Muskátli - 2019. szeptember

muskatli

muskatli

Melléklet
jó gyermekeknek

2019. szeptember
VI. évfolyam / 1. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

szozattovabbacikkhez

 

Falu Tamás: Szépséges szerelem

Szépséges szerelem,
Gyönyörű szerelem,
Ott vagy te nyugaton,
Ott vagy te keleten.
Ott vagy te délen, és
Ott vagy te északon,
Megteremsz mindenütt
Szelíden és vadon.
Látható vagy vakon,
Hallható siketen,
Ott vagy a tengeren
És minden szigeten.
Te vagy a kék hullám,
Te vagy a zöld mező,
Te vagy a csónak, és
Te vagy az evező.
Te vagy az aratás,
Te vagy a friss vetés,
Te vagy a búcsúnál
A kendőlengetés.
Te vagy a felhő, és
Te vagy a tiszta ég,
Te vagy a sok s kevés,
A soha-nem-elég.
Te vagy a föld fölött,
Te vagy a föld alatt,
Te vagy az öröklét,
Te vagy a pillanat.
Te vagy az ellipszis,
Melyben a föld forog,
Kik rajtad szédülnek,
Azok a boldogok.

             1950

Feleki Sándor: Rejtett sebek

Ki téged igazán szeret
Ne zárd szívedbe a panaszt!
Előtte bármit rejtegetsz,
Előbb-utóbb megtudja azt.

Élted borongó fellegét
Hiába is titkolgatod:
Mint madár a közel vihart,
Megérzi a búbánatot.

Szemedben egy bágyadt sugár,
Egy kis redő a homlokon,
Egy fojtott sóhaj – s tudja már,
Hogy néked mi esett zokon.

Lelked, ha hord nagy szenvedést,
Nem ez a legnagyobb csapás.
De jaj neked, boldogtalan,
Ha kívüled nem tudja más.

Ki mondja meg, hány porladoz,
Kit bánat terhe sírba vitt,
Mert nem talált rokon szívet,
Ki megsejté bús titkait.

Kisfaludy Károly: Késő szerelem

A késő szerelem kétes láng, téli virágként
Védő kézre szorul s fázik az, a ki szedi.

öreg csavargó

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
és percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Verseghy Ferenc: Klárikához

Amott a hegynek zöld tövén
Egy domb ül a völgy kezdetén,
    S ezen parányi kis tanyán:
    Jer, nézd meg Klárikám!
Mellette csörg a friss patak,
Melynél bárányok játszanak,
    Nem bő, de nékünk, Klárikám
    Elég lesz kis tanyám.

Előtte nagy tölgy gallyazik,
Hol sok madárszó hangozik.
    Körülte szép gyümölcsös fák,
    S víg rózsabokrocskák;
A nap nem éri ajtaját,
A szél nem rázza oszlopát;
    Hő ahhoz vagy hűs át nem fér,
    Ki kis tanyámba tér.

A víznél, mely lent folydogál,
Egy fülmilécske sírdogál,
    S a szirt felfogván daljait,
    Megnyújtja jajjait.
Itt lelvén eddig kedvemet,
Magam töltöttem éltemet;
    De tiszta szívbűl osztozok,
    Ha véled lakhatok.

E kis tanyámban úr vagyok,
Napestig bátran vigadok,
    S mihelyt az alkony ágyba vet,
    Az álom rám nevet.
Ha megvizsgálod, kedvesem!
Tudom, megtetszik rejtekem:
    Csak nő hiával van tanyám:
    Jer, térj be Klárikám.

Számadó Ernő: Szent Mihály-napi nóta

kuldusKitőtt hát az üdőm,
Rakodom a bérem,
Amennyit kerestem,
Annyival kell érjem.

Ennyit a tisztáért,
Ennyit a vásárra,
Ennyiért kalárist
Galambom nyakába.

Ezért meg koszorút
A Szent Anna-kertbe,
Szegény édesanyám
Se lesz elfelejtve.

Telik takarosan
Újig, ha beosztom…
Számolom, míg rúgjuk
A port a haraszton.

Így volt valamikor,
Régi jó üdőmben,
Dolgot, szolgálatot
Amíg megbecsültem.

szozattovabbacikkhez

Rudnyánszky Gyula: Visegrád

Neved’ Visegrád, telve ősi fénnyel,
Hányszor rebegtem, múltról álmodón!
Hányszor suhantam el kék nyári éjjel
Alattad, lágyan ringató hajón!
Mint képzelet ködképe, úgy tűntél el,
Mint hogyha rajzod lelkem álma vón’;
Míg rengve himbált habja a Dunának:
Olyan valál, minőnek álmodálak!

Locsogtak a márvány szökő-kutak
Sziklákba ültetett virág-ligetben;
Kígyóznak a fehér kagylós utak,
S kőoszlopok, borostyánnal fedetlen;
Ezüst gyöngyökké törve habjukat,
Halas medencék zsongtak hűs berekben
És illatos bokrok zöld sűrűjén át
A hattyúval láttam villogni Lédát.

S fenn állt a vár, a büszke szikla csúcsán,
A csodaszép királyi palota;
Kápráztatott, pazar fényárban úszván,
Merészen ívlő ablakok sora;
Figyelve csüggött kedves koszorúsán
Az udvarnép, míg folyt a lakoma;
Sürgő csoportok, telt kupák a kézben,
S a hollós címer tündökölt középen.

szozattovabbacikkhez

Berzsenyi Dániel: Kisfaludy Sándorhoz

Mi kellemes hang reszket, ezüsthúron
Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez
A Rába partján. Ó mi tündér!
Álom-e vagy csalatás ragadt el?

Nem; nem csalódtam. Honom alakjai!
Balzsamlehelő hyblai fürtöket
Hószín kezekkel homlokára!
Kisfaludynk koszorúkra méltó.

Pengesd szerencsés lesbosi lantodat!
Édes keserved mennyei hangzati
Petrarca, Sapphó hervadatlan
Érdemeit tereád ruházták.

Ó, hogy mosolyogjon rád Amathusia
S pályádon Eros myrtusi lengjenek!
Ó énekelj még nemzetednek:
Mézajkad dalait kívánja.

Ó énekeld még gyenge szerelmidet:
Sírhalmodon majd zöld amaranth fakad,
S hangját kegyesebb zengedéssel
Hamvaidon nyögi philoméle.

Pósa Lajos: Kossuth-nóták

        I.

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen, völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos!

Kossuth Lajos szent sírjára
Kisütött a nap sugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos.
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos!

szozattovabbacikkhez

Tóth Kálmán: Kossuthnak

A harcba mentem akkor én is el,
Bár okát sem tudtam, hogy mi lehet.
Tizenhatéves gyermek voltam én,
Csak mentem és – éltettem nevedet.

Attakra fújtak… és én neveték,
Tréfának tetszett ez a művelet…
De a huszárok közbe vettek és
Rohantunk mind – éltetve nevedet.

Elveszett minden – haza mentem én,
Atyám szeméből a könny peregett…
És sírtam én is, nem tudám miért,
De sírva is – éltettük nevedet.

Azóta mennyi sok év elhaladt,
A sejtelem előttem eszme lett…
Most értek mindent, mi volt akkor az!...
És éltetem én most is nevedet.

Zsoldos István: Vén cimbalmos

Öreg cigány – vén cimbalmos.
A ruhája tépett, rongyos.
Fehér haja leér vállig.
Száraz fáját a verőkkel
Kopogtatja sűrűn, váltig.

Ott az udvar szegletébe’
Körül állja a ház népe.
Ki nevet rajt, ki meg szánja,
Hogyha gúnyolódnak véle,
A vén cigány azt sem bánja.

Ócska, kopott a cimbalom.
Pár rozsdás húr, mi rajt vagyon.
Kevés nóta akad abba…
Tudja Isten… azért mégis
Hullik a pénz a kalapba.

Mintha régi dicső árnyak
A sírból visszajárnának.
Rajtuk honvédcsákó, mente:
Azt veri a vén cimbalmos:
„Kossuth Lajos azt izente”.

                      1927

Féja Géza: Petelei István

petelei2Életének nagyobbik felét Marosvásárhelyen töltötte, négy fal között a kertjében, súlyos betegsége nem engedte meg a mozgást, csak fürdőhelyre ment olykor. Utolsó éveiben elméje elborult, a tragédia tehát szüntelenül közelében settenkedett. Petelei egészségi állapota magyarázza fanyar, kiábrándult életérzését, talán azt is, hogy a kitűnő novellista nem tudott nevét megérdemlő regényt írni, csak hosszabb lélegzetű novellákat. Nagyfokú feszültséggel és lázzal dolgozott, de hamar kifulladt. Ösztönösen érezte, talán tudta is ezt s mindvégig az elbeszélés mestere maradt, mondanivalója legfennebb beszéllyé szélesedett.

szozattovabbacikkhez

Jánosi Andor: Petelei István

A mélabús, bánatos novellák, szomorú rajzok költője, – akinek legszomorúbb novellája saját élete volt kedves barátja, a történetíró Márki Sándor szerint – Marosvásárhelyt született 1852. szeptember 13-án, Petelei István jómódú kereskedő és felesége Istvánffy Mária gyermekáldásban gazdag, boldog házasságából. Tragikus élete az akkor még egészen kisvárosjellegű városkában hangulatosan, érzékenyen vidám gyermekkorral kezdődött. Tizenkét testvére mellett különlegesen jó helyzete volt. A népes házban édesanyja kedves vénlánybarátnőjének nevelő hatása alá került. A jókedélyű öreg Petelei s az utcaszerte jóságáról ismert édesanya szeretetteljes gondoskodása mellett Rebi néni volt a gyermek jóangyala, s jó szellem maradt is örökre. Élete utolsó heteiben is sokszor sóhajtott fel a Rebi néni ajándékozta gyűrű láttán: „A Rebi mama gyűrűje, óh az édes drága asszony, hogy szeretett engem.” A később menyasszonyának adott gyűrű jelentős szerepet játszott Petelei jellemének kiformálódásában. Mikor az ötödik gimnáziumba idegenbe, Kolozsvárra menő fiú elbúcsúzott jóangyalától, az fogadalmi ajándékul húzta fel kis neveltjének ujjára a gyűrűt Szűz Mária oltalmába ajánlva őt, s kérve a kis messzitávozót, hogy „mindig tisztán éljen, legyen jó, ne beszéljen rosszat senkiről, hogy mindenki szeresse s az Ég szeretettel nézzen reá.” A melegszívű, érzékeny vénlány finom alakját senki szeretőbb szívvel és édesebb színekkel nem rajzolta meg irodalmunkban melankóliára hajló, s művészetében a múlt emlékeiből, érzéstengeréből élő költőnknél.

    A gyermekemlékeket megőrző első életrajzíró, a költő s közíró Petelei tanítványa, később bizalmasa és jó barátja Gyalui Farkas jegyez föl még néhány bájos apróságot Rebi mamáról és a kis Istvánról. Rebi néni bátyja színész volt, s így a fiúcska színdarabok dramatikus meséinél aludt el, s bizonyára nappal is a szép, nemes történeteknek a valóságnál is inkább élő világában élt. Kicsiny élete legszebb valósága bizonyára a gyermekkori karácsonyok voltak, amelyeken a legnagyobb valóságnak, a szeretetnek életmegszépítő erejét érezte. Az angyal is másképp járt nála, mint minden más gyermeknél. Az éjféli mise harangszavával egyszerre szólalt meg a Rebi néni édes szava és az angyal csengője. Ezek a karácsonyok, melyekben a valóság álom, hit, hála és szeretet ölelkeztek össze, forrása voltak a jóság és hűség, megértő gyöngédség mély érzéseinek. Petelei erőteljes férfi alakja mélyérzésű, érzékeny szívet takart. Ilyen szívnek a világa egész költészete.

szozattovabbacikkhez

Petelei István: Egy „kacsa” története

    T. KÖZÖNSÉG! Kíváncsi-e kegyed egy újságbeli kövér „kacsa” születésének a történetére? Figyeljen ide. Elmondok egyet.

    Egy ocsmány meleg júliusi napon a legyektől és szedőinasoktól teljesen agyongyötrötten, amint fáradt szemeimet a lapok hírein jártattam, tekintetem egy indus kacika* nyiláról szóló igen gyászos történetre esett, melyből (a nyílból ti.) egy kígyóméreggel bekent vessző rárepült egy misszionáriusra. Persze, az se dicsérte hangos szóval többet az urat. Meleg volt; igen sajnáltam. A kígyót bestiának neveztem, és a kacikát azonképpen. Eszembe jutott, hogy vagy hallottam, vagy olvastam, vagy álmodtam, de valami mérges kígyóról tudok, aki megmart (vagy meg akart marni?) egy mérnököt vagy egy katonát itt nálunk, a szomszéd faluban, vagy tán valamivel tovább, aki vagy kigyógyult e marásból, vagy belepusztult. Én bizony ne mtudom…

    De ott volt Brehmnek a természetrajza. Felütöttem. Miféle kígyó marós errefelénk? Ah, itt van. Egyetlenegy. Neve Pelias Berus. Nedves, berkes helyt lakik, tarkabarka, hol kicsiny, hol nagy…

    Nosza, elé a pennát. És született egy hír; mely szólt így:

    „Mérges kígyó Erdélyben. Országrészünk mocsaras völgyeiben mind sűrűbben üti fel fejét egy tarkabarka, hol kicsiny, hol nagy kígyó, név szerint a Pelias Berus, melynek marása halált hozó. E hüllő nehány év előtt egy bánffyhunyadi mérnök lába szárán mutatta meg rettenetes erejét, megmarván Albionnak a vasútépítésnél foglalkozó derék fiát. A szomorú eset részletei bizonyosan még élénk emlékezetében lesznek olvasóinknak. Mi szükségesnek tartjuk figyelmeztetni e mérges állatra a közönséget, s legkivált a katonai hatóságokat. A hadsereg, melyben fiaink szolgálnak, minduntalan »nieder«-re vezényeltetik a nedves mezőkön, alsó testrészei a legintenzívebb veszélynek tétetvén ki, ha netalán egy Pelias Berussal jönnének jönnének érintkezésbe. Ez okon a katonaság stb. stb.”

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Csobánci asszonyok

Rabutin de Bussy gróf hadserege kemény télen a befagyott Balaton partjáról Győr felé masírozott, hogy Starhemberg Guido seregével egyesüljön. A marsallt mérhetetlenül felbőszítette a dunántúli nép „makacs gonoszsága”. A parasztság ugyanis mindenütt kifutott előle a nádasokba és erdőkbe, előbb azonban elásta gabonáját és elégette takarmányát, nehogy elrekvirálja a német.

    Midőn tépett serege elvonult Csobánc hegye alatt, odafent a régi lovagvár ormán, Rákóczi piros zászlóját csattogtatta a fagyos szél.

    - Harminc hajdú őrzi csak ezt az ócska bagolyfészket, – mondta Kreutz tábornok, ugyanaz a Kreutz, akit csak nemrégiben váltottak ki magyar hadifogságból. – Azt jelentik a fürkészők, hogy sok kuruc tiszt felesége van a várban. Odamentették a pénzüket és értékes holmijukat. Talán érdemes volna ennek a végére járni. Ha excellenciád adna nekem ötszáz embert…

    - Adok ezret! – mondta Rabutin de Bussy.

    - Ötszáz is elég lenne. Az erődítmény teljesen elavult, még várárkai sincsenek.

    - Vigyen ezret!

    Ezer, prédára éhes katona megmászta a meredek hegyet. Odafent hangos szóval ráparancsoltak a várőrségre, hogy azonnal nyisson kaput. Azonnal! A falról puskázni kezdték őket! Katonát alig lehetett látni odafönt, csak izgatottan sikoltozó asszonyokat.

    - Létrákat a falnak! Petárdát a kapunak! – vezényelte Kreutz.

    Felülről hatalmas fatörzseket hengerítettek és lesöpörték az embereket a lábtókról. Kreutz méregbe jött.

    - Miféle ostoba népség ez? Hiszen ez nem is komoly vár, tíz perc alatt szét kell rúgnunk! Tiszt urak előre!

    Megint a létrákhoz kergette az embereket, ezúttal karddal a kezében. Felülről patakokban csobogott a forró víz és jégverésként hullottak a kődarabok. A legénység megint visszahőkölt.

szozattovabbacikkhez

Herczeg Ferenc: Egy kard-affér

Van egy Hellebrand nevű barátom. Egy stíriai mágnáscsaládból szakadt közibénk huszártisztnek. Az alföldi állomáshelyeken tíz év alatt ráfanyalodott a magyar szóra is – már annyira, amennyire. Tőle hallottam ezt a dolgot. Úgy tudom, amint ő mondta…

*

    …A szép zsidóasszony pedig idegesen hátracsapta uszályát, aztán kitárta a nyaraló erkélyére vezető ajtót. Odakünn vak éj volt.

    - Tíz óra – most már pakoljanak!

    A gyöngéd figyelmeztetés nekünk szólt, hármunknak. Trnowski élhetetlenkedni kezdett.

    - Nézze, olyan sötét van, én félek – mondta furcsa, lengyeles kiejtésével.

    A szép asszony hátraszegte a fejét, és mint egy elkényeztetett gyermek, hajtogatta:

    - Menjenek, menjenek már a pokolba.

    Ennek a kérésnek nem lehetett ellenállni. Fölkeltünk, búcsúztunk, mentünk. Mikor a sötét hegyi útra értünk, a nyaralóból utánunk szólt egy női hang:

    - Hallják? Holnapután megint eljöhetnek. Vagy eljönnek holnap? De mind a hárman!

    A polyákból kicsattant a méreg.

    Mind a hárman – ostobaság! Egy embernek kellene ide eljönnie…

    Persze, egy embernek – de melyikünknek? Egyikünkben sem volt annyi lemondás, hogy vetélytársát rászabadítsa erre a csinos barokk nyaralóra. Még a kis kadétban sem, pedig ő nem számított az asszony előtt. Denique1: Goldstein úr nyugopdtan alhatott a marienbadi fürdővendéglőben, a felesége jobb őrizet alatt állott itt Budapesten, mintha Bölcs Salamon tízezer égi fegyverese táborozott volna svábhegyi nyaralója kertjében…

    Az úton fogtunk egy elkésett bérkocsit. A kis Schmidtet közibénk ültettük, aztán sebes zökkenésekben, mint a városligeti siklón, szaladtunk le a lejtőn. A kocsis alkalmasint részeg volt, különben nem hajtott volna olyan pompásan.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal újságíró, költő, novellista

Farkas Antal (költő)Az élet országútjának rögös oldala jutott részben a sors kegyetlensége, részben hitbéli eltévelyedése miatt az 1875. szeptember 13 –án Szentesen született Farkas Antal  újságírónak, költőnek, novellistának. Neves nemesi, de teljesen elszegényedett értelmiségiként élő szentesi családban született. Az ifjúkori nélkülözések, a vagyontalan és hátrányos helyzetből való indulás, az ezzel kapcsolatos igazságtalanságok alapozta meg teljesen érthetően elégedetlenségét. S vélhetően kóros kisebbrendűsége és szociális túlérzékenysége vezette végig ezt a szánalmat keltő fiatalembert a feudalista- neokapitalista világszemléletet értelmezhetetlennek, a dualizmust gyűlöletesnek tartó, későbbi, az ateista- szocialista- kommunista vörös métellyel fertőzött és belső vívódásokkal teli életútján. Nem tagadja meg ugyan teljesen az Egyházát, hite azonban ingadozó, végig pörlekedik az Égiekkel.

Öreg Isten, de haragszik rám kegyelmed,
De megvonta éntőlem a segedelmet;
Úgy állok itt, mint az ujjam,
Árvaságban, bajban-búban,
Mint aki most mindörökre messze elmegy.

/Koldusnóták, részlet/

 Hogy itt a Szózat hasábjain részleteiben foglalkozunk személyével, az az oka, hogy akárcsak Ady Endre, halála előtt lelke mélyén újra megtért Istenhez. Balszerencséjére Farkas Antal reformátusként valószínűleg nem hallott XIII. Leo pápa 1891-ben kiadott, a szegények és az elesettek érdekében állást foglaló szociális enciklikájáról a”Rerum novarum”-ról, ezért a kirívó társadalmi egyenlőtlenségért, sanyarú helyzetéért egyre inkább az Egyházat, a papságot és Isten hibáztatta. [Hazánkban Prohászka Ottokár püspök fordította le és terjesztette XIII. Leó pápa szociális eszméit, egyúttal előszavában bírálva a történelmi materializmust és a marxista ateizmust, a szociáldemokrácia keresztény-ellenességét, miként a túlhaladott magyar egyházi és világi feudalizmust.]

„Nem vagy nekünk lélek,
 Nem vagy se szent, se nagy:
 Sötét uralomnak
Rozsdás fegyvere vagy”,

 /Jövel szentlélek! részlet/.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: A két Jézus, Álmaink, Bujdosók éneke, Hej, Rákóczi, haj, Bercsényi…, Vadvirágok élete a hó alatt

Farkas Antal:

A két Jézus

És láttam Jézust…

Nem azt, akit megköpve, összeverve
Szögeztek a keresztre,
Akinek ajkán bocsánat fakadt
Vércsöppeket izzadó kín alatt,
Aki szelíd volt, mint a bárány,
S csak áldozat a papok dús oltárán,
Kinek kezében nem csördült soha
A gyűlölet paskoló ostora,
Aki ha látta a nyomort, igát,
Mennyei jussról, üdvről prédikált,
Aki szemével az eget kutatta,
Nem azt, mi ott volt körötte, alatta.

Ki csak fájdalomkönnyeket törölt le,
De nem mutatott utat a gyönyörre,
De nem vezetett élvek kútfejéhez,
Ember-méltóság forrása tövéhez,
És a nyomor sikoltó jajszavát
A tűrés lágy karjával fogta át,
Takargatta, ringatta, altatá,
Mert ha a bőség azt meghallaná,
Rossz néven venné, fölriadna,
És durva kézzel odacsapna…

Én láttam Jézust…

Nem azt, aki bárányszelíden
Uralkodott a lelken, szíven,
S rongyost ruházott, éhest csillapított,
Hunyászkodást, alázatot tanított,
Kinek országa üdv-kincsekkel bőven
Ott lebeg fenn az üres levegőben,
Hová koporsón át jut csak a lélek,
Kit megszédítnek túlvilági képek,
S álomvilága költeménybe olvad,
Kinek mindene az az égi holnap,
Melyért eladja ezta földi mát,
Ki rendet tisztel, hagyományt imád,
S meghal szelíden. Igéje, keresztje
Ránehezedik hagyományra, rendre,
Takarja, védi ezredeken át,
Föltartja a guruló lavinát,
Lenyomja a feltörő réteget
A szállni nem tudó köd, lehelet…

szozattovabbacikkhez

Sinka István: Ha úgy tetszik: virág, [Nagyanyáim s a szépanyáim…], Végy karjaidra, idő

Sinka István:

Ha úgy tetszik: virág

Életem - a földem. Megkaptam.
És vele a búm is.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
S leng vele sorsom erre-arra.

Nékem: szabad út. Másnak: tilalom.
Anyám szűkölte, apám megkereste,
drága, drága föld ez. Dúl érte annyi sarc.
Nemléte: halálom. A léte: vad viszály.

Termése: kenyér, élet és falomb.
Sarkaiból soha kivetni nem lehet:
egy a világgal. Megmarad.

S ez a lelkem bölcsőringatója;
ha úgy tetszik: virág apám kalapjáról.
Síkján olykor magyar tragédia pereg.  

                             1931


Sinka István:

[Nagyanyáim s a szépanyáim…]

Nagyanyáim s a szépanyáim
lelke dalolt nekem a pusztán,
hogy keljek fel a virágok közül,
s induljak el e dalok jussán,
hagyjam magára a nyájat,
mert felőlem az rendeltetett,
hogy vihar fújja meg a számat…            


Sinka István:

Végy karjaidra, idő

Be jó lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola, esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban …
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.

Németh László: Tamási Áron

Tamasi Aron Radio 1935    I.

    Hiszem, hogy a magyar irodalom rendeltetése az irodalom visszaköltőitése lesz. Tőmondatokban írt drámák, természettudományosan lapos vagy esztétásan egyrétű regények korában, mikor a vers absztrakciók összevellázásába, vagy egy régen-holt ritmus bűvészmutatványaiba hal, a nyelv, a szív, az élő ütem a költés szépítő bódulata, mint száműzött lelkek settenkednek az írás legalján, szinte reménytelenül, hogy valamikor is visszanyerhessék uralkodó helyüket. Öröm látni, hogy a magyar irodalom akárhogy dörgölőzik is ehhez a kimerült korszellemhez, mely az irodalmat is angolos simára gyalulná, akár a bútorait, műfajait mégis csak a költészet irányában tudja kifejleszteni. Pipiskedhetnek a próza szép lelkei, a magyar regény éposz lesz, a magyar novella elbeszélő költemény, a magyar líra új ritmusok honfoglalása s mindmáig egy magyar modern dráma íratott: a Bánk bán. Nagyon is hatalmas nyelvtradícióink vannak, nagyon is nagy költői lehetőségek csillantak meg titán-eleinkben, semhogy a műfajok európai megoldásaiba belenyugodhassunk. Még a becsületrend pántlikái sem kötözhetnek bennünket vissza a Heltai Jenő–Molnár Ferenc-féle egyetemes stílművészet mellé. Vörösmarty és Arany nemzete vagyunk.

    Tamási Áron novelláiból is ez a magyar rendeltetés világol. Író, aki újra megcsinálja a műfajt, amelyben megnyilatkozik. Lélekindulás című kötetében csodálatos szomszédságban találhatók az induló író első hebegései: patetikus tirádák és fölényes költő nagyvonalú s mégis sokízű remekei. A novellák alá jegyzett számokból megtudjuk, hogy alig három év alatt bontakozott ki itt egy sokat ígérő elbeszélőnk, kinek kettős érdeme, hogy a novellán belül olyan alkatot revelált, mely az apró, megfigyelt valóságok köré a mesék légkörét teremti, mert egyszerre gigászi s egyszerre gyermeki.

szozattovabbacikkhez

Nagy László: Búcsú Tamási Árontól

Te, aki a gyöngyvirágot
kitűzted minden tavasszal,
mellkasodba őrlő fényű
csillag-telep ver gyökeret.

Te, akinek magasra hágni
anyatej adott erőt,
fekvő fekete fenség,
anyád hamva lesz lepedőd.

Őrülten hitted: feloldja
törvényes fényed az átkot.
Trónra-törő herceg, mi lettél?
Megtépett álom-király!

Páva-palástod vállamon,
glóriás poharad enyém,
mind csupa gyászlevél immár,
torok-maró keserűség.

Kárvallás lesz minden évszak,
hasztalan a szilaj szüret,
megerjedt záport szürcsöl
kövesedő táltos-fogad.

Sírodon gigász-délibáb
– teremtett tündéreid
meresztik a teleholdig
méz-csepegő melleiket –

Valld be: a gyönyör csalatás,
nem múlik el soha a gond,
rághatod a megoldásért
kezed fejét ítéletig.

Sírodra, tudom, hívsz majd
csupa-dér magányos ordast,
golyó-verte szüggyel szétdúl
szivárványt, mesét, idillt,

illőn felgyöngyöz könnyel,
az anyaföld fagyát bevérzi,
s felvonítja égig a kínt,
amit nem lehet kimondani!

Tamási Áron: Teremtett világ

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásául nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak a szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr felesége mellől árdörmögött a műhelybe:

    - Lőrinc, fölkeltél-e?!

    Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

    - Föl, föl! – mondta gyorsan.

    Utána szélesen és urasan terület el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; a majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

    - Samu, szundítsunk még…

    Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát akarta volna ijeszteni.

    - Működnek… – mondta Lőrinc.

    Aztán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

    Virradni kezdett.

szozattovabbacikkhez

Gombos Gyula: Sértő Kálmán

sertokalman01    Nagyobbacska diák lehettem, amikor először láttuk a nevét egy nagy napilapban, talán a Pesti Naplóban. Valami hűhós felfedező cikk tetejében állt nagybetűkkel szedve ez a nyers, de szép, virágos magyar név, minthacsak valami régi románcból, vagy balladából lopták volna ki: Sértő Kálmán. A cikkben egy-két strófa, vagy talán teljes vers is be volt ékelve mutatóban, azok is ilyen nyers, vadhajtásízű, de friss nedveket hagytak a szájban, mint a neve. Azóta bárhol bukkantam rá e virágos névre, mindig kedvvel kaptam a fölötte lévő versen. Közvetlen, bájosan hetyke, legénykedő prózáját, amit nem nagy igényekkel írt, épp úgy szerettem, mint verseit. Magamban mindig számontartottam őt, s egyre jobban csodálkoztam, hogy az irodalom nem tartja számon.

    Sértő Kálmánt is a magyar falu adta. Az ő népi volta olyan mint Sinkáé, spontán, magától adódó, nem visszatérés, hanem út alulról fölfelé. Sértő Kálmánnak nemcsak a neve emlékeztet a balladák és románcok hőseire, ő ma is egy megíratlan ballada hőse. Ő a mesék, a balladák, a románcok, a népdalok egyik örök figurája: a szegénylegény. A falu szűk, az élet kevés, a lelket hívják a messzi tornyok, tarisznyát vet a nyakába, útnak indul világot látni maga előtt terelve a világi vásárra könnyű verseit, s örökkön útonlevő lesz, vándor, szegénylegény, örökre hontalan: ez Sértő Kálmán.

szozattovabbacikkhez

Sértő Kálmán: Kémények, Ősz felé, Üzenet messzire, Zsidótemetés

Sértő Kálmán:

Kémények

Reszkető kék füstrajzokat
Lélegzenek a kémények.,
Úgy mozognak az ég felé,
Mint földön az élőlények.
Minden ki füst fehér cigány,
Alakos, göndör szakállas,
Kémények bő torka alatt
Zsírral sír a forró lábas.

Nem kell falun szagolódva
Háromszáz házba bemenni,
Megmutatja a magasság,
Hol fognak ma levest enni.
A kémények füsttérképe
Eligazít levegőben,
Hol rotyog piros pecsenye,
Kormos falú serpenyőben.

Jó ott, hol a kéményfüstben
Liliomszín gólya krákog,
Étel alól, parázs közül
Libbennek a füstvirágok.
Rossz ott, hol a kémény torka
Nem fúj selymes bárányfelhőt,
Kopott küszöb emel asszonyt,
Hűtlen, távolba merengőt.

szozattovabbacikkhez

Benedek Elek: A vén templom

Áll még a templom megszürkült falával,
Szép karcsú tornyán megfakult cserép.
Ilyennek láttam őt egy élten átal,
Öreg volt, vén volt; szürke volt, de szép.

Kötötte épült sok-sok ház, mióta
Áll a vén templom, kicsik és nagyok.
Épült, pusztult, ki tudja, hány azóta,
Oh, hány, amely még nyomot sem hagyott!

De ő megállott és megáll szilárdan,
Meg nem remeg, ég, föld rendülne bár,
Magát a nép érezte sziklavárban,
Ha mifelénk dúlt török és tatár.

Kik építék, már régen porladoznak,
De a munkájuk mestermunka ám,
A cifra házak, lám, hogy omladoznak,
Pedig egy éve sem állnak talán.

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Krisztus és a madarak

Krisztus urunk futott, bujkált,
Hideg földön, az erdőn hált;
Üldözői ott sem hagyták,
Ott is meg-megriasztották.
Kis pacsirta pártját fogta,
Merre bujkál, meg nem mondta,
Sőt hítta az üldözőket,
Hogy vezesse félre őket.
De a fürj, ahogy meglátja:
»Itt szalad!« mind azt kiáltja;
A bibic meg mindjárt pedzi,
»Búvik, búvik!« reá kezdi;
A galamb is búgja sorba:
»A bukorba, a bukorba!«

szozattovabbacikkhez

Pap Endre: Eötvös „Karthauzi”-jára

Bánatnak könyve; kár, hogy nem regény,
De nincsen benne egy szó költemény.
Ez századunknak életírása,
A társadalom jajkiáltása,

Nagy míveltségünk kétségbeesése;
Itt van korunknak egész szenvedése,
Melynek számára nincsen boldogság,
Mert fáj nekünk a fennálló világ.

Szabolcska Mihály: Üzenet

- egy harctérre küldött bibliában -

Magyar honvéd vagy, ehhez tartsd magad,
Csak győznötök, vagy halnotok szabad.
Ki orvul fente fegyverét hazánkra:
Lakoljon a gaz Isten igazába!
Irtsd, ne kíméld, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

De harc után, vagy fegyvertelenül,
Árván ha egy is kezedre kerül:
Hajolj le hozzá érező szíveddel,
S sebét kötözd be gyöngéd szeretettel,
Testvér gyanánt, - hogy a honvéd nevet
Unokája is emlegesse meg!

                       1916

Tompa Mihály: Hűvös szél fú…

Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
  Magyarhaza menyasszonya
    Szép kis ország,
  Jegygyürűnket, koszorúnkat
    Hogy elorzák!

Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
  Édes hazám, Magyarország
    Árva népe!
  Hogy jutottál a bujdosók
    Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
 
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
 
                     1934

Kapui Ágota: Nyárutó

A napraforgók épp az égig érnek
ha csenddé törpül veled a világ
és kórók zizzennek a száraz szélben
és szomjas lombjuk zörgetik a fák
a föld tenyerén felszakad a kéreg
és repedésbe surran a bogár
a napraforgók magvai peregnek
és száraz szemmel búcsúzik a nyár

                              2016

napraforgó

Reviczky Gyula: Szeptember végén

Ősz járja megint, hervadt levelek
Röpködnek a légben szerte a fákrul.
Elvitte a gólya a fényt, meleget.
Búsuló szívem újra bezárul.
 
Itt vagy szomorúság! lomha ködöd
Elfödjön-e minden kék egü tájat?...
Csüggedve a gyász érzési között,
Ne reméljek-e, fényre ne várjak?
 
Fojtsd vissza, kebel, bús érzetidet!
Költő, a lemondást verd ki szívedből!
Sárguljon a lomb! Míg hullva zizeg:
Te dalolj a jövő kikeletről!

Rónay György: Szeptemberi csönd Szárszón

A teljes csönd! ahogy az idegek
huzalán átsuhan, mint telefondrót-
huzalokon a szél, s a víz felett
hozzá ez a valószínűtlen, oldott

kékség, és a tó rezzenéstelen,
ezüst tükre a kora délutánban:
ez már szinte a végtelen
az örökkévaló az elmúlásban.

Mert az elmúlás ez: mikor a forgás
mintha megállna, s kitárul a pompás
látóhatár. Úgy érzed, óriás

lettél benne. – Ám egy perc, és riadtan
hanyatt dőlsz. De ebben a pillanatban
csak boldog voltál, semmi más.

            1958. szeptember

Zalár József: Őszi rózsa, fehér őszi-rózsa

Rég voltam e házban, nagyon régen,
Rég eltűnt már az én gyermekségem.
Akkor laktam én itt s boldog voltam,
Örömem telt fákban, virágokban,
E kert őszi rózsákkal volt telve,
Nem tudom már, mit szerettem benne,
De sírhatnék, ha emlékeszem róla…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!

Oh a világ! mit láttam én abban!
Elkérték a lelkem és én odaadtam,
Mosolygó szép virág volt e lélek,
Illatában angyalok fürdének;
Visszaadták már… de összetépve,
Nincs rajta egy sértetlen levélek;
Mért hallgattam a baráti szóra?…
Őszi rózsa, fehér őszi rózsa!

Dobog a szív, majd hogy meg nem reped,
Bágyadoznak a ragyogó szemek,
Lassan piheg már a fáradt kebel,
Sóhajtozva, de alig hogy lehel.

szozattovabbacikkhez

Csokonai Vitéz Mihály: Bacchushoz

    Kar

Evoe!
Bacche Evan, Evoe!
Evoe!
Bacche, töltsd lelkünket bé!
Itt van a zúzos december:
Bor van-é?
Bort igyon ma minden ember:
Evoe!

    Egyes

Idvez légy,
Bacche áldott istenség!
Hol te mégy,
Vigad ott a föld s az ég.
Szívünk úgy felrajzik véled,
Mint a méh;
Életünk csak tőled éled…
Evoe!

szozattovabbacikkhez

Gyulai Pál: Szüreti lakomán

Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.
 
Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjúság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendülne a pohár!
 
                    1850

Kisfaludy Károly: 18. A bimbóbul virág lesz

A bimbóbul virág lesz,
Kincsem mondta, hogy elvesz,
Hogy piros kendős lován,
Értem jön szüret után.
 
De vége a szüretnek,
Leánytársim nevetnek:
Volt hetyke szép szeretőm,
Haj de még sincs fejkötőm.
 
Az ágon szarka csörög,
Az ablakhoz röpülök,
Kinézek az utczára,
Nem jön-e valahára?
 
De csak halad az idő,
Elmarad a szerető.
Oh leányok! higyjétek,
Hamisak a legények.

Petőfi Sándor: Őszi reggel járok…

Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét;
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.
 
A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok... s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekesmadár.
 
A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy visszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.
 
A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekképp sóhajtott szívem:
Be szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?...
 
Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hej, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!
 
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között

Telekes Béla: Szüreti nóta

Félre, őszi ködös álom!
Víg zaj kél a dombokon.
Van még szüret a világon,
Ha más is, mint egykoron.
Jó bor, jó kedv, ha kevés is,
Akad most is valami.
S máris tán jobb kor felé visz
Ez a gyarló mostani.
Félre hát bú, félre gond!
Jobb remélni jobbat.
Többet a baj úgy se ront,
Mint amennyit ronthat.

Mámortermő hegyek, dombok,
Hány szüretet láttatok?!
Volt-e kor, oly csuda-boldog,
Hogy nem sírtunk rajtatok.
S volt-e kor, oly zord-keserves,
Hogy nem csaptunk vigadást?
Jer, ős mámor, jer, kecsegtess!
Sírunkat ős gond, ne ásd!
A mi tőkénk fiatal,
Él bár ezer éve!
Sohse féltsük, hogy kihal
Jövő ezredévre!

szozattovabbacikkhez

Bíróné Váró Éva: Vénasszonyok nyara

Ezer megőszült napsugár
A légben szálló pókfonál.

Bogár repül, madár zenél –
S nem gondol rá, hogy jön a tél.

Bíbor- s aranyszín mindenütt…
A nap éppen szívemre süt.

Köröttem gyermekkacagás –
S arany, arany, egész rakás!

Ölömbe kincset hordanak
Kicsi serény gyermekkezek…

Én Istenem, hogy higyjem el,
Hogy egyszer majd öreg leszek…?

                      1939

nostalgia 2805581 960 720

Kacsmári Imre: Vénasszonyok nyara van most…

Vénasszonyok nyara van most,
olyan szép, hogy nem is értem,
hogy ragyoghat, miként süthet
ilyen ifjú nap az égen, -
mint amilyen mireánk tűz –
kukoricaszedő népre
- naptár szerint, immár ősszel –
ifjú-lányra, vén-legényre.

Szép ez a nyár, de szebb volna,
ha a lányok nem sírnának.
Mert a legények legjavát
elvitték most katonának.
Alighanem mégis igaz,
hogy a szerelem a legszebb,
amit a felséges Isten
a javunkra megteremtett…

Ne sírjatok kis húgáim:
lesz még tavasz, lesz még új nyár.
Még a vénasszonyok nyara
is szebb lesz a mostaninál.
Jó az Isten, bölcs az Isten, -
kiméri majd azt a percet,
amelyben már nem kell vinni
vállatokon a keresztet…

                   1941

Ölbey Irén: Vénasszonyok nyara

A nap arany fényt perget,
izzók, sárgák a kertek.
Legyek keringnek körbe.
Érett, hasas a körte.
Mint Vénusz keble halma,
kerek, duzzadt az alma,
szép, hamvas bőrén nyíló,
mély ragyogás, Murilló
angyal-orcáin ég még
hasonló hozzá. Kék ég
feszül fenn, mint a sátor,
kigyullad mosolyától
a szilva a nyugalmas
ágakon. Levélhalmaz
a földön, mint bús, bomló,
rőt szőnyeg, szörnyű olló
nyírta le: a kegyetlen
szél. Krepdesin-szál lebben
kuszán: ökörnyál úszik
felém. Cseppet se búsít
ez a hervadás engem.
Ülök a fényben csendben
s arcom a napra tárom.
Bódíts el, forró mákony,
mérgezz meg, édes méreg!
Kortyingatok a részeg
vénasszonyok nyarából
s a vérem csupa mámor.

                   1937

El kell mennem

El kell mennem, nincs mit tennem, édesem,
Kin úgy búsul, csak meg nem hasad szívem.
Vajon s mikor leszen hozzád térésem?
Isten hozzád legyen immár, édesem.

Nem tom, mikor látnak immár szemeim,
Vajon s mikor ölelgetnek karjaim?
Ha csókolják piros orcád ajakim?
Ha virradnak reám ilyen napjaim?

Írd fel kérlek, szívem, az én nevemet,
Íme nálad hagyom én bús szívemet;
Senki pedig nem látja víg kedvemet
Mindaddig, míg nem látom személyedet.

Számon leszek mind járásom, kelésem.
Semmi nyájas mulatság nem kell nékem,
Nem szakad le orcámról sűrű könyvem,
Míg nem látlak vagy csókollak, édesem.

Azért kérlek, említsd meg hűségemet,
Hozzád való állandó szerelmemet,
Ne utálj meg, kérlek, senki kedvejért,
Félj Istentől számos fogadásodért.

Isten hozzád, már fékelőm kezemben.
Lábamat is majdan teszem kengyelben.
Legyen Isten oltalmazód éltedben,
Isten legyen immár hozzád, édesem.

A fakard

Baranyai népmonda –

Egyszer Mátyás király álruhát vett magára, és körüljárta a tábort. Kíváncsi volt, hogyan bánnak a tiszt urak a legénységgel.

    Látja, hogy egy legény nagyon szomorkodik ott a többi között. Odament, megkérdezte, hogy mi a baja.

    A legény azt mondta, hogy ő a sorsát nem akarja tudatni senkivel, mert az ő sorsa nagyon titkos, az ő bánatos sorsa.

    Akkor aztán Mátyás király összecsapott vele, hordatta a bort, lekezdtek poharazni.

    Már a legénynek a zsebe kiürült, előbb, mint Mátyás királyé. De közben elmesélte a sorsát, hogy mi a bánata, miért bánkódik annyira. Az ő legkedvesebb barátja halálra van ítélve, mert a följebbvalójának ellenszegült, másnap lesz a kivégzése, azért búsul.

    Akkor Mátyás király annál bővebben hordatta a bort, de a legénynek nem volt már pénze, mégse akarta magát hagyni. Van neki egy fakardja, az igazit itt szokta hagyni zálogba, a fakardot teszi helyébe, amíg le nem fizetheti az adósságát.

    Másnap reggel, amikor a kivégzésnek meg kellett történni, hát nincs hóhér, aki a legényt kivégezze.

szozattovabbacikkhez

Ásguthy Erzsébet: Ákom-Bákom herceg csodálatos kalandja

Ákom-Bákom herceg egyszer vadászat közben sűrű nagy erdő közepébe tévedt, amerre addig még sosem járt.

    Úttalan-utakon vágtatott. Lovának gyémántos patkói alatt ropogva töredeztek a cserjék. Arany haja kuszáltan lobogott utána. Drágaköves mentéjét megszaggatták a tüskék, de ő csak törtetett egyre messzebbre, egyre mélyebbre a sárá rengetegben.

    Csatlósai és szolgái lassan elmaradoztak mellőle. S mikor végre egy pázsitos tisztáson lihegve megállt, ámulva vette észre, hogy egyedül van. Ez még eddig soha sem történt meg vele. Csodálkozva nézett körül. Egyszeribe igen jó kedve kerekedett, hogy ilyen véletlenül teljesült legfőbb vágya, s életében először magára maradt.

    Már régen szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, de ez soha sem sikerült neki. Testőrei és szolgái gondosan őrizték, s egy percre se mozdultak mellőle. Felfogták előle a szelet, hogy meg ne fújja, a napot, hogy meg ne süsse, megszűrték a hangot, mielőtt a füléhez jutott, hajlott vállukkal támogatták, hogy kényelmesebben lépjen, s még az orrára is rózsaszínű szemüveget raktak, hogy minél szebbnek lássa a világot.

    De Ákom-Bákom herceg már nagyon unta ezeket a dolgokat. Unta a szolgákat, udvaroncokat és csatlósokat, s most nagyon boldog volt, hogy nem látott közülük egyet sem. Vidáman nézett körül az árnyas rengetegben. Lováról leszállva, ezer gyönyörű dolgot vett észre, amelyek eddig elkerülték figyelmét.

szozattovabbacikkhez

Farkas Antal: Eperfa

Azért még most se hibáztatom Szűcs Pétert. Olyan ember volt, aki nem tudott parancsolni a természetének. Aki olyan nagyon tud parancsolni,az tanuljon ki papnak, álljon be barátnak, de ne lakjék a tanyán, ahol fűtől-fától, madártól, négylábas jószágtól szabadságot tanul az ember, ahol még a megbéklyózott ló is belegázol a más kukoricájába, ahol fináncolatlan bort isznak, és szűzdohányt pipálnak az emberek. Végre is Szűcs Péter nem akart igazságtalanságot, csak a jussát nem hagyta. Az atyaúristenre megesküdött volna, hogy neki van igaza, hogy mások akarnak vele elbánni, hogy huncut a törvény, hamis a bíró, hogy gazember az egész világ.

    Miért kellett azért Szűcs Pétert a bíró elé citáltatni, hogy az aprójószágai át-átkószáltak a mezsgyén, a szomszéd tarlójára mentek bogarászni, elhullajtott szemet szedni? A szomszédé a bogár, a gazdátlan szem? Miért nem bánt el a szomszéd éppen úgy a maga földjén a Szűcs Péter jószágaival, ahogy Szűcs Péter elbánt? Szűcs Péter nem szaladt a mezőrendőrhöz, a bíróhoz, hogy tegyen igazságot. Fogta a puskát, és beledurrantott a pulyka falkába, a liba nyájba, és a döglötteket átdobálta a mezsgyén, hogy máskor jobban vigyázzanak rájuk. A tarlójára tévedt őrizetlen disznónak is leütette a derekát, de nem járt a bíró nyakára, hogy fizettessék meg a szomszédot, kárt tett a jószága. Szűcs Péter az ilyen pénzt röstellte volna felszedni a bíró asztaláról. Még ha bort vett volna is rajta, az is megakadt volna a torkán.

szozattovabbacikkhez

Komáromi János: Talpas-üvöltés

    I.

    Még nem alkonyodott végképp, de túl, a Bodrogközön, lenge fátyol ereszkedett már a hegyaljai dombsorra s csak messze, északfelé ütköztek ki némire a sátorhegyek kupolái. De ez is csak látszott talán.

    Augusztus vége felé volt s a Tisza alacsonyan állt ebben az időtájban. Híre járt, hogy Montecuccoli Kassa alól ereszkedik lefelé a síkságra, Glöckelsperg tábornok pedig a Tiszahátról igyekszik szemközt, hogy egy ügyesen kombinált sakkhúzással agyonüssék ezt azt az útonálló csőcseléket, mely a nagyszájú Esze Tamás, meg a zsivány Bige László keze alatt gyújtogatott ezalatt az urak birtokain. S hívatta magát az egyik rabló a Csaták Pajzsának, a másik lator meg a Harcok Buzogánya jelzőt nyerte el a gyülevész parasztok táborában.

    Jól tudta a két generális, hogy e hordával szemben mely piszkolódó versekkel sem átallja illetni a császár személyét, ésszerű stratégiával csődbe jut a legmesteribb katonaagyvelő is és ez oknál fogva gyors menetre parancsolták Szolnok felől a Jászberényi László kettős kompániáját, hogy ilyen módon oldalba szorítván a megtévelyedett fiatal herceg kóborlóit, belefojthassák őket a Tisza és a Bodrog mocsaraiba.

szozattovabbacikkhez

Dutka Ákos: Az asszony szobra

Két ezredév bús távolába
A Nílus mentén félve nézek; –
Ott ül a szomjas, vén homokban
Az örök titok, a szent igézet…

Ott ül a Sphinx: a karmos asszony…
Fagyott kőarca néma mélység,
Ki tudja mit rejt, mire gondol?
A szent folyóra néz a kétség…

Ez az asszony örökegy szobra!
Ki kőbe vésted, te vézna Ember,
Sokat vergődtél, verekedtél
A vérrel, asszonnyal, szerelemmel.

Formáját végre megtaláltad,
Oh, ez a titkos Örökasszony!
Élet forrása. Örök örvény,
Ki vagy, hogy vért s könnyet fakasszon…

Kiről mintáztad, vérivó lány:
Látom, amint előtted ülve,
Szíved kitépte s véres karmát,
Hajadba, nevetve megtörülte.

Kölcsey Ferenc: Édeskedő

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.
 
Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!
 
                             1823

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf