Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [III. rész]

Ha mondjuk, hogy a regényes műalak nem válogat tárgyaiban, sőt új tartalmat is követel és megbír, ezt közönségesen arra értik, ha, eltérve a mitológiától, hazai dolgokat, természetet, történetet választ műtárgyul. Azonban e felfogás igen szűk, mert a tárgy semmi, ellenkezőleg minden a feldolgozás. Mégis oly népnél, mint a minő, föld és helyviszonyainkhoz képest, mi vagyunk, igen lényeges egyért: mert magunkat jobban ismérhetjük s ismérjük mint az idegent, s a hazaiságban minden tárgyat készen bírunk, következésképp nem kell küzdeni távolt idők, erkölcsök és szokások betanulásával, s az anyag annál könnyebben enged, annál könnyebben juthatunk vele és benne valódisághoz; másért: mert a nemzeti élet kap szilárdulást, erősödést általa; s ezt nem igen kell, a hazai történelem és főleg a jelen idő meggyőződései szerint, hosszasan mutogatni. Egyébiránt a költői képzelődés szabadon kifuthat az ó és új világ minden történeteire, távol országokra; sőt nagy költők, úgy látszik, nem igen gondoltak mindig a tárgy hazaiságával, hanem ellenben megtették azt, hogy idegen tárgyakba is hazai színt lehellettek, és római hősöket például angolosan jellemeztek, beszéltettek. E részben a műszép tudománya igen türelmes; nincs is sok mondani valója.
Hanem fődolog inkább, mert a művészet lelkét támadja meg, az új neme a tartalomnak, mely a regényes műalkotás szabadságánál fogva, és így az elv nevében és pajzsa alatt, tolakodik a művészet világába.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Sylvester nyelvtana

    I.

    A tizenhatodik századdal foglalkozom. Megfogott s többet akarok tudni róla, mint amennyit tudok. Irdatlan bozót, hogy török utat belé?

    Irigylem azokat, akik, ha hasonló igényük támad, kortársaik összefoglaló munkáira bízhatják magukat. Ímé, a „Zeitgeist”, mondja ötszáz oldalon át a könyv s megjelöli a dokumentumokat, amelyekből ezt a „Zeitgeist”-et ellenőrizheted. Áttekinted a kort s azután mégy a részletekbe; ez a rendszeres munka, ez az a munka, amelyre képtelen vagyok.

    Az én szememben ezek a határozott jellegű, könyvbe préselt „korok” naiv koholmányok. A világ mindig sokkal bonyolultabb volt, mint utólag hitték: sztereotip jegyekkel helyettesítjük az elrohant életet. A magam kora éjjel-nappal ostromol üzeneteivel és tüneteivel, amióta élek, szenvedélyesen, erőltetem a figyelmet, hogy minél többet lássak belőle, s mégis mily keveset bontottam ki kezembe akadt szálaiból. De mit beszélek korról? Mily beláthatatlan szövevény egyetlen élő ember is! Hogy higgyek abban a korszellemben, amely egyszerűbb egyetlen élő ember szelleménél?

    Lemondtam a rendszeres tájékozódásról. Alázattal állok az ismeretlen elé. Úgy veszem a múltat, ahogy a jelent vettem. Mi volt nekem a jelen? Néhány tucat ember, akikben elmélyedtem.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Királyok vára, Visegrád

visegrádAmi most a «mandatum», az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fú álmaiban ott szerepelt végpontként a vár. A középkori karrierhez mintegy hozzátartozott, alacsony viskóból elindulni egy szál karddal s sok viszontagságok után egy várat szerezni.

    Pedig az nem volt éppen kis feladat, a királyt kivéve, kiről fel is maradt a közmondás: «Könnyű a királynak várat szerezni». A főurak, e hatalmas oligarchák, sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A fiskus kezében sűrűn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektől.

    Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belőle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.

    Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt csinálták az emberek, mióta a világ van, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat s innen a találó mondás: «Bella gerant alii, tu felix Austria nube!» (Hadakozzanak mások, te szerencsés Ausztria házasodjál.)

szozattovabbacikkhez

Haáz Ferenc Rezső - Siklódi Pál: A lakodalmi prémes /vagy perémes/

perémes1Cipónagyságú kalácstésztát kerek cifraszélű cserépformába tesznek: a tetejére keresztbe három ágból font tésztafonatot illesztenek; a négy körcikkbe négy rózsát. A rózsa úgy készül, hogy vékonyra sirített tésztát félig bevagdalnak, aztán kígyószerűen összecsavarják, vigyázva, hogy a bevagdalt rész felül maradjon; így sütéskor szétnyílva: rózsa alakul. Ez a prémes alja.

    Következik a prémes-ág vagy prémes virága, rendesen meghántott szilva-, meggy- vagy kőrisfából. Egy 5–7 ágú gallyat ugyanazon tésztából becsavarnak kürtös-kalácsszerűen (néhol a végére rózsát vagy madarat is formálnak) és beteszik kemencébe sülni; külön az aljat, külön az ágat. Máshol parázs felett forgatják, míg szép pirosra sül. Sülés után az aljat kiveszik a formából és keresztbe tett fonatja közepébe beleszúrják a prémes-ágat. Ezt azután feldíszítik; csörögét, kakast (pattogatott tengerit) fűznek cérnára és ezekkel a füzérekkel az ágakat összehálózzák és színes papírszalagokkal is összekötözik. Az ágak végére virágcsokrokat kötnek, a középső ág végére pedig madarat csinálnak. Azután tésztából is, amit külön sütnek, húznak az ágakra. Nádszállal átszúrt diónagyságú tésztadarabokat sütnek meg bő zsírban s ezeket az apró lyukas fánkokat fűzik fel szorosan a lehántott ágakra. A madárnak a búzában található fényes fekete borsóból tesznek szemet. A tészta tetejét – még sütés előtt – cukros tojássárgájával kenik be, hogy szép színt kapjon.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [IV. rész]

Dicsértessél édes Jézusunk

1. Dicsértessél édes Jézusunk,
Szent nevedben útnak indulunk.
Uram Jézus, segíts utunkban,
Szűz Mária, légy oltalmunkra!

2. Jézusban lesz nagy bizodalmunk,
Hogy megadja mennyben jutalmunk,
Szűz Mária lesz a szószólónk,
Őrangyalunk a kalauzunk.

3. Szent válladra hajtjuk fejünket,
Kegyelmedbe fogadj bennünket!
Midőn lelkünk az ítéletre
Indul; vidd az örök életre!

Gyűjtötte Volly István

Dicsértessél édes Jézusunk

szozattovabbacikkhez

A boldog szűz Máriához

Szűzmária    Boldog Asszony anyánk,
    Régi nagy patrónánk,
    Nagy ínségben lévén
    Így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Nyisd fel az egeket
    Sok kiáltásunkra,
    Anyai palástod
    Fordítsd oltalmunkra!
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Kegyes szemeiddel
    Tekintsd meg népedet,
    Segéld meg áldásra
    Magyar nemzetedet!
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

    Mert sírnak, zokognak
    Árváknak szívei,
    Hazánk pusztulásán
    Özvegyek lelkei.
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el szegény magyarokról!

szozattovabbacikkhez

Sík Sándor: Cserkészinduló

Cserkész fel a fejjel, a harsona zeng,
Álljunk csatasorba vidáman!
Ránk vár a világ, ez a harc a mienk,
Katonái vagyunk valahányan!
Jó fegyverünk izmos karunk,
Égő szemük, s vidám dalunk,
Amerre nézünk, megterem
A győzelem, a győzelem!

Cserkész fel a fejjel, az óra közel!
Kel a magyar éjben a hajnal!
Most kell az erős kar, a férfiú mell,
Ezeréves acél akarattal!
Zúg, mint a harci trombita,
A Lomnic és a Hargita,
Értünk kiált, felénk süvölt,
Az ősi föld, a drága fold
!
Szabadba cserkész, a nap arcra nevet!
Ott pezsdül a friss, tüzes élet!
Járjuk be a mezőt meg a rengeteget,
Szabad ott a szabadban a lélek!
Hol szemben, szívben tiszta láng,
Az Isten arca néz le ránk.
Leheletén ott megterem,
Erő, szabadság, győzelem!

P. Horváth Endre: Árpádból

    Lél, a kürtviselő, másod virradatra jelente
Készületet. Zászlójok alá gyülekeznek az ifjak,
És ki-ki tisztében szégyenlene lenni utolsó.
Harsogja Lél ismét harmad hajnallaton: erre
Talpra kel a tábor. Középen a nemzeti zászló,
Mely a csirkadozó napnak fényétül elöntve
A még gyönge sugár rezgését visszalövelvén
Játszi töremeléssel pompázott. Állva közöttök
Így szólott Árpád: «A mennynek béke fölöttünk
Mely lebeg, új; harcos szittyák! a föld is alattunk
Új nékünk, de magyart tisztelt a hajdani korban.
Nemzeteket látunk, kihez még nem jöve semmi
Hír rólunk. Etelét tudják csak, hogy vala nálok
Ostora Istennek, kit imádván rettege fél föld.
Most oda költözetünk, hol az ő birodalma ragyogott,
Hol koronákat tört, s mint tetszék néki, viszontag
Osztogatott koronát! De ki vélheti, szittya leventék!
Nyílt öllel fogadásunkat? viadalmakat állnunk
Kell (nem is irtóznunk tőlök, kik hadra születtünk)
És győznünk. De vagyon mennybül mindenkor az áldás;
Építés, rontás nem függenek emberi kartul;
És mivel ősinktől jött ránk tisztelni az Istent
Minden kezdet előtt, a jámbor szeretet épen
Mi is tartsuk fönn.« Ezt mondván inte Taturnak.

szozattovabbacikkhez

Withalmi Muki kispap, honvédtüzér

Csinos kispap volt a váci szemináriumban s annyira nőies arcú, hogy mindenki leánynak nézte. A hazaszeretet heve őt is kiragadta a szent tudományok
csendes falai közül s 1848-ban, éppen 17 éves korában tüzér lett. Vácon a székesegyház előtti téren találkozott vele egykori tanára, Sántha Mihály. Withalmi egy töltött ágyún ült gyújtó kanóccal a kezében s oly bátran megülte azt a rettenetes érclovat, mintha együtt születtek s növekedtek volna. A fiatal tüzér megösmerte volt tanárját s örömtől kipirult arccal így kiáltott felé:
— Miska bácsi, úgy-e nem tudja, hogy tüzérmester vagyok ?
— Ha nem tudnám is, — válaszolt a szelíd lelkű tanár — látom kedves Mukim a szerszámról, mely világosan megmondja, hogy ki és mi vagy ? Isten éltessen
öcsém! A viszontlátásra!
Bátran és dicsőén végig küzdötte az egész szabadságharcot s így igen sok nagy csatában részt vett.

Cságoly Péterfia Béla: A száz éve szándékosan félremagyarázott Ady Endre

Legyenek mások vatesek, a nemzet prófétái,
a magasságok légtornászai!
/Babits Mihály/

Mint közismert, Ady Endre költészete, lírájának irányvonala halála előtt is erősen vitatott volt, melyet erősen befolyásolt a látnok-költő életvitele, egyénisége. Bár már száz éve temették el a legnagyobb magyar váteszt, még mindig félremagyarázzák, [jobbról is-balról is,]  nem értik meg mint embert, pláne nem értik meg költészetét. Hogy miért? A kultúrpolitika lehetőleg mellőzi a tananyagokból, mert Ady verseinek tanulságai, sírba tevésétől napjainkig –egyfajta eredendő bűnként, vádként, figyelmeztetésként – visszacsengenek a politikai és a közéletben, melyeket így, a „nagypolitika” szűklátókörű természeténél fogva nem szeret.
Érdekesség, hogy már halála után nyolc évvel napvilágot látott az első nagyobb lélegzetű elemzés a református Soli Deo Gloria Szövetség kiadója gondozásában, Makkai Sándor lelkész tollából.

szozattovabbacikkhez

Németh László: Az Ady-pör

I.

    Az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg: semmi sem bizonyítja harsogóbb ékesszólással ezt a tételt, mint Ady Endre húsz esztendős pöre, mely úgyszólván az egész magyar közvéleményt fölzaklatta és lázban tartja s ismerve viszonyainkat, lázban is fogja tartani soká. Elképzelhetetlen, hogy egy tisztán esztétikai hatásokra törekvő író a közvélemény ilyen fölzúdulását válthatta volna ki s ilyen lelkes védőkre tehetett volna szert. Ady Endre egy pillanatig sem tartotta magát puszta szóbűvésznek, esztétikai élvezetek játékos csiholójának. Ő az Isten szörnyetege volt, aki csodaként zuhant a magyar élet tengerébe, új lírával, új magyarsággal, új életérzéssel. Szavai, állításai, sürgetései állásfoglalásra kényszerítettek mindenkit, aki magyar dolgokon gondolkozott. Nem lehetett őt számba nem venni s nem lehetett elfelejteni. Halála után nyolc évvel élénkebben foglalkoztatja a közvéleményt, mint valaha. A vérbeli magyarság tömegeit is táborokra osztja, sírjához fölvonulnak a világnézetek s elmondják vád- és védbeszédüket. A társadalmi és irodalmi szempont menthetetlenül összeforrt úgy a filippikákban, mint az apológiákban. Akik a társadalom ellenségének látják, elismerő szavakra nyügöződnek költeményei előtt. Akik az írót szeretnék megmenteni benne, a társadalmi gátlás gáncsit iparkodnak elhárítani a műveiből áradó szépség elől. Akárhogy nézzük: Ady Endre mozgásban tartja a magyar szellemet s garanciák vannak, hogy a körülötte támadt harc nem lankadhat el, míg megnyugtató megoldását meg nem találja.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Egy harci Jézus-Mária

Néha úgy tör rám pogány módra
Ez a kicsi, magyar világ,
Hogy szinte én is elkiáltom
A régi Jézus-Máriát,
A harci Jézus-Máriát.

Mit vétettem és mit akarnak?
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.

Láttam én már delelő csordát
Vizetlen kútnál, szenvedőn.
Kiszáradok, én, bús forrás is,
De ne bántsák a szemfedőm,
Ne érintsék a szemfedőm.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Magyar fa sorsa

Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.

Hejh-hajh, Szilvániából,
Erdők helyéről jöttem:
Lomboztam ima helyett
S keveset könyörögtem.

Ontottam a virágot,
Virultam jóban-rosszban:
Mások gyümölcsösödtek,
Én mindig virágoztam.

Öreg vagyok s pogányul
Imát még most se mondok:
Hulljatok csak halálig
Magyar virágok s lombok.

József Attila: Ady emlékezete

- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba'
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
 
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyűjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
 
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épít, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, -
eke hasit barázdát új húsában,
mert virágzás, mert élet és örök. 

1930. március 23.

Juhász Gyula: Fejfa 1919

Tavasz van újfent. Ady Endre fölött
Violák, rózsák, nárciszok éke nő
És forradalmas lelke napján
Érik vetésed, arany jövendő.
 
Tán jól van így ez. Szent szomorú szíve
Termő erőnek jobb ma rögök ölén,
Mint megszakadni néma kínban
Gyászmagyarok setesutaságán.
 
Mert dal, remény mind szörnyű korai volt,
Szép bánatunk, új harcunk errefele,
Korán kezdtünk csatázni, sírni
És kora sír a legilletőbb itt.
 
Tavasz van újfent. A bihari hegyek
Nem ekhózzák ma énekedet, Ady,
A Szajna partja erre küldte
Mostoha népeit Afrikábul.
 
Tavasz van újfent. Ó legyen is tavasz!
Viruljon asszony, orgona, fény, öröm,
Csak Ady Endre forró szívét
Födi - ó jaj - hűs, fekete föld már!

Móricz Zsigmond: Ady

Rettenetes elgondolni.
Meghamisíthatják
életed minden jelentését.
 
A kihullott karddal főbeverik
a kard kovácsát.
A visszahozott zászlót feltűzik
a döngetett vár fokán.
Nevedre, halott, rámumiázzák
stereotip frázisaikat.
 
Lélek, aki szállsz az űrben örökkön,
mit ír ma holttetemed mithikus póza?
Lélek, aki szállsz a lét fölött határtalan,
mit hagytál nyomot életünk nyomorán?
Lélek, aki szállsz idegeinkben,
mit lüktetsz mindig szíverünkön át?
 
szozattovabbacikkhez

Kersék János: Ha majd mindnyájan visszajönnek

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
Sok béna kéz, sok csonka láb;
Fáradt, bús foglyok beköszönnek,
Itthon meghalni legalább:
A gyűlölet megenyhül akkor,
Az ellenség mind jó rokon;
Míg ünnepel egy boldogabb kor,
Eső, szél dúl a sírokon.

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
Csók fed be minden sebhelyet:
Omolni fognak honfikönnyek
S virág virul a sír felett.
Sok tépett zászló, büszke rongyok,
Sok féltett kincs, ereklye, szent,
Miként bátran halálba rontott
Sok sápadt, véres regiment.

Ha majd mindnyájan visszajönnek,
S a magyar új kort ünnepel,
Romján a múltnak s vérözönnek
Új himnusz száll az égre fel:
Akik nem jönnek vissza többé,
Sok jó magyart, sok névtelent,
Kiket ellenség hantja föd bé,
Ünneplő nép, el ne feledd.

szozattovabbacikkhez

Rátkay László: Viharban

Viharban a tölgynek a dísze is száll, hull,
Minden nap egy város, nagy Magyarországrul
Szörnyű virághullás!
És nincs kard a kézbe, mely a hont megvédje,
Csak néma siratás.

Ezeréves fának lobogva elégni
Szilaj villámtűzben, melynek tüze égi,
Fenséges gyász-végzet…
De ha az gyújt orvul, aki tanyát koldul,
Ó, az bús enyészet!

Csitítgatom lelkem, ezer érvvel, okkal
Fent a nagy Istennel, lent hatalmasokkal
Perbe, hajh, ki szállhat…
De szívem szikrázva vadul veri rája:
Gyalázat, gyalázat!

Rémlik, borús éjbe, hőseink sírját nézve,
Mintha bús zsolozsmát sírna fel az égbe
Fejfáinknak ajka:
- Adj Teremtőnk éltet, mert azok, kik élnek
Mind meg vannak halva!

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Károlyi Mihály

Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

szozattovabbacikkhez

Babits Mihály: Ne ily halált, ne ily harcot!

Nem kell nékem örök béke
(meglesz majd a temetőbe').
Örök harc a kívánságom,
de nem ahogy tegnap láttam
hivatalos-kényszeredve,
kinek nincs is semmi kedve,
gyávaságból s alázattal
elmenni egy szolga-haddal;
ölni ismeretlen testvért,
aki bennünket nem is sért,
mert - bár közös minden eszménk -
ellenségnek kinevezték;
parancsszóra halni végül
cél nélkül és haszon nélkül
kutyamód és árokmélyen -
még a kutyát jobbnak vélem,
mert ki tudná ránevelni
ártatlan ebtársát ölni?
 
Ne ily halált, ne ily harcot
adjon Isten a magyarnak!
Elég soká volt élete
játék mások kezeibe':
ne legyen már többet játék!
Legyen eztán a magáé!
Harcolja meg, ha van harca,
igazságát föl ne adja,
mert a föladott igazság
a világ testén sebet vág.

szozattovabbacikkhez

Faragó József: Kiáltás a Golgotáról

Jeruzsálemben cseng a pohár,
Olajfák hegyén bőg a bóra.
Nyugat! Ne kísérts: imádkozom.
Én csak kedvrontó lennék azon:
Nem megyek el a dáridóra!
Vagy én iszom a magam borát
Vagy én választom a cimborát!
Ásd sírom ásd: magadnak ásod.
Nézd: haramia a pajtásod:
Átvágja torkod, ha berúgat.
A magadéból légy gavallér!
Kibírja Nyugat! Harminc tallér
Dukát ezüstben a Júdásnak!
Nincs vendégszobám! Tudd meg Nyugat:
Egy csárda szűk hely két dudásnak!
Örökségemből nem jut másnak
Egy darab kavics, egy szál moha!
Soha!
Csak egy út maradt orvosságnak:
Igazságot Magyarországnak!

szozattovabbacikkhez

Balogh Béla zászlós: Üzenet a frontról

Mi itt a Donnál ébren őrködünk,
Bombazáporban virraszt a magyar,
Véres parázsként izzik a szemünk,
Ezer halált rejt: zizzenő avar,
Mi itt a Donnál híven őrködünk!

Az éjszakában csendben zúg a szél,
Sok messzi sóhajt hoz felénk talán,
Gyermekkacajról, napfényről mesél,
Ugye, most Te is izensz jó Anyám?
Az éjszakában csendben sír a szél.

Fejünk felett a kéklő csillagok,
Ezüst gyíkocska lent a nagy folyó.
- Kedveseink, jaj, sokat írjatok
S ne legyen otthon senki áruló! –
Fejünk felett gyémántos csillagok.

Nehéz a várta, mégsem csüggedünk,
Bár ólomlábon jár itt az idő,
Mi itt a Donnál ébren őrködünk.
- Ne legyen, jaj, most otthon pártütő! –
Nehéz az őrség, mégsem csüggedünk…

1942              Tábori posta 220-24.

Tóth Lajos honvéd: Búcsúztató egy hős honvéd halálára

Hirtelen lepett meg a kegyetlen halál,
Kedves családodtól el sem búcsúzhattál.
Emléked él közöttünk, szívünkbe van vésve,
Pihenj csak csendesen, nem megy feledésbe.

Bajtársid imája száll érted az Égbe,
Messze családodtól ért utol a Végzet.
Hős katona voltál, becsületes, szerény,
Csillag lesz belőled a Magyar haza egén!

Gyászjelentés adja tudtul a családnak,
Hogy kihűlt hősszíve a kedves apának.
A nagy Don-kanyarban, véres harcmezején
Golyótól találva, földre bukott szegény.

Sírhat özvegy, árva, nincs már édesapa,
Nem ölel már többé szerető, hős karja.
Az orosz harctéren díszlövés hangjára
Véres hant dübörgött koporsójára…

1942                 Tábori posta 230/78.

Vihar Béla: Egy katona megy a hóban

          Sinkovits Imrének, e költemény tolmácsolójának

Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbe vont messzeségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka…
Láttok-e még engem? Íme, megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe elérkezzék.
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Elesett katonák

Nagy darabot hasít ki az égből,
messzire fut ez a fekete sáv előttünk:
ott sejtjük az erdőt, asszonyaink
bólogatnak, sziszegnek a szélben.

Szivacsos levegőben, ködből csepegünk,
odalenn serceg a folyó,
érik a hulla,
csupa víz a tarló,
szörcsög, mozog a hulla.

Előttünk, mögöttünk, köröttünk villogott a fém,
fölbukfenceztünk, egymásba gabalyodtunk.
Marcangolt húsok, széthasadt fejek:
nem mi vagyunk, ne kérdezz tőlünk semmit,
nekünk nem szóltak semmiről,
nem lesz velünk semmi.

Nem mozgunk: mozog a hulla,
harmatos a rét, zsíros a szántás,
iszik, eszik a hulla.

Varas partok közt, lucskos cserjék közt
csúszva kúszik a folyó,
távolról hangzik a kutyavonítás,
asszonyunk levelet vár,
a kicsi alszik, mosolyog.

Cafatos a hulla.
Kásásan folyik a hulla.
Mozog a hulla.

Kannás Alajos: Látogató

Írástudatlan délutánokon
mikor a nyári láva csordogál rám
évezredünk végéről álmodom
vagy töprengek a túlélés csodáján…
Ott áll-e még tisztán és görbületlen
a „Pesti srác” mint őr a Lánchídon
felmagasodván szélvert szürke estben…
Én öncsalással már nem ámítom
lelenc korom mi mégis hátra van…
Botorkálok a szélben szárnytalan
Vagyok ki voltam s ki már nem leszek
Írástudatlan délutánokon
Ötvenhat lelke fénylőn átoson
s rímeltet nagyon régi verseket

Arany János: Tinódi redivivus1

 Patvarba, collegám, jó deák Tinódi!
Álom-é ez a hír, vagy penég valódi?
Újság-író lettél, rád ragadt a módi?
Sok szerencsét kívánok a munkához, földi!

Együtt hegedülénk, jut eszedbe, hajdan?
(Akkor is szűke volt pénznek a tarsolyban.)
Te jó Kolozsvárott egy kovács-műhelyben,
Én egy sombokorban Szilágyságon, Kusalyban.

Toldi Miklóst akkor szörzöttem énekben,
Te is válogattál híres vitézekben:
Dobót, Szondi Györgyöt foglalád versekben;
Most egy fiát se látsz Pesten az ilyesekben.
Röttentő hadakban ki forogtál akkort –
Dúdolsz mai napság omnibuszt, fiakkert.

Nem hőst – kákompillit2; nem almát, de vackort, –
Barátom, Sebestyén, nem szeretem ezt a sort.
Utcáról-utcára baktatsz mint egy kódis,
Rongyos vagy, kilátszik a lábravalód is.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

/1/ A költeménytöredékben Ilosvai Selymes Péterrel szólíttatja meg Arany János Tinódit.
/2/ Régi szó = léha, semmitevő. Arany jegyzete.

Ásgúthy Erzsébet: Japán versek

    FELHŐ

Felhő csapódott a szememnek.
– Suhanó felhő, mely átszaladt az életem egén. –
    Kék szememben esővé változott,
    s most szakadatlan mossa arcom pírját.
    S még azt mondják:
    utánad sápadok.

    ÖRÖM

Egy kis cinke az
ablakomra szállt.
Kis cinkosom se
féli a halált,
    akárcsak én. –
Kis csőrével lyukat csókol
a jég virág fejére,
én meg körmömmel szíve
rajzolok az ablakom jegére.

Czóbel Minka: A jó Isten kertje

Csodálkozva néz a körkény virág,
Körülte véres, dúló nagy csaták.
A ház mely ott állt, – már vagy negyven éve
Bedőlt falakkal, – romban összeégve.

Eljött egy súlyos, idegen tavasz
Más mint a régi, s mégis ugyanaz.
Ágyúk dörögnek a hegyek felett
De nem hátrál tőlük a kikelet.

Hol kitaposta százak, ezrek lába,
Újra kizöldül zsenge fűnek szála,
S egy percre – ha a tüzelést – nem hallja,
Csalogánydaltól zeng a bokrok alja.

Az élet bátor, de a halál gyáva,
Ha rálehelt minden nyíló virágra.
Csak elvonul – sötétsége helyébe
Újra felébred életfényessége.

szozattovabbacikkhez

Csokonai Vitéz Mihály: Földi sírhalma felett

                 /Földi János/

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Akácod alján, Földi tenéked is?
Oh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorgó tüzed onta egybe?

Természet édes gyermeke! S a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amidőn törvény írod,
S pitvaraid kinyitod minékünk, –

Akkor szorít-e jussa alá korán?
Korán! Az élet leggyönyörűbb korán!
Oh, tán irigy ő? S azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körül
Kettő borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat?

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang wass2019 trikolor gala 2018 cweb stefan dunapalota hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf