Jékely Zoltán: Éjfél
Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:
a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reálja lel.
S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melytől gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?
Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,
mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…
Báró Kemény Zsigmond emberi, írói, politikusi egyéniségét úgylátszik csak most leszünk képesek valódi jelentőségében megismerni. Nem mintha életében és halálában nem kísérte volna az értők megbecsülésére!… Az a szűkreszabott kör, ami a magyar irodalmi közvéleményt jelenti, Keményt kellő időben tudta méltányolni. A Bach-korszak éveiben szinte-szinte irodalmi vezérnek számított, különösképpen tisztelték benne az európai látókörű politikai írót, pár évvel halála után Gyulai, Péterfy, Riedl, Beöthy méltatták nagyszabású munkásságát, sőt születésének százéves évfordulóján, mikor a 48-as szabadságharc katasztrófájának felnagyított mása készülődött Európa fővárosaiban, a hivatalos irodalmi Magyarország, ha nem is visszhangos, de bensőséges ünnepléssel áldozott a nagy író emlékének. És mégis mindez valahogy a felületen zajlott le, valahogy mellékesen és oda nem tartozón! A gyász meghúzódott az irodalmi társaságok gyérenlátogatott széksorai között, a bírálók megállapításai kitűnő széptani értekezésekké száradtak, de mindezek mögött nem magasult fel ama komor, nyugtalanság-tépte egyéniség, akit 1875. karácsony előestéjén csak néhány rokon kísért ki utolsó pihenőjére, mert az utakat befútta a hó.
A sváb többségű Móron született 1862. június 29-én, asszimilálódott zsidó családból, apja Róder Adolf népiskolai tanító, szerkesztő és író a vasmegyei Rohoncon, majd Szombathelyen működik s így e helységekben teltek el Radó Antal gyermek- és diákévei, végezte tanulmányait a szombathelyi premontrei kanonokrend főgimnáziumában, 1871-től 1879-ig. Mély hatással volt ifjú évei lelki világára egy premontrei szerzetes-tanár, Sebesy Kálmán, aki legjobb diákjait azzal tüntette ki, hogy elhívta őket szállására s megmutatta nekik azt a bilincset, melyben a szabadságharcban való részvétele miatt raboskodott. Az írásvágy, amely az autodidakta apát tankönyvek és tengődő újságok írására sarkallja, a fiúban is korán megszólal. 
Címerünkben: prédikátor,
Kálmány pécskai segédlelkész korában, 1875-ben kezdte meg a népköltészet gyűjtését Aifner-Abafi Lajos bíztatására és anyagi segítségével. Aigner-Abafi egész vagyonát a magyar irodalomra áldozta, lankadatlan szívóssággal adta ki a „Nemzeti Könyvtár” köteteit s a magyar múlt számos jeleséhez még ma is csupán az ő kiadásában juthatunk hozzá. Irodalmi múltunk feltámasztásában és mentésében döntő érdemei vannak Abafi-Aigner Lajosnak s arra is jutott még ideje és akadnak garasai, hogy a pécskai káplán népköltési gyűjtését támogassa.
/>
