József Attila: Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott túzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyúként,
Szomorúbb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vízen büszkébben ússzál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Szíriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak újabb csodára!

                            1923. máj. 18.

Mentes Mihály: Pünkösdhétfőn

Egy darab ég ragyog az ablakomba,
Kék és felhőtelen.
A szívemet felhőbe fátyolozza
Borongós sejtelem.

Jó volna tüzes nyelveket csodálni,
Ahogy ránk hullanak.
Már délután van. Megint csoda nélkül
Hull sírjába a nap?

A székesegyház tarka sokasága
Cikáz szemem előtt.
Igaz-e, hogy a Tűz, a Láng, a Lélek
Ma a lelkünkbe jött?

Igaz-e, hogy megfényesült a lelkük,
Szemük kék égbe lát
S megtárul lassan-lassan a hitüknek
A szebb, igaz világ?

Szabolcska Mihály: Piros pünkösd napján

Piros pünkösd napján,
Szép, suhanó szárnyon:
Szállj át „fehér galamb”,
Szentlélek galambja,
Az egész világon.
Béke legyen szárnyad
Mindenik csapása,
Hogy szív, ha hitetlen,
Lélek, békületlen:
– Legyen békessége,
Legyen gyógyulása!

Piros pünkösd napján,
Mennyei jelképen,
Óh égi „tüzes nyelv”,
Gyulladj ki felettünk,
S zendülj meg a légben.
Hirdesd ki még egyszer
Világ hallatára:
Hogy az Eszme ellen,
A szeretet ellen
Hasztalan a világ
Minden Golgotája!

Babits Mihály: Ritmus a könyvről

             A magyar Könyv ünnepére

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Gyóni Géza: Új könyvem fölé hajolva

Tetszünk-e majd, szomorú múzsám,
Olyan mindegy ma már:
Hogy a piacnak gúnyos nevetése
Vagy borostyánja vár,
Olyan mindegy ma már.

Mi a dalért mindent odaadtunk,
Amit az élet ígért.
Mi a dalért sár-sírba dobtuk
A dús cselédi bért,
Amit az élet ígért.

Minket a dalért szomorúság
Halottasinge övez,
S fejet hajtunk már, mikor a piac
Koszorúz, vagy kövez;
Koszorúz, vagy kövez.   

                                      1914

Szathmáry István: A magyar könyv

Attila kardja szent örökség,
Évszázadok dicső sora:
Vívtunk tatárral és törökkel
S voltunk az Isten ostora.
E drága föld mártírok sírja,
Szabadságért, jogért csatáztunk…
Bús papjainkban így vigasztal
A magyar könyv, tudós barátunk.

A könyv a szellem hősi kardja,
Nézzétek Mátyás udvarát.
Tudósok, költők pantheonja/1/,
Mely ránk vetíti sugarát.
Hatalma, kincse porba omlott,
De ha ódon Corvinát/2/ látunk,
Szívünk dobog a büszkeségtől:
A magyar könyv dicső barátunk.

Czóbel Minka: Szent Ivánnap

Szép liliomos virágok
Fehér lelkű boszorkányok
Mind elszálltak a holdfénybe
Szent Ivánnap éjjelére.

Fehér fátyol tova lebben
Sebesebben sebesebben.
Fehér fátylát mind felkapja
Rajta csillog fű harmatja.

Harmatos kert, lombos árnyak,
Benne liliomok állnak.
Nyírott lombfalú bokorban
Két fehérlő hosszú sorban.

Minden liliom virágba
Zöldes fénybogárkák lángja,
Mert csókját reá lehelte
Boszorkányok csillaglelke.

Károlyi Amy: A kalász szedő

A kalász szedő jár így aratás után, összeszedi
az otthagyottat, az ott feledtet, a lehullottat.
Ebből sül a szegények kenyere.

Elhullott mondataid összegereblyézem. Különben
árokba, kútba, gödörbe kerülnének.
       Itt fényeskednek asztalodon.

Pakocs Károly: A búza himnusza

Áldott a föld, amelybe eltemetnek,
ó búzamező, az őszi magvetők.
Áldott a vas, mely lágyra veti ágyad.
Áldott az ég, mely szoptató anyádnak
szent emlejébe küld tejül esőt.

Áldott a Nap, mely balzsamos kezével
kioldja pólyád és kalászba bont.
Áldott a szél, mely dajkamód simítja
meg homlokod és vígan elmeséli,
hogy fut előled messzire a gond.

Áldott a fürj, mely benned pitypalattyol;
a kis pacsirta, mely dalolva száll
föléd: hogy hálád égre énekelje.
Áldott a kar, mely hajlott soraidban
rendeket kaszál.

Reviczky Gyula: Aratás

Lekonyul a búza feje;
Aratásnak van ideje.
Gazda ember kaszát penget,
Úgy vágja a sűrű rendet.

Hangzik a dal munka közbe,
A kévét így kötik össze,
Sárga kalászt egybehányva,
Mind izzad, de egy se bánja.

Elindulnak nagy szekéren,
Koszorú van közepében,
Aratásnak koszorúja;
Így mennek be a faluba.

Czóbel Minka: Szerelem

[Donna Juanna IX]

Forró nyári délután heves kék ég. Izzó napsugár ömlik szét egy kert felett. A sötét kék vizű tóban hattyúk úsznak, hosszú csillámokat hagyva maguk után.
A pázsit elöntve fehér liliomok, piros szegfűk és tubarózsákkal. Mámorító szédítő illat.
Kelet felől nehéz felhők jönnek, távol mennydörgés hangja, már villámok is láthatók az ég alján.

DONNA JUANNA

Maga is mintegy fényalakká válva, szinte feloszlik a fénybe. A virágok meghajolnak hosszú fehér köntöse szegélye alatt, s ingadozva emelik fel fejeiket léptei után, erősebb, bódítóbb illatot lehelve.

A VIRÁGOK

Illathangon Donna Juannához:

Hozzánk jövél, bűbájod hozva nékünk,
Legszebb, legjobb, öntudatos testvérünk,
Illatunk hangjával köszöntünk téged,
Színünk fényével dicsérjük szépséged.

Jékely Zoltán: Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri dúvad,
jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
csábíts gazdagot és fiatalt!
Kásmir szoknyád, a rózsa-lugast,
ne sodorítsd rám s ne mutogasd:
eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
arcom előtt, jaj, ne harizsáld!

Szád eleven csupa-hús hasíték,
perzsel, ahogy buja száj soha még:
félek a csóktól, nyálkás puha rém,
szörnyű betegség s mit tudom én
mily bonyodalmak tömkelege –
ebből elég volt, rég elegem!
S a combod, a talpad: az inda, a kacs,
undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…

Sajó Sándor: Első szerelem

Tavaszi nap hő sugára,
Rózsabimbó mosolya…
Óh szerelem, első, édes,
Nem feledünk el soha.

Lángra gyújthat évek múltán
Forróbb, mélyebb, második,
De a szívünk, elmerengve
Rólad mindig álmodik.

Sinka István: Fölöttünk örök lomb

Éva öltözködi bűvös ruháját,
s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
S míg a hold rendezi lila szobáját,
galambok álmodnak. Az este éjjül.

Fülembe suttogó őszi kedvesem,
igézve állunk: nincsen sír s halál.
Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
s a szeme, a szeme nagy violasugár.

Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

Weöres Sándor: Játék

       [Lány mondja]

Oda se hallgatok,
behunyom a szemem.
Mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behunyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behunyom a szemem.

Lisznyai Kálmán: Liliom szálakból…

Liliomszálakból
Van vetve ez az ágy
Mint a friss hóharmat
Oly szép, fehér és lágy.

De fehérebb az a
Holt menyasszony rajta,
Hát az a szép lélek,
Melyet elsóhajta?!

Szép fehér lelkét az
Égbe sóhajtotta,
De lelke szerelmét
Itt a földön hagyta.

Itt hagyta énnekem
A szívembe zárva,
Halálom óráján
Elviszem utána.

Gyóni Géza: Budapest

Ezüst ködből már fátyolt vett magára.
Fehér gázlángok, mint a gyöngysorok
Ragyognak rajt s most imádóit várja.
Az öreg Duna meg halkan dudál:
Jertek, jertek, itt mindig áll a bál.
A festettarcú város mosolyog.

Ezer fénycsók tapad az ablakokra,
Kinyújtóznak a palotasorok
És kigyúl már a gyönyör csipkebokra.
...Városhetaira, várj még! Ó, fogadd
Kivert, kirúgott, bús koldusodat!
A kapud előtt régen ácsorog.

Nem ismered már? Pedig hogy szeretted,
Ölelted mámortakaród alatt.
Zsebében akkor, hej, igaz, még csengtek,
Daloltak vígan nótás aranyak.
A szeretőd volt, dalos lovagod
S egy dallal még az adósod maradt.

Ambrus Balázs: Kedves Géza,

olvasom az újságban, hogy életedben némi változás történt: meghaltál. Nem baj, Kedves Géza, a halál nálad nem sokkal jelent többet, mint az orosz fogság; három esztendeje, hogy elmentél innen, alig tudok embert, aki frissen emlékeznék reá, hogy mikor beszélt veled; az űr, amely elválasztott Téged tőlünk, egyre mélyebb, szélesebb lett s most immár a végtelenbe nyúlt. Másrészt a halál korántsem vitt a föld alá, inkább jobban elénk hozta a nevedet s úgy érzem, hogy aki e három év alatt aggódva leste az idők változását, akik a háborút nem majálisnak tekintették, hanem a lét, vagy nem lét kétségei között szorongtak és szomjasan kaptak az írásaid után: azok még több szeretettel s becézéssel gondolnak reád, s akiknek kincstárába, mint egy gyémántot teszik el a Te nevedet. Nem, Te nem haltál meg, a halál nálad csak ideiglenes átmeneti állapot, a három esztendő minden magyarja úgy gondol reád: mint egy emberre, aki a legnehezebb időkben tett bizonyságot a tehetségéről, a férfiasságáról s a magyarságáról.

Tóth Zsigmond: Búcsú Gyóni Gézától

    Magyar dicsőség ragyogó egéről aláhullott üstökös!

    Mélyen megrendülve állok kihűlt tetemed romjai felett. Azért állok itt, hogy elrebegjem bajtársaim: a fogoly magyar tanítók, önkéntesek és a legénység búcsúszavait. A hű bajtársak keserű érzése az én szívemben a szomorú kötelezettség súlya alatt már szaggató fájdalommá egyesülve, elszorítja a szívemet.
    Megrendülve kérdem: miért aludt ki lángoló szellemed…?! Mely rabságunk sötét éjjelén világolt nekünk; mely annyiszor beragyogta a földalatti sötét börtönöket, s a börtönökben vergődő sötét szíveket. Miért szűnt meg nagy szíved dobogása…?! Mely nemcsak átérezte, de enyhítette is a bajtársi nyomort, míg lankadó erőddel másokat támogattál; míg lángoló szellemeddel másoknak világítottál; önmagadat emésztetted meg, mint az égő gyertyaszál.

Valentyik Ferenc: A „Csak egy éjszakára” című Gyóni-költemény születésének története

„Mikor kitört, azt hitte az ember, hogy rögtön elmúlik majd és olybá vesszük századunk és életünk történetében, mint orkánt, mint földrengést, vagy mint tűzkatasztrófát. Mint egy ítéletet, ami tovavonul fölöttünk, mint egy barbár kísértetet, akit elűzünk kétségbeesve magunk közül. […] Óh, nem, itt maradt állapotnak, hadi állapotnak és világ lett belőle, háborús világ.”  – emlékezett a szarajevói merénylet második évfordulóján 1914 őszére, a kijózanodás időszakára Szép Ernő (1884-1953), irodalmunk jeles alakja.  A történészek feljegyzései is nagyon hasonlóak: mire lehullottak a falevelek, Európa szerte, így Magyarországon is mind többen döbbentek rá, hogy le kell számolni a villámháború illúziójával. A hadviselés elmélete és gyakorlata végérvényesen megváltozott, a küzdelem korábbi lovagias formái gépies halálgyárrá alakultak. A borzalmak láttán a háborús propaganda hatása alól elsők között azok az értelmiségiek kerültek ki, akik a háború kitörésekor még a tömegekkel együtt lelkesedtek, remélve a rövid, győztes diadalmenetet, mely igazságot szolgáltat és egyúttal megoldja a Monarchia problémáit is. A folyamat jól érzékeltethető Szép Ernő kortársa, a XX. századi magyar líra ellentmondásos megítélésű alkotója, Gyóni (Áchim) Géza (1884-1917) pályafutásával, aki a háború kezdeti lelkes igenlőjeként mintegy száz nap frontszolgálat után a „Csak egy éjszakára” című versében látványosan szembefordult az öldökléssel.