Erdélyi János: A magyar népdalok [XIII. rész]

Vannak saját cserélhető szavak; minő a be és de. Például: Jaj be szennyes a kendője; álnok szívű de elhagytál. Ilyen a ki és mi. Amaz, mely szabály szerint csak személyt illet, dologra is vitetik, például: Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja. Vajh ki jó, vajmi jó helyett.

    Mind ezeknél pedig fontosabbnak látszik a nyelv költői kezelése, hová a szótagok időmértéke, rím és ritmus tartoznak, s elvégre a költői szólamlás (dictio) maga, melyekben népköltészetünk külső és belső formája foglaltatik.

    Időmértéket illetőleg a mi nyelvünk a legtisztább mennyiségi (quantitativ) nyelvek közé tartozik, s benne minden szótag meg van jelölve, s egyúttal a szem is eligazítva még akkor is, ha nincs ékezve az önhangzó, hanem két vagy több mássalhangzó által követve. Ilyen nyelvből már mily könnyű lesz mértékre alkotni verset, kiki átlátja. Mind e mellett ha népdalainkon végig nézünk, alig fogunk állandó tiszta mértekeztést találni magában a dalnak nyelvi részében, hanem a zenét kell fölhíni segítségül. Minden értő és műbarát örömére nagy sikerrel tőn itt kísérletet Fogarasi J. Művelt Magyar Nyelvtanában, s én úgy hiszem; hogy a magyar népdalok és zenében (mert a kettő egy) uralkodó versmértéket csakugyan kifürkészte, s a feladást szerencsésen megoldotta1. Ki erről bővebben óhajt értesülni, az idézett könyvre utasítom, hol zenészi tapasztaltségra épült elvek után könnyen eligazodhatik, s alapjára mehet az egész magyar mértékezésnek, mi költőink figyelmét igényli leginkább.

Féja Géza: Mátyás király

A mélyről jött király humanista műveltséget szívott magába, friss, nagyigényű szervezete a reneszánsz minden áramát felfogta. A történetírók azokat a nemzetek tekintik valódi európai nemzeteknek, a virtuális Európa tagjainak, melyek a reneszánszot befogadták és végigélték; Mátyás király birodalmát tehát a reneszánsz s a virtuális Európa keleti határának tekinthetjük. A magyar szellem törvényei szerint az erős külső hatás belőle is mély belső magyar visszahatást, „visszaütést” váltott ki: Hunyadi Mátyásban magyar reneszánsz is történt, az Attila-emlék született újjá. Mátyásról két kép él emlékezetünkben; az egyiken ül s könyvei között tudósaival vitatkozik, a másik azonban lovon ábrázolja, amint a „világ négy táját” kémleli.

    Ferdinánd nápolyi király kedveskedésből spanyol lóidomítót küldött Mátyás udvarába, Mátyás azonban visszautasította ajándékát: „Akár török, akár keresztény népek ellen küzdöttünk is, e háborúkat mindig kedvező eredménnyel, melyeket a mi népünk idomított… Nekünk nem olyan lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak, hanem olyanokra, melyek, ha erre sok kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodnak.” Lovas magyar önérzet szólalt meg Mátyásban; Thúróczy második Attilának, Bonfini szittya Marsnak, Tubero „Attila után a magyarok legdicsőbb királyának” nevezi őt. A magyar reneszánsz tehát két póluson nyugodott: az olasz-latin kultúrán s a keleti lovas kán újjászületett öntudatán. A könyveket gyűjtő és mecénáskodó Mátyás nem volt kevésbé serény a hadakozásban, mint Kun László.

Mikszáth Kálmán: Csókakő

[Kata és Éva]

Fehér vármegyében Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakó romjai.

    Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király… de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.

    De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.

    Mert valamennyi donatiós történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, a ki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:

    Vágd fiam Forgács,

    Tied lesz Gymes és Gács.

    Nos, ilyen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy ő felsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.

    Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúra ereszkedik vissza.

    Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.

Vajda Ferenc: Székely kérdés a XVI. században

Erdély története a szászok bejövetele <1141> óta a három nemzet: magyar, székely és szász nemezt történetéből szövődik össze, egészen a legújabb időkig. Mind a három nemzetnek külön, de egymástól elütő szervezete, alkotmánya és törvényei voltak, s így külön politikai tényezőként szerepelnek az országban, elismerve azonban mindenik a korona teljes felsőségét: az államhatalmat.

    Földjük is külön területen állott. A székelyföld ˂terra Sicolorum> a hét székely széket foglalta magában. Ez a földterület népileg annyira egység volt, hogy itt más népfaj nem lakott, csak székely.

    A fajiság és külön szervezet azonban nem választotta el annyira a három nemzetet, hogy nagy dologban, vagy éppen a közös veszély idején: egymásra ne találtak volna. Így, midőn 1437-ben a jobbágyság felkelése mind a három nemzet érdekeit egyaránt veszélyeztette: Kápolnán közös gyűlést tartottak és megalkották <1437. IX. 16.> a három nemzet unióját, melyet később is többször meg újítottak. <Kőváry: Erdély Története II. kötet 53.>

    A történelem tanúsága szerint a három nemzet ősi kiváltságait, faji életét sokszor zavarta meg egy vagy más körülmény, amit sérelmeztek. Hatása azonban ezeknek a sérelmeknek nemcsak azon nemzetekre terjedt ki, melyiknek a kebelében felmerült: hanem kihatott a más két nemzetre és az állami életre is, így volt Erdélyben több ízben: szász kérdés, magyar és székely kérdés, aminthogy napirendre került az impérium változása után is, a nemzetiségi <kisebbségi> kérdés és ennek során: a székely kérdés.

Sinka István: Szent-Mihálykor

Járomszeg nyolc volt,
kettő nincs meg;
a cselédházról, ahol laktál
eltűntek a fakilincsek;
egy ekekulcsot a vakrozsda
szétmart… és a négy ökröd is
be-be szökdösött a rozsba.
Ezért itt hagyod három tyúkod
s viheted a pereputtyod,
- szólt a kasznár Mihály-napkor.
S a cseléd, mint a fafejőke
hallgat és áll… hogy merne szólni:
a kasznár félisten előtte.
Aztán az erdész is zajong:
- loptad a fát fagyos bitang
s most reszkess úgy, mint nyárfalomb.
Tán azt hitted az elmúlt télrül,
hogy Mihály-napra majd elévül?

Számadó Ernő: Kisasszony napján

Bukolikus nyárvégi hangulat,
Őszirózsa, csigerbor, fehér
Szőttesben füstölt szalonna
És egy jó siláb szikkadt kenyér.
 
Napsütötte alma és hüvös málna
Illata szállong, harkály nevet
A sárguló ágon s a meztelen
Kövekből párolog a meleg.
 
Az égen pelyvaszőke fellegek
Lengenek, mint ujdonszőtt vásznak,
Róka lopódzik át a nádason,
A réten csikók nyihorásznak…
 
Sarjuszénát kaszáltam s most állok,
Nézem a sok ezüstzöld rendet
És mint az őzek, finom sejtéssel
A készülő őszre merengek.

Váradi Antal: Ave Maria

Szent csönd van fönn s alant. Zengő harang
Zsong, bong kicsiny toronyban; ing a lomb,
Reng, hajlong, bontja, bántja untalan
Az esti szél, mely rajta átbolyong;
S miképp egy véghetetlen glória:
Terjeng a zsongó »Ave Mária«.
Nyomán imádság szent virága nő:
»Az én anyámat áldd meg, égi nő!«

Ilyenkor rózsabimbó lesz a szív,
Halkan feselni kezd, kinyíl, kitárul,
S a fennkölt érzelem, mely benne vív
Az égbe röppen édes illat-árul.
Oly jól esik, hogy kiket szeretünk
Fönn és alant – mindért könyörghetünk.
S imám oly benső, olyan tiszta, hő:
Az én anyámat áldd meg, égi nő!

Fülöp Áron: Attila fiaiból

A koszorús torna

Tarka sátor-rajnak támadott új foltja,
Ködbe vesző szélét gépida nép toldja;
Lakozván királya, – hódolati sorján, –
Etellak halmának kimagasló ormán.
Feledve vala már minden, amit vétett,
Nem terhelé semmi hűtlenségi vétek,
Késedelmi csorbát kiköszörült jötte,
S hunok nagy királyi ölelék keblökre.

Mint atyjuk barátját, hívét minden jónak,
Mint szilárd támaszát a magas hun trónnak,
Mint próbált bajnokot zavaros időben:
Tisztességadásban részesíték bőven.
Lakoma naponként lakomát nyomon vált,
Futtatási verseny váltja fel a tornát;
Várbakos, szekercés, dárdavető, íjász:
Had-gyakorló sorban parancsszóra vigyáz.

Leskovics-Lángfy László tüzérfőhadnagy, papnövendék

Mint harmadéves kispap az ungvári papnöveldéből 1848-ban önként belépett tüzérnek, s jelentékeny részt veti a podheringi hídnál vívott fényes győzelemben, ahol Andrejkovics Endre kispap és tüzér társával az előrenyomuló osztrák hadsereget nemcsak feltartották, de dicsőén vissza is verték, megmentvén ez által Munkács várának bevételét. Ez esemény bővebb leírása Andrejkovics Endre életrajzában olvasható. Lángfy főtiszti ranggal végezte be a szabadságharc küzdelmeit. A szerencsétlen kapituláció után világi pályára lépett s később Máramaros megyében a szinevéri kerület főszolgabírója lett.

Dr. Parányi Ferenc: Sóhaj

Fekete világ, fekete romokon,
Cafatos hullák, véres nyomokon,
Izzó gerendák, tűzszínű az égbolt,
Ki hiszi, hogy egykor nem egészen így volt.

Elestek apák, elestek a fiúk,
A nyomorból mindenkinek kijut.
Fölfordult a világ, föl a mindenség:
Istenem, Istenem, mikor lesz már elég?!   

                           1918

Emőd Tamás: Kimaradási engedély

A nagy vasútépítést abbahagyta
Szibériában négyezer fogoly
És napnyugatnak mendegélt, amerre
Magyar tanyák felhője vándorol:
Ott bandukolt a négyezer fogoly közt
Koldus batyuval közvitéz Balogh,
Koldus batyuval és kigyúlt szemekkel,
Éhezve, fázva, rongyosan, gyalog.

Már látta szint’, Pesten, hogy fogadják,
Hogy hömpölyög nyomába majd a nép,
Kendők lobognak és virágeső hull,
Boldog harangszó zeng amerre lép, –
Fülébe csengett szinte már az ének
Szebben dalolják, mint az angyalok:
– „Hozsánna Néked! Alleluja! Megjött
Szibériából közvitéz Balogh…!”

És három év után, Pest városába
Balogh közember megjött csendesen,
De késő este volt, záróra elmúlt
És őrá nem várt senki, – senki sem!
Tűnődve ment a házfalak homályán,
Csukott kapuk közt csendesen haladt,
S a transzbajkáli városokra gondolt
A messzi muszka hómezők alatt.

Egyszerre csak bakancsok lépte koppant
És jött kilenc-tíz fegyveres személy,
Megállt a sarkon és elébe toppant:
– „Van-e kimaradási engedély…?”
Balogh közember halkan felsóhajtott
És érzett, hogy a hangján bánat ül:
„… Szibériában voltam három évig,
Kimaradási engedély nélkül.”       

                       1918

Ferke Ágost: Jó az Isten…

Jó az Isten: megmaradtam.
Csoda történt! – suttogják az orvosok.
S ráfogja a kedves-testvér,
Mert zsebemben feszületet hordozok.
Én nem tudom, nem kutatom,
Úgy történt-e, vagy talán csak képzelem,
De egyszerre felüdültem,
Mikor mondták, hogy miénk a győzelem.

No, azért még nem vagyok jól…
Ezt a sebet ugyan ki nem heverem!
Nem akarlak rémíteni:
De más írja tollba mondott levelem.
S nem kapok fel többé, lelkem,
A prüszkölő, ficánkoló „Ravaszra”
De azért az eke után
Elballagok fél-lábbal is tavaszra.

Majd a többit ti végzitek!...
Azért tűrtem éhséget és hideget,
Azért váltam nyomorékká:
Hogy épségben megtartsalak titeket!
Nyisd ki csak a kaput bátran,
Ha zörget egy fehérhajú idegen;
Odabenn majd ráismertek:
Én jöttem meg – bottal, bénán, betegen.

                           1918

Juhász Gyula: Szegény katona

Tizennégy őszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.
 
Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!
 
Tizenhét őszén fogságba került
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.
 
Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta és ő büszke lázban
Érezte, most a nép itél
S ő nem hazátlan!
 
Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!

Szalay Mihály: Az eltűnt özvegye

Kicsi fiát fölvéve ölébe
Ki-kifordul a postás elébe,
Fakó arccal, fáradtan, búsan szól:
Ugye, most sincs szegény jó uramtól?

Nincsen attól se tegnap, se holnap;
(Nincs mit írni a csöndes halottnak.)
Nem is vár már, s ha a postást látja,
Könnyezve néz árva kis fiára.

Édesanyám, ugye apám rossz már,
Soká harcol messze az orosznál.
Mástól csak jön az a piros kártya,
Meg maga is egy kis szabadságra.

Nem rossz, fiam, csitítgatja sírva;
Jönne apád, szívesen is írna;
De oly helyre van szegény beosztva,
Nem jön onnan se vonat, se posta.

                             1918

Czuczor Gergely: A huszár

Szép gazdasszony, van-e ebéd?
»Van bizony.«
Lesz-e puhára vetett ágy?
»Lesz bizony.«
Jaj galambom, eszem a szép
Ajkadat,
Itt maradok, nem megyek egy
Tapodtat.

Gazda, van-e zab a lónak?
»Nincs biz’ ott.«
Van-e széna a tartóban?
»Nincs biz’ ott.«
Menjünk lovam, meg nem él itt
A huszár;
De azért a szép asszonyért
Mégis kár!

Lovik Károly: Görgey és Benedek

Vannak férfiak, akiknek mintha a térből és az időből nem lenne elég az, amit nekik koruk adhat, akik átélik magukat a következő generációk testi és lelki világába; akiknek az idő és a tér egy darab egy darab folytonosság, amelynek messze van, vagy egyáltalán nincsen földi határa. Görgey és Benedek is azok közé tartoznak, akiket egy, sőt két emberöltő sem tudott megemészteni, akik ma is éppen olyan frissen élnek a köztudatban, mint tulajdonképpeni működésük idejében. Alakjukat még mindig nem tudtuk kiválasztani a körülöttük lezajlott eseményekből, a történelmi igazság még nem tudott teljesen megbirkózni a föladattal, hogy kijelölje nekik azt a polcot, amelyre tevékenységükkel rászolgáltak. Ehhez hozzá járult, hogy a rájuk vonatkozó adatokat nem ösmerjük egészökben, részben sohase is fogjuk megösmerni. A Görgey Artúrra vonatkozó közlések nagyrésze még elzárva hever; Benedek pedig megsemmisítette azokat az írásokat, amelyek élete legérdekesebb részére, az 1866-os hadjáratra vonatkoznak. A fantáziának így tág tere van a játékra, és a fantázia furcsa láng, mentől kevesebb az anyagi tápláléka, annál magasabbra csap. A nagy kérdés az marad: vajon, ha egyszer emberi kíváncsiságunk kielégítődhetne, és megkanók mindazokat az alkatrészeket, amelyekből Görgey és Benedek alakját történeti geometriával megszerkeszthetjük, nagyobbak vagy kisebbek lesznek-e e férfiak, mint ma, éppen úgy fognak-e érdekelni bennünket, mint most, kielégítik-e megfogható alakjukkal azt a mértéket, amelyet ma csak az alakjuk körvonalaira alkalmazhatunk?

Sárosi Gyula: A vén huszár

Gondolkodva ballagdogál
Árokháton a vén huszár.
Rongy a dolmány, rongy a mente,
Bajuszát mégis kikente.
Kopott nadrág, lyukas kalap,
Átkandikál rajta a nap.
Bocskor is van, de nincs talpa,
A vén huszár mégis nyalka.
Hátán egy rongyos tarisznya,
Üres az is, semmi haszna –

Aztán a torka is száradt
Éhezik is, el is fáradt…
Hányszor mondták neki: »Apám!
Riktolja be kend paripám.«
Több ott a ló, mint kellene,
Most gyalog jár szegény feje.
Körültekintget, meg-megáll
S megint odább ballagdogál –
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha paripája megvolna.

Szép lányokkal találkozik,
Rájok néz és fohászkodik –
Mit ér a télnek a virág?
Fagyos éjnek a holdvilág?
A fény a gyászt megmutatja,
De fagyát el nem oszlatja.
Messziről jött a vidékre,
Alig ismer rá e népre.
Mért is vágyott vissza lelke,
Midőn nincsen háza, telke?
Gond és bánat a jószága,
Odamaradt ifjúsága:
Egyet búsul – nem búsulna,
Ha ifjúsága megvolna.

Móricz Zsigmond: A gyermek hadnagy

        /Érzések Erdély kapujában/

A gyermek az ősi házba,
öreg szülői kedves köribe,
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszorúja int:
siet, jön, vágyik,
az ősi lelkek édes otthonába.

Oh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgő lovai!
hunok sistergő nyilai!
Csaba csillagtipró,
ragyogó, lobogó tündérhadai!
Itt villog a lengő sátrak
s bozótos paripák tüze:
a hegyek kövein, a bércek erdein,
s égnek a fényjelek
a bánatos Ma ködein át…

Ködök, ködök,
titokzatos mélységűek
feküdtek a hegyek, völgyek,
a kopár ősz kapuján,
mikor a gyermek szeme
mohón keresi
a távoli határokat.
Ködök, ködök
s az őszi nap
mint ezüst tükrön
önfényét veri.

Bognár György: Revíziós dal

Testünket széttépték, lelkünk megalázták,
Ezeréves múltunk rútul meggyalázták;
Trianonban élve eltemettek minket,
Sóval hintették be égő sebeinket…
Lázadó panaszunk szól a nagyvilágnak:
Igazságot Magyarországnak!

Édes szabadságot milljó rabmagyarnak,
Kik idegen földben másként elhervadnak,
Miként a virágok… De szent akaratban
Sajgó szívünk lüktet egyre szilajabban,
Meddig tart még, meddig e szörnyű, nagy átok?
Igazságot Magyarországnak!

Eltűnt a régi s lett helyette új térkép…
De a határokat gyűlöletből mérték,
Nem hallgattak a szent igazság szavára
S önző érdekből nőtt hazánk új határa…
Ez örök mementó küldjük a bíráknak,
Igazságot Magyarországnak!

Erős a mi hitünk! És velünk az Isten!
És minekünk égőbb, forróbb vágyunk nincsen;
Aki magyar, többet nem kérhet magának,
Ezeréves, ősi, dicső szép hazánknak.
E két szót zokogjuk a föld s égvilágnak:
Igazságot Magyarországnak!

Sajó Sándor: Add nekem…, Szülőföldem dalos tája, Vén legény dala

Sajó Sándor:

Add nekem…

Add nekem e kis fényképet,
Arczod mását add nekem,
Búnak, kéklő messzeségnek
Enyhítője hadd legyen.

Olyan édes lesz ez emlék
Bús magányom percziben;
Álmodozva, hogy szeretsz még
Hadd remegjen meg szívem;

Hadd higyjem, hogy aki voltál
Az léssz mindig énnekem,
Hogy hűséged tiszta oltár
S bájad győz az éveken.

Gyönyör, bánat, ifjú vágyak
Lobogtassák lelkemet:
S ősszel is még, bús napokban
Én tavaszról álmodozzam,
S síromig szeresselek.

                     1892

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé dermedt arcok ketrecében,
hol ujjad ágán mézgás rügy fakad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen,
te ott rágódsz a porban egy falat
gyerek-vetette emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab,
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! – hogy minden szenvedésen

s ütésen át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog, s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Gömöri György: Emléksorok egy áldozatról

N. I. emlékének

Utca nem őrzi nevét, mosolya is már fakulóban
régi felvételeken, s bár vannak még, akik érzik
kézszorítás-melegét, a idézik utolsó,
hátrahagyott szavait, az újonnan születettnek
ő már csak adalék, túl egyszerű, köznapi két név.
Meg kellett halnia: így kívánta a százcselű végzet.
Sértett démonok engesztelésére vére kiomlott –
s kellett a test a habarcsba, az alapozásba, amelyre
s relatív jólét csálé Dévavára fölépült.
(Ingatag falain, aki látja, olvashatja az írást:
„KAPARJ KURTA; NE SZÓL SZÁM, S NEM FÁJ A FEJÜNK.”)
Utca nem őrzi nevét, s aki szólna ma róla, csak így szól:
nem e világra való volt ennyi naiv bizalom.
Él mégis, túl szavakon, most és minden időben,
mindig, míg valahol pár magyar összehajol.

Kannás Alajos: A bálvány

Röpcédulákkal
elfutott a szél
a béna gyárak
dermedt gépeinél
jelentkeznek a megpörkölt kezek
a harcos éjeket
megalvadt nappalok takarják
pincét s a kertek alját
új Bach-huszárok áskálják kutatva
de csizmáiba fel a talpazatra
már sohasem léphet vissza
a bálvány

Duma-István András: Erdély megszólalása

Turcsány Péternek a Duna mentébe

A fejér tenger beborított,
Mint halottat, úgy eltakart,
Csak kutya hallik, ki ugatott.
Ki még szeretetből se mart.

Fent égen ragyognak csillagok.
A testvérekkel beszélni.
E fejér tenger szép vászanyán.
Ma megszólalnak hallottan.

Se sátram nincsen, se pokrócom,
A szép szigeten megnyugszom.
A fejér tenger virágait ma hallhatom.
E fekete szép csillagfényeket látom.

A tenger felett szép virágok
Az estében is csillognak.
És érzéseim, mint megállnak.
Gyönyörködöm, amit hallok.

Harsányi Lajos: Dante a pokolban

– Ez az ember járt a Pokolban –
Suttogták a háta mögött
S elképzeltek körötte sok
Füstölgő torkú ördögöt.

Kések között, megmérgezetten
Feküdni műtő-asztalon,
Míg a professzor halkan mondja:
Istennél minden hatalom.

Ez is pokol, a poklok pokla,
Mert tűz a szörnyű szenvedés,
Mikor a méreg egyre rombol
S naponta húsba metsz a kés.

Eretnek nem vagyok. De érzem,
Hogy kések, mérgek közt, bomoltan
Azért bírjuk a kínt, mert Isten
Jelen van itt is, e pokolban.

Komjáthy Jenő: Schopenhauer

Világbölcs! fényes, fönti szellem! üdvözöllek.
Oh, hogy szomjam te nagy szívedből olthatom!
Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek
Jártál te mester! s én követlek szabadon.
Bár az „örök világszem” megtörött szemedben,
Elméd a titkok szívéig hatolt.
Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,
A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! értelek, csodállak és szeretlek.
Átérezem, mitől a szíved vérezett;
A mély iszonytól szívem minden izma reszket,
Mely átaljárta s megdöbbenté szívedet.
A létiszony, a nagy talány, a vérkövesztő,
Embervelőre éhes síri rém
Már engem is gyötört; véreztem én is metsző
S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szíved izzó szerelme
S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.
Sötét igazság hirdetője, fényes elme,
Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!
Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!
E gyászos tanban mennyi a vigasz!
Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:
Igaz, tehát szép – és szép, mert igaz.

Bartók Béla levele – Jurkovics Irmynek

A Jurkovics lányok művelt társasági hölgyek voltak, az egyikbe Bartók beleszeretett. Jurkovicsék vidéken laktak, de gyakran megfordultak Pesten, és ilyenkor a fiatalok együtt lehettek. Bartók egyik levelében említi, hogy „mostanában sokat lumpolok!!, mert itt vannak a Jurkovics lányok!”

1905. augusztus 15.

Párizs, 18. Rue Clément-Marot.

Kedves Irmyke.

    Csakhogy végre békességben vagyok!

    Oly rengeteg sok munkát adott a Rubinstein-pályázatra való előkészület; s mindhiába! A zeneszerzői díjra 5-en konkuráltunk, s többi 4 alak munkái középszerűen alul, az enyém a középszerűen felül volt, ezrét a rendszerető jury-tagok, kik az „arany középútról” szóló közmondásnak hódolnak, nem adták ki a díjat senkinek sem.

    A zongora díjat Backhaus angol zongorista nyerte el, a ki tényleg szépen játszik. Dühöngök! Mert annyi fölösleges munkát kívántak a pályázathoz (pl. az összes beküldött pályamunkákat 2 példányban, pedig a 2. példányt meg sem nézték a jury-tagok), no és most ilyen eredményre nem számítottam. Legfeljebb arra, hogy más műveit jobbnak mondják, s annak ítélik oda a díjat. Egy vigasztal, hogy így legalább eljutottam Párizsba, ebbe az isteni istentelen városba. Nem lehet leírni, csak látni kell, mennyi szép, mily szép dolgok vannak itt, a világ középpontjában. Mekkora művészettel épült Párizs! Micsoda ehhez képest Bécs, Berlin! (Budapesttől még sokat remélek, eltekintve a pótolhatatlan régi műemlékek hiányától.) Nos talán ha még alaposabban merültem Párizs tanulmányozásába, bővebben fogok e sok mindenről írni.

Balaton László: Plánder Ferenc, Göcsej első ismertetője

A Göcseji Falumúzeum jelképén, a Hencz György-féle vízimalom falán Zala megye úttörő néprajzkutatóinak neveit olvashatjuk, köztük Plánder Ferencét is. Plánder Ferenc 1796. január 5-én született Kiskanizsán, és 1867. március 5-én hunyt el Nován. Szülei: Plánder István és Káposzta Julianna. Ősei 1711 és 1720 között költöztek Kiskanizsára. Nevüket először Plandelnek, később Plandlnak, végül Plándernek írták. Az 1770-es években több Plánder családot írtak össze, ezek többnyire jómódú, 2-4 ökrös gazdák voltak. Plánder Ferenc édesapja azonban nem volt önálló gazda, valószínűleg egyik módosabb gazdának  vele egykenyéren élő fia lehetett. Plánder Ferencnek egy testvére született 1793-ban. A Plánderek közül többen is kísérletezték tanulással, ahogy Ferenc is: 1807-től 1812-ig a nagykanizsai piarista gimnáziumba járt.

Erdélyi János: A magyar népdalok [XII. rész]

IV. Sokat mellőztem eddig nem szívesen, csakhogy maradjon hely az itt következőkre is. Értem a nyelv használatát és költői kezelését. Ha előlegesen gondoskodunk, hogy a népdalok vidéki szóejtések szerint gyűjtessenek és adassanak, most szép kincset tudnánk összehalmozni a nép nyelvéből, mely azért nagy fontosságú, mert régibb az írói nyelvnél, és sok tekintetben lehetne hozzá folyamodni eligazolásul¹.

    Lelünk a népi nyelvben sok olyat, mi a mívelt nyelvtudomány nem javasol, vagy nem tanít, de miből okszerű bírálattal mehet be valami az írói nyelvbe, legalább itt, hol éppen jellemzés miatt szükségesek a népi formák. E sajátságok egy részről a hajlítás és ragozásban történnek, más részről pedig a kihagyásokban vagy ezzel ellenkezőleg a szaporításokban.

Mikszáth Kálmán: Fogaras

A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta a várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.

    Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon, sajátságosan sima falakhoz.

    Fölelevenül a múlt ide belépve. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. április 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona.) Éjszakkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek egymásfölébe torlódnak.