Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XVI.

Újra meg újra előkerülő téma, hogy elhatározással, akarattal, tanulással, gyakorlással különleges teljesítmények elérhetők-e, vagy – bár ennek a mozzanatnak van jelentősége – mégse ez a meghatározó elem, hanem a tehetség, a kellő időben való kezdés, a rátermettség. Különböző kutatási eredmények, elméletek, hipotézisek, ideák, tudósítások láttak, látnak napvilágot (pl. K. Anders Ericsson, Brooke Macnamara, Malcolm Gladwell, Josh Kaufman)

Van, aki azt állítja, hogy tízezer óra foglalkozás, gyakorlás bármilyen adottság kifejlesztéséhez elegendő. Más azt mondja, húsz óra kell ahhoz, hogy olyan szintre kerüljünk valamely foglalatosságban, amelyet már élvezni is tudunk. Valóban érdekes téma ez, különösen a zene világában.

Itt van mindjárt a mi Cziffra Györgyünk, akit Dohnányi Ernő nyolc évesen vett föl a Zeneakadémiára, aztán a XX. század dereka nem csak lelkét, kezeit is többszörösen meggyötörte, mégis ő lett, ő maradt a század egyik legnagyobb virtuóza. Vagy említhetném Arthur Rubinsteint, aki elismert, nagyra tartott művészként is – középkorúként – napi tizenkét órákat gyakorolt. Aztán Geyer Stefi hegedűművész, Bartók nagy szerelme, aki már tizenkét évesen ünnepelt művésznek kijáró tiszteletet vívott ki magának, viszont fellépései előtt még gyakorlásra sem volt szüksége.

E sorok szerzője példának okáért nagyjából fél évszázadot szánt arra, hogy egy hangszeres műfajban, a zongorázásban egyre előbbre jusson. (Az ma már megállapíthatatlan, hogy ez alatt az idő alatt mondjuk 4500 órát gyakorolt-e összesen – két naponta fél órát – vagy akár átlagosan napi fél órát, amivel legalább 9000 óra adódik.) No persze hiányzott a napi minimum két-három óra átlagban, és az igazi céltudatosság, rendszeresség, így a határ nem a csillagos ég lett, hanem csupán a csillagtalan föld és persze a napi jóérzés, mely egy-egy kisebb darab megszólaltatása során hullámzott szívén. Nem a kitárulkozás vágya hajt (bár legtöbbször a személyes az, ami megérint), hanem a jelenség fürkészése, amikor megemlítem a következő kis eseményeket: a múlt század hatvanas éveinek végén lehetett az első vizsga, amikor is a vizsgabiztos a hangszer mellé állva közvetlenül és jólesőn figyelte a tehetségesnek mutatkozó kisdiák játékát; a következő évben a zeneiskola megszűnt és a kis zongorista tanáránál, mint magántanárnál tanult tovább. No, ez a kapcsolat nem működött felhőtlenül, aztán pár év múlva a tanulás meg is szakadt. Hogy-hogy nem – és ez már a hetvenes évek eleje lehetett, amikor Ránki Dezső és Kocsis Zoltán Kossuth-díjat kapott és hangverseny-körutakat tett nem csak külhonban, de itthon is: a szóbanforgó diák beült egy ilyen koncertre, ahol Chopin-művek csendültek föl. Akkora élményt és hatást (katarzis!) váltott ez ki benne, hogy most már amolyan autodidaktaként folytatni kezdte a zongorázást, mely ezt követően jelen ideig töretlenül tart. Érettségi előtt - valamely véletlen- vagy inkább sorsszerű esemény kapcsán - pártfogásába vette egy idős tanárnő is, bizonyos Hencz Anna, aki kis magániskolát működtetett, és az év végi vizsgákra a Zeneakadémiáról hívott művészeket. E sorok írójában is sokat látott és Falvai Sándor zongoraművészt hívta meg, aki ugyan nem volt elutasító (zongoratanári pálya elérhető), de azért megmondta, hogy a művésziről már lekésett. Tarkítják ezt a nagyon hosszú időszakot a budapesti kántorképzőn folytatott tanulmányok, meg egy „mesterkurzus” Martonvásáron, amit Erkel Eszter Svájcban élt zongoraművész-tanár tartott. E hosszú mesélést csak arra szánom, hogy láttassam, sok-sok gyakorlás is benne van ebben a jó ötven évben, de - bánat ide, bánat oda - igazi mesterré mégsem vált az érintett.

Most említenem kell két másik esetet. Az egyik zenei pályázó nagyon kedves barátom, akihez a gimnáziumi évek óta töretlen barátság fűz. Botfülüként, bár zeneszeretőként indult és élte életét bő fél évszázadon át, amikor is úgy látta, elérkezett a cselekvés ideje: beiratkozott az egyik pesti zeneiskola hárfa tanszakára; csináltatott magának a ritkaságszámba menő hazai hárfakészítő mesterek egyikével egy csinos kis házihangszert; lassan megtanulta a kottaolvasást, csüggedetlenül gyakorol és pár év alatt annyit fejlődött, hogy tavaly karácsonykor már kis zenei produkcióval lépett föl a templomban, sőt más helyekre is meghívást kapott.

A harmadik példa embere szintén alacsony affinitást mutatott mind a zenével (hangszeres játék) , mind az énekléssel kapcsolatban; a dallam tisztán éneklése is gondokat okozott számára; aztán valahogy elkezdett tárogatózni; ahogy egy-egy szerény dallamot, dalt már pedzett, föllépett vele ünnepi alkalmakkor: ötvenhatos megemlékezésen, a negyvennyolcas forradalom évfordulóján és egyéb kitüntetett napokon; játéka nem volt művészi, nem volt hibátlan. Csinálta és csinálta. Nemrég olvasom, hogy a Hazatérés templomban valamely jeles ünnepen, nagy formátumú, befutott művészek társaságában adott elő ő is tárogatóján. Nem akartam hinni a szememnek, de ez a tény.

Elsőkből lesznek utolsók és utolsókból elsők. Nos, mik a legfontosabbak ahhoz, hogy akár előadóművészekként lépjünk föl? A tehetség, a magunkban való hit, a céltudatos hosszú éveken át tartó gyakorlás, a töretlen optimizmus? A három eset azt igazolja, hogy ha nem is tízezer óra alatt, de kitartással és hittel és akár szerény tehetséggel is többre lehet vinni, mint igazi tehetséggel, de kellően nem tisztázott, nem érvényesített iránnyal. S kell a mind magasabbra-jutás szenvedélye, mely nélkül a tehetség is megreked, sőt elsorvad.

Az új úton érdemes tehát elindulni. Sohasem késő.

 

Prohászka Ottokár: Adósod vagyok, Uram!

«Hasonló a mennyek országa egy királyemberhez, ki számot akart vetni szolgáival. És mikor elkezdte a számvetést, eléje viteték egy, ki neki tízezer talentummal tartozik vala.»(Máté 18, 23.)

a) Mindenki adósa az életet s üdvöt adó Istennek, adósa rogyásig. Tőle veszünk minden jót; a teremtésben éppúgy, mint a megváltásban s mindennel vissza tudunk élni. Vétkezünk. Visszaélünk Krisztus igéjével, vérével, kegyelmével, kincseivel; óriási kontrasztot állítunk önmagunkban az erény s az egyén közé; konfliktusokat élünk át, melyektől szívünk vérzik; harcokban nyögünk, melyekben elernyedünk.

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Gáspár: Itt van az idő

Majd akkor
ha itt van
az idő
illő lenne talán
a testesebb szűzhó
az édesebb mák
és a kevesebb koldus

valahogy így várni őt
így vágyni rá
elgondolom
hogy teljesül

a harsonák és dobok
petárdák pianisszimója
az ablaküveg jégvirágai
közé vegyül és fülel

szozattovabbacikkhez

 

Puszta Sándor: Tékozló fiú

a mindenségben kell lenni egy helynek
ahol még emlékeznek rám
apám szíve az

mire várok még

haza megyek

Rónay György: A hajós hazatérése

Ez az a föld, ahová mégis, mindenhonnan visszatérünk.
Ahol a vén hajós, hullámzúgással a fülében, végülis partra lép.
Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol egyet a szélből,
s a tengerként hullámzó réten át elindul lassú léptekkel a Ház felé,
mely ott van valahol a dombokon túl, és várja akkor is, ha nincs már.

Igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most már tudom

szozattovabbacikkhez

 

Tóthé Munkácsy Eleonóra: Uram!...

Megostoroztál újból engem,
Jobban, mint eddig,
Tűröm békével – de haragod
Meddig tart – meddig?

Ha méltó vagyok, csak ostorozz,
Istenem! Uram!
Én megadással járom végig
Tövises utam…

A kínos, a nehéz utakat
Úgyis megszoktam…
Ha kő – ha tövis sebzett meg –
Föl sem zokogtam…

szozattovabbacikkhez

 

Illésfalvy Szabó József: Szülőfalum tája

Légy üdvöz áldott föld, szülőfalum tája,
Balzsam bús lelkemnek szép ligetid bája.
Ki fáradt vagy, jöjj, pihenj lombjaik alatt,
Hol a régi ősidő ugyanaz maradt.
Hozzd lelked és szíved minden bánatával,
Hogy telítve legyen égi muzsikával.

Istenek kertjében jöjj e lombos fákhoz,
S halld e zengő himnuszt az egek Urához!
Emeld fáradt lelked Te is fel az égnek,
S Isten dicsőségre szárnyalj messzeségnek!
Feletted lombjával mint mennyei hárfa,
Suttogó zenével a vén nyárfa.

Rónay György: Ars poetica

Csak tartani a tollat mozdulatlan,
s várni, míg saját súlyától lecsöppen
róla a vers.
És beissza a föld.

Saáry Éva: Akkor is

az
Élet
akkor is
t ö r t é n i k

ha
szél se lebben

ha
semmi sem lebben

ha
betűvető kezünk megáll
s gondolataink

szozattovabbacikkhez

 

Szabó Lőrinc: Apa és fiú

Szél, harapd, mard és űzd,
párducként, sárga tűz,
éjszaka, összetörd,
nyílj meg, szirt, víz és föld,
a lába előtt,
kőbaltás gyűlölet,
emeld a fegyvered,
én akarom, magam:
azért, mert a fiam,
büntetem őt.

Ne csak te, gyűlölet, –
te csald meg, szeretet

szozattovabbacikkhez

 

Sík Sándor: Ne félj!

Ember, ne félj a rossztól!
Arkangyal áll a poszton,
Van, aki hallja hangod:
Szabadíts a gonosztól.

Ne félj a fájdalomtól:
Nem kontár kése koncol,
Próbált sebész az Isten;
Megifjodol, ha boncol.

A bűnt se féld: a pázsit
Gyomot is hajt, ha ázik.
Ravasz művész az Isten:
A rossz is jót csírázik.

szozattovabbacikkhez

 

Csata Ernő: A fájdalom, ahogy felszakad…

Én, erdélyi magyar, nem is kell semmit szóljak, helyettem már mindent elmondtak a nemzet lelkiismeretének számító költők, oly sok fájdalommal, ami szinte hihetetlen, az ember azt gondolná, hogy ennyi szomorúsággal, egyáltalán, élni sem lehet, de mégis élünk.

„Itt Erdélyben a suvadásos dombok
a férfiakban éjjel mélyre szállnak,
reccsenve nőnek meg a pofacsontok,
s a vízmosásos szemekben az árnyak
nézik, nézik évezredes hosszan,
hogy a türelem partjain milyen erdő ég el.

szozattovabbacikkhez

 

Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XV.

Nem a kérdések szoktak nehezek lenni – ahogy hibásan mondjuk – ez egy nehéz kérdés – hanem a válaszok. Bár a jó kérdésföltétel is nehéz: megtalálni azokat a kérdéseket, amelyek valóban súlyosak, lényegiek, húsbavágók.

Keressünk néhány ilyen kérdést. Olyanok ezek a kérdések, amelyekre nem is kell válaszolni, hiszen az olvasó – sapienti sat –tudni fogja a helyes válaszokat.

…mert semmi sem az, aminek látszik…kérdések innen, onnan…

Előfordulhat-e, hogy az – ilyen-olyan - állam is bűzlik a fejétől, nem csak a hal?

szozattovabbacikkhez

 

 

Prohászka Ottokár: A Táboron

«És hat nap múlva maga mellé vevé Jézus Pétert, Jakabot és Jánost és fölvivé őket egy magas hegyre külön és színében elváltozozék előttük és fénylék orcája, mint a nap, ruhái pedig fehérek lőnek, mint a hó. Felelvén pedig Péter, s mondá Jézusnak: Uram jó nekünk itt lennünk!» (Máté 17, 1–10.)

«Uram, jó nekünk itt lennünk.» (Máté 17, 4)

a) Jézus imádkozik s színében elváltozva dicsőségbe öltözik. Mit jelent az? Rendesen arra utalunk, hogy Krisztus a Golgotán át jutott az Olajfák hegyére, honnan az égbe szállt; de nem figyelünk arra, hogy a Golgotára is a Táboron át jutott. Harcát győzelmesen azért tudta megvívni, mert lelkében átszellemült a rossz, a kín s a szenvedés.

szozattovabbacikkhez

 

Ősz Iván: Sudarazás

Isten fogja a Nap kezét,
A Nap fogja a Föld kezét,
A Föld az emberek kezét
S mint a régen a sok diák.
Sudarast játszik a Világ.
Isten fogja a Nap kezét,
A Nap fogja a Föld kezét,
A Föld az emberek kezét
S mind fogják így Isten kezét.

Óh, be szép!

Míg kéz a kézbe így tapad,
Vígság hajtja a sudarat.
Mosolyog minden emberarc.

szozattovabbacikkhez

 

Petrőczi Éva: A hervatói fatemplom

Mert így igaz,
más szóval
nem mondhatom:
Ádám és Éva teste, itt,
e szent helyen,
tömjénfüsttel,
gyertyákkal és
hűvös szláv dallamokkal
illőre kendőzötten is
szerelemszagú.
A fél-sötét falon
ragyognak ők;
meg se hallják a szú irigy és baljós üzeneteit.

Ketten, egymásnak – oltalom.

Rónay György: Egy budai kolostorban

E hűvös klastromkertben itt a fák fölött
oly kék az ég,
a mozdulatlan lombon át szelíden oly
halk fény szitál,
s a falra hulló árnyak oly testetlenül
suhannak el,
hogy mindez szinte égi már, oly tiszta és
oly súlytalan.

Ó, boldog béke tengermélye! Csöndesül
a fájdalom.
A holtak édes szíve lágyan itt dobog
szívem fölött.
A tornyon egy rigó dalolja fönn az Úr
dicséretét.
Lélek, te is dalolj vele; köszönd meg ezt
a szenvedést.

1946. július

Szekey Andorné: Fohász

Virágbontó tavasz üde reggelén,
Mely fakadó, zsongó éltet tár elém,
Lelkem hálazsolozsmája száll feléd,
Hogy ezt, Uram, ismét látnom engedéd.

És ha alkony fátyla borul a tájra,
Kis harangunk csengő-bongó szavára
Szívem esdőn újból Hozzád emelem,
Óh, virrassz fel holnapra is, Istenem.

1923

Weöres Sándor: Hajnali harangszó

Lassú, lassú, álmatlan éj ez.
Már a hajnali harang dalol, dalol.
Még sötét van, de halaványul az ég
és szívó-kút csikorog valahol.

Kemény torony lóbál kemény hangokat,
fehér udvarokat sző át a dala,
mint pók az ágakat s én ringok a hálón,
mint a bölcsőben ringtam valaha.

Oly hajnal ez, mint mikor megszülettem,
vagy mint a másik, ami eltemet.
Mennyi-mennyi nappal és éjjel csíkozza
kétféle színűre az életemetHarangszó béleli a koponyámat,
éj és nap köve közt így őrlődöm én.
Farkával megcsap, körülnyal a reggel,
akár borját a tarka tehén.

Baka István: Csak a szavak

Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad

testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név is szó majd
kiszabadulva partot ér

csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol

a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni kötetképPatriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf