Húsvéti ének

Örülj, örvendezz szent Szűz!
    Alle, alleluja!
Mennyországi fényes tűz!
    Alle, alleluja!
Kit méhedben hordoztál,
Erősb volt a halálnál.

Kijött a koporsóból
És megmente halálból.
Feltámadása által
Minket Jézus magasztal.
Halálának érdeme
Lőn népének öröme;

Jézus feltámadása
Lőn vétkünk romlása.
Áldott légy Krisztus virág,
Örömre vivő, zöld ág!
Vígan énekeljetek
Nagyok és minden rendek,

Szent Szűz teljes örömmel
Tartsd meg földünk békével:
Dicsértessél szent Isten!
    Alle, alleluja!
Fiú, Szent Lélek Isten!
    Alle, alleluja!

Túrmezei Erzsébet: A nagyheti titok

Mi magyarok nagyhétnek nevezzük,
de vajon átéljük-e nagy csodádat,
fakad-e belőle új élet, erő,
kíséri-e könnyes bűnbánat?
Megragadjuk-e újra meg újra
az értünk átszegezett szent kezet?
Megváltónk most is felénk nyújtja,
s hazafelé, a cél felé vezet!

Hogy fiatalon rátalálhattam
felejthetetlen pillanat,
életem örök csodája,
nagyheti titka marad!

Rumi Erzsébet: Virágvasárnap

Az ifjú lombok zsenge zölden
Nyújtóznak a sugárözönben
Kényesen ringva, és a kertek
A fénytől részegen hevernek.

Hajladoznak a fűzfaágak;
Aranyporos virágvasárnap
Jó állni a mézízű napban,
Míg tulipánok kelyhe pattan

S bomlik a meggyfák drága kincse…
Szép elnézni a hegygerincre,
Hol megindultak már az erdők;
Megcsodálni a fodros felhőt

A hamvas kék tavaszi égen!
Ujjongani, mint egyszer régen
Jeruzsálem; s mint barkaágat
Ejteni Eléd halk imámat.

1938

Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

1994

Wass Albert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országutak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.

Dutka Ákos: Két húsvéti vers

I.

Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
vérünk csapolta kemény hosszú böjt,
véreztünk mind a Krisztus öt sebével,
vérzik az Élet: ember és a föld.

Keresztre verve régi bűneinkért
poharunk epével, ecettel tele,
latrok között inaink szakadtan
hisszük: Virrad már Húsvét reggele.

Reggel. Mikor a sziklák megrepednek,
s sírod felett majd tündökölve állsz
megváltó Isten: szeretet, szabadság
s egy világ ujjongja: Feltámadás.

Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
Feltámadást és Életet ígér,
ne vidd el tőlünk megváltó hitünket
ibolyaillatos áprilisi szél.

vitéz Somogyváry Gyula: Húsvéti hármas-ének

I.
Nagypéntek

Én Krisztusom, megváltó Istenem,
csak Te tudod, hogy mi a gyötrelem.
Te emberkönnyet síró,
irgalmas, égi bíró,
Te hallod az én gyarló énekem…

Sok vétkemet pirulva számolom
s hiába könny, hiába szánalom:
ha el nem érnél hozzám,
ha fény nem érné orcám:
nem lenne többé tiszta hajnalom!

Már látom azt, nem lesz oly érdemem,
hogy súly lenne a roppant mérlegen;
azért feléd kiáltok:
ó láss meg, százszor áldott
és simogasd meg sajgó életem!

Nem kérek csörgő ember-kincseket,
vak vágyaim már rég nincsenek,
nem kérek fényt, hatalmat.
Csupán azt mondja ajkad,
hogy megbocsátod gyöngeségemet!

Krúdy Gyula: Szent György napja

Ez is babonás nap, csak éppen ellentéte a pénteknek, mert még a kisgyermek is tudja, hogy a Szent György nap a legszerencsésebb nap az egész naptárban. A magyarázata ennek már valamivel természetesebb, mint a pénteknek. Szent György a tavaszt jelenti, a természet örök megújhodását.

    S a természet ölén élő nép szereti a tavaszt. Tehát várja Szent György napját, és minden jóval ékesíti.

    Például a Szent György napján fogott ürge bőréből készült pénzes zacskó soha ki nem ürül.

    Szent György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz.

    Szent György napján szedi a kuruzsló a gyógyító szereit. A kőrisfa rügyét, a ruta hajtását, a kakukkfüvet, a kőrisbogarat, isten tehénkéjét és még temérdek egyebet, amit csak egy jófajta javasasszony tudna végig felsorolni.

Mády Ferenc: A dabasi pusztatemplom, A régi jó idők emléke, Megemlékezés a czigányprímásról, Ne szundikálj, magyar!

Mády Ferenc:

A régi jó idők emléke

Őseink harcoltak, mint vitéz katonák,
A királyok trónját karddal oltalmazták.
Mint mágnáshoz illett, nagy kastélyban laktak,
A parasztok felett bottal uralkodtak.

Négy lábon a deres ott állt a kastélyba’,
Melyen a parasztot a hajdú páholta.
Mégis jobb idő volt az a régi világ;
A mogyoróbotban is volt kis igazság.

A szolgabíró ha elment a faluba,
Hogy mi fog történni, senki sem tudhatta…
Sorba fektették le ártatlant és vétkest,
A huszonöt kijárt sokszor mindegyiknek.

A földesúrnak volt mindig igazsága,
A szegény jobbágy biz’ nem ment emberszámba.
Negyvennyolcban jött a megváltás órája,
Hála neked, Isten, ott a magasságba.

S kinek köszönheted? Kossuth szellemének!
Hogy szabad polgára vagy most a nemzetnek.
Polgári jogodat most mire használod?...
Szavadat eladod… magad lealázod.

Valentyik Ferenc: Mády Ferenc, a dabasiak lokális poétája

Dabas helytörténetének abszolút egyedi fejezete az első verseskötetét 1897-ben kiadó Mády Ferenc alsó-dabasi kisnemes, földbirtokos életútja és költészete. Hatvanhárom évesen olyan elementáris sikerrel mutatkozott be, hogy a köteteiből komoly sajtóperek lettek, s alkotásait védve, élete alkonyán nem győzött ügyvédekhez és bíróságra járni. Időt és pénzt nem sajnálva küzdött, mégis a becses példányok százai végezték a tűzön, csakúgy, mint a legnagyobbaknak. Naiv módon ugyanis leírta a környezetében tapasztalt fonákságokat, a nagybetűs IGAZAT, mely már akkor is a legnagyobb bűnök közé tartozott.

    Nagykőrösön született 1834. november 15-én, szülei, Mády Ferenc és Borlha Zsuzsanna negyedik gyermekeként. Alsóbb iskolái elvégzése után máris dolgozni, gazdálkodni kezdett, mert a földművelésből élő családjának körülményei nem tették lehetővé további képzését. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeit a legfogékonyabb korban, 14-15 évesen élte át, és a nagy időkben egész életére szólóan feltöltődött a hazafiság eszményeivel. A Bach-korszakot országosan jellemző passzív rezisztencia éveiben gyermekként határozott ellenszenvet érzett az elnyomók iránt és a maga eszközeivel küzdött is ellenük. Mint főkolompos, 1850-ben, kőrösi pajtásaival összefogva, a báltermet a falak mentén rejtett módon jóféle csípős paprikával előre meghintve tönkretette az osztrák katonatisztek farsangi bálját, egyúttal a velük együttműködésre hajlandó magyar családokat is megszégyenítve. (Az eset jelentős részben Vay Sándornak köszönhetően „A paprikás bál” című történetben leírva maradt fenn, mely a Pesti Hírlap 1907. február 3-i számában látott napvilágot.)

Gárdonyi Géza: A Hét vezér

Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.

Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila úgy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.

Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kísérte.

Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint ősszel a vén havasok teteje:
de nagyokat rikoltott a csatában:
"Fiatalság, ezt csináld meg utánam!"

Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul;
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.

Tas vezér is gyöngy hírt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
"Coki bratye, az Atilla várából!"

Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Arannyal kék felírni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy sehol se,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszúrta a bársonyba emlékül.

Gvosgyák Vasdi Gábor honvédhadnagy, papnövendék

A sokszor igazságtalanul vádolt orosz papok egy hazafias példányképe, született 1824-ben október hó 12-én Kuczurán, Bács-Bodrog vármegyében, atyja Gvosgyák János keresztúri plébános volt. Midőn teológiai tanulmányait a kalocsai papnövelde házában befejezte, Szmicsiklász Gábor kőrösi püspök ordinatióra berendelte. Horvátországban Jellasics és Gáy Lajos több szláv forradalmárral a magyarok ellen a népet föllázították és támadásra előkészítették, a püspök ösmervén Gvosgyák hazafias érzelmeit és a magyar hazához való ragaszkodását, a fölszentelést húzta, halasztotta, nehogy őt valami szerencsétlenség érje, s a magyarok ellen föllázadt szlávok áldozatává essék. Kőrösről titokban a püspöknek Schyd nevű uradalmába távozott.
    Innen Illokra ment, ahol nagy népcsoportulást látott s egy emelvényen a szónokló Zákó István bajsai földbirtokost ismerte fel, miután őt nem érdekelte a népnek összejövetele, a dunai komphoz, Ó-Palánkára sietett. Midőn a Duna közepén hajókázott, látá, hogy a nép valakit üldöz, lárma és lövések figyelmét Illokra irányítván, csakhamar észrevette, hogy Zákó István másodmagával lóháton a Duna felé siet, hogy a részére megrendelt ladikon menekülhessen. Midőn Ó-Palánkán a parton kiszálltak, Zákó elmondá, hogy a szerémi szlávok, mert őket a magyarok részére buzdította és lelkesítette, majdnem agyon követzék, s életét csakis gyors paripájának köszönheté. A Duna két partján őrök állítattak fel, s a közlekedés beszüntetve lett.

Angyal Emil: Mi nem sírunk

Mi nem sírunk. Szemünk parázsba égett.
Könnyünk patakja régen elapadt.
Hazánk bukása, mint a Tátra orma
Nehéz súlyával zúgva ránk szakadt.
Nem látunk többé napsugáros álmot,
A hármas bérc alján virágokat,
De annál többet: felhők szürkeségét
És asszonyarcot, hervadót… sokat.

Mi nem sírunk, bár pusztaságba járunk,
Hol millió bús fejfa integet…
S aggódva kérdjük reszkető szívünktől
Vajh! vár-e még Hazánkra kikelet?
Nem lesz-e sorsa, mint a rab madáré
- Megcsonkult szárnnyal – bús, komor Halál?
Ki annyi gyász és annyi fájdalom közt
Szilárd kiútra többé nem talál?

Mi nem sírunk, bár lelkünket megölték
Keményszavú, sötét Heródesek,
Mikor kimondták zsarnoki erővel,
Hogy Adria s a Kárpát elveszett.
Azóta bolygunk búsan, csüggedten
S úgy fáj itt bent ez árva húsdarab…
Nincs több ily árva Nemzet e világon
És nincsen nála boldogtalanabb…

Azért mi büszkén valljuk Nemzetünknek,
Habár szívünknek fájó gyásza van
S csak annál jobban s forróbban szeretjük,
Amért ily árva s ily boldogtalan.
Gyengéd kezekkel sebjeit kötözzük
S halk suttogással csendbe’ lépkedünk,
Mint nagybeteg körül az ősi házban,
Kiért – ha kell – odaadnánk életünk!

1920

Béky Zoltán: Üzenünk Erdélybe!

Az éccaka reátok omlott,
De nem gyújtott ki csillagot,
Havas fejű erdélyi ormok,
Aludjatok, aludjatok!

Nem jó most nézni, jobb az álom
S legboldogabbak a vakok…
Magyar hegyek, oláh határon,
Aludjatok, aludjatok!

De egyszer zengve jő a reggel,
Hangos hozsannától remeg;
Akkor, akkor ébredjetek fel
És visszhanggal feleljetek!

Megyünk! nem kell sokára várni,
Fekete zászlókkal megyünk,
- Ős Thonuzóba unokái, -
Ki állhat akkor ellenünk?

S akkor majd felragyog a homlok
És feltámad, aki halott!
Havas fejű erdélyi ormok
Erről, erről álmodjatok!

1920

Falu Tamás: Névtelen katona

Nem a dicső hadvezért zengem,
Ki tervezte a háborút,
Kinek nevét örök hír őrzi,
Kitől a világ lángra gyúlt.
Én az egyszerű embert zengem,
Kit mozgósított a plakát,
Akit a riadt állomásra
Sírva kísért a kis család.
Kit géppuska várt s lövészárok,
S figyelte röpülők neszét,
Kit bomba ért egy vad rohamban,
S ezer darabra tépte szét.
Akinek ezer darabjából
Ezer felé csorgott a vér,
S akinek sírját egyszerűen
Csak úgy hívják, hogy csatatér.
Kinek özvegye férjhez ment már,
Új apát kapott gyereke,
Aki nélkül meg nem zökkenve
Forog a világ kereke.
Kinek neve elhalványult már
Sok hivatalos iraton,
Én azt, kit senki sem sirat már,
A síratlant siratom.

Kring Miklós: Nagypénteken

1920.

Vérző szívvel, könnytelt szemmel
Hungária Gyászt öltött fel;
Ködös jövő áll előtte,
Kóbor remény jár fölötte;
Bánatában szívszorongva
A Golgotha útját rójja…
Fel-felnéz a keresztfára:
Ott a szenvedés határa!
Mintha vigasz jönne onnan,
Szíve újra éled, dobban:
Új világ vár, új élet jön –
Soká bár, de még nem későn…
Hungária ébredj, remélj:
A keresztre feszített él!

Novák Kálmán: Tavasz

Tavasz van újra, színes kikelet,
A télre ismét életébredés!
…De jaj! – ajkinkon panaszos a nóta,
Fájó lelkünkön ül a csüggedés.

Télre tavasz jő, fagyra enyhülés,
Ébredés van: újra pezsg az élet! –
…De jaj! – minékünk bont-e keményrügyet
Az új tavasz, a színes kikelet?

Tavasz van újra, színpompás tavasz,
A fákon új rügy, új bimbó fakad!
…De jaj! – szívünket őszi bánat lakja,
Hogy lesz-e vége? Isten tudja csak!

1920

Bartha Kálmán: Tekints le ránk…

Tekints le ránk, örök Isten
Magasságos égből,
Legyen elég a magyarnak
Tenger szenvedésből.
Add vissza a szép Hazánkat
Igaz szabadsággal,
Hármashalmát, négy folyóját
Kéklő Adriával.
Nyújtsd ki felé védő karod
Sorsdöntő időben,
Mentsd a vészben szegény magyart
Óh, fenséges Isten!

Áldd meg ezt az árva népet
Hittel, reménységgel,
Adj megnyugvást, szeretetet
Éljen békességgel!

Csighy Sándor: Könny lett a tengerünk

Börtön lettél, hazám
rab az egész nemzet.
Aki szabad, az is
a rabokkal szenved.

Ha pirkad a hajnal,
könnyet csillog ajka,
könnyes az alkony is,
ha Nap-fejét lehajtja.

A Hargita ormán,
méla Hortobágyon,
lankás Szamosparton,
füzes Tiszaháton:

mindenhol könny csillog,
Magyar bánat-harmat.
Könnyel gyászolnak és
könnyel vigasztalnak.

Könny lett a tengerünk
és álmunk hajója
tükrén sötéten ring,
gyász a lobogója.

Móricz Zsigmond: Csak megmaradni

A semmibe lezuhanónak
mit ér a csillagok zenéje,
mit ér a rét híme,
az erdők állata,
mit ér a gondolatok ereje,
az évmilliók szózata,
mit ér a hímes perzsaszőnyeg
s a pontos óra a falon,
mit ér a szerelem...

Csak egy kell:
csak egy perc még!
S még egy
és még csak egy...
csak a percek rebegve könyörgött sora...

Összehúzódni a semmiségig:
De megmaradni,
csak megmaradni,
az Élet ruháján sejtporul...

Budapest, 1920. február 6.

Makkai Ádám: Teremtünk egyszer…

Ignácz Rózsa emlékének

Teremtünk egyszer a messzi hegyek közt,
hol negyed nappal korábban virrad a hajnal,
sok pénzzel, erővel és vasakarattal
(bár most a többrétű tarka nyomorban
kedves külföldi utazó, gondolom mit se látsz ott),
egy újszülött keleti, háromnyelvű Svájcot,
hol a rügyszagú szél a fáradt beteget
– mint hahó az erdőt – a gyógyító napfényben
kacagva járja át:
egy független, gazdag Trannsylvániát,
hol fűvekben, fákban, s a mozdulatlan földön
– bűbájjal vert mesék királya – szunnyad az ősi ösztön,
hogy haza születhet ott, hol ősidőknek
eszményei a sírokból kinőnek
s befestik kékre a szász városokat
románnak hagyva a románokat
s magyaroknak a Szépmíves céhet
hol a fiókbafulladt írásokat életre ítéli majd az élet,
országot, melyben a hármas lobogó alatt
– irigylik majd a poros pestiek –
az ész nagy, döntő diadalt arat
gyűlölet s átkos babonák felett...
Újakkal toldva a régi selejtjét,
így tesszünk helyére minden szent követ;
s én lennék ebben a csodás kis országban
az Új-Világ-beli Nagykövet.

Chicago, 1957

Illyés Gyula: Magyarok, 1944

1

Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
rángatódzó véres honban.

Fájunk, – de még neki-e vajon?
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
Úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.

Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.

Mert egy nincs, (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!),

2

(Két hét múlva, a hajszoltságban elvesztve és elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)

Amitől féltünk, itt van az idő:
    nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
    a fiatal?

Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
    de mi öröm?
Úgy élni, nőni, holttetemen
    haj és köröm?

Itt a magyar, a véres áldozat,
    itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
    már vére se.

Serfőző Simon: Még utána is

A háborúból, hadifogságból,
gyalogosan a lehúzódó út-
és vasútárkokban,
a vakvágányra kitolatott
vagonok alján hazajutottakat,
nem zászlós ünneplés,
csinnadratta,
bűnösnek bélyegzetteket,
együttérzés se várta.
S nem mint mást,
nem várta őket földosztás.

Elhurcolásuk nem volt elég,
amikor hiába sikoltozott utánuk
az otthoni kerítés,
s nem mind amit megéltek
egyre bentebb a fagy-
és lövedékordítású időben,
Voronyezsnél, a Donnál,
még utána is
rúgott rajtuk ez az ország.

Szavuk se mukkanhatott.
Az önkényeskedés így is
kerített rá alkalmat:
ütni rajtuk.
Takargatták múltjuk,
s el is takartatott.
Hisz miattuk kellett
szégyellni magunk.
S eltitkolt sorsuk mára,
elégtételt se kapván
a sérelmekért,
közönybe felejtődött,
s hallgatásba.

1983

Sinka István: Béke

A lángoló
mezsgyék tüskin járok, és
nézem a
kalászok fényjelét,
a boglyák barna hátát
s hajlongó véremet, a
rőt hajú parasztot, ki,
mint kincskereső
örök, nagy varázsló
a naptól aranyba font
barázdák csillogó
porszemében lépked.
Arca bronzult síkján ott
vibrál
a régi szélmalmok lágy kelepelése,
tűzszívű asszonyának
fénnyé olvadt csókja,
mely
napjaiba tiszta, égi békét dalol.
Nézem… nézem ezt a
nagy varázslót.

Szőnyi Gyula: 1956. november 4-e után

Hosszú útról jöttem.
Hosszú útról jöttem, tövises utamról.
Hol éles kavics közt sok fájdalom terem.
Az emberi szív ott kővé vált, megdermedt.
Nincs ott virág, derű, csak kín és küzdelem.

De vége lett egyszer a szenvedés útjának.
Dán szívek magyar virággal üdvözöltek.
Ami tövis volt a szívemben oly mélyen.
Onnan szeretettel Ők mindent kitéptek.

Köszönöm a kedves megemlékezést.
A szép csokrot és a sok-sok szeretetet.
Hol láttok egy sárgult, szélsodorta lombot.
Én küldtem e fáradt, sárgult leveleket.

Börtönből történő szabadulásom napján, Dániából egy csokor virágot küldött élő nővérkém. Dániában a börtönből szabadulót így üdvözlik.

Prohászka Ottokár: Kell imádkoznunk

»Bizony, bizony mondom nektek: ha mit kérendtek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.« (Jn. 16 , 23.)

a) A szorongatott ember Istenhez emelkedik bánatával s bajával; kér, esd, könyörög. Itt a földön is egymást kérjük, mert egymásra szorulunk; Istennel szemben is van szavunk, közvetítő hatalmunk;ez az imádság. Kell imádkoznunk, mert hisszük, hogy Isten közel van hozzánk s hogy bölcs és erős; hisszük, hogy szeret, jobban szeret, mint atyánk s anyánk; megnyílik tehát szívünk s szánk; földhöz tapadva, kenyérre, napsugárra, esőre, kegyelemre szorulva, kiáltunk; kitárjuk aggodalmainkat s mindent, ami békénket veszélyezteti. Semmiféle filozófia, semmiféle belátás a természet mechanizmusába nem fogja ez érző s küzdő szívnek hamisíthatatlan ösztönét megtéveszteni s mechanizmus s anyag fölé emelkedő lelkünket buta némaságra kárhoztatni. Az imádság lelkünk anyanyelve; ne felejtsük el soha.

b) »Akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.« (Jn. 15 , 16.) Bármit? A mechanizmust meg nem szüntethetjük; esőt, napsugárt gyakran ki nem esdhetünk; a rossz embereket sokszor meg nem téríthetjük, hát mit jelent az, hogy »Bármit?« Jézus magyarázza: ő is kért, imádkozott s nem nyerte meg, amit kért. Mily kegyelem nekünk Jézus meg nem hallgatott imája! Jézus nevében kérni tehát annyit tesz, mint példája szerint kérni; így kérni: Uram, ha lehetséges…, ha te is akarod… Jézus nevében kérni annyit tesz, mint fölemelkedni baj, nyomor, viszontagság fölé, úgy hogy ha nem is kapunk napsugárt vagy esőt vetésre, kapjunk mindig lelkünkre s ha el is rothad gabonánk, kapjunk kitartást s erőt az élethez. Jézus is megnyerte e meghallgattatást; imája után mondja: surgite, eamus; gyertek, menjünk, győzzünk. Értsük meg hát szemrehányását is: »eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek és megnyeritek, hogy örömötök teljes legyen.« (16, 24)

Juhász Gyula levele – Eörsi Júliának

1.

Szeged, 1918. január 3.

Egyetlenem,
még karácsony előtt írtam volt a Táltosnak a pénzért, de eddig nem küldte. Ugyanakkor Farkas Lászlót is üdvözöltem, de még ő sem felelt. Talán ezek a leveleim is elkallódtak?
A könyvemről se jön semmi hír azóta.
Sokat gondolkoztam a címen és a késő jelzőn különösen. Ha már nem lehet megváltoztatni, és ha te jónak találod, legyen úgy. De ha még nem késő, és te is helyesled, akkor ezek közül kell választani: Szivárvány, Szökőkút, Szomorúság, Testamentum, A búsuló juhász, Pásztorfurulya, Örök csillagok alatt.
Nincs óra, hogy rád ne gondolnék!
Gyógyulni akarok Érted, Neked!
Még mindig szenvedek, de hinni szeretném, hogy nem hiába! Februárra lejár a végső terminus is, addig döntenem kell.
Fájó lelkével örökké ölel
     Gyulád

2.

Szeged, 1919. nyár

Édes Júliám,
be szeretlek, be vágylak, be közel érzem most magamat Hozzád. Vigasztalóm vagy és fölemelőm, ó be sok mindent köszönök Szerelmednek. Üdvösségem.
Pár nap és én – Makóra megyek, ahova rendeltek. Világok háborúján be nagy háború van lelkemben is. Megkapod-e ezt a levelet? Én a te első válaszodat nem kaptam.
Elér-e még hozzám a te válaszod? Augusztus 31-én megyek, kell mennem Makóra. „Durate et vosmet rebus servate secundis!”* Szeptember elején, ó ha lehet, ha bárhogy is, látni akarlak Budán.
Ölel a te mennyei Jegyesed,
     a te rabszolga Urad
(Más nem tud úgy írni, csak te, Egyetlen!)

/*/ Juhász Gyula egyik jelmondata: „Bírjátok ki! Az életetek még kell a jövőnek.” (Vergilius: Aeneis. I. 207. sor; Lakatos István fordításában.)

Cságoly Péterfia Béla: Huszárversek, katonanóták, verbunkok [I. rész]

A honfoglalástól a II. világégés befejezéséig, bár egyre csökkenő számban, a lovas katona, az ikonikus magyar huszár meghatározó figurája volt a honvédelemnek. Fájdalom, nemhogy a honfoglalás idejéből, hanem még az azután következő századokból sem maradt ránk semmiféle magyar nyelvű költői munka, mely a magyar katonára vagy a katonaéletre vonatkoznék. Külön kell választani a magyar lovas vitézekről, katonáról és a huszárokról szóló megemlékezéseket, megnevezéseket is. A kalandozó magyarok által kifosztott Szent-Galleni kolostor történetével kezdődő [a bencés Heribald testvér] latin nyelvű visszaemlékezések és Mátyás krónikásának, Galeottó Marziónak megemlékezései sem használta, de még más, külföldi iratok sem sokáig a huszár kifejezést a magyar lovasságra. Ezzel a ténnyel, a huszárságnak, mint önálló fegyvernem voltával az utóbbi kétszáz esztendőben is sok zavar volt a magyar katonákat szerető, dicsőítő hazai költök fejében is.

Sal Ferenc:

A huszárok eredete

Török, német és a cseh had
Magyarhonnak sírját ássa –
Azaz ásná, ha a honnak
Nem Mátyás volna királya.

Bajza József: Teleki Sámuel és a Teleki-téka

A kancellár Sámuel, a nagy Mihálynak Sándor fiától és Petki Nagy Zsuzsannától származó unokája, született 1739-ben november 17-én [Gernyeszegen] és tizenkét éves koráig Celnán neveltetett. Neveltetésére azonban kevés gond vala, s amivé lőn, leginkább saját ügyekezetének köszönhette. Tizenkilenc éves korában Józsefnek, a későbbi ugocsai főispánnak, és Ádámnak társaságában utazni ment külföldre, hol mint Bibliothecája előszavában maga vallja, könyvek gyűjtését tűzé fő céljául. Mária Terézia alatt királyi kamarás leve, aztán küküllői főispán és erdélyi kormányszéki tanácsos, II. József alatt belső titkos tanácsos; 1784–1790-ig királyi biztosa II. József alatt alkotott nagyváradi kerületben Szabolcs, Arad, Békés, Csanád, Csongrád megye főispáni helytartója a hajdúkerületekben főkapitányi helyettes, Bihar főispánja, két év múlva magyar alkancellár és mármarosi főispán, Leopold alatt erdélyi főkancellár és ismét bihari főispán, szent István rende nagykeresztese, a göttingai, varsói, jénai tudományos akadémiák tiszteleti tagja. Megholt Bécsben augusztus 7-én, 1822-ben, nyolcvanhárom éves korában. Ő vala a marosvásárhelyi gazdag mintegy 40.000 kötetből álló könyv tár alapítója. „Tizenkilenc éves koromban – így szólt magáról Bibliothecája I. kötetének előszavában – dicső Mária Terézia engedelmével külföldre utaztam; a svejci, a belga, és francia tudós férfiak és tudományokkal virágzó akadémiákra.

Mikszáth Kálmán: «Castrum Léta»

Régi okmányokban «Castrum Léta» néven fordul elő, de közönségesen «Ghéczy várnak» nevezik a Ghéczy nemzetség után. Övé volt a vár hosszú századokon keresztül.
A vár urairól sok tarka-barka t örténet marad fel.
Az egyik Ghéczy olyan kevély volt és olyan gazdag, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni; elhatározta, hogy egy arany bikát fog öntetni. Meghozatta a művészeket s azok megöntötték az óriási bikát. Ghéczy (a kit régi iratok imitt-amott «Ghiczy»-nek is neveznek) a vár közepére
állíttatta. A művészek most már a fizetséget várták, de a várúr így szólt:
- A bika megvan, de mozdulatlan, nem kér enni, nem iszik. Öntestek hát belé lelket, ha tudtok, ha pedig nem tudtok, akkor én kergetem ki a tiéteket belőletek.
A művészek persze, hogy nem tudták elevenné tenni az aranybikát, a min roppant dühbe jött a nagy úr.
- Még három napot adok s addig a bika meg nem mozdul, negyednapra hajnalban mindnyájatokat lenyakaztatlak.
A mit ígért, meg is tartotta volna nyilván, de az Isten e közben megharaguvék, a miért halandó ember az ő dolgába akar elegyedni s erős földrengés támadt a harmadik napon, mely megrázta a vár szilárd falait és az aranybika is megmozdult – mert elsüllyedt nyomtalanul.