Emlékezet

Ön itt van: Kezdőlap

Emlékezet

Mikszáth Kálmán: Csejte vár és asszonya

csejte Nyitra vármegyéről azt szeretik énekelgetni a tótok:

Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.

Hát igaz, írt sok szépet, hanem van egy-két olyan «beírás» is, a mi bízvást elmaradhatott volna. A legborzasztóbbat egy asszony csinálta, a ki ott székelt Nyitra megye tömérdek várai közül az egyikben: a csejteiben.

A várnak, mely a Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind feledékenységbe temette ez az egy eset.

Magyarország majd minden várát áztatta vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több vér, mint a csejteit.

S egyik sem olyan égbekiáltó. Mert ez leányvér volt. (Hetedfélszáz leánynak a vére – egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)

1610-ben éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [II. rész]

3. Alsó- vagy fehérruha

A férfi alsó- vagy fehérruhához az inget, lábravalót, népiesen gatyát és kapcát számítjuk. Radvánszky a mosható fehér szövetből készült alsó ruhadarabokat nappali és éjjeli viselet szerint osztályozza. Szól a férfiak hálóköntöséről, hivatkozik Thurzó Imre meggyszínű háló subájára. Példát idéz skófiummal, azaz aranyfonállal kivarrott férfiingekről és magyar formájú bő lábravalókról. Különben pedig a férfiak nappali fehérruhájára nézve kevés adattal rendelkezett³⁰. Demkó is emiatt panaszkodik „A felsőmagyarországi városok élete” c. könyvében. Többszáz leltár – úgy mond – egyetlen lábravalót se és igen csekély számú férfiinget jegyzett fel. Talán vagy nem viselték, vagy oly csekély volt az értéke, hogy nem tartották említésre méltónak³¹.

A debreceni leltárakban is ritkán és mindig kevés számmal fordul elő. De megvolt okiratokkal bizonyíthatólag már a XVI. sz. végefelé az alsóbbrendű társadalmi rétegnél is, legalább egy-egy pár úgy az imegből, mint a lábravalóból, hogy felváltva lehessen viselni. Még kevésbé hiányozhatott tehát az alsóruha a jobbmódú polgári családban.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIII. rész]

Angyaloknak nagyságos asszonya

Angyaloknak nagyságos asszonya

1. Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak dicsőséges anyja,
Mennyországnak királyné asszonya,
Paradicsom megnyílt szép kapuja.

2. Reád néznek árváknak szemei,
Özvegyeknek keserves szívei,
Szegényeknek nyomorult ügyei,
Bűnösöknek bánkódó lelkei.

3. Neked szólunk szüzeknek virága,
Pátriárkák nemes unokája,
Apostolok igaz tanítója,
Minden szentek édes vigassága.

Magyarország Nagyasszonyához

Kinek első szent királyunk
Felajánlott minket:
Boldogságos szűz Mária
Tekintsd ügyeinket!
Fájó szívvel, könnyes arccal
Ím hozzád sietünk:
Magyarország Nagyasszonya
Könyörögj érettünk!

Körülvette országunkat
A nyomor az ínség, –
Bánatunkat újra kezdjük,
Noha vége sincs még.
Pusztulunk, s ha te nem védesz,
Semmivé kell lennünk…
Magyarország Nagyasszonya
Könyörögj érettünk!

A te kerted ez az ország,
Mely betegen hervad,
Boldogsága virágait
Fogyasztja minden nap;
Kopár földje úgy nedves csak,
Ha mi könnyet ejtünk…
Magyarország Nagyasszonya
Könyörögj érettünk!

Erős vár

– Luther Márton éneke –

Erős vár a mi Istenünk
és oltalom és fegyver;
a bajban Ő segít nekünk,
mely ránkszakadt sereggel.
   A régi Gonosz
   újra ostoroz;
   fegyvere merő
   csalárdság s nyers erő;
   a földön nincs, ki bírja.

Erőnk erőtlen ellene,
hadával ha eláraszt,
de megküzd értünk Az vele,
kit Isten maga választ.
   Ha kérded: ki az?
   Jézus Krisztus az,
   hadak hadnagya
   igaz Isten maga
   Ő győzni fog a harcban.

Október II-ik vasárnapján

Magyarok Nagyasszonya ünnepére
Dallam: Égi szűz virág

Óh dicsőséges, óh fényességes,
Szép csillag szűz Mária,
Íme ma neked, szent hálát rebeg
Buzgó szívvel Hunnia!

A menny kertjében, csodaszépségben
Tündöklő szép rózsaszál;
Rád a Szentlélek magas kegyének
Gazdag malaszt-árja szállt.

Hazánk öröme, népünk gyönyöre,
Szendeség szép liljoma!
Egyesült benned a földnek s mennynek
Minden kincse s aranya.

Sion hegy-orma, országunk tornya,
Áldjon Nyugat, Dél s Kelet!
Szeresd e népet, a magyar téged,
Mint jó anyát úgy szeret!

Gyóni Géza: Árny az éjszakában

Október 31.

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kísérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé fordítja, bárhová tekint.

Martin Luther: Erős vár a mi Istenünk

Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.

Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes.

Túrmezei Erzsébet: Jelige

Kínálhattak arannyal és ezüsttel,
bíborpalásttal, hiú tömjénfüsttel.
Barát volt, egyszerű, igénytelen.
Megállt és keményen azt felelte: „Nem!”
Mert nem tehetek másképp…”

Ezért lett nagy, ezért lett Isten hőse,
diadalmas, véres tusák erőse.
Emlékéhez, mi nem győzhet a pokol:
új nemzedék ezért zarándokol:
Mert nem tehetett másképp.

Bár így állhatnék kőszikla-keményen!
Gyönyör ne vonna s ne riasztna szégyen!
És lenne úr az életem felett
egy akarat, egyetlen felelet:
– Én nem tehetek másképp.

Ady Endre: Feledjetek!...

Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
Szívetekben már nem gyúl láng soha,
Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
Mit néktek az aradi Golgota?...
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
Bolondul, balgán, könnyen elveszett?...
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
Nyomorult módra csak feledjetek!...

De lesz még itt a bosszú órájáig,
Lesz még itt szív, mely sohasem feled,
Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
A vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
A büntető Igazság karja ver -
És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
A tizenhármak oszlopára fel.

Kapui Ágota: Arad

Golyó süvít a megkötözött létben,
fehér ingeden vöröslő virág,
és torkodon felhorzsolt feketében
még ott nyüszít a lenyelt némaság.
Délceg bitók árnyéka ott feszül,
hol ablakod csak kéttenyérnyi ég,
és szűk huzat surran a résen át,
és vacsorád morzsáit söpri még…
Te jól tudod, ha jön a virradat,
eléd teríti darócát a köd,
és szuronyok közt vezet az utad,
hunyt szemek és hűlt lelkek között.
A csend falán csorog a rémület,
és pattognak a parancs-ostorok –
a torkodon az ima fennakad…
feszül a lég és szorul a hurok.

2017. október 6.

Papp Mihály: Szálljatok el felhők

Szomorúan szálló
Vándorló felhőket
Könnyes szemmel nézem…
Vándorló útjokon
Szívemmel, lelkemmel
Messzi elkísérem…

Szálljatok el felhők,
Arra a vérázott,
Hegyes-völgyes tájra!…
Ejtsetek egy könnyet
Csendesen porladó
Hősök sírhalmára…

Minden drága cseppből
Fakadjon a rózsák
Legszebb bokrétája:
A magyar szabadság,
A magyar vitézség
Vérpiros rózsája!…

Sas Ede: Az aradi vértanúk

Tudunk-e ma is emlékezni rájuk?
Megkoszorúzzuk véres Golgotájuk?

Mi sürgő-forgó apró hangyanép,
Kit hétköznapi gondok ezre tép.

Kik annyi tenger üggyel-bajjal élünk,
Hogy voltaképpen élni – rá sem érünk.

Fölnézünk rájuk, néma hódolattal –
S nagyot sóhajtunk félénk áhítattal…

Csak egy van, mit e korszak meg nem ért:
Hogy értek rá – meghalni a honért?

Vályi Nagy Géza: Október 6.

Máskor felöltöttük fekete ruhánkat
Ezen a borongós, őszi gyásznapon,
S a drága sírokhoz elzarándokoltunk
Sújtó fádalomtól meg-megroskadón…
Letettük a méltó kegyelet virágát,
S mikor lelkünk régi sebe felszakadt:
A „Tizenhárom”-nak emlékét idézve,
Döbbent szívvel, árván mondtuk ki: Arad!

Óh, hogyha ma csupán Aradot siratnánk:
Omló könnyeikből maradna elég,
Mit elhullajthatunk, forrón-harmatozva,
Hisz nem kellett ennyit sírnunk soha még!
Óh, mert Arad óta: száz új Aradunk van,
Mártírjaink, hősünk ezer és ezer.
Északtól le Délig – Kelettől Nyugatig
Ér az óriási, komor gyászlepel…

Buda Ferenc: Huszadik évem: 56

Fények és fekete árnyak esztendeje.
Jégzajlás, rügyfakadás, tűz esztendeje.
Szárnyak, szívek és vaspaták esztendeje.
Zászló, fegyver és bilincs esztendeje.
A fiatalságé.
Az egyenes szóé.
A kifogyhatatlan erőé.
A mi évünk.
Az én évem.
Az én vérem.
Szépséges huszadik évem:
féltve kuporgatott kenyerem –
morzsáid szedegetem.

2006

Kapui Ágota: Ötvenhat

Konok kutyák
elvérzett életek
a szabadság a kapukon kívül
szögbörtönök
elrontott négyzetek
körön belül a kor hatalma ül
parancsszavak
akasztott reggelek
és besúgott bujkáló nappalok
lódenkabátba
rejtett fegyverek
a düh voltál de békéd én vagyok.
Kockakő
szivárgó szürkeség
a kapualjba búvó rettenet
a tankokon
a lánctalp megfeszül
a szabadság mivé lesz nélküled.

Kertész László: Szolgakorban legalább te perelj!

A mi forradalmunk megszülethetett.
Apja a hit volt, anyja Magyarország.
Október naposan égre nevetett.
- Hazánk, ég csókolta akkor orcád!

Huszonharmadikával kezdődött el…
A szabadság lelkében szent dátum,
mely akkor lerázott zsarnoki gőgöt,
és lángörvényt kavart mint a számum!

Aki benne égett, megtisztulhatott,
mert akkor úgy világított Budapest,
hogy fénye tengereken is áthatolt;
tőle megifjult a lélek, a test!

Máté Imre: Rozsdásodik az ősz

Rozsdásodik az ősz már
vérvörösen,
itt ott vérfolt csillog
a leveleken.

Ha lehullik a földre
e sok levél,
szomorú lesz az utca,
és csupa vér.

Budapest, 1956. október 1.

Pesti József: Vulkán kürtőjén

Maradt erőnk,
még fellobog a vérünk,
követelünk, nem sírva kérünk.

Nekünk utunk
a vég meghitt csillagok,
lépésünkön bizton felragyog.

Nem céljaink
az odavetett morzsa,
mi a vöröst fehérre mossa.

Felvonulunk,
béklyózva is kiállunk,
félelmesen vallunk, kívánunk.

Maradt erőnk,
még fellobog a vérünk,
követelünk, nem sírva kérünk.

1956. október 18.

Dalmady Győző: Rákóczi hamvai

Volt-e ilyen fásult nemzedék,
A hazának, mint a mostani?
A felett is kétkedik, ha vajon
Szentek-e az ősök hamvai!

Óh Rákóczi, nem hiába nyugszol
Idegen föld hantjai alatt!
Az a nép, mely visszakérni retteg,
Nem méltó, hogy az övé maradj.

Sivár ember, a ki elhitetnéd,
A holtnak jó, bárhol feküdjék:
Kérd a sorsot összetett kezekkel,
Valamikor bujdosó ne légy.

A halottak haza járnak éjjel,
Eszükbe jut, hogy otthon mi jó:
Majd megtudod, milyen átoksúly az,
Ha valaki kétszer bujdosó.

Nem teremhet jó hazafit a föld,
Mely ily sivár szívekkel vegyül,
Szolgaság az elfajult nép sorsa,
Mely többé már föl nem melegül!

Dózsa Dániel: Új Mikes búja

Magyarnak, vertnek, kurucnak, búsnak,
Lélek ma nem nyújt enyhítő vigaszt:
Új bánat borong Rodostó felett,
Mások kenyerén új Mikes virraszt.

Ma nem háborog; zokog a tenger
S a szél is zokog ma minden ormon,
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Nincs sír, amire koszorút fonjon.

A csillagok ma nem integetnek,
Labanc világból elég, elég volt.
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Zágon felett ma másé az égbolt.

Az emlékek is sírva ülnek meg
A bilincsbe vert bús hegyek ormán,
Új Mikes búja ma százszor vertebb:
Átok ül ma is Rákóczi sírján.

Magyarnak, vertnek, kurucnak, búsnak,
Lélek ma nem nyújt enyhítő vigaszt,
S a vesztett földön ma mégis, mégis
Minden rögön egy új Mikes virraszt.

1926

Mikszáth Kálmán: A kurucok »látója«

– Régi krónikákból –

Úgy áll a krónikákban, hogy a híres Czinka Panna anyja a mátyusföldi Tallós nevű községben lakott. Ott született a mi hősünk is Koncz Marci, atyja Koncz József molnár, anyja, aki korán elhalt tüdősorvadásban, Galamutha Zsófia.

Beteges vézna gyerek volt a kis Marci. Az őröltetők nemegyszer mondták a szülők szemébe is:

- Vékony jószág biz ez! Nem telelni való fiú.

Egy alkalommal az öreg cigányasszony, a Czinka Panna anyja is jelen volt egy ilyen megjegyzésnél, mire magához intette a kis Marcit:

- Gyere csak idébb, fiacskám. Hadd nézem meg a tenyeredet.

A nyomott képű szöszke kölyök félénken lépett a banyához, ki nagy figyelemmel nézegette a kék erek útját, melyek a sovány tenyerét keresztül-kasul szeldelték, azután élénken kiáltott fel:

- Hová beszélnek kendtek, hogy nem telelni való a gyerek? Úgy nézzék meg kendtek ezt a fiút, hogy ez generálisokat fog egykor vezetni s fejedelmek hajlanak a szavára.

Vörösmarty Mihály: Rákóczy Bercsényinél Lengyel Országban

BERCSÉNYI Rákóczy itt?

RÁKÓCZY Bercsényi, haj!
Szökötten itt vagyok
Külföldön.

BERCSÉNYI Oh! - és a Haza ?

RÁKÓCZY Hanyatlik, népe dől.

BERCSÉNYI S mi élve látjuk ezt? Hazám,
Ki lesz majd gyámolod?

RÁKÓCZY Ha mink kivesztünk, vész az is,
Árpád hazája vész!

BERCSÉNYI Oh! Sirj fölötte, nagy világ,
Szabadság, sirj te is.

RÁKÓCZY Hah! és mi csak keserghetünk
Jajdulva gyászosan:
A kard hüvelyben, s markaink
Szivünkön nyugszanak.

BERCSÉNYI Hunyj el, dicső nap; csillagok
S hold, rejtsed fényedet:
Ne lásd az elhaló Magyart
A láncba görbedőt.

RÁKÓCZY E század elfogy. Haj! vele
Fogy drága nemzetem.

BERCSÉNYI Isten! Magyarnak Istene,
Tekints le, mentsed Őt.

Börzsöny, 1822

Most jöttem Erdélyből

Most jöttem Erdélyből, Erdélyországából –
Lovastól, nyergestől, egy nyargalt szolgástól.

Szolgámnak a neve Hányd-el-vesd-el-Gyurka,
Magamnak a neve: bujdosó katona.

Nem vétettem semmit, az ég bizonyságom:
Még sincs maradásom – köztettek lakásom…

Szegény árva fejem nincs hová hajtanom –
Szegény árva fejem nincs hová hajtanom.

Elment az én uram idegen országra:
Levelet íratott, hogy menjek utána…

Elment az én uram a török táborra
Bizony meggyászolom fekete bársonyba:

Délig feketébe – délután veresbe…
Hajnalkor pediglen öltözöm fegyverbe…

Ülök paripára, jó lovam hátára:
Úgy megyek utána – nagy Törökországba.

Ismeretlen szerző műve

Somló Sándor: IV. Istvánból

(A m. tud. akadémia Kóczán-díjával jutalmazott tragédia)

LEONORA

Ismeretlen rengetegben
Úttalan bolyongok egyre,
S bár napestig bujdokoljak
Nem találok ösvényemre!…
Merre nézzek?… merre térjek?…
Nem hull égből egy sugár,
Itt vadak rém torka ásít,
Ott kígyó sziszegve jár!…
– Boldog otthon!… Büszke váram…
Mért bocsáttál rejtekedből?
Összetépve röpke szárnyam,
Messze, távol, idegenből
Sóhajom száll csak feléd,
Visszahíva, visszasírva
Boldogságom – ifjúságom
Zengő, csengő örömét!…
S mégis… hogyha honn lehetnék
Víg danával ajkamon,
Deli hősök, úr, leventék,
Elhagyott barát, rokon,
Hódolattal ünnepelnék
Boldog visszatértemet – :
Visszavágynék, visszajárnék –
Mint a költöző madár –
Mint elkárhozott bús árnya,
Mely nyugtot keresni jár!…

Rózsafi Rosen Pál római katolikus káplán, honvédtüzér

Született Ó- Arad szab. kir. városban 1824. szeptember hó 18-án. Aldozárrá szenteltetett 1847. évi május 3-án.
A szabadságharc idejében, 1848-ban, Csanád megyében, Tornyán volt segédlelkész a fiatal és buzgó pap és lelkes hazafi, midőn hazánk törvényes fejedelem, V. Ferdinánd ő felsége által szentesített törvényeink ellen Jellasics bár császári hadával hazánkba betört s a magyar alkotmány ellen, mint ellenség, állást foglalt, a veszélyeztett haza szent ügyeért lelkesülő fiatal pap, hogy a haza iránti szent adóját, mint pap és haza fi leróhassa, illetékes egyházhatósági engedéllyel elhagyván állomását, Pestre sietett azon szándékkal, hogy a feltételes egyházhatósági engedély értelmében csakis mint tábori lelkész a harcoló vitézek buzdítására s a sebesültek és haldoklók vigasztalására fogja felajánlani szolgálatát.
De a fővárosban ezen ügyben mindenfelé eljárván, kérelme mindenütt azzal utasíttatott el, hogy: „előbb zászlóaljak szüségesek, s csdak azután lesz tábori lelkészre szükséges.”

Reményik Sándor /Végvári /: Könnyek

Valahol felgyűlnek a könnyek,
Egyenként, lassan, csöppre csöpp,
Magyar szemek elsírta könnyek:
Nem hullott soha több.

Valahova ömölnek, mennek,
Egyenként hullanak a könnyek,
S ha majd óceánná dagadtak:
Egyszer csak visszajönnek!

És akkor mindent elsöpörnek,
Mindent, meddig a szem ellát:
Egy tenger lesz a bűnnek földje -
És nem lesz Ararát!!

1919. október 16.

Szabó Gyula: Őszi dal

Sárgulnak már a fák;
Sorvaszt az őszi szél.
Itt-ott látszik csak egy
Zöldes színű levél.
Az énekes madár
Jobb hazában dalol;
Narancsok, datolyák
Honában valahol…
Fecske és a gólya,
Az én két madaram,
Szinte más hazában:
Ott, hol mindig nyár van.
Ott siratják mostan
Magyar nyár halálát;
Siratják, siratják
Magyarok hazáját.
„Miért nincsen ott is
Örökösen szép nyár?
Miért nem virul-zöldel,
S hoz kalászt a határ?
Hisz szebb ott a föld is,
Más a csillagos ég!...”
- Érette a szívük
Szerelmi vággyal ég.

Tóth Árpád: A vén magyar hegy…

A vén magyar hegy csöndes és borús,
Hervadt piros levéllel koszorús,
Az őszi nap rubinttal gyújtja fel,
S a szőlőfürt a csöndben énekel:...

*

Az este csöndes, elmúlt a szüret,
A felhők bús járása alacsony,
A vén szőlőhegy zordan felmered,
Viharra vár a néma Badacsony.
Őszi villámok sárga fénye lobban,
S az avaron rubint gyíkokat űz,
És felneszel, s dúdolni kezd titokban
A hegytetőn rakott venyigetűz:
Züm, züm, aluszol-e, vén hegy,
Züm, züm, kár ...........
Züm, züm, szomorú szüret volt,
Züm, züm ..............

1919