Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XVI.
Újra meg újra előkerülő téma, hogy elhatározással, akarattal, tanulással, gyakorlással különleges teljesítmények elérhetők-e, vagy – bár ennek a mozzanatnak van jelentősége – mégse ez a meghatározó elem, hanem a tehetség, a kellő időben való kezdés, a rátermettség. Különböző kutatási eredmények, elméletek, hipotézisek, ideák, tudósítások láttak, látnak napvilágot (pl. K. Anders Ericsson, Brooke Macnamara, Malcolm Gladwell, Josh Kaufman)
Van, aki azt állítja, hogy tízezer óra foglalkozás, gyakorlás bármilyen adottság kifejlesztéséhez elegendő. Más azt mondja, húsz óra kell ahhoz, hogy olyan szintre kerüljünk valamely foglalatosságban, amelyet már élvezni is tudunk. Valóban érdekes téma ez, különösen a zene világában.
Itt van mindjárt a mi Cziffra Györgyünk, akit Dohnányi Ernő nyolc évesen vett föl a Zeneakadémiára, aztán a XX. század dereka nem csak lelkét, kezeit is többszörösen meggyötörte, mégis ő lett, ő maradt a század egyik legnagyobb virtuóza. Vagy említhetném Arthur Rubinsteint, aki elismert, nagyra tartott művészként is – középkorúként – napi tizenkét órákat gyakorolt. Aztán Geyer Stefi hegedűművész, Bartók nagy szerelme, aki már tizenkét évesen ünnepelt művésznek kijáró tiszteletet vívott ki magának, viszont fellépései előtt még gyakorlásra sem volt szüksége.
E sorok szerzője példának okáért nagyjából fél évszázadot szánt arra, hogy egy hangszeres műfajban, a zongorázásban egyre előbbre jusson. (Az ma már megállapíthatatlan, hogy ez alatt az idő alatt mondjuk 4500 órát gyakorolt-e összesen – két naponta fél órát – vagy akár átlagosan napi fél órát, amivel legalább 9000 óra adódik.) No persze hiányzott a napi minimum két-három óra átlagban, és az igazi céltudatosság, rendszeresség, így a határ nem a csillagos ég lett, hanem csupán a csillagtalan föld és persze a napi jóérzés, mely egy-egy kisebb darab megszólaltatása során hullámzott szívén. Nem a kitárulkozás vágya hajt (bár legtöbbször a személyes az, ami megérint), hanem a jelenség fürkészése, amikor megemlítem a következő kis eseményeket: a múlt század hatvanas éveinek végén lehetett az első vizsga, amikor is a vizsgabiztos a hangszer mellé állva közvetlenül és jólesőn figyelte a tehetségesnek mutatkozó kisdiák játékát; a következő évben a zeneiskola megszűnt és a kis zongorista tanáránál, mint magántanárnál tanult tovább. No, ez a kapcsolat nem működött felhőtlenül, aztán pár év múlva a tanulás meg is szakadt. Hogy-hogy nem – és ez már a hetvenes évek eleje lehetett, amikor Ránki Dezső és Kocsis Zoltán Kossuth-díjat kapott és hangverseny-körutakat tett nem csak külhonban, de itthon is: a szóbanforgó diák beült egy ilyen koncertre, ahol Chopin-művek csendültek föl. Akkora élményt és hatást (katarzis!) váltott ez ki benne, hogy most már amolyan autodidaktaként folytatni kezdte a zongorázást, mely ezt követően jelen ideig töretlenül tart. Érettségi előtt - valamely véletlen- vagy inkább sorsszerű esemény kapcsán - pártfogásába vette egy idős tanárnő is, bizonyos Hencz Anna, aki kis magániskolát működtetett, és az év végi vizsgákra a Zeneakadémiáról hívott művészeket. E sorok írójában is sokat látott és Falvai Sándor zongoraművészt hívta meg, aki ugyan nem volt elutasító (zongoratanári pálya elérhető), de azért megmondta, hogy a művésziről már lekésett. Tarkítják ezt a nagyon hosszú időszakot a budapesti kántorképzőn folytatott tanulmányok, meg egy „mesterkurzus” Martonvásáron, amit Erkel Eszter Svájcban élt zongoraművész-tanár tartott. E hosszú mesélést csak arra szánom, hogy láttassam, sok-sok gyakorlás is benne van ebben a jó ötven évben, de - bánat ide, bánat oda - igazi mesterré mégsem vált az érintett.
Most említenem kell két másik esetet. Az egyik zenei pályázó nagyon kedves barátom, akihez a gimnáziumi évek óta töretlen barátság fűz. Botfülüként, bár zeneszeretőként indult és élte életét bő fél évszázadon át, amikor is úgy látta, elérkezett a cselekvés ideje: beiratkozott az egyik pesti zeneiskola hárfa tanszakára; csináltatott magának a ritkaságszámba menő hazai hárfakészítő mesterek egyikével egy csinos kis házihangszert; lassan megtanulta a kottaolvasást, csüggedetlenül gyakorol és pár év alatt annyit fejlődött, hogy tavaly karácsonykor már kis zenei produkcióval lépett föl a templomban, sőt más helyekre is meghívást kapott.
A harmadik példa embere szintén alacsony affinitást mutatott mind a zenével (hangszeres játék) , mind az énekléssel kapcsolatban; a dallam tisztán éneklése is gondokat okozott számára; aztán valahogy elkezdett tárogatózni; ahogy egy-egy szerény dallamot, dalt már pedzett, föllépett vele ünnepi alkalmakkor: ötvenhatos megemlékezésen, a negyvennyolcas forradalom évfordulóján és egyéb kitüntetett napokon; játéka nem volt művészi, nem volt hibátlan. Csinálta és csinálta. Nemrég olvasom, hogy a Hazatérés templomban valamely jeles ünnepen, nagy formátumú, befutott művészek társaságában adott elő ő is tárogatóján. Nem akartam hinni a szememnek, de ez a tény.
Elsőkből lesznek utolsók és utolsókból elsők. Nos, mik a legfontosabbak ahhoz, hogy akár előadóművészekként lépjünk föl? A tehetség, a magunkban való hit, a céltudatos hosszú éveken át tartó gyakorlás, a töretlen optimizmus? A három eset azt igazolja, hogy ha nem is tízezer óra alatt, de kitartással és hittel és akár szerény tehetséggel is többre lehet vinni, mint igazi tehetséggel, de kellően nem tisztázott, nem érvényesített iránnyal. S kell a mind magasabbra-jutás szenvedélye, mely nélkül a tehetség is megreked, sőt elsorvad.
Az új úton érdemes tehát elindulni. Sohasem késő.
