Katolikus népének régi székely himnusz
Ó, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban erősségem,
Ínségemben lágy kenyerem.
Vándor fecske sebes szárnyán,
Vándor legény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus áldd meg Erdély földjét!
Vándor fecske haza talál,
Édesanyja fészkére száll.
Haza jöttünk, megáld majd a
Csíksomlyói Szűz Mária.
– Jordanes és Kézai Simon krónikája nyomán –
Történt egyszer, hogy Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotisz mocsarai között bolyongtak. Ekkor hirtelen egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, ők pedig mindjárt üldözőbe vették.
Futott a szarvas, majd nagy hirtelen nyom nélkül elenyészett a vadászok szeme elől. Sokáig keresték, de sehogy sem tudták megtalálni.
– Ilosvai Selymes Péter költeménye nyomán –
Nagyon elbizakodott a cseh király és császár, elbizakodottságában gőgös levelet írt Lajos királynak. Nem is levél volt az, hanem parancsolat, amit teljesíteni kellett. Azt írta a cseh király:
„Fiam, Lajos! Jó Magyarországnak adóját tetőled most kívánom. Parancsomra udvaromba személy szerint eljöjj, és énelőttem a tiszteletet bemutasd. Már tizenegy király eljött udvarlásomra, ne várasd őket, mert te leszel a tizenkettedik.
Károly, a csehek királya és császára”
– Heltai Gáspár krónikája nyomán –
Amíg Mátyás király a csehek ellen hadakozott, a törökök felbátorodtak, egyre feljebb vonultak, végre a Száva folyó partján erős várat építettek, és ezt Szabács várának nevezték. Amikor pedig meghallották, hogy Mátyás király Magyarországra visszatért, Szabács várát mindenképpen megerősítették, és a sereg legjavát a vár őrizetére küldték.
Andris fölmászott az öreg diófára, és egészen fönt, ahol deszkadarabokból kényelmes helyet tákolt össze magának, leült és körülnézett. Messze ellátott. A falu, a templomtorony, az erdős hegyoldal, a rét, a kis patak, minden a szeme elé tárult most, és összeszorult a szíve: milyen sokáig nem láthatja! Holnap viszi a vonat a város, az iskola felé, s mire hazajöhet, hó borítja már az erdőt, rétet. Pedig most alig kezdenek még sárgulni a levelek, a fák gyümölcssúlya alatt roskadoznak. – Olyan szép minden! Andris sohasem látta még ennyire szépnek a faluját és sohasem érezte még, hogy ennyire szereti.
Odabent édesanyja csomagolt. Rendre rakosgatta a ládába kisfia ruháit. Aztán a legszebb piros almákra, legfinomabb körtékre s mindenféle jóra került sor. Ne éhezzen az Andris gyerek abban a nagy városban!
Személyesen ismertem a történet egyik szereplőjét. Nyugodt, jól egyensúlyozott férfi volt. A szeme a magába tekintő emberé; egyike azoknak a szemeknek, amelyek túl sokat láttak a háború borzalmaiból. Akkor már tábornok volt, de inkább tudós, mint katona benyomását tette. Ez a típus különben eléggé ismert, hiszen a nagy Moltke is ilyen volt. Én első pillanattól fogva igen rokonszenvesnek találtam.
A fák dideregve futottak el a vonat mellett. Futottak a fagyos rögök, a tört kórójú tarlott mezők, a sápadt halmok. Mintha a halál csordája volnának s hátul hosszú, fekete ostorral kergetné őket egy akolba a könyörtelen pásztor.
Hárman ültek a harmadosztályú kocsiban. Egy sárospataki borvigéc, aki Nagyváradon ült fel s azóta vastag bőrszivarát szopogatja. Egy örmény, aki a fűtetlen kocsiban hol a kezeit, hol a lábait rázza s azt hiszi, hogy a rázott hideg, meg ráadásul a fáradtsága kevesebb baj, mint a heverő fázás. De talán így teszünk mindnyájan, talán az élet rohanó vagonjában is azért rángunk, vitustáncolunk hitet, tagadást, politikát, festményt, drámát, filozófiát, háborút és békét, hogy az állomásig ellopjuk magunk az örök semmi hidege elől. Az örmény különben disznókereskedő volt, minden ujján aranygyűrű, nyakán piszkos, zsíros kendő.
Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.
- Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat – mondotta magába. – Ezen a délután tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.
Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.
- Jövök, ne féljetek! – mondta, és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, ha ugyan vad püspök volna a világon.
/VI. rész/
Végülis kopár tetőre értünk, ahonnan a látóhatár már egészen ködbe veszett, de volt ott egy turistaház, ahol ételt és italt lehetett fogyasztani. A turistaház étterme éppen olyan zsúfolt volt, mint bárhol nálunk, és az önkiszolgálás még az itthoninál is sokkal körülményesebb volt. Az asztalok mind foglaltak voltak. Elhatároztuk, hogyha másképp nem, állva is elfogyasztunk egy tányér gulyást. Mivel a feleségemnek nagyobb gyakorlata van a sorbaállásban, ő vállalkozott a nem éppen egyszerű akcióra. Meglepetésemre viszonylag gyorsan és oldalán egy magyar fiatalemberrel tért vissza. A fiatalember, aki Szabó Sándor néven mutatkozott be, meghatott örömmel szorongatta a kezemet. Aztán az asztalukhoz vezetett bennünket, azaz egy hosszú asztalnál lefoglalt sarokhoz, ahol ott találtam a kedves arcú fiatalasszonyt, aki utánam utazott a repülő székben pici gyermekével együtt. Ez volt a családja. Egy alacsony termetű, de csinos osztrák asszonyka és a hároméves kisfiú.
Mily jóságokat szeretünk benned. Szépség, mily titkokat?
Nemzedékek sora szenved s a gyümölcs egy gyermek lágy tekintete,
Íme van egy leány, akinek szeme csillog s a hangja szigorú,
és komoly és tiszta.
Egy másiknak kis mosoly ül szemében.
Ó talán nem is tudja.
Gyönyörű felnőtt teste fölött szemében
egy baba ül s mint egy bölcső, kezecskéjével tapsikol.
A harmadik csak gömbölyű. De szelíd és szomorú gömbölyűség ez.
S ahogy nyakát hajlítja és átfog, ha táncol: jóság az is és halk szelídség.
Neked meg a hangodra vágyom. A tested
mért kábít százszor jobban, hogyha hallom
gondolatban a hangod különös
nyugtató szép zenéjét?
Szépség cserepei, honnan jövő és milyen
üzenetet betűzök bennetek?
Csakugyan ősz van:
már én is érzem!
Lassún csordul
szívembe a vérem…
Állok a tónál,
s a vizet nézem:
a halak sírnak
véres vízben!
Havat-é, esőt-é,
mit üzen a felhő?
Havat is, esőt is,
hamvas bokorerdő.
Terelgetem nyájam őszi erdőszélen.
Minden kis virágát összekeresgélem
az őszi mezőnek.
Élet-erdő mélyén méla zene szólal:
muzsikál a Halál, sóhajok vonóval
muzsikál a fákon.
Ősz, te zsámolyodhoz bízón borulok,
Szép halk a neved s az arcod sápadt,
És nagy megértések szomorúsága
Hervasztja a szádat.
Ősz, én csak úgy bolygok az élten át
És soha senki meg nem áldott,
Jaj, meghalok belé, hallgass meg
S mondass vélem el egy miatyánkot…
Semmi más,
csak egy férfinak
asszonya lenni,
szerelem mézét
kenyerére kenni.
Ünneplőn
enyhe bojtozni
gondsipkájára,
fánkot rózsázni
éhe tányérjára.
Betűt sem tudni…
S ha ő tollat márt,
együgyű szemmel
lelket bámulni
a
nagy csodára.
Zokog az ősz, levélkönnyében
A szívem is fel-felzokog.
Hol a virágos, a dalos nyár?
Hol vannak az aranynapok?
Hol vannak, hol? – Sugárözönben
Itt tündökölt a föld s az ég.
Szinpompájuk, ezernyi ékük
Dúsan pazarlák szerteszét.
Nem baj, ha verlek, mint a ménkő a fákat,
S bántlak, mint gyermek a kölyökkutyát,
Ebben a kéj a kínfakóján vágtat.
Hajad leszórva kis melledbe marni
Csípjen szagos test ízes vad zamatja
Mert jó fogadni, elvenni s akarni.
Itt vagyok, újra itten!
S te még a régi díszben
Állsz, én szép ligetem.
Utaidon bolyongok,
S a virágok, a lombok
Mind összesúgnak: Ismerem!
A sugár fenyőfék és a tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.
Kopár hegyeket látok,
és az alacsony novemberi hóból
csak nagy ritkán tör elő a fiatalos.
Még mindig csak a lelkemet adtam oda,
Annyi sok falat kell lebontani magamban,
míg eljutok az első csókig.
De a Te arcod előtt, melyet anyád szemén
kívül alig ért meleg érintés
s csak az élet húzta rá sötét árnyékait,
az éhséget, a szenvedést,
először fáj, hogy leány vagyok s őriznem
kell magam, mint valami kincset.
Ezerszer inkább lennék ízes szamóca,
melyre Te erdőbe tévedt éhes gyermek
örömtől csengve rátalálsz.
Emlékezés Prohászka püspökre
Hol egykor ő járt, júliusi csendben,
Most ezt az erdőt járom csendben én,
S a bükkös árnyon megcsendül szívemben
Egy halkszavú Prohászka-költemény.
A búsult lélek vigadozva jár itt,
Ha zajból, szennyből idemenekül,
Hallgatja titkok szent szimfóniáit
S a nagy magányban nincsen egyedül.
Krúdy Gyula emlékének
Ősz-vég. Jön, jön a Tél. Szegény
kis kikirics szűz félsszel int.
Szindbád, te örök vőlegény,
nézd, virág-menetrend szerint
megjött az utolsó kicsi
sóhaj-vivő postakocsi.
Be más volt a pólyásbaba-
Mosolyú hóvirág-fogat,
más az ibolyák fogata
s másképp hozott-vitt titkokat
a rózsák vagy a pipacsok
batárja, melyből tűz csapott.
Neidenbach Ákos/1945/ sikeres hegymászó és hegymászó oktató sok külföldi csúcson járt, de a Tátrához köti a szíve. Az itteni mondákat gyűjtötte össze Tátrai legendárium c. könyvében (2000). Ebből egy szép idézet, mely Isten kincseskamrájáról szól: „…a Lomnici csúcs közelében lévő Héttorony nevű bérc belseje Isten kincseskamrája lenne, melyet a Barát (Mnich) sziklaalakja őriz.
– Bonfini krónikája nyomán –
Hunyadi Mátyás szomorú fogságban élt Prágában, Pogyebrád György cseh király udvarában. Amikor Mátyást királlyá választották, Szilágyi Mihály követek útján értesítette erről Pogyebrádot.
A cseh király ebéd közben bontotta fel Szilágyi Mihály levelét, és ahogy elolvasta, Mátyást az asztalnál mindjárt feljebb ültette.
Mátyás ezen nagyon csodálkozott. Attól tartott, hogy a király tréfát űz vele. Meg is kérdezte tőle, miért kellett feljebb ülnie.
De Pogyebrád csak azt mondta, hogy várjon nyugodtan, mert ebéd után örvendetes, jó hírt fog hallani.
Erre Mátyás elhallgatott, de izgalmában még enni sem tudott.
– A Képes Krónika nyomán –
Minthogy a magyarok mindig pártoskodnak, és gyakran ok nélkül is változást kívánnak, sokan az urak közül trónkövetelőt hívtak az országba. Üzenetet küldtek Boricsnak, akit Kálmán király fiának tartottak, hogy jöjjön sereggel Magyarországra, mert a nép itt mindjárt melléje áll.
Borics pedig rutén és lengyel segítséget szerzett, és nagy sereggel eljött az ország határára.
Ezalatt a király is összegyűjtötte seregét. De ebben a királyi seregben sokan Borics pártján állottak, és egyre bujtogatták a többieket Béla király ellen. Megelégelte ezt a király, gyűlést hívott össze, és azt kérdezte az összegyűlt uraktól:
- Fattyú-e Borics, vagy Kálmán király fia?
A király igazi hívei erre azt felelték:
– Népmonda nyomán –
Történt egyszer, hogy Vak Béla király Felső-Magyarországra látogatott. Az udvariak még sohasem jártak arra, hát eltévedtek a sűrű rengetegben. Szaladgáltak erre is, arra is, kiáltoztak mindenfelé, de hiába, csak nem találta sem utat, sem ösvényt.
Ezalatt a király erősen megszomjazott. Szólt a szolgáknak, hogy keressenek forrást az erdőben. Futott a szolganép mindenfelé, de hiába; ugyan hol találtak volna vizet abban a rengeteg erdőségben?
A király pedig letelepedett egy tisztáson, és mind várta, hogy hozzák a vizet. Ahogy ott várakozott, egyszerre finom, eperillatot érzett. Tapogatni kezdett, s hát körös-körül ízletes földiepret talált. A friss gyümölcs annyira megenyhítette a szomjúságát, hogy már a vizet sem kívánta.
Az udvariak nemsokára megtalálták a kivezető utat, és a király kíséretével együtt egy falucskába érkezett. Ott mindjárt parancsot adott: azon a helyen, ahol epret talált, az erdőt irtsák ki, s arra a helyre építsenek egy nagy várost.
Teljesítették a király parancsát, a nagy várost felépítették, és Vak Béla látogatásának emlékére Eperjesnek nevezték el.
A régi jó időkben, mikor a cigányok még széptornácú, cserepes házakban laktak, élt egy kondorhajú, füstösképű, fehérfogú cigánylegény, akinek Bögöly volt a neve. Ez a Bögöly cigányelment egyszer ürgét fogni. Tudjátok, gyerekek, hogyan fog ürgét a cigány? Kimegy a rétre, magával visz egy vödör vizet és ha ürgelyukat lát, teli önti vízzel. Amint színültig van a lyuk, kimászik belőle az elázott ürge és a cigány könnyű szerrel elcsípi. Így tett Bögöly is. A lyuk megtelt vízzel, az ürge haragos csicsergéssel kipattant a föld alól, a cigány pedig nagyhirtelen ráborította a süvegét, hogy elfogja.
- Megvagy, ürge koma! – kiáltotta.
- Eressz, cigány, nem vagyok én ürge! – visított egy vékony hang a süveg alól.
Bögöly vigyázva pislantott a kalapja alá és ekkor ámulva látta, hogy amit fogott, az valóban nem ürge, hanem arasznyi kis földi ember. Az emberke barna bundát viselt, azért is hasonlított némileg az ürgére.
Magyar népballada
Jöjj meg Duna, jöjj meg, záporral, esővel,
Záporral, esővel s az én könnyeimmel,
Hajts el Duna, hajts el, apám kapujába,
Hadd rikojthassam meg, hadd rikojthassam meg:
Magyar népballada
Folydogál, folydogál a szép Duna vize, –
Azon mén, azon mén egy szép arany gálya,
Abba van, abba van egy csúf török vajda.
Arra mén, arra mén, komáromi szép lány, –
Két korsót karjára, úgy mén a Dunára.
Magyar népköltés
«Hová méssz, hová méssz kevély Ugron János?»
«Nyitravármegyébe Nyitra Katicához.»
«Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány,
Legelső hibája, sánta az a leány.»
«Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle,
Csináltatok neki magas sarkú csizmát,
Földig érő szoknyát.»
