A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [ XI. A vármegyékről]

Hajdanta a magyar közélet nevelő iskolái voltak a magyar vármegyék. Zala zöldasztal szülte Deákot, Zemplén Kossuthot, Kazinczyt, Andrássyt, Szilágy: Wesselényit, Borsod: Pálóczy Horváth Lászlót, Szemerét és a többieket, kiknek neve egy-egy kiszakított darab hazánk történetéből
A megyei intézmény szabadságán és épségén nyugodott mindig a magyar alkotmány. És ez a kölcsönhatás egészen természetes. Mert azok, akiknek erejét a vármegyék küzdelmei acélosították meg és akiknek lelki világát betöltötte az a tiszta hazafias szellem, amely ez öreg házakban kiolthatlanul égett, lassanként kinőttek a szűk municipális keretből és az ország vezérei lettek. Az ország vezérei és egyben a magyar alkotmány rendíthetlen támaszai.

Gunda Béla: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei egy Gerecse hegységi tót faluban

1936. őszén a Vértes és Gerecse hegységben gyűjtöttem. Megfordultam Tardos tót faluban is, ahol a gyűjtögető gazdálkodásról a következő adatokat jegyeztem fel:

A környező erdőkben nagyban szedik a gombát (hribi). A következő fajokat ismerik: dubak, sinak, hrabak, majoki, baronie, hlavački, karátka, hondíd,, paraplêti, plavki (plauki), vaclavka, pesterec. Az utóbbit főleg levesnek főzik. A többi fajtákat vöröshagymás zsírba teszik, megpárolják, s tojást ütnek rá, megsütik. Ha van, töpörtyűt is tesznek rá. Ugyanígy készítik el a fiatal tapló gombát (Formes-faj) is, de ezt előbb vízben kifőzik, mert nagyon kemény. A gombát deszkára rakva napon megszárítják s télire el is teszik.

Kárpát-medencei keresztkötődések II.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója
Hatalmi politika és nemzetközi jog feloldhatatlan ellentétéről (1920–1940)

„A revízió távolban fénylő csillag, amely felé ma
minden magyar arca bizakodva fordul, s amely,
törhetetlen hitünk szerint, éppen úgy mutatja a
feltámadáshoz vezető utat, mint ahogy a keleti
bölcseket is elvezette annak idején Betlehembe.
De miként földön való jártunkban reményeink csillaga,
mely felé törünk, csak a legfőbb irányt mutatja és
ügyességünkön, képességeinken múlik, megtaláljuk-e
a járható utat, avagy eleinte töretlen, fölös időt és
energiát pazarló mellékösvényen kell bukdácsolnunk
a végső cél, a revízió felé, egyetemes érdek, hogy a
lehetőség szerint és közös erővel elhárítsuk azokat az
akadályokat, amelyek bennünket a járható úttól eltávolítanak.”

                                                                          (Radisics Elemér)

Várregék és mesés várromok XIV.

Gömör vára a Sajó völgye fölött eredetileg – a bronzkorban – kis földvárnak épült. A magyar honfoglalás idejében, 896-ban, már állott, s ez idő tájt kapta nevét egy nemzetségfőről, akit türk, kabar szóval Kumurnak vagy Kümürnek hívtak; ez a név fekete szenet jelent, mágikus erejű név volt. Gömör várát István király 1000 körül egy vármegye, királyi várbirtok, várispánság központjává tette, s a megyét a várról nevezték el Gömör vármegyének. A középkorban – egészen addig, amíg Pelsőc nem lett a megyeszékhely – Gömör maradt meg megyeszékhelynek, várossá fejlődött.

23. Zsoltár – AZ ÚR A PÁSZTOROM

1 Az Úr a pásztorom,
és nem hiányzik semmi

2 mert zöldellő mezőn hagy elpihenni.
Csendes vizek mellé vezet,
hogy felüdítse lelkemet,

3 s neve kedvéért
az igazság ösvényein vezérel engemet.

4 Ha járok halálos sötétben,
veszély nem rémít, mert velem vagy ott

Petőfi Sándor: Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
Szeretsz valóban, én nem álmodom!
De mért hagyád a végső pillanatnak:
Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozá meg üdvemet
És elválási gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki palotát építtet,
S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szivemre föl nem tűzhetéd
Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csókvirágot édes útitársul.

Petőfi Sándor: A hóhér kötele I.

Végtelen magas a te lakásod, oh, isten!
Huszonhat esztendeig röpült imádságom, míg hozzád jutott.
De eljutott hozzád.
És te meghallgattad, meghallgattad!
Amily forró volt imádságom, oly forró most köszönetem.
Köszönöm, köszönöm!
Számot vetettem az élettel. Nincs több dolgom a földön. Jólesnék meghalnom; de nem terhellek több könyörgéssel, én istenem! hiszen legnagyobb kívánságomat kegyelmes voltál teljesíteni... ha fenn van a nap, minek volnának akkor a csillagok?
Semmit nem kérek tőled többé, teremtőm, megelégszem eddigi jóságoddal.
Jó vagy te, jó.

Sajó Sándor: Petőfi ellen

Zordon Kárpátok, fenyves, rengeteg.
Tán csodálod, – mint csak mit neked!

Nem ott születtél: bölcsőd és hazád
Ez a nagy alföld, tenger-rónaság.

Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.

Fúvon hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mint csak mit nekem!

Utat se lelve, bolygó utamon
Kevés az árnyék, több az unalom.

Egyhangú minden, minden oly lapos,
Az ember port nyel vagy sarat tapos.

Egyszóval mondva: akármi legyek,
De sokkal szebbek ott fönn a hegyek!

Kalicza Ferenc: Juliána neve napjára

A nyájas tájékok lakosit serkentem
Gyenge lantommal víg nótára intem
Mert látom Vénust is bokrétát kötözni
Juliannát mostan körül eredezni
Ki jutott nevének kívánt estvejére
Áldozott az Úrnak, ki vigyáz éltére
A Nimfák, Grátziák kiterjedt karokkal
Ölelik Flórát is sok szép virágokkal
Kívánom, hogy neved az egek Uránál
Nevezetes légyen, virágok Flóránál
Bársonyos hajnalod gyász szín ne borítsa
Fellegeit az Úr gyengén elhárítsa
Ortzádnak rósáit bánat ne hervassza
Rád az élet Ura áldását árassza
Ha pedig a Párkák éltednek fonalát
Elvágják és homály borítja hajnalát
Vigyen fel Jézusod az egek egébe
A ditső angyalok kis seregébe.

1832

Ungvári Miklós: Zsuzsánna és a Vének

Mi Vének,
kik nem forgunk csak hátra,
más szemmel
nézünk a Zsuzsannákra
mint a
száguldva ölelő Ifjak,
kik egy Asszonyért
sohasem sírtak…

Nekünk a csók már:
áhítat, szentség,
S Zsuzsánna
hamvas, borzongó testét,
hervadó szívünk
selymébe takarjuk,
mert szája mézét,
jaj, még akarjuk…

Ágh István: A gyertyaszentelő tragédiája

Ez a becsapós jóidő ide tojatta
vadgalambomat, kis szürke rongy
lapult napokon át selymessé aranyodva,
s egyszerre visszaállt a tél,
a fa alatt a két tojás kiloccsant
sárga velejével, a héj akár a jégszilánk,
mintha belőle ömlene a hó,
s mintha az udvar is galamb levert
tojása lenne úristeni magasból,
befejezett jövő.

Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája,
megdermedt lángok hajnala!

Pilinszky János: Balázsolásra

Február 3-án Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.
De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?

Fülöp Kálmán: Nagyböjtben

Indigókék hajnal karcol
nevető lángokra
hószín buborékot.

Kakasok kukorékolnak,
s háromszor tagad
a tanítvány.

A pirkadásban
az Úr lemosolyog
a keresztfáról.

Krúdy Gyula: A böjt megédesítése marhahús nélkül

Bár a vadászok siketfajdon és fajdkakason kívül alig járultak hozzá valamivel a konyha változatosságához (az Oculi után jövő szalonkáig), némely napokon, így különösen a gyenge Szt. Julián-levessel kezdődő ebédek második számaként szerepelhet a véres és májas hurka, persze szigorúan böjtös lencsével. Titkon még farsangi fánk is következhetik a böjt első hetében. A konzerv spárgalevest, amely semmire se jó, bár vajjal és tojással főzzük, mint a karfiollevest: szokta néha követni tarhonyás marhapörkölt is. A megfelelő savanyúságokkal

Vida József: Böjti vers

Beállt a hosszúképű böjt,
A koplaló idény;
Búsul sok ájtatos ínyenc –
De mért búsuljak én?

A böjtre jól elkészülék
Már idejekorán;
Böjtölni könnyű lesz nekem:
Üres a kamarám.

1876

András Sándor: Nagy Imre

Utolsó kívánsága az akasztás előtt
hogy fenntarthassa a szemüvegét.
Amikor összerándult a teste
és előrezökkent a halálba
a fémkeretes könnyű üveg
betonra hullott és megrepedt.
Ha látni akarsz, vedd föl,
tedd föl és tekints
a repedt világba.

Gérecz Attila: Beszélő

A rácsok előtt öregen s tele könnyel,
megállt köszönőben anyám a szegény;
botjára hajolt s zokogott. De a lelkem
csókjául emelte az ujja hegyén!

Szeretet? Nem akartam alá menekülni.
A szív üresedve halálra valóbb.
S az emberi bűn? Viszi árja a szívem,
mint tiszta, papír-lebegésű hajót!

Ma láttam Anyám. Szemeim simogatták
szeme fátyolait, s örömén remegő
keze s arca szelíd erejét, amit egyszer
szobornak emel fölibém az Idő!

Tollas Tibor: Sötétzárka

Nincsenek napok, évszakok,
Mindig csak sötét és hideg.
Túl az időnek ritmusán
Kihagy már, félrever szíved.

Valaki kopog túlfelől . . .
Rég befalazott rabnak lelke?
Sötétben is visszhangra vár
És vergődik e vak verembe.

Döngetem én is a falat,
Beszélgetünk ez ősi nyelven,
De csitt . . . az őr jön . . . megszakad.
Csak szívem üt az ájult csendben.

Szász Károly: Ottó király

Rég volt, igaz, fölötte rég…
Bálványos vár fennálla még,
Magos tető, hol sasfiak
S egy büszke úr lakoztanak.

Erdők között elvész az út,
Alant, szétszórva, kis faluk.
Sziklák közt a Torja rohan –
Fenn a Büdös, nagy zordonan…

Csak erre, erre föl király,
Hol Apor vajda vára áll!
Jó vendéglátó gazda ő
Kivált mikor királya jő…

Ányos Pál: Kalapos király

/Töredék/

Még sem szűnsz kegyetlen, szívünket gázolni?
Nem elég még a könyv? még többnek kell folyni?
Ha képtelen fajzás! véred gyalázatja,
Gyilkosa népednek, nem pediglen atyja.
Ez a hálaadás oly szent hívségünkért?
Házodért kiöntött számtalan vérünkért?
Megőszült atyáink miként csalatkoztak,
Hogy rajtad s anyádon egykor szánokoztak.
Tudod a pozsonyi vár palotájában
Miként nyöszörögtél anyádnak karjában?
Véltük, hogy szerelmet sírtál nemzetünkre,
S most látjuk, hogy gyilkos tőrt toltál szívünkre.

Hérits Antal plébános, tábori lelkész

Született Zala-Egerszegen vagyonos szülőktől. Édesatyjának jelszava és elve lévén: „annyi embert érsz, ahány nyelvet beszélsz”, éltében legfőbb törekevése vala, gyermekeinek alapos, széleskörű műveltséget és nevelést szerezni és biztosítani, s ebben célját szerencsésen el is érte, mert Antal fia majdnem valamennyi európai nyelvet szóban és írásban tökéletesen bírja. Gimnáziumi tanulmányait Varasdon végezvén, 1842-ben a zágrábi papnöveldébe lépett s oly kitűnő előmenetelt tanúsított, hogy az akkori püspök, a későbbi híres bíbornok, Háuik őt teológiai tanulmányia folytatása a tudor rang elnyerése végett a központi papnöveldébe Budapestre küldötte.
Itt érte őt 22 éves korában s tanulmányainak vége felé az 1848-iki nemzeti mozgalom. Az egyetem termeiben lejátszódott jelenetek, a hazatérő felelős minisztereknek s a bécsi tanulóknak lelkes fogadtatása, Vasvárynak a múzeum csarnokaiban mondott lelkesítő beszédei a papnövendékek szíveit is hazafias lelkesedésre

Szántó György: A nagy század tükre /Barabás Miklós festőművész életéről/

1.

A harangnak is beillő nagycsengő jelezte a diligentia végét és a classisokból tódultak ki a nebulók. A visszhangos folyosókon végigkopogott a professzorok patkós csizmája, amint jóétvágyat kívánva egymásnak, tartottak hazafelé.
Hegedüs Sámuel tanár úr a pedellus cellájának ajtajában fülönfogott egy ragyogószemű, fürge kisdiákot.
- No, Sóci, ma nagykanállal eszel. Szétoszthatod barátaid közt a kollégiumi cipót, aztán jössz vélem.

Reményik Sándor: Ne jöjjön új tavasz!

Rügy, ki ne pattanj,
Maradj a fába’ benn.
Ibolya ki ne nyílj,
Maradj a földbe’ lenn.

Napsugár, arany-nyíl
Fejünkre ne cikázz,
Hadd legyen bú a bú,
Hadd legyen gyász a gyász!

Fejünkön holt hamu,
Szaggatva köntösünk,
Alattunk puszta föld

Horváth Imre: A mélységből

Uram, a mélyből kiáltunk Feléd:
Védő karodat terjeszd ki reánk!
Bocsásd meg, kérünk, a mi vétkeinket…
Légy könyörülő, jóságos Atyánk!

Mélységbe estünk, íme s megtiporva
Mint szárnytépett, vergődő madár
Siratjuk fészkünk; e tépett hazát,
Mely szertehullott s elnyelte a sár.

Mentünk az úton biztató reménnyel,
De a vad vihar zúgva ránk szakadt
És földre gázolt minket.. óh, Uram,
Ne vond meg tőlünk most irgalmadat!

Sík Sándor: Dübörgés

Nehéz az éj, nehéz fojtó a csend:
A békességes meleg hold az égről
– Ki tudja merre? – bujdokolni ment.

Terhes, parázsló, tornyos fellegek
– Ki tudja milyen emésztő haragtól?
A súlyos éjen átvöröslenek.

Az ország alszik. Vagy csak színli azt?
S lehunyt szemmel és lihegő ajakkal
De tépő láztól éberen virraszt?

Hangok reszketnek át az éjtszakákon,
Ó, én ismerem ezt a mély morajlást

Sajó Sándor: Az Ipoly völgye

Kék hegyeken túl, virágos völgyben
Az Ipoly partján van az én szülőföldem;
Az Ipoly ezüstjét, kék hegyeken túl,
Jobb énnekem már nem látnom ezentúl.

Tájára a lelkem minek is szálljon?
Messze van az már, idegen határon;
Nagyra vitte Isten kicsi folyó sorsát;
Az Ipoly partján nincs már Magyarország!

Az én szülőföldem már nem Magyarország,
Jó magyar lakóit cseh rablók kínozzák;
Kit magyar földbe temettem el ottan,
Cseh földben porlad egy drága halottam.

Sajó Sándor: Szabadság ünnepén

Zászlók lobognak, szónokok beszélnek,
A honfiérzés ím hogy felhevül!
De a szabadság örök istenének
Csak szóban áldoz rendületlenül…
Merő szokássá lett a szent imádság,
Népét a költő ettül óvta bár,
S melynek rég lessük büszke szárnyalását,
Szabadságunk csak tört szárnyú madár…

Míg himnuszt zengünk hőseink korának
Arcunkba vág a szégyen ostora;
S míg örök vágyunk megújulva árad,
Lelkünkbe zúg egy zordon szó: soha!
– Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre,
Rajongva léted szent eszményiért:
De rút valóság kacag a szemedbe,
Hogy ünnepelned, népem, nincs miért…

Sajó Sándor: Magyar ember

Magyar ember, magában,
Iszik egyet bújában;
Sóhajtoz a sötétségbe:
Sok a baj és sosincs vége;
Szent igaz:
Ami nem jó, rossz biz’ az.

Magyar ember, magában,
Pipára gyújt bújában;
Mélázgat a füstfelhőkön,
Múlt időkön, jövendőkön…
Nincs hiba,
Csak szeleljen a pipa.

Ami elmúlt, nem jelen;
Ami most van, hadd legyen;
Azt meg már az Írás mondja:
A jövendő – Isten gondja;
Úgy ahogy
Majd csak élünk valahogy…

vitéz Somogyvári Gyula: A bástyán

Jöhet újabb száz éjfél
kísértetes sötétje:
mi virrasztunk és őrködünk
viharban, jégverésbe
s nem sápadunk el mégse!

Jöhetnek újabb rémek,
dögvész, lidércek, sáskák,
csapások, iszonyat-özön,
fegyver, arany vagy álság:
mi nem hagyjuk a bástyát!

Jöhet világ hatalma,
hogy térdre kényszerítsen
– maroknyi bár a szív s a kard
s párunkon senki sincsen –;
velünk csatáz az Isten!

1923

vitéz Somogyvári Gyula: Újmagyarok zarándokútja

Napkeletre visz a mi utunk,
Kelet felé, Kelet felé.
S nekünk mennünk kell rendületlen,
ha talpunkból a vér kiserken
s ha meg is szakadunk belé…

S aki velünk jön Napkeletre,
bűnbánó, hosszú, hosszú sorban,
az egyebet se hajtogasson,
– mint amit barna, bús barátok
zümmögnek ódon kolostorban –:
„Nagy az én vétkem… Isten… Isten”

Nagy az én vétkem… Isten… Isten
Irgalmas lelked ránk tekintsen.
Irgalmas lelked elfelejtse