Jókai Mór: A munkácsi rab

    «Minden madár oda repül, a hova kedve tartja.
    Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogyha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.
    Csak én nem mehetek.
    Nem mehetek, nem eresztenek ezek a láncok.
    Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a lánc, oly szomorúan, mintha mindenik gyűrűje egy-egy koporsószegből készült volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem a kövön, nappal a kő terhe fekszik keblemen.
    Hajh, e kőbe vannak verve láncaim.
    Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?
    Van-e még napvilág oda künn?
    Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?
Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kígyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.
Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul erőlködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s mikor láncaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú hó lefolyt. Miden hóban egyszer kapok kenyeret és vizet.
    Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy láncszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyíláson, egyetlen atomja annak a közáldásnak, mely mindenre egyaránt kiölik s én érzem, hogy mint a pincébe elásott növény, felfognék addig egy nyílásig nőni s kinőnék börtönömből. – – –
Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legijesztőbb fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka mindennek a mi él s térdre hullt és fogadásokat hazudott annak a lénynek, kit boldog perceiben megtagadott.
    Én ott sem imádkoztam. Mikor, mint az üldözött vad futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát» ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor utamon három-négy falut találtam egymás után, melyekből minden élő kiholt; az útfélen sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét s a templomok körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arcokkal kiáltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» – én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt lenn, a tömlöc fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és nehéz láncaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és arcommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben! –
    – Érzem sujtoló kezének látogatását. Imádság? kétségbeesett szív imádsága! átmehetsz e börtönöm vastag falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!
    Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem, amit adtál, vedd el tőlem ezt az életet s add annak életéhez, kit tőlem elvettél. Add neki mind azt az örömet, amit nekem nem adtál; adj neki annyi áldást, amennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könnyeim hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint amily sötéten hagytad tömlöcömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszebbikét, kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét vihara? Légy vezetőjök a vihar között Mindenható! Engem pedig engedj meghalni és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak múlni, miért volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh, tégy semmivé, tégy semmivé! amen, amen!»