Muskátli - 2020. augusztus

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. augusztus
VI. évfolyam / 12. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

Ady Endre: A szerelmesek holdja

Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.

Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.

Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű ha jön a Holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.

Babits Mihály: Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez

Hol vannak a régi könnyü dalok?
Szalagok, volant, csokor, fodor
lengése hajad lengéseihez
és ékszerednek fénye szemed
villogásához: durva dísz.
Táncod méltó, hogy utána dalok
szalagja lobogjon, tíz meg tíz.

Hol vannak a régi könnyü dalok
fürtödbe fonni, ruhád köré
csokrozni, fényleni homlokodon
és rímek forró csókjaival
körüllehelni, hogy ne fázz,
hogy melegítsen csók a hideg
évszázakon át is, száz meg száz?

Dutka Ákos: Ringass ó régi szerelem

A fenyvesek mély titku csendje altat,
Elém idéz az illatos homály; —
Zenét, — milyet e szent erdő sugallhat,
Szívemben a szüzcsend halkan orgonál.
Dalt, amelynek ütemén repülve
Hótested száll, kit oly jól ismerek;
Most érzem: itt, ez erdő szűrte
Szavad zenéjét, s véste kőfejed.
S míg illatával részegít a gyanta,
Mintha arcom lágyszálu hajadba
Temetném; itt leng illatod.
Termőtalaján fenn az ősi begynek,
Hol asszonytested gyönyörömre termett,
Gyermekszívvel bölcsődben vagyok.

Ölbey Irén: Vers

Rád nem lehet gondolni másképp,
csak fénylő szívvel, szomjasan,
szívemben fájó, tüzes vágy ég
s a lángnak átadom magam.

téged nem lehet várni máskor,
csak párás, meleg délután,
ha lepke csapong s rőt nap lángol
a vörös-arany dálián.

Téged egyszer lehet szeretni,
egyszer és többet sohasem,
de elmúlásomig bezengi
életemet e szerelem.

1940

Zempléni Árpád: Tűz

Titokban, hirtelen
Támad a szerelem,
Terjed a láng.
Az ember mire szól,
Ég a szín, ég az ól,
Ég a csűr eleje,
Ég a ház teteje,
Ég a palánk.

Kiss Menyhért: A magyar nóta

Csikay Gyurinak

Mikor anyám a bölcsőmet ringatta:
Magyar dalt dúdolva hajolt felém,
Innen van az, hogy szárnyaló szavakba
Fűzöm, mi van a szívem rejtekén:
Mikor a nótád hallom, drága mester,
S a nótádon át forró szívedet –
Verőfénnyel és síró föllegekkel
Hinted tele álmodó lelkemet.

A te hegedűd… erdélyi galambok,
Rigók szólása egybefolyva cseng,
Suhognak a hargitaalji lombok,
S dalol a visszhang, a szívembe’, bent.
Hol Maros vize csillogva türemlik
Ódon kastélyok lábai alatt.
A húrjaid gyönyörűen kizengik
Azt, mi a szívben bimbóvá fakad…

Ó, jól esik e felleges hazába,
Ha elringathat mester-hegedű,
Éltünk nem fürdik tüzes napsugárba,
Bús lelkünk hozzád vágyva menekül.
Ha veled vagyunk, bánatunk is könnyebb,
Tavasz fuvalma zsong a szíveken:
Te kitörlöd bús szemünkből a könnyet,
Amit kicsalt a csalfa szerelem…

Juhász Gyula: Nagyvárad

A Körös-menti Páris régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,

Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől felzengjen Magyarország!

Vita Zsigmond: Aranka György, Erdély Kazinczyja

A magyar irodalmi élet szinte észrevétlenül haladt el az Aranka György születésének kétszáz éves évfordulója mellett, pedig az Aranka törekvéseire visszanézve érdekesen láthatjuk meg a százötven év előtti Erdély művelődésbeli érdeklődését, közszellemét és a magyarországi gondolatokkal való kapcsolatát. Arankának, mint költőnek és fordítónak hamar feledésbe mehetett a neve, csupán írói munkásságáért nem volna érdemes még mai is foglalkozni tevékenységével, Arankához fűződnek azonban a felújulás korabeli Erdély legfontosabb magyar tudományos és kulturális tervei, azok tartják fenn az emlékét. Az Aranka egyéniségénél még érdekesebb a kor és Erdély magyarságának kulturális szomjúsága, amint a hányódó levelezésekből és a Nyelvmívelő Társaság üléseinek jegyzőkönyveiből elénk tárul. A csapongó élet habjai közepette egy nyugtalan, fáradhatatlan, mindenkit megmozgató férfi áll, Erdély irodalmi szervezője: Aranka György.

Juhász Gyula: Kossuth-nóta...

A lóca végén, óbor mellett,
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az ő nótája.

Az ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.

A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!

Más nóták jöttek, hej, azóta,
Hogy megszületett az a nóta,
De rendületlenül, kevélyen,
Nem tudsz felőlük, jó legényem.

...Mint hogyha magyar fajtám lelke,
Ujjongna, sírna, énekelne.
Árva legény, szép, konok bánat,
Ó be szeretlek, be sajnállak!

1907

Móricz Zsigmond: Kossuth Lajos

Ma egy könyvet kaptam Kossuthról, amely visszavarázsolt gyermekkorom s ifjúkorom legtüzesebb, legszenvedélyesebb s legdíszesebb álmai közé. 

    Én még abból a generációból vagyok, amelyik Kossuth katonájának nőtt. A legelső ének, amit életemben megtanultam, az, hogy: «Ha mégegyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni.» Körülöttem mindenki valami határtalan rajongással beszélt Róla s mivel már igen korán, kisgyermekkorban látnom kellett, hogy ez a rajongás csak szó, szó, szó: én annál forróbbra hevültem a Kossuth-imádatban.

    Életem első húsz évének semmi más politikai tartalma nincs, csak amit a Kossuth név jelent. Úgy látszik, az elnyomatás mindaddig annyira egyenletesen erős volt, hogy a Kossuth-koncepció teljesen kiküszöbölte az összes politikai hiányérzetet.

    Eleinte falun éltem, vagy a falu hatáskörében. A falu pedig még akkor igen kevésben különbözött az ötven évvel azelőtti jobbágyközség életétől.

Mikszáth Kálmán: Hazahíják az öreget

Károlyi Gábor gróf Kossuthnál járt a múlt héten. Vitte neki a székesfehérvári díszpolgári oklevelet szépen bőrbe kötve, K. L. monogrammal, ötágú koronával díszítve.

    Károlyi grófot egy kicsit feszélyezte a nemesi korona. Mit fog ehhez mondani az öreg Kossuth? Ő, aki koronákat tördelt. Ő, aki teljes életében a címerbetegségből gyógyítgatta népét. S most íme megjelenik a neve fölé, mint valami kísértet, öt gúnyosan rávicsorított fogával a nemesi korona.

    Nagyon, de nagyon bosszantotta a dolog Károlyit. S mindenféle mentségeket gondolt ki útközben, amit mondani fog. Ejh, a legkönnyebb lesz a könyvkötőre sózni az egészet. De az öregúr, amint megnézte, s nyájas szavakkal megköszönte a koronázó város ajándékát, észre sem látszott venni a koronát.

    Mindegy, Károlyi már benne volt, elkezdte nagy fenék kerítéssel magyarázni azt a kis malőrt, ami a szép albumot érte a kompaktornál.

Pósa Lajos: Kossuth Lajos a csillagos égben…

Kossuth Lajos a csillagos égben,
Isten jobbján ül aranyos székben.
Le-lenéz ránk, könnyét is hullatja…
Tán abból lesz a mező harmatja.

Édesapánk, de árvák is lettünk!
Isten jobbján szólalj föl mellettünk:
Hadd vessen már sok bajunknak véget,
Segítse meg már a magyar népet!

1909

Reményik Sándor: Magyar miniatűr

Írok haza...
Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, - s egyszer megdöbbenek:
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet.
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél...
Mert ez a levél haza - Cluj-ba - megy.

Budapest, 1933. február 27.

Havas István: Elnémult harangok, IM. Rákosi Viktor

Rákosi Viktor temetésén

– És vége volna a zenének,
mikor a harang szíve megszakad?
– Az igaz érc melódiája
lelkekben ömlik el, mint szent patak.
– Elnémult ajkat, fényharagot
fogunk temetni, árva nép, ma itt?
– Csak hamvakat föd el a sírbolt,
a lélek él, s meggyújtja mécseit,
– Sirassuk el, holtig zokogjunk érte,
őrtornyából ha már elköltözött?
– Sirassátok el, de az ő hitével,
ki ébresztő volt az alvók között.

IM. Rákosi Viktor

Az 1880-as években úgyszólván máról holnapra bontakozott ki a tehetsége, népszerű író lett az egész országban, a Budapesti Hirlap hasábjain közölt tárcaelbeszéléseit egyre fokozódó érdeklődéssel olvasták. Ezek a humoros tárcák az Isten-áldotta tehetség szikrái voltak, a könny és mosoly termékei, derűs kötődések, szójátékos fonákságok: (Sipulusz tárcái, Humoreszkek.) A humor verőfénye, a szavakban és szókapcsolatokban rejlő komikum, a váratlan helyzetekből kibukkanó furfang, a bohókás alakok furcsaságai egész külön stílust jelentettek irodalmunkban. Egyesek úgy vélték, hogy ez az élces stílus a Mark Twain munkásságában kibontakozó amerikai humor magyar válfaja, mások mindjárt meglátták az íróban az eredeti torzkép-rajzoló egyéniséget. Rákosi Viktor sajátságos mókázással szőtte ötleteit történetei köré, az élcelődésben kifogyhatatlan volt, nevetségessé tette az emberi gyöngeségeket, furcsa alakjait derűs komázással állította olvasói elé. Groteszk figuráival, burleszk helyzeteivel, szatirikus ferdítéseivel a legmogorvább olvasókat is mosolyra derítette.

Rákosi Viktor: Elnémult harangok

/részlet/

    „…

    - Én Simándy Pál, garabói református lelkész vagyok.

    - Mi tetszik?

    - Főbenjáró dolgot óhajtok méltóságodnak tudtára adni.

    A főispán rágyujtott egy vastag cigarettára, s közben ugy a cigarettával a szájában odamordult:

    - Mi az?

    - Méltóságos ur, Todorescu, a garabói oláh pap, hazaáruló. A bukaresti liga fizetett ágense, most is van ott nála egy oláhországi ember. A titkos nemzeti komité tagja...

    A méltóságos ur idegesen rántott egyet a vállán, s közbeszólt:

    - A havasi oláh konspiráció vezére. Hóra és Kloska, Janku... Ugyan fiatalember, pap létére hogy hihet el ilyen agyrémeket? Hiszen azért, hogy maga előre menjen, nem kell ilyen mesé­ket kitalálnia.

    Simándy megdöbbenve nézett az előkelő urra.

    - Nem mese ez, méltóságos uram...

    - Badarság. Todorescu a legmegbizhatóbb emberünk. Mindig beszállítja hiven, egy szálig a voksait... Az installációmon ő mondta a vidéki papság nevében a beszédet, olyan hazafiasat, hogy már szó van arról, hogy kitüntetésre terjesszék föl...

    - Méltóságod... tehát... azt hiszi... nem... hajlandó...

    Ugy hebegett, mint egy gutaütött.

    - Örökké a református papokkal van bajom. Micsoda nyughatatlan vérü, megférhetetlen emberek maguk. Több bajom van magukkal, mint az oláhokkal... Egyéb se kéne még, mint hogy az én megyémben konspirációt fedezzünk föl. Azt ajánlom magának, hogy menjen haza, és huzza meg magát. Az örökös politizálás öli meg magukat. Na kinder, was gibt’s denn?

ADY ENDRE: A föld meg a város

/Dutka Ákos verses könyve/

Dutka Ákosnak nem szabad lakolnia azért, mert Ady Endrének nevezett csekélységemnek kortársa. S ha a magam nyomorúságain kívül mostanában még tudott fájni nekem valami távoli is, a Dutka esete fájt. Erre a szép, komoly, daloló emberre ráfogták, hogy semmi más, mint lelketlen Ady-utánzó. Így lakol mindig a kendőzetlenség, a szívbéli bátorság s a ravasz fogások ignoranciája. Van egy sereg Ady-öcs, aki vígan operálhat s egy megviselő érzéssel se fizet azért, hogy kifordított bundájú Ady-verseket ír. Dutka Ákos, aki át- és megélte a maga verseit, de nem titkolja, hogy Adyt olvassa, íme lakol.
    A föld meg a város ama ritka könyvek közül való, mely okvetlenül dokumentum-rangra jut. Írója, a füzesekből városba oltott legény, megnemesedett szomorúfűz. Tolmácsa a gyönyörű, éltető vagy temető krízisnek, melybe végre a fél-ázsiai magyar lélek jutott. Kevés húron sír, de, istenem, Árpád magyarjai aligha ismerték a húros hangszereket. Később is rábízták a dolgot a cigányra, aki a húrtalanságot négy húrra gazdagította. Örüljünk, ha a magyar lantos nem kürtöt fúj vagy nem dobot ver máma. A verkli tudniillik nem hangszer s a cimbalom nem magyar találmány.
    Dutka Ákosban nem dolgozik és mulat valami különös géniusz, de Dutka Ákos milyen lennhagyta már a Szabolcska-féle völgy-népséget. Ő már az érzések kultúr-magyarja, ő már az új magyar ember. Kissé programos, kissé elfárasztó az ő nyugtalanoknak érzett, tervelt és írt hetven vagy hány verse. De versek végre, az istenét vagy hadurát neki, ezrek helyett beszélő s ezrek lelkét illusztráló versek. Magyar és emberi fájdalmak fájatják a Dutka Ákos szívét s aligha tehet róla, ha ezek a fájdalmak sokszor-sokszor elnémítják benne a művészt.
    Arról se tehet Dutka Ákos, hogy Ady Endre előbb írt és szenvedett meg bizonyos elkerülhetetlen érzéseket. Az már igazán nem a literatúra titka, hogy ki érkezik valahova előbb, zajosabban és hatóbban. Valóság és ismerni való tény, hogy Dutka Ákos itt van s ha nem volna más, mint hívő harcosa a mi harcainknak, akkor is valaki. De több s nálunk magyaréknál pláne több, sőt sok, mert lelkében van s dalol a krízis, mely az egész magyarság belső krízise. Dutka Ákos talán nem eléggé a magáé, de határozottan a mienk, érték, akit be- és le kell jegyeznünk.

Nyugat, 1908

Dutka Ákos újságíró, költő

Ady Endre mellett a nagyváradi Holnap Társaság egyik alapítója, Dutka Ákos újságíró, költő példája bizonyította, hogy minden más állítással szemben nemcsak Budapesten lehetett kiemelkedő irodalmár valaki. Dutka, akit egy ideig Adyval egyenrangúnak tekintettek sokan, a megújuló magyar líra egyik kiugró tehetségének mutatkozott Nagyváradon. Széles látókörű, művelt, világot látott ember volt. Dutka Ákos 1908-ban „A Holnap” korszakkezdetet jelentő antológiájában hetedmagával megjelent – együtt jelezték az Ady vezérelte új magyar költészet harcos jelenlétét – [legalábbis Nagyváradon] már ekkor ismert nevű költő. És akit ama századelőn a nagyváradi irodalom költőnek ismert el, az érvek ide vagy oda, de nagybetűs költő volt országos érvénnyel is. Aki „A Holnap” hét harcostársa közé tartozott, annak irodalomtörténeti helyzete szerint helye volt az újat kereső irodalom, ugyanebben az évben megindult budapesti főorgánumában, a Nyugatban, még akkor is, ha még Dutka jó időre megmaradt továbbra is nagyváradi újságírónak, nagyváradi költőnek. Dutka valójában nem is lett soha igazi nagyvárosi poéta, noha a Nyugat mellett a programszerűen nagyvárosi irodalmat hirdető Kiss József szerkesztette A Hét hamarosan úgyszintén magáénak tudta. Versei gyakorta jelentek meg a Nyugattal és A Héttel egyként szemben álló, a Herczeg Ferenc által főszerkesztett és mértéktartóan konzervatív Új Időkben, a jellegzetesen liberális polgári Pesti Naplóban, a polgári lapok közt leghaladóbb, harcosan demokrata Világban és a szociáldemokrata-szocialista Népszavában.

Várad már harangoz

Álmaimban Várad már harangoz
Közelítő ünnepi tavaszhoz,
Mire várunk,
Hová látunk?
Mire várni a szív belefárad, —
Vájjon látsz-e,
Vájjon vársz-e,
Vájjon vársz-e te is engem, Várad?

Juhász Gyula: Episztola Dutka Ákosnak

Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted
Öreg szívűek és idétlenek,
Kik nem látták az embert és a költőt
(És benned ember és költő oly egy)
A dalokat, amelyek finomak,
A sebeket, amelyek nem beszélnek.
Hallgatsz, mert a világ olyan zajos
S mert legszentebb melódiánk a Csend,
A szűzi Csend, amely mienk csupán,
Akiknek a szívében dalok élnek...

Be irigyellek, te nagy hallgató,
Be szép lehet a csended és magányod,
Melyet új világ álmát álmodó
Szép gyermeked boldog sírása ver föl
S a szerelem szent némasága tölt el.
Ez a magány és ez a csönd az áldott,
Ebből fakad az új harc és az új dal.
Mert lesz - ugye mi tudjuk? - lesz idő,
Mikor a magyar bánat és magyar dal
Erőre kap és marseillaise-be csap.

És gyermeked - akit csókoltatok -
Nem kénytelen hallgatni csak s szeretni,
De élni, merni fog! Addig szeressünk
És hallgassunk! Téged pedig ölellek,
Jó bort kívánok és robotok árán
Derűs vasárnapot... Már itt az ősz
S az őszi bánat a mi évadunk,
- Oly rokon az ősz és a magyar bánat -
S te is dalolni fogsz! (Oly szép az élet,
Még sok bús alkony vár, sok új öröm,
Oly szép az élet!) Ó dalolj nekünk!

1909

Dutka Ákos: A kemencém falára, Költő a viharban, Öreg faun búcsúja a nyártól, Sikoltsunk élő s holt magyarok!, Tavasz váró

Dutka Ákos:

A kemencém falára.

42-őt írtunk kilencszáz után.
Muszkabomba hullott akkor Pest-Budán,
Mikor e kemence épült s Weiner úr
Két héten keresztül lankadatlanul
Borral locsolgatta minden téglaját.
Hogy lélek is hevítse ezt a kis szobát.
Égjen is hát benned mindig földi tűz,
Mely betegséget, gondot pokolba űz.
Tűztorkod azonban ne legyen falánk.
Gazdád szívében úgyis égi láng
Derűje fűti majd e kis lakot.
Mely neked s néki új otthont adott.

Dutka Ákos:

Költő a viharban

Mint a tű a viaszlemezen
Dalt örökítve ritmusban remeg.
Reszket rajtam bánat és öröm.
Hogy dalt mondhassak néktek, emberek.
Mint a tű a viaszlemezen
Remegtem én is Istenem kezében.
Sosem tévesztve mégsem dallamot,
Parancsszavára
ha lemezt cseréltem.
De most recsegve törik, vagy kihagy
A tű s a költő dadog a hangzavarban,
Ájultan áll. Mint szárnyszegett madár
A földindulással birkózó viharban.

Mollináry Gizella költő, író, publicista

Nemcsak a nemzet tagjai, hanem a magyar irodalom is fokozatosan felszabadult a Habsburg-adminisztráció nyomása alól az 1867-es kiegyezés után. A polgárosodás magával hozta előbb a sajtó, majd az irodalmi művek robbanásszerű elterjedését az egész magyar királyság területén. Értelemszerűen mind több és több női író is kezdett el alkotni, munkásságuk szinte majdnem az összes irodalmi műfajt felölelte, a politikai írásoktól kezdve egészen a legmélyebb líráig. A híresebbek – a ma már szinte alig ismert – Ferenczy Teréz, Tormay Cécile, Kosáryné Réz Lola, Nagy Méda[http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/22149-nagy-meda-kolto-ifjusagi-irohttp://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/11558-czobel-minka-koltohttp://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/21477-erdos-renee-iro-kolto] és mások neve mellett ki kell emelnem azt a Mollináry Gizellát is, aki Magyarországon az egyik legsikeresebb irodalmi alkotó lett a XX. század húszas-harmincas, sőt leginkább a negyvenes évek első felében. Igazi egyéniség volt, tanulatlan, de tehetséges autodidakta. Amikor Mollináry Gizellát életrajzára vonatkozólag kérdezték, csak ennyit közöl: „Hogy mikor és hol születtem: kit érdekelne? Hogy miért: azt majd beváltom!” Élete fordulatokkal teli, a nyomorból való kitörése és irodalmi karrierjének kialakulása szinte csodaszámba megy, ha gyermek és ifjúkorára tekintünk vissza…

Mollináry Gizella: Alázatos áhitat Ádám előtt, Az árvaság maradt, Erdőben, Magyar vers, Türelmetlen fohász

Mollináry Gizella: 

Alázatos áhitat Ádám előtt

Ádám, a Te melled erős és széles,
Az enyém ziháló, keskenyke, gyönge.
Ádám, ha Te erősen kilépsz,
Én lemaradok:
S kinek a keze fonódik kezemre?
Ádám, a Te hangod nagy oroszlánhang -
Az enyém kis erekben, csak papiron él.
Ádám, ha Te elharsogod magad:
Én megnémulok -
S ki sirat engem, ha nem dalolok én?
Ádám, nagy a Te pogány keletű erőd,
S régi vallások gyöngye az én gyöngeségem.
Mert Te választtattál a kereszten halni,
Én csak a lábad mostam,
Kakas-szóra sirtam és gazdát cseréltem…

Mollináry Gizella:

Az árvaság maradt

Októbervégi napsugár,
mint hajválasztékánál
anyját homlokán csókoló
megtérő fiúé:
olyan a te szelídséged.

Gombos Gyula: Tamási Áron

Van a magyarságnak egy csudálatos, kényes aranyága: a székelyek. A magyar család minden arcát jól ismerem. Mindegyik a maga voltában nélkülözhetetlen volt, hogy az ezerévünk összeálljon. Ők úgy tartoznak a magyarsághoz, mint a katona a hadsereghez. A székelyek, úgy, mint a virág az ághoz. Minden családban van egy királyfi, akinek a homlokán, ha mások nem, legalább a család csillagot lát: a székelyeket ilyen királyfiaknak érzi az ember mindig. Mikor Csaba királyfi ellovagolt napkeletre, mindnyájukban hagyott magából valamit. Mindegyikben van valami mesebeli.

    Erdély és székely nem ugyanaz. Erdély: táj és történelem; székely: szín és illat. Az erdélyi ember és a székely ember sem ugyanaz. Erdély, mint történelem a komoly, sűrű, nehézveretű lelkek hazája. Sok nagyszerű írót, gondolkozót, politikust adott a magyarságnak, a legutolsó, akit adott, Szabó Dezső. Tamási Áron nem ennek az Erdélynek az írója. A székely az erdélyi lélek egy külön, zárt medencéje: egy csudálatos, tündéri tengerszem. Ennek íródeákja Tamási Áron.

    Tamási Áron író voltában van valami Rafael-szerű. Csak őmögötte az előkészítő, vergődő mesterek hosszú sora helyett a nép áll.

Vajda Endre Tamási Áronról

Minden érzékenysége elmegy addig, hogy a Teremtett világban, a magára maradt kis asztalosinas karácsonyának rajzában, felfedezi az emberen kívüli békét, mely a teremtményekben lakik, s részese lesz ezáltal a század emberileg pesszimista, de egyetemes szempontból emelkedett dehumanizációjának.
Novellatömbjének műfaji és előadásbeli felbontása szintén ezt a fejlődést húzza alá poétikailag és statisztikailag. Nagyjából időrend szerint is meg lehet különböztetni a három nagy regényvonulat megfelelőit benne: kezdetben a Százmáriás királyfi típusú, tartalmilag még sok égi elvontsággal telt, egzaltált révületbe úszó, poetikus fájdalommal és himnikus vagy jeremiád-szerű szaggatottsággal előadott elbeszélés dominál, hogy aztán átengedje a teret az Ábel-féle pikareszk elemekben gazdag és jóval több reális tartalmat magával sodró novellának, vagy a Jégtörő Mátyás ősi mesébe visszatalált, bár a modern európai irodalom csoda-felfedezésével ösztönös rokonságot tartó műfajának…
A valamikor oly bőséges invenció, melyből a változó napok szüntelenül új témaelkapásokat csaltak ki, lassankint azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kimerül, helyet adva a rutinnak és modornak. A csoda-keresés hosszú időre megfiatalította művészetét. Belső formája együtt haladt a stílussal, mely szüntelen elevenséggel szülte új életre önmagát.

Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára

Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.

1966

Farkas Imre: Van egy dalom…

Van egy dalom, sohasem zongorázom,
Van egy képem, nem nézem meg soha,
Van egy elrejtett, száradó virágom
S egy ábrándom, mely dőre s ostoba.

Van egy név… hallatára fölfakad
Valami titkolt, régi-régi seb,
S e dal, e kép, ez a virág s e név
Nekem mégis csak a legkedvesebb.

Sértő Kálmán: Éhség…

Az éhség zsírtalan és sótlan,
Hervasztó, gyilkos eledel,
Néha már én is megkóstolom,
Mint tücsök, aki énekel.
Dőljön össze a korhadt világ,
De én már hangya nem leszek,
Az uraknak gyűjtő hangyákkal –
Bús gyűjtés nélkül éhezek.

Szerszámom ez a kis ceruza,
Olyan, mint hentesbárd, eke,
Többet dolgozok ezer úrnál,
S meddő a munkám érdeme.
De akkor teszem csak a dolgom,
Ha nincs túlhideg, túlmeleg,
Szegény kis kopott henyélés ez.
Sóhajos-könnyes egyveleg.

Ötlovas hintón nem járok én,
És kaszinótag sem vagyok,
Nem rulettezek, nem golfozok,
Tornyos kastélyban nem lakok.
Életben elrohad a kedvem,
Mert két bátyám, népem arat,
És velem bámultatja magát
Még a sok-sok kirakat.

Kenyér, sonka és piros alma,
Kocsonya mosolyogreám,
Acélrugóként ugrál szemem,
És nyálmézet termel a szám.
Az éhség zsírtalan és sótlan,
Hervasztó, gyilkos eledel,
Néha már én is megkóstolom,
Mint tücsök, aki énekel…

Szabadság, 1936. április 5.

Sinka István: Bölcsők a Duna mellett

Lobog a nap esti pírja,
foly a Duna és álmatag.
Száz anyó száz bölcsőt ringat
s száz bölcsőben száz anyóka
altatgatja az álmokat.

Száz bölcső, mint tüzes bölcső,
száz bölcsőben száz kín sajog.
Dúdolgatnak az anyókák
s előttük a nagy bölcsőben
sírnak az álmok-magzatok.

És nincs ég és forró a táj,
ilyen már ezer év óta.
Lobog a nap esti pírja,
és az esti pírba bámul
száz bús fekete anyóka…

Foly a Duna álmatagon,
jönnek más tájak, más népek,
más kínok, más anyókák – és
bölcsőjüket a Dunánál
ők is ringatják szegények.

1943

Szabolcska Mihály: Mária

Mikor beragyogja a földi dicsőség,
A világ királyát, a hozsánnák hősét,
Mikor más se terem körülte virágnál:
Te örömkönyűddel titkon félreálltál,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

Mikor kikacagják és gúnyba feresztik,
S kárörömmel nézi egy világ a vesztit,
Mellé állni mikor egy lett a halállal:
Te ott állsz mellette fénylő glóriádal,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

S ahogy így elnézlek, tövén a keresztnek,
Olyan ösmerősül tűnsz föl a szívemnek.
Ó tudom én már, hogy nem először látlak,
Hívtalak én téged már édes anyámnak,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

És ahogy elnézlek, tövén a keresztnek,
Meghányom a sorát egész életemnek,
S a te keresztednél, a szíved nyomában,
Megáldok valakit a haló porában,
Ó, Krisztus édesanyja, Mária!

Szalay Fruzina: Múló nyár

Reszket az erdő lombos árnya,
Ragyog az üde hűs magány.
Zöld útait egy lányka járja
Édes mosollyal ajakán.
S míg az enyelgő lanyha szellő
Aranyhajának csókot ád,
Ő csak siet vígan szökellő
Őzként a dús haraszton át.

S míg tova lebben könnyű lába
Mohos megaggott fák alatt,
Friss gyöngyvirág fakad nyomába,
Rá nyíló ágak hajlanak.
Kék tóhoz ér, mily játszi habja,
Vár rája már a csónak ott;
A gyors hullám fürgén ragadja
A lánykát és a csónakot.

Erdő fuvalma van körötte
Madárdaltól cseng-bong a lég,
A partot kankalin befödte,
Mily sugaras a tó s az ég!
A hullám csillan, tarka színben,
Loccsan a víz, suttog a nád;
Ujjongva énekli minden
A május mámoros dalát.

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehunyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Kissné Tóth Lenke: Mosolygó tál

Cigányalma piroslik benne,
Kópésan vidám. Gömb-kerek.
Ragyogó pofácskáján még a
Nyári nap-csókok díszlenek.

Szőlőfürt fényes kék szemekkel
Pajkos kacéran messzi néz, -
Kívánást támaszt, vágyat ébreszt
Minden szívben a kis csibész!

Barna bölcsőben friss dióbél
Csak szundikál, csak szundikál, -
Csupa mosolygó illat, élet,
Csalogató íz, szín a tál.

Köröskörül szép rőt levélkék
Vörös gallérja csüng alá, -
És a kacagó tálat mintha
Az Ősz tenyere tartaná.

1937

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy egy az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm
s minden szavam mosolygás és közöny.

1930

Szervác József: Szeptember, 1980

Kötelező ősz közeleg
gyöngyöző napsugarakat
tilol, azokból verni majd
nyaras nyakakra kötelet - -
Követi kötelező tél
s halottas hatalma alatt
robbanni vágyó magvakat
sarjadni, serkedni ítél - -

És tavasz is lesz, serkenő - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - -
- - de az már nem kötelező.

Tóth Árpád: Szeptemberi szonett

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

1910

Kálmán László: Vénasszonyok nyara

Már jóestét kíván a szende rét.
A hold behunyta ámuló szemét,
az árokparton a bővérű nyár
cingár prímása: tücsök muzsikál.
A bódult fák közt elsurran a szél,
riadt csavargó: magában beszél,
félszemmel lesi, merre jár a csősz:
az esőpuskás, könyörtelen ősz.

1937

Kányádi Sándor: Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.

S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.

Krúdy Gyula: A fecske

    Az idén csak ősszel láttam fecskét.

    Kisasszony napja körül búcsúztak e kedves madarak: Mária madarai ez évben is ritkán jöttek hozzánk, mert a háború óta általában elkerülik országunkat, ahol oly szívesen nyaralnak, mint a pesti nők a Balaton mellett. Bizonyosan üdülés, ifjúság és nászút nékik a tavaszi utazás az afrikai partokról Magyarország felé. Itt költenek, fiókákat nevelnek, meghíznak dús termőföldjeink bogarain. Itt senki sem bántja őket, Isten madarait. Az idén az éhes taliánok elfogdosták a magyar fecskéket útközben, megfőzték, megsütötték és megették.

    A fecske az ablakomra ült. Sok ablak van a hotelépületen, amelyben lakom: ezért meglehetős kitüntetésnek veszem, hogy a vándorfecske éppen nálam pihent meg egy másik szegény vándorlónál, aki azonban sohasem juthat el oda, ahová vágyakozik.

Beöthy Zsigmond: Bordal

Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
    Rajta, igyál hát,
    S űzd a borút!
    Kába, ki önként
    Szerzi a bút.

Kancsót ide, bajtárs! A ki gyaláz
Bennünket, a bor fiait:
Nem tudja, miképpen bor csak a tűz,
S tűz edzheti csak karait.
    Rajta, igyál hát!
    S a ki nevet,
    Mondd neki: borral
    Toldd meg eszed!

Erdélyi József: Szüret után

Babits Mihálynak

Szüret után, - szüret után
üres a szöllőhegy,
sorban áll a szedett tőke,
mint megannyi özvegy,
állnak a fák megszedetten,
minden levél sárga, -
állok én is eltűnődve
az őszi világba.

Itt hagyta az üres kunyhót
a csősz is végtére,
magam járok a szöllők közt,
gondolok az évre,
a múlt évre, a múlt őszre...
Jaj be hosszú év volt!
Mégis elmúlt, mégis-mégis:
szép az ami szép volt...

Kölcsey Ferenc: Bor-király

Csak bor, csak lyány szerelme
Szívem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. augusztus

Haláltánc

Magyar népköltés

Táncolnak, táncolnak
A sári legények
A sári ivóba.
Köztük van, köztük van
Darvas Kis Kelemen.
Nem eszik, nem iszik,
Sem a táncba nem áll.

Elmentek, elmentek
A sári legények
Sári bírónéhoz,
Sallai Katához.
– Jó napot, jó napot,
Jó sári bíróné,
Eljöttünk, eljöttünk
Sári bírónéhoz,
Sallai Katához.
– Anyám, édes anyám,
Gazdag édes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a báli ruhám!
Aranyfejű pártám,
Kis kamuka szoknyám,
Keskeny talpú csizmám!

Elmentek, elmentek
A sári legények
A sári ivóba.
– Gyere hát táncolni
Sári bíró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Másodszor is mondom,
Gyere hát táncolni
Sári bíró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek,
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.

Mátyás király leleplezi a ravasz hízelgőt

– Galeotto Marzio nyomán –

Az egyik udvari ember úgy akarta Mátyás kegyét megszerezni, hogy gyakran vitába szállt vele. De hiába próbálkozott, mert Mátyás átlátott a szitán, különbséget tett a bölcs vitatkozás és az üres fecsegés között.

    Amikor az udvaronc látta, hogy nem ér el sikert, Terentiust idézte, az ókor híres vígjátékíróját:

    - A hízelgés jó barátokat, az igazmondás ellenségeket szül.

    De hiába akarta magát az igazmondás bajnokának mutatni, Mátyás király leleplezte:

    - Barátom, ez az idézet nem segíthet rajtad. Ugyanis csak azt tudjuk, ami igaz, tehát az igazság az emberi természetnek megfelel. Éppen ezért aki embernek érzi magát, az igazságnak is barátja.

    Mármost ha költők, vígjátékírók szavát idézzük, az csak bizonyos személyek helyzetének, nem pedig az általános igazságnak felel meg. Hiszen néha züllött emberek szerepelnek a vígjátékokban.

    Ebből következik, hogy a költői művekben az igazsággal homlokegyenest ellenkező és egymásnak is ellentmondó állításokkal találkozunk.

    Idézeted csak akkor lenne találó, ha jellemed és helyzeted megfelelne Terentius ábrázolásának.

    Az udvari ember pirulva hallgatta a király szavait, mert megértette, hogy a kiváló szellemeket sem hízelgéssel, sem ravaszsággal megnyerni nem lehet.

Gárdonyi Géza: Isten veled, gólyamadár

Közeledik az ősz. Kertemben már nyílnak az őszirózsák, a gesztenyefám minden nap halványabb.

    A gólya elment. Szent István napján látták utoljára. Nem halásztak, csak álltak, álldogáltak elgondolkodva a fűben; ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.

    Furcsa két madárfaj ez, hogy tavasszal mindig ide jön a másik világrészből, ősszel visszatér a másik világrészbe. De ott nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk? A mi hazánk.

    Még furcsább, hogy ez a két gólya meg ez a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, a mi szegény nádas házaink közé, a mi egyszerű mezőinkre. MI van a mi falunkon olyan szeretnivaló, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?

    Ahogy a két gólya itt áll a mezőn egymás mellett az őszi napfényben, bizonyára így beszélgetnek:

    - Öregem – mondja az egyik –, a vízililiomnak fogytán a virága.

    A másik bólint erre a fejével csendesen.

    - Mikor indulunk?

    - Amikor az utolsó liliom is eltűnik.

    - Elég erősek.

    Itt mind a kettő bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár?

Dr. Aixinger László: Mária

Hamvas-szőke fejét előrehatjva az ablakmélyedésben ült Mária, amikor a szobába léptem. Közeledtemre felemelkedett és egy levél hullott kezéből a kézimunkaasztalra.

    - Rég nem láttam Mária – így üdvözöltem őt – szükségét éreztem már annak, hogy beszéljek magával…

    Mária némán nyújtotta felém keskeny kezét, amely remegett, amikor érintettem. Most láttam, hogy Mária szeme könnyes.

    - Mária – mondottam – úgy látszik, zavarom…

    - Jó emberek nem zavarhatnak, – szólt ő halkan – szegény jó urammal foglalkoztam, az ő levelét olvastam, az utolsót…

    Mert Mária özvegy volt. Ura ott esett el az erdélyi havasokban. Maga maradt vissza Mária két fiával minden támasz, minden vagyon nélkül. De nem! nem maradhatott magában. Valaminek, vagy valakinek kellett oldalán állania, mert különben honnan meríthette volna azt a törhetetlen lelkierőt, amely ennek a törékenynek látszó, harminc éves kora mellett is lányos megjelenésű asszonynak minden tettében megnyilvánult. Sohasem csüggedett, sohasem panaszkodott, sohasem kért senkitől semmit és megélt a maga erejéből. Mondom, ha rajtam, a sorsviselt férfin erőt vett a csüggedés, Máriához mentem, és az ő példája ismét erőssé tett. Nem kutattam, honnét meríti az erőt. Nem kérdeztem, hogyan valósítja meg a csodát. Minderről ő sem beszélt szívesen. Annyit tudtam csak, hogy Mária dolgozik, és ismét csak dolgozik. És láttam, hogy emellett is szép, fiatalosan üde maradt… Istenem, hiszen emberek vagyunk mindnyájan és a nő lelki nagyságát is inkább tudjuk csodálni, ha külseje vonzó, ha – szép.

Fekete István: Őszi vízparton

A szél élesen kaszált a nyár végi réten, és hidegre borzolta a folyó hátát. A víz elsötétült, reszketett, s a békák dülledt szeme aggodalmasan pislogott.
- Jönnek az „emberes” hónapok – mondta az öreg Máté, aki birkát őrzött a folyóparton, és kampósbotjával ráütött egy vakondtúrásra, pontot téve a mondat után.
A birkák odanéztek a bot mozdulására, aztán letették újra fejüket, őrölni a cérnaszáraz füvet.
- Eső nincs, odébb kell menni – legyintett az öreg, s ebben a legyintésben búcsúzás volt. „Odébb”: az egy másik határ. Erre aszóra felemelte fejét a puli is, mert ez aszó beletartozott a puliszótárba.
- Indíts, Bogár!
A puli úgy ugrott fel, mint a legszolgálatkészebb katona, csak a bokáját nem vágta össze, mert a puliregula kerül minden fölösleges mozdulatot. Felugrott tehát a koloncos szőrcsomó, enyheívet vágott a kapkodó birkaorrok előtt, mire megfordult a falka, a puli pedig visszanézett.
- Csak lassan! – csökkentette a buzgalmát Máté, mire a puli halkan vakkantott kettőt, ami annyit jelentett:
- Még nem haragszom, de mozogjunk…
A vezérürü bambán ránézett a Bogár nevezetű parancsnokra, és menetre indította a kolompot, a puli pedig az öreg csizmák mellett helyezkedett el. A kolomp mérni kezdte a távolságot s az időt, és rekedt zengése széthullt a tájon, mint a belenyugvó panasz.
Ment a falka s az öreg Máté egyik határból a másikba, a nyárból az őszbe. Enyhült a szél, kibukkant a nap is a felhők közül, de ragyogása nem melegítette már meg a világot.
Búcsúztunk.

Ady Endre: Mert engem szeretsz

Mert engem szeretsz.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Gárdonyi Géza: Eggyezés

Minden keréknek más a fordulása
s minden embernek más a kereke.
Ma is zúg még a babiloni lárma:
bomlott óra a világ élete!

De mink kettecskén ugye tulipánom:
nem disputálunk semmin a világon.
Amit te mondasz, szép lelked zenéje.
S az én lelkem, miként az erdő mélye
visszhangzik rá híven figyelmesen.
S amit én mondok, azt te kedvesem
mosolyogva, bólintva hallgatod.
Legfeljebb ha a szóban akadok,
szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
ami csak lánynak juthat az eszébe.

Mi néked kedves, kedves nékem is:
mi néked ízlik, ízlik nékem is;
ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
ha te bús vagy, én is csak búsulok;
s ha én susogva szíved kérdezem,
csókkal felelsz rá én szép kedvesem.

1894

Imre Flóra: Romantika

Mondhatni, nagyon is romantikus helyzet volt.
Az ég szokatlanul csillagos a délutáni eső után,
újhold: meglehetős sötétség;
ekkorra már a hőmérséklet is
kissé alábbszállt: huszonöt-huszonhat fok,
és – furcsamód – a páratartalom sem volt nagyon magas.
Egyszóval minden kellék úgyszólván helyén.
Emlékszem, elejével beszélgettünk:
a fiadról, akit most operáltak, de már jól van,
a Devecseri-féle Iliász-fordításról,
meg mindenféle más épületes ügyekről.
Később aztán elhallgattunk, és már csak
fogtuk egymás kezét az egész úton,
ujj ujjal játszva, izom az izommal,
a felületek, mozdulások
szeszélyes koreográfiájában, miközben
néha megsimogattad arcomat,
vállam, kulcscsontom, én pedig a combod,
és olykor néztük egymást, majd nem néztük,
merültünk el egymásba, önmagunkba,
villant a szemed, mosolyogtam,
majd végül könnyedén meg is csókoltál,
nedves-puha, búcsúzó volt az ajkad.
Aztán a Bartók Béla úton elváltunk;
te nem fordultál vissza,
én meg hazamentem a foci-világbajnokságot nézni;
Svédország-Bulgária a harmadik helyért: négy-null.
(A svédeknek drukkoltam.)

Kosztolányi Dezső: Szerelmi dalok

1
Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.
Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.
Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.
S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2
Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.
Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.
Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.
Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

1905