Mi szegények hosszú kínos napok igáját,
lerázzuk egy napon: a fáradt útrakel,
epres erdőn, friss, villogó, vidám-füttyös ligetben
új életet keres s feledve ünnepel.
Ma előre nézzen minden sebes, bicsaklott
miden súlyos vasakon edzett munkás-élet;
olyan a fölvirult tavasz, mint csoda-üllő
s a vén, makacs föld hátán szikráznak a fények.
Testvérem, földre nézz! Nem kell nekünk a menny!
Anyám fehér, akár a hó.
A szeme? Szeme tiszta tó.
A keze? Keze jaj, de jó.
Az anyám nem közénk való…
Anyámnak Anna a neve,
Szívét a könny szentelte be.
Lelkét az ég küldötte le,
Fehér galambot tett bele.
Hogy’ szülhetett ilyen fiút,
Ilyen gonoszt, ilyen hiút?
S miféle furcsa, szent titok,
Hogy mégis Rá hasonlítok?
1939
Sírdogál a kicsi gyermek,
Nem tud, nem tud elpihenni;
Csak dalol az édesanyja,
Alig végzi, újra kezdi.
Csupa édesség az ajka,
Áradó méz rajt’ a nóta –
Ablaknál a sötét éjjel
Meghúzódik hallgatózva.
Benne van a dalban minden
Gyöngédsége és szerelme!
Csak zeng, csak zeng kedves hangja,
Szívet, lelket fölemelve.
Néha elhal, mint a sóhaj,
Néha bátor és fölreppen,
Néha, mintha visszhangoznék
Távol, távol az egekben.
Anyám kezére gondolok:
E kéz fehér és keskeny,
Ilyen csendes bús női kéz
Itt nincs is erre Pesten.
Közelről szembe sem tűnik,
Csak így, ha messze nézek,
Így messze tisztán látom én
A formáját e kéznek.
Olyan szelíd és gyenge kéz,
Áttetsző, mint az este,
Templom fülkébe látni csak
Párját üvegre festve,
Ilyen kézzel tart misztikus
Rózsát a boldog angyal
Szent képeken, színezve lágy
Bársonnyal és arannyal.
Megcsókolom az anyám arcát,
Élő-halott régen szegény.
Szeméből a drága gyémántból
Kihűlt a régi égi fény.
Koszorút köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltől óvta,
Most pántlikásan úgy bocsát
A pokolbeli dáridóra.
A dáridón már zene zeng:
Sipít a halál acélsípja;
A kartács vadcimbalma zúg;
Gyászruhás-feketék,
Hajlottak, kicsikék,
S apróka lépteik
Oly tétovák!
Másokért dolgozó,
Örök imádkozó,
Könnyezős, sóhajos
Édes anyák.
Körültök szilajon, –
Gázolva múltakon, –
Száguld a friss inú
Délceg ifjúság, –
Te tudod legjobban: rossz a világ szája –
Akármit mond rólam, sohase adj rája.
Ne hidd, hogy mindentől elkedvetlenedtem,
Hogy az élet unott hurcolója lettem:
Tele vagyok kedvvel, reménységgel, hittel,
Lelkem anyám, hidd el!
Előttem az élet nem volt soha még szebb,
A nap soha forróbb, az ég soha kékebb.
Nem éreztem magam soha jobb erőben,
Fütyülök, dalolok, fekvőben, kelőben.
Járom a világot csodakönnyű szívvel –
Lelkem anyám, hidd el!
Homályban élnek, önön életükbe zárva,
de ahová lépnek, a föld szíve dobban,
virágot hajt a puszta tér,
és szivárványt álmodik az éjszaka.
Kérdezd a gyermeket: anya!
kérdezd a férfit: feleség!
a bútor azt mondja: puha kéz,
az ablak feleli: tőle jön a fény!
Tőle jön a fény! – súgja a lámpa,
az edény csörömpölve bólogat,
Meghajtja hosszú fejét a szekrény
és vígan folyni kezd a csap.
Ő volt, aki halkan bölcsőd fölé hajolt.
Ő volt, aki néked altatódalt dalolt.
Tündérmesét mesélt halk, téli estéken,
Ahogy ott pihegtél csöndben az ölében.
És hogy boldog legyen játékos kis élted,
Jóságos életét adta volna érted…
Ő volt, ki éretted olyan sokat fáradt…
Szeresd, nagyon szeresd az édesanyádat!
Ő az, aki soha meg nem haragszik rád,
Aki küld a mennybe érted forró imát.
Akárhova dob is sorsod szilaj keze...
Istenem, ki hallod a beteg nyögését,
Levél suttogását, méhe zümmögését,
Halld meg ajkamnak is gyönge rebegését!
Ki bölcsőm rengette, ringatta szelíden,
Te meglátogattad, ó hatalmas Isten!
Betegség sorvasztja, nyugodalma nincsen.
Úgy reszket a szívem, mikor a harang szól,
Úgy reszket a csöndes, síró fuvalomtól!
Küldj balzsamot néki szárnyas angyalodtól!
Jaj, szomorú az én anyám szeme!
Mért szomorú…?
Hisz elrejtem a bánatot előle…
s csak lelkem taván ömlik el titokban!
Mért felhős hát édesanyám szeme?
Mért szomorú…?
Hisz’ benne tükröződik a világom!
Szépülj világ mosolygósra, vidámra,
Hogy derüljön édesanyám szeme!
„Kicsi unokám!” Ez áll a lapon
S amint úgy lassan olvasom…
…Mikor jössz haza? … Úgy vártam ma rád! …
Könnyezve hívom drága nagyanyát.
Hogy dédelgetett, hogy mesélt nekem,
Míg ott ültem a drága térdeken,
S míg bóbiskoltam a mese alatt,
Simogatta borzas hajamat.
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje s vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is? Csak elkezdődik
s máris befejeződik. A közepe, mint a semmi.
1928
Üdébb, mint a hajnalba nyitó virág,
simogatóbb, mint a tavaszi szél, a völgyből áradó,
édesebb, mint a húsvéti jácint illata,
fűszeresebb, mint Magdolna olaja,
mellyel hódolt egykor az Úrnak.
Illatosabb a tegnap kaszált fűnél,
ízesebb a barack húsánál,
frissebb a csurgatott méznél,
finomabb a lepke szárnyánál,
puhább a galamb pelyhénél,
lágyabb a bárány gyapjánál,
melegebb, mint minden szeretet,
Isten remeke,
sziromcsoda:
kislányom arca.
1932
Tegnap egy rigó
fönn a fán,
füttyentett egyet,
s azután
tovaröppent
a szomszéd fára.
Ott várta
a párja.
És a párja is
füttyentett egyet.
És együtt a harmadik
fára röppentek.
Egy fa - egy fütty.
Így szálltak fáról fára -
s reggelre kizöldült
a környék minden fája.
Elmúltával lásd
tavaszodhat a tájon
fű – fa – virágzón
ragyoghat szülő –
és rom-haza ha lélek-
ben otthon vagy még…
Az erdőnek madara van,
És a kertnek virága van,
És az égnek csillaga van,
S a legénynek kedvese van.
Virítsz, virág, dalolsz, madár,
És te ragyogsz, csillagsugár,
S a lyány virít, dalol, ragyog...
Erdő, kert, ég, legény, boldog.
Hej elhervad a virágszál,
Csillag lehull, madár elszáll,
De a leány, az megmarad,
A legény a legboldogabb.
Pest, 1847. június 14 - 30.
A hangversenyhez ketten kellenek.
Ki mondaná meg zúgó rengetegben:
A szélvész zúg-e, vagy a rengeteg.
A teremtéshez ketten kellenek:
A lélek - és az, ami nagyobb nála.
Ezt érzem most, hogy arccal heverek
A fűben, s figyelek a szélzúgásra.
A vihar koncertterme a világ,
De orgonái néma lélek-erdők...
Nesztelenül, alig rezzentve szárnyát,
Egy nagy madár suhant az éjszakán át
Észak felől.
Drága madár, ritka madár:
Hogy bújtál el a vízözön elől?
Hitetlenül, fázva, borongva
Nézünk utánad szívszorongva
És hallgatag.
Édes madár, kétes madár,
Hallasd nekünk, ó hallasd hangodat.
Nem halnak meg vitéz hősök,
Fedi őket bár moha!
- Így tanítják dicső Ősök:
Ne feledjétek soha!
Igaz magyar szívben élnek,
Mint Kárpátunk bérc-sora,
Ezer éve ők regélnek:
Ne feledjétek soha!
Ha nem áll ki sok hős Vérünk;
Vad viharok zord kora...
Védni menj el engem és hazád!
Hősnek a hölgy mond és kardot ád;
Győzve térj meg,
Búcsút így sohajta,
S véle e kard,
S ellen vére rajta!
Hős elindul, lángban kebele,
S fölpirúl rá bús harc reggele,
Vág, de sebjén
Omlik drága vére,
Győz, de halva
Hull vert ellenére.
Ma zengjen a kürtök harsány dala
Dalnokok éneke hasson fel az égig
Költők lantja mint ősi tambura
Ma zengjen újból, újabb ezredévig.
A szívekből törjön elő a csodás lángerő
Ma nem lehet gyáva, nem lehet csüggedő
Tett kövesse a kimondott szót
Rázzátok álmából a szunnyadót!
Lelkek pásztorai mécsest gyújtsatok...
Egy sírban, az erdő-szélen,
Háromszáz hős alszik mélyen,
Mély sebekkel eltemetve,
Emlék nélkül, elfeledve.
De lehajlik a zöld erdő,
Rájok élő koszorút sző,
És mint álmaik haragja,
Harsog, zúg a bérc patakja,
Éjfél tájban, sírjok ormán,
Felgyúl néha egy-egy villám,
És felindul a természet,
A menny mintegy leborúl...
Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmúlásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.
Ha szirmuk selyme érint:
Kikeleti verőfény
Csapkod felém belőlük,
És elborítja lelkem’
Álmokkal, sugarakkal,
És a virágtalan föld
Teli lesz körülöttem
Rózsákkal, ibolyákkal,
És teli lesz a lelkem...
Az égen egy-két felleg úszott,
Köztük sok csillag égett,
Alattuk darvak serge húzott,
Szelvén az enyhe léget.
Ilyen szép estét még nem értem,
És nem ért még tán ember…
Csöndesen lépve mendegéltem
Édes szép Ágnesemmel.
S a mint mentünk, kart-karba fűzve
Szemét felém emelte,
A rózsaszál, hajába tűzve,
Illatját rám lehelte.
Óh, hogy lehetne elfelednem
Üdvét e boldog estnek,
Melyen bevallottam szerelmem
Édes szép Ágnesemnek.
Sári rózsám, hová mégy?
Állj meg csak egy szóra!
De keservesen néztem
Szerdán az ajtóra,
Hogy gyanakodó anyád
Bezárta előttem,
Mikor alkonyodtakor
Előtted eljöttem.
Észre vette mindég is
Azt a lopott mézet...
Valami örök tovasuhogás
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem...
Abban az ember-rengetegben
A tengeren túl odaát,
Hol a gyárkürtök árnyékától
Az ember virágot se lát,
Ott ismertem meg Jucikát.
«Magyarház» szólt a vezetőm és
Egy kis hajlékra mutatott;
Én szívdobogva zörgetem meg
A muskátlis kis ablakot
S az ajtó kinyílik legott.
Kolozsvár, milyen vészes a
barátságunk-sorsunk.
A legnehezebb időben
fogadtál öledbe,
mikor feletted
sóhajt az erdő,
s jajgat a határ.
Nézem a Szamost,
(régi ismerős,
ott folyt el Kosály mellett.)
Bámulom a bekéklő hegyeket.
A házak diákkorom idézik,
az ifjú éveket.
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik.
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát.
A balti partot s Adria öbleit
Vér festi s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek...
Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Oh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.
Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.
Az „ismeretlen” költőket bemutató sorozatunk egyik érdekes egyénisége az örökálmodó, az élet szelíd idilljeinek muzsikása, a XIX. század költői nemzedékének, Pósa Lajos nemzedékének egyik hűséges lantosa, révkomáromi Pap Gyula ügyvéd, aki egy hasonnevű írótól megkülönböztetésül vette fel utólag a Nógrádi előnevet. Szülei nemes Pap Károly és Okolicsányi Rozália régi felföldi protestáns-földbirtokos családok leszármazottai.
Szeleknek táncát kis sirályok várják,
A vén sas immár összecsukta szárnyát.
Szikláján gubbaszt. Önmagának szobra
S emlékszik régi elmúlt viharokra…
Hasonlók többé nem lesznek soha!
– Zúgott az Isten villámostora.
Hegyek gördültek, felhők tornya rengett
S felettük mint a Végzet, ő kerengett.
– HAMLET: Lenni, vagy nem lenni? BABITS: Úgy látszik, mégsem lenni! legalább is szerkesztőnek aligha lenni…
Két füzet fekszik előttem. Az egyik a NYUGAT IV. 16-iki, a másik a kolozsvári (és ha az oláhok megpukkadnak, akkori is Kolozsvár-i) ELLENŐR, ugyancsak IV. 16-iki száma. Furcsa találkozás! Az első idehaza Csonka-Magyarországon vicsorgatja elhullajtott forradalmi csikófogait, míg a második 16 harcos évet áldozva az elszakított...
Kipp… kopp… könny hullt a rögre csitt!
Csodák történnek még manap
S a könny nyomán, a könny nyomán
Virág helyett egy szív fakadt.
Csodák történnek még manap.
És hullt a könny és hullt a könny,
Hogy száz meg száz új szív terem.
Pipacsszőnyeg a friss mezőn…
Teherbeejtett réteken
Bíborpiros sok szív terem.
Álom bóbiskol a szobánkban,
Mint ködlő tón fehér virág.
És meserétek küldik hozzám
Tubarózsáknak illatát.
A kis fiam ágyában szunnyad.
Ezüst fátyolt terít az éj.
És lenn, szívemben ményen, messze
Halkan síró muzsika kél.
Az orgonák tán mostan nyílnak…
(Álmában a fiam nevet.)
De régen is volt… elmúlt s többé...
A templomajtó álmodó homályán
Botorkálva jár egy-egy röpke fény,
Mint vázna, álmos kis ministráns arca.
S az örök-mécs a papnak köpenyén
Sötét hímzést sző az aranyba át
És túlvilági fényben ragyogtatja
Szentek fején a sárga glóriát.
Ragyog az oltár, mint a tónak mélye,
Mikor a Hold néz bele szomorún
És bíbor foltok gyúladnak parázslón
Krisztus fején a töviskoszorún.
S a pap imája fojtottan vergődik,
Mint egy fehér, bús haldokló galamb.
Ezt a szerelmet hogy mesélhetném el,
ezt a szigorút, furcsát, szótalant,
melyből csak ráncolt homlok látszik itt fent,
bár ezeréves pokol forr alant?
Hogy mutassam, s magam is hogyan nézzem,
hisz tenyeremre nem tettem soha:
előlem is nehéz dobozba zártam,
látszólag födje pókháló s moha.
Elnézem, mások ajkáról be könnyen
repülnek jelzők, mohók, színesek,
míg én, akármily szürke vallomáskor
úgy érzem, tiltott gyökeret nyesek!
Nyugodj bele, én is belenyugodtam:
A fák legmélyebb árnyán
Búsong a régi rom.
Borostyán fut magasra
Az omladék falon.
S egy nőszobor áll némán
Az omladék között,
Kőrózsa-koszorúzta
Márványba öltözött.
Hó vállát megsebezték,
Ujját letörték,
S mint bánat, megrepeszté
Kemény kő kőszívét.
Halott lányka emlékének
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget ne mérő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül...
Komédiás vagyok az élet színpadán.
Kacagásra torzult arccal játszom szerepeimet,
amelyek lárvát kényszerítenek reám,
a taposó hétköznapok álarcait.
Megadatott nekem a tisztánlátás
a hazugság, a bűn ránkerőszakolt szemüvegén keresztül.
De mint ér a látás,
mit ér, ha megtapintom a döbbenetes valót,
ha érzem fojtó polipkarjait,
amelyek minden hitet, álmot befonnak
és gyönge vagyok, mint a hajától megfosztott Sámson.
Saját magánál kétszer volt nagyobb,
saját vérénél hétszer pirosabb
a napkeleten naplenyugtakor
éj s dél között támadó telihold.
Ókertben, telihold iránt tekergő
ösvényen mentem, esteli tekergő,
a vérben ázó telihold felé;
sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús,
ha úgy kanyargat ím maga felé,
hogy lábam versláb, utam kusza jambus
s a némaságom zengő vers leszen,
és jaj, mitévő lesz a szép eszem?
(Ne járjatok a holddal! mámoros
útján hány irtatlan tájra lökött!
I.
Jézus édesanyját magasztald csak te ezüst nyugalom.
Magasztaltassál ó, legvígasztalóbb csengés:
Mária Asszony áradó, tiszta hangja!
Szállj le halkan,
szomjú lelkem mélyire szállj le most:
csittítsd már el zajongó vérem csúnya szavát!
Te szeress csak engem, te nézz rám egyetlen Mária!
Mint fognyomok az elszáradt kenyérben
mint mosolyok a görögdinnye száján
mint levegő a felfújt alkonyatban
mint lábadon a friss szúnyogcsípés
mint szisszenés a csipkebokor ágán
mint eperben az édes pukkanás…
úgy nyílik ránk a május
mint záporban az utcán
a sok színes esernyő:
kibomló friss varázs.
Ha majd a rózsa bimbót bontogat,
S a csacska szellő lágyan muzsikál:
Ha elindul a napsugárfogat
S belőle boldog szép Május kiszáll,
Bízó lélekkel állok én elé,
Esdő koldusként rávetem szemem,
S megkérem halkan, jöjjön el velem!
Kínlódva szólok, ha a májusi futórózsák
tomboló lugas-versenyét nézem,
egyedül talán az ámult hallgatás lenne a méltó,
a tűzként emésztő történet aszkézise,
de akkor nem szabadott volna
ily közelre mennem,
ennyire közelről látnom
az elromosodott nagy barátságokat...
Este van, nyár van, mosolyog a csend.
Szellő, madár és ember elpihent.
Valami titokterhes boldogságtul
Ákácok könnye: nagy, fehér virág hull.
Oly frissen, könnyen megyünk egymás mellett,
Mint eső után gyöngyviráglehellet.
Fehér virág közt szótlan lépdelünk,
És a Jóisten szembejön velünk.
Magyar népköltés
Sírva sétál a kapuban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
,Mi most a baj János?’
«Ha az asszony megengedné,
Hogy a kapun belül mennék.»
,Lehet, szívem, János!’
Sírva sétál kapun belül János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
,Mi még a baj János?’
«Ha az asszony megengedné,
Hogy a ház elébe mennék.»
,Lehet, szívem, János!’
Kristály Balázs gyűjtése
Székelykeresztúron van egy tó. Régebben a mostani tó helyén egy házikó állott, amelyben egy szegény özvegyasszony éldegélt.
Történt egyszer, hogy az asszony a szapulást valami ok miatt elhagyta nagypéntekre, pedig ezt a napot a Székelyföldön igen megszokták ünnepelni. A templomba menő emberek beszóltak Kati nénihez, hogy menjen velük templomba, de ő bizony azt mondta:
- Dehogy megyek. Szorgalmasabb dolgom van nekem a templomnál. Szapulót raktam s még ki kell sújkolnom. Imádsággal nem sújkolódik ki a ruha.
