Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VII.]
15. Leszámolás a császárral
Meghitt vezetőm Mátyás király dantei színekben, alakokban, eseményekben, fordulatokban gazdagon, szinte kibogozhatatlan bonyolultsággal tovahömpölygő életpályáján: a nagy király kitűnő püspök-történetírója, Fraknói Vilmos, a kiegyezési korszak kellős közepén így jellemzi a diadalmas magyar király és a vereséget vereségre halmozó német-római császár viszonyát az 1477. évben magyar fegyverrel kicsikart békekötés utáni időben.
Fraknói a császár és a magyar király történelmi vitájáról
„Hiába iktatták okiratba, hogy »atyai és fiúi érzelmeket fogna egymás irányában táplálni«; a szíveket nem irányozhatják az állam-szerződések pontozatai. Hiába állapították meg, hogy »szüntelenül egymás javának előmozdításán, egymás veszedelmének elhárításán fognak fáradozni«; – nem engedték ezt a viszonyok mélyében lappangó érdekellentétek.
A császári méltóság természetéről a középkorban uralkodó felfogásnak következménye vala a törekvés: hatalomkörébe vonni Magyarországot is. Ezzel szemben Szent István király, az ország függetlenségének biztosítása végett fordult Rómába koronáért. De már utódja Péter és később Salamon király is, mikor az uralkodásukkal elégedetlen nemzet őket trónjuktól megfosztotta, a császári fennhatóság elismerésének árán szereztek Németországból segítséget. És habár a nemzet fegyvere erejével utasította vissza az idegen beavatkozást: két század múltával, Habsburgi Rudolf császár feljogosítva hitte magát arra, hogy saját fiának, Albrecht osztrák hercegnek adományozza, IV. László magtalan halála után, a magyar koronát. A nemzet ezt nem vette figyelembe. És Albrecht utódai ettől fogva a házassági összeköttetések lépcsőin igyekeztek Magyarország trónjára emelkedni; ami (1437) sikerült is.
Frigyes a császári és családi politika hagyományaitól áthatva, azoknak forrásából merítette azt a páratlanul álló szívósságot és kitartást, mely képessé tette, hogy sereg, pénz, szövetségek nélkül, félszázadon keresztül, dacolhasson lázadó alattvalókkal és hatalmas ellenségekkel.
Kész volt ugyan, súlyos megaláztatás árán, lefegyverezni Mátyást; de sohasem érezhetett hajlandóságot, hogy őt hatalmi céljai elérésében őszintén támogassa.
Pedig Mátyás mindent megtett, hogy ezt kiérdemelje. Az 1478. év tavaszán ajánlkozott, hogy Miksa főhercegnek, Németalföld elfoglalására hadisegítséget nyújt és háborút üzen a francia királynak. De a császár bizalmatlansággal fogadta ajánlatait és nem vette igénybe.
És Mátyás, ki a milánói vállalatra nagy hadikészületeket tett, a császárt arra sem bírhatta rá, hogy kötelezettségének megfelelve, a Sforzák ellen föllépjen.”
Mátyás öntudatlanul behódol a magyar birodalom történelmi parancsainak
Fraknói püspök e sorokban legmélyére világít az örök magyar problémának, amelyet Mátyás király is örökségbe kapott a nagy Árpádoktól, mint századok termékét, századok parancsát, századok törvényét. Ezt a törvényt áthágnia – úgy látszik – senki magyar embernek nem adatott, még a legnagyobbnak sem, a legfölségesebb és legszabadabb egyéniségnek sem, annak sem, aki vérében és idegrendszerében a lángelme különleges szabadságjogait hordozta vala, s akinek még a kor is szívesen segített abban, hogy fölszabadítsa magát minden kötöttségtől, minden politikai dogmától, öröklött elfogultságoktól és béklyóktól, s a maga fénylő géniuszának külön törvényét ültesse a magyar történelem törvénye helyébe… A legkülönösebb és a leglélegzetállítóbb csoda a Mátyás pályája, de nem is annyira azért, mert egy ellenséges világgal szemben kellett magát, nemzetét, birodalmát fönntartania, védelmeznie és végül mindenkin győzedelmeskedett, hanem sokkal inkább azért, mert föltevései, szándékai, elgondolásai ellenére kellett annyiszor győznie; legtöbbször valósággal kényszerből hódított, s a kényszer a magyar birodalom immanens törvénye volt, mely végül is láthatatlanul és megfoghatatlan igájába törte ezt a csodálatos embert. Fölibe kerekedett annak, akit sem ésszel, sem fegyverrel a maga korában senki fia legyűrni nem tudott, legyűrte a győzhetetlent, és alázatra tanította a büszke magyarok legbüszkébb királyát, megadásra az ősi szent magyar törvénnyel szemben. A felsőbbrendű, tiszta értelem, mely a magyar államalkotásból immár hat évszázadnyi időre sugározta be fénnyel a Duna-völgyét, végül is diktálta e tiszta és csodálatos géniusznak, a nagy parancsolónak is az irányt, a tennivalókat csakúgy, mint korábbi más kevés nagyoknak és sok-sok kisebbeknek. Mintha csak azért győzette volna Mátyást, hogy az a maga külön elgondolásaival, terveivel, ambícióival szemben kénytelen legyen igazat adni a magyar birodalom törvényeinek s azokat betarthassa…
Mátyás közeledik a francia királyhoz; kapcsolata Svájccal
A császár sürgős „muszáj”-ból teljesítette volt a Mátyással kötött békének Ulászlóra vonatkozó kikötéseit, de már nem teljesítette a Milánóra vonatkozókat. Fraknói Vilmos jól látja: Frigyes császárt is a német-római birodalom belső törvénye, érdeke viszi és mozgatja, bizonnyal még sokkal kevesebb kímélettel esetleges egyéni kilengésekkel szemben, amik a császár kezdetleges szellemiségében kétségtelenül ritkábban és kevesebb erővel jelentkeztek, mint a Mátyás szikrázó elméjében a maga „különvéleményei”. A császár színtelen és bizonytalan körvonalú egyénisége „maradéktalanul” felolvadt a házának és rozoga birodalmának beidegződött céljaiban, érdekeiben, hagyományaiban.
Mátyás, mihelyt észrevette, hogy a császár megint kijátszotta s nem hajlandó aragóniai Frigyes herceg kezére juttatni a milánói császári hűbéres fejedelemséget, lemondott a cél erőszakolásáról, de megfordította a nyársat, s erőteljesen kezdte követelni a 100 000 forintnyi kártérítési összeg fizetetlenül maradt felét. S mivel hamarosan nem kapta meg, mintegy zálogul rátette kezét Regede (Radkersburg) várára. Egyben máris kész volt a külpolitikai új tájékozódásra: Franciaország felé közeledett, fölvette a tárgyalásokat XI. Lajossal, aki nemrég még a császár volt kész az összefogásra IV. Sixtus pápa ellen. Ugyanekkor a svájci köztársasággal is kapcsolatot teremtett, amely Merész Károly fölött aratott nagy győzelme óta jelentékeny s erőtől duzzadó tényezője Európának. Mátyás 10 éves barátsági szerződést kötött a svájci parasztköztársasággal, és évjáradékokkal kötelezte le magának a kantonok több vezető emberét.
A rettentő „törvény” magyar és német birodalmi érdek között
Ha volt Mátyás királynak egyáltalán külpolitikai elfogultság, ha megfészkelte magát az ő tiszta és gazdag elméjében bármi fixa idea, akkor az kétségtelenül az ő fáradhatatlan diplomáciai erőfeszítése volt Frigyes császár megnyerésére, a Habsburgok német-római birodalmának és a magyar birodalomnak valami állandóbb természetű kibékítésére, a két birodalmi elv valamiféle összeegyeztetésére. Jellemző a történelmi érdekeknek és erőknek a természeti erőkhöz hasonlatos személytelenségére, hogy Ausztria meghódítása aránylag könnyen sikerült Mátyásnak, a magyar és a német-római birodalom békés vagy erőszakos összeegyeztetése azonban, egy nagy élet legnagyobb erőfeszítéseivel, egyetlen pillanatra sem.
A mátyási „szimultán” diplomáciai játszmák
Mátyás csodálatos szívóssággal tért mindig vissza kedves gondolatához, hogy a császárral szövetkezik Csehország és Lengyelország ellen, a Habsburgokkal a Jagellók ellen. De ezt a kedves gondolatát sem dédelgette annyira, hogy mikor más megoldás kínálkozott, azt bármi ábránd vagy külpolitikai fixa idea kedvéért eldobta volna – magától. Így mikor először Boroszló körül tönkreverte a Jagellók egyesült seregeit, azután Kázmér herceggel is fölényesen elbánt Hatvan és Nyitra között, sietett megragadni a győzelmei nyújtotta diplomáciai lehetőségeket, és kibékült a Jagellókkal, s előbb őket vonta ki a császárral való koalícióból, aztán fegyverrel, szép szóval, kedvességgel, az ellenfél ellenfeleinek támogatásával – hol a sagani János herceg, hol a német lovagrend révén – a brandenburgi választófejedelmet szorítja ki Csehországból és kényszeríti megalázó politikai visszavonulásra, aztán a császár hátába kerül a svájci szövetséggel; máskor a francia királlyal vagy a burgundi fejedelemmel áll össze a császár diplomáciai bekerítésére, hol a pápai ortodoxia támaszává szegődik a husziták vagy egy pápaellenes koalíció ellen, hol a moldvai vajdát kapcsolja ki az ellenséges Jagelló-politika hatóköréből, hol Milánót támogatja Velence sakkban tartására, Dalmácia tehermentesítésére, Nápolyt igyekszik gyarapítani a magyar-nápolyi szövetség érdekében – szinte végtelen skáláján játszik az európai lehetőségeknek. Sőt tekintete és tervei átnyúlnak Ázsiába, kés keletről hol Dzsem herceg, hol a perzsa király útján akarja bezárni a harapófogót a török világhatalom körül, közben az őshazában rekedt magyarok visszatelepítésével foglalkozik, hogy újabb faji erősítést adjon Szent István birodalmának… Nagy Frigyes vagy Bismarck diplomáciai sakkjátszmái szegényesek a mátyási szimultán játszmák szédületes, kiismerhetetlen és áttekinthetetlen gazdagságával, ötletességével és kifogyhatatlanságával szemben.
Végül leszigeteli és bekeríti a császárt
S ha sok kombinációja balul is üt ki, 1477-ben mégis megéri, hogy megalázó békét csikar ki a császártól, egy évvel később pedig, mikor kiderül, hogy a császár megszegi, nem is szándékozik betartani a szerződést, akkorra már valójában megfordult a pár évvel ezelőtt kialakult helyzet: most már a császár van egyedül, és senki sem mer Mátyás miatt mellé állani. A Jagellók már kikapcsolódtak a császári szövetségből, Kázmér lengyel király örül hogy a porosz-magyar harapófogó kicsit meglazult, Ulászló Olmütz óta megenyhült Mátyással szemben, s mindketten inkább a magyar királlyal vannak, kénytelen-kelletlen, Brandenburg föladta a glogaui játszmát – a császár már csak a saját birodalmára számíthat, ami bizony gyönge támasz ebben a korban.
Frigyes, vesztére, mindig újból talál alkalmat a magyar király haragjának fölgerjesztésére. Beckensloer János, a megugrott esztergomi érsek fantasztikus pápai ambíciói párává foszlottak ugyan a császár politikájának folytonos kudarcai során, de sikerült e sötét kalandornak a császár segítségével kitúrnia helyéből a salzburgi érseket, Rohr Bernátot, aki erre Mátyás védelme alá helyezte magát. Mátyás megüzente a császárnak, hogy ha Beckensloert támogatja továbbra is, ő meg Rohrt veszi védelmébe. Mindjárt meg is szállotta a salzburgi érsek stájerországi várait, valamint a seckaui püspök várait is, aki Rohr mellé állott.
Mint egy nagy pók a legyet…
Mátyás tehát nemcsak az európai politikában teremt magának rendkívül kedvező diplomáciai helyzetet ekkorra, miközben mesteri módon körülszigeteli császári ellenségét, hanem egyúttal magában Ausztriában és Stájerországban is jelentékeny támaszpontokat talál személyiségekben és erődökben, jó előre számítván az elháríthatatlan összecsapásra s az alig kétséges végső leszámolásra. Mint egy nagy keresztes pók a legyet, úgy állítja a császárt egy egész bonyolult diplomáciai hálózat közepébe, s valósággal körülfonja, mielőtt lerohanná. Valóban biztos lehetett a maga dolgában, a meglepetéseket és nagyobb kockázatokat jó előre elhárította – és a császárnak engedte át a kezdeményezést.
A császárnak valóban kellett már tennie valamit. Vesztére azt tette, hogy mikor Mátyás 1480 februárjában elfoglalta Radkersburg várát, ezt a tényt hadüzenet nélküli támadásnak, békeszegésnek, a nemzetközi jog ellen elkötetett merényletnek bélyegezte. Mátyás diplomáciai köriratban válaszolt, s ezt az önigazolását elküldte Svájcnak is és a német fejedelmeknek.
Az osztrák rendeket pedig, akik a császárnak katonai segítséget szavaztak meg, óva intette minden olyan lépéstől, amellyel őt támadásra kényszerítenék, holott ő „kegyelmesen akar bánni” országukkal.
„öklelő dorongját magasra emelé,
rázta fenyegetve a pajkosok felé!”
Intelme hiábavalónak bizonyult, mire Zeleni János vitéz cseh zsoldoskapitányát küldte 1000 lovassal Ausztriára, a Duna mellékére, s megszállotta Merkstein várát.
György bajor fejedelem békítési kísérlete eredménytelen, mire a császár a nürnbergi birodalmi gyűléssel békeköveteket küldet a magyar királyhoz, egyben a háború folytatásának esetére 15 000 fegyverest szavaztat meg. Mátyás elfogadja a fegyverszünetet, de mikor annak tartalma alatt Beckensloer érsek zsoldosai megtámadtak egy magyar csapatot Stájerországban s a következő év júniusában a nürnbergi birodalmi gyűlés megtagadja Mátyás követeitől a menlevelet, a király újból elindítja a háborút, s mindjárt bevezetőül Meuerlingnél megveret egy császári hadosztályt. Salkt-Pölten és Markstein városa is a kezén van a passaui püspökkel való egyezsége révén. A beígért birodalmi hadak ellenben a császár oldalán egyre késnek – ősi szokás szerint. Azt a kis szász csapatot, amely mégis megérkezett és hosszú és henye bécsi táborozás után 1482 márciusában nagy keservesen Markstein visszafoglalására indult, a Tatán vadászó magyar király hirtelen összeszedett vadásztársaságával támadtatja meg. Azaz csak szeretné, mert a vadászok érkezésének hírére a birodalmi csapat sátort szedve Bécsbe vonult vissza. A király a pápához és a nápolyi királyhoz küldött leveleiben valósággal csúfot űzött a „híres birodalmi segélyhad”-ból. De azért nem zárkózott el a béketárgyalások elől, és csak mikor türelmét vesztette a császár újabb sorozatos perfid huzavonái miatt, akkor kezdte el újból – májusban – a hadműveleteket.
Hainburggal sokáig nem boldogult. Az elbizakodott Zápolyai Imre ostromló seregét meg is verte egy ízben a fölmentő császári sereg, mire magának a királynak is Pozsonyba kellett visszavonulnia. Onnan nagyobb készültséggel s legnagyobb ágyúival újból nekifogott a várostromnak, s a lengyel-cseh-magyar háborúban fényesen bevált nyugttalanító, csipkedő, erőfogyasztó és idegfárasztó harcmodorával elűzvén egy nagyobb császári fölmentő sereget, kemény ostrom után szeptember 30-án bevonult Hainburg várába. Innen továbbhaladt, megvívta Sankt-Veitot, Badent, Enzersdorfot, egy hadosztályt Stájerbe küldött, majd Kőszeget foglalta vissza, amely majdnem félszázad óta volt a császár kezén.
A király 10 000 főnyi német segélyhadat követel a béke fejében
A következő évben (1483) lanyhán folyt a háború, amiből a császár azt következtette, hogy Mátyás már katonailag kimerült, s ezért a pápai követ békítő tapogatódzásaira nem is hederített. Erre a követ Mátyásnál próbált szerencsét. A király kész is volt – mint mindig – a csak a pápának volt hajlandó zálogba adni addig, míg a császár le nem fizeti 50 000 forintnyi tartozását, s ami ennél fontosabb, ki nem állíttat a birodalmi gyűléssel 10 000 lovasból álló segélyhadat a török ellen. A követ a zálogolást megalázónak vélte, s arról igyekezett meggyőzni a királyt, hogy a császár e megalázás nélkül bizonnyal többet is teljesítene, mint amennyit kívánnak tőle, amire Mátyás harsogó kacajban tört ki: „Én – úgymond – jobban ismerem a császárt, és tudom, milyen kevéssé lehet benne bízni; ha egyszer visszakapná, amit a háborúban elvesztett, kötelezettségei teljesítéséről megfeledkeznék.”
A pápai követ újabb terve az volt, hogy a pápa maga vegye kezébe a béke ügyét, valamelyik német városban hívja össze a birodalmi választófejedelmeket a császár és a király végleges kibékítésére és a török ellen való segélyhad megajánlására. A terv tetszik a királynak, annál kevésbé a császárnak, aki megint halogatja a határozott választ. A követ Bécsből visszatér Budára, s fölveti azt a tervet, hogy legjobb lenne személyes találkozáson rendezni a függő kérdéseket a császár és a király között. Mátyás gúnyosan felel: „Ha a császárnak kedve van engem bevárni, én nemsokára a közelében leszek.” A császár viszont, nem tudván magát engedékenységre elszánni, de látván az elháríthatatlan eseményeket, leányát a családi kincsekkel Tirolba szállíttatta. Elkészült tehát a birodalom fővárosának föladására is.
Bécs második ostroma
Mátyás 1484 elején valóban hozzáfogott Bécs ostromához, éspedig nagy hadászati és harcászati módszerességgel. Március 11-én a Lajta melletti Bruckot foglalta el, áprilisban Bécs mellett a fontos magaslatot, Kahlenberget – a szentistváni magyar-német határ Szárhegyét – szállotta meg. Előbb a Duna jobb partján zárta körül a várost, a bal parton Korneuburg ostromára egyik legvitézebb kapitányát küldötte, Dávidházit, aki egy erős császári fölmentő sereget is véres ütközetben megvert, a vár későbbi ostrománál azonban elesett, mire a király (novemberben) maga vette kezébe a fontos vár ostromának vezetését. De csak december 4-én tudta megnyittatni Korneuburg kapuit.
Az 1485-ik év első napjaiban megtörtént Bécs teljes körülzárása. A király Wäring mellől irányította a hadműveleteket, és január 29-én déli 12 órakor megkezdte a főváros lövetését. A császári védőcsapatok vezetői sokáig azzal hitegették Bécs polgárságát, hogy Miksa főherceg birodalmi és burgundi fölmentő sereggel útban van, de mikor e híresztelések sehogy sem akartak valóra válni, a polgárság szorította a várvédő parancsnokokat a tárgyalások megindítására. A polgárság úgy határozott, hogy az egyetem tanárait küldi a humanista tudós és művész királyhoz békekövetségbe. A professzorok küldöttsége május 14-én jelent meg a magyar táborban, s abban egyezett meg a királlyal, hogy ha június 1-ig nem érkezik fölmentő sereg, föladják a várost, a várvédők szabad elvonulása mellett.
Bevonulás Bécsbe, berendezkedés Ausztriában
A király június 1-én tartotta fényes bevonulását a habsburgi német-római császárok székesfővárosába. A tanács, a papság, az egyetem ünnepélyesen fogadta Szent István óta az első magyar királyt, aki hódítóként tette lábát Bécs földjére. Öt nappal később a királynét még nagyobb pompával fogadták, utána a királyi pár Szent István dómjába vonult, ahol Kreuznach Miklós professzor üdvözölte őket. Azután a főhercegek várpalotájában rendezték be a magyar király szállását, amelyet később Mátyás alaposan kitataroztatott, fényesen berendeztetett és függőkertekkel díszített körül. De ami e külsőségnél sokkal jelentősebb dolog: a magyar király fölvette hódítási jogcímén, az osztrák hercegi címet. Berendezkedéséből és intézkedéseiből a császári székvárosban hamar kitűnt, hogy most már megelégelte végképpen a Frigyessel folytatott, erejét fogyasztó, a magyar birodalom európai hivatását mellékvágányokra terelő, örökös torzsalkodást és ellenségeskedést. Úgy rendezkedett be Bécsben, mint aki nem gondol Ausztria visszaadására. A városi tanácstól hűségesküt vett, az osztrák rendeket tartományi gyűlésre hívta egybe, ott hódolatukat fogadta, adót szavaztatott, új adórendszert vezetett be, és „iure belli” birtokadományokat osztogatott magyar híveinek, elsősorban Zápolyai Imrének és másoknak Ausztria földjéből, sőt a bécsi püspökséget is magyar emberre ruházta: Dóczi Orbán egri püspökre. Nyilvánvalóan Szent István koronája alá akarta vonni az osztrák örökös tartományokat, hogy így húzhassa ki a Habsburgok alól római császárságuk tulajdonképpeni hatalmi talapzatát, és a Habsburgok ősi földjéről hódíthassa meg a magyar királyok számára a császári koronát. Egyes neves olasz humanisták is táplálták ez imperátori törekvéseit.
A császár végleg elgáncsolja Mátyás római királyságát
A császár azonban hamarosan keresztülhúzta Mátyás számításait. Ausztriát sorsára hagyta, a birodalom belsejébe vonult, s ott nagy agitáló tevékenységbe kezdett Mátyás ellen. A frankfurti birodalmi gyűlésen el is érte, hogy fiát, Miksa főherceget a választófejedelmek 1486. február 16-án római királynak kiáltották ki, és a magyar király ellen 34 000 főnyi hadsereg fölállítását határozták el.
Mátyás még mindig nem akarta elismerni a császárság játszmájának elvesztét, s a Miksa főherceg római királyságát azon az alapon próbálta megsemmisíteni, hogy csak hat választófejedelem vett részt a frankfurti gyűlésen, a hetediket, a cseh királyt, sem Ulászlót, a prágai cseh királyt, sem őt, Mátyást, az olmützi cseh királyt meg sem hívták. Ulászló ekkor már régóta Mátyás géniuszának hatása alatt állott, és a császár nyilván azért hagyta ki a frankfurti gyűlésből, mert attól félt, hogy ott Mátyás érdekeit képviselné. Mátyás most rávette Ulászlót, hogy a német választófejedelmeknél óvást emeljen a törvénytelen választás ellen.
Magyar-cseh-francia-olasz koalíciós tervek
A magyar király egyik morvaországi városába, Iglauba hívta meg Ulászlót, s ott tizenhét napon át volt vele együtt; szóba került közöttük Mátyás új nagy szövetségi elgondolása is a császár ellen: a francia királlyal és az olasz fejedelmekkel, tervéről mindezeket értesítette is, de szokása szerint be sem várba akciója sorsát, máris másikba kezdett: nagy erővel indította el újból ausztriai hadműveleteit.
Bécsújhely is elesik; az osztrák örökös tartományok a magyar korona birtokában
1486. augusztus elején maga állott seregei élére, megvívta kemény küzdelem árán Retz, Laa, Eggenburg városokat, s rövid bécsi pihenő után a következő év januárjában Bécsújhely ostromát vette személyesen kezébe, hogy kiköszörülje Zápolyai István kétesztendős sikertelen ostromló műveleteinek csorbáját. A király egész új várvívó módszert kezdett, s szorosabbra vonta az ostromló gyűrűt az erős vár körül, amely oly sokszor és sokáig volt kedves tartózkodási helye Frigyes császárnak, aztán egymás után rendelte el a támadó rohamokat, melyek mindkét félnek tetemes veszteségeket okoztak, sokáig döntő eredmény nélkül. De a magyarok mind közelebb nyomultak a falakhoz, a falak egyre gyöngültek, úgyhogy június 29-én a városvédő kapitányok és a tanács Mátyás elé járultak, és fegyverszünetet kértek. Mátyás a hathetes fegyverszünetet megadta, és ezalatt Schottwien és Mürzschlag megvívásával a semmeringi főutat is hatalmába kerítette, augusztus 17én pedig ünnepélyesen bevonult Frigyes császár második székvárosába.
Ekkor jelentkezett a második várva várt német birodalmi segélyhad, 3000 fegyveres, Albert szász hercegnek, Mátyás régi tisztelőjének vezetése alatt. Mátyás könnyűszerrel összetörhette volna ezt a gyönge sereget, de ehelyett barátságos tárgyalást ajánlott régi hívének és barátjának. A császár ugyan eltiltotta a herceget minden külön tárgyalástól, a felek mégis összejöttek Markersdorfban. A terv az volt, hogy a pápára bízzák Mátyás és Frigyes vitájának elintézését, de ehhez a császár nem járult hozzá. A rövid fegyverszünet így fölbomlott, a szász herceg pedig hazavonult, Mátyás birtokában hagyván a meghódított Ausztriát s vele az örökös tartományok túlnyomó részét.
16. Török-magyar dolgok a német-magyar mérkőzés idején
1480 februárjától Regede-Radkersburg elfoglalásától lehet számítani Mátyás végső mérkőzését a császárral, amely kisebb-nagyobb szünetekkel tart egészen 1487 augusztusáig, a király bevonulásáig Bécsújhely várába. Ez az esemény pontot tett Ausztria meghódításának művére.
Tíz elfecsérelt drága esztendő a silány „római” császárral való hadakozásban
Ha azonban meggondoljuk, hogy Mátyás 1477. június 12-én adta ki hadüzenetét a császár ellen s akkor kezdte meg Ausztria első megszállást s az ugyanez évben kötött békeszerződés után intézi legnagyszerűbb diplomáciai csatáit a császár elszigetelésére: elmondhatjuk, hogy a nagy és csodálatosan termékeny szellemű, kiváló alkotásokra termett magyar király 1477-től 1487-ig, kereken 10 esztendőt fecsérelt el, életének, robosztus férfikorának legszebb tíz esztendejét e silány „római” császárral való meddő viaskodással. Elmondhatjuk azt is, hogy nem kereste ezeket a hódításokat, a római császárság terve is csak akkor fogamzott meg benne, mikor már türelmét sokszorosan próbára tették nyugati és északi rossz szomszédai, irigyei, ádáz ellenségei, s mikor már minden más kombinációból még ő is kifogyott. Az események egymásutánja bizonyítja, hogy nem volt szíve ügye valójában ez a nyugati terméketlen hadakozás, hiszen valósággal országa közvéleményével, hagyományaival szembekerülve erőltette s minduntalan újrakezdte a békés alkudozást, főleg a német nyugattal, engedékeny volt, türelmes és százszor megbocsátó, csak hogy megszerezze végre maga is birodalma biztonságát és keze szabadságát a keleti és délkeleti igazi nagy föladatokra.
Intézi a birodalom dolgait, és szünet nélkül készül a török háborúra
De bármennyire tékozolnia kellett is erejét e távoli nagy nyugati mérkőzésekben, bármennyi időt kellett töltenie Boroszlóban, Brünnben, majd Bécsben s közben a különböző arctereken, várostromoknál, ez idő alatt birodalma belső ügyeit is intézte, szorgalmasan tartotta az országgyűléseket, tevékeny szelleme és csodálatosan éber figyelme, érdeklődése valóban napóleoni sokoldalúsággal foglalkozott egyszerre a tudomány, művészet, művelődés, alkotmányosság, külpolitika, diplomácia és hadszervezés ezernyi föladatával, s főleg egyetlen percre sem lankadt termékeny gondoskodása a török veszedelem elhárítására – noha a látszat és az egykorú nemzeti közvélemény, de még az utókoré is, sok szemrehányást halmoz ellene éppen ezen a téren.
Szerencsére Mátyás király élete és pályája éppen rendkívül sokoldalú és kiterjedt diplomáciai levelezése s egyéniségének ama kivételes varázsa révén, mely mindenütt otthagyta embereken, városokon, országokon, egész nemzedékeken, köveken és okmányokon ragyogó szellemének, oroszlánkörmeinek jegyét és bélyegét – ez az életpálya meglehetősen tisztán áll ma előttünk, nem lehet korunkig sugárzó fényét kioltani vagy egyetlen síkra vetítve leszűkíteni. Heidelbergi diákoskodásom alatt egyszer kitűnő professzorom, Gothein, aki a jezsuita rendről tartott akkor igen szellemes előadásokat, előttem mondotta az egyetem tanárainak és hallgatóinak egy rajnai diákkirándulás során: „Mátyás király olyan óriási egyéniség volt, hogy Boroszló városának ezeréves életében és a város polgárságának emlékezésében ő a legnagyobb történelmi élmény.” És ez okmányok és egyéb dokumentumok gazdagabb nyelven szólnak, mint az én hevenyészett vázlatom az ő külpolitikájáról és külpolitikai tevékenységéről. Az ilyen elbeszélése a történt dolgoknak azt a látszatot keltheti, hogy Mátyás éveken keresztül egyébbel sem foglalkozott, mint nyugati ellenfeleivel, holott ugyanakkor a török dolgokra is volt ideje és ereje – csakhogy nem lehet az eseményeket olyan sokrétűen elmondani, mint ahogy valójában egymásra zsúfolva megtörténtek.
A császárral való viták és hadakozások során minduntalan felötlik a diplomáciai tárgyalások anyagában a király ama folyton visszatérő követelése a 10-15 000 főnyi németbirodalmi segélyhad felől, amely sohasem engedi egészen elaltatni az igazi nagy mátyási szándékokat s eltüntetni a mátyási koncepciót. Ez pedig nem valami új dolog, hanem csak konkrét és korszerű megjelenési formája az ősi magyar birodalomalkotó akaratnak, birodalomvédő gondoknak, föladatoknak.
Velence török fegyverszünete Magyarország háta mögött
Míg a király 1477 és 1480 között szövi a diplomáciai hálót a császár körül, megbékélvén a Jagellókkal, Velence 1479-ben békét köt a szultánnal Mátyás háta mögött. Mátyás ekkor azzal vádolja a Signoriát, hogy főleg kereskedelmi érdekeinek védelmében szánta rá magát az immár nemzedékeken és egész sor pápai trónváltozáson át kialakult hagyományos szentszéki politikával ilyen homlokegyenest ellentétes lépésre, sőt ezt az általános vádat még azzal is megtoldja, hogy a köztársaság valósággal uszította e békekötése során a szultánt Magyarország ellen.
Báthori és Kinizsi a Kenyérmezőn
A török a Havasalföld felől tört be Erdélybe, a király Báthori Istvánt és Kinizsi Pált, az ő két legkitűnőbb hadvezérét küldötte fogadására. A legbüszkébb magyar nemzetség sarja, Báthori és a nándorfehérvári várkaptánnyá és az ország délvidéki főkapitányává emelkedett egyszerű molnárlegény, Kinizsi – milyen ragyogó peae-napóleoni jelenség – 1478. október 13án Szászváros közelében a Kenyérmezőn ütköznek meg a török sereggel s azt valósággal megsemmisítik. A csata méretei s a majdnem 30 000 főnyi török veszteség érzékelteti a különbséget a törökkel és a nyugatiakkal való magyar hadakozás mérete és stílusa között. A nyugati hadviselés valósággal „majális” a török-magyar harcokhoz képest, ahol a két rokon nép emésztő és mai szemmel nézve szinte megható önfeláldozással ontotta egymás vérét, vadul és nekibúsultan döfvén egymás rokoni szívébe a görbe magyar-török kardot; a magyar, hogy a Frigyes császár-féle otromba, savanyú lelkű, szűkmarkú és nyúlszívű európai műtekintélyeket s az egész akkori, beteg és rozoga germán álimpériumot födözze, ezt a hiányos és halva született kései torzképét az ókori római birodalomnak; a török meg, hogy fölmorzsolja az egyetlen komoly, nagyvonalú, harcolni nemcsak kész, de harcolni ellene hasonló erővel és lendülettel tudó utolsó akadályt a maga attilai, bulcsúi, Dzsingisz káni rohamai előtt – a magyar nemzetet, a magyar birodalmat. Még ha eltúlzott is a szám: harmincezer török halott egyetlen csatában… mint ahogy egy magyar korcsmai verekedés során több ember esik el, mint egynémely legújabb kori forradalom tízesztendős hőskorszakának valamennyi sörös csatájában, olyan öldöklő és félelmetes a nyugati óvatos, nehézkes és csatakerülő hadakozási módszerekhez képest minden igazi magyar-török katonai birkózás már a Hunyadiak korában. Mátyás nyugati hadakozásai a kenyérmezei öldöklés kísérteties fényében rengeteget veszítenek jelentőségükből – hogy szellemes hadászati és harcászati ötleteikkel és a diplomáciai háttér finom játszmáival annál inkább elkápráztassanak bennünket. Bizonyos azonban, hogy ebben a korban „a német”: nem igazi és egyenrangú ellenfele a magyarnak.
Hunyadi János fia nem tagadja meg az apai örökséget
A következő évben, 1480-ban – abban az évben, mikor megindul a végső leszámolás küzdelme a magyar király és a német-római császár között – Mátyás arról értesült, hogy egy török csapat a császár kezein maradt stájer és karinthiai területre tört be, erre sebtében összeszed egy sereget és személyesen indul, hogy a törököt megállítsa és a keresztény foglyokat kiszabadítsa. Elkésett, mert sok időbe tellett a hídverés a Dunán, Száván. Mire Mátyás, a szűkhomlokú Frigyes lángeszű ellenfele, a finom és fölényes intellektus és szinte modern intellektualista, szemben Podjebrád halála óta csupa gyöngébbfajta nyugati ellenfeleivel – az ősi bolond magyar nagylelkűséggel, lovagiassággal és előkelő keresztény kötelességérzettel csak azért, mert legsötétebb ellenségének, Frigyes császárnak területéről keresztény foglyokat hurcolt el a török, bosszúálló hadjáratot indított Bosznia török kézen lévő déli részeibe, személyesen mérkőzött ötnapos csatában egy basával diadalmasan, Kinizsit pedig Szerbiába küldötte, aki egészen Krusevácig nyomult előre, súlyos vereségeket és veszteségeket szerezvén ellenfelének, ami önmagában helyes és okos dolog volt. Csak a megokolás lázít: mindez azért történt, hogy a magyarok bosszút álljanak a császár területének megsarcolásáért, ama császárénak, aki egész élete folyamán szinte annak élt, hogy a magyar birodalmat elveszítse…
Magyar Balázs Otrantónál
Míg Bosznia déli felében hadakozott a magyar király, kapta a hírt, hogy a török hajóhad kikötött Apriliában, és partra tett 20 000 főnyi sereget. Otrantót hatalmába kerítette, már Brindisit is fenyegeti. Olyan óriási volt a rémület az itáliai félszigeten, hogy a pápa Rómából menekülni készült. Mátyás is kapott segélykérő felszólítást, csakúgy, mint Európa más fejedelmei, de ő nem habozott, egyik legjelesebb hadvezérét, Magyar Balázst kicsi, de válogatott csapattal a félszigetre küldötte. Magyar valóban bravúrosan oldotta meg föladatát. Kemény harc árán hatalmába kerítette azt az erős török őrséggel védett forrást, mely nélkül Otrantó – s most a török megszálló sereg – vízzel való ellátása a nyári hónapokban megoldatlan és megoldhatatlan volt. A török várőrség többször megpróbálta a forrás visszaszerzését, de Magyar Balázsék mindig visszaverték a támadást. Végre is a török őrség kitűzte a fehér zászlót, és lehagyta a félszigetet. Otrantó fölszabadításának emlékezetére a pápa emlékérmet veretett, s a nagy esemény 400 éves emlékünnepén az olaszok, a késői unokák – írja Fraknói püspök – meleg elismeréssel emlékeztek meg a magyar szabadítókról. Az otrantói kudarcot II. Mohammed már nem érte meg.
Mátyás – Bajazid – Dsem
Utódjának, II. Bajazid szultánnak pályája az ifjabbik testvérével, Dsem herceggel való trónutódlási harcokkal indult. Ugyanis mert születése idején atyja, II. Mohammed még nem volt szultán, a nagyvezér a fiatalabb testvér, Dsem herceg trónöröklési jogát vitatta egy csomó előkelő vasával együtt. A testvérharcban Bajazid győzött, Dsemnek menekülnie kellett. Előbb Egyiptomba vetődött, utóbb Rodosz szigetére a Szent János lovagrend nagymesteréhez. A herceg kész volt az európai keresztény hatalmakkal is összefogni bátyja megbuktatására.
Mátyás eleven és gazdag politikai képzeletét kezdettől fogva erősen megragadta Dsem herceg sorsa s a benne szunnyadó nagy lehetőség. Emellett közeli rokonságot tartott Dsemmel és Bajaziddal, maga mesélte a pápai követnek, hogy nagyanyjának nőtestvére török fogságba esett, ott II. Murád szultán felségül vette, s II. Mohammed anyjává lett. Így Dsem elsősorban másodunokatestvéréhez, Mátyás királyhoz szeretett volna jutni, aki viszont egész nagy politikai és katonai haditervet épített arra a gondolatra, hogy Dsem herceggel megbuktatja Bajazidot, s egyben nagy európai erőfeszítéssel kiszorítja a törököt a Balkánról. Ezt a tervét Mátyásnak azonban eleve meghiúsította Velence, amely a szultánnal a legutóbbi békekötés óta barátságot tartott, Mátyás hatalmának gyarapodását pedig elejétől fogva féltékenységgel kísérte, féltvén tőle a köztársaság Dalmáciára vonatkozó régi hatalmi politikáját és az Adria keleti partjain összeharácsolt dalmáciai birtokállományát. Velence befolyására került aztán a Szent János-rendi nagymester kezéből Dél-Franciaországba Dsem herceg, csak hogy Mátyás kezére ne juthasson.
Dsem törökországi pártja azonban nem nyugodott, s egyik tagja, előkelő basa, 1483-ban Budán jelentkezett a királynál, s őt támadó hadjáratra bíztatta Bajazid ellen.
70 000 főnyi magyar birodalmi haderő a török ellen?
Mátyás ebben az időben már kellős közepében volt a császár ellen indított hadműveleteknek, de éppen ez az 1483-as év csak kevéssé kötötte le a nyugati lanyha hadviselés miatt erejét és figyelmét. Kész lett volna ekkor akár egész – nyilvánvaló túlzással –, 70 000 főből állónak írt déli haderejét rendelkezésre bocsátani egy nagy török hadjárat céljára. A basát Rómába küldötte, hogy a szentszéknél eszközölje ki Dsemnek a budai udvarhoz való kiadatását. Közvetlenül is írt Dsemnek, szeretett testvérének és vérrokonának nevezte, s ígérte, hogy ha Budára jön, megszerzi számára a szultáni trónt. Erre az időre (1483) esik Geréb Mátyás horvát bán fényes győzelme a császár területére újból betört törökön.
Fegyverszünet a törökkel
Míg azonban hiába ostromolta az illetékeseket Dsem kiadatására, Bajazid szultán követeket küldött hozzá, és igen előnyös feltételek mellett fegyverszünetet kért. Először történt, hogy Mátyás nem utasította el az ilyen török ajánlatot, s ezt a lépését a keresztény szolidaritás hiánya miatt beállott nehéz helyzetével okolja meg, de nem takarékoskodik a legsúlyosabb szemrehányásokkal sem azokkal szemben, akik nála is inkább volnának szerinte hivatva a kereszténység oltalmazására.
Bajazid azonban nem vette komolyabban a nemzetközi kötéseket, mint teszem Frigyes császár. „Pogány megbízhatatlanság” vádját tehát nehéz volna ellene emelni akár a császár, akár Podjebrád „keresztény” szó- és szerződéstartásával szemben. Még mindig inkább a szultánok javára billennék az összehasonlítás mérlege. Mátyásról viszont legfeljebb azt lehet mondani, hogy könnyű kézzel kötött és oldott szövetségeket, de korának mértékével mérve legtöbbször még inkább a megelőző mélyebben keresztény szellemben gyökeredzik az ő politikai erkölcsisége.
Kinizsi Temesvárnál
Bajazid 1484 nyarán elárasztotta seregével Moldvát, s elfoglalta Kilia és Akierman fontos erősségeket, Mátyás tiltakozására pedig azzal mentegetődzött, hogy Moldvát nem érinti a fegyverszüneti szerződés. Persze ez csak egészen kezdetleges leplezgetése volt a nyílt szerződésszegésnek. Hamarosan még ezt az átlátszó álarcot is elvetette: egy 2000 főnyi más török sereget Temesvár vidékére küldött. Ez a török sereg azonban nem sokáig dúlhatott, mert lecsapott rá Kinizsi Pál kemény ökle, s valósággal megsemmisítette.
Valószínű, hogy Bajazid éppoly kevéssé bízott Mátyásban, mint az benne, tudta a szultán, hogy a magyar király egyetlen pillanatra sem gondol állandóbb természetű megalkuvásra a törökkérdésben. Mátyás újból elővette a Dsem-ügyet, s bonyolult diplomáciai munkába fog, hogy a török herceget udvarába hozza. Elsőbb a ferrarai herceg útján akarja megszöktetni Dél-Franciaországból, mikor ez nem sikerül, közvetlenül kezdi ostromolni a francia udvart, ahol ekkor már XI. Lajos utóda, a kiskorú VIII. Károly helyett a nénje kormányoz. Mátyás 1487 elején a váradi pöspököt küldi Franciaországba jelentékeny pénzekkel, hogy vesztegetésre is legyen. Ekkor megint Velence gáncsolja el a tervet, a Signoriával szövetséget tartó szentszék támogatásával. Mátyás ezután a nápolyi királyt mozgatja meg, az viszont a rodoszi Szent János-rend nagymesterével próbálja a török herceget elraboltatni a francia partok és Róma között, útközben. Ez sem sikerült: a herceg Rómába került a pápai udvarhoz.
– folytatjuk –
