Jékely Zoltán: Éjfél

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:

a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reálja lel.

S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melytől gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?

Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,

mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…

József Attila: Flórának

Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék,
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

szozattovabbacikkhez

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszöntésben
És miden összetévesztett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Laurisin Lajos: Vallomás

A szellő rólad súg mesét,
Ha az égbolt kékes-setét.
Téged sugároz rám a nap;
S az árnyék lombos fák alatt
Tebenned ad énnekem enyhet.
Te vagy, kiben én megpihenjek!
Rólad dalol a madár ajka,
Te fájdulsz bennem zsongón, sajgva
Terólad zeng az estharangszó,
A társtalanul légbehangzó.
Neved ritmusát zúgja szívem,
Téged rajzol az álom híven!
Számomra csak Te vagy az Élet,
Az öröm, melytől szerteszéled
Szívem egén a ködös bánat…
Szeretlek! Kívánlak! Imádlak!

1940

Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek,
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád,
csöndes játékait a képzeletnek:
látlak s nem látlak, drága nevedet
csengi csendülő szívembe szíved,
de percenkint újra elvesztelek:
csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

Lisznyay Kálmán: A Matóczky udvarában

A Matóczky udvarában
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.

Imádkoztam istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!

Kiss Menyhért: Szeged

Az iszapként úszó vörös áradatban
Igéretföldjeképp ragyogsz a magasban.
Sóhaja, reménye sok bolygó magyarnak,
Kik hazaárulók lenni nem akarnak,
Ide csábította mosolygó kék eged:
Szeged…

Itt még a házakon trikolor lengedez,
Ha nem is Óceán, de magyar tenger ez.
Itt nem akasztanak, nem is fosztogatnak.
Szelíd bűbája van nyári alkonyatnak,
Lágyan simogat meg a lelked, a szemed:
Szeged…

Mint a keresztény megy, lázzal, lelkendezve,
Messiást megszülő, messzi Betlehembe.
Jönnek, menekülnek, szenvedő magyarok,
Mert szebb magyar jövő hajnala itt ragyog.
Álom, vagy délibáb, amivel hiteget:
Szeged…

Álom, vagy délibáb, magyar sors, akármi,
MI tudunk küzdeni, bátran nekivágni,
Társtalan, egyedül, Duna-Tisza ölén,
Komor fenségében vár a magyar bölény.
Felséges nagy harcát veled küzdi, veled:
Szeged…

Lesz még egyszer ünnep, ível a szivárvány,
Te voltál a párnánk éjnek éjszakáján.
Te voltál a jászol, ahol megszületett
Véres, könnyes, jajjos szent Hazaszeretet.
Koszorúk, virágok fonják be szép fejed:
Szeged, magyar Szeged…

1919. július

Szemlér Ferenc: Báró Kemény Zsigmond

Báró Kemény ZsigmondBáró Kemény Zsigmond emberi, írói, politikusi egyéniségét úgylátszik csak most leszünk képesek valódi jelentőségében megismerni. Nem mintha életében és halálában nem kísérte volna az értők megbecsülésére!… Az a szűkreszabott kör, ami a magyar irodalmi közvéleményt jelenti, Keményt kellő időben tudta méltányolni. A Bach-korszak éveiben szinte-szinte irodalmi vezérnek számított, különösképpen tisztelték benne az európai látókörű politikai írót, pár évvel halála után Gyulai, Péterfy, Riedl, Beöthy méltatták nagyszabású munkásságát, sőt születésének százéves évfordulóján, mikor a 48-as szabadságharc katasztrófájának felnagyított mása készülődött Európa fővárosaiban, a hivatalos irodalmi Magyarország, ha nem is visszhangos, de bensőséges ünnepléssel áldozott a nagy író emlékének. És mégis mindez valahogy a felületen zajlott le, valahogy mellékesen és oda nem tartozón! A gyász meghúzódott az irodalmi társaságok gyérenlátogatott széksorai között, a bírálók megállapításai kitűnő széptani értekezésekké száradtak, de mindezek mögött nem magasult fel ama komor, nyugtalanság-tépte egyéniség, akit 1875. karácsony előestéjén csak néhány rokon kísért ki utolsó pihenőjére, mert az utakat befútta a hó.

szozattovabbacikkhez

Tabéry Géza: Zord idő

Báró Kemény Zsigmond az 1848/49-i szabadságharc leveretése után Nagybányán, Thurman Antal házában rejtőzve írta legnagyobb regényét, a „Zord idő”-t. Ezt a verset a bujdosó regényíró emlékére írtam kegyelettel.

A kétszáz éves hárs zúgott a szélben
Thurman úr csöndes, nagy kertje felett,
Acéltollával éjjel hessegette,
Tegnap Világos, ma szörnyű setétség…
Lesz-e még hajnal, vagy a ködhomály
Oly végtelen a szabadság felett,
Mint Nagybányán az örök bányaéj?

A Thurman-házzal szemben gót torony
Tövén a templom nemrég beomolt.
S ha estelente lopva kisuhant
Rövid sétára a nagy menekült,
Lába szétzúzott márványba botolt.

Zord idők jártak akkor is,
Mikor még új volt a leroskadt templom,
Mikor még templom és torony
Együtt karcolta kőcsipkéivel
Mohács után az első zord időt.

Most árva torony felett világított
Magyarországnak árva csillaga,
… „Zord idő. Regény. Kövesse kiki
Vezércsillagát!”

Telek olvadtak és nyarak befagytak.
Álmok foszlottak szertesztét Klapkáról,
Dátumos remény ezer visszahullt,
Amíg nagylassan engedett
Negyvennyolc után a második,
Bujdosó költőnek Mohácsnál kutyább
Zord idő.

Derült azóta ég és beborult.
Dalolt a nép és új halálba hullt.
Intett szebb jövő s visszatért a múlt,
De múltával két régi zord időnek
Miben higgyen, kinek harmadik
Adatott újult végzetül?
Hol az új fény a vén torony felett,
A sorvadt jelen gyászéjszakáidban?

Szelíd kiégett arcból kék szemek
Sütnek csillagként reánk valahonnan,
S mint morzéjel egy messze túlvilágból
Villan s zárul le pislogva a szem.
A hol írónak néma nézéséből
Int a Zord idő régi jelszava:
– „Kövesse kiki vezércsillagát!”

Szerző ünnepi versül olvasta fel a K. Zs. T. 1929. XII. 2-i díszülésén.

Radó Antal író, költő, műfordító, irodalomtörténész

Rado AntalA sváb többségű Móron született 1862. június 29-én, asszimilálódott zsidó családból, apja Róder Adolf népiskolai tanító, szerkesztő és író a vasmegyei Rohoncon, majd Szombathelyen működik s így e helységekben teltek el Radó Antal gyermek- és diákévei, végezte tanulmányait a szombathelyi premontrei kanonokrend főgimnáziumában, 1871-től 1879-ig. Mély hatással volt ifjú évei lelki világára egy premontrei szerzetes-tanár, Sebesy Kálmán, aki legjobb diákjait azzal tüntette ki, hogy elhívta őket szállására s megmutatta nekik azt a bilincset, melyben a szabadságharcban való részvétele miatt raboskodott. Az írásvágy, amely az autodidakta apát tankönyvek és tengődő újságok írására sarkallja, a fiúban is korán megszólal.
     Öt azonban már a múzsa is homlokon csókolta, azért verseket ír és műfordításokkal próbálkozik. Csak tizennégy éves, amikor már sorra jelennek meg a versei nemcsak a papa lapjában[Honpolgár, melynek 17 éves korában társszerkesztője lett s melyben magyar költőket fordított németre], hanem a német tanára, a nagynevű Lipp Vilmos által szerkesztett Vasmegyei Közlönyben is, sőt a szomszédos megyék lapjaiban, Zalában és a Sopronban is. A gimnáziumnak végig jeles tanulója. Nem mindennapi érzéke van a nyelvekhez. Latin és görög tudásának alapjait gimnáziumi évei alatt fejleszti és erősíti meg annyira, hogy mindjárt írói pályája elején latin és görög költő műveit bemutató antológiával jelentkezhet. Csak 1879 őszén egyetemi tanulmányai miatt költözött Budapestre. De onnan is még sokáig hazajárt vakációzni, később szülei látogatására, hiszen apja Róder Adolf még 1893-ig szombathelyi lakos maradt. Ide kötötte a hivatása, mert a szombathelyi izraelita elemi iskola igazgatója volt.[Érdemes egy futó pillantást vetnünk az atya alakjára is. Ö is beírta nevét a Vas megyei sajtó történetébe, pedig tizenhét éves koráig analfabéta volt. Somogy dohányvidékén, Ecsénvben született. Szülei már korán szivarkészítésre fogták, 1851-ben a Bach-rendszer behozta a dohánymonopóliumot, és a szivarkészítés megszűnt foglalkozásnak lenni.

szozattovabbacikkhez

Stoffán György: A „szegedi Kapisztrán” születésnapjára…

1884. június 20-án, a magyar történelem egyik nagy alakja sírt fel Csáktornyán, egy egyszerű polgári házban, közel a csáktornyai ferences kolostorhoz. Itt nevelkedett és itt érezte a hívást, amelynek engedett és lett a magyar ferences rend történetének nagy alakja. Ám, nemcsak a szerzetes kolostor falai között élte életét, hanem a tágabb, szeretett közösségéért is mindent megtett, vállalva a szenvedéseket, a megaláztatást, és a számkivetettséget. Zadravecz István máig példaképe a nemzetet szerető, a nemzethez hű, a nemzetért minden áldozatra képes magyarnak, s ma mégoly nagy szükség van példamutatására, hiszen ezer sebből vérző népünk, hazánk ma is úgy kénytelen tűrni a korbácsot, mint Jézus tűrte az emberek bűneiért. Mi a saját bűneink fájdalmát szenvedjük, de gyógyír erre a fájdalomra a nagy püspök példamutatása.

     Amikor a kommunista hazaárulás 1919-es ámokfutásba kezdett, Zadravecz, az egyszerű franciskánus házfőnök ki mert állni a Szeged-alsóvárosi ferences templom szószékére és onnan hirdette, hogy a kommunista-liberális csőcseléket meg kell állítani, mert az a haza, a hit és a nemzet ellen tör. 

szozattovabbacikkhez

Gyóni Géza: Bús monológ egy arckép előtt, Dicsőség a magasságban

Gyóni Géza:

Bús monológ egy arckép előtt

Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.

Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászrakongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.

szozattovabbacikkhez

Füzesi Magda: Naplemente

- A soproni Gyóni-szobor előtt -

A világ végén valahol
jeltelen földben nyugszik teste,
ahol ágyú s gránát tarolt,
a halált hiába kereste.

Hazátlan holtak vadonában
már nem riad a csatazajra,
nem fáj a szél, nem fáj a tél sem,
pillangó szárnya betakarja.

A költő versbe öltözik
Isten alkotta ég alatt.
Tán kikacsint a végtelenből
és örökre fiatal marad.

2017

Törőné Korpássy Mária: Gyóni versei

Kétség, remény közt jöttek – születtek
Életre hozta sok haláltusa
S a harcmezőkön végig suhintó
Végítéletnek lángoló pallosa.

Kétség s reménnyel csatázó betűk…
…Süvít a gránát a sorok között.
A világégés lángtengerében
Urrá lettél a halál fölött.

Nincsen elmúlás! Csak örökélet
Egy végnélküli változatban.
Érezned kell, mint szólnak a sorok,
Ha szavuk szíveddel összedobban.

…Láttad a költőt harctüzében
Kétség, reményközt szórja álmait
Végnélküli változatok során
Nemzetét őrzi – Lelket gazdagít.

S a kincseket glóriába fűzve
Nem illesztheted homlokára!
Idegen földben alussza álmát
Egy trianoni nép – Nagy királya.

Borulj le tehát – e verssorokra
S ha lelkedben kínok égnek, fájnak,
Ott sincs nyugvása idegen földben
Egy örök élet porsátorának!!!

1936

Valentyik Ferenc: Tündér Ilona és Árgyélus királyfi Szabadkán

„Város, város, látni engedd
Beköszönő vendégednek
Sikátorod, palotád:
Várnak-e mondd, nyílnak-e mondd,
Tavaszi szent akarattal
Engem váró lány-csodák?”

             (Gyóni Géza, 1913)

     

Romantikus témájú riporthoz nincs alkalmasabb helyszín a Margitszigetnél. A csöndes sétány padján beszélgetve szinte megáll az idő és az emlékekben átszellemülten lapozgatva visszajön a régmúlt. Egyszeriben könnyen felidézhető válik minden, amiről hosszú-hosszú ideig kényszerűen hallgatni kellett. Székely Molnár Imre (1902-1980) író, költő, újságíró 1934. szeptember elején megnyugvással tapasztalta, hogy riportalanya, a kissé sápadt, középkorú dekoratív szabadkai úriasszony mennyire felszabadultan idézi fel lánykori emlékeit Gyóni Gézáról. Azt, ami már történelem, és amit még nem írt meg senki, mert az évtizedek óta házasságban élő hölgy bő húszéves hallgatását csak most szakította meg. Mindössze 17 évesen ismerte meg a költőt Szabadkán és szerelem lett a találkozásukból.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Néhány adalék a száz éve született Rakovszky József költő életrajzához

Havilapunk rendszerváltás utáni újraindítója, Rakovszky József költő életrajzához néhány, eddig még nem publikált tény jutott birtokomba. Mint tudjuk, a költő önmagát is árva, lelenc gyermeknek tartotta. Ugyanakkor, hogy kitől és mikor jutott tudomására, hogy a magyar nemzet történetében 1496-tól fontos szerepet játszó, magas rangú katonák, hivatalnokok és politikusok, a felvidéki, nagyrákói és kelemenfalvi Rakovszky nagybirtokos család törvénytelen sarja. Ő maga is mindig azt irt az életrajzában, hogy szülei elhagyták,[vélhetőleg egy helyi cselédlány az anyja] nevelőszülőknél nőtt fel. A Szózat havilap elektronikus újraindítását követően keresett meg drótpostán a Németországba szüleivel még a II. világégés után emigrált Rakovszky István. Ő szerinte is tény, hogy Rakovszky József a család fattyú tagja volt, azonban több részletről vagy nem tudott vagy nem akart róluk beszélni. A családban általános igény volt a műveltség, így hajlam a költészetre is. Ezt a verset Rakovszky István édesapja idősebb Rakovszky István[1885 †1953] írta:

szozattovabbacikkhez

Czóbel Minka: Késett álom

Csaplárosné volt fiatal korában;
Odakinn a Homokos-csárdában;
Jól ösmerték fiatalok, vének,
Ölelgették a betyárlegények

„Tisztességes” asszony lett már régen,
Benn lakik a falu közepében.
Rég letette már a csapszék gondját,
Megtisztelik: néninek is mondják.

Rég bedőlt már a Homokos-csárda,
De azért csak visszasiklik álma
Oda, hol a gabonaföld alatt
Most is szántják még a csárdafalat.

Mintha most is hallaná a szelet,
Hogy szórja a sűrű porszemeket.
Vakolat-hullt, vedlett sárga falra,
Tört ablakra, festett-zöld asztalra.

Mintha most is látná: mint fehérlik
Holdsugár a gyalog-bodzán végig,
Hogy ömlik el árva csanál ágán,
Szerbtövisen, csodafa virágán.

szozattovabbacikkhez

Lipcsey Ádám: Stella Maris

Szélesre taposott útszéli közhelyek
Zsibbadó agyamban zúgva keringenek.
Tenger-szépségéről az örök tengernek.
Rajtok elmerengek.

Tompa dermenetben tág szemet meresztek,
Fölöttem egy csillag áll ragyogón, veszteg,
Szikrázik a teste, kékes villanása,
Nincs az égen mása.

Csillagoknak távol tündöklő világa
Tükrözi magát a tenger-éjszakába’.
Jobb lábom is állok egy ideje vélek,
Mőte köztük véllek,

Kedves-gyanús nékem az az egy új csillag,
Olykor rám hunyorog, majd biztatón csillog.
Ha igazat sejtek: lépegess le hozzám,
Aranyos lajtorján.

Hiszen neked úgyis olyan igen mindegy,
Fényedet az égen, vagy tengeren hinted.
Nekem pedig amaz ígért üdvnek mása
Tünde látomása.

Mentül tovább nézek, mentül jobban látlak,
Szívem dobogása annál gyorsabb, bátrabb.
Láthatatlan szálak a nagy vízbe vonnak
Hozzá, csillagomnak.

Haloványodik a tenger-csillag képe,
Megsápad az égalj, találkánknak vége.
Jámbor hajós gazda, utánam ne kutass.
Elveszett egy utas.

Móricz Zsigmond: Zrínyi

/Epigrammata/

Szörnyű sziklaszál
magyar magában fényködben áll;
idegen erők kirobbantottja:
rettentő, fényverő, gyönyörű prisma.

Merő Mars orcája
fene indulatok félelmes lárvája
s Apolló kilobban
bozontos, dörgető, kevély kobzában.

A paraszterők
meggyőzhetetlen ős felhördülése; gróf;
elhullunk,
de talentomok: el nem múlunk.

1920. június 1.

Szász Károly: Címerünk

A Szasz csalad cimereCímerünkben: prédikátor,
Bibliával,
S fehér galamb, a csőrében
Négy kalásszal.
Hívő ősünk ezelőtt már
Több száz évvel,
Lelket táplált az életnek
Kenyerével.

A Biblia az igaz hit
Biztos őre,
A dús kalász a reménynek
Hirdetője,
Fehér galamb a szeretet
Tiszta képe, -
Címerünk így családunknak
Drága éke.

Címerszerző ősünk nevét
Fény övezze,
Aki nékünk ilyen kincset
Gyűjtött össze.
S áldja érte unokámnak
Unokája,
Hogy e gazdag, szent örökség
Marad rája.

1943

Weöres Sándor: Zsoltár

Kínok árnyékaiból,
kínok árnyékaiból
szólok hozzád Istenem.
Kín mar, sújt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.

Senki sem tör káromra,
senki sem tör káromra,
bensőm fordul ellenem.
Örök vihar ront,
nincs egy biztos pont
se mögöttem,
se fölöttem,
dög pusztít a lelkemen.

Törd meg kevélységemet,
törd meg kevélységemet,
mély megbánást adj nekem.
Nyársat nyeltem én,
derekam kemény:
mért nem szabad
súlyod alatt
meghajolnom, Istenem?

Száraz zokogás tipor,
száraz zokogás tipor
és a szemem könnytelen.
Utam hajlatán
ördög les reám,
vár nehezen:
a két kezem
tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,
legyen meg akaratod,
ha vesznem kell, jól legyen:
tán kárhozásom
áldás lesz máson –
de ha énrám
kincset bíztál,
ments meg immár, Istenem.

Zempléni Árpád: Cogitó

Gondolkozom, tehát vagyok.
Nem gondolkozik, aki nincs,
S ki nem gondolkozik, a sincs.
Ergó: nincsenek magyarok.

Biztos ismertető jel ez:
Ma is él Arisztotelesz,
Minket meg bíztat Széchenyink:
Magyarország nem volt, de lesz.

Áprily Lajos: Seregély-had

Így szólnak itt a vad rikácsolók:
Dal-kedvelők, figyeljetek reánk.
Hallgassatok fülemülék, rigók,
rikácsolás az ars poeticánk!

1966. május 31.

Balla Irma: Június

Gesztenyesornak hull a virága
„Fuit” a tavasz már… foszlik az álma…
Ó-arany lámpást gyújt a határ.
Friss vizek hímzett parti szegélyén
Dús lugasok zöld függönye mélyén
Kigyúló arccal, lesben a Nyár.

Érik a meggy… Nyár… Zúgnak a vén fák…
Messze a fürj szól… Táncol a fény-báb…
Göndör a bárány, bársony a gyep…
Friss koszorúkban kék nefelejts ég,
Érc-kosarába gyűjti az Emlék…
Szent zivatarnak lelke remeg…

Mostan a férfit űzi a vágya
Gyűjtve-aratni messzi határba
Próbatevésre: küzdve ki nyer!...
Húzza a szomja, vonja a kedve
Ott, hol a hírnek hív a szüretje
S szőke kalásszal int a siker!...

Mostan az asszonyt űzi a vágya
Hajtani lelkét boldog igába:
Hívja a fészek, vonzza a cél:
Hol pici bölcsőt ringat az álom,
Rózsafa bókol által a rácson
S kéken a hűség csillaga kél…

1927

E. Lázár Franciska: Júniusi éjszaka

Jánosbogár apró mécse
Bokrok sűrűjében,
Zöldes fényük szállingózik
Mámor-ittas éjben…
Kitárom az ablakomat
Messze, messze tágan:
Virágillat lengedezik,
Szerelemvágy gerjedezik
Részegítő nyári éjszakában.

1940

Gárdonyi Géza: Június

A hold az égen fehér fényben áll.
Falomb nem mozdul. Alszik a madár.
Nincs nyitott szem e csöndes éjszakában
csak az enyém, s az örök Istené.
Én innen nézek a csillagos égre.
Ő onnan néz az égből lefelé.


moon

Sík Sándor: Júniusi körte

Mint a koraérő júniusi körte:
Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje,
De ha leszakítod, savanyú is, fás is,
Képmutató zamatába ínyed belevásik:

Látod, Uram, látod, ilyen vagyok én is.
Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is.
Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan hülő,
Vénecske is: sápítozó, suton ülő.

Hiába hernyózol virrasztó kézzel,
Hasztalan öntözöl mindennap mézzel,
Haszontalan porhanyítod köröttem a földet:
Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded!

Akiért annyi verítéket ontál,
Csak ilyen, Uram, ez a félszeg kontár.
Igéid ellen kéreg a bőre.
Jótét helyébe jót ne várj tőle.

Jóakarat, hiszen, volna elég benne,
Csak az akarattól akarás is telne!
Egy akarás sarkába szegődne a másik,
Futná a vetéstől egész aratásig!

Ilyen ütődött, Uram, szegény szolgád!
Maga módján hiszen tevegeti dolgát,
Kantározni, nekimenni nem is akad párja,
Csak a dolog derekát már a jó égtől várja.

De hisz, édes Uram, te vagy az az ég is.
Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis.
Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol.
Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!

Berzsenyi Dániel: Keszthely

Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog
A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd;
Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik
A csendes Helicon. Jőjetek, oh szelíd
Áon szűzei, és verjetek itt lakást!
Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti
A tér telkeit és a vizenyős lapályt;
Itt leltek gyönyörű thessali berkeket,
Bércforrást, susogó völgyeket és homályt.
Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken
Nereus, sáskoszorús nymphaleányival;
Gyakran zengeti itt Árion énekét
A hold fénye alatt gerjedező vizen.
S nézzétek, hol ama már feketült falak
Látszatnak, menedékváratok ott vagyon!
Ott vár titeket egy bölcs, s kebelébe zár
Egy nagy férjfi, kinek lelke periclesi
Századnak született, s aki virágkorát
Rómának ragyogóbb színre derítené.

[1799-1803 között]

Forgács Antal: Balatoni táj

Mint gyöngy fénylik a láthatár, a csend mint óriás madár lebeg a táj felett.
Mint szerencsétlen üldözött bujkál a nap a fák között, s a domb mögött elül.
A vízen könnyű szél mulat s formál parányi kúpokat, azután elmerül.
Puhán csillan a sárga hab, s a lágy partba beléharap a hullám hűs foga.
Ó tiszta táj, nemes vidék, emelj föl engem! Szállanék e bús szépségen át.
A hajlongó fák zengjenek, s mint hű szemek vezessenek a boldog csillagok.

1938

Ősz Iván: Fonyódi esti kép

Az ég lehunyta nap-szemét.
Apró házakban szerteszét
Parányi földi csillagok:
Az ablakokban mécs ragyog.

A házak közt fű nől puhán.
Rajt földre-terített subán
Szerelmese, a Badacsony,
Ölében ring a Balaton.

Suttognak: édes szeretőm!
Fonyód figyel a hegytetőn.
Fehér temploma égre néz,
Mint imára-font szende kéz.

Harangja halkan orgonál.
Vele dúdol az esthomály.
A hangra Isten letekint,
Örök szemével egyet int.

S a táj zenével lesz tele.
Hegedül minden jegenye.
Madár, bogár, szellő, levél
Ezernyi szólamban zenél.

Mosolyog rá a Balaton.
Megcsókolja a Badacsony.
Szerelmes dalt susog a nád.
Az Isten szerenádot ád.

1935

Ruff Andor: A gulácsi völgyben

Égre magasodó topolyafák mellett
Megállok a tarka virághímes réten
S kitágult tüdővel szívom fel magamba
Az édes anyaföld párolgó illatát.
Szememet hordozom merengően körbe
S lelkemet ringatva, merő áhítattal
a Pazar természet gazdag alkotásán,
Imádságos mélység gyönyörében járok.

Az ormokon Csobánc és Szigliget vára,
Köröttük a szellő néma beszédével
Legendás időknek ragyogó álmáról
Kérdéseket hozva, feleletet adva,
Mélabús hangokon folytatnak beszédet.
Mintha megérteném a susogó hangot,
A lelkemben olyan fájó érzés támad
S képzeletem nyomán tárogatós ének
Zendül meg a völgyek széles távolában.

Hatalmas kőhegyek. Egy ősforrongásnak
Megannyi szeszélyes, kupolás csodái,
A föld életében egy vonagló kornak
Sziklává keményült kínjait mutatják,
Mint mikor egy beteg lázban égő lélek
Megszüli pályája legszebb alkotását.

És az erdőségek lombos koronája
Mintha e nagy műnek merő őserejét
Félelemgerjesztő, hatalmas szikláit
Tarka remekével koszorúzná végig.

És amott a nagy tó csillogó szemével,
Éggel kacérkodó nagy fényes arcával,
Csergő habjával, haragos lelkével,
Egy világot rejtő változó kedvével
Ezt a csodálatos partot locsolgatja,
Cirógatja, védi, ostorozza, bántja:
Hol az édesanyja, hol a mostohája.

1913

Vachott Sándor: Balaton vidékén

Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Megáll a vándor csöndes partodon,
S bár hűves ősszel lásson tégedet:
Fürödni benned élénk vágya jő.
Midőn a nyájas este szétborong,
Leszáll a holdnak szellemrésze rád,
Leszáll a fényes csillagtáboré,
És fenn az égen csak testök marad.
Lágy habjaidnak búskomoly zaja
Felkölti a szív mély sejtéseit.
Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!
Közel hegyekről rád zöldellenek
Végetlenűl a jókedv bokrai,
Mikről a bornak dús gyümölcse függ.
De homlokodra tőn, ó Badacson,
Az alkotó kéz sziklakoronát,
Hogy légy királyné a hegyek között.
Hadd nézzek én szét bérceid fokán.
Előttem áll, mint összedőlt remény,
Miként kirablott fészek, Szigliget.
Az őszi nap bágyadt sugáriban
Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,
S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.
Költőd regéi, gyönyörű vidék,
Örök zománcot vontanak reád.
Az útazóra, látván váraid,
Eltűnt időknek levegője száll.
Víg Badacson még, víg és népes is:
Szüretjein ki lenne szomorú?
Régen keserge a szép Rózsa itt,
A vén diófa már kiszáradott,
Melynek tövében ült. És a rigók
Csak vigalomnak hallják hangjait.
Még összegyűlnek a termő hegyen,
Szomszéd megyékből hölgyek és fiak.
Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,
Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;
De nincs komor bú arcaik felett.
Szemök vidám, mint a szőlő szeme,
Élénk daloktól zengnek ajkaik,
S az éjszakákat táncban lejtik el:
Ím zeng az este víg zenéje már!
Jertek barátim, minket hí e hang!
Örüljük át a holdvilágos éjt.
S midőn a hajnal első fénye kél,
Fogjunk kezünkbe habzó poharat,
S éltessük e táj őszült dalnokát!

Füred, 1842.

Nóta Balog Józsiról

Magyar népballada – Udvarhelyszék

„Balog Józsi mit gondolál,
Mikor a sóra* indulál?”
,Én egyebet nem gondoltam.
Szerencsétlen úton jártam.’

„Balog Ferenc mét engedéd,
Fiad sóra mét eresztéd?
Lásd gyermeködöt elvesztéd:
Szüved nagy bánatba ejtéd.”

„Balog Ferencné édös anyám!
Édös jó nevelő dajkám!
Jobb lett vóna küs koromba
Zártál vóna koporsómba.

Dógom így nem történt vóna:
Szüved bánatba nem vóna;
Egy küs écsém megkönyveze,
Fegyver között kikérése.

Ingöm arra kényszerítte,
Szójak bárcsak kettőt véle;
Én szólanék, de ne mtudok:
Fegyver között most méghalok.

Minden tisztök mégengettek,
Csak az egyik nem engedett,
Neki és van négy árvája,
Jussanak azok és arra.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Szilva fák alatt feküttem,
Három medvével küzdöttem,
Letörék a csűröm szarva
Réttnetés halálomra.

Kelemén úr nem engedte, –
Ágya még az Isten érte –
Szülőimet mégrekeszté,
Halálomra nem ereszté.

A Pojána úttya széjin:
Vér buzog fél a főd szényin;
Ha kérdik, hogy micsoda vér,
Mongyátok: hogy ártatlan vér.

Balog Józsi vérontása,
Sok nemzetnek könnyhullása,
Az ő véletlen halála
Létt mindénék példájára.

Kár vót meghalni szégénynek,
Szegény – ép, szép, jó legénynek,
Vége van az életinek,
Vége az én énekömnek.

Bécsújhely ostroma

Bonfini krónikája nyomán

Bécsnek büszke várát már meghódította Mátyás, de Bécsújhely erős vára és városa még ellenállt. A király vezérei erősen körülzárták, és egy esztendőn át szüntelenül ostromolták, mégsem tudták elfoglalni.

    Ekkor Mátyás tanácsot kért a csillagjósoktól, és amikor ezek csupa jó előjelt mutattak, maga is táborba szállott. Éppen ideje volt, hogy Bécsújhely alatt a sereget felkeresse, mert a katonák egy része már téli táborba akart vonulni, s még a vezérek is készen álltak rá, hogy visszaforduljanak.

    Mátyás ekkor elbocsátotta azokat, akik jogosan kérték, és friss csapatokkal erősítette meg az ostromlókat.

    Bécsújhely városa síkságon fekszik, talaj mocsaras és vizenyős. Forrásokban annyira bővelkedik, hogy bárhol ásol le három-négy lábnyira, mindenütt felfakad a víz.

    A város árkai nagyon mélyek, és igen szélesek. Mind a két oldalon négyszögletes kövekkel vannak kirakva.

    Az árkokban annyi a víz, mint a tengerben, még hal is van bennük.

szozattovabbacikkhez

A csodafurulya

Nyitravölgyi mese

A patak partján nőtt egy nagy, piroskalapú gomba. A gomba alatt ült egy vén, hosszúszakállú törpe és szorgalmasan faragott egy furulyát. Közbe-közbe belefújt a kis furulyába, igazított rajta egyet-mást, aztán tarisznyájába tette és elindult a hegy felé a juhász kunyhójához. Előbb körülnézett, aztán belopódzott a kunyhóba és lette a furulyát a keresztfia bölcsőjébe.

    „Sose add senkinek oda – így szólt a kis fiúhoz – hódítsd meg vele a legszebb lányt és légy vele nagyon boldog.”

    A vén törpe eltűnt aztán. A kis fiú meg szépen felnövekedett és ő lett a környék legszebb legénye. Ha belefújt a csodafurulyába, messze földről sereglettek utána a legszebb lányok.

    Egyszer lejött a hegyről a folyó partjára. Amint körülnézett, látta, hogy a túlsó parton egy csodaszép vár áll. A legény gondolt egyet, elővette furulyáját és olyan szép nótát fújt el rajta, hogy a várkapuból egyszerre csak kinézett az aranyhajú grófkisasszony. Hej, de nagyot dobbant a legény szíve, amint ezt az aranyhajú istencsodáját meglátta! Hamarjában egy dalt talált ki és el is dalolta:

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: A föld

Különös elegy-belegy népség verődött össze a községházán, a jegyző irodájában. Egyszerre négyen-öten beszéltek, hadonásztak, a jegyző a tintafoltos léniát mérgesen csapkodta az íróasztalához, cédulák repültek a szoba földjére, egy suhanc folyvást azokat szedegette. Egy pár ember meghúzódott a sarokban, nyugodalmasan, mintha az egész dolog nem érdekelné, fújta a fojtogató füstöt, csak nagy ritkán lódítottak egy-egy szót a pörölő, lármázó atyafiak közé. Igazi zimóré volt ez, vagy hogy érthető nyelven beszéljek: zűrzavar. Külön széken ült legelöl, de mindegyre fölugrott egy csontos, visszataszító képű asszony, aki majd elrepült rikító szalagos, égővörös ruhájában. Színehagyott tollas, régi divatú kalap a fején. Brassai szász asszony volt, mellette állott az ura, kopott zsíros gérokkban. Hatalmas testéről lerítt az uras ruha, s csak ez, meg bozontos szakálla választotta el a mellette álló szálas férfiaktól, akik mind az ő testvérei, nehéz csizmában, daróczekében – csupa gazdaemberek. Egyedül ez a bozontos szakállú vált ki8 a famíliából: suszter Brassóban. Ott házasodott rá a szász leányra. Leghátul egy kis köpcös, hízásnak indult emberke húzódott meg nagy óvatosan. Szénfekete arc, szénfekete bajusz és szakáll, merész hajlású orr: a falu bótosa. Az örmény. Sűrűn kacsintott az ajtó felé, látszott az arcán, hogy ugrásra kész minden pillanatban.

    A nagy zimóréban is ki lehetett venni, hogy Márkó Sándor, egy negyvenesnek látszó, széles, erős embert viszi a szót. Hol a jegyzőhöz beszélt, hol a suszterhez, a testvérbátyjához, s bár alig lehetett köztük pár év különbség, jó székely szokás szerint – magázta.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Marcell: A féllábú ember

    - Istenem, de szép!

    Susogta a fehér ruhás leány és kitárta karjait a messzeség felé, hol habos, karmazsinszélű felhők felett leheletszerűen tornyosodott a Weisshorn karcsú orma. Tornyosodott, nem mint dacos kőből, örök jégből formált hegycsúcs, hanem mint ezüstbrokátból és csillanó fátylakból összevont hegyes sátor, melynek leplei ékszerűen feszülnek a magas égbe.

    - Hallottad? Ez igazán szép! Mondj már te is valamit, Jane!

    Kiáltott újra a fiatal teremtés és megcsiklandozta a másik fiatal leánynak pelyhes nyakát a hosszú fűszállal. A másik durcásan kapott hátra.

    - Marjorie, de bolondos vagy. Azt hiszed, én nem látom, hogy szép? – mert nem szóltam semmit… Én is látom.

    - Csakhogy végre látod…

    - Mit, kis ördög?

    - Hát ott ni… Most lép át a Weisshorn ormáról egyenesen a Matterhorn csúcsára, hétmértföldes csizmában. Látom. Éppen kiverte kurta pipáját és annak parazsától piros a felhő. Hipp-hopp! Humpty-Dumpty sat on a wall, Humpty-Dumpty did a great fall… Babszem Jankó fölült a nagy falra, nagyot pottyant balra…

szozattovabbacikkhez

Muskátli - 2020. június

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. június
VI. évfolyam / 10. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Muskátli - 2020. május

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. május
VI. évfolyam / 9. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Balassa Bálint: Boldogtalan vagyok

Boldogtalan vagyok,
Mert kínjaim nagyok,
Béborult ifjúságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jármot
Már megszokni sem tudom.
Régi időm elmúlt,
Most másképpen fordult
Szomorú az én sorsom.

Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi bé a tél.

szozattovabbacikkhez

 

Bárány Tamás: Szerelmes vers

Nem kérdted még
Halkan, - s kezem nem vetted hűs kezedbe,
Szemed se nézett lágyan a szemembe, -:
Drágám, szeretsz-e?

Nem mondtam még,
S ha mondtam is, nem mondtam még elégszer,
Mit zsong feléd e vers, e játszi ékszer:
Szeretlek, Kedvesem!

Ha nem mondtam,
Most elmondják néked e halvány sorok,
Melyekben, - hallod? – a szívem dobog:
Szeress nagyon!

1940

Kozma Andor: Idyll

Túl a falun, az erdőn innen,
Virul a rét zöld, üde színben.
A pázsiton nyáj legelész.
A kis bojtárnak semmi dolga,
Csak áll és pajkosan mosolygva
Az érnek pallójára néz.

A keskeny pallón üldögélve,
Mereng az ér futó vizébe
A kis libapásztor leány.
A habba lóg picinyke lába,
Bukdácsoló fehér libája
Apró testvérnek véli tán.

Most megpödörve azt, mi nincsen,
A kis bojtár szó: »Ejnye kincsem,
Megint csak oly vad vagy ma is!«
A lányka felel elpirultan:
»Jaj kérem, én azt úgy tanultam,
Hogy a legény – az mind hamis.«

szozattovabbacikkhez

 

Szőllősy Franciska: Azt mondják…

Azt mondják, hogy a leány,
Akkor szeret igazán,
Ha a május beköszönt
Tulipános ablakán.

Akkor dobban meg a szíve,
Mosolyog a két szeme,
Csókra nyílik piros ajka,
Ring a karcsú dereka.

Azt mondják, hogy a májusnak
Minden napja egy mese.
Ilyenkor a leány szeme,
Igézettel van tele.

1940

Tanka János: Tenéked

Tenéked, lásd, nem tudok többet adni,
csak csókjaim és barna kenyerem;
ennyit adott az Isten: Őt imádom,
ha csókollak vagy kenyerem szegem.

