Muskátli - 2018. november

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2018. november
V. évfolyam / 3. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Ponori Thewrewk Aurél: Szerelmes rímek

    Ő

Ő lett az élő élelem,
a bátorság, a félelem;
az álomízű ámulat,
a kéjes, kedves kábulat;
a szertehulló szédület,
a biztos-erős épület.
Miatta bennem úgy csatáz
egy forrva-forró furcsa láz.
Vigyázok, mert megperzselem,
s csak verselem, csak verselem…

    Szíveink

A jég-szívednek köszönöm
s a hűvös, józan agynak:
nem forrnak össze szíveink,
legfeljebb összefagynak.

    A költő arra gondol, hogy elmegy hazájából

Búcsút int a felhő, s nem fáj neki semmi.
Jaj, nekem majd nem lesz ily könnyű kimenni:
más lesz ott a lélek, szó, a levegő is.
Tízezer arany szál köt ide. Meg ő is…

Reviczky Gyula: Szerelmi epilóg

Ez az utolsó dal tehozzád;
Aztán elnémul ajkam.
Szívemet vágyak nem kínozzák;
Lemondok egy sóhajban.

Mulandó minden, ah, belátom;
Az ifjúság s a szépség.
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadni meddig élsz még?…

Óh, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmást kinevettem!

Azóta elszállt ifjúságod;
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájárul a virágok
Egymás után lehullnak.

Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghaljoltan
Gondolj a szép tavaszra.

Mit ér tűnődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó;
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!…

Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Míg ajkam egy betűt rebeghet;
Jóságod lelked’ áldja.

Szállj búcsúdal, szép rímbe’ vidd meg,
Mi van sorsomban írva:
Szívem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.

Sáfáry László: Szerelmes lány

Szerelmes lány rohan az éjszakában,
édes, édes virágom,
keresi eltűnt kedvesét.
Széles mezők,
szűk sikátorok,
merre vittétek lépteit?!
Igazság, szívünk piros reménye,
hová hullt fiatal harcosod?!
Jaj, talán rácsok mögött gondol a rügyező fákra,
jaj, talán golyó ütötte égő homlokát!
Segítsetek, széles mezők,
szűk sikátorok!
Szerelmes lány siratja letűnt kedvesét az éjszakában.
Édes, édes virágom!
Bomlott hajában sírnak a csillagok.

Váry Albert: Szerelem

Mi jobb, ha szeretsz vagy szeretnek.
Boldogságod hogyan leled meg,
Ha vágy emészt s gyötör a féltés
Vagy életed derűs és békés.

S mégis, te csak szeretni vágyol.
Más szív érted hiába lángol,
Bármint gyötrődsz is, tőle várod,
Mit el nem érsz: a boldogságot.

Weöres Sándor: Párbeszéd

weöreskép11    A férfi:
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém-simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

    A nő:
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőkbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

Dóczy Lajos: Jó a bor, jó a bor…

badacssonyiborivóversenyJó a bor, jó a bor,
Jó a bor reggel,
Jól esik száraz toroknak
Ha az ember felkel.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor délbe,
Okos ember az ebédért
Nem is hagyja félbe.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor estve,
Piros alkonyt piros orron
Pirosabbra festve.

Jó a bor, jó a bor,
Jó a bor éjjel,
A bút, mint a szél a felhőt,
Úgy osztja széjjel.

Jó a bor, jó a bor,
Mindig jó az, kincsem!
Rossz a bor csak egy esetben:
Akkor mikor nincsen.

Juhász Gyula: Szabadkai emlék

A szép, bús Szegeden születtem,
De a dajkám dala felettem
Szabadkán hangzott hajdanán.
Szabadka, víg, dalos tanyám,
Gondolsz-e néha a szegény
Két kis gyermekre, aki felnőtt
És nézi, nézi még a felhőt,
Mely felőled jön és feléd megy.
A két költőre, aki téged
Örökre emleget, szeret
És rímbe rótta rég neved?

Szabadka

Ady Endre: Csokonai Vitéz Mihály

S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály.

„Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy,
Rossz hátam alá a karod:
Úgy emelj el innen magadhoz,
Ne lássanak a magyarok.”

„Add, óh Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is.”

„Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta,
S aki magyar volt, nagy magyar.”

„Egy századdal előbbre lássak,
S lássam, aki engem idéz.
Szomorú sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz.”

S amikor a hajnal szétharsant,
Rongyos mécsese lánginál
Furcsát látott, s szomorún halt meg
Csokonai Vitéz Mihály.

Csokonai Vitéz Mihály: A búkergető

    Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki boldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki boldogabb magamnál?
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok!
    Szép volt Filéta s ifjú,
Szerelem s dalok barátja;
De béka-módra zengett,
Csigaként tudott szeretni,
Bámúlsz-e? Vízivó volt.
Héj, víziszák! be sáros
Elmétek és világtok!
    Kancsót, fiú! veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor, elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?
    Iszom, ha szívem örvend.
Iszom, ha bánat éri;
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

Németh László: Csokonai és a botanika

Néhány éve az irodalmi megújhodás korától akartam írni s Csokonait tettem meg vezetőmmé: mutassa meg ő, mit olvasott ezeknek az éveknek a művelt literátora. Ha lett volna pénze rá, milyen könyveket tartott volna ott a könyvespolcán, melyiket kezeügyében s melyiket a sarokban. Az én könyvemből nem lett semmi, de a Csokonai képzelt könyvtárának katalógusa még itt van a jegyzeteim közt. Bizonyára hiányos jegyzék, hiszen csak azt vettem belé, ami Csokonai verseibe, jegyzeteibe, tanulmányaiba is belekerült. Így is tiszteletreméltó lajstrom: hét nyelv klasszikusai és apró divatosai közt természettudományi, esztétikai, történelmi munkák sora. A fél kezem ujjain megszámlálhatnám azokat a mai magyarokat, akik ennyi féle mezőn hajtották át a kíváncsiságukat!

    A különös még sem az, hogy Csokonai ennyit összeolvasott, tanult, hanem, hogy ezt a lajstromot pusztán a műveiből össze lehetett állítani. Amit olvasott, az írásaiba is bele került.

szozattovabbacikkhez

Csorba Győző: Hol van Ady Endre?

Szájon, könyvben, polcra rakva,
verseit, sorsát erre-arra –:
ne ott keressük Ady Endrét,
ahol csak volt, csak múlt, csak emlék.
Ott élő, mert él, most is, él benn
a lények, a tények szövetében,
szem-villanásokban a gonoszra,
indulatokban a porosra,
vivátokban a jobbra újra,
hevekben, marsot harcra fújva,
társpillantásokban a nőkre,
örök adókra, elvevőkre,
fészek-vágyásban, nem hunyóban,
folyton bujdokló bújdosókban,
rettenetes, zúzó ökölben,
békesség-termő, csendes ölben,
szótlan kérdés-feleletekben,
mélységekben, felületekben,
vállhoz feszült baráti vállban,
tömegbe vegyültben s kiváltban,
gyöngében, kinél nincs erősebb,
félősben, kinél senki hősebb,
ahol – sárban vagy fellegekben –
ott mozdul még (vagy már?) az ember.

Féja Géza: Ady Endre

    Fejlődése

    „A lelkem ódon babonás vár” – írta „Az új versek” második költeményében Ady Endre; az elinduló költő korszerű szimbólumokkal dolgozott s rajta is maradt a „szimbolista” jelző, az irodalmi élet nem törődött azzal, hogy Ady milyen gyorsan kinőtte gyermekcipőit. Az elinduló Ady a szimbólumokban eredeti képeket keresett egyedülvalóságának, egyetlenségének bizonyítására, mert kiszakadt a kor honi költészetének kétségbeejtő laposságából. Hadat üzent az ünnepélyesen terpeszkedő és óvatosan lapuló magyar irodalomnak, gőgösen és kegyetlenül, az ázsiai méretű hatalomvágy és az öröklött úri gőg szellemültek át benne, az úri magyarság vakmerősége bíztatta és ösztökélte, akár Krúdy Gyulát. Az „egyetlenség” és az „egyedülvalóság” képeit ebben az időben többnyire még kereste, erőszakolta, túlzófokokat alkalmazott, gyorsan égő sorsot követelt magának, futótűz akart lenni országot bevilágító lánggal, a fejedelemség és a messiánizmus furcsa keveréke forrongott benne, mint csaknem minden keleti hódítóban s Ady „hódítónak” született a szó átszellemült értelmében.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Ady Endre andezitből

                     Szervátiusz Tibornak

Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni
történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit,
soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy
csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!
A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb,
és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba,
ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok,
ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő
fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat,
kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb,
– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak
vagyok gyászteli címere – így szól, s már szégyenletünkben
szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most?
Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket,
faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Babits Mihály könyve

           /Kritika helyett vers/

Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Barátom és én lelkem szavai,
Be jó lenni és rejtve lenni jónak
S nem gyilkos ágyút hizlaló vad ércnek,
De a sümpölygő aljak fölött: bércnek.

Ily bércnek lenni: ez a szent magyarság,
Táplálkozott a tájak mindivel,
S ha persze sokszor rá-támadt a balság
S ha lentről bárkik rá rút fertőt kennek:
Megmarad fölső, magyar szerelemnek.

Ez a kis fajta, még nem biztos lélek:
Ez a magyar, azért oly bizonyos,
Hogy van joga élni, forrni és élhet:
Mert ércek s bércek iszapja fölötte
Ércek és bércek állnak odakötve.

Szép könyv, talán ha csak a keveseknek
Tetszenél ma: dicsőséged s bajod,
De sorsot ennél mégse hiszek szebbet:
Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Szálljatok szét jóságokként a jóknak.

Babits Mihály: Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön,
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri, ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül, ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül, hogy – ha nem bírja már a minden összetört –
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál,
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

Németh László: Babits lírája

babitsrajzNéhány évvel ezelőtt Magyarország egyik legnagyobb élő írója Babits Mihályt Amadéhoz hasonlította s ezt a hasonlatot elismerésnek szánta! Ez a hasonlat bizonyára mulatságos, de épp ily mulatságosan szűknek találom azt a két szót, amely közé Babitsot a kortás-közvélemény beszorította. A jóakaratúak azt mondták: stílművész, a rosszakaratúak: utánérző. Stílművész, tehát nem közvetlenül, egyéni formáin át nyilatkozott meg, hanem egyénisége és szavai közé iktatott stílusokon át, ahogy a drámaíró közbeiktatott jellemeken át. Utánérző: ugyanennek a lelki mechanizmusnak lekicsinylő megnevezése. Az írót az irodalom és a kultúra jelenségei nógatják írásra, azért ír, mert a beléáramló alkotások újra és újra megkívántatják vele az alkotást. Nagy lélektani bravúr, ha kimutatjuk, hogy e stíluskeresés mögött testet-lelket emésztő nyugtalanság, egy nyúzott ember határtalan érzékenysége lappang.
    Nem keresem a rikító ellentmondást, de bizonyos, hogy utánérzésre képtelenebb, önnön stílusába jobban bebörtönzött magyar írót, mint Babits, alig ismerek. Hogy ragadtak rá ezek a bojtorján jelzők? Érdemes lesz ezzel a közfélreértéssel foglalkozni: talán megfogunk valamit, ami ugyanakkor magyarázata ennek a tévedésnek, amikor a Babits-jelleg felé is Ariadné-fonál.

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László kárpátaljai tanár, költő

safary laszloAz Adriától a Kárpátokig – játszhatnánk el a Sáfáry-család munkahelyi állomásaival. A valóság azonban kevésbé hangzatos és romantikus. Fiuméból – a magyar tengerészkolóniából Munkácsra, egy Kelet-magyarországi vásárvárosba kerültek, ahol a mérnökcsalád lakása csöppnyi boldog sziget volt a balkáni háborúk korában született Sáfáry László számára. De a kárpáti áttörésről, a majdnem a munkácsi várig húzódó barakk-kórházakról, a menekültekről, megszállókról vélhetőleg még csak villanásnyi és áttételes élményei voltak. Munkácson született 1910.november 16-án.
Az eredetileg Fiumében élő tengerésztiszt édesapa [ott végezte az akadémiát] a csurgói születésű Sáfáry József, második diplomájának megszerzése után elment dolgozni a Felvidékre, a Latorca-parti városba. Itt ismerkedett meg feleségével, egy régi munkácsi család gyermekével, Máriával. Édesapja kataszteri mérnök, de az első világháborút követő államfordulatkor[Trianon után Kárpátalját Csehszlovákiához csatolják] nem tett le hivatali esküt, ezért állásából felmentették, és alkalmi munkából tengette életét. A leendő költő gyermekként apja társaságában bejárta a hegyvidéket, megismerte az itt élő nép nyomorát, magyarokét, huculokét és ruszinokét egyaránt.

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Bimbó kinyílik, Hé, hegyoldalak, Hit, Hóviharok ideje, Öreg legény

Sáfáry László:

Bimbó kinyílik

Bimbó kinyílik,
virág lehullik,
és egyre súlyosabb az életünk.
Gyárak leállnak,
földek kiégnek,
nem terem itt már csicsóka se.
Lapos tarisznyád hátadra véve,
indulhatsz, ember, a szemed után.
Határok húzódnak,
sorompók csapódnak,
jöjj vissza, ember, gyenge vagy egyedül!
Várunk rád, várunk,
dűlőutaknál,
völgykatlanokban,
erdőknek mélyén
és sokan, sokan, sokan vagyunk!
Vágjál magadnak görcsös dorongot,
faragj magadnak furulyát, kürtöt
és fújjál sikoltó harci éneket!

                                      /Verhovina, 1935./

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Ősz, Várni

Buda Ferenc:

Ősz

Vasveretű, deres éjszakába
szürkül a nyár fénylő-szép szakálla,
szorgos szelek zilálgatják széjjel,
s telehintik vakrozsdával, vérrel.

buda  ferencGazt égetek, szél hordja a füstjét,
a lángok közt pattognak a tüskék.
Tűzre vetett száraz bokor lobog,
ágai közt sziszegő csillagok.

Sápad a nyár sárga levelekkel,
vérzik az ősz vörös levelekkel.
Gyöngeujjú gyermek-fagy fehérlik.

Gyökér nyúl a halottak szívéig.

szozattovabbacikkhez

Szőllősi Zoltán: Elégett gond

        Buda Ferencnek

Papír röpdös versemmel újra,
     hamvába hull megint,
vasvillával parazsat túrva
marhacsont peng és peng
     nyúlgerinc.

Fa ágával ágazik a csönd,
mint fekete, görcsös
     vérerek,
alkonnyal hálózza be fönt
     a lüktető eget.

Szemetet, gizgazt, égő lombot
     vasvillával őrzök,
lángot, incselkedő koboldot,
futkosó kölykeit
     az ördög.

Elégett gond s gondolat füstje
     kormozza a Napot,
szívemben álmok menekültje,
aggszakállú legény
     kuporog.

Áprily Lajos: Ne keressetek

A völgyünket köd ülte meg tömötten,
belőle hűvös pára-por pereg.
Ne is keressetek már, emberek,
köddé foszoltam itt a téli ködben.

aprily l

Illyés Gyula: Szegénylegény

Bozótból bozótba,
karom arcom előtt, futok szakadatlan,
árnyékom is már leszakadt rólam,
falvak fölé az esti szél
hordja sötét áldásaimat,
gazda óvatosan bezárja ajtait.

Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
bokámra fonódnak,
eddig és ne tovább –
megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom, –
kuvaszok szőre felborzad szagomra.

szozattovabbacikkhez

Jankovich Ferenc: Csend a hegyen

A Szentmihály-hegyen
– két karral ölel a tó –
hosszan heveredem
viharropogtató
gyepes sziklatetőre,
hol lágy fénytől csorogva
szivárog most a béke
a hűs sziklasírokba.

Mert itt fent a halál
sziklába vetett ágyat:
s az ősi Szentmihály
ölébe csukló, bágyadt
hősöket rejt halomra,
kik csendes ünneplőben
sandítnak mosolygva
a barnagyomrú kőben.

szozattovabbacikkhez

Áprily Lajos: Novemberi esőben

Ez volt világra-szülő hónapom.
Míg ballagok, esője hűvösen ver.
Flagelláns lettem, hogy így biztatom:
Zuhogtasd sújtó záporod, november?

eso

Ferenczy Teréz: Tél kezdetén

Süvölt a szél a puszta fák felett,
Hol van virágod, nyájas kikelet?
Hol van a rét, mely harmatgyöngytől fénylett,
A színvegyület, az illat és az élet?
Minden semmivé lett!

Lelkemben is ily nagy a hervadás, –
Tavaszom után nem lőn aratás,
Virágaimhoz sugárt nem kapok;
Lassan gyilkolva ölnek a napok,
De meg nem halhatok.

Gyurkovics Tibor: Novemberi nemzet

Az én szívem színig van,
árvácska még mindig van.

Pedig itt a november,
a lókötő hóember.

Fákat hajlít, ugrándozik,
behozta az Ukrán Rozit

night-clubokba, sztriptízbe,
nem is egybe, száztízbe.

Ellepte a maffia
és a maffia fia

városunkat, Pestet, meg
vége lett a nemzetnek.

De virít az árvácska
s hajladozik pár fácska.

Reményik Sándor: Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,
Mindjárt homályba hull a kis szoba...
Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
Ha valaki mellettem ülne most
És fogná erősen a kezemet,
Fülembe suttogva varázs-igét?
 
Nem. Kettőnek is sötét a sötét.
 
Ez télelő, - sötétedik hamar...
Ha most körüllengné e kis szobát
Mindenki, akinek szívére
Csöppentettem egy csöpp melódiát, -
Ha átölelne párás zuhataggal
Egy szivárványos visszhang-vízesés,
És kórus zúgná fülembe: remélj!?
 
Nem. Országoknak is éjszaka az éj.
 
Talán, talán ha betöltene Az,
Akit most is csak hírből ismerek,
Kihez esetlen imát dadogok
És hatalmában félig sem hiszek,
Csak akarok, csak akarok...
Ha visszahozná múlt novemberek
Tengeralatti advent-illatát,
Ha megtenné a képtelen csodát,
És olyan volna ez a délután...
Akkor talán, talán, talán
Fénybeborulna most is a szobám.
 
                Pécs, 1928. november 14.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Borongás

temérdekkép10Életünk kertjében őszi rózsa nyit,
Elszállt már az illat, a tavaszi kéj.
Fehér dér borítja fáink lombjait,
Rövidül a nappal s mind hosszabb az éj.

Énekes fülemilénk’ régen hallgat már,
Füttyömre kacagó rigóm sem felel.
Csak a bús holló szól, kiáltva: Kár
S valahol egy szegény hattyú énekel!

De mért e borongás? Nyájas még az ég,
S ha láthatsz kék eget, ne nézd a borút.
Virágunk őszi bár, de virág az még,
Édesem! nosza fonj még egy koszorút.

szozattovabbacikkhez

Czuczor Gergely: A boros vándor

Bort ittam én, boros vagyok,
Haza mennék, de nem tudok,
Aki tudja, mért nem mondja,
Merre van az országútja.

Leányt láttam s megszerettem,
De a nyomát elvesztettem,
Aki látja, mért nem súgja,
Merre megy a szívem búbja.

Piros csizmás lelkem, húgom,
Kár sietned olyan nagyon,
Hisz én oly jó legény vagyok,
Ily hetykén csak ma ballagok.

Törjön el az út kereke,
Süllyedjen el a feneke,
Mért oly hosszú, mégis szoros,
Alig fér el rajt’ egy boros.

Csokonai Vitéz Mihály: Kancsót fiú

Az anakreoni dalokból  

Kancsót, fiú, veszendő
Ez élet és előlünk,
Mint egy palack bor elfogy.
Hát kurta napjainkból
Hányat lelopnak a búk!
Mért bokrosítsam a bajt?
Miért fogyasszam éltem,
Míg a gohér virágzik?
Iszom, ha szívem örvend,
Iszom, ha bánat éri…
S ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.

Füst Milán: A szőlőműves

füstkép5Lám, a Medve ragyog s fiát veri: csöndre tanítja.
S lejjebb lassan, valamint tavirózsa, leúszik a Hattyú.
Alant sötétül a kékség s a hűs domboldalt beborítja,
Melyre fehér házat, kicsikét, százat egy óriás parittya
Fekete, tar venyigék közt össze-vissza szórt…

szozattovabbacikkhez

Sáfáry László: Öreg vincellér halála

Megérkezett az ősz,
és a szüretelők dalolása a falvak felé vonul.
Pihennek a szőlőtövek,
de öreg gondozójuk tovatűnt a rozsdaszínű fényből.
Megvárta, míg súlyos gerezdjeikkel
utólszor felköszöntik,
és halkan gyökereikhez hajtotta fehér fejét.

Temérdek [Jeszenszky Danó]: Bor és szerelem

A bor és az édes szerelem
Két nagy földi jó,
De csak úgy, ha a szerelem új,
A bor pedig ó.

Zúg az erdő, zúg a mező…

Magyar népköltés

Zúg az erdő, zúg a mező, –
Vajon mi zúgatja?
Talán bizony Perczel Móricz
A lovát ugratja.

Szép ő maga, szép mindene,
Szép a paripája,
Vígan vágtat a honvédek
Nyalka táborába.

Perczel Mór

Mátyás király elfoglalja Jajca várát

– Heltai Gáspár krónikája nyomán –

Magas hegyen állott Jajca vára, és a hegy alatt két nagy folyóvíz folyik, mind a kettőnek erősen sziklás a partja. A hegy alatt a két folyóvíz egybeszakad, majd beleömlik a Száva folyóba.
Jajca volt a boszniai királyság fővárosa, egykor István király uralkodott benne.
Történt egyszer, hogy Mohamed császár szép szóval beszélgetésre hívta a királyt, az el is ment gyanútlanul. A török császár mindjárt elfogatta, és a bőrt róla levonatta. Így pusztult el István király, és így vette birtokába Mohamed császár Rácországot, Boszniát és Szerbia nagyobb részét.
Mátyás király pedig nagyon bánta, hogy az ő királyságának birodalma csak a Száva folyóig terjed. Ezért titkon üzengetni kezdett a jajcabelieknek, akik már nagyon neheztelték a török utalmát.
A városbeliek egyetértve a várost azonnal meghódította, de a várat ostromolni kellett.
Mátyás keményen szorongatta a várbelieket, az utakat mind elzáratta, és éjjel-nappal lövette a várat.
Végre akkora lett az ínség a várban, hogy Harám bég, a vár parancsnoka személyesen kereste fel Mátyás királyt.

szozattovabbacikkhez

A kis ködmön

ködmönNépmese

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy jómódú parasztember. Volt annak felesége, meg egy leánya. Egyszer fölkereste őket egy fiatal legény. Eljött háztűznézni.
Mindjárt kínálták őt minden jóval, tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a lányát a pincébe.
Lement a leány, amint ott vizsgálódott, szemébe ötlött egy nagy káposztáskő a falhoz támasztva. Elgondolkozott a leány. Ő férjhez fog menni, lesz majd egy kis fia, annak vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiú leszökik egyszer majd a pincébe, ott ugrál a káposztakő előtt, a káposztakő eldől, a kis fiút agyonüti… kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a leány annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra és ott sírt.
Alig győzték odafent várni, leküldte hát az ember a feleségét érte.
- Ugyan anyjuk, eredj már le, nézd meg, hogy mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Talán a bort folyatta ki s nem mer feljönni?
Lement a asszony s látta, hogy leánya ott sír az ászokon.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Vasárnap délután

Tavaszi vasárnap volt…

    Itt álljunk meg mindjárt egy szóra! Ti mai fiatalok, akiknek érdeklődése izgatottan lendül ide-oda a tőzsdenap és a kasszanap között, ti persze nem tudjátok, mi volt hajdan a vasárnap. Majd én megmondom!

    Ami először is a pesti égvoltot illeti, az a mi időnkben fényesebb volt, mert több látszott belőle az alacsony háztetők fölött, de nem is kormozta be a gyárak füstje. Jobb szaga is volt a régi vasárnapnak; ma benzines, – akkor friss kenyér- és ibolyaszaga volt: a jómód és az ifjúság illata. De az emberek is módosabban festettek. Most a gazdag ember hétköznap is ünneplőben jár, a szegény ember vasárnap is kopottan; a régi Pesten minden almáriumban volt egy gondosan összehajtogatott ünneplőruha, minden téglahordó tótnak volt egy szépen hímzett vasárnapi inge, és ha fölvette a gazdája, akkor külön ünneplő arcot is viselt hozzá. A polgárleányok egész héten át szürke kis házimacskák voltak, vasárnap hajnalban azonban megrázták magukat és mint pompás és gőgös spanyol infánsnők suhogtak a templomba.

szozattovabbacikkhez

Tatay Sándor: Ködös reggel

Akkor már hajnal volt és félig világos, mikor Brand a hátam mögé lépett.

    Akkor eresztett el az éjszaka az utolsó fogával. Ha nem hiszed el, hogy foga van: ülj végig ligeti padon egy éjszakát. Csendeset és meleget, amiben nincs sem álmosító zaj, sem riasztó hideg. Puha inakba ágyalva, kemény, éles fogai vannak, meglátod, amik szorítanak, de nem véreznek meg, inkább visszasüppednek az inakba. Este kezd összeharapni az éjszaka és nem ereszt el, míg utolsó cseppig rád nem leheli a lelkét. Ha elalszol, maskarát csinál belőled, ha lehagyod a világosságért, akkor ő is elhagy, ha a nappal emlékein rágódsz, akkor kiröhög és utál, mert az éjszaka, tudod, utálja a nappalt. De ha odaadod magad az éjszakának, akkor nem ereszt el, amíg rád nem leheli elejétől végig a lelkét. A sokféle színtől feketévé lett lelkét, amitől nem szabadulhatsz, amíg vissza nem bontod az összes régi színére és nem jön a hajnal.

szozattovabbacikkhez

Győry Vilmos: Csak te szeress engem

győryszerelemkép

Szólna bármit a világnak
Nyelve rólam, ellenem,
S volna bárki jóbarátom,
Volna bárki ellenem:
Mit törődöm én szavával!
Lelkem mindent elfeled,
Csak te drága kedves angyal,
Csak te szeress engemet.

Drága kincs és büszke hajlék
Lesz-e majd tulajdonom?
Vagy csupán kicsinyke kunyhó,
Hol magam megvonhatom?
Nem lesz ennek szenvedése
S amaz úgy ad örömet –
Csak te drága kedves angyal,
Csak te szeretsz engemet.

szozattovabbacikkhez

Petőfiné Szendrey Júlia: Ne higyj nekem

Ne higyj nekem, ha mosolygok,
Álarc ez csak arcomon,
Mit felöltök, ha a valót
Eltakarni akarom.

Ne higyj nekem, ha dallásra
Látod nyílni ajkamat:
Gondolatot föd e dal, mit
Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, mikor hallasz
Fölkacagni engemet:
Megsiratnál, hogyha látnád
Egy ily percben – lelkemet!

Reviczky Gyula: A te neved, a te hangod

A te neved, a te hangod
Mostan is fülembe csendül,
S édes dalok csengnek-bongnak
Még édesebb szerelemrül,
Bágyadt kezed, kicsi lábad
Múlt virányain vezérei;
Csillag-szemed ragyogása
Múlt homályát űz széjjel.

A te kerted, rózsa-kerted
Ezerszer bejárja vágyam,
Lábaidnál elmerengek
Szemed, ajkad mosolyában.
Kezem a tiédbe’ reszket,
S némaság a vallomásom;
Mintha én is rózsa volnék
És te volnál rózsa-párom.

A te szíved, gyönge szíved,
Csak tréfát űzött belőlem;
Még se foglak elfeledni,
Csak a néma temetőben.
Hozzád térek vissza mindig,
Emlékedre búm is enyhül,
S édes dalok csengnek-bongnak
Még édesebb szerelemrül.

Vári Fábián László: Hajnali virágének

Violás hajnalom,
hajlongjál csak.
– Ekképpen szólék,
hogy meglátlak. –
Legelső fényed
a holdra dermed,
ha nem lát meg engem
a te szerelmed.

Úgy szeretnék
a szemedre szállni,
miként csak te tudsz
a vizeken járni.
Lépteid simulnak
úgy a habokra,
mint a bíbor
a rózsasziromra.

Megtörhetetlen
delej óv téged,
indítom ellened
minden igémet.
Legszebb fényed
a holdra dermed,
ha nem vár meg engem
a te szerelmed.

Vida József: Szeressünk

vidaszerelemkép1Az ifjúság, a szerelem –
Ez a kettő karöltve jár:
Meleg nélkül mit érne a
Világító, szép napsugár?
Ifjúságunk nyíló virág:
A szerelem legyen napunk,
Mert nélküle, mint a virág
Őszi dértől – elhervadunk.
Szeressünk, míg ifjak vagyunk!

A szerelem bájitala
Megnemesít, égbe emel;
Nélküle a száraz kúthoz
Hasonló az ifjú kebel.
Örökös vágy marja lelkünk,
Azt sem tudjuk, mi a bajunk,
Mint a virág harmat után
Csak epedünk, csak szomjazunk.
Szeressünk, míg ifjak vagyunk!

szozattovabbacikkhez

Temérdek [Jeszenszky Danó]: A falu árvája

Selyem kendő, selyem kötény, selyem szoknya,
Nem vagyok én az ilyenhez hozzászokva;
Nem vagyok én bíró lánya, nincsen módom,
Csak úgy járok, csak úgy élek árva módon.

Sorba tart a falu engem, szegény árvát
Én őrzöm az egész helység libanyáját:
Száz a ludam, tizenhárom a gúnárom,
Azokkal én a tilalmat meg-megjárom.

Bárcsak rajta kapnának, hogy befognának,
A bíróhoz bevinnének, becsuknának,
Tán a bíró fia be-bekandikálna,
Ha nem szeret, legalább hogy megsajnálna.

Gulyás Pál: Őszi séta Debrecenben

Fent a fáknak pírja játszott,
de ez a pír hervadás volt,
mint a földről távozónak
arcán rózsák rajzolódnak.
Mentem az utcák sorában
és egy kert előtt megálltam:
egy lakó se vágyik innét,
itt a bölcs lerakja könyvét,
itt a gyors kalmár lefekszik
s hallgat hajnaltól napestig.

Mennyi lélek villanása,
mennyi szív van itt elásva!
Fent komor fatörzsek ütve,
mint a tűzvész csendes üszke.
Túl a Templom nagyharangja
zengi ércdalát a Napba:
bár a hang a régi bátor,
ködbe vész a Prédikátor.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Balassa Bálint

A poézis: lépvessző. A gyermek azt mondja: én is megpróbálom. Az ifjú fölujjong: ni, hiszen megy. A férfi nekimelegszik, alkot s egy nap hökkenve veszi észre, hogy az életén belül egy külön, másik élet támadt, ország az országban, amely magának zsarolja az igazi élet legszebb színeit. Egykor játék volt s most magába szippantja a lélek legelrejtettebb erőit is, futó inger szülte s már az egész világ jelent futó ingert az ő állandósult, sürgető kívánalma mellett.

    Mi volt a vers az alig ifjúvá sersült Balassának? Úri passzió, mint a solymászat, a tánc vagy a lovak. Bornemissza Péter mesterével kiadja Füves kertecskéjét, egy német vallásos könyv magyar fordítását, zsoltárokat ültet át s énekeket szerez, melyekben bűnbánatos szívvel engeszteli az Istent förtelmességekért, amelyeket talán még el sem kötetett, bőbeszédűen és sok rímű versben, a kor szokása szerint. De az egyéni sors formáló lehelete még alig borzolja meg ezeket a tanulói sorokat, melyek egyelőre csak eggyel több dekórumot jelentenek a sok ígérő ifjún, aki táncával már a király előtt is bemutatta, hogy a nemes ifjúság dísze leend.

szozattovabbacikkhez

Balassi Bálint: Tánc-nóta

Egy szép táncot jó kedvemből, szép szerelmem küldek,
Mit gyakorta én magamban te rólad éneklek,
Táncolok vele, örülök,
Ugyan tetszik, hogy repülök,
    Nagy boldogan élek.

Boldog vagyok, mert hogy szeretsz, de boldogabb lennék,
Ez újonnan szerzett táncban, ha ketten mehetnénk,
Veled együtt ha lehetnék.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    Együtt táncban mennék.

Boldog szemek, kik ezt látják, lábak, kik ezt ropják,
Fejér színű szép sarukat sarkok, kik hordozzák.
Keskeny derekát kik fogják,
Gyenge karját tapogatják.
    Úgy az mint akarják.

szozattovabbacikkhez

Vályi Nagy Géza: Balassihoz

Őseimnek őse,
Tűnt idők regöse,
Kobzos Bálint jó rokon,
Ki tollal, szablyával
Vívtál vad pogánnyal,
S dalt pengettél lantodon…
Szüntelenül látlak!
Könnyes, bús orcádat
Keblem mélyén hordozom…

Itt vagy közelemben!
Érzem, hogy eremben
Szilaj véred lángja forr…
Tarka ifjúságod
Pille-szárnyán szállok,
S kísérőm: kaland, mosoly…
Minden énekemeből
Égő szerelemtől
Vert lelked sóhaja szól…

szozattovabbacikkhez

Liszt Ferenc a zongorakirály

lisztferenc11811. október 22-én, Doborján falucskában, a Liszt házaspárnak fia született. Eszterházy herceg jószágigazgatója: Liszt Ádám és felesége nem sejthették, hogy gyermekük nevét néhány év múlva minden magyar büszkén fogja említeni s néhány évtized után nem lesz a világon művelt ember, aki nem tudná, hogy ki volt Liszt Ferenc.
    Tanítását édesatyja kezdte, aki maga is jeles zenész volt. De nemsokára Bécsbe került, ahol kiképzése folytatódott. Már 11 éves korában kész művésznek tekintették, akire nagy jövő vár. Ő is, mint a legtöbb művész bejárta egész Európát s a „zongorakirály” művészetének fejedelmek, egyházi és világi méltóságok, tudósok, művészek hódoltak. Sokáig lakott Párizsban, Olaszországban, Németországban.
Bayreuthban, leánya, Cosima lakásán halt meg 1886. július 31-én.
    Életében, mint „zongorakirályt” ünnepelték egész Európában, de zeneszerzeményeit halála után ismerték meg igazán. Ennek oda az volt, hogy abban az időben Liszt művei nagyon modernek voltak az akkori hallgatóságnak.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf