Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XIII.

Ismeretes, hogy az ókori görögök az embert zoon politicon-nak, politizáló állatnak tartották. Sokszor összemértük magunkat az állatokkal, azok vélt vagy valós jellemzői, tulajdonságai mentén. Jöjjenek hát az állatmesék, állattörténetek, állat-abszurdok. Most éppen három. A véletlen csokrába szedve. S talán egy ráadás…

Sinka István 1941-ben jelentette meg a Denevérek honfoglalása című eposzát, melynek lényegi mondanivalóját Szőcs Zoltán az alábbiakban foglalta össze:

„Hogy miről szól tulajdonképpen a mű? Minden magyarnak nagyon ismerős lesz ez az állatmese, hogy ’miként lehet hamisan győzni / és rút varanggyal, béka aggyal / az örök szellemet megelőzni’ azon idegen lelkű, idegen fajtájú, idegen stílusú, idegen érdekű és idegen célokat kergető jövevényeknek, akik szemet vetettek a hegyre

Prohászka Ottokár: Jézus ördögöt űz ki

«Jézus megfenyegeté a tisztátalan lelket, mondván: siket és néma lélek, én parancsolom neked, menj ki belőle… s kiméne belőle.» (Márk 9, 24.)

a) Fönt a Táboron a dicsőséges Krisztus a lélek ünnepét üli, mely a földre mennyországot varázsolt s lehozza közénk a szenteket, Mózest, Illést; lent pedig a lelki erőtlenség s a testi nyomorúság gyötri az embereket; a lélek megfúl, a szellem elborul. Érezzük mindkettőt. A kontraszt óriási. De ki segítsen a mélységekben küszködő világon?

Bede Anna: Csak a földön vannak csodák

Még hiszek abban ami nincs.
Még hiszek abban ami jó.
Hogy betéved és elvarázsol
váratlan a nem-várható.

Az üstököst műszerek mérik
a mérhetetlen téren át.
Az eget képletekbe fogták.
Csak a földön vannak csodák.

Ki faragta a tornyos oltárt,
e rothadáson – diadalt?
Milyen nyelvet beszélt? Mit érzett?
Kit ölelt? Mit hitt? Mit akart?

Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

Saáry Éva: Istentisztelet

tántorgó
vad
szavak

pokoli ének

kereket oldott az oltári tűz

hamu száll
pernye hullik

füst forog

s a pillangókat
nem menti meg
senki

Sík Sándor: Isten érkezése

S egyszer, mint a tiszta hold a vízen,
Mélyeimnek mormoló vizéből
Fölmerült az Élő Isten arca.

Hírnököt nem járatott előre,
Fullajtár sem harsonázta jöttét:
Nem mehettem hódolón elébe.

Még csak nem is kopogott az ajtón,
Meg sem rezzent léptein a padló,
Meg sem lobbant mécsem lángja tőle.

Halkan, halkan, mint beteg fiúnak

Szabolcska Mihály: Új megváltók

Krisztus a szegény népből született,
S halálig védte a szegényeket.
De ő a szeretetben - ez az Élet!-
Hirdette az ember-testvériséget.

Krisztus a nagy, testté vált Szeretet
Szívéhez ölelt minden népeket.
De szánta nemzetét, búsult miatta,
S hazája pusztulását megsiratta.

- Ti új megváltók, ember-bölcselők,
Boruljatok le a Krisztus előtt,
A védtelent vegyétek védelembe...
De gyűlölet ne égjen szívetekbe!

Berda József: Gyönyörű!

Mintha kitűnő képkiállítást
néznél meg kiválóbbnál kiválóbb
festők változatosnál változatosabb
képeiben gyönyörködvén; úgy nézegeted
a pompázó őszi piacot sok-sok
illatú-színű gyümölcseivel, gombáival,
zöldségféleségeivel, melyek mind-mind a
megérett életet hirdetik s nem az
elmúlást hörgő hervatag halált!

Illyés Gyula: Magyar vagy?

Magyar vagy? Az se vagy.
Szomorú szolga vagy.

Bú, szép gond, a könnyek:
akiké a földek.

Tán ha német volnál,
pezsdülnél, rajongnál.

Mint mezőn a fűszál,
ezrekkel inognál.

Tán ha zsidó volnál,
sírva átkozódnál.

Képes Géza: Igen de

barát?
igen
de
nem ér rá –

szerető?
igen
de
nem ér rá –

kártya-
partner?
sakk-

Nagy Gáspár: A vers

ultrahangok szíven keresztül áramoltatása
a némaság igézete
a legnagyobb kaland lehetőségünk kitűzött
mérőlécei között
töretlen gerincek kopogtatása
hormon, mitől az ember és a nép csak
magasodhat
csillag-hombár, soha meg nem tellő
búzatemető
gát, innen az élet, onnan az életünk
leggyöngébb énünk legtöbbet hordozó
boltíve
pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok
lobogása, az égés mindig sikertelen
pusztái
anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!

Sinka István: Szeretőért – szerencséért…

Birizdón egy régi ólban
heten mosdottunk meg hóban.
Kettő közülünk gulyás volt.
Ő suttogták, hogy a hólé
tavasszal nagy újulást hord.
Szeretőért – szerencséért
meg is mosták egymás hátát –
én meg a kis kócos bojtár
balfelől a szívem táját
kerek két tenyérnyi helyen
mostam meg, az élet ellen.

A másik négy kondás legény
volt és mindegyik holt szegény.

Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XII.

Ünnepek ideje van. A várakozás beteljesülése egy gyermek születése. Aki megváltoztatni jött a világot. Várakozás, eljövetel, ígéretet követő megszületés. És megszületett-e közöttünk az Isten Országa? Vagy csak profánosan: az Emberek Országa?

Aztán akár várjuk, akár nem, eljön az év vége és eljön az új év. Számvetésnek minden év végén helye van. A 2022. év azonban különleges számvetési időt is jelent: Bogár László vette észre, hogy az úgynevezett rendszerváltás rendszere épp annyi ideje tart, mint tartott a Kádár-rezsim, s ez a tartam 33 év. Bogár, aki a jelen rendszerhez lojális – viszont gyakorolja a bírálat jogát is – nem rejtette véka alá azon megállapítását, miszerint az említett két rendszer végső mérlege hiányzik, sőt az sem bizonyos, hogy a mostani egyenlege pozitívabb lesz a végső elszámoláskor.

Prohászka Ottokár: Gyermeki lelkületem örömei

«Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába», vagyis ha nem lesz bízó, bennem megnyugvó, hozzám ragaszkodó s bennem örömét lelő lelketek, nem találjátok föl boldogságotokat

a) Erre nevel minket minden az egyházban: Jézus biztosít, hogy velünk van, s el nem felejt, s e felejthetetlen ígéretnek szent titkában, az Oltáriszentségben egyre maghoz vonzza szívünket; áhítatunk közvetlenül vele szembe helyez minket. Azután az anyai lélek s a szépség bája környez ott, s a szent Szűz szemei pihennek rajtunk, melyeket annyiszor emlegetünk: «Illos tuos miseri cordes oculos». Fásult, sötét, rideg nem lehet lelkünk; a bizalom imáiban, a gyengédség művészetünkben, az érzés énekeinkben elárulja a gyermek lelkét, hangját, tekintetét… Ó jó nekünk itt…, itt a szülői házban…, Isten otthonában.

Berda József: Örök gyermek

Diákok köszönnek nékem nagy sapkalengetéssel s én
olyan ujjongó szervuszt kiáltok vissza nekik, hogy
majdnem a tenyerükbe csapok s máris kérdezem őket:
mi újság fiúk? hogy megy a tanulás? egészségesek s
jókedvvel vagytok-e még? Higyjétek, nem hivalkodás,
amit mondok, - nem apátok, inkább öcsétek, sőt
játszótársatok vagyok én, ki alig bírja elég hangosan
kikiabálni: javíthatatlan gyerek vagyok még mindég

Csuka Zoltán: Balzsam

Vigyázó, meddig a sötét, ez a mély?
Meddig tart még az éj?
Beszélj!

Remélj, a kozmosz csupa fény!
A nap ragyog s majd hozzád is elér.
Ne félj!

Horváth Imre: A mélységből

Uram, a mélyből kiáltunk Feléd:
Védő karodat terjeszd ki reánk!
Bocsásd meg, kérünk, a mi vétkeinket…
Légy könyörülő, jóságos Atyánk!

Mélységbe estünk, íme, s megtiporva
Mint szárnytépett, vergődő madár
Siratjuk fészkünk; e tépett hazát,
Mely szertehullott s elnyelte a sár.

Mentünk az úton biztató reménnyel,
De a vad vihar zúgva ránk szakadt
És földre gázolt minket… óh, Uram,
Ne vond meg tőlünk most irgalmadat!

Nagy Gáspár: Valaki ír a kezeddel

Könyöködet Isten az asztal lapjára segíti
rajzold a betűket ezután kimérten lassúdan
asztalon hasal szíved is
lélegzeted forgatja a papír hótömbjeit
ezt most teleírni másmilyen betűkkel
de ugyanazon Istennek tetsző szavakkal
a sorrend a sorrend az Ördögre bízatott
még a dolgok kezdetén – – –
Arra ügyelj hogyan korrigálod csuklód szaladását
könyököd már a levegő helyett az asztal betonján
csikorog – leszáll veled az éj leszáll az írás
az automatikus vezérlésű betűk kigyújtják értelmetlen

Tóth Árpád: Ó, örök Isten…

Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
Komoly szemmel szemlélni vén világod,
A törpe emberfajt megvetve régen,
Fenséges dacban, árva egyedüllét
Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
Ha némely lágy szűzlány-ima
Reszketett lengve kék kapuira
Egednek, mint egy félénk szerenád.

Ó, örök Úr, e templom-kupola
Alatt, amíg az orgona csövén
Búsan s dúsan ömölve zuhog a

Bárdosi Németh János: Apám

Talpig férfi volt, hitt a földi jóban,
a nagy vizekre bámult sóvár szemmel,
miken Jézus járt rozoga hajóban.

Barátja volt a röpködő bogárnak,
bort sem ivott a lármás kocsmagőzben,
csak asztalunknál hallgatón vasárnap.

A kenyerére kicsordult a vére,
halálból kapart minden kis falatkát,
de rámosolygott mégis gyermekére,

ha este halkan ajtótnyitva várták.
A táskájában ostornyél szorongott,
mire mókásan fonta rá a spárgát.