Csókod: a lelkem...
Szent tested: az ágyam...
Véred: a merszem...
Szűz szemed: a vágyam.
Álmom: a tiéd...
Bús szíved: az enyém...
Én néked: egy Lét,
Te nékem: a zeném.
Én néked: Élet...
Te nékem: Halál,
hol száz szent Vétek
önmagára talál.
Annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút?
Száz évem idegenben töltöm,
veled egy délután ha jut.
Mit kívánsz még a győzelemhez,
ha élve, épen megvagyok,
s ha akarod, soká meglesz
négy tenyér közt e csöpp sarok,
nem színpadnak s nem csatatérnek,
csak lakni benne míg lehet,
s lehet, hogy itt utol se érnek
vagy ittfelejtenek neked.
Engedek inkább, kedved töltöm,
csak mert ez mind eszembe jut:
annyi háború van a földön,
mért kezdjünk mi is háborút.
Egy pohárból ittunk mind a ketten,
Szép leány volt, s én nagyon szerettem.
Ahogy magát édesen kellette,
Jobb ember lett belőlem mellette.
Hogyha jöttek zsongó nyári esték,
Koldusvágyam megrabolta testét.
De átkozott bennem a természet,
Elrontottam egyszer az egészet.
Úgy kérleltem, sírva is fakadtam.
Mégis elment. S én magamra maradtam.
Szhely, 1950. VII. 24.
Éjjel
tenyered éle előtt
megnyílnak a falak
kiscipődet nem sebzi út
krokodil-éhű salak
talpad alatt fű, fal virág
éjkupola
égi moha
s harmat golyóscsapágyain
gördülsz tova
te levegőt járó alak
uszályod a láz
te szellőt hasító profit
szimatolsz engem
vadat a vadász
május trágárzöld sáncait
döncölik értem lábaid
s már ott se találsz
hát a város alá
a pokolra leszállsz
Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.
Nézlek, és nem bírom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekülj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed,
Az első ütés érte.
Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakánként az éjszakák
didergő csőcseléke!
Testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjúságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.
Ez maradt belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te voltál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?
I.
Zúg az erdő, óh, hogy jajgat;
Halljátok e nagy fájdalmat?
Eget, napot, felhő von be,
E nagy árnyat látjátok-e?
E nagy árnyék, e nagy bánat?
Mely nyög, elfogy s újra támad,
E kín, melyért én is sírok:
Gyászos törvény, egy nagy titok.
Az a titok, amely ott van:
Egy porszemben, a bimbóban,
Hol Heródes áll kevélyen
S Mózes gyékény-bölcsőjében.
Ez fáj nekem, oh, ez éget
S velem zokog a természet:
Megadással jajgatva áll
Vessződ alatt, lassú halál!
Földig omolva simítom lengő fürtjeid s színeket,
mik sokasodva nőnek és ünneppé lobogózzák
szántott világ, friss fénybe forduló földarcodat,
mely újra felkacag s velem dalolja szélbe
minden élők s halottak indulóját.
Vert emberként elzuhant a róna, sajgó sebeit
finom párákkal s vattás felhőkkel kötözi a távol.
Maholnap táncra perdül, fényt iszik, szivárványt
lenget s duhaj kedvvel ízes szőlőt és búzát
bocsát magosba lázadó porából.
Némán hallgat északon hegyek halvány világa,
kis falvak ülnek ott, erdőkben, ős titkokat takarva.
De újra nő a róna s értük is készíti ünnepét
a meggyötört föld, mely vért izzadott s így várt tavaszt
bogáncsos rongyba, rothadó avarba.
Rögök repednek és özönnel dőlnek a színek,
csontok riadnak, távolok ezüstös csöndje zendül.
Minthogyha sosem élt, úgy indul Napba a föld,
fecskéi szállnak s első csókjai: szép gyönge ibolyák
zenélnek reszkető áldó kezemből.
Kisfaludy Károly:
A királyi palotában
Már elhagyva, ősz fürtökkel
Áll hő Toldi. Ifjak körzik
S egy közölök gúnyra is kel,
Egy új sarkantyús vitéz,
Ki hegykén mindent lenéz.
„Ej, te vén sas, de kopott vagy!
Volt erőd be rút hamvvá lett!
Nyom ruhád is, hadd e fénykört,
Már neked jobb kályha mellett,
Ott forgasd az olvasót.
Hadd nekünk a földi jót.”
Toldi méri: „„Úgy van, úrfi,
A vén sasnak tolla is súly;
Érzem azt, azért segíts te,
Köntösöm vedd, s keblem tágul.
Azt ne bánd hogy éktelen,
Sok csatán volt már jelen.””
A király jön, hall s parancsol
És az úrfi bár mint szörnyed,
Köntösét rá adja Toldi;
De alatta már is görnyed,
S addig nyomja kétfelől,
Míglen hamvként összedől.
„Ez varázs!” zúg, s a király int:
De nyugton mosolyg hős Toldi,
És ujjából köntösének
Vastekéket s buzogányt hú ki:
„Ősz van, itt hűs szél legyint,
Megbéleltem egy kicsint.”
Amikor kitaláltam, hogy írok az irodalmi előidőkről a magyar literatúrában, nem számoltam azzal, hogy aki rendszeresen velem halad az emlékidézésben elkedvetlenedik, mert csapongok, mert az általános szokásokkal ellentétben én nem a valós eseménybeli- időbeli sorrend vagy értékrend szerint haladok. E figyelmeztetés ellenére most írni akarok azokról az árnyalakokról is, akik már több mint száz éve alusszák örök álmukat, akik a XIX. századtól a XX. század első harmadáig a másodvonalú-kevésbé közismert magyar irodalmat jelentették szerte a Magyar Királyságban, hiszen ennek az irodalomnak központi nagy alakjait azért inkább ismeri az Olvasó. Az előidőkre visszanyúlva sokszor csak halvány figuráit találjuk meg a múltban e meg nem világított szereplőknek. Az évfordulós megemlékezések viszont sokszor kapóra jönnek az ilyen felidézéseknél. Amikor kimondom, Szulik József nevét például az 1800-as évek utolsó évtizedeiből, magam is csodálkozom, hogy sikerült a családi könyvtárban meg a drótvilágban, a régi újságokban itt-ott rátalálnom emlékére. A délvidéki magyar irodalom kapcsán leginkább Herczeg Ferenc jut az ínyenc irodalomszerető és ismerő olvasóközönség eszébe. Itt és most azonban a Vajdaságban plébánosként szolgáló Szulik Józsefről van szó, a katolikus szellemű irodalom buzgó munkásáról, a tudós papköltőről és műfordítóról, az elfelejtett esztétáról, aki e tájon élt és alkotott.
Szulik József:
Járok-kelek e világon,
E sötét völgy fenekén…
Zordon szirtek bús pályámon
Mint megannyi szörnyű rém!
Éj gyanánt hull rám az árnyék –
Eltévednék idelenn,
Szűz anyám! ha napsugárként
Nem ragyognál énnekem.
Rút világ ez körülöttem:
Mi vidítsa szívemet?
Szennyes vágy küzd itt szünetlen,
S hajhász aljas érdeket.
Undorodva, szemfedőmnek
Keresném fel rejtekét,
Szűz anyám! ha szende fényed
Te reám nem hintenéd.
Zúgó vészek ostromolnak
Mint hajót a tengeren.
Szirtekhez örvények vonnak,
Fenyegetve rémesen.
Tehetetlen gyarlóságom
Meg nem óvná éltemet,
Ha nem intézné kormányom,
Szűz anyám! erős kezed.
Mi a Berde Mária útja? Három regénycímet állítok mérföldkövéül: Az örök film. Haláltánc. A szent szégyen. A három regény megírásának az időpontját nem ismerem, de nyilvánvalóan messze esik a megjelenésük időpontjától, mégis ebben a sorrendben adnak fejlődési láncot. Első pillantásra az elszegényedés útja ez, műértő szemben a belső gazdagodásé. Vannak írók, akik egyre új színeket öltenek s úgy válnak önmagukká; mások egyre több színt vetkőznek, szinte néhány színre szegényednek s így fejezik ki sajátos tartalmukat. Berde Mária az utóbbiak közé tartozik.
Az örök film Münchenben játszódó diákregény. Németek, magyarok, angolok, lengyelek, csehek, rutének sodródnak itt össze, hogy leányszemmel meglátott bohém szerelmüket eljátszva visszaszívódjanak a szülőhazájukba. Csupa dialógus a könyv, ezer kis jelenet, melyben a különböző népek vérmérsékletével színezett s mégis színtelen szereplők alig menekedhetnek ki az unalom örvényéből. Bizonyos részletek nőies hangsúlyozása, a zenei és formai egység hiánya, az intellektus irodalmárkodó színezete a naiv és bizonytalan könyvek közé sorolják ezt a regényt.
A Haláltánc egy svájci szanatórium betegeinek halál előtti szerelmi vergődését írja le. A környezet itt is nemzetközi, itt is apróra vagdalt jelenetekben imbolyog előre a mese.
R. Berde Mária:
Lábak, fiatal, szegény lábak,
S ha nem fiatalok, még szegényebbek sokkal –
Nem hozzátok mért göröngyű úton
Hogy mentek egymagatokkal.
Nem hozzátok mért hidegű vízben
Hogy áztok, áztok –
Senki sem vár vetett ággyal rátok
Este, ha fáztok.
Meleg kendőkép kéz nem takargat,
Mikor dideregtek,
Senki sem kérdi, mi is volna jó
Árva tinektek!
Isten embertől, ember Istentől
Nem kéri számon:
– Jaj, minek ekkora kolonc egy lábon,
Sok szomorú lányon.
Lábak, senkinek-semmije lábak,
Ti bitagba vertek,
Jaj, ne higgyétek, hogy valami irgalmat
Tán kiérdemeltek!
Lábak, fiatal, szegény lábak,
(S ha nem fiatalok, még szegényebb szentek,)
Hogy tán mert ez életen kívül mentek,
Másénál könnyebb halálba mentek.
A mély gyönyörtől szédülök még,
Ragad a lázas képzelet.
Melletted ülök, czifra párok
Fel és alá keringenek.
A zene szól, de hangosabban
Dobog, majd megszakad szívem.
Szeretnék sírni, mint a gyermek,
A boldogságtul, azt hiszem.
Egy valczer édes áriáját
Lágyan merengve hallgatom;
De édesebb minden zenénél
A mosoly édes ajkadon.
S ha szólsz, óh, mennyei hatalmak!
Eszemet bontja meg e szó.
Én nem tudom, szférák zenéje
Lehet-e ilyen megható?
Honnan jövél? hol van hazád?... tán
A mennyből szálltál ide le?...
Ah, ép' most kér föl egy fajankó!
S keringesz fel s alá vele.
Mint a szélvész, repül a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Farsangol a világ! kinek nincs:
Feleséget keresni jő;
Mellőle megszökik, kinek van ...
Oh boldog farsangi idő ...!
Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy ...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol ...
Oh boldog farsangi idő!
Az öreg úr otthon köhécsel,
És bodza-herbatét iszik,
Míg vigadozni a menyecskét
Rég jól ösmert karok viszik;
És amivel vigasztalásul
Férjéhez tér a drága nő:
Hosszú árjegyzék ... kurta hűség ...
Oh boldog farsangi idő!
Oltár elé állítja végre
Az ifjú, szíve kedvesét:
És véle, a várt százezernek,
Megkapja majd kilencedét.
Nagy kastélyt képzel a menyecske ...
S imé: szerényen tűn elő
A kis bogárhátú öreg ház ...
Oh boldog farsangi idő!
Mint a szélvész, repűl a szánka
S e mindenféle tarkaság
Engem harsány kacajra indít:
Így szép az élet ... a világ ...!
Most korholó, hideg vagyok, - majd
Víg pajtás, hűtlen szerető;
Így bolondítjuk benned egymást,
Oh boldog farsangi idő!
Csak a nagymama - no meg egy kicsit még az édesmama meséiből tudják a mai lányok, mi volt réges-régen a farsang három napja. Nem is volt bál, amelyiken másnap délig ne újrázták volna a csárdást, délután pedig újra kezdték a mulatságot valamelyik komposzesszor házánál. Farsang vasárnapján kezdték a mulatást és húshagyó kedden éjfélig mindenfelé szólt a hegedű, pengett a cimbalom Nagy-Magyarországon.
Egy alkalommal a híres Boka Károly, Bónis Sámuel szabolcsi alispán nagyfalui kúriájában húzta a talp alá valót. Három nap, három éjjel nem hallgatott el a nóta, úgy hogy kedden estefelé már alva húzták a cigányok. A táncosok is érezték, hogy beteltek már minden jóval. Csak Recsky Bandi rakta még, aki legjobb táncosa, legszebb legénye volt a környéknek. Mikor éjfélt ütött az óra, elhallgatott a nóta és hozzá akartak látni éppen a nagybőgő temetéséhez, mikor csak látja Mudrány Andris, hogy Recsky még egyre táncol. Odamegy és megrántja a karját, de akkor még jobban elbámult, mert Recsky Bandi szemét megdörzsölve körülnézett, aztán pedig konstatálta, hogy ő már vagy egy negyedórája nem hallotta a zenét. Aludt és tánca gépies mozgás volt, éppen úgy, mint azoké a holtra fáradt katonáké, akik alva masíroznak.
Húshagyó keddre esett a tőkehúzás is. Abból állt ez, hogy a farsangot bezáró éjfél után a férjhez nem ment lányok és nőtelenkedni szerető gavallérok ruhájára titkon egy tűvel fonálról lecsüngő kis fácskát akasztottak s ekkor az egész társaság ujjongva kiáltotta:
- Húzza a tőkét, húzza a tőkét!... Valamint akkor este volt az utolsó pazar vacsora is. Ilyenkor annyit összefőztek, sütöttek elődeink, hogy az asztalok a szó teljes értelmében összerogytak.
Kilenc szép asszonykák leszálltak magáról
Az ártatlan öröm paradicsomáról,
Hol az örökké-zőld borostyános megett
Szíjják a szép lelkek a boldogabb eget,
Hol őket az édes andalgás rengeti,
Vélek az életnek gondját felejteti,
Hol a gyönyörködés lakik, a bőlcsesség,
Csak itt lévén eme kettő közt egyesség,
Hol a köz-szeretet és a csendes béke
Szállásává leve e helynek környéke,
Hol te, nagylelkű Pope! a gyenge Gessnerrel
Egy célra két úton sietsz az emberrel,
Hol én is a büszke világtól megvetve
S belső érdememmel megelégíttetve
Tőltöm ifjúságom legszebb esztendeit,
Hogy megfűszerezzem a vénség ideit.
E boldog környékről jőni látszatának
A kilenc asszonykák a kettős Dunának,
Hárfákkal jövének s inneplő sereggel,
Hogy a tizediket megtiszteljék reggel,
Meghallván lantjokon e szót: Juliánna!
Azonnal így kezdék kiáltni utána:
"Várjatok meg, áldott angyalok, várjatok,
Én is Komáromba mégyek utánatok,
Lantos tábortokba végyetek engem is,
Juliánna kedves név énelőttem is."
E szómra megállván, közéjök férkeztem,
S ímé, vélek együtt hozzád elérkeztem,
Itt vagyok, engem látsz: de ők, mint istenek,
Testi szemeidbe néked nem ötlenek.
Elmondhatnám, amit éneklenek ezek,
De mint kis énekes, vélek nem érkezek.
Szedhetnék magam is versbe áldásokat,
De te már előre képzelhetd azokat. -
Én is azt kívánom, amit más kívánna:
Éljen sok szép boldog időt Juliánna.
Leszállott a csendes téli este
A hófödte, mélyen alvó tájra;
Kigyulladt a csillagoknak ezre
S bágyadt fénnyel rezg a hold sugára.
Mélán nézem szobám ablakából
A lombvesztett, pusztán álló fákat,
S gondolkozva hazám bús sorsáról,
A szívemben mély fájdalom támad.
Mert, miként az őszi szél letépte
Lombjait a bokroknak és fáknak,
S levelüket elsodorva szerte,
Letaroltan, elhagyottan állnak:
Ez a sorsod, szegény hazám éppen!
Megtépdesett téged is az ármány…
Egyedül állsz a rád borult éjben,
S búslakodol elhagyottan, árván.
Határidat megcsonkítva orvul,
Hű fiaid elszakíták tőled…
Szívem, lelkem úgy remeg a gondtúl
Édes hazám, oh! mi lesz tevéled?...
De nem szabad kislelkűnek lenni;
Van még Bíró a csillagos égben!
Emberekben ha nincs remény semmi:
Ő lesz velünk a viharban, vészben!
Törhetlen hit lángja lobogjon fel,
S lelkesítsen minden honfi keblet:
Hogy reánk még ragyogó hajnal kel,
Hogy e nemzet soha el nem veszhet!
S mint tavaszkor újra zöldül minden,
Úgy viruljon magyarok hazája!...
Népek atyja, oh, jóságos Isten!
Küldd egedből áldásod reája!
1921
Hófoltos február,
jégtörő napsugár,
a szél is tavaszibb,
lágyabb dalt fújdogál.
Áttörvén a kopár
erdők ült avarát,
mint tündéri harang
csendít a hóvirág.
Fehér, miként a hó,
sapkája, kelyhe zöld,
ministráns kisfiú:
fehér karinget ölt.
Ébredj, kék ibolya,
arany boglár, nevess,
dalolj, madár – dalold,
hogy élni érdemes!…
1977.
Literátor, 1994. I. szám
Gyermekkori emlék
Már napok óta borult az idő.
A földön hó. A havon szürke köd.
A fáknak éjjelenkint préme nő,
s a nap fehér folt csak a köd fölött.
Az apám szótlan álldogál s pipál.
Mi, gyerekek, ásítunk nagyokat.
A kalitkában gubbaszt a madár.
És csöndes a föld, az egész határ.
De ím, egy hétfőn a köd felszakad,
s a nap kitűzi aranyzászlaját;
a végtelen sík fehér patyolat;
víg varjúhad száll a határon át.
Az apám fütyörészve kalapál.
Mi, gyermekek, napon vagyunk,
s a falnál, ahol meleg a sugár,
golyóval játszunk, ugrunk, futkosunk.
Az anyám ablakot nyit és porol.
A rigónk táncol, s bomlottul dalol,
s a napsütésbe ki-kikandikál.
Óh, áldott napfényi áldott napsugár!
1893
Hóval födött haraszt alatt
Fölpattan sok apró lakat,
Elhagyja a menedéket
A csodára váró élet.
Csíraházát szétrepesztve
Világra tör, mint az eszme
S telve vággyal, akarattal,
Kibújik két levélkarral
S boldog, büszke önmagára,
Mert a fát még holtnak látja.
A két zöld kar nyúlik egyre
Győzelemről győzelemre,
Egyszer csak nagy diadallal
- Nem törődve hóval, faggyal –
Patyolatszín’ virágkelyhét
Kibontja, hogy kedve teljék
Az Istennek, a világnak,
A koldusnak, a királynak,
Mézre vágyó éhes méhnek,
Muzsikáló zsémbes szélnek.
Szép hóvirág, - fehér csengő –
Már csilingel: ébredj, erdő!
Kis fák, nagy fák, néma bokrok,
Ébredjetek, jó hírt mondok!
Nincs mit félni hótól, fagytól,
Üzenet jött a tavasztól:
Elindult már napszekéren,
Csak pár nap, hogy ideérjen!
Tűz-ölében rejtett szikrák
Az újhodás lángját szítják…
És a dermedt rügyek, bimbók,
Kankalinok, mügék, pimpók,
Megrázkódnak. S egyik hajnal
Felruházza diadallal
Valamennyit, s nászra csalja.
Megpezsdül az erdő alja!
Szellő lebben, méhek szállnak,
Udvarolnak a virágnak…
S míg a Nap a szikrát szórja:
Győztes lesz a nászuk csókja.
Így vezet az élet útja
A tavaszhoz újra, újra…
1939
Magyar népballada
Bazsó Mári kis fia
Mindig az apját ríja.
Ne ríj fiam, van apád,
A verebi uraság a te apád…
Bazsó Mári firhangja,
Leszakadt a sallangja.
Majd vesz rá az uraság,
Bazsó Mári firhangjának sallangját.
Bazsó Mári kis ágya,
Meg van vetve puhára,
Oda jár az uraság,
Öleli a Bazsó Mári derekát.
Bazsó Mári köténye,
Kurta lett a kötője.
Majd vesz rá az uraság,
Bazsó Mári kötényére pántlikát.
Bazsó Mári orcája
Elnyílott a rózsája.
Röstelli az uraság,
Pirosító keni el a bajuszát.
Bazsó Márin megesett,
Kicsi fia született.
Tiszteli az uraság:
Bazsó Mári keres neki más apát.
– Galeotto Marzio nyomán –
Mátyás király asztala nemcsak a testnek, hanem a léleknek is táplálékot nyújtott. A bölcs király szellemes szavakkal, okos beszédekkel fűszerezte az ételeket.
Történt egyszer, hogy az urak az asztalnál az ételekről vitatkoztak. Mindegyik a maga kedves ételét dicsérte, és semmiképpen se tudtak egyetérteni. Amikor hiába vitatkoztak, mert mindegyiknek mást diktált az ízlése, az ókori bölcsek tekintélyét kezdték idézni.
Ekkor Mátyás király azt mondta:
- Most én idézek egy magyar közmondást, ez is felér a többi idézettel. Az én közmondásom így szól: „Nincs rosszabb a sajtnál.”
De az uraknak ez sem tetszett. Sokan azt mondták, hogy az uborka vagy a barack, esetleg a hal kevésbé ízletes, mint a sajt. De a király nem hagyta magát. Bíztatta őket, hogy csak gondolkozzanak, mert a közmondás mindig bölcsességet tartalmaz.
De az utak hiába törték a fejüket, sehogy sem értették meg a közmondást.
Akkor Mátyás azt mondta:
- Ide hallgassatok, urak! ez a közmondás: „Nincs rosszabb a sajtnál” – azt jelenti, hogy amikor semmink sincsen, rosszabb ez a nincs, mint amikor csak sajtunk van. Tehát nincs rosszabb a sajtnál.
Az urak elszégyellték magukat, hogy a király így túljárt az eszükön, és a nép közmondásával rászedte őket.
Amióta olvastam a maga könyvét, az Édes anyaföldemet, nagyapóka lelkem, amely tele van nagyapóka gyermekkor emlékeivel, nekem is nagy kedvem kerekedett arra,, hogy megírjam az emékeit oly hirtelen elröpül szép gyermekkoromnak, mert mi tagadás, nagyapóka lelkem, maholnap második gimnazista leszek, szóval: vénülünk, nagyapókám, vénülünk.
Nagyapóka emlékszik bizonyosan (mire nem emlékszik maga, lelkem?), hogy többször kényszerültünk a Balaton vidékén nyaralni, merthogy nem jöhettünk haza Kisbaconba, s egyik nyáron – halljon csudát, nagyapóka, lelkem! – mi is vendégek voltunk. Ugyanis kedves szüleimet meghívta nyaralásra Jani bácsi, akinek borzasztó nagy birtoka van, olyan nagy, hogy még ispánt is tartott, akinek ritka szép magyar neve volt, nevezetesen: Nagy- és kisgalambosi Nagyfejeő és Nagyhasaó Péter. De hiszen ez nem fontos. A fontos az, hogy Péter bácsi igen kedves ember volt, nemcsak akkor, amikor szundikált, mert köztünk legyen mondva, amíg a cselédek és napszámosok izzadtak a disznó melegben, ő behúzódott a fa árnyékába, ott pipálgatott s szép csendesen elszenderült.
Andrisnak is volt egyszer az életben fehérszőrű báránykája. Boncók Andriskának, a Boncók János fiának. Éppen húsvét szent ünnepe előtt.
- Nézd, Andrisom, mit hoztam neked, – és az apja egy akkora kis jószágot tett le a konyha közepére, amekkora egy bögre tej. Olyan csakugyan tejhez hasonlító, hószínű is volt a lelkemadta. Ahogy a barna zsákrongyból előbuggyant a konyhaföldön, hát egyenesen úgy volt az, ahogy a barnamázos csuporból szokott kiömleni a frissen fejt tej. Gyenge lábain reszketett a zsenge jószág. Amikor ment is, igazabban csak néhány botorkáló lépést tett. Beivott emberkéhez tartott rokonságot. Le is ült hamarosan és csak nézett könyörgősen avval a puha két szemével. Úgy mondogatta, hogy beee, úgy sóhajtgatta, mint az olyan csepp gyerek, aki csíkos dunnák alatt izzadó lázban fekszik és már rá is lépett az angyalok lépcsőjére. Arra, amelyik felfelé visz, a felhőkön túli kékségekbe.
Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel cask, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.
Első napon játszottál,
Másodikon vallottál,
Harmadikon hallgattál,
Negyediken csókoltál.
Kezem vetted kezedbe,
Szemed nézett szemembe,
Fejed hajlott ölembe,
Azóta jársz kedvembe’.
Több szemet rejt a kalász,
Szebb halat fog a halász,
Nagyobb bért kap a kanász,
Mióta kedvembe’ jársz.
Lyukas éltem foltozod,
Rövid lelkem toldozod,
Kuszáltságát bogozod,
Minden kincsed elhozod.
1939
Feküdtél sújtó fény alá:
a virág térdedre dől,
szerelmem súlyos zászlaja
tűzve van fejed felől.
Lecsukott zsalu-levelek
homályán, itt ülök én,
varasodnak a zöld lapok,
repednek, dőzsöl a fény.
Üvegben málna-alkonyat.
Lenyesett rózsa zihál,
illata fölszáll, fönn bolyong
új nyaram ormainál.
Újra remeg a levegő,
hol kezed integetett.
Ágyadra szakadt óriás
lepke az emlékezet.
Kereng a nyárban köszörű,
szívemből szikraesés.
Feküdtél sújtó fény alá,
keltsen a fölismerés.
Ifjúság, szentség szétomol,
gyere be, birkózz velem.
Fönségesebb az ölelés,
amikor nincs kegyelem.
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyre megy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenképp halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tűnődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Nincs még virága a tavasznak, lombtalan vacok a lanka bokra –
Tövises szívemből szakítottam rózsát,
Álmaimból remegő liliomot a homlokodra.
A morcos felhők közt lassan melegszik a napsugár, a távoli vándor –
Tele vagyok sugaras szerelemmel,
Ó, tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol?
Ó tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad? Hiszen oly félve megyek utánad.
Mint ahogy a puszták utasa indul
Nyomán a tündökölve kibomló délibábnak.
Ó, ismersz-e engem? s ismerlek-e téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád,
Mint déli parton csalogány vagy fecske
Álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát.
Húzzad, húzzad keservesen,
Ne erősen, csak csendesen;
Az eleje legyen epe,
Csöndes álom a közepe.
Csak a vége riadjon fel,
Hogy a lelkem támadjon fel;
Búbánatom messze szálljon
S ablaka előtt megálljon.
Kopogtassa fel álmából,
Költse fel puha ágyából,
Titkon lopódzzék szívébe
S mint ő engem, úgy gyötörje.
Húzzad, húzzad keservesen,
Ne erősen, csak csendesen…
Hollót küldtem nem galambot,
Nem nyitnak annak ablakot!
Arad, örök magyar gyász szép arája,
Feléd suhan ma sóhajunk, feléd,
Ki élsz sötéten és némán az árva
Maros mentén, mely zúg ma gyász-zenét.
A kincses Erdély öléről ered le
És erre tart e bánatos folyó,
Mély morajában sír Erdély keserve,
Mint tárogatón zengő bujdosó.
Arad! Köszönt a csonka Magyarország
S tört lobogóját lengeti neked,
Mely fátyolos, mint ez október-est.
De még lobog és égi kezek óvják,
Selymére örök, győztes glóriát von
A Krisztus jobbján – ama tizenhárom!
Az 1867-es kiegyezés után egyre inkább botrányokkal teli, egyre zavarosabb volt a magyar politikai élet, mely ellentéteinek hatása az irodalmi alkotókat sem kímélte. A XX. század kezdetére, majd főleg az első világégés okozta sebek, az őszirózsás és bolsevista forradalom majd a trianoni békediktátum következményei, az alkotók politikai és vallási ilyen-olyan nézetei végérvényesen politikai szekértáborok küzdelmévé tette a magyar irodalmat is. A kommunisták-szociáldemokraták az első világháborút követő forradalmak vereségét – a lenini-szovjet példában bízva – átmenetinek hitték. Úgy gondolták, az internacionalista munkásosztály oldja majd meg az emberiség problémáit. Még az 1930-as évek legelején is így vélekedtek, ezért a politikai harcban a művészeteknek fontos felvilágosító szerepet szántak. A főként zsidó tőke által háttérből pénzelt, liberális attitűdökkel kitűnő urbánusok számára – állításuk szerint – legfontosabb az emberi jogok egyetemessége volt.
Sárközi György:
A domboldalon tábort ütöttek
A cigányok:
Bozontos férfiak, napsütöttek,
Vézna lányok,
Pipás vén nők, sok csupaszfenekű
Barna purdé,
Mellettük ott áll tépettfedelű
Házuk, a kordé.
Tüzet raktak, magasra kéklett
Rőzsefüstje,
Dobálták az esett csibéket
BE az üstbe,
Szaglászták rotyogó vacsorájuk
Heverészve.
Rejtelmes szóval pergett szájuk
Mérges beszéde.
Lackóné Kiss Ibolya orvos volt és író. Erdélyben, a Bihar megyei Érbogyoszlón született, Szlovákiába, Liptószentmiklósra ment férjhez, és Magyarországon, Budapesten halt meg 86 éves korában, 1980. június 18-án. Éppen negyedszázada már.
Születésének, ami még a régi Magyarország idejére esik, ugyancsak az idén volt kerek – a száztizedik – évfordulója. Ez azért is külön fontos tény, mert a lexikonokban, irodalomtörténetekben vele kapcsolatosan téves születési évszámok szerepelnek (1894, 1898, 1904). L. Kiss Ibolya születésének valódi dátuma: 1895. január 23., amit két hiteles irat is tanúsít: bátyjának egy kézírásos, 1978. aug. 1-jén kelt levele és a budapesti János Kórház 1980. június 20-i keltezésű, 1040/1980 folyószámú halotti anyakönyvi kivonatának fénymásolata. Mindkettő a néhai Petrásné Kováts Gizella, az írónő munkásságát 1934-től, liptószentmiklósi ismeretségük idejétől figyelemmel kísérő, az utolsó éveinek ügyeiben segítőkészen eljáró, majd emlékét ápoló barátnő rám bízott hagyatékában őrződött meg. (Petrásné 1995-ben a Hétben, Kiss Ibolyáról szóló megemlékezésében maga is közzétette az írónő helyes születési évszámát, de ez nem került be az irodalmi köztudatba; az azóta megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona továbbra is az egyik régi téves évszámot közli.)
Családi hivatás
L. Kiss Ibolyát az orvosi hivatás – amely családjában elterjedt volt – gyermekkorától fogva vonzotta. Elvégezvén középiskolai tanulmányait a nagyváradi premontrei gimnáziumban (Juhász Gyula is tanította), egyenesen a budapesti orvosi egyetemre iratkozott be (Eötvös Lóránd előtt is vizsgázott).
Érbogyoszló község monográfiája két ismert személyiség életrajzát mutatja be röviden. Az egyik Kiss Ibolya írónő, a másik Récsei János református lelkész.[1]
2016-ban egy helytörténeti vetélkedő alkalmával merült fel Kiss Ibolya neve újra az iskolánkban, egy képzelt riport készítése alkalmával. Kevés adat híján csak a monográfia szövegére hagyatkoztunk a gyerekekkel. Kutatási vágyam arra vezetett, hogy megkeressem az írónő emlékének nyomait, mely e vidékhez, Bihar megyéhez kötődik.
Születési éve bizonytalan volt. Megtaláltam a helyi református egyház iratai között az 1894-es adófizetők listájában édesapja, I. Kiss Béla jegyző nevét. Ebből kiindulva sikerült beazonosítani az akkori házszámozás szerint szülőházát is, ami a mai polgármesteri hivatal.
Az adófizetők listája 1894-ből, 18-as házszám alatt lakott a jegyző, az érbogyoszlói református parókia archívuma őrzi.
Wass Albert:
Itt nem lehet
csak áhítattal járni.
Szent tölgyfa-bolt:
itt mindent megtalálni
ami volt.
Itt a Csend lakik
és a szent Magány
csak itt lehet
imádkozni talán.
Csak itt lehet
szívet megnyugtató
nagy Estre várni
és megtalálni
a mosolygó Halált.
Itt látni kell
milyen megnyugtató
ez a furcsa szó.
Mocskosan ontja a folyam
Zöld habjait,
A tájra fehér hóvihar
Fátylat borít.
Szétvágva ott a nagy fehér
Omló lepel:
Nagy vas-híd szürke íve száll
Az égbe fel.
Szürkés homályos lassú kép,
Szürke keret,
Sötét vonat siklott el most
A híd felett,
Zúgó moraja hóba vész –
Elhangzott már,
A légben csend – oly színtelen
A láthatár.
Mj. 1894
«Szelek szárnyán járó.
Édes lovam Ráró!
Előtted van az út,
Ne várd a sarkantyút,
Csak előre, sebesebben,
S a világból vigy ki engem!»
««Ej ej édes gazdám,
Ne haragudjál rám!
Azért megyek lassan,
Hogy itt megnyughassam,
Az út mellett, a csárdánál,
Hátha inni befordulnál.»»
Nem felel a vitéz,
Mindig csak hátra néz,
Törülgeti képét,
Verítékét, vérét:
«Mint a vadat űznek engem,
Csak előre, sebesebben!»
««Ne szólj, édes gazdám,
Ilyen búsan hozzám,
Eressz, hadd forduljak
Ennek a falunak,
A hol az a kis lány lakik,
Mulatoznánk ott hajnalig.»»
Még szombat este kelyhe zárva
S pünkösd vasárnap hajnalára
A rózsabimbó rózsa már.
Illatja üdv, színe igézet –
És lopni édes tiszta mézet
A méheraj csak ide jár.
Kifakadását várta, leste
S mosolygva nézte szombat este,
Bizony, nem hitte volna még,
Hogy nem több, mint egy éj bűbája
E kedves bimbót már kitárja,
Mire a hajnal pírja ég.
S tán pünkösd napján meg se látja
A rózsát a bimbó barátja –
S hogy újra jő pünkösd után:
Immár a rózsa, szirma-hullva,
Ott csüng az ágán elvirulva
S illatja – egy emlék csupán.
Pünkösdi rózsám, szép virágom,
Hervadva tűnő ifjúságom!
Csodálva s búsan nézlek én:
Pompára oly hamar fakadtál,
Hogy azt az üdvöt, a mit adtál,
A míg volt – észre sem vevém.
Izenetet küldtek kézen-közön görbe
diplomata-úton a suttogó postán.
Prágából nagy utat tett meg, amíg körbe
eljött a hír hozzám, hogy csak tűrt vendége
vagyok én a földnek, költözzek ki Pestre,
vagy Rodostóba, csak menjek a fenébe.
Én menjek el innen?? Én ide jöttem!
Én mindig itt voltam világ kezdetétől,Í
emberformám várva a sárosi rögben.
Tiportak felettem római légiók,
hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek
s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi jót.
E föld része voltam. Egyszer intett Isten
s emberré virultam. Az anyám álmain
keresztül e földből így kaptam a testem:
sárosi dombokon piroslott a málna,
fényt evett a búza, krumpli kotlott fészkén
s ezekből lett testté bennem anyám álma.
Nem vagyok Rákóczi. Nem rokonom nékem
sem a muszka cár, sem a francia király.
Mint testem e földben, lelkem élt e Népben,
mezítláb harcoló rongyos kurucokban:
magyarban, szlovákban, ruszinban. Szívemben
porladt kuruc ősök vágya újra dobban.
Az erdei virág, ha fogynak a fények,
egy-helyben haldokol, avar lesz, elkorhad,
trágyája lesz új, szebb virágú növénynek.
Ilyen az én Népem. Várva, egyre várva,
trágyának hull szirma a szebb jövő alá.
Szegény elhagyott nép. Atyátlanul árva.
Mert van jövőjéhez sok bába itt, hitvány,
Júdás íródeák, ki tárogatóval
csalogatja labanc-útra, viszályt szítván,
van jó igrice, ki szívét elringatja,
tudós tanítója, pár nemes vezére,
– de azért oly árva, mert kevés az Atyja!
Atyja kell népemnek! Húzhatnak karóba,
szívem van: maradok népem egy Atyjának.
Nem megyek sehová, semmi Rodostóba,
mert Rodostó-éltem volna nékem Pesten.
Ha meghalok, ezt a földet trágyázza meg
új, szebb kuruc álmok tavaszához testem!
/Élőket nézek/
Kristályokból rakott gondolat-palotádnak
Egy tört szöglete nincs, és minden oszlopja pompás.
Spinóza módjaként egyensúlyozva vágnak
Átlátszó termein át: az ősi jó s a Rontás.
A roppant forgató tengely két sarkaképpen
Egymást lebegve tartja szilárd Rossz, balga Jó,
Örök két angyala Istennek, már az Éden
Tündéri kertjében is egy célra szárnyaló.
Az Ádám hajnalát Lucifer éjszakája
Örök kettős törvény hatalmával szegi;
A küzdelemben zúgó vad diszharmóniára
Magas harmóniák dalát zengetve ki.
A küzdő férfinak szebbé tört árnyaként
Útját sugárba szórja a változandó Asszony,
Erénnyé játszva bűnét és bűnné az erényt,
Hogy bárki bármit vessen, diadalt ő arasson,
Mert örök diadalma a megfogamzott gyermek,
Az élet végtelenje, a biztos szent jövő,
Ki új csaták hevére már eljegyezve termett,
Az Úr osztovátáján ember-sorsot szövő.
Tragikus szembe-harcát itt vívja lankadatlan
Az égbe tört Egyén s a porba fúlt Tömeg,
Egymás nagy érdekét a döntő pillanatban
Elgáncsolt szellemekként soha nem értve meg.
Itt zúg örök himnuszt a végtelen világok
Kerengő csillag-árja a titkos Alkotónak,
S parányi szűk körökben pislogó gyönge lángok
A mikrokozmosz éjén sugárt nevére szórnak.
A véges, végtelen: egy Akarat szavára
Egy láthatatlan tengely sodrásán úgy forog,
Hogy minden ellenes egymásnak ősi párja,
Élet-halál, erény-bűn, Gonosz és Angyalok,
S a zengő Mindenségnek ormán még láthatatlan
Ülvén, teremtett művét szemléli a nagy Úr,
Magát tükrözve változón sok milliárd alakban,
Örök szépséget szólván kimondhatatlanul.
Jól eltömött redőny mögött
Hársfalevelet főzök.
A föld felett griffmadarak,
Halállal viselősök.
A klinikán sírnak a gyerekek,
A sírokban nyögnek az ősök.
A holtaknak jó már odalent:
Éltek, ameddig győzték,
A csontokkal a gondokat is
Szépen elszemfedőzték.
Könnyű teher a hazai rög,
Nehéz a felelősség!
Könnyű a gyerekeknek is:
Még ők fejére nőnek
S elszaggathatják tőreit
A nagy Emberevőnek,
És írhatnak törvényeket
Istenesebb időnek.
De mit tegyen a férfiú,
Kinek törvénye: tenni,
Ki prófétálni küldetett,
És nem hallgatja senki,
És két halál feni rá fogát,
A kinti és a benti!
Kívül az ordas légiók,
Az emberhús-veszítők.
Benn a megőrült háza-nép,
A Krisztust újrafeszítők.
Cseppenkint vérezteti el
A százgyökérű szív őt.
Mit tegyek? Némán kavaron
Az elszűrt hársfalombot.
Kéken illanak ég felé
A gőzök és a gondok.
Kik végig-forrón fogynak el,
Bölcsek-e vagy bolondok?
Kinek egykor édes dalát
Magyarhon leányi lesték:
Ott fekszik a vándor költő,
Idegen föld nyomja testét.
Rajta széttépett virágok;
Húrjaitól megfosztott lant;
Oly hideg testének a sír,
Oly nehéz az idegen hant!
Fejénél a Mississippi
Haragos moraja hallik…
Ő álmodik a Dunáról,
S szíve még meg-megnyilallik.
Koronáját az őserdő
Rázza, rázza, s hosszan mormol…
Ő álmodik fenyvesekről,
Tátravölgyről, bércoromról.
Sírján ring a kis kolibri,
Csillog drága tolla szépen…
Ő álmodik a fecskéről,
Szülőháza ereszében…
Fecske is elhagyja fészkét,
Elmegy messze, tengeren túl;
Ah de vágya visszavonja,
És honába visszaindul.
Dél fűszeres levegője,
Kelet verőfényes partja,
Pálmaerdők enyhe árnya
Őt nem köti, őt nem tartja.
Csak a költő vándorolt el,
Hogy ne térjen vissza többé…
Szegény fiú! Sebeidet
Gyógyfüvekkel hol kötöd bé?
Dalaidat hova tetted?
Vidámságod hova lett el?
Visszavágyol, visszanézel
Könnyben úszó tekintettel…
Mit beszélek? Már nem vágyol…
Elcsöndesült a fájdalom.
Csak mi itt távol merengünk
Még a félbeszakadt dalon.
Ah, te már révpartra értél.
A temető a te partod.
Csakhogy nem az kísért oda,
Ki egykor emlőin tartott!
Ismeretlen sírhalmodat
Vadon őserdő köríti;
Idegen madár zeng rajta,
S zúg vadul a Mississippi…
Ilyenkor januárban,
amikor kinyitott borotvával
rohangálnak a szelek az erdők között
s a be-beszakadó hóban
négykézláb vonszolja magát a Nap is,
mindig a télben elesett katonákra gondolok.
Ott feketednek egymás után
az összegyüremkedett fehérségben,
mint menekülő kocsikról
ledobált csomagok.
Nem kellenek már senkinek.
Nem kellenek már a kárhozatnak sem.
Karácsony elmúlt,
az óév elmúlt,
az élet elmúlt
s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.
Ilyenkor januárban,
mikor a keletre szálló varjúk
recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,
mindig elindulok én is
az elbitangolt halottak útján.
Sínek kísérnek hosszan
és Ukrajna sebe kísér,
ágyúlövések és Oroszország,
elüszkösödött szájak
a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,
zsákok,
melyekre vérrel írtak,
templom-kupolák,
melyekhez agonizáló szemek menekültek.
Ilyenkor januárban,
mikor meghosszabbodnak az utak
idegen alföldeken,
de bent lerövidülnek a halál felé,
mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,
hogy húsom elevenebb volt,
mint a dinnye húsa,
elevenebb, mint a karmoló fáké,
s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,
még nyári lombok is csuszkoráltak.
Hallga, tél csendje nevet a fákon,
Hallga, hó zenél a bütykös ágon!
Jókedvű pihék csattogva szállnak,
Nincs vége-hossza a muzsikának.
Tündéri sereg dalol a télnek,
Biztatón mondja: „Melegedj, lélek.
Álmokat hullat a tél szitája,
Szívedben hajt ki akácvirága!”
...Melegítsz, erdő... A fák között messze,
Vakító fehér ködökbe veszve,
Rózsákkal keblén, égkék ruhába,
Felém siet az emlékek lánya!
Szemébe' könny gyújt hétszínű lángot.
Hallga, télerdőn hív űzni álmot!
- S elindulok véle, kéz kezet fogva.
Úttalan úton lelünk-e nyomra?!
1922
Természet! még te is gúnyolódol?...
Amióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a sima Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen...
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát űző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Úgy láthatni a természetet,
Mint szívem van, mely szép Perzsiából
Vad Szibériává vetkezett. -
Oh de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.
Pest, 1845. január
Fák húsából a fagy kiált
Ma éjjel s fázva visszaretten
Talán az élet benned is,
Akit szeretni elszerettem.
Forró bőröd most zúzmarás,
Ajkad közt jégvirágra leltem,
A ködös vágy fon így körül,
Mert én, a tél, reád leheltem.
Fehér halálként száll a hold
S a holt havat szikrázva járja.
Fönn a hegyek közt vetve vár
Árván maradt menyasszony-ágya.
És ölbe kaplak, mint a szél
Ha csókra szökteti a holdat,
S a testem, izzó hópehely,
Mezítlen tagjaidra olvad.
1934
A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
Kuruc-korszak dalaiból
Ne higyj magyar a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet
Mint a kerek köpönyeged
S pecsétet üt olyat rája
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus –
Verje meg a Jézus Krisztus!
– Benczédi Székely István krónikája nyomán –
Mátyás király egyszer kiment az urakkal a mezőre mulatni. Ahogy ott mulattak, meglátott egy szegény embert, aki Buda felé ment. Odalépett hozzá és megkérdezte:
- Bátya, hová mégy?
Mondta a szegény ember:
- Budára.
Kérdezte ismét a király:
- Hová viszed a ludat?
De az ember nem vitt ludat, hanem csak megőszült.
Azt mondta erre a szegény ember:
- A szekszárdi apátúr házasult meg, jóanyádat vette el, ím, oda viszem menyegzőbe a ludat.
Amikor ezt a király meghallotta, azt mondta rá:
- Efféle aggebet náluk holddal vetnek.
- Nálunk is vetettek, de több ki nem kelt abból a te aggeb atyánál.
A király nagy örömmel tért vissza az urakhoz, és elmondta nekik, hogy-mint járt a szegény emberrel.
Mulatozás után visszatértek Budára, és a király nem nyughatott addig, mígnem a piacon felkereste a szegény embert, akivel az úton beszélt.
A király megtapogatta a tarka ló farát, amin az ember ült, és azt kérdezte:
- Bátya, hogy adod a tarka szövetet?
A szegény ember ezt meghallotta, ottan hátrafordult, felfogta a ló farkát, és azt mondta a királynak:
- Jer be, atyámfia, a boltba, megalkuszom veled.
Ahogy a király ezt meghallotta, a szegény embert bevitte a várba, örök szabadságot adott neki, és felette megajándékozta.
