Magyar népballada
– Anyám, anyám, édesanyám,
Gyulainé édesanyám –
Én elveszem Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.
– Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton –
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát!
– Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya!
Magyar népballada
– Gyere velem, Molnár Anna,
Gyere velem bujdosásra;
Gyere velem bujdosásra,
Burkusfának árnyékába!
– Nem megyek én, Zajgó Márton,
Itt nem hagyom csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Kartőn ülő kicsiny fiam…
Mégis elment Molnár Anna,
Burkusfának árnyékába.
Feltekinte Molnár Anna,
Burkusfának ágaira.
– Küküllei János és a Minorita krónikája nyomán –
Szállott a hír, hollószárnyon szállott: Averszában meggyilkolták a magyar királyfit.
Amikor a hír Magyarországra érkezett, már úgy tudták a hírhozók, hogy Johanna királyné ajándékával, egy selyemzsinórral fojtották meg Endrét, mert Erzsébet királyné úrasszony, aki erősen féltette fiát, olyan gyűrűt húzott az ujjára, amely méregtől, acéltól megvédelmezte. Jól tudták ezt a gyilkosok, azért pusztították el kínos halállal a királyfit.
Fájt a szíve Lajos királynak, erősen fájt, mert igen szerette a testvérét. De a fájdalom hamar átadta helyét a haragnak: meg akarta torolni az öccse halálát. Az is eszébe jutott, hogy a szicíliai királyságot sem engedi át másnak, mert ahhoz most már neki van joga.
De milyen más az anyai szív! Ki írhatná le annak fájdalmát? Az anya keserűségét, siralmát emberi nyelv el nem mondhatja. Kimondhatatlan keserűség tépte, mardosta Erzsébet királyné úrasszony szívét.
– Somogyi népmonda nyomán –
Amikor Szent István Szalacska várát ostromolta, katonáival sokáig volt a vár körül, mégsem tudta bevenni. Később bíztatta katonáit, hogy szökjenek be a várba, de egyik se mert bemenni.
Ekkor Szent István fogott egy rossz kereket, és bekarikázott a várba. Itt bognárt keresett, s talált is. Neki adta a kereket, hogy csinálja meg másnap reggelre.
Estefelé járt az idő, szállást keresett. Kapott is szállást egy öreg néninél. Amikor lefeküdtek, azt mondta Szent István a néninek:
– De nem tudja ez a Szent István ezt a várat bevenni!
Azt mondja rá az öreg néni:
– Erdélyi népmonda nyomán –
Egyszer a kunok nagy sereggel megrohanták Kolozsvár falait, és már erősen szorongatták a várost.
Amikor Szent László király ezt meghallotta, tüstént hadat kiáltott, és erős sereggel megtámadta a kunokat.
Hullott a pogány, mint a fű a kaszás előtt, s aki tudott, lóhalálában menekült a magyarok elől.
A magyarok pedig vágták, kegyetlenül aprították a menekülőket.
Ekkor a kunok vezére hirtelen kibontotta az iszákját, ki a tarisznyáját is, s mintha magot vetne, a sok aranyat az üldöző magyarok elé borította. Erről példát vettek a többi kunok is, csak úgy szórták az aranyat, hogy a magyarokat megállítsák, és életüket megtartsák.
Hogy is kezdődött? Szeretném az elejéről elmesélni nektek az egészet. Izgalmas, felejthetetlen nap volt az egész II. b. számára. Talán az volt az eleje mindennek, hogy Takács Feri nem írta meg a leckét, nem tudta megfejteni a példákat, s elhatározta, hogy a szünetben visszalopódzik az osztályba, és lemásolja az egészet Szabados Gyurka füzetéről. Sikerült is észrevétlenül visszaosonni, kinyitotta Gyurka füzetét, de a példákat meg se nézte, mert egy kék borítékon akart meg a szeme. Gyurka édesapjának volt címezve. Belekandikált. Pénzt látott benne. Sokat, százhúsz pengőt. És akkor egyszerre eszébe jutott, amit szeretett volna megvenni, amire szüksége lett volna, ha nem hangzik feléje otthon mindig az a szomorú kérés: Miből? És a százhúsz pengő egyszerre ott volt a kabátja bélésében. A borítékot pedig összegyűrve Szenthe Sanyi padjába dugta. S a számtanpéldákkal már nem is törődve, gyorsan kisettenkedett. Sietett az udvarra, elvegyült a fiúk közé. Lármázott, ugrált, hogy mindenki vegyen róla tudomást.
Valahogy elhirtelenkedte szerepét ezidén a nyár. Nem várta meg a végszót belesütött a tavasz közepébe. Ragyogó kacagásával megtévesztette a természetet, vígan keresztülhúzott minden számítást. És most, amikor hivatalosan is teljesíteni kellene kötelességét, egyszerre unatkozva abbahagyja és szeszélyesen búcsúzni kezd.
A naptár szerint még kánikulának kéne lenni. De kint már ökörnyál kísért a levegőben és őszi skálákra hangolódik a szél. Váltakozva zuhog az eső és ragyog a nap, egyre hűvösebb mosolyával. És mintha mindenki vissza akarná fogni egy–egy sugarát, tárt ablakok vetítik kifelé a sötét szobák vágyódását.
Mint kíváncsi kút mélye tátong üresen a nagy udvar, amint éhesen és titokzatosan pislognak egymás felé az emberi hajlékok nyitott szemei.
Hirtelen kicsapódik az egyik udvari lakás ajtaja.
A mi papunk, az öreg Mátyás József úr negyven esztendeig pásztorkodott a mi községünkben, s mégis az a szégyen érte, hogy az esperes, fiatal, nyálas szájú gyermekember légire megpirongatta.
– Nem vagyok a hitélettel megelégedve, plébános úr! Az egész országban nem káromkodnak, s nem lopnak annyit, mint az ön községében.
– Eléggé fáj a lelkem miatta! – ismerte be az öreg pap.
– Az nem elég, hogy fáj a lelke miatta, hanem tegyen is valamit ellene – háborgott az esperes. – Az nem elég, hogy elmondogatja minden nap a szentmisét, végzi a breviáriumot. A modern lelkipásztorkodás már régen más utakat is megkövetel. Igénybe veszi a legmodernebb szociális és lélektani eszközöket is…
Amikor a vármegye községi bírókat becitáló gyűléséről Nagy András gazd’ uram hazafelé tartott, valami oknál fogva csontkeményre fagyott a faluja határában. Hideg téli szél kóválygott a határban és nem szelíden, hanem durván esett a hó… A fehér csillagok befurakodtak az ember fülibe, s betömték a lélegzetet vevő ember orrcsatornáit. A szél teljesen megbolondult. Hol elölről hátrafelé, hol hátulról előre lökte a vándort. Órasétálóként mozogtak az országút jegenyefái, akik már időben, ünnepi csöndben – gárdatisztekként mereven álldogáltak. Elég az hozzá, hogy Nagy András megfagyott a határban… Másnap lelte meg a mezőőr. Hazasuhantották szánon és felravatalozták a tulipános ládára. Gyűrűt vontak a rokonok a láda körül. De azért a kétely piszkálta a zuzájukat. A halálesetet így állapította meg Kis Örzse, akit »vénboszorkánynak« hívtak a faluban. Mindenkinek ezt suttogta:
– A várostól errefelé hét csárda van hazáig. És ez a halott biztosan bepálinkázott élete utolsó óráiban. Nem csoda, hogy elbukott és megdermedt, mint a faszent…
Az udvaron nem járt senki. De hogy a közeli tót templomban lassan négyet ütött az óra, elől a házban kinyílott az üvegfolyosó ajtaja s gyerekek ugráltak le a lépcsőkön. Mint elviharzó fergeteg, hátrarohantak az udvarba. Fiúk, lányok – diákok, kéksapkások. Tíz–tizennégy esztendősek. Leghátul a kis, vézna Jávorka Ádám kalimpált hosszúnadrágos ügyetlen lábaival.
Azután körbeálltak. A legvállasabb, legerősebb – szélesarcú, szegletesfejü fiú – egyhangúan elkedett számolni.
A kiszámolást többször is megismételte. A kör ritkult, szétszakadt s végül már csak egyetlen, zöldarcú, sovány kamasz maradt a helyén. „Csüle!” – vágta hasba a szegletesfejü. S a többiek szájáról ujjongva röppent el a kiáltás:
– Zöldbéka a csüle!
Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.
Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.
Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok –
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.
I.
Bolygunk a mezőkön,
Virágot szedünk,
Rezgő lombok árnyán
Meg-megpihenünk.
Oh ily zöld az erdő,
Oh ily kék az ég,
Ily piros a rózsa
Nem volt soha még!
A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, s világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
Fénnyel bőséges napos kék ég,
Felhőfoszlányok, karikák,
Alatta tanya. Fehérfalú
Istálló. Kócos barikák
Harapnak a föld zöld hajába.
Piros kis szalagjuk alól
Rézcsöngettyűiknek ver a szíve,
S a visszhangból még visszaszól.
A Rakoncáson szántanak.
Peremén párát hánt a nap,
Ködöt fujtat a két ökör.
Érzi a föld a kék vasat,
Bevérzi bőrét, széthasad.
Csoroszlyán vércsík tündököl.
Omlik a dús föld, húsa mély
Zsíros, fekete, mint az éj.
Megint bolondul megrohannak
a gondok és a látomások
s párnák között, verítékezve,
vergődve, gyűrött gödröket ások.
Most megint minden fejemre zajlott
minden: mi rossz a minden: mi drága
– ott kint virrasztva ég ezer csillag –
s engem a percek fojtogatnak
forró párájú éjszakába…
Krisztus-éjszaka, tenyered
átszögezték a csillagok.
Tücsökcipelés – tehetetlen
kínban fogad csikorgatod.
A Mindenség feszületéről
hogy nézel engem, Éjszaka!
Még meddig hordja arcod e
Veronika-kendő Haza?
Vérző vonásaid letörli
talán mirólunk a jövő.
Borulj ránk, Megváltó Sötétség,
Te sorsunkká feketedő!
Peregnek még harminc ezüstként
kalászból a búzaszemek.
De szomjunk enyhíteni gyűlnek
ecetes spongya fellegek.
A Mindenség feszületéről
meredsz rám, Krisztus-éjszaka.
Ki Téged lát, nem futhat e
kendőnyi országból soha.
1977
Döntve mind, lángjanincs menóra –
vérvágyat habzott föl ez óra.
Hiába érv, már hiába szó,
barabbást vonyít a hangadó.
Szörnyű fejéken vére omlik,
tépve rongy, hús feltépve csontig.
Torzakkal kimódolt a díszlet:
nyálán hörög, süvölt, feszítsd meg!
Titkaim nincsenek
s fáj ha ma bántanak,
lázadó szememben
foszlik a pirkadat.
Tükrében ott perel
ezer év hajnala,
ég sebe s bokrain
vérzik a Golgota.
Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus,
Krisztus, Krisztus, senki más!
Krisztus, Krisztus, Krisztus, Krisztus,
szóba sem jön Barrabás!
Krisztus, Krisztus, csak tehozzád
száll a szó, a jó fohász,
s szégyenében fuldokolva
rágja körmét Barrabás!
Krisztus, néha oly nehéz, ha
feddőn nézel, s ránk, ha vársz,
nem szól, mégis mint a mágnes
vonz magához Barrabás!
Irgalmat ők nem ismertek,
kezet-lábat átszegeztek,
s nem félve a rettenetet
felemelték a keresztet.
Ó, hogy még jobban láthassák
a vergődő haláltusát,
letépték véres palástját,
s döftek még egy lándzsaszúrást.
Azt gondolták az ostobák,
holta végső elfáradás,
s nem hitték, hogy a fulladást,
követheti feltámadás.
Árkosy Lajosnénak
A harangok oly kábítóan zúgtak,
A nép oly kábítóan feketéllett.
Baldachin alatt a Szentség haladt…
Jeruzsálem! – gondoltam azalatt –
S gondoltam: inkább Emmausba térek.
Emmausra most száll az alkonyat,
S a távol hegyek olyan csoda-kékek.
Indultam a városból kifele.
S hogy egyre tisztább, kékebb lett az ég:
Gondoltam, hogy ez már az Ő ege.
S hogy álmosabb lett a harang szava,
Mintha víz alól borongana fel,
Vagy véghetetlen ködből hangzana:
Gondoltam, hogy ez már az Ő szava.
Állok merengve, hosszan, áhítattal:
Ez ő! Ilyen volt! Így képzeltem én:
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arcát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanul:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanul.
„Ha zöld ágat hordok a szívemben, mindig száll rá dalosmadár”
Kínai mondás
„Krisztus virágunk,
szép termő águnk”,
nélküled járva,
hol leltem volna
mindig zöld ágra?!
„Krisztus virágunk,
szép termő águnk”,
vígan áldalak,
hogy megtaláltál
s megtaláltalak.
Mi a szó? Egy kép a világról.
Mellyel ember üzen embernek.
Kicsi virág, melyet egymásnak
lelkigomblyukába tűzünk.
Én neked illatos rózsákat tűzök
és liliomokat – Kicsi Kedves.
E halványeste reád gondolok, félve.
Ki messze vagy és álmodsz ezüst-haloványan
és üzensz nekem, láthatatlan.
Az örök rádión, a szívek rádióján.
És mondod, hogy kedves.
És mondom, hogy szeretlek.
Éjtől-éjig, naptól-napig,
virágtól-virágig folyik az üzenet
– a szívek örök titkos rádióján.
Kicsi testvér, a kezemben tartom
a szívedet: Mért olyan hideg?
Ha az égre nézünk, odafent is
zöld füvet látunk, locsogó kis
patakokat s az erdők fordított képét.
Látod, ott megyünk mi is,
az árnyas úton, milyen kicsinyek
vagyunk a nagy-nagy messzeségben,
gyöngén ölelem jobb karommal
a derekadat: mindjárt eltűnünk.
A padon ültek. Egyedül. Ketten.
Egymást csodálták önfeledten.
Hűség-szirmokat számlált ajakuk.
– Nagyot kacagott hozzá egy kakukk. –
…Szeret… Nem szeret… Szeret… Nem szeret…
Köröttük az ég volt a képkeret.
Minden csupa szín. Piros meg kék folt.
Festménynek tetszett, minden oly szép volt.
Az én szeretőm oly szeszélyes,
ő minden pillanatba más,
de úgy megváltozik az arca,
nincs rajta ismerős vonás.
Megváltozik a szeme színe,
a haja színe, mosolya,
cseréli folyton a nevét is,
ma Erzsi, holnap Viola.
Azt mondta, vár, sietek hozzá.
Kapja magát, elém oson,
egész már arccal, más alakban
pillant rám a villamoson.
Az ember milyen nyugtalan
ha egy-egy napra nyugta van
mert ha álmokat ne m terem
akkor a csönd is gyötrelem
és ha a szándék magtalan
a szerelem is hasztalan –
Nem sajnálod, hogy bimbó-szirmod
lehullattad az első csókkal?
Nem sajnálod, hogy én miattam
szakítottál a kacagókkal,
vidám, kislányos éveiddel?
Nem sajnálok, hogy aki eljött,
az csak egy furcsa ének-ember?
1920.
Gyümölcsfákat ültetek és régi földeken járok a város előtt.
Este van, csillagok hullnak, ősz vége ez és gyümölcsvetés ideje.
Nagy lélegzettel ittam a világot és elvittem a tengert két szememben
Kezeim megtanultak gyümölcsfát ültetni, hadonászó kezeim
Megcsöndesedtek, s lassúk és óvatosak.
El ne add az ősi házat,
El ne add az ősi telket,
Hol a csűrön késő őszig
Gólyamadár kelepelget.
Ha elfáradsz a világban:
Gyere haza megpihenni,
Az öreg fák árnyékában
Szép időkre emlékezni.
