Féja Géza: Az erdélyi emlékirat
A XVII. század második felében s a XVIII. század elején az emlékirat éppenolyan összefoglaló műfaj, mint a XVI. században a protestáns prédikáció: mindkettőbe a legtöbb fért bele az életből, s amint Bornemissza Péter prédikációinak burkából a novella feslett ki, az erdélyi emlékiratokban ott csírázik a magyar regény, de jó ideig, Kemény Zsigmondig, nem akadt merész író, aki az emlékiratok belső alkatából s anyagából megteremtette volna természetes, eredeti regényünket.
Az emlékirat egyéni állásfoglalás az élettel szemben, tehát széppróza; az emlékíró nem tudományos történelmi módszerrel írja könyvét, hanem közvetlen, személyes élményeiből igyekszik művet teremteni. Némelyik emlékíró alkotóegyéniségét csak stílusának jóízén érezzük (Kemény János), de Apor Pétert, Bethlen Miklóst, Bethlen Katát és Cserei Mihályt eredeti szépprózaírónak tekinthetjük.
Az erdélyi emlékiratok közül Apor Péteré, a „Metamorphosis Transylvaniae” 1736-ban jelent meg, de a XVII. század Erdélyének életéről szól, s mélyebbre is megy, ő tárja fel a legősibb életréteget. Apor a patriarkális rendi társadalom süllyedését, s a régi magyar életforma vesztét siratja. Nem a természetes fejlődés feszítette szét a régi életformát, hanem Erdély önállóságának pusztulása után a „közel-nyugatról” (Bécsből) érkező idegen hatás, mely korszerű újítás helyett inkább pusztított és torzított.
Tordán január 6–13. közé eső vasárnapon tartott 1568. évi országgyűlés, Európában először, a vallásszabadság elemeit magában foglaló határozatot hozott, amely szerint a prédikátorok szabadon terjeszthették nézeteiket. Az egyezmény tartalmazta a saját értelmezés szerinti igehirdetés, a szabad prédikátorválasztás és a prédikátorok védelmének jogát – még az egyházkerületek vezetői sem bánthatták őket –, valamint kikötötte, hogy vallásáért senkit sem érhet hátrányos megkülönböztetés és senkit sem lehet hitbeli tanításért fogságba vetni vagy elhurcolni. A döntést kedvezően befolyásolta, hogy a protestáns prédikátorok a hitet Isten ajándékának tekintették.
A históriás éneknek nem Tinódi Lantos Sebestyén a legmagasabbrendű megnyilatkozása: a regösöknek, az igriceknek s a hegedősöknek, a régi s ómagyar énekmondó rétegnek azonban ő az egyetlen kései, de megfogható alakja. Az újkor gyermeke, realista, a történelmi hűséghez ragaszkodik, összegyűjtött krónikáinak előszavában vallja: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé ne m írtam, az ami keveset írtam, igazat írtam”. Korának minden kimagasló eseményét s alakját megverselte, de szívesen elkalandozott a múlt tarlóján is. Élete, sorsa, pályája olyan volt, mint a vándorló hegedősöké, ki tudja mióta. Az ómagyarságból a vándorló költő életformáját hozta és a zenét; muzsikájában ősi keleti elemek szunnyadnak, sámánok öröksége, óhazák visszakísértő melódiái. Kissé sámán volt, amikor lantját pengette s énekelt, az ének szövege azonban nyomtatásban elszürkült; realizmusa és kritikai kérlelhetetlensége többnyire tudósítássá süllyesztette.
