Muskátli - 2019. július

Melléklet
jó gyermekeknek

2019. július
V. évfolyam / 11. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.

Krúdy Gyula: Anna-bál

Éjjelente néha arra gondolok, hogy mily szánalomra méltók a hiú, előkelősdi páholylátogatók, akik az utolsó felvonás előtt elhagyják piros karosszéküket! A deszkákon még javában izzad a tenor, a dráma hősnője frissen rizsporozza arcát, a karzat meghatott csendben figyel a szomorúságos történetre, a frakkos szerző szétvetett lábbal szívja cigarettáját a hátulsó kapunál, és arra gondol, hogy mit ír a hírlapíró, a kis súgó újult erővel fellapozza a könyvet, a karnagy titkon tapsra vár, és az előkelősdi unottak már elhagyják a színházat… Mindig sajnálom őket, amint tüntetve, tetszelegve, céltalan gőggel hátat fordítanak a szegény színészlánynak, aki remegve várja a végszót a nagy jelenethez, a dobosnak, aki a dobverő dobálásával kíséri a taktust, és a nézőközönségnek, amely nagyrészt gyermekké, hívővé, ábrándossá válik, amint a függönyt feleresztik a komédiaházakban… hisz éppen ezen az alapon merészel a hisztrió ordítani, a hősnő házasságtörést elkövetni, Csontos fehér nadrágban és kék frakkban megjelenni, Rajnai bukfencet vetni. Csillag Teréz nagyot kacagni, és szép Acél Ilonka mélyen kivágott ruhában mutatkozni… a színházüzlet ábécéje: az illúziók, a szélhámosságok, a nézők hiszékenysége és a komédiázás lebilincselő varázsa. Ezt a varázsövet törik át a páholyok koránkelői, akik előkelőén eltávoznak az utolsó felvonás elől.

Gárdonyi Géza: Anna-báli emlék

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.

    Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?

    Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnepnapon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.

    A Malom-utca e napon is csak olyan, mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.

    De íme, érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezítlábas széletlen szalmakalapú inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett új cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.

W. Rajka Teréz: A hervadt báli csokor

Oh jer napvilágra néma rejtekedből
Hervadt csokor, virág múmia;
Szép idők emlékét ujitsuk együtt föl,
Miért kellett már elmúlnia ? . ..
Emlék8zel-e ? — oh ha emlékezni tudnál,
Mikor én s te virulók valánk;
Az élet tavasza, s egy ragyogó vig bál
Boldogsága mosolygott ránk.
Keblemnek te akkor ékes bokrétája,
Beád milyen büszke voltam én ;
Égő szerelemnek valál te postája,
Bűbáját már akkor érezem.
Ajkam mosolyából az ifjú mint leste:
Tudom-e, hogy küldőd ő vala;
Én leszek vagy senki, — tudta már ez este, -
Életének őrző angyala.
Repültek az évek, azóta a fákról
Tizszer hullt le a hervadt levél.
S mi bucsúzunk már a tünő ifjúságtól,
Te is rom vagy, csak emléked él.
Porladj itt virágom néma rejtekedben,
Az a két szív rég együtt dobog;
S a feledés fátyla rád csak akkor lebben,
Ha majd égő fáklyánk ellobog…

Baróti Szabó Dávid: Vak szerelem

Bódi nagyon szeret; és kicsodát? Egy félszemű Sárát.
Sárának vagyon egy, – Bódinak egy szeme sincs.

Gyulai Pál: Virágnak mondanálak…

Virágnak mondanálak,
A rózsa, liliom,
Mint egy tőnek virági
Virúlnak arcodon.
De a virág nem érez,
Ne légy virág nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Csillagnak mondanálak,
Mely est koránya lett,
Virasztva édes álom
S édesb titok felett.
A csillagfény hideg fény,
Ne légy csillag nekem . . .
Maradj kedves leánynak,
S légy hű szerelmesem!
 
Hajnalnak mondanálak,
Mely hogyha felköszönt,
Ég és föld mosolyogva
Ürömkönyűket önt.

Komócsy József: Csók

         Hárfa mellett ciklusból

Édesebb a csók a bornál,
Részegítőbb mámora;
Bort iszunk halotti tornál,
Szerelem a szív bora.

Jöjj ölembe, részegíts meg,
Oh, én édes angyalom!
Hogyha csókjaid hevítnek:
Édesebben zeng dalom.

Mindent tudni s elfeledni
Oh, csak egy csókban lehet!
Halld, a szellők csókja zengi,
Hogy már itt a kikelet!

Jöjj, borulj rám, fedezzen be
Fürid selyemsátora;
Csókold ajkam, hogy szívembe
Szálljon az üdv mámora.

Oh, a csók legédesebb dal!
Két égő szív hangja az,
Elzengve két forró ajkkal:
Hogy szívünkben a tavasz!

Rajka Teréz: A szerelem

Ha érettem gyúlna lángra
Hő szerelmed szikrája,
Föléledne boldogságom
Hervadó rózsája.

Messze tűnne keblemből a
Bú, e fagyos néma tél;
Reményemnek kopasz fáján
Díszelegne zöld levél.

Visszatérne örömimnek
Elvándorolt madara;
Kéjgyönyörrel zengedezve
Ágról ágra szállana.

Ott ragyogna az a csillag,
A rám derült kék egen;
Az a csillag, melynek neve
Boldogító szerelem.

Verseghy Ferenc: Lilla

Míg repdes enyelegve az alkonyi szél,
S csókjára megrezzen a rózsalevél:
Sír Lilla, s az érre leszögzi szemét
Mely zúgva gyorsítja előre vizét.

«Ah! így fut előlem az édes öröm,
Azóta hogy búmat elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Phyllisnek eladta örökre kezét.»

Ezt mondja zokogva, s egy dombra ledűl
Hol szíve a szótlan keservre hevül.
Óh lányka! mit bánod a csalfa kezét?
Nem férfi az, ki megszegte hitét.

Vecsey Sándor: Három a tánc…

Három a tánc! Mindig az volt Pest-Budán,
Jaj beh szépen járja ez a kis leány!
Mint a rózsát, ha a szellő lengeti –
Táncr4a termett kis lábait úgy szedi.

Tél az idő, hordja a szél a havat,
Elröpítik ezt a kis lányt maholnap;
Ha röpítik, nem volna baj magába,
Csak ne fájna majd annyi szív utána.

Arany János: Ó torony

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Mégsem olyan nevezetes már most,
Mint mikor volt szabad hajdúfészek
Benne lakván háromszáz vitézek.

Csonka torony nyúlik a felhőbe,
Rajta pihen a nap lemenőbe’:
Rá-ráveti visszanéző fényét,
Mintha látnám ős apáim vérét.

Vérpirosan mért néz vissza a nap?
Azt jelenti rút idő lesz holnap?
Oh, Istenem, hiszen lég bőven
Volt már részünk zimankós időben!

Ha csak itt is, e hitvány zugolyban,
Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
Azt mondották hazájokat védik,
Azt hívék, úgy áll fenn örökkétig.

Rajka Teréz költő

Nagyon keveset tudunk az 1843-ban Kolozsvárott született Rajka Terézről, például születésnapjának pontos dátumát sem. Bemutatására azért került mégis sor, hisz ennek a korszakban kevés nő írt [előtte Szendrey Júlia, utána Czóbel Minka] fellelhető és kiadott verseket Magyarországon. Warga Lajos sárospataki hittanárhoz ment férjhez 25 évesen 1868-ban. Házasságukból gyermek nem született, kérdéses az is, hogy mennyire volt boldog, mert az otthon maradottakhoz írt verse nem egy boldog és szerelmes fiatalasszonyt mutat.

Rokonaimnak emlékül

  – Marosvásárhelyt –

Hova régen vágytam, s hol régóta varnak,
Végre megérkeztem szeretteim körébe;
Kicsinyje es nagyja ölelő kart tarnak.
Melyiknek boruljak hamarabb ölébe ?
Egyformán szeretnek, választásom sincsen . . .
Mindeniket rendre áldja meg az Isten!
Ha bú hervasztana oromim virágát,
S a rossz kedv telétől lenne szívem fagyva:
Tavaszra derítené életem világát
Hő szereteteknek melegítő napja.

Rajka Teréz: Az erdélyi havasok közt, Életem, Halvány csillag, Hazám lyányaihoz, Költészet és szerelem

Rajka Teréz:

Az erdélyi havasok közt

Itt bevezetőül egy virágos tájék,
Kevés fa van rajta, hiányzik az árnyék;
Mint mosolygó lányka, derült tiszta képe,
Két sötétlő hegy, mint két haragos néne
Veszi közbe, míg ő nem is figyel rája,
Hiszen hű kedvese, a kis patak árja
Lábainál suttog s pajzánkodik néha,
Gyönyörűség nézni, miként foly a tréfa:
Ő virágot hullat csevegő vizébe
Ez csókkal borítva tűzi kebelére.
Ezredévek óta tart szerelmük lánca,
Miért nem kelhetnek lakodalmi táncra?

De hatoljon beljebb, ott van még a nagyja,
A művész teremtő remekei rakva,
Tömött hegysoroknak borongó tetői,
Isten létének büszke hirdetői.
Barna mohos sziklák, mint megannyi bánat,
Tán a könnyező ég kebeléből támadt?
Lerohanó vízár tompa zuhogása,
Azt gondolom, lelkem fájó zokogása,
Itt egy rémes hegycsúcs kopár oldalával
Dacol az időnek ádáz viharával,
Csak itt ott leng egy-egy sovány cserje lombja,
E részben az Úrnak kevés volt a gondja.

Ady Endre: Móricz Zsigmond

/És egy kötet elbeszélés. A címe: „Hét krajcár”. A „Nyugat” kiadása./

    "És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szívből felbuggyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elő: úgy, úgy bólogatva. Harc?... Minek a?... Csönd!...! Csönd! Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két sánta lábon megmászni? ...Hej, Uramisten, Uramisten!" Kik ezek? A nagytiszteletű esperes úr s öreg társa, Márkus, a vén, gethes harangozó, készülvén a halálra s istenes emberekhez illően, elnyelik azt a cifra káromkodást, amit ez a nyomorúságos, földi élet megérdemel. Valahol a Tiszaháton látta őket Móricz Zsigmond avagy a Nyírben, az Érmelléken, a Berettyó völgyben, valahol, jó helyen. Kik ezek? Az esperes úr ezelőtt negyven évvel szénior volt bizonnyal a debreceni kollégiumban, szép, daliás szolgalegénye az Úrnak, szerette a szép lányt s a jó bort. Márkus pedig arra termett egy nagy magyar faluban, jó eklézsiában, hogy harangszóval lássa el negyvenöt évig az Istent, a papot és a falut. Hetvenkednek már mind a ketten, azaz a hetvenedik év felé sietnek s ha olyan szerencséjük lesz, oda is érnek. S hiába voltak az Úr szolgálatában, pipázó, bölcs, alig élő emberek, ők is csak ide lyukadnak ki. Így se jó, úgyse jó, sehogy se jó, veszekedett bál ez az élet. Hát mit csináljunk? "Harc? Minek a? Csönd!... Csönd!... Hej, Uramisten, Uramisten."

Ady Endre: A cigány vonójával

Móricz Zsigmondnak, akit már
nem is tudok jobban szeretni.
 
Vadászgatnak múltamban a gondok:
Ki szoknyákért futkostam bolondot?
Megérte vagy meg nem érte?:
Késő van már, mit bágyasszak érte.
 
Minden elmúlt bolondságom drága,
Magam csúfja, magam bolondsága:
Nem maradtam szeretetlen
S ha szerettem, magamat szerettem.
 
Most vagyok csak szomorúan, furcsán,
Régi-régi bolondságok multán:
Szép eszem ha mostan elmén,
Istenem, be meg nem érdemelném.
 

Babits Mihály: A gyémántszóró asszony

Móricz Zsigmondnak

Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre,
vetni amaz őrült asszony útjai elébe:
kit tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége.
 
Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták tőle legjobb otthonát.
 
S azt se tudja már, hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.
 
S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széjjel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.
 

Juhász Gyula: Móricz Zsigmondnak

Minden szavadban a termő magyar nyár
Aranya csillog s magyar ősz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.
 
A századok rád vártak és te jöttél
Döngő léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bőség,
Hogy homlokunkról száz felhőt elűzz!
 
És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!
 

Móricz Zsigmond: Magyar fa

A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
a hódoló szemek fejszét meredeznek,
a szavazó szájak pereatot üvöltenek.
 
Magyarságom életalmájáról,
le akarják hámozni a magyart.
 
Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
minél mélyebbre juttok, annál almább:
a legmélyén, a kis barna magban,
az egész terebély almafa ott van s
ágadzik, bogadzik, leveledzik s
gyümölcsöz nektek.
 

Agyagfalvi Hegyi István, költő, író, törvényszéki tanácselnök

Agyagfalvi Hegyi István költő 1886 július 1-én a Nagy-Küküllő jobbpartján, az egykori Udvarhely vármegyei[ma Hargita megye] Betfalván. Székelyföld klasszikus részére lépünk itt, mely a titokteljes múltnak több emlékeit mutatja fel, hol szükséges egy kevéssé megállapodnunk, hogy szemlét tartsunk azon itt levő számos maradványokon, melyeket soha senki nemcsak hogy meg nem vizsgált, de még fel sem említett, noha az itt lakó székelység ősi nyomait hordozzák. A székely nép hite szerint Attila népének keze alkotása ez a sok-sok emlék. Mindez a legszebb természetes pompában váltakozva, minden szénvegyületben a sötétzöldtől, indigókéktől az elmosódó violaszínig, s az éggel összeolvadó azúrkékig. E nagyszerű havas keretben körbepillantva pedig felötlik ez a gyönyörű tér, Háromszéknek virágos és délibábos rónája, Erdély áldásos Kánaánja, az a hely, hol százezernél több ember és pedig az emberiség, a magyar nemzet egyik gyöngye, a székelység lakik.

Agyagfalvi Hegyi István: Az Idő, Feltámadunk, Nyugatról virrad?, Óda a felkelő naphoz, Üzenet Párisba

Agyagfalvi Hegyi István:

Az Idő

Előtte az elnyúló végtelenség
és Ő a végtelenség vándora.
Egy láthatatlan ujj mutatja útját,
előre csak, mert örök, nagy parancsra
visszafordulni nem szabad már soha!

Úttalan utak bozótján tör keresztül
s kövek között csillagos csúcsra törtet,
ahonnan jött s amerre majd leszáll:
ködfátyolos, hallgató, hosszú völgyek.

Most ott pihen a holdezüstös sziklán
s a csillagoknak szerelmébe fürdik.
Maradna, ámde hallhatatlan hangok
indulót fújnak s új völgyekbe küldik.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon

Egy vén révésznek ócska csónakán
Ült hat tudós. És azt beszélgeték,
Hogy nincsen Isten, és hogy hisz a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén: No lám,
Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– »Jaj Istenem!« - kiáltott mind a hat.

Juhász Gyula: Móra Ferencnek

Mint akit a sors ittfelejtett,
Úgy járom én a furcsa kertet,
Amely életnek hívatik,
Keresek benne valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával
Mint rég, megint elandalít.

Mi nem búcsúztunk el soha,
Két meghitt, régi cimbora,
Ki együtt harcolt, álmodott.
Kiket, mint minden álmodót
Sokszor fölébresztett az élet,
Mikor vetésük semmivé lett.

Lendvai István: Éjszakák

1.
Egy éjjel elbolyongtam,
a sárga Hold kísért,
egy éjjel elbolyongtam, —
már nem tudom: miért.
A sárga Hold be szép volt,
az erdő halovány,
s a csillagok tünődtek
egy árva fuvolán.
Az erdő halovány volt,
a sárga Hold kísért, —
én édesen zokogtam
már nem tudom: kiért.

2.
Visszaút az álomút,
Holdja véres, Holdja rút:
vérszínű és kapzsi pók.

Nagy Méda: Még a porba rótt lépés is …

Miként a dolgok létezésükkel dicsérnek
én csöndes életemmel és szavaimmal.
Bár tudom: a fű halovány zöldje,
    a jegenye kinyúlt dereka,
a lepke könnyed tánca, a tulipán égő vöröse
    és a liliom holt fehére,
több dicséret neked, mert formájában tökéletes.
    Kezed hibátlan alkotását dicséri a bogár is
vagy a zajtalanul tovacsúszó kígyó,
    a felhő elsodort hóköpenye,
a szellő mozgása, a hegy hallgatása,
    a gyereknevetés, a falra kúszott fény,
még a porba rótt lépés is, melyet
    az omló anyag betemet,
tökéletesebben dicsér, tudom, mint merev szavaim.

Mégis, ne vesd el őket, inkább a tenyeredre vedd,
melengesd, mint fészek a hazatérő madarat,
mert egyre fejlődve, nőve, általad és benned
akar tökéletesebb lenni, Isten.

Vályi Nagy Géza: Debreceni Nagyerdőben vele együtt…

                       – megzenésítve –

Debreceni Nagyerdőben veled együtt jártam,
Minden öreg tölgyfa alatt boldogan megálltam,
Forró vággyal, boldogsággal öleltelek által, -
Tele volt az egész erdő gerlekacagással.

Debreceni Nagyerdőben egyedül bolyongok,
Rám peregnek a hervadó, sárguló falombok.
Könnyes szemmel kérdezgetem: merre jársz most mással,
Tele van az egész erdő gerlezokogással.

Zempléni Árpád: Lavotta szerelme

– Részlet „Lavotta hegedül” c. költeményből –

Éltem gyöngysora, édes angyalom,
Él szívemben, él ama régi fájdalom.
Álmom te maradsz, álnok délibáb,
Itt lebegsz, hitegetsz,
Csalsz tovább, tovább.
Szőke kis lány, arany alma,
Megszerettelek;
Nincs a sorsnak oly hatalma,
Hogy feledjelek!
Tisza vizét, Duna vizét
Kis kezeddel könnyebb szerrel
Kimerítheted,
Mint szerelmemet!

Ady Endre: A paraszt nyár

Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A nyár, a lomha Nyár.

Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogok a Nyár fiai,
Az erős emberek.

Boldog, ki mindig újrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.

A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.

Fáy Ferenc: Nyári tó csillagokkal

…az csillagfény… s ez lámpák lángja itt…
– a tó mellém pár rozsdás, földi rendjel –.
Fekszünk a parton s csendünk megtelik
rubin szavakkal, síkos félelemmel.

Hajó sikolt. A hang velünk marad
és kézenfogja vágyunk nyurga árnyát;
s a mély-vizek közt surranó halak
rejtik iszapba perceink halálát.

Lábunk előtt egy pitypang üszke kap
nagy, sárga lángra s ballag lent, a fűben.
Mit szólhatnék? A rádnyíló nyarat
hogy’ mondhatnám el ennél egyszerűbben?

Kosztolányi Dezső: A nyár

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.
 
Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.
 
S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.
 
Zokogva már hűlő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...
 
                          1904

Petőfi Sándor: Meleg dél van…

Meleg dél van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen,
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.
 
Két lyány gyűjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hej de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrence.
 
Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.
 
          Beregszász, 1847. július 12.

Radnóti Miklós: Július

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

1940

Benedek Elek: A Balaton partján

Balatoni halászlegény,
Egésznap halászgat szegény.
Hálót hányszor kiemeli,
Százszor üres, egyszer teli.

Hej, hogyha ez rajtam állna,
A szerencse hozzá szállna:
Hálót hányszor kiemelne,
Hallal mindég tele lenne.

Borsi Darázs József: Badacsonyi nyárfák alatt

Hajdanvolt őszi, mustszagú esték.
Midőn mámoros csillagok lesték
Az elrejtőző páros árnyakat
Ti juttok ez alkonynál eszembe
S a nyárfák rám hajló, hűs levele
Mintha vállamra tűzne szárnyakat.

Az emlékezés térein szállok
S a tegnapot, a köddé vált álmot
Valóságként érzem, szinte élem!
Aranyos tarisznyát akaszt a múlt
A koldus nyakába, pedig avult
Bugyorral jártam akkor e réten.

Fekete fák mások dús szőlejét
Vigyázták! S ha leszállt már a setét
Felleg ült az égen s a szívemen.
Valami azt súgja: még megérem
És egyszer majd ezen a vidéken
Leszek más is, mint jött-ment idegen.

Kerek tarisznyámban lesz szép cipó,
Bor, szalonna, sok más minden, mi jó!
És dalolva megyek a hegy felé –
Kaszámon a kelő Nap fénye ég
S a jószagú, kakukkfüves nagy rét
Odafekszik majd a lábam elé.

                      1943

Gyurkovics Tibor: Lugas Keszthelyen

Tompa, kisvárosi este.
Keserű fény.
Nem így gondoltam
én.

Leüllepedtek a nap szemcséi,
mint az iszap.
Megvárom, amíg fölszáll,
ami igaz.

                  *

Rárakódott a székekre
az este.
Mellemre a bánat
rá van tekeredve.

Madonna jön.
Miért ne jönne.
Otthon rendben a ház,
a kölke.

Harsányi Lajos: A Tihanyi visszhang

Fáradtan és gyötörten
Vetődtem el Tihanyba.
Ó jaj, ha a visszhang is
Mint szívem: már – kihagyna!

Megkérdeztem borúsan:
Lehet-e élni így?
Ő halkan mondta: - higgy!

Nem jobb-e e rossz korból
Elmenni, hogy ne élj?
Ő ráfelelt: - remélj!

Élet ez, hol a baj
S a kín ezerszeres?
Ő mennydörgött: - szeress!

Köszönet néked, visszhang
A röpke szavakért,
A béke szép galambja
Szívembe hazatért.

                1943

Sinka István: Csokonai így írta volna

Tihanynál

Az ég alatt néha
délben és a fényben kinn fekszem itt
Tihanynál a köveken
és dalolok a halaknak
és a virágoknak elmesélem, hogy a zord hegyek
levegője már halálszagú
s hogy már
nem
építek a tó felett se aranyhidat,
csak összerakom még
szép magyar ravatalom
s a tetejére hullok mint dombba a villám…
Ma még: rímek
és vágyak fia vagyok.
Estére: fehér a palástom – besző a hold.
S reggel: millió csengő – hull a harmat, s én: meghalok ó, Lillám.

                                             1935

Kató

Magyar népköltés

«Sok jó estét, Kató fiam!»
«Adjon Isten, szívem uram!»

«Magas az ágy, Kató fiam.»
«Fölvetettem, szívem uram.»

«Mozog az ágy, Kató fiam.»
«Egér van benn, szívem uram.»

Elvágta a Kató nyakát,
Árván hagyta Jancsi fiát.

Mátyás király és a tanító

– Nógrádi népmonda nyomán –

Mikor Mátyás király uralkodott, tudjuk, hogy járta az országot. Egyik este bekerült egy faluba. Bemegy a kocsmába, s ott érdeklődik, hogy hol kaphatna ő szállást egy kicsit olyan jobb helyen.

    Azt mondja a kocsmáros:

    - Hát itt csak egyedül a tanító van, nagy családdal, szegény ember, de nagyon jószívű. Próbálja meg, hátha adna szállást.

    Elmegy Mátyás király a tanítóhoz, szívesen is fogadja, és megígéri neki a szállást is. Kérdi a tanító, hogy nem éhes-e.

    Mire Mátyás azt mondja:

    - Hát bizony nem vagyok jóllakva!

    Akkor a tanító engedelmet kér, hogy egy kis időre kimehessen. Elszalad a kocsmába, vesz keserű túrót, kolbászt, paprikás szalonnát és egy kis puha kenyeret. Azzal megy vissza, tányérra rakja, egy kis savanyúságot is tesz mellé, viszi be a vendégnek. Ők ketten hozzáfognak a vacsorához, jól befalatoznak. Vacsora után elbeszélgetnek egy kicsit a község sorsáról, a gyenge tanítói fizetésről, aztán pihenőre térnek.

    Mátyás korán szokott kelni. A legelső útja a kocsmába vezetett. Ahogy ott szétnéz, látja, a söntés oldalán a kántor kabátja felakasztva, ami este rajta volt, mikor ő odaérkezett. Kérdezi Mátyás a kocsmárost, hogy nem eladó-e a kabát.

Ásguthy Erzsébet: A sánta ördögöcske

Hol volt, hol nem volt, hegyeken túl, vizeken túl, mélyen bent a föld gyomrában, a pokol tornácának kapuin belül volt egy szer egy kis ördögöcske.

    Fürge, gonosz kis ördög volt ez. Még hozzá sánta is volt, ami az ördögöknél igen kiváló fajnak a jele.

    Naphosszat fel-alá szaladgált a poklok folyosóin, rendetlenkedett, garázdálkodott, szóval, mint ördög nagyon jól viselkedett. Bosszantotta a pokolra került lelkeket, ahogy csak tehette. Ha szomjasak voltak a nagy melegtől, eldugta előlük a vezet; amikor mozdulatlanul kellett állniok, szárnyatlan legyeket dugdosott a fülükbe és szalmaszállal csiklandozta az orrukat. Ha éhesek voltak, étel helyett paprikát és sót szórt a nyelvükre. Hogy ne tudjanak aludni, hosszú hegyes fogpiszkálóval támasztotta fel a szempillájukat s nekik mindezt tűrni kellett, hogy megszenvedjenek az életükben elkövetett rosszaságokért.

    Nagyon leleményes volt a sánta ördögöcske a különböző kínzások kitalálásában, s a pokol tüzét is mindig igen szorgalmasan élesztgette, nehogy egy percre is kialudjon, vagy gyengébben égjen. Mindez nagy érdemnek számított odalenn, s ezért az ördögök nagymamája, aki a háztartást vezette a pokolban, elhatározta, hogy meg fogja jutalmazni az ördögöcskét. Maga elé hívatta hát és így szólt:

    - Kedves fiókám! Miután eddig mindig jól viselkedtél idelenn, megjutalmazlak érte s adok neked egy heti szabadságot. Tehetsz vele, ami jól esik, s ott töltheted, ahol akarod.

    - Jaj öreganyám, de jó lesz, de jó lesz! – sivalkodott a kis ördög s örömében nagyobb vágott egy csomó csalánnal az egyik szenet lapátoló bűnös hátára. – Csak azt engedd meg nekem, hogy azt az egy hetet odakinn tölthessem a földön. Mát az összes bátyáim fellátogattak az emberekhez, csak én nem láttam még, milyen fölöttünk a világ.

Herczeg Ferenc: Az avatott ember

Fénypont csillámlik a nagy sötétségben… Csillag, vagy pásztortűz? Inkább pásztortűz. Egy öreg nyárfa tövében ég, a Tisza partján.

    A tűz mellett fekszik Kuruc Botka Péter, a fürtös subájába takarózva. Ő a gróf Károlyi Sándor uraság számadó gulyása. Nem alszik, hanem pipázva nézi az izzó zsarátnokot. Ha felcsap a láng, akkor látni a régi sebforradást, amelyik a jobb vakszemétől az álláig húzódik. A vágást még    

    Krems alatt szerezte az öreg, amikor Béri Balogh Ádám huszárjaival járta Ausztriát.

    Szapora lódobogás közeledett. Botka fel se nézett; nem volt kíváncsi természete. Egy cifraszűrös legény ugrott le a nyeregből. Leszedte pejkójáról a nyerget és szerszámot, tenyerével rácsapott a ló farára és békó nélkül nekieresztette a buja fűtengernek.

    Betyárféle ember lehetett, balta volt a kezében, mordály és hosszú török kés a tüszőjében. Több ilyesféle járta a pusztákat, amióta megint kötéllel fogták a katonákat.

    Valamit morgott, ami köszönés is lehetett, aztán maga is odaheveredett a tűz mellé. Később szó nélkül fapalackot nyújtott az öreg felé. Az nagyot húzott belőle és visszaadta, miközben ő is morgott valamit. A palackban volt az árenda az éjjeli fekvőhelyért.

    Jóideig egyikük sem beszélt. Nem kedvelik a pusztán a fecsegő embert. Végül mégis megszólalt a cifraszűrös:

    - Azt beszélik a nagykunok, hogy meghalt Rákóczi.

Makkai Sándor: A cirkusz

Nyolcéves voltak és a szülővárosomban csak két nagy dolog volt: a kálvinista torony és a kollégium. Minden ezek körül forgott. Nem csoda tehát, ha a cirkusz megjelenése alapjában rázta meg az életemet. Már maga a bevonulás örökre felejthetetlen marad. Pirosruhás lovasok vezették be a menetet trombitálva. Mögöttük egy valódi elefánt lépkedett, a hátán sátorka volt és benne két majom, amelyek folyton grimászkodtak. Hát még a cirkusz felépítése! Éppen a házunk előtti téren állították föl, olyan gyorsan és csodálatosan, hogy szinte hihetetlen. Hatalmas alkotmány volt, én legalább sohse láttam különbet, a köröndje fölött legkevesebb nyolc sor padot vertek s a fedőponyvát akkora árbocra húzták föl, hogy szédültem, ha a tetejére néztem. A cirkuszt egy átjáró kötötte össze a deszkából vert istállóval. Hát az az istálló!… Én azt hiszem, húsz gyönyörű ló is volt benne, a legszebbet Gidránnak hívták, fehér volt a farka a földig ért. Ahogy beszélek róla, ma is érzem a paripák pompás illatát.

    Azok a hetek, amiket a cirkusz nálunk töltött, életem első nagy válságát hozták magukkal. Először is súlyos összeütközést teremtettek az édesanyám és közöttem, mert a napnak minden lehetséges percét a cirkusz körüli csavargás foglalta le s a házi-rend fölborult. Másodszor, mert szó sem lehetett semmiféle tanulásról. Ami volt a fejemben, az mind elpárolgott, aminek bele kellett volna költöznie, az mind kívül rekedt, mert az egész területet az utolsó zugocskáig varázslatos hatalma alá hajtotta Jenő úr, a műlovar, Johanna kisasszony, a műlovarnő, Maxi, a bohóc és főképpen és mindenekfelett Pepita kisasszony, a nálam alig idősebb csodalény, úgyis mint trapézművész, úgyis mint a kutyák és majmok megfoghatatlan hatalmú idomítója. Emiatt az iskolában, mint egy hullócsillag zuhantam alá szemkápráztató gyorsasággal az első tanuló zenitjéről az utolsó padban kuksoló Buffa Zsiga nadirjáig, aki még hozzá cigányfiú is volt. A zuhanás még hagyján! De a tanító úr rettenetes ember volt, lilaszínű biborcsókok gyúltak ki az arcán, ezúttal a haragtól és nemcsak a szesztől.

Dsida Jenő: Oly kedves, tiszta, szép vagy...

Oly kedves, tiszta, szép vagy,
Mint egy fehér virág,
De hogy szívem ne fájna,
Nem bírok nézni rád.
 
Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.

Enyingi Sándor: Neved

A Te neved is mint annyi más
egy puszta szó csak. Nekem varázs.
Betűje mind szerelmes ihlet,
mégis gyakran felékesítlek

szebb nevekkel. Angyalomnak és
Királynőmnek hívlak s mily kevés
ez, csak annyi mint a szürke por
a csillogó drágakőn. S mikor

egyedül vagyunk, két hallgatag
szív – arcod, hajad s az ajkadat
tágranyílt szemekkel bámulom. –
Ó, hogy hívjalak? … nem is tudom.

                        1939

Gyóni Géza: Gyűlölet – szeretet

Gyűlöltem igen – szerettem jobban
Fiatal, vétkes, édes koromban –
Gyűlöltek engem, szerettek engem –
Azt kinevettem –
S csupa szeretet maradt szívemben.

                     1906

Nagy László: Szerelem, csonttörő élet

Csillagdobáló szemeink
iszonyúan beszakadtak.
Szelíden s dologtalanul
susogunk puszta falaknak.
Túlságosan is jók vagyunk:
félünk a végső hazától,
végetnemérő homálytól,
ahol csak a nyüvek laknak.

Zaklatott, zsúfolt fejünknél
váza áll, virágszál bókol,
tündéri bibe-csipesszel
gyötrelemnek mélyire csókol.
Most orvosodnak, virágnak,
vallhatsz haramia, költő,
s te is, ki rózsákra lőttél
pisztolyoddal passzióból!

Pósa Lajosné: Ha sugárból…

Ha sugárból, rózsaszálból
Vón az írópennám,
A szívembe, szerelmembe
Belé mártogatnám.
S úgy szállanék föl az égre,
A kék ég boltjára,
Hogy felírjam rózsám nevét
Lángbetűvel rája.

Hadd ragyogna, mint a csillag,
Esti rezgő fénnyel,
Hadd lenne az egész égbolt
Tele a nevével.
Repülj lelkem, te kis levél,
Szállj a galambomhoz.
Borulj rája szerelemmel,
Ő is majd elhalmoz.

Mondd meg néki, hogy ami szép,
Jó van a világon,
Kísérgesse az utain
Fehér galambszárnyon.
Mondd, hogy Istent arra kérem,
Ölyv, vihar ne tépje.
Ne szórja szét egy kelyhét se
A kavargó szélbe.

Azt is súgd meg, ha rám gondol,
Öleljen át lágyan!
Engem lásson a hófehér
Piros rózsaszálban.
De legfőképp azt bízzad rá,
Soha ne feledjen,
Sem a dalban, sem a borban,
Sem a szerelemben!

                                     1919

Gyulai Pál: Külföldön

Jaj mit hallok, magyar nótát, Istenem!
Könnybe borul, könnybe lábad a szemem.
Nem hallottam a mióta bujdosom,
A mióta idegen föld a honom.
 
Beh szomorú, beh jól esik, Istenem!
Úgy elbúsul, úgy megkönnyűl a szivem
Újra enyém minden, amit szerettem,
Elsiratom újra, amit vesztettem.
 
Sírva vigad szegény magyar bujában,
Éljen otthon vagy idegen hazában,
Sírva vigad, míg világ ily sorja tart . . .
Szánd meg, Isten, szánd meg immár a magyart .
 
                               1856

Toldalaghy Pál: Nagyváradi emlékek

    A ház

Kéménye füstöl. Tárt kapu
fogad és meg se bámul.
Nem kérdezi: e szűk hasú,
kopott ruhás, sovány úr,
ki volna? Ismerősen int
s a szél behúz utánam.
Itt volnék hűtlen ház megint,
koldus-barát csuhában.

Megcsap a bor nehéz szaga,
mit a pincénk kapzsin őriz.
Tíz évig tartó éjszaka
lapul a kontos kőris
borzas hajában és kutyám
kezembe fúrja orrát.
A levegőn a délután,
arany parázsa forr át.

Pörög a szárnyas kút-kerék.
Vízét a csend meríti.
Tárt ablakon a szép cseléd,
a szép Maris tekint ki.
Dúdolva várja kedvesét.
Nagy Kőmíves Ferencet
s a háztetőn kis fecske kék,
ezüstös árnya reszket.

Dús délután. Gesztenyefák,
csillagvirága párol
hűs illatot. A kerten át,
kísérve holt fiától,
anyám jön. Arca, mint a vaj
s elbúsult számra csókol.
A hajdanában szőke haj,
már hófehér a gondtól.

Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író

Egy ősi nemesi család sarja volt [bilkei] Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író, parlamenti képviselő   [*Tiszafüred, Heves vármegye 1864. június 16.] , az első okiratban említett felmenője az a Lipcsey Szaniszló, aki ez írás szerint 1463-ban Hunyadi Mátyás kedvelt embere. Apja, Lipcsey Péter Tiszafüred főbírája, majd alispánja volt, s mint köztiszteletnek örvendő egri közjegyző halt meg. Lipcsey Ádám személyét elsődlegesen nem irodalmi vagy költői tevékenysége miatt mutatjuk be, bár számos novellát, verset és költői elbeszélést írt. Hanem, hogy rávilágítsunk arra, közismert vicclapszerkesztőként, epével töltött pennájú újságíróként milyen nagy hatással volt a parlamenti politikacsinálás boszorkánykonyhájára, akárcsak a Szózat havilapban szintén bemutatott Bartók Lajos. A visszaemlékezések szerint művelt, okos és érdeklődő, de e mellet kolerikus, igen „nehéz ember” volt. Vélhetőleg génjeiben hordozta nemes őseinek több évszázados harcos és erőszakos természetét, neve kezdetben romantikus hangvételű verseivel és gyakran szatirikus, durva hangvételű újságcikkeivel vált ismertté, azonban néha lírájában sem tudta önmagát megtagadni.

Éhomra

Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.

Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.

Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.

Lipcsey Ádám: Áloműzés, A páston, Stella Maris

Lipcsey Ádám:

A páston

Apró diákgyerekek,
Kint labdáztunk a páston.
Libuskákat legeltetett
Kis szöszke libapásztor.

Csitri, befont haja len,
A szeme kékes szürke.
A lábacskája meztelen,
Paraszti anya szülte.

Hogy is vetnék rá én ügyet,
A rangos diák-úrfi?
A vér még nem bontott rügyet,
Csak a játék-kedv űz ki.

A libapásztor babonás
Vonzással tarta hozzánk,
A merre tért a rohanás,
Libácskáival ott járt.

Valamelyik vásott kölyök
Elunta a szomszédkát.
– Megállj csak, most majd én ütök,
Csinálok egy jó tréfát.

És szállt a labda, kirepül,
Halk sikoly jelzi: talált.
A lányka roskad, elterül,
Arcán sejtem a halált.