ifj. Béri Géza: A Miatyánktól az Esküig

Maria Konopnicka két verse és az előzmények
A Tadeusz Kościuszko vezette szabadságharc leverését követően, 1795-ben Lengyelország mint szuverén állam megszűnt létezni. Területét a szomszédos hatalmak, Ausztria, Oroszország és Poroszország osztották fel egymás között.
    A XIX. századi felkelések bukása után mind kilátástalanabbá vált a lengyel függetlenség ügye, s a megszállt területeken egyre súlyosabb állapotok uralkodtak.
    A cári birodalom 1874-ben a maradék autonómiát is eltörölte, és az egykori Lengyel Királyság ettől kezdve mint Visztula-menti terület (Привислинский край) szerepelt a hivatalos iratokon. A totális elnyomás a társadalom legmélyéig hatolt. A kisdiákok az elemi iskola első osztályától orosz nyelven, cirill betűkkel tanulták a számtant, az írás-olvasást.
    Hasonlóképp történt a poroszok megszállta országrészben. De itt a német nyelv erőszakos terjesztésén túl a hatalom gazdasági és egzisztenciális tekintetben is a lengyelség visszaszorítására törekedett.
    A germanizáció elleni küzdelem szimbólumává vált Drzymała kocsija, egy lakhelyül szolgáló cirkuszi kocsi, amelynek tulajdonosa, Michał Drzymała négy éven át nem kapott engedélyt a porosz hatóságoktól, hogy telkén, amit 1904-ben egy német kereskedőtől vásárolt, házat építsen. A hivatal még ezzel sem elégedett meg, arra hivatkozván, hogy egy több mint 24 órán át egy helyben álló kocsi háznak minősül. Drzymała erre föl minden nap egy-egy méterrel odébb tolta a kocsit, ám végül a telek elhagyására kényszerült.

drzymala 
    Drzymała kocsija

    Nemzetközi visszhangot keltett a gyerekek sztrájkja, ami 1901. május 20-án kezdődött a porosz fennhatóság alatti Września (Wreschen) városában. A német tanító, Schölzchen 14 tanulóra rótt ki testi fenyítést, amiért megtagadták, hogy német nyelven mondják fel a hittan leckét. Ekkor 118 diák és diáklány fogott sztrájkba. A szülőket a német hatóságok 2 hónaptól 2,5 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották.
Ebből az időből származik az ismeretlen szerzőjű gyerekvers Wrześniából:

    My z Tobą Boże rozmawiać chcemy,
lecz „Vater unser” nie rozumiemy
i nikt nie zmusi nas Ciebie tak zwać,
boś Ty nie Vater, lecz Ojciec nasz.

    Mi veled akarunk, Isten, beszélni,
de nincs, ki a „Vater unser”-t megérti
és nincs, ki Neved másként bírja ránk,
mert Te nem fater vagy, hanem Miatyánk.

    A poroszok uralta területen több iskola tanulói követték a września-i gyerekek példáját. A szülők által támogatott diákok ellenállása 1906-ra általános sztrájkká növekedett. Legnagyobb kiterjedése idején kb. 75 ezer gyerek sztrájkolt kb. 800 iskolában. A września-i eseményeket énekelte meg az akkor már jelentős hírnévre szert tett költőnő, Maria Konopnicka. Verse nem pusztán a diáktüntetésről szól. A germanizáció elleni mozgalomtól rövid úton jut el a nemzeti büszkeség gyökeréig, a Pjaszt dinasztiáig- A Gopło-tó, Kruszwica a lengyel őstörténet, az államalapítás jelképes színhelyei. Innen hangzik fel a költemény harcba hívó jele – majd negyven évvel az utolsó szabadságharc bukása után.

wrzesnia

    A września-i sztrájk résztvevői

korabeli

    Kép a korabeli sajtóból

 

Maria Konopnicka

Września városáról

    Gnieznótól a Warta partig
Jajszavaknak hangja hallik,
Jajszókra a föld rendül meg:
– Porosz gyötri gyermekünket!

    Mert lengyelül mondták imánk,
Miként apánk hagyta miránk,
Miként anyjuk hagyta nekik,
–  Gyermekünk poroszok verik!

    A fehér Sas fölkél fészkén
Fényes tollát kiterjesztvén…
Jajszó száll az Úristenig…
– Poroszok a lengyelt verik!

    Hamvaiból Pjaszt felébred,
Jogar jelzi a felséget,
Homlokán korona fénye,
Jön, hogy gyermekünk megvédje…

    Szólítsatok össze gyűlést,
Seregeljetek üstöllést!
Jöjjön földműves mindenik…
– Poroszok a lengyelt verik!

    Keljetek fel, falvak, várak!
Gopło partján víz kiárad!
Harang zúgjon Kruszwicától
Pjasztok földjén messze-távol!

    Harang zúgjon, szívünk verjen,
Hogy a porosz megremegjen,
Jajszó szálljon égre-földre:
– Gyermekünk porosz gyötörte!

    Szilárd hitem megmaradjon,
Riadót rikoltó hangon,
Szítsa a nép harcjelünket…
– Porosz gyötri gyermekünket…


    A Września városáról szóló versnek még a tengeren túl is volt visszhangja, de Konopnicka nem a külföldnek írt. A fentiekkel jellemzett közállapotban, 1908-ban keletkezett talán legismertebb műve, az Eskü (Rota). Ez már nem a romantika nemzethalált vizionáló, messianisztikus látomása. Lengyelország, a népek Krisztusa már többszörösen túl van az önfeláldozáson. Most eljött az idő a feltámadásra. Az életre kell esküdni.
    A költemény négy versszakból áll, amelyekből az első három a lengyel hazafias dalok kánonába került, bár számos esetben mind a négy versszakot éneklik. Zenéjét Feliks Nowowiejski szerezte.
    A dal első nyilvános előadása a megszállt területeken 1910. július 15-én volt, az osztrák fennhatóság alatti Krakkóban, a Teuton Lovagrend feletti győzelem 500. évfordulója alkalmából állított Grünwald-emlékmű ünnepélyes felavatásakor. A több száz fős kórust a zeneszerző vezényelte.
    1910-ben a krakkói Barbakán előtt az évforduló alkalmából rendezett ünnepségen kiállították Drzymała kocsiját, mint a lengyelségért való küzdelem jelképét.
    Illendő megjegyezni, hogy 1925 óta az emlékmű előtt található az ismeretlen katona sírja. Az efféléknél szoktak a nemzetközi protokoll szerint a külföldi állami vezetők főt hajtani. Itt azonban sajátos módon a lengyel függetlenségért 1914-20 között elesettek emlékére gyújtottak mécsest. A világháború kitörése után a Grünwald-emlékmű felrobbantását a német megszállók halaszthatatlan feladatuknak tartották. A helyreállított síremléknél azóta a II. világháború hőseiről is megemlékeznek.

ignacy

    Ignacy Paderewski az emlékmű
    avatásán 1910-ben

grünwald

    A Grünwald-emlékmű 1939-ben

felújított

    A felújított szobor
    az ismeretlen katona sírjával

    A függetlenség visszaszerzése után, 1918-ban az Eskü volt az egyik nemzeti himnusznak jelölt dal a Dąbrowski-induló mellett. A nyolcvanas években, a Szolidaritás mozgalmát megtörő hadiállapot idején is Lengyelország-szerte énekelték, megváltoztatva a második strófát: a „teuton fondorlatát” „szovjetre” cserélve.
    Az Eskü nem csupán a Lengyel Néppárt és a Lengyel Családok Ligájának himnusza. Dallama évtizedeken át volt a Poznań 2 és a Gdańsk televíziók szignálja, de a mai napig fel-felhangzik a legkülönfélébb rendezvényeken, tüntetéseken, felvonulásokon.
    A versnek két magyar változatát találtam. Az egyik Vidor Miklós fordítása (in: Lengyel költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1969., 150. old.), itt csak három versszak szerepel. A másik Kovács Istváné (in: Trianoni Szemle, 2011. január-március, 100. old. A himnuszaiban egyesített Kelet-Közép Európa), s itt pedig csak két strófa található.
    Valójában kétféleképp hangozhatna az Eskü. Aki prózában találkozik vele először – mint egykor magam is –, az egy kemény, dacos költeményre lel, amihez foghatót Reményik Sándor, Tompa László versei közt találunk. Ugyanakkor a megzenésített változat ünnepélyes hangvétele inkább a Himnuszt vagy a Szózatot idézi. Igaz, ez utóbbiakhoz képest egészen tömören idézi a múlt dicsőségét, s ha mégis találunk magyarázatra szoruló fordulatot, az egészen friss: „Zengjen arany kürt…” Néhány esztendővel korábban, 1901-ben mutatták be Krakkóban Wyspiański Menyegző c. színművét, amelyben a vőfély, Jasiek indul el a Gazda parancsára, hogy hajnalra összekürtölje a nemzetet, de mire visszatér, a Szalmabáb gúnydala fogadja:

„Aranykürtöd volt, legény,
tollsüveged, mit sem ér,
süvegedet szél viszi,
a kürt erdőbe veszett,
csak a madzag, az maradt,
csak a madzag, az maradt.”

    (Spiró György fordítása)

    Maria Konopnicka tehát nem kevesebbet állít az Esküben, mint hogy a nemzeti függetlenség jelképe, az arany kürt el nem veszett, megvan, tessék csak bátran megfújni.
    Tudomásom szerint mindkét vers itt és most jelenik meg először teljes terjedelmében magyarul. Az újabb fordítás elkészítésével nem csak az volt a célom, hogy az olvasó egy új, kiegészített változatot is kapjon, de minthogy Konopnicka költeménye a himnusz mellett a lengyelek egyik legközismertebb hazafias éneke, úgy gondoltam, hogy a függetlenség közelgő 100. évfordulója alkalmából illendő lenne egy énekelhető változatot készíteni.

Maria Konopnicka

ESKÜ

    Nem hagyjuk ősi birtokunk.
Nyelvünk ne sír takarja.
A lengyel nemzet mi vagyunk,
Pjasztok királyi sarja.
Nem törhet zsarnok ellenünk.
Úgy segíts, Istenünk!

    Míg ereinkben vér csorog
Lelked, hazánk, megóvjuk,
Gaz teutonnak átkozott
Fondorlatát szétszórjuk.
Minden küszöbnél pajzs leszünk.
Úgy segíts, Istenünk!

    Nem köp a germán arcunkba,
Gyermekünk nem lesz német.
Kész seregünk már harcunkra,
Fegyverbe hív a Lélek.
Zengjen arany kürt, fölkelünk.
Úgy segíts, Istenünk!

    Senki hazánktól meg nem von,
Éltünkre nem hint földet.
Tiszteletedre, Lengyelhon,
Büszkén emeljük főnket.
Ősi jusst vissza mi veszünk.
Úgy segíts, Istenünk!

 

maria

    Maria Konopnicka
    (1842 Suwałki –1910 Lwów)

kotta

 

rota

    A Rota kézirata   

konopicka

    Konopnicka udvarháza

 


 

Lev Boleszlavszkij irodalomtanár, költő

Lev Boleszlavszkij fényképAz akkori Szovjetunió, Ukrán tagköztársaságában, Harkov városában született 1935-ben. A nehéz háborús időszakban édesapja frontról írt leveleiből tanult meg olvasni. Az apa minden levélben, különböző orosz költőktől küldött egy-egy verset is a fiának. 1942-ben az apa meghalt, fia ekkor érezte azt az erős indíttatást, ami később költővé tette. Miután a Harkovi Egyetem filológia szakán lediplomázott, előbb orosz nyelv és irodalom tanárként, azt követően különböző lapok újságírójaként dolgozott. 1972-ben felvették a Szovjet Írószövetség tagjai közé. 1976-ban a Moszkva környéki Reugov városába költözött. Életében 46 kötete jelent meg. Életművében kiemelkedő jelentőséggel bír 14 hallhatatlan zeneszerzőről írt poémái gyűjteménye. Ezek közül magyarul a Szózat olvasói olvashatják először Liszt Ferencről írt 130 soros monumentális, a lélek elsőbbsége és a mélységes hit és a vágyott tisztaság mellett elkötelezett poémát, melyet az örökséget őrző és kezelő lánya bocsájtott a műfordító rendelkezésére. Lev Boleszlavszkij évekig vezette a Moszkvai Központi Templom (ЕХБ), orgonaestjeit.  2013-ban fejezte be földi életét.

 

Lev Boleszlavszkij: Liszt – Átváltozás

A Monte Marinón kolostort     
Választottam magamnak. Előttem völgyek
Tenyere, amibe hosszú életvonalként
Belemaródott a Tevere.    
Fortunám a derengés óráján,
Az út kezdetén sajtot nyújtott át nekem
Kikeményített szalvétában,      
S egy köcsög frissen fejt tejet.
Akárcsak az olvasó  gyöngyeit, szemelgetem        
Azokat a napokat, amikor a fiatal tanárként
Időtlen időt pazaroltam az első szerelmemre,
Hogy húrjaiba belegabalyodjak.
Megértettem: hogy bennem a rejtett szenvedély    
Lobbant fel és kapott szárnyakat,
Mikor Saint-Cricq szalonjába lépve
Szinte megdermedtem Caroline orcája előtt.
A billentyűk már, sem fehérek sem feketék
Arannyá változott minden, ahogy
Selymes frufrujával
 Gyöngéden föléjük hajolt…
Az élet válaszára való várakozásban
A szédült fejben minden remegett
Megrázkódtatás ért, igen!
De az átváltozás, be nem következett.
Tudtam, hogy másoknak…  - a gonosz pletykák előtt
Szerelmemhez mentem. Minden felforrósodott,     
Amikor Marie veled volt találkozóm.
A lélek vonzódása, majd az eljegyzés következett.
Te elmerültél a rajongásban,
Kedves ibolya voltál nekem.
Olyan voltál, mint Laura lelke,
De a titok estelente az arcodra már fáradtan kiült…
A gyöngédség valamilyen vonzásában
A közösen töltött évek alatt
Egy csillagképként éltem veled!…
De az átváltozás ezúttal is elmaradt     
Emlékszem Paganini hegedűjére is.
A kolosszális fickó álla alatt     
A végsőkig lecsupaszította az idegeimet
Hallásomat meghódította két glissando
Úgy tűnt, a megrendült zenekar számára
A maestro kezében a vonó
Karmesteri pálcává vált hirtelen
Hogy az ő világossága fényét bennem gyújtsa fel!      
Niccolo egymaga három húrt elszaggatott!
Elképesztő merészségével a hatalmas szóló
„Sója” most is lelkemben csilingel, csacsog, erdei
Fülemüleként a Campanella „sója” jókedvre derített,
S megteltem heves lelkesedéssel, hogy igen,
Én is – alkotó vagyok! Alkotó… suttogtam szinte együgyűen,
Olyannyira megrendített a dolog,
De átváltozást ez sem hozott…
És nyúztam a zongorát óraszám,
És művésszé váltam, virtuóz lettem,
Pályám egyre haladt a hiúságtól kezdődve  
Tovább, a tökéletes tisztaság szomjúságáig
A fekete hangszertetőtől a pedálig.
Öt órán keresztül naponta, míg, akár az orvos meghallottam
Az élet titkos zongorájának
Megismerhetetlen lelkét
S tanulmányoztam a természetét hosszan,
S, mint Mefisztó a csábításban,
Hogy adja nekem a lelkét, arra kértem
Az örök szolgálat megtiszteltetéséért cserébe.
Lankadatlanul imádkoztam neki,
Az érzékeny klaviatúrához lehajoltam,
És ő korántsem tréfából játszva nekem,
Saját maga lett számomra  Mefisztófelesz,
És attól fogva megismertem mindent, a győzelmek ízét,
A tökéletességhez kerülés igézetét is akár,
Míg végül a játékban megízlelhettem ezt is!
De nem történt meg az átváltozás…
Igaz, alkotó lettem… Ó, az a boldogság!
Nincs a világon semmi, amivel az érzést összevessem:
Nincs erősebb hatalom, édesebb szenvedély,
S ráadásként még hozzá, a közelség a kedvessel!
Úgy tűnt az őskáoszból kiutat talált, megoldódott
Mikor a világnak világot alkottam! Úgy tűnt
Mindkettőben, egyformán valakivel a felsőségből,   
Poémáim létesültek!
De éreztem azokban a pillanatokban,
Hogy valamilyen vékony, titkos húrhoz érve
Lépés ez is, valami felé,
Csak lépés, csak lépcsőfok, amíg
Elmúltak az álmaim, elmúltak az ábrándjaim ,
A szerelem számunkra, - az ábránd, a szenvedély,
A csárdás boszorkányos bűvölete, a könnyek
Magyarországért, - és a vándorlás…     
A Monte Marinon kolostort     
Választottam.  Előttem völgyek
Tenyere, amikbe, mint hosszú életvonal
 Belemaródott a Tevere.
De nem oda, az égszínkék magasságokba –
Révednek a szemek, mostanában a billentyűktől
A lélek már nem függ annyira,
Amennyire a nem látható világtól,
És ahogy a győzelem profilja a büszkeség,
És a csillogás, sokhangzású glissandó,
Hirtelenfelforrósodó akkordok
A Madonna hallgatása előtt.
Már csak az égi csendességhez igazodom.
Itt a hegyen, a földi csendességben –
Azt a más- muzsikát hallom,
Ami kottajelekben le nem írható.
Kérlek, beszéld meg velem, Istenem!
Te tudod, hogy számomra már
A földi játék bűvölete, túl van egy határon
És túl van a dicsőség jóllakottsága ugyanúgy, mint a durva szitok.
Emlékezz rá: fáradtan suttogtam:
S most hogyan tovább? Üres oktávok…
Kevés már, ami van, gondolat, érzés.
Hol van a gondolatok értelme? Istenem, hát hogy lehet… élni értelem  
Nélkül? Búsultam, az út elvesztése fölött,
S elmentem csendben vigaszért
és Te, Teremtőm, Te, Istenem
Feltártad a szeretetben a saját ölelésed által
Az Áldás útját, megnyitottad nekem – az utat,
S az átváltozás bekövetkezett!
A kis udvar számára csend és fény törékeny
Megyek a reggeli kápolnába,
Hogy imádkozzam hozzád a világon mindenért.
Imádságos fiadként imádkozom,
Érzékelem, érzem, az áldásban
Hogy terjed el a tudatomban Teremtőm,
Az irántad való szeretet által
A szeretet mindenben, amit teremtettél! Ami nem ér fel
Semmivel. Másodszor az égi hangokhoz, hangokért imádkozom,    
Amiken keresztül megérkeznek hozzám a témák,
Az egyetemes örök oratórium…
S én hallom,- a Hegyi Poémát…
                                                                                                                   
                                                           1992

Fordította Gaál Áron

 


 

Heinrich Heine: Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande, Hugo von Hofmannsthal: A külső élet balladája, Imrul Kaisz Ibn Hodzsr: Utolsó vers, O. Kernstock: Az elbűvölt királykisasszony, P. J. Jouve: Az utolsó

Heinrich Heine:

Geoffroy Rudèl és Tripolisi Melisande

    A blayei kastélyban látni
A szőnyeget a szögletbe’,
A mint Tripolis grófnője
Egykor szépen kihímezte.

    Teljes lélekből hímezte,
Hő szerelmi könnyel mosta
Azt a finom drága munkát.
Az van rajta ábrázolva:

    Hogy a grófné Rudèlt látja,
Haldokolva ott a marton
S sóvárgása eszményképét
Megisméri imez arcon.

    Ahajt látta meg Rudèlt is
Először és utoljára
Igazában azt a hölgyeg,
Ki megbűvölé álmába’.

    Ráhajlik a grófkisasszony,
Szerelmesen átkarolja,
Csókolja a halvány ajkat,
Mely őt oly’ szépen dalolta!

    Oh! az üdvözlés hő csókja
Egynyomban búcsúcsók lett is,
Égi kéjnek, égő kínnak
Kiitták a kelyhét cseppig.

    Blaye várában minden éjjel
Valami mozg, suttog, reszket:
A szőnyegbe hímzett képek
Egyszerre csak fölélednek.

    A troubadour s a kisasszony
Árnyéktagjaik’ megrázzák,
Kibújank a szögletből és
A termeket róják át s át.

    És suttognak és enyelgnek,
Gyöngédség jajból és kéjből
S posthumus galantéria
Hegedősök idejéből:

    „Geoffroy! Én meghalt szívem
Földobban ajkad szavától,
Érzem, a rég’ kialudt szén
Izzó tűzzel újra lángol!”

    „Melisande! Szép virágszál!
Hogyha a szemedbe nézek,
Világfájdalmam meghalt rég’,
Ámde magam újra élek!”

    Geoffroy! Mi még álomban
Szerettünk belé egymásba,
A halálban is szerettünk –
Ámor istennek csodája!

    „Melisande! Mi az álom?
Mi a halál? Üres ködkép.
A szerelem az igazság
S én szeretlek, te örökszép.”

    „Geoffroy! Nézd, milyen édes
Itt a csendes holdas árnyban,
Nem is volna járni kedvem
Többé már a napsugárban.”

    „Melisande! kis bolondom,
A fény, a nap te vagy itt csak,
A hol te jársz, ott a tavasz,
Szerelem meg május-illat!”

    És a két kedves kísértet
Így enyeleg s jár hol föl, hol le,
A meddig a hold világa
Néz az íves ablakon be.

    De a szelíd árnyat űzni
Piroslik a hajnal végre –
S a szőnyegbe a sarokban
Visszaszöknek újra félve.

Fordította Vértesy Jenő


Hugo von Hofmannsthal:

A külső élet balladája

És mélyszemű új gyermekek fogannak,
Felnőnek és a létet holtig élik
És minden ember más-más útra ballag.

A zöld gyümölcs mind édesebbre érik
S mint holt madárka földre hull egy éjjel
És másnap ott van megromolva félig.

És egyre fú a szél és szerteszéjjel
Száll sok szavunk és halljuk más szavát
S ránk bágyadás hull váltakozva kéjjel.

S a rét füvén utak szaladnak át
És szerte falvak, fáklyák, tócsa-partok,
Tar ágak, mint megannyi néma vád…

Mi célra mindez? s mért van számtalan sok,
De úgy, hogy mindig más alakban intsen?
Könny és mosoly: mily titkokat takartok?

Mit ér nekünk ez? sok játéka, minden,
Akik – nagy és magányos vándorok, –
Csak bolygunk és utunknak célja nincsen?

Mit ér, ha lelkünk mindent vágyva néz?
És mégis oly soka azt mondhatni: „Este” –
Egy szó, amelyből bú és gyász csorog,

Mint lépviaszból sűrű, tiszta méz.

Fordította Franyó Zoltán


Imrul Kaisz Ibn Hodzsr:

Utolsó vers

Óh szomszédnőm, a végzet e zord hegyóriásig
Sodort – és itt leszek, míg a vén Asszib levásik.

Óh szomszédnőm, mi árvák vagyunk e messze tájon,
S az egyik ismeretlent köszönti most a másik!

Fordította Franyó Zoltán  


O. Kernstock:

Az elbűvölt királykisasszony

    Olyan szép volt, hogy nem volt párja,
Nem hét országba’, hét világba’,
Szép Adelaid királykisasszony.
Irigy haragjától gyötörve
Szegény királylányt elbűvölte
A csúf boszorkány, Szükség asszony.

    Ihol pálcája összetörve
S mi ékes fejecskéjét födte,
A porba hullott koronája.
Hogy így odalett minden pompa,
Csak fürtein maradt ragyogva
A korona arany csilláma.

    Az édes lány bíbor köntöse
Kényes testén rongyollott össze,
Dicsőség és rang mind oda.
Csak két szemének kék csillagja
És úri járása mutatja,
Hogy ő királyi unoka.

    És messze, messze hegy tövén
Parasztok közt, erdő ölén
Lakik most a királyleányka.
Bút bűbájjal elvarázsolva,
Megigézve és megátkozva
Tanítónő az iskolába’.

    Ki egykor márvány csarnokokba’
Lakomázott – övezve pompa –
Oly’ egyszerű most köntöse,
Lenből van szőve a ruhája,
Pohárnoka a kútnak szája
S asztalnok kis fehér keze.

    Valaha körüludvarolták
Nemes apródok, úri szolgák,
Selyem köntösben, prémesen.
S tanít most iskolában ülve
– Boglyas parasztfiúk körülte –
Nagy Ábécét türelmesen.

    Szelíden s megadván magát
Sivár, szomorú élten át
Ereje-fogytig egykoron –
Ha megtörhetném bűvét a varázsnak,
Megmenthetnélek, megbosszulhantnálak,
Szegény királykisasszonyom!

Fordította Vértesy Jenő


P. J. Jouve:

Az utolsó

Úgy folyt ki belőle az élet, mint egy szép folyó.
Feje belesüppedt a testvéri porba;
Két holt szeme a mérhetetlen testvéri égre bámul,
Hol minden ismeretlen és minden szeretettel indul.

Mindent lát, mindent megért, lelke végtelen közel van.
A Gránátok elkerülik azt a helyet, hol a szelíd halál magába öleli.
Este van, csend szállong alá, a tűz kihamvad.
Utolsó lehelete derűs és nyugodt és így megy el.

Kihűlt tekintete még egyszer felméri: mi volt a háború?
Utolsó gondolata tört lendülettel még haza illan,
Teste féreg-milliók fészke lesz,
Egy világ veszett el és nem tér sose vissza.

– Óh, emberek! Álljatok köréje mind!
És nézzétek, óh nézzétek csak szótlanul:
Micsoda végzet telt be rajta!

Fordította Franyó Zoltán

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf