Ön itt van: Kezdőlap

Értékeink

Muskátli - 2020. január

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2020. január
VI. évfolyam / 5. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

Dánér Lajos: Idő

Egyszer eljössz. Tudom.
De nem foglak várni.
Rád se nézek talán.
Elfelejtem arcod mostani
vonásait, s fütyülök valami
ősdi öreg dalt, sárgult
iratok közt kutatva ujjammal.
Kezembe kerül egy elnyűtt,
fakó levél. Köhinteni fogsz…
Akkor talán észreveszlek
s megkérdem csendesen:
Hogy hívnak? Ki vagy?

idő

Endre Károly: Corinna

Egy Dayka Gábor-vers parafrázisa

Corinna bőre barna, mint a föld,
Szeme tüze mély és sötét, mint éjszakai tó –
Ő kell nekem! Nem Phryne, a vakító,
Ki oly fehér, mint ég hava, de fagyos, mint a bérc.

Corinna színe érc, arcán a nyári szeplő,
Míg Phryne szobortestén sehol egy kékes ér,
Sudár és délceg termet, de nékem fel nem ér
Corinnám érett, domború, asszonyos alkatával.

Nem álommal s imával, de halk poétaszóval
Köszöntöm én Corinnát, de átölelem hévvel,
Míg Phrynét sárga gyönggyel ékítném csak s zenével
követném drágamívű testének moccanását.

Ó nem a Vénusz mását, az élet áramlását
Kívánom én s imádom. S helyhezvén zsámolyára
Amannak égi lényét, hívom egy éjszakára
Emezt – így, földi módon, megosztva jó a zsámoly.

S míg Phryne fejérb teste hegyormon gyúl ki távol,
Corinnám átölelve tartom koromsetétben.
Magjáig ég a föld s barna hölgyem szemében
Vulkán csapong, míg büszke, fehér, tiltó leplét letépem.

Méliusz József: Szerelem

Oly jó
ketten lenni az ég alatt
este
és hagyni zuhanni magunkra
az éjt
és beleborulni a homályba,
oly jó
tudni, hogy szépen szenvedünk,
tudni,
hogy honnan jön a fáradtságunk,
honnan
az, hogy álmos pihenésre kell térnünk,

oly jó
ketten lenni az ég alatt
este
és hagyni zuhanni magunkra
az éjt
és beleborulni a homályba.

Mihály László: Ott leszek

Ott leszek akkor,
Amikor véle vagy te boldog,
Őt öleled izzó gyönyörrel
S pazarlod rá hódító csókod.
Ott leszek akkor.

A hold leszek, mélán benéző,
Vagy villám, mely gyorsan világít,
Nálad hagyott lap, ismerős szó,
Akkord… mondhatok még akármit,
De minden én leszek.

Minden, mitől csókod ijedt lesz,
Mitől karod egyszerre lankad,
Mi elsápasztja tüzes arcát
Az akkor szent, nagy pillanatnak:
Az én leszek mind.

Az esküben meg fogsz akadni,
Ha csókot kapsz, jég lesz a véred,
Gyűrű felmarja bársony ujjad –
Mert… én, mint kínzó, bús kísértet
Settenkedem mindig utánad.

Varró Dezső: Rigódal kedvesemhez

Titok, mindig titok
az öle, a szeme.
Megölhet kezéből
egy rózsa levele.

Titok, mindig titok,
ott is, hol leplezett,
akkor is, mikor sír,
és titok, ha szeret.

Haját és derekát
csupa fényből fonták.
Jókedvű angyalok
az égnek áldozták.

Mellére gondolok,
a száját keresem.
Mindig csak ő kacag
és ő a szerelem.

Ő tehet királlyá
egy csókkal, amit ad.
Érte leszek őrül,
ha vágya elapad.

Arany János: A hegedű száraz fája

A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája,
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.

A hegedű bús nótája,
Magyar ember mulat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szíve majd megszakad.

Agyagfalvi Hegyi István: De kevés kell az embereknek! …

De kevés kell az embereknek:
egy pohár bor s egy szál cigány,
és már újra vígan nevetnek,
már nem is tudnak sírni tán!

Ülnek a fehér asztaloknál,
csapong a jókedv, száll a dal…

Hej Szabadka, Kolozsvár, Kassa
ott tud még sírni a magyar!

Sárosy Gyula: A Marosra ne járj velem…

A Marosra ne járj velem,
Mert az merő veszedelem,
– Eszemadta, barma fattya! –
Meredek a partja,
Csak a moha tartja,
Ravasz az, mint a szerelem.

Ne vigy engem az erdőre,
Se tarlóra, se mezőre
– Eszemadta, barma fattya! –
Tövises a lábnyom,
Megszúrom a lábom,
Hogy’ megyek majd esketőre?

Ne vigy engem a tanyára,
Ki vigyáz ott a kutyára,
– Eszemadta, barma fattya! –
Hamis a kutyátok,
Soh’se tagadjátok,
Foga van a rokolyára.

Ne vigy engem a templomba
Ha legény vagy egyre, nyomba
– Eszemadta, barma fattya! –
Minek ez a párta?
Idejét lejárta,
Mit fityeg hát itt, potomba?

Állj velem a pap elébe,
Hű szívet viszek cserébe
– Eszemadta, barma fattya! –
Kezed a kezembe,
Magad az ölembe;
Verd a vasat hevenyébe!

Endre Károly: Temesvár

Kinek a lelkibe szebb ige él,
Röptibe ép ide szórt le a szél,
Költői szív, hogy ha szürke a sík,
Hangokat honnan merít?

Itten a földből a szív kiszakadt,
Itten a föld szomorú sivatag,
Álmodó lényre itt semmise vár,
Ásít a szürke határ.

Múlik a nap csak… és nincs esemény,
Semmi a szándék, a szín, a remény,
Költőnek szívét, ha látatlant lát,
Egyedül éri a vád.

Máshol a rét kerek és nevető,
Itten a rét keretén temető,
Búsul az égen a száraz akác,
Sorvadó, hervadó váz.

Máshol, ó máshol be szép a világ,
Hűvösen hínak az erdei fák,
Itten az erdő magvaszakadt,
Felnyög a fejsze alatt.

Hol van a tenger, a lelket adó,
Csüggedő szívnek a friss riadó?
Magtalan sötétben egyedül ül,
Ki, mi nincs, annak örül.

Hol van a villanó bérci tető,
Völgy kacagánya, a felnevető,
Pörköl a nyár, mire sem hederít,
Gyilkoló hévvel hevít.

Pusztul az isteni park. Mi marad?
Régi mederben a víz kiapad, –
Tikkad a fű, csenevész, sohse nő,
Szárad az árva fenyő.

Télen a fákon a varjúcsapat
Komoran károg az égbolt alatt,
Ködbe mosódik a sárga folyó,
Korán fúl sárba a hó.

Engem a sors idetett, kivetett,
Itten is érzem az én szívemet,
Nékem, akár szomorít, nyomorít,
Ezerszer drága e sík.

Itt is az éj feketén leborul,
Nézem a csillagokat botorul,
Itten is fáj, ami mindenütt fáj,
Hogy egyszer múlni muszáj.

Csüggök e földön én, bús tapadó,
Szörnyű adó ez a földi adó,
Búcsút a búcsúzó innen merít,
S ezerszer drága e sík.

1922

Asztalos István: Virágok tisztása

– részlet –

Hadd írjam le azt a vidéket, melyen nyolc egész esztendőt töltöttem el, több rosszban, mint jóban. Magam elé képzelem két hamar a Piliskét, felülök a legtetejére, széttekintgetek s kezdem az írást.

Nagy hegy ez a Piliske. Brassótól keletre vénül, ki tudja mióta. Szép napos időben meglátja onnan, akinek jó szeme van. A Bodzai-szoros bejáratánál kuporog éppen. Megkopaszodott már, kiirtotta üstökét a fejsze, alig itt-ott vet árnyékot rajta egy-két folt erdő. Meggazdagodott rajta valaki jócskán, irigyelhetik a falusiak, kivált, hogy az ő fájukon gazdagodott.

Sokat járják a falusi szegények a Piliskét. Megterem az mindent, amiből kicsi pénzt lehet csinálni városon. Eper, áfonya, málna, szeder, hecsempecs. Vederszámra lehet szedni mindezt.

Hát a sok virág, ami ott tarkállik. Még a nárcisz is megterem vadon s gyopárt is találni elvétve.

S a tömérdek sok gomba. Csirkeláb, rizike, csiperke, hirip és egy oldalt tudnék teleírni, hogy még milyen gombafaj. De tudhatom is. Sokszor egész nyáron ezen éltünk jó magunk is, meg, amit csak az öreg hegy adott, kezdve a tavaszi békától az őszi szederig.

A Piliske legtetején a sás között kicsi tó bujkál, mintha csak az öreg hegy szeme lenne, amivel bozontos szemöldök alól hunyorog az égre.

Üljünk le hát egy csutakra s bámuljuk kereken a tájat.

Látszik oda majdnem az egész Barcaság. Olyanforma az, mint egy nagy-nagy elterített sík lap, amit az Úristen lenyomatott kereken s jó sűrűn hegyekkel, hogy valahogy fel ne fújja az ott sokat fütyörésző Nemere. Középen látszanak a szász falvak. Volt eszük az akkori szászoknak, legjavát választották a vidéknek, a szívét. Mindent terem ott a föld, s bőven.

Szentpéter, Szászhermány, Prázsmár. Szép, nagy faluk ezek, meg tiszták. Nagykapus kőházaik egyformák, mint az egyszerre született ikrek. Magas fallal körülkerített templomaik, mint egy-egy kisebb vár. Ór5a van mindegyiken, ami hol késve, hol sietve, de jár. Na, annál pontosabbak a lakóik és takarékosak, hogy fösvényt ne mondjak. Közös vonás ez náluk, mint az is, hogy mindegyike biciklin jár, még az asszonyok is.

Barabás Gyula: A székelyek fővárosa Marosvásárhely

– részlet –

Külsőleg is látható, vagy éppen hangos jelét sohasem hordozta a város annak, hogy a székelyek fővárosa. Ott születtem, ott nőttem fel, de sohasem hallottam, hogy hencegett volna ezzel. Valahogyan magától értetődőnek tartotta, amit nem kell bizonyítgatni. Beszédje a városnak, ez a sok a-val megtűzdelt beszéd, az idegen fülnek talán laposan hangzó, amint nyújtottan kiejtik a mondatokat, elhagyva belőlük a kötőszavakat, jelzők cifraságait. Így hihette Kazinczy Ferenc is ottjártában, mert amint a székely fuvaros vitte őt a gernyeszegi kastélyba látogatóba, nem állhatta meg, hogy ne javítson bele a kocsis beszédjébe.

„Na, ha én nem tudok magyarul, hajtsa maga a lovakat” – mondta neki megbántottan és otthagyta a nyelvújítót.

Erdély népeinek heti találkozója

Csütörtökön van ősidők óta mindig a hetivásár Marosvásárhelyen. Nemcsak gazdasági jellegű ez a nap, hanem családi találkozója a Székelyföld lakosságának. Aki más napokon látja a várost, komoly, tartózkodó színekkel találkozik. Csütörtökön azonban más. A hatalmas piactér éjfél után már benépesedik sátrakkal, szekerekkel sűrűn és hangosan, s virradáskor olyan zengő színes kép köszönti az ébredőt, amilyennel másutt nem a szabványos és unalmas üzleti portékákkal találkozik itt a szemlélődő, hanem a székely földmível és kisipar elképesztően dús termékeivel. Csizmadiák készítménye: a híres székely csizmák ezrei függnek itt a sátorok rúdjain. A mesterek, többnyire zömök, rangosan öltözködő, jómódú és tekintélyes polgárok próbálják alkotásaikat a vásárlók lábaira. A mesterné beljebb ül szótlanul, mint egy bálvány, kezében pénzestáskájával, neki csak az a dolga, hogy a pénzt kezelje. Csizmapatkoló kovácsok üllői döngenek, kalaposok kezében pántlika leng, a megvásárolt kalapot fel kell szalagozni vidék szerint másképpen, kényesen, sokszor igen díszesen.

Itt van ilyenkor a Nyárád, Küküllő és Marosvölgyének népe. Nyárádmentiek hetykén feszülő abaposztó nadrágukban, tükröző csizmaájukban, kényelmesen öltözködőek és szilaj szeműek.

Berde Mária: Hogyan született meg ötven év alatt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság?

Amiről emlékeznek, az nem halott.

De hétköznapok jármába fogva, kultuszra nincsen ma időnk, még pillanataink is alig jutnak az eszmélésre, hogy könnyünk kigördüljön elveszett – és hálánk fellobbanjon megadott, megtartott javaink felett. Ezért kell az ünnep, a megállító zászlójel a robotban…

Koporsónál nem hosszabb s nem szélesebb az a festetlen heverő, amelyen ezelőtt ötven esztendővel Kemény Zsigmondnak az emberi lélek titkain, mint üvegen keresztülpillantó két szemét a halál lefogta. Mezőségi szívós, göröngyös agyagföld vette át a testét, – szívósan Erdélybe tapadó lelkek tartottak számot legelőször a Kemény Zsigmond szellemi hagyatékára is, amikor néhány héttel a pusztakamarási temetés után itt e városban összegyűltek az ő nevében, hogy szellemből építsenek emlékjelet fölébe: megalapítva a róla elnevezett irodalmi társaságot.

Kilenctagú volt a kijelölt előkészítő bizottság, de csak egynek a neve ver ezek közül messzebbható irodalmi visszhangot: a Tolnai Lajosé. A kivert lélek: aki ifjúi sikerekkel induló pesti évei után, mint Tomiba jött Marosvásárhelyre. És íme, itt ráeszmél, hogy Erdély, a medveország egyben a Kemény Zsigmond országa is. Hogy tenni itt is kellene és lehet. Szerepét, amely mint a kovászé, eredményesen tölti be. Minden tény mögött, ami a Társaság alakulása érdekében történik, ő a mozgató, az izgató erő. 1876 az alapszabályok ügyeinek esztendeje, 1877 a megalakulásé, 1879 január 5-én pedig felszenteli báró Apor Károly elnök megnyitó beszéde a Kemény Zsigmond Társaság e dobogóját, amelyen most, ötven esztendő múltán ugyanazon zászló és pajzs: Kemény Zsigmond szellem alatt ez órán összegyűltünk.

Az elindulás

79 pártoló és 77 rendes taggal indult meg a munka, 2350 forint az útravaló alaptőke, amelyet a pártolók, – az intelligencia, a mágnások és Erzsébet királynéasszony összeadtak. A cél – „A széptudományok művelése, a régi és újabb székely-magyar nyelvészeti sajátságoknak és népköltészeti emlékeknek felkutatása, összegyűjtése, Kemény Zsigmond munkáinak kiadása”. Kétharmadában erdélyi program.

Cs. Szabó László: Erdélyben

– részlet –

A Teleki könyvtárról Kazinczy Erdélyi leveleiben olvastam először. Azóta vágyódtam Vásárhelyre. Később Kosztolányi mesélt róla, széttárt karokkal, mintha egyik versét mondaná.

A téka fehérre meszelt, emeletes csarnok, közepén a karzatról az alapító arcképe függ. Negyvenezer kötetes, megkövült gyűjtemény, mivel a gyűjtés az alapító halálával megszakadt. Ez is magános erőfeszítés volt, mint a legtöbb erdélyi hőstett. Gulyás Károly, ennek a könyvtárnak nem is őre, hanem valóságos Szent Pétere, lesiet az emeletről. Úgy beszél az alapítóról, mint a gazdájáról, az ember azt hinné, hogy éppen csak fölutazott Pestre.

Egyszer meg kellene írni egy gyűjtés regényét. Sajnálom, hogy Léo Larguier, a kedves francia kismester s aprógyűjtő sohase gondolt erre. A könyv tudja, hogy nemes vad, országokon át csalja az üldözőt. Teleki Sámuel bűvöskezű vadász volt s a jelek szerint a szerencse tündéreivel szövetkezett. Dühöng a francia forradalom. És ugyan mit kutatnak a kopói a tűzvészben? Bajbajutott rokont, koronaékszereket, diplomáciai iratokat? A kopók egy ottomán történelem után szaglásznak. II. József föloszlatja a zárdákat, Teleki emberei a helyszínre sietnek. Nem mint ellenőrzők, hanem mint vevők. Telekit a föloszlatásból csak az érdekli, hogy teljes legyen az egyházatyák sorozata. Valahol Bázelben vagy Utrechtben veszi az első könyvet. Visszafelé már ládákkal kel át a Rajnán. A hivatal később Bécsbe szólítja. Egy rézmetszet tágas könyvtárszobában ábrázolja, a falakat könyvek bélelik. Itt születik a gondolata, hogy könyvtárt alapít Marosvásárhelyen. Járnak a szekerek Bécsből Erdélybe, a kancellár két államügy közt a magyarázatos jegyzéket szerkeszti. Egy négykötetes könyvtárkatalógus a főműve! Nem volnék erdélyi ember, ha nem irigyelném érte. Megelőzött kedvenc öregkori tervemben. Mire a kincs után mehetett volna, meglepte a tehetetlen vénség. Sohase látta a művét.

A régi emberek olyan vastag falból épültek, mint a régi házak. Többet bírtak. Teleki Sámuel erdélyi kancellár volt, tehát az akkori viszonyok közt is elfoglalt ember. Ekkora méltóság az ifjúkori tudós álmok legjobb temetője.

Kacsó Sándor: A Nyárád völgye

– részlet –

A tavasz oda hamarabb érkezett, bármit is mondtok.

A Bekecs kopaszodó fejeteteje még világított, de oldalt, ahol megmaradt bükkerdős üstöke, az ébredő fák hamar magukba lélegezték a megmaradt havat, mint az ember a friss levegőt. Bent a völgyben pedig, a Nyárád mentén, zümmögött-duruzsolt már a levegő, ahogy a napsütés életre sürgette téli ájultságukból a rovarokat.

Ez már a tavasz volt nekünk, hiába féltett anyánk. Csak ki a házból, minél hamarabb. Az iskolába csizmában indultunk el, de mezítláb érkeztünk oda. A kapun kívül, ahol már nem láthatott a szülői szem, két mozdulatba került csak lerántani a csizmát s bedobni a ház előtti kis kertbe. Arra azért gondolni kellett, hogy el ne emelje valaki. Gond volt még iskola után átmászni a kerítésen s aztán csizmásan s ártatlan képpel kerülni be ismét a kapunk, hogy elejét vegyük a kényelmetlen anyai aggódásnak. De mindent megért könnyű lábbal kiszaladni az árnyékból, mindig a napsugár után.

Negyedik elemista koromban szabad volt már este is barátkozni a Nyáráddal. Nem cél és haszon nélkül persze, mert májustól kezdve már semmi sem volt céltalan, minden lépésnek értelme volt s esőnek, napnak, szélnek és szélcsendnek, esti hűvösnek és homálynak a kihasználását szolgálta.

Nyolc óra után el lehetett indulni, hogy a kert alól, vagy a berek bokrai közül kiemeljük a fűzfavesszőből font lészát. Legjobb volt a csupját fejrehúzva osonni vele végig az ösvényen, mert így a felismeréstől is védett. Az előre kiszemelt helyen aztán, – valamelyik halbiztos göbe alatti sekélyes részen – ahol könnyű volt kövekkel irányítani a víz sodrát, a lésza újra a bokor alá került, amíg elkészült a súgó, hogy a víz iramát s benne az esti sétára induló halat mind egyfelé szűkítse-siettesse. A súgó felül a két parttól indult ki s három-négy méterrel lejjebb a lésza méretéig szűkült. Ide kellett megvetni a vessző-bocskort, de ügyesen, hogy a víz átcsapjon kővel feltámasztott közepén s bemossa a halat a mélyen lenyomtatott csupba. Itt szorult meg a hal, ha idáig jutott…

Kelemen Sándor: Egy marosmenti falu

A bécsi döntés következtében hazatért Erdélynek egy marosmenti faluját mutatom be Széchenyi Istvánt követve: „Mélyebben vizsgáltam a haza lakosit, egymás közötti állását, geográfiai helyzetét, természetajándékit, s ily módon igyekeztem kikutatni azon okot, melyből áldott következésnek kellene a honra áradni…”

A vizsgálta tárgyává lett falu: Harcó, Marosvásárhelytől nyugatra 10 km távolságban fekszik helyek közé ékelten. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 351 lelket számláló román-magyar lakosságú község. A románok lélekszáma 200, s a magyaroké 151. Századok óta él egy faluközösségben ez a két nép. Megtanulták egymás nyelvét, felvették egymás viseletét, szokásait. Szóval ez a kicsi falu egy darab Erdély, múltjában és jelenében egyaránt, ezért tanulságos vele foglalkozni, mert adatai Erdély problémáira is világot vetnek.

E sorok írója 1937 nyarán július és augusztus hónapban, mint szórványgondozó dolgozott ebben a faluban, s akkor gyűjtötte össze adatait. Eddig azért nem közölhette, mert mint magyar állampolgár tartózkodott az akkori Nagyromániában, s ez a tény minden bővebb megokolás nélkül is megmagyaráz mindent. De jobb is volt talán így, mert immár jobban rámutathatunk a javítás lehetőségeire, aminek eredményeit a szociográfiai vizsgálatra támaszkodó kulturális és szociális segítés tudja csak biztosítani.

Az első történelmi emlék, ami megmaradt a falu homályba vesző múltjából, 1678-ból való. Egy őrasztali pohár. ekkor tehát már önálló egyházközség kellett legyen, vagy legalábbis fília. Ez utóbbi feltevésre ad alapot az a tény, hogy a falu papjainak névsora 1788-ban kezdődik. Az úrasztali pohárnál korábbi emlék a templom, mely Árpád-korból való és a marosszentkirályi fehér barátok kápolnája volt. Azok jártak ide, hogy elvégezzék a földesúr családjának tagjai előtt az Istent dicsérő szertartást. Az első írásos dokumentum 1753-ból való s a református egyház jegyzőkönyvében találhatjuk meg. Ez arról tudósít, hogy a kis egyház kurátorságát „Gálfalvi Gergely uram vette fel Zabolai Mártontól…”

Harcoló kronológiájának vázát a XVIII. század elejétől kezdve állíthatjuk össze. A lelkészek névsora és a közbevetett megjegyzések élénk világot vetnek a falu korbeli helyzetére és megmutatják a Mezőség szélén élő falu nehéz helyzetét, amely a lakosok szegénységében és a lassú, de annál hatásosabb romanizálódásban nyilvánul meg.

Makkai Sándor: A rejtelmes arc

A nagyenyedi Bethlen-kollégium dísztermében, a szószék fölött magasan, egyedül áll a Fejedelem képe. Barabás Miklósnak idealizált, de lélekkel és lelki igazsággal teljes alkotása.

Ahogy kisgyermekkoromban először megláttam ezt a képet, soha többé nem hagyott nyugodni. A homlok sápadt fensége, a szemek sötét, mély ragyogása, az arc királyi nyugodtsága teljes ellentétben állanak Bethlen Gábor valamennyi ismert arckévével. Gyermeki gondolatom az volt, hogy a történetkönyvekben látható Bethlen-arcok mindennek a festménynek a torzképei. Mert egy pillanatig sem kételkedtem a felől, hogy a Barabás portréja az igazi, az egyetlen hűséges Bethlen-kép. Ezt a benső meggyőződést, éppen mivel a gyermekkor kritikátlan fogékonyságában keletkezett, soha többé nem tudta belőlem kiirtani semmi későbbi meggondolás.

Az az ellentét, ami Bethlen Gábor külső megjelenését illetőleg így nyugtalanított képeinek szemlélete közben, lassanként szenvedélyes érdeklődést ébresztett bennem személyisége, lelki arca és egész története iránt. Élő és életembe beleszövődő emberek se tudtak soha annyira érdekelni, mint ő. Valósággal személyes ügyemmé vált a Fejedelem igazi mivoltának a magam számára való tisztázása. Ezét is olvastam el róla és tőle mindent, ami csak a kezembe akadt s amit csak meg tudtam szerezni. Ezért töltöttem ifjúkoromban majdnem minden szabadidőmet azokon a helyeken, ahol Bethlen Gábor született, felnőtt, élt, munkálkodott, megfordult és meghalt. Kezdettől fogva olyan élő és ható személyiségnek láttam őt, aki – mindazon felül, ami belőle és róla az idővel együtt elmúlt – az emberi életerőnek és a magyar sorsnak és a lelkiembernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb, legmaradandóbb hordozója és példája. A velevaló foglalkozás közben aztán különösen társult a Barabás-kép és a többi Bethlen-képek felőli meggyőződésem egy másik meggyőződéssel. Azzal, hogy a történetírásban kialakított különféle Bethlen-magyarázatok, többé-kevésbé, jó vagy rossz értelemben szintén torzképei az igazi Bethlen-jellemzésnek, amelynek valahol meg kell lennie.

Minél többet olvastam róla, annál bizonyosabbá lett előttem, hogy ő nincs benne teljesen és torzítás nélkül sem a reá vonatkozó adatokban, sem ezeknek az adatoknak különféle feldolgozásaiban. Már életében, aztán történelmi megítélésében is félreértések, ellentmondások, ellentétes magyarázó kísérletek tárgya volt.

Tamási Áron: Farkaslaki képek

– részlet –

A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik, mint futó nyári csók idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

Sógor már megjárta ilyen korán a mezőt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit idenyújt nekem, s melléje így szól:

- A sógor urat üdvözli a tavasz.

Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon lekerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni és átnyújtani a Jövőnek, mondván:

- A Jövő urat üdvözli a magyar.

S ahogy elgondolom ezt, az országút felől ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

- Viszik a legényeket katonának – mondja sógor.

Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védőszentje, most meghúzza a fülemet.

Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idő! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatba bújnak a virgonc madarak, majd elsüllyed lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír:

- Az országúton egymás vérig eresztették a legények!

Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg a napot. Hármat éppenséggel szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

Bardócz Árpád: Más csillagon

Egyszer majd így szólok: elég volt!
Kulccsal bezárom majd az ajtóm.
Kemény arccal ágyamra fekszem
s két szárnyamat magamra hajtom.

Csend lesz köröttem, mint a sírban.
Nem fog zavarni semmi, semmi.
Volt életem kihull belőlem:
üres testtel fogok pihenni.

Száz év után nem lesz felettem
sem árny, sem fény, sem kő, sem emlék.
Úgy elveszek, hogy itt a földön
nyomtalanabb nem is lehetnék.

Más csillag fog ringatni akkor – –
Hullt szárnyaim lassan kinőnek
s lélek leszek megint, – galambja
a végtelen fehér időnek.

Benedek Elek: Búcsú egy vén vadkörtefától

Elszállott az idő fölöttem,
Vén körtefa, búcsúzni jöttem.
Virágodat tán sose látom,
Isten veled öreg barátom,
Legjobb barátom!

Mi titka volt ifjú szívemnek,
Tereád bíztam, rejtve benned.
Fészkelni rád hiába járnak,
Nem mondtad el szarkamadárnak,
Csacska madárnak.

Könnyem, ha omlott, letörülted,
Fájdalmaim elszenderültek,
S csak rámhajolt virágos ágad,
Eltűntek mind a balga vágyak,
A bűnös vágyak.

Istent dicsárni hozzád jártam,
Legszebb művét benned csodáltam.
Hol van az ember, ki tenálad,
Vén körtefa, szebbet formálhat?
Nincs szebb tenálad!

Isten veled, ütött az óra,
Hajolj reám még búcsúszóra!
S amivel Isten úgy megáldott:
Még egyszer hullasd rám virágod,
Fehér virágod!

Endre Károly: Egyszerű lét

Elég volt egy ihletett sugár s abból is csak egy villanásnyi –
S pozdorjává tört, mi eddig vitt, a szörnyű szerkezet:
Szögbe, csúcsba nyúló lécek, átlók, kereszteződések,
Kifeszülő abroncsívek, boltozatok, kupolák,
Gátak, létrák, dobogók és csigalépcsők, szögellések,
Gombszögekkel kikovácsolt ölelkező vasnyelek –

S alattuk e zűrzavarban árva űr s kongó szorongás,
Mennyi fülke, mennyi zug, hol egyre szántott kín és kétség:
Összedőlt egy ihletett és villanásnyi napsugártól.

Istenem, hisz eddig minden reggel e szörnyű sereggel
Lomhán és ezernyi kínnal úgy görgettem ki magam.
Egyszerű, derűs napodra,
Mint kinek hangárja tárul s vesződséges műbe épült
Gépezettel vonszolódik fogdából a levegőre.

Farcádi Sándor: A lázongó Káin

Káin vagyok, – testvérem Ábel.
Egy kunyhónk, nyájunk, a szérűnk
S mi ketten össze még se férünk.

Belealszik az én vizembe,
Az ételembe belekóstol –
Uram, én irtózom e sorstól!

Mióta pártfogásba vetted,
Azt hiszi, szabad neki minden
S rendelkezik, mint te: az Isten.

Imámban is zavart a múltkor –
Erre az oltárt összezúztam
Én már csak káromkodni tudtam.

– Uram, fordíts e furcsa átkon:
Lehessek úr az én mezőmön,
Ne kelljen untalan vesződnöm!

Vagy ha már itt, e földi létben,
Tovább is együtt kell, hogy éljünk:
Tanítsd szolgád, hogy összeférjünk.

Mert már rég bánt e csúf közösség
S ha érte újra bosszúság lelt:
Uram, – én agyonütöm Ábelt!…

Gunda Béla: A pusztai ember

Testvérem!
a ganédombok szúrós gőzében állsz és villád hegyére
tűzöd a kódorgó napot,
ökreid álmos bőgésekor gyomrod korgására emlékezel,
nem érzed a pálmák bólogatását,
de szemedben a búzatáblák érése csillogó tüzeket ébreszt,
és kutyád szőrében tetűket keresel.

Jászol és feleséged penészes karjai közt vergődöl egy életen át,
pihenő arcod felett liceumbokrok szúrós ágai hajladoznak,
mikor a hajnal vérbe mártott ujjaival a mezőkre mutat,
szuszogó kínnal szántani kezdel, –
árnyékod lassan követ,
mint egykor Krisztust a jeruzsálemi nép.

Ha jókedved van,
a kocsmaasztalra könyökölve
a világ végét nyugodtan várod,
néha dalolsz, –
S ellő kocáid kínjában
szánalommal gyönyörködöl.

Hervay Gizella: Aki az asztalt kigondolta…

Aki az asztalt kigondolta,
nemcsak enni akart rajta.

Nagyon hontalan lehetett,
egész világnak terített.

Nem jutott tányér térdire,
könyökölt hát a semmibe.

S ahogy a semmibe könyökölt,
eszébe jutott egy fatönk.

Gondolatban rákönyökölt,
alátámasztotta a tönk.

Megtámasztotta életét,
teli tányért s asztalt remélt.

Asztalt, terített szavakat:
„Ülj le, érezd otthon magad!”

Egy deszkalap, valami láb,
ácsolt magának hazát.

Aki az asztalt kieszelte,
a világot köré ültette.

Nagyon messzire láthatott:
asztalainkra ráhajolt.

Krüzselyi Erzsébet: Fátyolos hangtalanság

A hangtalanság már belém simult.
Hordom mint nagy, beforrhatatlan sebérmet,
Melynek fájása már-már elcsitult.

A gyermekálmok hajnalán zuhant
Körébe még az égig érő Csend-fal –
S lett egy-zeném így a rab-hangú lant.

Ó, de legyen ez egy elég – Atyám!
Ne görnyessz földig, még nagyobb keresztnek
Megmérhetetlen súlyát sújtva rám…

Szánd meg csendverte, esett létemet,
Hogy elbírjam az életet még itt lenn:
A hang után a fényt is el ne vedd…
_ _ _

Ligeti Ernő: Mint a bojtorján…

Mint a bojtorján, akit mindig messzebb kerget a szellő,
mint a lőtt vad, aki egyre kevesebb vért veszt erdei útján,
mint az élet, maga az élet, folyton-folyvást apadva
már-már: emlék, feledés, álom – olyan vagyok én.

Láttál már padláson szárító kötelet? Dermedt,
árva zsineg titkos szélzenekara lengeti húrját:
nem zsineg ő, már több: hullám, éteri skála,
sűrű, nyaláb részút beeső nap barna porából.

Ez vagyok én, ez, kopaszon, megszedett őszi karó, jaj,
rímeim sincsenek már, csak néhány törpe gerezdem
hullatja szemeit, csak tépett, koldus iszákom
fordítom ég négy tája felől lezúdult szélnek ölébe.

Mihály László: Nálunk

A rétek korán hervadoznak
S fáknak hamar hull levele
S a pajzán Délt messze zavarja
Hegyeinkről a Nemere.

Erős legyen, pajtás, a markod
S ne tétlenkedj, ha erre jössz –
Itten biz’ soványan aratnak
S édes szüret sem ismerős.

Zuzmorás, hideg rengetegben
Kis ablakos, picinyke ház,
Kéménye sincs, csak úgy tüzelnek –
Örülsz neki ha erre jársz.

Rejtünk lelkünknek, hegyeinknek
A mélyén sok kincset, erőt –
S a búba is remélünk, mint e télbe
A hótakarta ősfenyők.

Tompa László: Ég és föld közt

Ég és föld közt végtelenhez végtelent fűz a kötél –
Nosza lelkem, lenti gondnál fent lebegni többet ér.

Égi ponyva magasából zent a hívó üzenet – –
Nos – merész nem tétovázik –
hamar oda röppenek!

Égi ponyva magasának az Atyának trónja áll –
Bölcs homloka közelében egy az élet és halál!

Vágytól ő nem zaklatott, bús,
nem tévesztik látszatok –
Megnyugodva: magam ellen itt magam se lázadok.

Csak bólintok közbe-közbe, míg mulatván az öreg:
Kométákkal elkomázik, csillagokkal elcseveg.

Majd (hogy attól is viduljon, s szánja földi híveit)
Csillagok közt megcsillantom csillaglelkem színeit.

S így tovább – mind magasabbra –
nincs nehézség, nincs a határ – –
Érzem: tüstént ott leszek, hol minden titok
kulcsa vár…

S ott is lennék, s nem sározhat többé
földi pocsolya –
Csak ne csalna vissza mindig
Valakinek kedves arca, szívig ható mosolya! – –

Jancsó Elemér: Köteles Sámuel

(1770. január 30 –†1831. május 17)

Amikor Aranka György tudós társassági tervei összeomlottak, csaknem minden idejét a bölcselettel való foglalkozásnak szentelte. Másfélezernyi bölcseleti tárgyú kézirata és több száz levele tanúskodik arról, hogy mennyire izgatták a filozófia alapvető problémái. Az egyik hatalmas bölcseleti tárgyú jegyzetcsomóján a következő sorok állanak: „Plátó, Cartézius, Leibnitz, Clark, Hume, Kant, a Te földödön és Hazádban fáradoztanak teveled oh bölcsesség, Emberi Nemzetek Vezérlő Csillaga. Én Marosvásárhelyen, Köteles Sámuel vonásai nyomán kezdettelek esmérni tégedet a te szent hajlékaidnak árnyékai alatt.” Ismeretes, hogy Köteles Sámuel marosvásárhelyi előadásait nemcsak tanítványai, hanem a város tudósai és értelmiségei is nagy számmal látogatták. Nem véletlen, hogy hallgatói közül talán egyik leglelkesebb éppen az az Aranka György volt, aki két évtizeddel azelőtt már a francia, angol és német felvilágosodás tanításainak ismerője és terjesztője. De míg fiatal korában elsősorban a franciák és angolok voltak a mesterei, idős korában főleg Kant és a német bölcselet kötötte le érdeklődését. Ugyancsak a fenti kéziraton olvashatjuk a bölcselet által hirdetett igazságokban való kételkedését. „Sem a régi bölcseknek, sem az újaknak értelmükkel nem találom magam megelégedve.”

Ady Endre: Harcos Gyulai Pál

Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.

Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke
S vérbeli magyart megölne a béke.

Hát ő verekszik, bevágtat a bajba
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.

Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szivig és csontig vinni kell a harcot.

Mindegy minden más: harsogjuk a vádat
„Álmos magyar, nézz be lelkedbe
És válogasd meg minden prófétádat”
S el ne felejtsük az „üsd, nem apád”-at.

Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.

S te mégy előre avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, mig lelkes csatázások
Vérében földje bujára nem ázott.

Gyulai Pál: Kacor király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony, annak volt egy nagy macskája. Ez a nagy macska éppen olyan nyalánk volt, mint a kis macska s egy reggel mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte a macskát és elkergette a háztól. A macska elbujdosodott a falu végére s ott nagyszomorúan leült a híd mellé. A híd mellett ült a róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja a macska, neki-nekifut s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál s felborzolja magát. Igy nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sem rókát; mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon.
Végtére a róka megszólalt:
- Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg, miféle úri nemzetség?

Gyulai Pál: Margit szigetén

Az alkonyfényen rezdül a fa lomja,
És nyájasan behajlik ablakomba,
Derűs árnyéka arcomon lebeg,
Suttogva kérd: hogy’ vagy szegény beteg?
Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,
S el-elszunnyadva ébren álmodom.
Mily szép lehet most ott kinn a világ:
Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,
Szökőkút cseppje és árnyas liget,
Calypso kertje e tündér sziget!
Nem láthatom, de hallom benn a zajt,
Mit kinn az élet ablakomra hajt;
Hallom beszédit, amint föl- s lejárnak,
Újabb meg újabb vidám társaságnak;
Nő, férfi mind örül, tréfál, nevet.
A jó kedv meg nem illet engemet,
S ki tudja: vaj’ lesz-é még helyem ott,
Ma csak beteg, holnap talán halott…

Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

– Emlékezések, megemlékezések –

Kopogtatok. Harsány hang kiszól: „Szabad!” Az ajtóban állok már, Gyulai az íróasztal előtt pöfékel. Nincs előkészülve a látogatásomra, az első fél percben meg se ismer.
A szeme valahogy kifejezéstelenül mered rám – akkor egyszerre kigyúl bennük a fény, mint akinek eszébe jut valami s máris zúdul felém kötekedő szeretettel, pattogó barátsággal a sok nyájas, meg ártatlanul bosszantó beszéd:
– Ön az, uram, no, hogy van?
– Köszönöm szépen, jól.
Hát lehet csúnyán is köszönni? – No, csakhogy itt van. De rég láttam. Mit élt át? Kint járt megint Berlinben. Hatvany úr német akar lenni, nem akarják németnek bevenni. Üljön le ide, hadd lássam. Megnőtt. Hát a bajszát hol hagyta? nem is volt az bajusz, uram, csak a szőrnek elfajzása. No, beszéljen már, hol járt, mit csinált?
Beszélnék, – de nem lehet, mert az öreg úr csak folytatja:
– Mindig megmondtam a cselédeknek, hogy ha Hatvany úr jön, eresszék be. Ha nem vagyok itthon, ne engedjék el. Várjon rám. Szép a ruhája, uram, – hol rendelte? Mutassa csak.
Odahajol, megnézi, aztán hirtelen:
– Nekem is van olyan, ami magának nincs. Nézze csak.

Kozma Andor: Gyulai Pál

Mi, kik lenézve parlamenti színtért,
Valóban dolgozunk még nemzetünkért,
Most csak sirattunk, búsultunk, temettünk.
Hogy a mi gyászunk, mással nem törődtünk.
Hányhatta most a bukfencét előttünk
A torz közélet minden torz bohóca,
Lángolhatott most, mit lenyelt, a kóca, –
Egyéb volt gondunk, nem sok torz bolondunk
Mi most megérzők, hogy egyetlenegy
Nagy ész, nemes szív, aki tova megy,
Több, mint a régi nem tisztelt semmi Ház
Analfabéta tagja annyi száz,
Ki itt marad mind, hűhöz, kerepel –
S ész s szív híján, szájhősül szerepel.
Egyetlenegy író, ki alkotott,
Képzelt, bírált, gúnyolt, hatott, –
Mindannyinál többet jelent,
Egyetlenegy hű férfiú,
Kinek az „én” szentsége nem cél,
S nem ingatag, nem név-hiú,
Több minden lármás aprószentnél,
Aki hazát züllésbe visz,
Mindenre esküszik, s mit se hisz,
Majd összeáll, majd szertevál,
De mindig mindent szétcibál, –
Mind ennél több ő, az a holt,
Ki férfi volt, élt, írt, dalolt:
Egyetlenegy Gyulai Pál!

Kannás Alajos: Sirató helyett

Márai Sándor, Wass Albert emlékére

Nem langyos vízben felvágott erekkel
mint Rómában bukott szenátorok
Ő is kezében fegyverével ment el
mit pontot vetni végül átfogott…

A Termő agyból elrepült a szikra
maradt a váz ég elhamvasztani
az ég kapuja versekkel kinyitva
nem húzzák már a kínok láncai…

Két Óriás két Óceánnak partján
a végső döntést önmagának tartván
nem kért kegyelmet szánalmat soha…

És így talán a két sohasem síró
tollal szüntelen harcot vívó író
megpihen – Polgár és a Katona

1998

Wass Albert: Modern hazaárulók, Udvarház a dombon

Wass Albert:

Modern hazaárulók

Hazaárulók akadtak minden időben. Előbb, vagy utóbb ítélt fölöttük a nemzet, s ítélete ellen nem volt fellebbezés.

Az elmúlt évtizedek nemzetközi, helyesebben hazátlan és nemzetbontó szellemi irányzata azonban hézagot nyitott a társadalom ítélőképességén, s abban a hézagban megjelent az új kor lovagja, a kávéházi hős, aki milliókat keres, a szélhámos, aki milliókat csap be. Megjelent elegáns öltönyében, unott arcával, cinikus vicceivel, tömött pénztárcájával, és a csodálkozó társadalomnak bemutatta a modern hazaárulás művészetét.

Mert csak úgy püffedt a jóléttől: a kávéház természetesen azonnal melléállt, majd a kabaré, a színház, s a gazdátlan utcai irodalom egy-kettőre lovagjává avatta. Vitézi tetteit hirdették széltében a márványasztalok között, ódákat zengtek hősiességéről, leleményességéről, életrevalóságáról, cinizmusáról, s arról, hogy nem ismer hazát, nemzetet, becsületet, erkölcsöt, törvényt, nem ismer semmit, csak a maga falánk érdekeit.

Dobai István: Hóvirág

Fehér virág, kis virág,
Első kacaj a tavaszban,
Fiú lelkem lányos kedvet
Zsenge vággyal hint terád,
Gyermek vággyal hint terád.

Kis levélke, halk remény,
Fehér virág édes ágya,
Leány álom, szűz tisztaság,
Tavasz bohón esdlek én,
Csókos mohón esdlek én.

Fehér virág, hóvirág,
Lehajolok megcsókolom
Gyermek lelked drága kelyhed,
Tavaszt zengő trombitád,
Életzengő trombitád.

Lehajolok és lehull
Szemem elé sötét hajam:
Sötétjében egy fehér szál
Örömömbe komorul,
Tavaszomba komorul.

Első virág, hóvirág:
Életsejtés, ifjú öröm.
S első fejér hajam szála
Mily más fehér, más világ
Ez is első: őszvirág.

Flórián Tibor: Évszakok

A nap lenézett a hóra
s kiszakasztott büszke szemével
a dermedt hóból egy darabot,
megindultak a patakok.

Majd aranymezőre lobbant
izzó-tüzesen,
izzott a sajgó, sárga füveken.
Meghajoltak a búzaszálak.

Madarak csőrével szőlőt csipkedett.
Hulló levelek leplébe csavarta
a ködbe bujkáló földeket.

Alvókra vattát hintett
s a jég öreg szemével elbukott.

Horváth Imre: Csóka a havon

Félek tőle, oly fekete a csóka.
Nyugtalanít, olyan fehér a hó.
S hogy alászállt e csúf madár a hóra,
ez is, az is milyen megnyugtató!

Kapui Ágota: Január

Ólomsúlyával hajlik rá szívünkre
a jégbe fagyott ágú
január.
Kémények fodros égbe vágyó füstje
széltől vörös, kisírt szemünkbe
száll.
Nehéz testét vonszolja lenn a varjú,
a karcos hangú, éjsötét
madár.
Nedves jászolban enyészik a sarjú,
s a párás csendben új csodára
vár.
A születésnek ünnepi csodája
a decemberrel múlttá vált
megint,
s a hétköznapok szürke januárja
fagyos kezével februárba
int.

Wass Albert: Hókirály

Ott, hol pásztortüzek lobognak az éjben,
A hegyek felett egy szörnyű szellem jár,
Ködben az alakja, éjben az árnyéka,
Jaj a halandónak ha elébe áll.

Fent a Hargitán a Holt bércek között
Óriás léptekkel jár a Hókirály,
Hangozzák a sziklák harsogó haragját,
Átkozott a lélek, kire rátalál.

Csodálatos lények, túlvilági ködben
Villogó szemekkel keresik a vért,
Csattogó fogakkal Hókirály kutyái
Keresnek a ködben semmit mindenért.

Magános kősziklák kriptaszerű csöndben,
Mint hogyha egy titok volna rájuk vésve,
Kérdező szavadra kérdéssel felelnek,
Felvésett titkukat nem látod meg élve…

Hargita ormán a holt bércek között
Óriás léptekkel jár a Hókirály,
Amerre elhalad rohanva, nyomába’
Csattogó fogakkal szellemhada jár.

Mysthikus csendjében semmi sem pótolja
Komoly valójában a mélységes űrt…
Hókirály hatalmát hirdeti örökre
Harsogó hanggal a havasi kürt.

Boldogasszony hava

Kalendáriumi versezet

Folyjon ez esztendő kívánt békességben,
Kívánom, boldogul múljon, menjen végben.
Maradjon meg édes hazánk csendességben,
Mindenekre áldás szálljon nagy bőségben.

1774.

boldogasszonyhava

Ablakomon besütött a holdvilág…

Magyar népköltés

Ablakomon besütött a holdvilág…
Ez a kis lány olyan mint a gyöngyvirág.
De szeretném, ha ő engem szeretne,
De még jobban, ha az enyém lehetne!

Két fa között kisütött a holdvilág,
Enyém vagy te, egyetlen egy gyöngyvirág.
Eszem azt a szépen szóló nyelvedet,
Kivel sokszor csalogattál engemet!

Megfájdult a szívem a nagy bánatba,
Hogy szeretlek, nem tehetek én róla;
Bár tudnálak, édes rózsám feledni!
Ne tudnálak oly igazán szeretni!

Mátyás király és a cinkotai kántor

– Szatmári népmonda –

A cinkotai főpapságon ki volt írva: „A cinkotai főpapság bú és gond nélkül éli világát.”
Mátyás arra járt, meglátta, és azt gondolta magában, hogy hát ő király, egy országnak parancsol, mégis van bú és gond a fején éppen elég.
Bement a főpapságra, és azt mondta:
- Ha az én kérdéseimre, gondolataimra meg nem feleltek, jaj nektek!
Meglett a nagy szomorúság, hogy vajon mit kérdezhet a király, vagy mit gondolhat.
Ahogy a papok így búslakodnak, beállít a részeges kántor. Látja, hogy nagy szomorúságban ülnek, azt kérdezi:
- Mi a baj?
Mondják a papok, hogy Mátyás király milyen parancsolatot adott.
A kántor azt felelte:
- Ne búsuljatok, majd megfelelek én. Csak hát öltöztessetek fel! – Nagyon rongyos volt a kántor, mert megivott mindent.
Másnap elindult a kántor Budára. Mikor megérkezett, kérdezi Mátyás király, hogy honnan jött.

Benedek Elek: Veréb Jankó almát lop

- Hopp! Nincs itthon a gazda! – ujjongott Veréb Jankó a gyümölcsöskert sövénye mögött. Egykettőre átmászott a sövényen, lehúzta a csizmáját, s mint a macska, oly hirtelen felmászott az almafára. Hiszen a gazda nem volt hon, de hon volt ám a Bodri s szörnyű ugatással rohant az almafa irányába.

Uccu! Leugrott a fáról Jankó, felkapta a csizmáját s esze nélkül szaladt, mint a szél. Szerencsésen eljutott a kert másik végébe, ahol nem volt sövény, csupán egy épülőfélben levő kőkerítés.

A kőkerítésen volt egy rozoga hordó.

- Meg vagyok mentve! – kiáltott fel Jankó, s egy pillanat alatt a hordó tetején termett. Ideje volt, mert abban a pillanatban ért oda Bodri is. De Jankó most már fütyült rá. Nemcsak fütyült, de még jól is oldalba rúgta Bodrit.

De Bodri sem esett a feje lágyára. Szörnyű méregbe gurult, s a Jankó lábáról egykapásra lerántotta a csizmát. Aztán – zsupsz! – betört alatta a hordó feneke.

Benedek Elek: Szent Hilárius

Alkonyatkor ki-kiülünk a kapu elé, s nagy gyönyörűséggel szemléljük a hazafelé mendegélő teheneket. Kiülnek a szomszédok is, akiknek ugyan jólesik egy kicsi pihenő a hosszú nap véres-verejtékes munkája után. Átalbeszélgetünk egymáshoz, bodor füstöt eregetvén pipánkból, s igaz szívvel örvendezünk, amint egyik-másik elbeszéli, hogy Istennek szent kegyelme ma is vele volt, s olyan három szekér sarjút szárított, mint a selyem. Csöndes beszélgetésünket csupán Dániel szokta megzavarni, Dániel, aki legbölcsebb ember a faluban, s aki hajnalban megkezdi a pálinkázást és vacsorakor – nem végzi.

Mindennek ellenére merem állítani, hogy Dánielnek legnagyobb a tudománya a mi falunkban, még a tiszteletes urat sem véve ki. Ami engem illet, az én nyaramat a szó igaz értelmében megkeserítette. Mert Dániel, a bölcs, ahányszor megjelent kis társaságunkban, mindig rámpirított a tudományával, s napról napra világosabb lett előttem is, hogy kár volt minden krajcárért, mit nagyapó reám költött. Pedig, nagyapó szerint, diákkoromban kanállal ettem a pénzt.

Kós Károly: A kereszt

KósKároly I.

Ahol a fehérhajú nyír és a feketefenyő kezdődik és erősen fogyóban a magyar beszéd, ott a Pojána. Tágas, verőfényes, füves-virágos völgy; nyílt, mint a mosolygás. És a szél, aki örökké fúj a Vlegyásza felől, mintha az se sírna úgy, mint másutt.

Emberek is lakják a völgyet: lenn a patak mellett néhány kerített udvarú, mohos, zsendelyesfedelű, tornácos porta, körülöttük elszórva csupasz, szalmafedelű apró hurubák: külön, beljebb a Tâlharu oldalán még egy öreg udvar.

A kereszt pedig ott állott öreg Gál Gáspár uram kertje végében, éppen a havasba kanyarodó ösvény mellett, a nagy csonkafenyő tövében.

…És történt-történt. Szentgyörgynap táján, amikor már zöldellt a verőfényen a pást. Emlékszem jól…

Délután csak elkezdett fújni a szél, a Vlegyászáról piszkos, rongyos fellegek omlottak a völgyre és estére szilaj hófergeteg szakadt a Pojánára. Zúgott és jajgatott az erdő, rázta a házakat a szélvész, hogy néma ijedtség ült mindenre, ami itt élt.

Tamási Áron: Föld embere

Nemes és nemzetes Faludi Márton bátyám olyan székely volt, kinek a szavára eléjött a zivatar. A Nyikó-menti hét falu azt beszélte róla, hogy a zúgó havasok százados fenyőfái, miknek homályba ér a hegye, csak véle állanak szóba. Hát így.

Hanem három esztendő óta Márton bátyám már nem igen járta az erdőt. Siratta is őt, kiváltképpen vihar idején, félelmetesen a fenyves. – A derekának egyenes hordozásában, a feje kemény tartásában változás ugyan a száraz betegség miatt nem esett, de a harmadik aratásra – verte volta meg a Krisztus a nyavajáját – már őt is magasra vetett cserefa-ágyába nyomta. Testben, igaz, jócskán meghúzódott, de az erő s gyér szakálla csontjába vert gyökeret. Lábbal Kelet felé, szemepillantásával az ég felé feküdt s még olyan tüze volt a szemének, hogy reszketett tőle a halál, ha közelébe bátorkodott. Feje felett egy képen a paradicsom lógott: a kígyó és az asszony, amint éppen szájához veszi a vétkét.

Aztán hamarosan összefogott az Úr a halállal s a Faludi Márton bátyám szeme tüzét kezdette visszavellegetni. Az atyafiak már sűrűn jövögettek. Nem sokat szólottak, de olyan súlyos kereszteket hánytak, hogy nyoma látszott a levegőben is.