Berde Mária: A vinnavári lakoma*

Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán? –
Szívem megkondult, mint harang s indultam a harang nyomán…
Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgy-virág nyílt és kökény.
És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött,
Megszólítottam, ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött.
Hangjától úgy zenélt az ég, mint megpendült kristálybúra,
És szólt: az ottan Vinnavár és vár rád Vinnavár ura.
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt,
És fürge szolgálattevők hozták az enyhítő pohárt,
Álomzenével üdvözölt csillagboltos márványterem,
Arany volt ott minden kehely és minden öltözet selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack,
Mosolygó alma kacagott, csilingelt a csengő barack.
És körbe repke ifjú raj zsongott, mint méz körül a méh,
Orcájukon szebb volt a fény, mint szent malaszt ha hintené…
–  – s fején tiarás-glória, testén lobogó lángruha,
Szemében örök hatalom… ott dőzsölt Vinnavár ura!
Szeméből egyetlen sugár, minek is több avagy tovább,
Felérepült a balga szív, elébetört a gyenge láb –
Rebegtem: üdvözöllek én, mint az örökkön egy királyt!
S ő felkarolt, ölére vett, aranykelyhéből megkínált.
Ittam mohón, ettem mohón s elhittem én az éneket:
„Örök vasárnap a világ, itt sohse érünk pénteket…”
Erembe tűz, agyamba tűz… s két karba ájult két karom…
Jaj megfogott, mint vasbilincs, a vinnavári hatalom.
–  –  – És mindig új tál, új pohár és mindig új étel-ital,
Új dal és új vendégsereg és mindje zsenge-fiatal.
És mindig új tánc, új zene, mindig forróbb az ölelés,
És mindig új éh-szomjúság és minden csók és mind kevés –
Zengő kacajban jár körül közöttünk Vinnavár ura,
Körötte száz apródfiú, mosolyuk tündöklő-fura,
És mindje vékákat cipel s a véka színig színarany…
Felkacag Vinnavár ura: „Ide boldog, boldogtalan!
Töltsétek színig zsákotok, kötényt, zsebet és zsebruhát,
Sírig megemlegessetek, az örök Vinnavár urát!
Kakas kiált… az ég fakul, csillag vakul, siessetek,
Az éj lejárt, de itt a kincs, örökkön emlegessetek!”
És térdre hullt a balga nép és balgán térde hulltam én,
És minden ajkon hálakelt és könnycsepp mindünk két szemén:
„Szegényen s éhesen jövénk, lakottan s rakottan megyünk,
Hozsánna Vinnavár ura, urunk, királyunk, istenünk!”
Kacagott Vinnavár ura, kacaja csengett, mint a kés:
„Másé az új nap, új öröm újfent a vendégeskedés.”
De míg a kapu ránk szakadt, ajkunkról hála gyöngyözött,
Lent vén szipirtyó vihogott és vérrel tüskét öntözött,
„Hihi… hogy szolgált Vinnavár?” fogatlan ínye vigyorog,
Hangjára felnyög fent az ég, mint messzi mennydörgés morog.
Megyünk, de tagunk, mint ólom, bár mintha könnyebb vón batyunk,
A szívünkön nagy szívfogás, de hallgatunk, még hallgatunk…
–  – Együnk sóhajt most s lopva néz, a másik félénken kitört:
„Annyi aranypohár után s oly égedelmes szomj gyötör.”
S a harmadik: „Ha két napon nem ettem vón, úgy éhezem.”
A negyedik: „Lábam nehéz, mindjárt letör a két kezem…”
És megvonaglik minden ajk és minden orca kínba ráng,
Falat kenyérért, korty vízért esd száraz ínyünk, szomjú szánk.
S kibontva könnyülő batyunk… oh szemfényvesztés, iszonyú!
Minden arany kopott kavics és minden drágakő hamu…
Gyomrunk üres, batyunk üres s üres szívünk majd meghasad,
És fentről Vinnavár ura tombolva, őrjöngőn kacag.
S kiált: „Bohók, bohók, bohók, bámulva kong a szívetek,
Kiloptam onnan egy rugót, amíg ölemben ültetek…!”
s nyittatja újra a kaput, toborzza az új híveket,
S mi hasztalan lelkendezünk, szemünk vakult, fülünk siket –
Mert írva van: mindenkinek terítnek egyszer Vinnavárt,
Megnyitják érte a kaput, megtöltik érte a pohárt.
Fölbúg szívében a harang, tapossa a harang nyomát,
Hogy végiglakja és lakolja a vinnavári lakomát.  

* Vinnavárról tartja  az ungmegyei nép, hogy annak ördöngös ura
pompás lakomával, ajándékkal halmozta el vendégeit, de
a várat elhagyva, azok szörnyű éhséget éreztek és kincseik
hamuvá váltak, mert minden, amit élveztek és kaptak,
szemfényvesztő csalás volt, ördögi praktika.