1
Soha nem jutottál el oda, soha nem jutottál,
soha oda a virág-fához,
átfolyt szádon a Tisza,
benőtte oldaladat a fűz,
fogaid meszes tanya-falak,
soha nem jutottál el oda,
soha nem jutottál el
az asszonyok melléig,
lábuk folyamtorkolatáig,
Parancsszóra ébredtem s bújtam ágyba.
Parancsszóra ettem, ittam, verekedtem.
Kifacsartak, dögönyöztek, megfojtottak,
földre csorgatták lázadó agyvelőmet.
Ostoroztak és harapdáltak
(ostornyéllel és pudvás, vén fogakkal).
Leköpték a minőséget, csak a száj üvöltött.
Eskü alatt fogadtam térdreomlást,
magtalanságom mítoszát melengettem,
utolsó voltam a koldusok sorában.
Pazar életem volt.
Ki mer meghazudtolni?
/a csodafegyverek korában/
Se ország, se had, se pap, se király.
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta
ősz fürtjei fölé emelt Kodály.
Csak ahogy elhagyván a partot
lépett s nem süllyedt szennyek tengernyi sarába
a krisztus-tiszta lábú Bartók.
S mind, aki bírta még, utána…
Látszólag mozdulatlanok szánalmas szurdokukban csontjaik,
szemük nem látja többé az idő eszelősen nyüzsgő tenyészetét,
emléküket ki-kioltja a szél, sodródnak mágneses viharban,
sosem találnak vissza közénk.
Hiába tárom szét karom, nem oltalmazhatom meg őket,
vérem hiába lövell ki az érfalon,
föl nem melegítheti őket,
vörös fénye nem világítja át kihűlt szerveik éjjelét.
Zöld víz: az alte Donau.
Vitorlás, lánnyal: lenhajú,
a bőre bársony.
A szél mellette andalog
s lebegnek, mint az angyalok
a türkizszínű áron.
És csónakok és gyerekek
hasasok, csukafejesek,
visongás, lárma, ének.
A part homokján könnyedén
indul sok nyári kisregény,
mit mézzel ír az élet.
Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,
tanyák, szekerek, paplakok,
nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban
s egyéb szók, percek, ablakok,
hogy nyíltatok rám? Hogy láttok?
előttetek – fényben, vakon –
idegenül, zavartan állok,
s arccsontjaim tapogatom.
Szaladgálok üres szobákban,
tükörbe nézek: nem felel,
gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,
s megijedek, ha kelni kell,
Elég a mának terhe,
Holnapra ne figyelj!
A talmi életbölcsek
Igyen csevegnek el.
De jaj, sötét szorongás
Kígyózik lelkemen…
Tudom, ha mát leéltem
Ezerszer fájóbb holnap
Köszönt le rám vijjogva
Szörnyű élményivel.
Poharat hát kezembe,
Pezsegjen újra vérem…
A mámor, ölelés között
A holnapot nem érzem.
Ez ma a menekítő szemérem, szavakba tört
derengés, léptek verése a feltört föld
peremén, duzzadó telek, a fákról lehántott
kéreg hazája, hó nélküli, csenevész,
fogódzik, üt a világra, szél veri, szél,
fordítjuk a hőre hámlani mérgest,
igazítjuk a sort sorba, zúgjuk az el-
felejtett ütemű dalt, tavaszba, tavaszba,
Magyar népballada
Od’alá szolgáltam, szolgalegény voltam,
Csóri patakon túl nyolc ökröt őrzöttem.
Lehajtván fejemet csipkebokor alá,
Kebelembe bújott a nagy sási kígyó, –
Szívem szorongatja, piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat már átalszakajtja.
– Vedd ki, atyám, vedd ki kebelembe bújót,
Kebelembe bújót, a nagy sási kígyót!
Szívem szorongatja, piros vérem szíjja,
Gyönge derekamat már átalszakajtja.
– Inkább elleszek én az egy fiam nélkül,
Minthogy már ellennék az egy kezem nélkül;
Eridj az anyádhoz, majd talán kiveszi.
