József Attila: Elmaradt ölelés miatt
Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmúlás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tűzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a művész pörölt az elmúlással –
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. És nem vagyok bolond.
Az 1848-as szabadságharc a magyar költészetben is forradalmi változásokat okozott. Leverése után a nagy zajjal fellépő Petőfi-utánzóknak nem voltak tartós sikereik; az Arany János szellemében dolgozó költői csoport lassankint felülkerekedett. Dömötör János költő pesszimista gondolkodó volt, az élet csapásai fásulttá tették, a túlvilág vigaszából kiábrándult, nem szerelmi lírikus és nem hazafias költő; meglepő kivétel ennek a kornak poétai világában. A Dunától félórányira, szép síkságtól környezett emelkedésen Dunaszentgyörgyön, Tolna vármegyében született 1843. december 20-án erős kálvinista köznemes szülőktől. Itt éltek régtől fogva a Dömötörök, anyja Szentes János kunszentmiklósi tanárnak, majd bogyiszlói papnak és Zelizi Máriának, a „dabasi homok virágának” leánya, Erzsébet. A családban állandó meleg béke és szeretet volt.
Bár a XX. század második felében hunyt el, az iskolai irodalmi tananyagok még szőrmentén sem emlékeznek meg az 1890. november 2-án Szegeden született Terescsényi György hagyományőrző elbeszélőről, aki százada első harmadának valós életét, költői ábrázolását tűzte ki alkotói céljául. Óvakodott a romanticizmus lázas nyugtalanságától, gondos alakrajzolással vezette hőseit az olvasók elé. A szerelmi összeütközések szálaiba nem egyszer beleszőtte a korszak társadalmának bírálatát is. Persze nem ő volt az egyetlen ilyen irodalmi alkotó, miközben az évszázad elején még ott ragyogtak az olvasók előtt a tizenkilencedik század ismert, idősebb írói is. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek, Eötvös Károly, Tóth Béla munkáit feszült érdeklődéssel várta a közönség, de mellettük már egyre jobban előre nyomult – élén a közismert Herczeg Ferenccel és Gárdonyi Gézával – az új nemzedék. A népies iránynak, a szalon-elbeszélésnek, a lélekelemző aprólékosságnak, a társadalmi alakrajzolásnak és a történeti regénynek jeles művelői Móra Ferenc és László, Tömörkény István, Fekete István, Veres Péter és mások mellett Terescsényi György. Az alföldi gazdanép és színes világa az érdeklődés állandó tárgya volt. Mindig akadtak írók, akik történeteiket olyan módon mondták el földmívelő-hőseikről, hogy problémakörük, társadalmi felfogásuk és előadó művészetük újnak-forradalminak tetszett. Terescsényi az I. világháború utáni magyar élet egyik legfájdalmasabb sebéről, a földtelenségről, a paraszt és zsellérkérdésről több megszívlelendő dolgot vetett föl elbeszélő munkáiban, mint például a Parasztpárt számos hangadó vezérszónoka.