Az élet is csak ennyi volt örökké: -
csók és kenyér. S mi áldottak vagyunk,
hogy nékünk édes mindig mind a kettő,
s egymásnak mindből gazdagon adunk…

1932

Barakonyi Ferenc: Török táncnóta

Búcsúmat veszem immár tőled, jó illetú
Rózsához hasonló ifjúságomnak ideje,
Vigassággal régen készült, felnevelt és serdült
Bánatimtól mentő szívemnek élesztő kedve.
Közelget életem vége,
Majd elfogy szívemnek minden öröme,
Hogy nincs segedelme.

Mert örömöm napja fényét felhő buritá,
Nagy homály követi frissen tündöklő világát,
Szerencsém is tőlle megvonta jobb karját,
Nem osztja érfemre szolgálatomnak jutalmát,
Még az föld is rám kiált,
Kiért fejem keres magának halált,
Hogy vallaná kínját.

Vajjon s mit vétettem volt Vénusnak, Junónak,
Hogy reám, ártatlanra, szívek szerint haragusznak,
Hozzájok való hűség, mely kegyest adtak volt,
Véletlen attól megfosztnak,
Árván csak rabul hordoznak,
Bús szívem, fejemnek sérelmet hoznak,
Ily jutalmat adnak.

1650 körül

Weöres Sándor: Buda, Ferenchegy

Nagyvároson, mégis falun lakunk,
hol mindenki mindenkit ismer,
a láthatatlan eb hangjáról
tudjuk, hogy Bodri vagy Bagó,

hol elveszett kosár ezernyi szemmel
kérlel, segítsük vissza otthonába,
mivel rózsák közt lakni nem való,
nem is egészséges, ha köd közelget,

a gerlék illendőn köszönnek,
lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül,
a hegy az ösvényt összegöngyölítve
kihengeríti lépteink elé,

minden éjfélkor lesben áll a postás
a nagyszakállú sarki fűszeressel,
szögletből hirtelen kiugranak,
hogy jó egészséget kívánjanak,

csak az a baj: hét végén, szombaton
az egész mindenség a semmibe
ugrik fejest, vasárnap ott időzik,
hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indul hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére minként fajul?
    Nem látod abosszús egeknek
        Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak várzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
    Dúlják föl e várt, mely sok ádáz
        Ostromokat mosolyogva nézett,

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán xerxesi tábora,
    S világot ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma;

szozattovabbacikkhez

 

Juhász Gyula: Berzsenyi

A tikkatag magyar nyár napja barnul
Bús homlokán és bágyatag szemén,
konok szívében csöndes zivatar dúl,
Elverve dús vetése: a remény!

Pipája füstöl és haragja lángol,
Eszébe jut bírája: Kölcsey
S felködlenek a római világbul
Komor lemondás zordon hősei.

A boldog Horácra gondol, aki bölcsen
Borral, leánnyal megelégedett,
S kevély nyakán dagadnak kék erek.

Ki itt a költő és magyar, ha ő nem?
S míg döngő lépte mély homokba fúl,
A szilvafán egy vén harkály gyalul.

Féja Géza: Kálmány Lajos

kalmany lajosKálmány pécskai segédlelkész korában, 1875-ben kezdte meg a népköltészet gyűjtését Aifner-Abafi Lajos bíztatására és anyagi segítségével. Aigner-Abafi egész vagyonát a magyar irodalomra áldozta, lankadatlan szívóssággal adta ki a „Nemzeti Könyvtár” köteteit s a magyar múlt számos jeleséhez még ma is csupán az ő kiadásában juthatunk hozzá. Irodalmi múltunk feltámasztásában és mentésében döntő érdemei vannak Abafi-Aigner Lajosnak s arra is jutott még ideje és akadnak garasai, hogy a pécskai káplán népköltési gyűjtését támogassa.
Kálmány Lajos első gyűjtését „Koszorú az Alföld vadvirágaiból” címen rendezte sajtó alá még Pécskán, nemsokára már Csanádapácán és Battonyán segédlelkészkedik, majd Szegedre helyezik a Rókus-kápolna káplánjának. Itt talál igazán elemére: elkezdi egy sűrített népi közösségnek. Ős-Szegednek hagyományát gyűjteni és néhány hónap alatt több kötetre való anyag van a birtokában. Biztonsággal jár-kél a néplélek bonyolult tárnáiban s azonnal rálel a nemes ércek erecskéire. Minkáját a nagy árvíz szakította félbe, mely romba döntötte Szegedet. Szinte a Gondviselés küldötte Kálmányt, hogy az utolsó pillanatban örökítse meg Ős-Szeged lelkét, a magyar Kalevala még meglelhető nyomait. Az árvíz ugyanis sok mindent elmosott, elsöpörte az ősi viszonyokat, kimozdította helyükből a dolgokat és lelküket. Kálmány szegedi gyűjteménye olyan szerepet játszott, mint Noé bárkája: belementett mindent, ami méltó a folytatódásra, a megörökítésre, az utódok nem múló hódolatára s hozzácsatolta a szeged-vidéki anyagot. Ős-Szeged lelkének elágazásait.

szozattovabbacikkhez

Kálmány Lajos népi gyűjtéseiből

A huszár pénzt szerez

A huszárnak nem volt pénze, kért a patásától egy forintot kölcsön, míg szerez valahonnan. Elment a kereskedőhöz, s a boltokba bekukucskált, egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam meg”. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a forintot”. A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig, hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy adja ide az óráját. „Micsoda órát?” kérdezte a boltos. „Hát azt a 30 forintos órát, amelyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot kölcsön kaphassak.” „Én nálam nem hagyott.” mondja a boltos. Addig ide, addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak zálogban nem hagy valamit.

Kékes

Kálmány Lajos: Koszorúk az Alföld vadvirágából III.

szozattovabbacikkhez

szozattv

 
 
Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf