Féja Géza: Szent István népe
Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…
A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait.
Fölény – de nem bánt.
Tavaly, hogy délnek vitt utam,
Emberfia jöjj el! jöjj el!