Magyar népballada
Orosházárul fúj a szél,
Zörög az ágácfa-levél.
Babáj Gyurka, hova lettél,
Hogy Makóra el nem gyüttél?
– Mentem volna, nem lehetett,
A vármegye nem eresztett.
Megkötözték a lábomat,
Elzárták szabadságomat.
Galícia széjin virít egy almafa,
Minden esztendőben terem alma rajta,
Alatta ott nyugoszik kér székely katon.
Erdély, édes hazám, ott nevelt jó anyám, –
Hazám, édes hazám, magyarok hazája,
Vajon eljuthatok falum határára?
Marosszéki gyűjtés, Kriza János
– Göcseji népmonda –
Egyszer Mátyás király egy olyan házba tévedt, ahol egy szegény asszonynak nemrégen gyermeke született. A csecsemő már egyhetes volt, de a pap semmiképpen sem akarta megkeresztelni, mert a keresztelési díjat nem tudták lefizetni.
Mátyás a csecsemő ruhájára s a keresztelés költségeire pénzt adott, s megmondta, hogy másnap menjenek a paphoz, és jelentsék ki, hogy a gyermeket külön misén kívánják megkereszteltetni. A bért fizessék le, s mondják meg, hogy a gyermeknek van már keresztapja.
Másnap a keresztelésen Mátyás király is megjelent, mint keresztapa. Mikor a pap azt kérdezte, hogy mi legyen a gyermek neve, Mátyás azt felelte:
- Mátyás legyen a neve!
- De micsoda Mátyás? – kérdezte a pap.
- Azt ne kérdezze, csak Mátyás!
Akkor zubbonyát kigombolta, s megmutatta neki az aranykeresztjét.
- Most keresztelték utoljára, ezután nem leszel lelkiatya, dolgos ember lesz b előled, mert így bánsz a szegénységgel.
– Callimachus nyomán –
Attila könyörtelenül pusztította a fegyvereseket, de kímélte a fegyverteleneket, és védelmezte a nőket meg a gyermekeket.
Történt egyszer, hogy a hun sereg Troyes városa felé vonult, Attila ott lovagolt a sereg élén. Egyszer megpillantott egy sikoltozó kis csapatot: egy özvegyasszony menekült gyermekivel a hunok elől. Ott futott a nyílt mezőn, egyenesen a folyó felé szaladt, talán hogy megölje magát, és leányait is belefojtsa a folyóba.
Az özvegyasszony nehezen haladt, mert nyakába volt kötve csecsemő gyermeke, mellette futottak nagyobb lányai, a kisebbek szamáron ügettek utána. Jajgattak, sikoltozott a lánynép, jobban féltek a hunoktól, mint a haláltól.
– Thietmar krónikája nyomán –
Géza fejedelem felesége, a szépséges Sarolta olyan kemény természetű volt, hogy az urát és az egész országot kezében tartotta. A férfitársaságot asztal alá itta, a lovat úgy megülte, akár egy lovas katona, és egyszer haragjában úgy megütött egy embert, hogy az menten szörnyethalt. Ezért egy békeszerető szerzetes ezt írta róla:
„Bizony illőbb lenne, hogy ez a szép kéz az orsóval vesződjön.”
Pedig ez a kemény természetű fejedelemasszony mindig azon fáradozott, hogy a magyar népet keresztény hitre térítse, és a nyugati népekkel megbékítse. Elhívatta ezért Isten szent életű szolgáját, Adalbertot, és együtt rávették Géza fejedelmet, hogy megkeresztelkedjen. Ugyanazon a napon sok nemes és alacsonyrendű magyar is megkeresztelkedett.
Réges-régen, 1799-ben történt, amikor Napóleon, a franciák nagy császára meg akarta hódítani az egész világot. Feldkirch városkájának népe húsvétot készült ünnepelni, amikor a város előtti magaslaton felbukkant az ellenséges sereg. Napóleon egyik vezére, Massena érkezett meg 18000 főnyi sereggel, hogy bevegye a várost.
Húsvét vasárnapja virrad a világra, de aki várost rémült csend üli meg. Az arcok sápadtak. Vannak, aki sírnak, kezüket tördelik.
Komor arccal gyülekezik a város tanácsa. Rájuk vár a nehéz feladat, hogy megbeszéljék a tennivalókat, s határozzanak a város sorsa felől. Együtt vannak már mindannyian, többnyire tisztes öregek. Ősz fejüket lecsüggesztik és ráncos arcukon alá-alá gördül egy-egy könnycsepp.
Még a tavaly kezdődött köztük a nagy szerelem, mikor Éltes István pásztornak állott, hogy a kenyerit megkeresse. Egész esztendőben kinn élt a havasban, s esténként az öccse hajtotta haza a csordát. Nappal is ügyelgetett rájuk, István pedig faragta a fát, mert úgy volt, hogy ha a házát felépítheti, összekelnek Julissal, a vén Csóré Dávid leányával. Eleinte úgy levelezték egymást, hogy István minden este virágcsokrot kötözött a leány tehene szarvára, s úgy küldte haza; reggel pedig a leány pántlikázta fel az állatot, hogy abból István is értsen. Szegény ember úgy segít magán, ahogy lehet. Olyan igazán szerették egymást, hogy tiszta vétek lett volna elszakasztani egymástól. Csóré Dávid tűrte a dolgot, mert úgy se tehetett egyebet. Mikor a baj megtörtént a leánnyal, akkor se szólhatott semmit, mert ő küldte ki a fehérnépet a havasra a lovakkal »hálni«.
Hosszú ideig nem vett észre semmit, mert az már úgy szokott lenni, csak látta, hogy a leány sóhajtozik, szomorkodik, s a szeme ki van sírva.
- Téged mi lölt, Juli? – hökkent meg.
- Ingöm semmi!
A déli Úrangyalát még a nagymise végén leharangozták, a vasárnapi csendesség végleg ráborult a falura. Az örökké lármás tyúkok is a tikkadtan hallgattak a fák árnyékában, csak a méhek zúgtak fáradhatatlanul a levelek között. A kiskertben tulipán, jácint hajladozott az időnként fellebbenő szellőben, mintha játékos lánykák lettek volna. A házakból leveshús-, kalácsszag áradt ki az udvarokra és az országútra a kutyák gyötrelmére; némelyik hangosan felnyögött tőle.
Magányosan villogott Bakos Örzsi piros szoknyája a néma utcán, ahogy a fák alatt a fényeken és árnyékokon áthaladt. Kihúzta magát, vasárnapiasan ringatta sok szoknyáját, ahogyan illik, mikor egy lány komoly járatban van. Fekete haja simára volt fésülve, azon is megcsillant a napsugár, cseresznyeszín szája porcióba szedve, csak időnként rebbent fel szeme, mikor körültekintett, nézik-e valahonnan. Kezében kerek tálat vitt, hófehér szőttes törülközővel letakarva.
Valaki rászólt az egyik kapuból:
- Hová viszed azt a tálat, Örzsi?
- Gáborékhoz… Édesanyám küldi Viktór ángyikámnak. Kalács van benne… Kedveskedik vele… Mert nagyon finomra sikerült.
Gyuri bácsi tempósan kapálta a tőkék alját. Omlott a kemény hant a fényes kapa nyomán, acélja muzsikált, ha egy-egy eltévedt kavicson – ahogy ő mondta: „gilisztacsonton” – vetett szikrát.
- Olyan ez a főd, mint a vetett vályog – állapította meg minden vers végin, – „ortó” kellenék ennek, nem kapa. Nem is tudom, nem lenne-e jobb megvárni az esőt. – Mert hogy arra a melegszélen egy felhőgomolyag ütötte föl a fejét, az meg esőt jelent. Meg is pihent, inge ujjával megtörülgette verejtékes homlokát, de aztán csak nekilátott újra, ha már itt van.
- Ha jön, akkor is jobb, ha megakad a göröngyön s beivódik a szomjas fődbe, mintha lefut simán a lankán s másnapra csak olyan szikkadt a szőlőalja, mintha sohase látott vón’ esőt.
