Radnóti Miklós: Marconnay Tibor új versei

        [Nyugat/ Világtükör, 1936.8. szám]

Hát minek nyomorítsam szabályokkal véremet, versemet,
mikor teljesen sodor a természet és nincs egyébb
törvényem, mint az én természetem!

írja Marconnay Tibor már a Kacagva tört ki a faun a Pagonyból című régi verseskönyvében s a formát bontó költői vérmérséklet izzása érdekesen színezi át a dús, izgatott nyelvű és lélekzetvételű verseket. A készenkapott formán belül indul meg az a bomlás, mely Az Ember ellen szabad lejtésű és nyitott tirádáival fejeződik be s nyer eszmeileg is végső megfogalmazást. Ennek a minden bizonnyal tudatos és szerves folyamatnak reakciója, illetve feldolgozása a Világtükör szonetthalmaza. «Ábrázolja a tűnő világot, hogy így megőrizhesse», - írja utószavában Marconnay. Az ábrázoláshoz is, a megőrzéshez is forma kell s a formát bontó költő újra formát teremt. A képalkotására s nyelvezetére oly jellemző fölfokozottság és izgalom, mely eddigi verseinek velejárója volt, most megszűnik, ábrázoló képeiből hiányzik a belső indulat és nyelvének izgalmát a hang állandó nemessége váltja fel, a nyelv biztosabb, a költői közhelyektől tisztább, de gondolatibb lett és a változásban színeit vesztette.
A változást és e változás jellemző jegyeit szépen érzékelteti a Forrón susog a nyárfa is, mely először a Kacagva tört ki a faun a Pagonyból című kötetében jelent meg és melyet átírt formában közzétett a Világtükörben is. Összehasonlításul idézem két különösen kínálkozó versszakát; előbb régi, azután új, átírt formájában:


Alföld borong holdfényben és
lágy halmok barna púpja;
milyen vitézt temettek el
e bús tájon? Ki tudja?
- - - - - - - - - - - - - - -
Sötét gallyak a gyors vizen, -
mily furcsa, éji rajzok; -
fut az ezüstös halk zene,
mely engemet fölajzott.
- - - - - - - - - - - - - - -
Holdfény, alföld. És távolabb
barnás vonású halmok,
a harcosról, ki porlad itt
az alkonyban, ki hallott?
- - - - - - - - - - - - - - -
Rezzen a gally a gyors vizen,
megrezzennek a rajzok,
rezzen a halk, ezüst zene,
mely itt mindent fölajzott.


A képalkotás és a nyelv régi és új állapotának viszonyát világosan mutatják a képek, melyek vizuálisból magyarázóvá lesznek, az utolsóelőtti sorban a fut és rezzen változása, a második szak új formájának ismétlései és az utolsó sor személytelenítése. A változásban tagadhatatlanul van valami versellenes. Marconnay lényegsűrítésnek nevezi költészete új állomását s valóban az eredmény valami ilyesmit mutat. E kísérletben pedig nyilvánvalóan a vers jár rosszul. A költői nyelv hatásának lényeges összetevője az, amit az új nyelvesztétika Bally után nyelvenkívüli valóságnak [La réalité extra-linquistique] nevez; a nyelvvel kifejezhetetlen és kifejezetlen érzelem a szavakba beleértett asszociációk folytán fejeződik ki és emelkedik költői magasságokba. Marconnay lényegsűrítő törekvésében a szavak megmaradnak pusztán szótári valóságukban és ez a tudatos aszkézis nem válik a költői nyelv javára. Ezzel kapcsolatos, hogy a Világtükör szonettje, - a magyar szonettet több síkon is újjáteremtő és megteremtő Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád után - hősi, de anyagszerűtlen kísérletnek hat.

Ha vezércikk versem, úgy hát vezércikk,
de, ha szonett, legyen az én szonettem,
keményen ég és föld között lebegjen,
min a pacsirtadal világa érzik.
A kusza sors száll itt feléd a rendben,
«Nem lázadsz hát soha» ha néha kérdik,
fürgén felelem: «túlzottan». Ezért itt
a vers a torz élettől visszaretten.

