Hegedű szól, cimbalom szól, muzsikálnak valahol.
Halovány szép szőke asszony az ablakon kihajol,
Könny ragyog a két szemében, az a nóta fáj neki,
Könnytől ázó fehér arcát kis kezébe temeti.
Sír a nóta, hegedülnek, énekelnek valahol,
Halványarcú, barna ifjú az ablakon kihajol;
Nehéz szívvel eltűnődik mindkettő az éneken,
Szól a nóta: Egymáséi nem lehettek sohasem.
Mikor is volt? rég, bizony rég,
Mikor itt e kertbe’ jártam;
Oh! de most is ismerős még
Gyep-ülőkém, cserjesátram;
Ismerős a bokra, fája,
És a lombok méla árnya,
Mely, ah, most is mintha jönne
Itt is, ott is, üdvözölne!
Magyar népköltés
Fehér László lovat lopott,
A fekete halom alatt
Nagyot pattant az ostora,
A vármegye meghallotta,
A vármegye meghallotta,
Fehér Lászlót megfogatta.
Fehér Lászlót hogy megfogták,
Szögedébe be is csukták,
Szögedéből a tömlöcbe,
A legnagyobb sötétségbe.
Meghallotta Fehér Anna,
Fehér Anna szép viola,
Mindjárt mondja a kocsisnak:
«Fogd be, kocsis a lovamat,
Tegyél mellém tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt,
Hadd váltsam ki a bátyámat.
Vigy el engem Szögedébe,
Szögedéből a tömlöcbe;
A legnagyobb sötétségbe!»
Mindjárt megyen az ajtóra,
Tömlöc ajtó rostélyára:
«Bátyám, bátyám, Fehér László,
Aluszol-e, vagy meghaltál?»
«Húgom, húgom, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Nem aluszom, nem nyugoszom,
Csak te rólad gondolkodom.»
«Bátyám, bátyám, Fehér László,
Kicsoda most itt a bíró?»
«Húgom, húgom, Fehér Anna,
Fehér Anna szép viola,
Horvát Miklós itt a bíró.»
Mindjárt megyen Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Mindjárt megyen az ajtóra
Horvát Miklós ajtójára.
«Miklós, Miklós, Horvát Miklós,
Eresztesd ki a bátyámat.
Adok néked tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt
Eresztesd ki a bátyámat!»
«Anna, Anna, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Nem kell nekem tál aranyod,
Tál aranyod, tál ezüstöd;
Hálj énvelem az éjszaka,
Kieresztem a bátyádat!»
Magyar népmonda
A szépséges Dunántúlon, Őrfalu hátárában ered a Zala folyó.
Hajdanában-danában, amikor még a világ cimbalommal volt kirakva, ezen a helyen valamiféle gonosz tündérek laktak. Cifra kastélyuk, amelynek tornya az égig ért, ott állott, ahol a Zala mai forrása van.
Nem messze innét élt egy molnár, akinek a fia nagyon szeretett vadászgatni. Egyszer, amikor az erdőben bolyongott, meglátott egy őzet. Rá is lőtt, de íme, Isten csodájára, az őz tündérré változott. Sírt, abajgott és a véres lábát simogatta, amit a fiú meglőtt. Jajgatására nyomban odaröppentek a többi tündérek is, körülkapták a fiút s a kastély udvarára vonszolták. A kastély udvarán egy régi kút volt, abba akarták belökni. De a fiú könyörgött, hogy ne bántsák, hiszen nem akart ő senkinek semmi rosszat. A tündéreknek végre megesett a szívük rajta s azt mondták, hogy egy feltétel alatt megkegyelmeznek neki. Meg kell ígérje, hogy ha megházasodik és kisleánya lesz, azt odaadja a tündéreknek. A fiú mindent megígért, csakhogy megszabaduljon. Végre el is engedték a tündérek.
Telt, múlt az idő s a fiúból nagy legény lett és meg is házasodott. Réges-régen elfelejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről. Egyszer egy szépséges kis leánykája született, akit ZALÁ-nak neveztek el.
Nőtt, növekedett szépen a kisleány, de ha az apja meg is felejtkezett a tündéreknek tett ígéretéről, azok nem felejtkeztek meg arról. És bizony, egyszer csak beállítottak érte.
Sírt rítt a szegény édesanya, de a tündérek nem tágítottak és elcipelték a kisleányt felhőtverő kastélyukba. Itt egy toronyszobába zárták, ahol Zalának egész nap fonni meg szőni kellett.
A mi házunk nem esik messze a Marostól. Virágos kis kertünk van a ház előtt, szép piros muskátlikkal, tejesviolákkal, rezedás táblákkal. Ez a része a teleknek az utca felé néz. A ház mögött előbb a veteményeskert következik, azontúl nagy-nagy gyümölcsös és ennek a gyümölcsösnek a végében hömpölyög a Maros.
Ezt azért mondom el ilyen részletesen, hogy mindenki elképzelhesse magának azt a helyet, mely nekem a legdrágább, hiszen ott éltem le a legboldogabb gyermekkor éveit.
Míg apróbbak voltunk, a testvérkéimmel ott topogtunk a virágok között az édesanyánk után, ott kergetőztünk a nagy gyümölcsösben, és később, amikor iskolás-sorba cseperedtünk, ki-kiszaladtunk fürödni a Marosra, s a nyári vakációkon nem volt kedvesebb szórakozásunk a horgászásnál.
Mi sem voltunk tündérgyerekek, csak olyan jók és rosszak, mint a legtöbb gyermek ebben a korban. S hogy mégis olyasmi történhetett velünk, mi mesébe illő, azon nincs mit csudálkozni. Ti is éltek át a magatok gyermek életében csodálatos dolgokat, de csak később fogjátok megtudni, hogy azok mesébe valók voltak, más gyermekek gyönyörűségére és okulására. Hallgassátok csak meg, mi történt az én Sanyi öcsémmel abban az időben!
Egy nyári napon én beteg voltam, nem mehettem le halászni, csak Sanyi öcsém ment le egymagában. Lehetett úgy délután három óra, amikor Sanyi többek közt egy icurka-picurka kis cigányhalat fogott.
Sokáig azt hitte, hogy lázadó, pedig nem volt egyéb játékosnál. Fiatal korát még a kastélyban töltötte el s később, amikor már nem inasok, hanem hotelszolgák hozták a reggelijét, még mindig nem felejtette el, hogyan kell kezelni a tojást s a pirított kenyérre hogyan jobb rákenni a vajat. Talán ezért is lett bensejében lázadó. A maga akaratán és hibáján kívül vesztette el a talajt s aztán „az igazságot kereste”. Jellemző szavajárása volt mindig: ez nem igazság. Később, amikor már nem is gondolt a kis mondat értelmére, megmaradt ez a szokása, amely onnan származott, hogy igazságtalannak érezte a sors eljárását vele szemben, mely elvette tőle a lehetőségeket. Az apja is kártyázott, a nagyapja kezdte. Őneki már nem maradt mit elkártyáznia, csak az, amit kétkezével keresett s amit a felesége gyűjtött. Nem haragudott elődeire, mert nem tudott haragudni senkire s a gyűlölettől messze volt. Ezért is lett játékossá. Ha nagyon tudott volna szeretni, ha lett volna igazi szenvedélye, nemcsak játszott volna. De így csak félig lázadt a sors ellen amely, ha visszaütött: a játékos meghunyászkodott. Fellázadt hivatali felsőbbsége ellen, de amikor arra került volna a sor, hogy szemükbe mondja, amit gondolt róluk – bocsánatot kért. Fellázadt a gonoszok ellen, akik körülvették, de mielőtt pofonütötte volna őket, meggondolta. Csak játszott a haraggal, élvezte, mi lenne akkor, ha valóban fellázadna valaki ellen. A forradalmároknak a vendéglő asztalánál igazat adott és segítette a szegényeket. De meghajolt a felsőbbség előtt és elárulta a forradalmárokat. Csak a játékban volt nagyszerű, a játékban volt nagyszabású. Azt hitte, hogy az egész életét végig lehet játszani. Nemcsak a kártyával, hanem mindennel. Az emberekkel is.
*
Hitt az embereknek mert ő maga jóindulatú volt, ezt vára volna el mindenkitől. Csak azoknak nem hitt, kik körülötte voltak, gyanakodott, hogy rá akarnak törni, hogy ellenségei, hogy megnehezítik az életét. Pedig a barátai és hozzátartozói szerették legjobban, mert ismerték gyengéjét. S ő éppen ettől félt. Félt, hogy kiismerik és nem akarta megfékeztetni magát. Játszott, ahol csak tudott.
Most még feledj el! most a kikelet,
A te évszakod van, kedves, veled,
Előbb kihalt volt a föld, s most pirul
A rózsahimlő nap csókjaitúl.
Gyep ütközik, kizöldül fenn a lomb,
Kehelyt a bimbó illatozva bont.
Tavasz leheletén a kerti fák
Fehér virágot havaznak reád,
Fehérebb hóra, virágabb virágra…
Mért legyek és e fényes képnek árnya?
Eszedbe akkor jussak én, ha majd
Tördeli őszi szél a puszta gallyt,
Ha az ég fátyolába rejtezik,
S arcodra ejti hűvös könnyeit;
Hollósereg kering, mint télvihar,
S lecsap, mint bánat, felhőszárnyaival;
Ha hervadó világra ül a köd,
És szomorúság szemfedője föd,
S ifjú reményed haldokolni érzed:
Gondolj reám, ki így haldoklom
Halva vagy hát, – halva valóban,
Szívemnek drága szép szerelme!
A világnak ha élsz tovább is:
Nekem meghaltál mindörökre!
Meg, meg! hiszen, kit még e földön
Elvétve, itt-ott, néha látok,
Nem az, kit benned én szerettem,
Az halott! Téged nem kívánlak!
Arcod olyan tán, mint »övé« volt,
Tiéd, én drága szép halottam,
Ajkad mosolyg még, oh, de annál
Nem csak mosoly volt a mosolyban!
Nem, nem! élet volt abban, élet!
A lélek tiszta ragyogása!
Elszállt-e az, vagy semmivé lett?
Az »ittmaradt« csak romja, váza!
E tekintet, e szemek fénye,
Amit beszél: egy bús történet;
Az üdvösség vált kárhozattá – –
De hát, hiszen: mi köze véled?
Robogunk, robogunk, száguld a vonat,
Visz engemet és viszi bánatomat.
Láng- s bíborözönben az alkonyat ég.
De már nem az, óh, nem az otthoni ég!
Már száll a sötét, de fölkel a csillag, –
Én életem angyala, csillaga, hívlak!
És válaszul a kerekek dübörögnek:
»Mért hitted az üdvöt, balga, öröknek?!«
»Volt! Nincsen! A sors tovaűz, csak előre!
Katáng a viharral, küzd, aki dőre.«
Robogunk, robogunk, száguld a vonat,
Visz engemet és viszi bánatomat.
Jussuf, a költő hármat szeretett:
A dalt, a lányt, és a kerevetet.
A lány legyen ifjú – a kerevet,
Ha puha, akár régi is lehet.
A lány legyen tüzes s a dal, ha szól,
Ne rúgja ki a földet láb alól.
Jussuf bölcsessége ilyenforma volt. –
Egyszer egy ifjú jött hozzá és szólt:
Jussuf ibn Ali, mester! Ím egy dalt
Hozék, hogy bíráld, nem hogy magasztald.
Jaj annak, akinek szívében
Nem volt, de soha szerelem;
Ki mint egy kitaszított vándor
Bolygott a rideg életen!
A sugárnak csak fényét látta:
De nem érezte melegét, –
Csak színét a nyíló rózsának,
S nem szívta illatos lehét!
Én szenvedtem, sírtam, nevettem;
De áldlak téged, Istenem:
Mert a szerelem kínját, üdvé
Már éreztetted
Omladozó vén ház künn, a városszélen
Szép lányasszony lakta valamikor régen.
Rizsporos hajzata, abroncsos szoknyája –
Nem emlékszik itt már senki sem reája.
Korcsmát bontogatnak az utca közepén,
Korcsmába betéved egy őszhajú legény.
Senki sem ösmeri, nem is látta eddig –
Három cigányfiú keresi a kedvit.
Éjfélt kondítanak a csipkés toronybul,
Az üres pohárba nehéz könnycsepp csordul,
Feláll a vén legény, majd int a cigánynak…
Omladozó házra alig hogy találnak.
«Kerek erdőt járom, ezt a kis lányt várom…»
Öreg nóta, azért tudja mind a három.
Beszögezett kapu, befalazott ablak…
Ilyen szerenádot még nem igen adtak.
Omladozó vén ház künn, a városszélen
Szép lányasszony lakta valamikor, régen.
Rizsporos hajzata, abroncsos szoknyája…
Már csak ez a nóta emlékezik rája.
A vonat dübörögve befutott.
A kalauz kiáltott: Várad-Velence!
Máskép mondotta, más nevet kiáltott,
De már így maradt meg az én fülembe'.
Piros hajnal volt, csípős, őszre járó.
Mint ég titkába látó óriás,
Úgy kéklett keleten a Királyhágó.
Jöttem Szent László gyógyforrása mellől,
Elmélkedve nyugatról és keletről,
S a Lélekről, mely megújul - magától.
A vonat befutott - s felkelt a nap -
A fejedelmi Transsylvániából.
1924. november
Szenczi Molnár Albert (1574–1633), a másik „bujdosó”, még kisgyermek volt, midőn éjszaka egész családja kifutott a házból; egyedül maradt és sírni kezdett. Visszaszaladt édesanyja, kivitte és megmutatta az üstököst (ezért sietett ki mindenki) s a csillagos eget. Ez az élmény legdöntőbb gyermekkori emléke, így emlékezik meg róla érett korában: „video crinitam stellam… cuius imago semper haeret in animo: látom az üstököst… melynek képe mindörökké lelkemben függ”. A gyermek szembenézett a végtelen éggel, a nyugodt csillagokkal, s a félelmetesen rohanó üstökössel; az örök dolgokkal, s az örökké nyugtalan pálya égi ősképével. „Bujdosó” lett, de bujdosása színterének nem Partium nádasait, hanem Európa útjait választotta.
Kölcsey szunnyadoz itt, ki míg élt, virraszta honáért,
És ébreszte magyart lánglobogású dala.
Szenv és munkatűrés volt élete, sejtelem inté
Végre szívét egy szebb nemzeti élet elé.
Csendben járd körül e sírt, óh utas, édes az álom
Enyhült fájdalom és zsenge
Kölcsey Ferenc:
Nyisd fel ó lángzó kebeled, dicső hölgy!
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled;
Fennröpültedből kegyesen mosolygván,
Égi Szabadság!
Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét;
Ints! zajos habként dagadozva várom
Lengeni a zászlód,
Múltunk ismerete valamilyen furcsa ok miatt szinte kizárólag a történelem és az irodalom jeles nagyjaira korlátozódik, miközben velük egy időben sokan mások is működtek, és akik többé-kevésbé jelentős tevékenységekkel mozgósítottak koruk társadalmában. Ilyen ember volt Szász Gerő, 48-as honvéd, református pap, a neves ilencfalvi Szász család leszármazottja, aki a szerény körülmények között élő Szász Gergely kolozsvári református lelkész fiaként, 1831. augusztus 5-én Ördögkeresztúron, az egykori Kolozs vármegyében született. Édesanyja Szász Zsuzsanna, egyszerű, de nemeslelkű asszony, ki gondos nevelést igyekezett adni egyetlen fiúgyermekének. Gerőnek még volt egy leánytestvére, Zsuzsánna. Lírai költeményei erdélyi hangulatok tolmácsolói, nem sok színnel, de meleg hangon; verses elbeszélései romantikus mesék Hugo Viktor és Byron modorában. Költőnek nem volt első, hanem legfeljebb csak másod- vagy harmadrangú. Azok közé tartozott, akik a Tompa Mihály halála és Szabolcska Mihály prédikátortársai feltűnése közt, a református költőpapok sorában beállható űrt szerényebb tehetséggel ugyan, de annál nagyobb igyekezettel próbálgatták volna kitölteni. Pályájának egyik szép emléke, hogy első verses kötetét Arany János beható bírálatra méltatta folyóiratának lapjain.
I
(461. lap. A kritikus, inkább magában nem bizakodva, mint a regényben, a vaskos könyvvel egyenesen a Margitszigetre fut, a romok közé. Maga a regény is itt játszódik le. A szigetről akar csenni egy kis ódon hangulatot száz Szent Margit történetének olvasásához. Míg a hajó vígan nyargal a hullámok közt pihegő zöld folt felé, a kritikus így méláz magában:)
– Történelmi regény. Gárdonyit – úgy látszik – erősen izgatja a történelem problémája. Ismerőseitől hallottam, hogy Flaubert Salammbôja újabban livre de chevet-ej. Ez a bogos, merész csodakönyv mindnyájunkban felgyújtja az álmot, hogy a múlt csak olyan, mint ez a fakó paraszti jelen, s ha író ez a valaki, okvetlenül arra vállalkozik, hogy a történelmet egy ingujjban, csupaszon, a maga bájos gyámoltalanságában mutassa be. Az igazi történelmi regényíró távolságáthidaló, ídőromboló, határkő-letüntető. A múltat jelenné teszi. Jó történelmi regényt írni tulajdonképpen annyit jelent, mint jó társadalmi regényt írni. Ezt teszi most Strindberg apró miniatűrképeivel, és ezt tette Flaubert. Hiába mutatja ki azután egy alapos szőrszálhasogató, hogy a Salammbô tíz év verejtékével megkeresztelt adatai hamisak, az emberek azért is igazak maradtak, túllicitálják az életet, és a bennük lakozó művészélet szuverén jogánál fogva hazuggá csúfítják magát a történelmet is. „Desto schlechter für die Tatsache…” Vajon Gárdonyi is ily múltvisszabűvölő? Az Egri csillagokban mintha meg akarta volna kísérelni, de csak az első pompás momentkép sikerült neki. A többi regényes, majdnem jókais. Vajon mit akar Gárdonyi ezzel az új regényével?…
Gárdonyi Géza:
Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?
- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.
- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.
- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.
- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.
Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni. Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk, nem üzenhetünk nekik se postával, se futárral, és a szavukat se halljuk, minthogy valami bányaomlás eltemette volna őket. Akármilyen jel vagy hír könnyekig megindít minket, mely onnan jön. E megható és fájdalmasan síró versek művészi értékét tehát nem szabad csak a rokonérzésünkön mérni, azon, hogy milyen hatást gyakorolnak reánk a sajgó emlékek megbolygatásával. Ha a szülőanyánk ravatalon fekszik, akkor nem kellenek bűvös szók arra, hogy a líra végtelenjét keltség lelkünkben és sírva fakadjunk.
Elég, ha valaki – némán és csöndesen – reá mutat.
Végvári a rab Erdély költője „az utolsó walesi énekes, Erdély földjén az utolsó bárd”, aki a román szuronyok között a magyarság jajveszékelésének ad hangot. Feltűnése, és jórészt a művészete is sokban hasonlít Gyóni Gézáéhoz. Nem tudjuk, hogy ki lappang az álnév alatt, de bizonyos, hogy annak előtte nem olvastunk tőle verseket. Egy titáni alkalom tette poétává és népszerűvé is, akárcsak Przmysl költőjét, mert költeményeit már széltében-hosszában szavalják és olvassák az országban, itt a területvédő liga kiadta kisfüzetét, túl a Királyhágón pedig gépírásos másolatban, mely kézről kézre jár. Népszerűsége művészi szempontból is érthető.
Reményik Sándor:
O. B. századosnak,
a kolozsvári honvédkerület búcsújakor
Magyarország teste
Darabokra esve, –
A kardodat pajtás
Törd el itt az este.
Gallérodról, pajtás,
A csillagot tépd le,
Csillag úgy se jő már
Több a magyar égre.
Csákód mellé tűzzél
Egy síri virágot,
Úgy sirasd, úgy átkozd
Ezt a rongy világot.
Temetésre jöttél
Nagy Szibériából.
Jobb volt neked, jobb volt
A hazádtól távol.
Ládd, hova jutottunk?!
Látod mivé lettünk?!
Be sok reményt, álmot
Kora sírba tettünk!
A test csonka, fáradt,
A szív tunya, álmos.
Egész Magyarország
Egy roppant Világos!
Bella István:
Aki a most vagy a mostban,
ki tegnapom, holnapom se lehetnél,
mert szeretve – nem szeretve is szertnbél,
de jó, hogy megbujhattam
meséző mosolyodban.
Jó ez a meleg sátor.
S hogy nem szégyen: élnem, s alélnom;
S az a fekete zápor,
ahogy a hajad mosdat,
s elmos mögülem, s bennem
mindent, ami vérnyom.
Kopók, és kürtök acsarognak,
és acsarogna, csaholna
tőr, hurok, s minden, mi ölhet.
S vigyázz! Te is megölhetsz,
ha nem mosolygod el rólam a földet,
gyönyörűs záporom, cigány-
meggyfamadonna.
Megkondultak a harangok… gyász fedél,
Engedd látnom, a mit tőlem elfedél.
Hideg testét gyász rózsákkal fedem be,
Hadd nyugodjék úgy, mint hajdan ölembe.
Karjaimat feléje kiterjesztem,
Deli testét könnyeimmel feresztem;
Átkarolnám, átölelném, de nincsen
Az a lélek, a ki reám tekintsen…
Fagyos a szád, oh elvesztett angyalom!
Csókjaimért nincs már többé jutalom.
De fel fog még derülni mifelettünk
Egy áldott nap, mert igazán szerettünk.
Akkor ismét egyesülni fogsz velem,
Oh, örökké imádandó szerelem!
Túl a síron, a síron túl meglátlak…
Isten hozzád, már sírodba bocsátlak
Te azt hiszed, hogy hallgatok
pedig csak nem beszélek.
Jöttek kegyetlen, zord napok
bús tegnapok, vad holnapok
belémfagyott a lélek.
Nem élhetek, csak halhatok
Te azt hiszed, hogy hallgatok
pedig csak nem beszélek.
Panaszra nyílna néma szám
ha megszólalni mernék
de jaj, kinek, miért mondanám,
hogy nincs barátom, nincs hazám
ha volt is, már csak emlék.
Lesújtott Isten ökle rám...
Panaszra nyílna néma szám
ha megszólalni mernék.
Vártam sugárzó, jó időt
kaptam helyette felhőt.
Gyilkos csalódás, szörnyű csőd!
Vártam derűt, fényt, könnyű nőt
egy véka pénzt, de nem jött.
Szép kártyaváram összedőlt...
Vártam sugárzó, jó időt
kaptam helyette felhőt.
Forrnak sötéten a lelkek:
forró, kegyetlen katlanok
s ha félrebillen egy-egy vészes üst,
lángpatak ömlik újra a földön át.
A káinlelkek várják a tüzet és a vért
és himbálják a sötét üstöket,
az Ábelek báva csecsemők,
dajkadallal áltatják lelküket.
A katlanok alatt lobog a láng
és vak, eszelős tánc és részeg lárma.
„Lasciate ogni speranza!”
Holnap ítélet lesz, de lehet, hogy már ma.
Kinn a kertben labdázik a fiam
szőke hajjal és égszínkék szemekkel
és a láthatár széléről néger gyilkos
reánkrivall: fel a kezekkel!
Szelíd júniusi alkonyon
ezernyi futórózsa rózsaszín.
Görnyedek alattuk és az arcom, a lelkem
reménytelenül sötét,
halálos hamuszín
Bécsi szekeresek útra indulának,
Útra indulának Eger tájékának.
Közöttük volt Palkó maga szekerével,
S ím jő a magyarság erős seregével.
Magyarság serege szóla őhozzájok:
Bécsi szekeresek! hova utaznátok?
Akartok-e velünk egy útra indulni?
Avagy, mint ifjak akartok elhullni?
Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indulni.
Bácsiak ezt mondván, mind harcra kelének.
A magyarok még egy legényt sem vesztének:
A bácsiak közül elhulltak mindnyáján,
Csak Palkó ugrott el tüzes paripáján,
Ebédig vágtatva ért el Jankovaczra,
Hol ifjak táncolni mentek a piacra.
Keréktáncba beáll ő is táncolgatni,
De kezdi a táncot fonákra forgatni;
Megereszti hangját siralmas nótára,
S így kezd énekelni szívek fájdalmára:
«Amely anya fiát Egerbe ereszté,
Haza őt ne várja, nem jő vissza többé.
Elhulltak ma, el, az ifjú szekeresek,
Élőt már őköztök hiába keresek,
Amely húga bátyját útra készítette,
Ingujjra a rózsát hiában tűzgette;
Nem fogja az inget már bátyja hordani,
Nem fogja ifiú testén elkoptatni.
Amely mátka útra készíté kedvesét,
Pávatollszedésben se fárassza kezét;
Mert azzal kedvesét, bár miként hajhássza,
Ebben az életben már fel nem cifrázza.
Tápláljátok hát, ősz anyák magatokat,
Bennünk ne vessétek bizodalmatokat:
Kitől az ő sólyommadara elrepült.
Vissza nem repül az, szárnyat vesztett s eldűlt.»
Poros út, poros virág, fáradt rét,
most már vágyunk a suttogó őszre,
kopogó esőre az ablakon,
néma ködre a domboldalakon,
s a makkhullató arany-erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja,
kemény gyalogút és szikkadt árok.
Dér vágyik már reggel a mezőre,
kikerics a fakult legelőkre,
hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével
az erdőkben az éj zúzmarát sző.
A patak némán fut elmenőben,
lassul a szív, s a dermedt időben
elénk áll majd - a temető.
Víg augusztusi reggel
lengeti porköpenyét.
Éji hamu kitakarja
félig az ég peremét.
Szirmot hullat a rózsa,
ébred a fán a madár.
Füstöl az út; hegyi trónja
küszöbén lépdel a nyár.
1938
Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk, s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillagtestvér fény... be szép volt!
S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...
S a sóhajunk, a fájó földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,
S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk, s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...
1915
Tudom: egyszer majd messze-száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.
Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kísérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.
Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?
Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele-érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.
És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezőkről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.
Ősszel megindul,
a barázda mentén lépeget a magvető,
erős karját kinyújtja gyakran: szórva életet
s a nap még-meleg szaván búza tápászkodik,
a tél hóban füröszti sarjú szárait,
aztán szagos esővel szoptatja a tavasz,
az ember, ki magot vetett
gyámoltalan, ha ver a jég, fekete felhő megfakad
villan és reszket,
a június sárga, szépséges nyár,
ímhol pacsirta énekel, lobbanván pipacs-tüzek,
az ember, ki magot vetett, gőgös
és arat,
a Tisza fennen forgatja a malom kerekét,
sima a víz
alkonyat fűlik, lila zivatar,
a molnár csak ül, néz és pipázgat,
az asszony karja meztelen,
dagaszt,
fiak éhes száját érzi mellein
és mosolyog,
szakajtja, altatja kenyerét;
nyögvén ágyán
nem hiába szült ím gyermeket,
most boldog,
Úrangyalát kondítván a harang
kenyér terül az asztalon,
mindenki szívében éhség
és áhítat,
az ember, ki magot vetett
kezébe veszi,
elméláz egy pillanatig,
azután megszegi.
(Kenderes)
Ó a kenyér tömött gyönyöre!
ó örök kacagás, enyhe mámor és
őrizett napfény - öreg kemencék
pírja - száraz fanyar gyümölcs
és puha legelső áldás, forró nyár
őriző örök falatja - ajkunk
nem szítt még állandóbb istent,
a föld sava ő: hőség az agynak,
hogy gőgösen lobogó szempár
dobjon sugárt és kósza fényt -
az űrbe vesse hűlő, bús
velejét, vagy diadalt üzenjen
csillagnak, napnak - ó teli kacaj
s száraz, állandó mosolygás - fény -
bizonyos szűkmarkú föld:
szegény estékben arcunkra csepegő
izmok barna, durva gyümölcse
s kovászos, növekvő csodakenyér -
föld! föld! sűrű búzák koszorúja
az egyszerű, tömzsi isten fején.
1924
Rozskenyér mi nem veszendő,
óva rejti asztalkendő,
kis kosárban göngyöleg,
szőttes kendő védi meg.
Meggyötört a földi gondod?
Mint jármot, sírva hordod?
Itt a dal, felejtsd a bajt,
éhed csillapítja majd.
Felleg száll a szürke égen?
Virrad-e még újra kéken?
Szívpiros az én dalom!
Mélyen bentről hallgatom,
sok-sok szó ma így kell útra,
vidítson fel téged újra,
nincs ború, nincs elmúlás.
Mind egy szívdobbanás,
minden szóm falat kenyérke,
éhes szív mit várna, kérne.
Piros csík a szőttesen,
kosaram így bélelem.
Szép a föld és jó az élet,
bút a fénnyel felcseréled.
Dalból sütök kenyeret,
éltető a szeretet.
Megcsalódott fiatalnak,
vénnek, kit már kórok marnak,
küldöm a kis kosarat,
rozskenyérben magamat.
1977
(Balatonszárszó)
talán tékozló tenger is eljön
talán még színéreszárad könnyig
összeszorított opál szemhatár
talán elhagyott csigaházakba
beköltöznek sunyi csillagrákok
talán szófércén nem feslik tovább
mi végesvégleg elhasadt ma már.
talán megkerül ami elveszett
talán óvni tanulnak kőfalak
önnön árnyékukból égrenőve
talán már kiköthet légóceán
végetlenjét úszó felleghajó
talán kapudísznek éppen elég
vasszögrózsás most és mindörökre.
*
…talán tenger is itt lesz ezegyszer
kisdedszelíd kacsázókövekkel.
1
Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombú fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hűvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hűvös árnyak így ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
Milyen sötét-sötét a Balaton
s a nyár után hogy vérzenek a fák.
Tündér Tihany, felelsz-e énnekem,
ha azt mondom még egyszer: ifjúság?
Nem szól a visszhang és szívem se szól,
csak ők kacagnak még, a gyerekek.
Trillás örömük az eget veri,
én hallgatom, de már nem nevetek.
Esőköpeny lóg fáradt vállamon,
a lábaimnál targally és göröngy.
A gyógyszalonba sápadt nő figyel
a gyertyalángnál és a foga gyöngy.
Ábrándozik lehangolt zongorán,
múlt bánatánál csöndesen időz.
Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz.
1923
Egy erre röppenő sirály
A vízre ejti könnyű árnyát,
Itt most mindent az alkonyóra
Mélységes áhítata jár át.
Egy rózsafelhő búsan hívja
Sötétarcú, kedvetlen párját.
- Ó, mély csönd, ó, egyedüllét! –
Láthatatlan ágát lehúzva
A nap lassan pirosra érik,
Megnő s talán illatos is lesz,
Íme, most már leér a yízig.
A tó tükrén egy rőt szalag
Remegve, ringatózva izzik.
. Ó, szépség, ó, szomorúság! –
Szél ébred, hullám kél, zajuk
Tompán keveredik a csendhez.
A rózsaszín felhő elsápad
S komor lesz, mint a fáradt kedves.
Köröttem már a denevérek
Riadt, rémes serege repdes.
- Honnan e furcsa szorongás? –
A túlpart mintha távolodnék,
Lassan belevész a homályba.
Badacsony tájékán egy csillag
Arany képét a vízbe mártja.
Ó, különös érzés: repülök,
Irreális tájakon szállva.
- Mindenség! Hol van a partod? –
1944
Balatonparton a
nádi világban
megbújtam egyszer
s csuda szépet láttam
bóbitás nádon
nádi veréb fészket
sás bokor alján
kis vízicsibéket.
Vad ruca moccant
topogott a vízre
barna liléit
vízi útra vitte
senki se látta
csak magam csodáltam
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel
s hazaindultam
nádi hegedűvel.
Csönd a falun. A szélbe zörg az ág,
hallgatnak az emberek s a gulyák,
sápadtan fekszik az éghajlaton
a Balaton.
Nem füstölög rajt már a gőzhajó,
melyen Füredre szállni ó, be jó.
Nem csillog már a villogó napon
a Balaton.
Négyóratájt még néha fölvidul,
a bukó nap ha fodraiba fúl,
mint vérhintett pad az éghajlaton -
a Balaton.
Csönd a falun. A szélbe zörg az ág.
Alusznak az emberek s a gulyák.
A napra vágyik ki a köd alól
a Balaton.
Magyar népköltés
A kisasszony Pozsonyban,
Krinolinban,
A kisasszony Pozsonyban,
Krinolinban,
A kisasszony Pozsonyban,
Selymet lopott a boltban,
Recefice krinolinban.
A kisasszonyt megcsípték,
Krinolinban,
A kisasszonyt megcsípték,
Krinolinban,
A kisasszonyt megcsípték,
Selymet tőle elvették,
Recefice krinolinban.
«Ne bántson engem az úr,
Krinolinban,
Ne bántson engem az úr,
Krinolinban,
Ne bántson engem az úr,
Mert az apám földes úr,
Recefice krinolinban!»
«Ha az apád földes úr,
Krinolinban,
Ha az apád földes úr,
Krinolinban,
Ha az apád földes úr,
Selymet lopni ne tanulj,
Recefice krinolinban
Magyar mondák nyomán a „Magyar Cserkész”-ből
A kárpátaljai szlávok között nagy volt a riadalom. A szegényes falvak ijedten zúgtak, akár a megbolygatott méhkasok. Jelzőtüzek lobogtak fel a dombokon, bőrruhába öltözött, szőke, nagy darab emberek loholtak fújva, lihegve a keskeny erdei ösvényeken Munkács felé. Vitték a kenézek a riasztó hírt, hogy Verecke tájáról komor, sastollas süvegű szittya lovasok vágtáznak szerte le a vidékre. Átsuhannak a kunyhók között, harci csákányuk fénylik a napon, s némán, zordonan meg-megállnak a falutéren. Vezetőjük harsányan közhírré teszi, hogy akinek kedves az élete, az a fegyverét ássa el, hódoljon meg, mert jön, közeledik a magyar hadsereg, s akit fegyveresen talál, annak számára nincs irgalom. Kész a halál. Aztán visszafordítják paripáik fejét és vágtatnak tovább, viharfelhő módján, szótlanul.
A munkácsi kenéz megértette az üzenetet. Legékesebb köntösébe öltözött, szépem megmunkált réztálcára kenyeret, sót tétetett, s elindult, hogy jóvoltát, népét, alattvalói hódolattal a vezér lábai elé helyezze. Mert miért a harc, háború, gondolta nyugságos lélekkel, csendes beletörődéssel, ha ez így végeztetett? Jobb élni új úr árnyékában, mint szabad halottnak lenni. És azt mondják a vének, hogy ezek a magyarok egyenesen gazdái a hun Attila örökségének. Övék a föld, akkor hát minek állnánk ellent?
Akkor már morajló folyamként hömpölygött le a munkácsi síkra Árpád fejedelem hada, s a magyarok ura fényes vezéri körben fogadta a kenézt. Aztán a négy folyó országában ismét a turul népére esteledett az égbolt, első ízben a hun nemzet romlása óta.
Tavaly ősszel Virág Jóska megszólítja a kertben Öcsit meg Andrist:
- Nézzétek csak, mit csináltam!
Azzal megmutat nekik egy óriási kivált tököt, aminek szemet, szájat, orrot faragott a fanyelű bicskájával.
- Gyertyát kell belétenni este, s olyan szörnyeteg lesz belőle, hogy a legvitézebb embert is halálra ijeszti! – mondta Jóska.
- Gyerekek! – kiáltotta felvillanó szemmel Öcsike – ez „nadserű” gondolat! Ma este nagy kísértetjárást rendezünk. Megijesztjük a lányokat.
Alig várták az estét. A kertnek egy elrejtett zugában felöltöztek kísértetnek. Öcsi ruhájára felhúzta a hálóingét. Gyertyát állított az üres tökbe, s úgy tartotta maga elé, mintha ez a tök lett volna a buksija. Mögéje állt Andris, hasonlóképpen hosszú hálóingben. Az arca elé fehér szalvétát kötött, fejére papírcsákót tett, kezében hosszú bot végére tűzött égő gyertyát tartott. megszólalásig hasonlított egy kísértethez. Utánuk következett Virág Jóska, kifordított subában. Mondhatom, félelmetes egy társaság volt.
Megindultak a ház felé, s halkan, mély hangon dunnyogva énekelték:
- Kí-sér-tetek vagyunk.
Lent vagyunk a csorbai állomáson.
Utoljára nézek vissza a tátrai hegyekre, nehéz szívvel búcsúzom a gondtalan napoktól. Már int a város, visszahív.
Elgondolkozva lépek be a hatalmas várócsarnokba. Egy teljes órát kell itt várnom a vonatra. A korai időre való tekintettel alig lézeng még egy-két ember a jegypénztár táján. Éppen indulok, hogy az emeleten levő büfében kissé körülnézzek, amikor hirtelen szokatlan látvány fogja meg a szemem.
A sima vonalú, modern csarnok egyik padjának támaszkodva hátrálok pár lépést. De aztán győz a kíváncsiság. Közelebb merészkedem, s jól szemügyre veszem a félelmetes idegent. Ki lehet ez?… Talán a hegyek rejtekéből ide szabadult ősember? Valami gólemszerű ivadék, aki még sohasem látott kultúrát és civilizációt? Mindenesetre most bújhatott elő barlangjából a vadon mélyéről, ahol biztosan gyökereken és nyers húson él…
Nem tudom, mindenkire olyan lenyűgözőleg hatott-e, én percekig nem bírtam róla levenni a tekintetemet.
Megkísérlem leírni a külsejét.
Hosszú, drótszerű őszes haj verdesi vállát. Testén átzsírosodott szürke darócing, derekán széles, rézzel és szögekkel kivert bőrtüsző. Rozsdás dróttal horpadt bádogkulacs van ráerősítve. Válláról ócska papírokkal duzzadásig tömött nehéz bőrtarisznya lóg le.
Néhányan a jólöltözöttek közül egy keresztet vertek a sáncba. A kereszt kőrisfából készült. Olyan nagyságban, mint egy tizenötéves fiúgyermek, az Úr teste függött rajta. Egyszerű munka volt, a test alig különbözött egy durva fatuskótól. DE a közepén, a szív alól, piros vér folydogált. S vért festettek a szemek alá is.
Megparancsolták Solnak, hogy verje a mellét és hódoljon úgy, ahogy tud. Soltról levették a köteleket, a fiatal pogány szó nélkül letérdelt. De ahogyan tette, nem igen tetszett a körülállóknak. Rengeteg ember gyűlt már a sáncok köré. Szent Mihály arkangyal vigíliája volt, késő délután és senki sem dolgozott. A szeptemberi nap itt most a nyugati sáncokat világította be, s talán utolsókat fénylett; mint az ősztől borzongó legyek, lustán ténfergett a sok nép a sárga alkonyban, amely kezdve a délnyugati várfaltól, végigömlött a Veszprém-völgyön. A patakmenti fűzekben halottsárga foltokat és árnyakat festett, a szerint, ahogy a szél nyugat vagy kelet felé forgatta a leveleket. A vár alsó sánclábánál, ahová a keresztet egyik clericus canonicus, a világi papok konventjének Gergely nevű tekintélyes tagja szúratta: ott, az előkelő részen álltak a királyné udvarnokai, azután néhány altaichi szerzetes: átutazó vendégei a bakonybéli kolostornak. És három bajor világi vendég, akik közül az egyik Stundick névre hallgatott. Ez a Stundick odafordult az altaichi szerzetesekhez és diadalmasan Solt felé mutatott, akit most meg fognak alázni. A szerzetesek azonban szelíden megjegyezték, hogy ők menni készülnek…
Idézlek sokszor édes drágaságom
Azóta is, hogy megtagadtalak.
Vihar után szivárvány száll az égre,
Szívemből is már elszállt a harag.
A hold ragyog fel, ha a nap leáldoz,
Csöndes borongás karja vont magához.
Reszket a szívem minden porcikája.
Érzem, örökre elveszítelek.
Kigyúl az arcom szégyenpír tüzében…
Más éli át az életét veled!
Mást föd be fénnyel két szemed sugára!
Más hajlik ajkad csókos bíborára!
S mi lesz belőlem? Büszke, árva dalba
Hiába öltem képed s szívemet…
Az csak föltámad százszor ragyogóbban!
Ez csak ezerszer izzóbban szeret!
Csöndes borongás árnya nem fedezhet
Útjára szállok újabb
Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
– Nem adom – mondtam.
– Nem is kérem – mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen megalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
– Játsszál csak – mondom.
Dobj minél magasabbra
Adok elébed két tűzoszlopot:
A két szemem —
Menj, járj utána nappal, éjfélen.
Vetek tenéked párnát édesem,
A vállamat
Szép vagy, mikor az orczád rátapad.
Adok tenéked zászlót kedvesem,
A lelkemet —
Élj s halj meg érte, Éltet, eltemet.
S te vedd szerelmem
mint egy drágakő
ím te eléd hull —
Jöjj s tűzd az életedre
1
Serény a vágyban, rest a tettben;
Aludt vér s mégis tehetetlen.
Csábítni kész a nőt, ha messze,
De bamba, szótlan véle szembe’:
Ilyen vagyok, mióta élek:
A szerelem elméletének
Tudósa, bölcse, hirdetője,
S a gyakorlatban gyáva, dőre.
2
Mint az éhes koldus ember,
Aki sóvár, kandi szemmel
Nézi csak, amire vágyik,
A kirakat drágaságit:
Úgy vagyok az asszonyokkal.
Aki lát, azt mondja joggal:
Becsületes koldus ember;
Éhen hal, de lopni nem mer.
3
Heinével, ha kell, bevallom,
Ha nem is oly büszke hangon,
De pirulva, lehangoltan:
Szüzet el nem csábítottam.
Olyan nő nincs e világon,
Akinél vón’ tartozásom;
Mert a csók volt az egyetlen,
Amit mindig kifizettem.
Amikor én megláttalak,
sírni valóm semmi maradt.
Amikor rám mosolyogtál,
gyerek állt a lábujjamnál.
Amikor csókot váltottunk,
hej, de jóízűt kacagtunk.
A szívembe telepedtél,
düheimben megfürödtél,
ahol sültem, ott te fáztál,
jajszavamra dudorásztál,
álmaimban se becéztél,
én ordítván – fütyörésztél.
Megígértem a halálom,
hetykén mondtad: alig várom.
Követ törtem homlokomon,
derültél konok csontomon.
Komisznál komiszabb voltál,
de édesebb a legjobbnál.
A kezed kenyeret vágott,
levest adott és virágot.
Indulatim megművelted,
verseimet felnevelted.
