ő is szárnyakat ölte; de itt leng még közelünkben,
Itt jár szelleme még, ihlését érezi szívünk.
Nem hagyhatta el e földet, nem térhete égbe,
Míglen imádta honát nem szemlélhette dicsőnek!

Vörösmarty Mihály: Széchenyihez

Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
     Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen,
     Majd ha ez árva hazát mindenikünk szereti.

                                                 1835

Szabolcska Mihály

Szabolcska Mihály református lelkész, költő. Ókécskén [Pest vármegye] született 1861. szeptember 30-án. Két évig Párizsban és Genfben hallgatott teológiát. Hosszú ideig temesvári lelkész, majd esperes. A temesvári Arany János Társaság egyik alapítója. Sokáig Budapesten is élt, mint I. osztályú akadémiai könyvtárnok. A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság tagja volt, a nép-nemzeti költészet kései képviselője, konzervatív, vidékies, lírikus, több népies műdal és magyarnóta szövegét is ő írta. Versei tudatosan egyszerű, dallamos formában idillként eszményítik a falu csendes, igénytelen és - szerinte - ezért gondtalan világát. Temesváron hunyt el 1930. október 31-én.

Gárdonyi Géza: Szabolcska Mihály

Két ereklye.
Szabolcska Mihály, a mi kedves poétánk, Párisból hazajövet meglátogatta Kossuth Lajost. Hogy miket beszélgettek, azt bizonyosan feljegyezte ő a maradéknak. Erre a történetre csak annyi tartozik, hogy Kossuth megkínálta őt szivarral.
Szabolcska a kezében tartotta a szivart, de nem gyujtott rá. Kossuth meg a beszélgetésben nem vette észre. Így jutott Szabolcska egy olyan szivarhoz, aminőt Kossuth szokott szívni. Be is göngyölte szépen selyempapiros híján újságpapirosba, s eltette a ládájába gondosan.
Persze, mikor hazaért, legelőször is a szülőit látogatta meg, és csak innen egy kis kerülővel ment Debrecenbe.
A kerülő Nagyszalonta volt. Mint afféle poéta-ember látni kívánta az Arany-szobát, amely akkor még a gimnázium házában volt berendezve. És meg is nézett mindent áhítattal.

Juhász Géza: Parasztköltő az aszfalton

[Sértő Kálmán]
-Részlet-

Haláláig ömlik belőle a rigmus, minden alkalomra. Első olvasmányai, irodalmi mintái a legvegyesebbek; pesti környezete még züllesztőbb, mint a teljes magára-hagyottság. Mégis följut a nagy líráig: ahogy rásúlyosodik a közelgő halál, egyre önállóbb, mélyebb a hangja.
    Fiatalkori lírája derűs; mikor kifiguráz valamit, csupa üde báj. Sok szól köztük egyazon formában: se rím benne, se népi ütem, versláb még kevésbé. Erős értelmi tagolása van, kissé oldottabb, egyenletesebb, könnyebb Ady-zene. Effajta költészete nem líra voltaképp, hanem jószemű, csúfondáros életkép.

Sértő Kálmán: Bableves – kolbásszal

A jószag kínai Nagy Fala
Vesz a konyhában itt körül,
Hol szagot érezhet az orr és
Leveszúgást hallhat a fül.
Rotyog az ebéd a tűzhelyen,
Árva örömöm kétszeres,
Falusi, megérzi a lelkem,
Ami vérpiros bableves…

A medvével is megbirkózna
Ez a menyecske, aki főz,
Falusi, megérzi a lelkem,
Első látásra ismerős.
Ha főnyereményt nyertem volna,
Utcára futnék egyenest, –
Sok szegény vendégül meghívni,
Szétosztani a bablevest…

Sértő Kálmán: Ezer lányhoz

Figyelj ezer lány alkonyatkor,
Tücsökzenénél, ősz felé,
Úgy érzem: szélvészként iramlok
A boldog elmúlás elé.
Harc az életem és sírgödör lesz
Csak a gyógyító orvosom,
Ha holt vakond leszek a földben,
Meglelem hazám, otthonom.

Most ezer árva legénylányra,
Kopott, éhesre gondolok,
Kiknek fejében éji vackon
Férj, bölcső, kis baba forog.
Ti nyújtanátok kezeteket,
Én a kezemet nyújtanám,
Oltártól új életbe lépnénk,
És lenne második anyám.

Sértő Kálmán: Tűzről álmodtam

Nagy tűzről álmodtam,
Hogy a bérház égett,
Tűzoltók öleltek
Idegen feleséget.
Nőket, virágvázát
És hegedűtokot
Vittek le a létrán
Ugorva négy fokot.

Én későn érkeztem,
Padlásszobám égett,
A lángtemetőben
Sok versem halott lett.
Poloska csípett meg,
Amikor zokogtam,
Örülni kezdtem, hogy
Tűzről csak álmodtam.

                                      1940

Bella István: Latinovits Zoltán

Akiért nem jön el a Göncöl,
sem Illés tüzes szekere,
az magát, mint begöngyölt
zászlót, maga viszi a földbe le,

elrejti, mert nem bízza másra,
mivel abban sem bízik,
aki világra hozta – anyára,
apára is gyanakodik,

így Ő, akin lánctalpas hantok
élveznek, fű paráználkodik,
a semmi rétjén talált kardot
visszadöfte markolatig,

mert hol a fény férgesebb a földnél,
jobb, ha a föld emészti meg
az emberfiát, mintha Ő ölné
meg az anyaföldszívet.

Csighy Sándor: Őszi fényeddel is megigézel…

Néha arcodat a légben látom,
értelmetlen rajzú ákom-bákom.
Így festenek ultramodern festők,
az ilyen képek csúnyák és ijesztők.

Máskor arcod ott nevet a falon,
csupa lángoló szín, rózsahalom…
Fényét arcod a szememtől kapja
lángolva tűz rá szerelmem napja.

Ha tűnődöm egy-egy rózsaszirmon,
az arcodról, szemedről kell írnom,
benne nyílik csodálatos lényed,
Rózsák szirmán is ott ég a fényed.

Rónay György: Szeptemberi ekloga

Üdvözlégy, gyönyörű nyárvég, tündéri sugárzás,
hullámos, szelíd ég, selymes omladozó
felhők fátyola fönn: puha kék, teleszőve arannyal,
s távoli dombok ölén lengedező lila köd.
Látod, az erdők zöldjei közt már sárgul a nyárfa,
s alkonyidőben avart zörget a halk fuvalom,
rőzseszag úszik az estben, a vad szerelem heve, drágám,
nem lobbant zivatart: símogat és mosolyog,
s mint a gyümölcs, ha leválna betelve zamattal az ágról,
szívre a szív, megadón úgy omol ajkra az ajk.

Radnóti Miklós: Pirul a naptól már az őszi bogyó

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.

Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja a csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.

Sassy Csaba: Őszi üzenet

Lepréseltem a levelembe zárva
Egy félig sárga tölgyfa levelet…
Tehozzád édes hátha hazaszállna
Ez a harctéri őszi üzenet.
Nálunk már őszi színt kapott az erdő…
Felétek szállott a dalosmadár…
Puskák csövén, ha a sötét éj eljő…
Bús dalokat fúj maga a Halál.

Ha otthon lennék, most a sapkám mellett
A legszebb őszi rózsa nyillanék.
Rózsát nyitna arcomon a lehelet,
Melyben a csókod forró tüze ég.
Ha otthon lennék édes alkonyórán
Csengő nótádat vígan hallanám,
Otthon ha volnék el se hinném rózsám,
Hogy eljön egyszer az ősz is talán.

Szabolcska Mihály: Szeptember

Meleg még az ég boltozatja,
De már a színét hagyogatja.
A lomb is ritkul, halaványul...
S oda a legszebb dal a fákrul.
A déli nap erőlködik még,
Hogy hátha a réginek hinnék.
Mindegy, - a nyárnak vége lesz már,
Akárhogy is, szeptember ez már!
Sohse erőlködj, nap barátom,
Ez a mi sorsunk a világon.
A lángok lángja hevíthet bár:
Ellobog a láng, elszáll a nyár!

Ady Endre: Szüret

A lombhulláskor vigaszunkra
Eljön a víg szüret megint,
Lesz már, ami fölmelegítsen,
Ha kissé hűsebb szél legyint.
A szőlős-kertek vígan vannak,
Aki most búsul, mind bohó,
Egy jelszavunk legyen szüretkor:
A dáridó, a dáridó.

A világ kezd már szörnyen kopni,
Megavult, ócska, színtelen,
Borzasztó sok az ember gondja,
A bánat is töméntelen.
Könnyítsünk hát bús szíveinken,
Lobbanjon fel a régi láng,
Álljon elő egy pillanatra
A régi, boldog, jó világ!

Gyóni Géza: Gábor és a lányok

Dalos kedvében volt Gábor, a költő,
Dalolva ment a szőlőskertek mellett.
A venyigén pirult, duzzadt a szőlő.
Szeptember volt. Épp szüretelni kezdtek.

Telt tőkék alján vidám, erős lányok
Guggoltak szerte. Piroslott a szájuk.
Szeptember szele felkapott egy szoknyát -
S Gábor, a költő így beszélt hozzájuk:

»Hej, lányok, szüzek, vidámak, erősek,
Nótába illők, nótába kerültök!
Reszel a hangom, még máma nem ittam.
A venyigéről adjatok egy fürtöt!

»Így, lányok, szüzek, szépek, jószívűek,
Fehérkarúak, mint a nyárfa béle...
Ilyen karokkal venyigét karoltok...
Pedig ölelni szeretnétek véle...

Kiss Menyhért: Szüretkor

Eljöttél hát újra vidám, boldog szüret,
       puttonyban, mint a fürtök,
az érett örömök aranylón csüngnek;
       minden kínt most hozzád küldök,

oldozd fel őket a mámor malasztjával.
       Ó, szüret, sanyarú éltem
hívő túláradása, dalom hozzád szárnyal;
       adja hitet újra remélnem!

Érett már a lelkem és tele mézzel, vággyal;
       leve bölcs és édes, vajon, mikorra jő,
lemetszeni fürtjeit aranyos bicskával,
       a nagy égi Szüretelő?

A betyár

Magyar népballada

«Esik eső az árpa-tallóra,
Gyere, babám, ültess fel a lóra,
Gyenge vagyok, nem tudok felülni,
Kis pej lovam nem akar megállni.

Irhás subám szegre van akasztva,
Ugyan babám, akaszd a nyakamba,
Úgy is, tudod, ott annak a helye,
Még az éjjel betakarlak vele.

Kocsmárosné! jár-e erre zsandár,
Ki engemet a pusztában hajkász?
Ha jár erre, adjon hírt előre,
Majd kimegyek s megszámolok véle.»

Azt a legényt két zsandár kíséri,
A babája az ablakon néz.
«Ne nézd, rózsám, gyászos életemet,
Mind teérted szenvedem ezeket!»

A kis lány

Magyar népballada

Amoda mén egy kis lány,
Korsót visz a karján,
Utána a kapitány
Daruszőrű paripán.

,Állj meg, állj meg te kis lány!
Adjál egy kis vizet,
Pengő forintot adok,
Még meg is ölellek.’

«Nem kell nekem a forintja,
Nem vagyok én dáma,
Én vagyok az édes anyám
Legkedvesebb lánya.»

Világszép Erzsike

Magyar népballada

Kiment a kisasszony arany székre ülni,
Aranyszékre ülni, arany inget varrni.
Feltette a lábát egy kis arany székre,
S egy pár arany gyűrűt csördült az ölébe.

Anyám, anyám, anyám, mi annak a jele,
Egy pár arany gyűrű csördült az ölembe?
«Lányom, édes lányom, az annak a jele,
Örökös úrfinak adtalak kezébe.»

Anyám, anyám, anyám, minek adott annak,
Inkább adott volna egy pulykapásztornak!…
Inasom, inasom, kezem táplálója,
Eredj föl a hegyre, ama nagy toronyba!

Nézz széjjel, nézz széjjel a bécsi pusztába,
Nem látsz-e valakit, nem látsz-e valakit!?
«Kisasszony, kisasszony, nem látok én senkit,
Nem látok én senkit, nem látok én semmit.»

A fortélyos lány

– Keresztúrfiszéki népmonda nyomán –

Volt Mátyás királynak egy móc jobbágyfaluja, s a király egyszer erősen megneheztelt erre a falura, ezért ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg, mert ha nem, tudják meg bizonyosan, hogy minden nagyobb gazdának fejét véteti.

    A szegény mócok három hétig mindennap falugyűlést tartottak, s mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne, miképpen lehetne a malomkövet megnyúzni.

    Volt egy szegény móc a faluban, s annak egy tizenhét esztendős lánykája. Azt kérdi a lányka az apjától:

    - Apám, hova megyen mindennap? Hol eszik, hol nem eszik, s nem mond senkinek semmit.

    - Hova megyek? – azt mondja. – Nem tudod, hogy ez a kegyetlen király ránk parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán?

    - Édesapám, menjen a bíróhoz, és mondja meg a bírónak, hogy többet falut nem gyűjtessen. Onnan menjen el a királyhoz, és mondja meg neki:

    - Fölséges király, életem-halálom kezedben vagyon, én követ vagyok, engem küldött a falu. Hogyha a fölséges király vérét nem veteti annak a malomkőnek, a falu meg nem tudja nyúzni.

Gellért püspök halála

– Szent Gellért legendája és a Képes Krónika nyomán –

Aba Sámuel halála után ismét Péter foglalta el a trónszéket, ő pedig ott folytatta, ahol elhagyta: az idegeneket pártfogolta, a magyarokat pedig üldözte.

    Néhány magyar főúr pedig arra törekedett, hogy az országot Péter király zsarnokságából megszabadítsa, mert András, Béla és Levente hívei voltak. Ezek a főurak suttogással, tervezgetéssel és sóhajtozással várták az alkalmas időt, amikor a hercegeket hazahozhatnák, mert teljes erejükből arra törekedtek, hogy Szent István birodalmát nekik visszaadják.

    Péter király pedig már nem is uralkodott, hanem zsarnoki kegyetlenséggel elnyomta és ostorozta Magyarországot.

    Ekkor két besúgó, Buda és Devecser elárulták Péter királynak, hogy néhány főúr mit tervez ellene. A király heves haragra lobbant, elfogatta a mágnásokat, és egyeseket kínzókamrában öletett meg, másoknak a szemét tolatta ki. Egész Magyarországot úgy megtöltötte rémülettel, hogy a magyarok már inkább kívánták a halált, mint ezt a nyomorúságos életet.

Zsigmond király veresége

– Thuróczi János krónikája nyomán –

Amikor Magyarország gyeplőjét Zsigmond király fogta marokra, erős hadsereg védelmezte az országot, ezért őfelsége nagyon elbizakodott. Pedig abban az időben Bajazet, a törökök nagy hírű császára egy sereg országot meghódított, és Bolgáriát is megtámadta, holott az Zsigmond király szövetségese volt.

    Erre Zsigmond király követeket küldött Bajazethoz, és megüzente neki, hogy hagyja abba a támadást, olyan ország ellen, amely jog szerint hozzá tartozik.

    A török császár pedig addig-addig halogatta a választ, míg közben egész Bolgáriát meghódította. Amikor ezt megcselekedte, hívatta a követeket, és bevezette őket egy házba, amelynek falat tele voltak lándzsákkal, pajzsokkal és íjakkal. Bajazet megmutatta a fegyvereket, és így szólt a követekhez:

    - Térjetek vissza Zsigmond királyhoz, és mondjátok meg neki, hogy ehhez a földhöz éppen elég jogom van.

    Amikor a jog szót kimondotta, a fegyverekre mutatott.

Herczeg Ferenc: Kötelesség

Szilveszter estéje volt. Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyában volt, odasuhogott hozzá az édesanyja és megcsókolta a szemét, meg a homlokát. A szülők elmennek nagyapához, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot alszik.

    Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg paplant és nagyhirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

    Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna. A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?

    Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

    - Magad fogod etetni, magad fogod itatni, – mondta nagyapó. – A gyönyörűség a tiéd, legyen a tiéd a kötelesség is.

    Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

    Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt és hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját. Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái tündöklő tavaszi verőfényre, karcsú fákról hull virágesőre, acélkék égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban gyöngydolga volt Pepkónak.