A vers a torz élettől visszaretten, menti magát és a megtaláltnak vélt formába menekül. A mindent szonettbe-törés hősisége gyakran közeljár a rutinos és kényelmes formataláláshoz, a szonett maga pedig egy könnyedén megoldott, de egyszerű feladathoz. Ennek az utóbbi szempontnak említése, mely különben nem lenne fontos, - a szonett lényegéből folyik és természetesen nem vonatkozik a kötet csúcsdarabjaira, a Titokra, a Hajnaltól estig két szonettjére, a Legendára, a Komoly megbánásra és a többire, melyek a Kacagva tört ki a faun a Pagonyból és Az Ember ellen gazdag ziláltságából letisztult és érett darabok. Ezekben bontakozik ki nyelvezete teljes érettségében és képalkotó készségének tiszta művészete.

De jő az est. Erdőt rezget fuvalma,
bús ágak végein bronz gömb az alma
s a kobalt égen hold száll. Ne beszélj.
Zeng a harang. S a szertepazarolt hang
búrája rádborul. Nyügöz a roppant
tülkös, zömök, bölényfekete éj.

A formakérdés fölvetése azonban elsődleges, mert Marconnay hisz abban, hogy a Világtükör a nagy megtalálás, problémáinak megoldása és fölszabadulás s ez a furcsa tudat végigvonul a könyvön:

Most végre fölszabadul friss igém,
most csillan legüdébben rám a hajnal. -
Ó ifjú szándék! Most elérlek én.
Már nem dobálódzom titán szavakkal,
már túl vagyok minden meddő vitán,
a kemény múlt s jelen oly tettre sarkal,
mely torz tulzások nélkül is titán.

S később:

Mert most szétoszlatok minden zavart
s szívem, kit a görcsös vágy fölkavart
művében, lám, mindent simán feloldott.

Marconnay gazdag oeuvrejéből folyik azonban, hogy a Világtükör költészetének jelentős, termékeny és termékenyítő állomása csupán. Az önmagával szemben támasztott igény a legmagasabb, a költői kísérlet hősi. A mindenséggel küzd minden versében, «hogy mindent megformáljak, hajt a vágy» - írja és érzi, hogy övé «a föld színe s a tenger tükre» s a «győzelmes tajtékban elmerülve» a művet kívánja menteni. S ez egyben biztosítéka is annak, hogy költészetének betetőzése nem lehet egyetlen rátalálás. A lélek sokrétűbb, művészi eszközei gazdagabbak. A költői magatartás ritka nemessége pedig előkelő helyet biztosít a könyvnek Marconnay költészetében és nemzedékének könyvei között.


Hál Istennek senkise törődik velem…

Hál istennek senkisem törődik velem,
gyűrötten, rongyosan, mint vagabund
járom a vasárnapos uccát, szagolom a reggelt,
mint ki tegnapot s holnapot egyaránt felejt.
Magamhoz csalok s cirógatok egy fekete macskát,
ki épp ugy kóborol akárcsak én. Eleresztem
s csendes közönnyel nézek utánna,
befordulok a Luxembourg kapuján,
ugy nézem a rózsák pompáját, mintha mind
enyém volna. Majdnem egyedül botorkálok
a kedves szobrok közt, a szökőkutnál,
mely épp nekem csillantja sugarát.
Pár koránkelő labdáz a homokon, szabályos fasor
hajlik föléjük, hatalmasan. Odébbmegyek
nagy csöndben ülök le egy padra ujságot böngészni.
Olykor a vigan szökellő feketerigókra
vetek egy pillantást s lyukas zsebemből
morzsát vetek egy rubintszemü galambnak,
ki hangos szárnycsapással távozik, elrepül,
pázsit fölött, amely lágy mint a bársony és tengerzöld.
Jólesik még bóbiskolni egy kissé, aztán hazafelé
ballagva meredek a ragyogó kirakatokra,
meg az uriemberekre, akik lábukat ugy emelgetik
mintha mindig valami akadályon kellene átlépniök.
Egyiknek-másiknak megakad rajtam a szeme egy percre,
ámul, hogy illik közönséges ruhámhoz homlokom, mely sugaras, mint a bronz
és ekközben kialakul bennem a vers és ajkamon vigan csendül a füttyszó.

***

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf