Benkő Samu: A marosvásárhelyi református kollégium diákjainak törekvései a múlt század harmincas éveiben

– Részlet –

1834-ben az országosan megélénkülő politikai érdeklődés nyomán és minden bizonnyal az enyedi és kolozsvári diákok mozgalmainak serkentő hatására olvasótársaságot alakított a marosvásárhelyi református kollégium ifjúsága.

    Az olvasótársaság megalakulására 1834 szeptember első napjaiban került sor, erről a jegyzőkönyv így tudósít: „Most midőn a mívelődés szelleme szabad szárnyra kelve lebeg a mívelt világ láthatára fölött, most midőn az Európa mívelt Nemzetei kettőztetett igyekezettel sietnek a tökéletesedés útján a szabadság ditső Templomába: a Magyar szívrokon érzetre hevülve hűséget esküdt a vezér elveinek. Látva a pállyát a tzél felé, mely mindenkitől meg futandó, érezve magunkban erőt a viadalra, a gátok-akadállyok szét rontására, ki-állottunk a fövény szélére. A lelkesedés érzésétől körül övedzve ezen Tanuló Intézet kebelében Társaságban öntöttük magunkat e folyó 1834-ik év September 2-ik napján, a közös mívelődés tzéljából; melyre vezető útak a közönséges olvasások, és az azokra tett észre vételeknek vitatásai lésznek. Az Eggyesség és Áldás koronázzák e szent igyekezetet.”

Féja Géza: Névtelen költők

A XVI. században kezdődik világuk; a XVII. és a kora XVIII: század a virágkoruk. Közeli viszony fűzi őket Balassa Bálinthoz, mint a virágot termőföldjéhez; utódai, rokonai, epigonjai és részben teljesítői.
Balassa Bálinttól egészen Csokonai Vitéz Mihályig hiába keresünk nagy lírikust, nincs költő, akiben érzelmi műveltségünk sugarai összefutottak volna, mint egykor Balassa Bálintban. Ez a hiány azonban nem fejlődéstörténeti hiány, mert ha hiányzik is ebből a korszakból a nagy költő, nagy líra azonban van. A Balassából feltörő „ének” tovább élt, fejlődött és gazdagodott; a sugarak éltek, csak nem egyesültek egy nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem egyenként villantak fel ismeretlen nevű költők verseiben. Kéziratos daloskönyvek tartották fenn ezt a lírát, s ha leíróik nevét ismerjük is, nem tudjuk átíróról, tehát lírai továbbfejlesztőről, vagy pedig szerzőről van-e szó?
A kéziratos líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészethez. A népköltemény megállapodott, kikristályosodott alakjáig hosszú fejlődési út vezet, melyet „összeéneklésnek” nevezhetünk. A népköltemény többnyire vándorolt, részben vagy egészben bejárta az országot, az egyéniségek egész sora alakította, tovább teremtette, míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott.

Györffy István: Farkasgégén eresztett… /népi mondásmagyarázat/

Az Alföld tiszántúli részén közkeletű mondás: „farkasgégén eresztett”. E jelzővel rendesen a rakoncátlan, szilaj, lármás gyermeket illetik szülőföldemen, Karcagon.

    Ennek a ma már érthetetlen szólásnak az eredetét a régiek méhészkedő tudománya magyarázza meg. A nép ma is varázserőt tulajdonít a farkas gégéjének, sőt a farkas egyéb testrészeinek is, éppen ezért, ha farkast ejt el, annak gégéjét kiveszi, megszárítja s a méhkas kiröpítő nyílásába dugja s azon ereszti ki a méhet, hogy azzal a farkas bátorságát, szilajságát, falánkságát a méhekbe varázsolja.

    A farkasnak nemcsak a gégéje, hanem a foga is varázserejű. A farkas fogát már a legrégibb magyar, Honti-féle méhészkönyv is említi 1645-ből.

    Horti Miklós, aki a „Tekintetes és Méltóságos Fejedelemnek, az öreg és iffiú Rákótzi Györgynek Fő Méhész mestere vala és mind rend szerint való hivatalát egész életének folyásában Nagy Váradon laktában tiszti szerint 37 esztendeig folytatta”, Méhész könyvében¹ a méhek kibocsátásáról egyebek között ezeket mondja:

    „No immár ha azt akarod, hogy az méhed jámbor légyen, tsötörtökön ereszd ki; tiszta téjjel moss meg fejér gyapjat és szárazd meg, hogy megmászkálhassák, akar tsak farkasfogat mászass meg vélek, akar dög szárcsontot, az a méhek hízására, jobbulására hasznos; mert ez mesterségek oly hasznosakká és prédálókká tészik, hogy a másét is elhorgyák.”     

    „Ha azt akarod, hogy a méhek hamissak légyenek, új veres posztón ereszd ki, de ne tsötörtökön, hanem szeredán, ha megkened kakas vérrel a posztót, annál hamissabb lesz, mert erősebb, győzedelmesebb lészen.”

    A Horti Miklós méhészkönyve még nem említi a farkas gégéjét, mint a méhészet varázserejű eszközét, de a régiség tekintetében utána következő Botskai János 1748-ból származó kéziratos méhész könyve² már erről is szól, s „a méhvel való tavaszi dajkálkodásról” szóló fejezete egybek között ezeket mondja:

    „Legjobb a méheket kitenni Szent György havának első hetében Szeredán estve, kivált ha szép tiszta idő vagyon, akkor meg fúván a fellyebb meg mondott mód szerint³, Töstörtökön reggel ki botsátani, ha tsak a’ szegénnyire is jó kasokat tenni, inkább nem járja a szél, körűl, fel lévén töltve, lyuka meg kitsinyive inkább tudgya magát oltalmazni mások ellen, mivel Tavasszal igen találkoznak kóborló prédáló méhek, kivált a gyengéi, és jól kell gondot viselni, mert azt szokták hamar felpaedálni; némellyek ördöngösön is botsátják ki a méheket, megtanítja az ördög, így szolgáltattya Magát vélek; némelyek farkas gégén is bocsáttyák; el hidd, ha az farkas gége mellett Ördögséget nem tud, haszontalan; némeljek fehér gyapjunn, hogy szelidebbek legyenek, némellyek kakas vériben megmártott veress posztón.”

Mikszáth Kálmán: Ajnácskő

Rimaszombat közelében két várrom van, egyik Fülek felé, másik a kies Gortva-völgyben. Ajnácskő az, Várgede emez.

    Mind a két vár eredetét nehéz kutatni. – A történelem alig mond róluk valamit, – mert szerepük úgyszólván korábbi, mint maga a történelem.

    Csapjuk el át a történelmi adatok száraz könyvét s kérdezzük meg a regétől. Annak szabad tudni mindent.

    Ezer év előtt volt… Az ország meg volt hódítva teljesen. Még imitt-amott tartotta magát egy-egy lézengő csapat a Zalán emberiből. De az már csak olyan foghegyre való volt…

    A honfoglalási csaták lezajlása után most azután következett az ország felosztása a vezérek, alvezérek és katonák közt. Volt föld elég, nem kellett fösvénykedni!

    A tája Huba vezér indult a maga népével s útközben osztogatá a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánccal, de még mappát se csináltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.

    Ez osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs, ipastól, fiastól, asszonyostól, leányostól. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegzes Hajnácska is.

    Legelőször értek a gortva-völgyi bűvös forráshoz, mely fölött egy vár emelkedett. Elkezdték ostromolni s csakhamar sikerült bevenni, kivált Gedő hadnagy vitézségének miatta.

    - Tied a vár s a környék, – mondá Huba vezér, – s ameddig naplementéig érünk, mind a tied legyen a vidék.

    Azonban nem kellett sokáig menniök, midőn elibök bukkant egy völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson egy gyönyörű tündérvár.

    - Oh, be szép, be szép! – kiáltott fel elragadtatva Hajnácska. – Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük.

    - Nem lehet, – mondá Huba – a vár a Gedőé lesz, neki ígértem.

    Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon megnyerte a tetszését.

    - Nem szeghetem meg a szavamat, – szólt a vezér, ám jól van, legyen Hajnácska lányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied.

    Így keltek össze Gedő és Hajnácska s sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, melyet «Gedő» és «Hajnácskő» várnak említenek sokáig a krónikák.

    A mohácsi vész idején Balassa Menyhért birtokában találjuk Ajnácskőt, 1604-ben Rédey Ferenc volt az ura, majd Széchy György. 1645-ben török kézbe jutott. Thököly leveretése után az onnan kitakarodni kénytelen Hasszán bég felgyújtotta, hogy ha az övé nem lehet, ne legyen soha többé senkié.

    Azóta aztán omlik, romlik, minden évben kisebb rom, csak a szép kőszirt ugyanolyan ma is, mint aminőnek a szép Hajnácska látta ezer esztendő előtt.      

Gyűrky Ödön: Glória

Ki gondot viselsz a
Mezei virágra,
Ki figyelsz, vigyázol
A légi madárra,
Ki malasztod árját
Lehinted a földre
S nem hágysz el egészen
Senkit sem örökre:
Áldás és imádás
Ó! nagy Isten néked!
Hadd zengje az ajkam
A Te dicsőséged,
Örökre, örökre,
Ameddig csak élek!
Hozsanna! Hozsanna!

Imádkoztam hozzád
Epedő sóhajjal,
Imádkoztam hozzád
Égő vágyó dallal,
Imádkoztam hozzád
Remegő szemekkel,
Imádkoztam hozzád
Forró szeretettel
S egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
Síró éji szellő
Vitte föl az égbe,
Egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
S irgalmadnak árja
Hullott a szívemre.
Tied vagyok ismét,
Visszatérek hozzád
Fényben, ragyogásban
Meglátom az orcád…
Hozsanna! Hozsanna!

Sírtam és zokogtam
Kínos éjszakákon,
Szemem elkerülte
Az üdítő álom,
Könnyekkel behintém
Az utat, hol jártam,
A fekete éjben
Csillagot se’ láttam…
S egy picike könnycsepp
Lábaidhoz hullott,
E picike könnycsepp
Irgalmat fakasztott,
Irgalmat fakasztott
A Te nagy szívedben,
Lehajoltál hozzám
Forró szeretetttel….
Hozsanna! Hozsanna!

Kínos szenvedések
Terheit cipelve,
Lerogytam erőtlen
Az anyai földre,
Örvényeknek szélén
Ingadozva állva
Segélyért kiálték
A nagy pusztaságba,
És síró panaszom
Feljutott Tehozzád
A szegény bukónak
Szent karodat nyújtád,
Magadhoz emeltél
Szeretve szelíden,
Hogy el ne pusztuljak
A végtelen éjben…
Hozsanna! Hozsanna!

Kuthen: Szűz Máriához

Szép vagy, Isten anyja, szép vagy
Szép vagy, hogyha szép s dicső van!
Egy örök hatalmas Isten
Fénylik, nyugszik karjaidban!…
Szép vagy, mint a rózsabimbó,
Mely mosolygva néz a fáról,
Mely ha rá néz’sz – pillanat s már
Elbűvölve – elvarázsol!…

Mert bimbó vagy! melyből egykor
Üdvösségünk szép virága
Fölvirulva üdvöt áraszt
A szendergő gyász világra.
Szép vagy, mint a gyász vadonban
Egy örökbús árva gerle,
Mely övéit a viharban
Szárnyacskáival befedte!

Mert befedsz te, hogyha jő a
Bűn, a rémes barna kánya,
Őrködő éber szerelmed
Lángnyilával porba vágja…
Szép vagy, mint a sírsetétű
Éjben egy szép hulló csillag…
Szép vagy, mint egy villám, mely az
Eltévedtnek új irányt ad!

Mert csillag vagy gyászegünkön,
Egy hűséges égi csillag,
Mely ezer megtört kebelnek
Egy sugárral új reményt ad!
És ha nincsen senki… semmi…
S gyászkönyűket sír az árva
Anyja vagy te! és kegyelmed
Sós könyűit fölszárítja!…

Szép vagy, mint a késes égnek
Méla, nyájas, szép tejútja,
Mely ezüst-selyemszalagként
Összejárja… összefutja…
Messze nyúlik… fényes fáklya
Csillagokból ég mellette!…
(Oly dicső, oly szép s magasztos,
Mint ki őt az égre tette!)

Ily út vagy te, fényes útja
S legbiztosb az üdvösségnek,
Kik tetőled kérik aztat,
Kétség nélkül célhoz érnek…
Nincs terajtad kívül út, nincs,
Mely fiadhoz égbe vinne!
És hogy el ne térjünk róla,
Lángszerelmed ég felette!…

Szép vagy, Isten anyja, szép vagy,
Mennynek választott leánya!…
Szép vagy, mint az ébredő nap,
Mely föld s mennyet összejárja!…
Szép, mint a nap lángsugárral
Kék azúrban – délközépen…
Méla csendes andalgással
Égi útján, hogyha mégyen!…

Mert nap vagy te! üdvünk égi
Szemvakító fényes napja!
Fénylik arcod… napsugárból
Van koszorúd szőve rajta!…
Szép vagy, Isten anyja, szép v agy.
Az vagy, hogyha szép s dicső vagy.
Egy örök hatalmas Isten
Fénylik, nyugszik karjaidban!…

Szép, dicső vagy, Isten anyja,
Mennynek választott leánya,
Szemvakító napsugárból
Van fejednek koronája!…
Minden téged zengjen… s rólad
Végtelen legyen az ének!…
Üdv tenéked és fiadnak
A mindenség Istenének!!

Molnár Ferenc: Ádvent

Közelg a szent ünnep,
Szeretet ünnepe…
Óh, béke jöjj, térj be,
Lakozzál szívembe!
Ne engedj ott helyet
Hitvány érzelmeknek:
Csak a szeretetnek.

Szeretet ünnepe,
Közelgő karácsony…
Lelkem eléd repül
Áhítozó szárnyon;
Óh, jöjj el, én várlak,
Tisztítsál meg engem:
Ne éljek a bűnben.

Legyen szelíd és jó,
Vidd véghez ezt bennem,
Taníts tűrni békén,
Óh, taníts meg engem;
Mindenek felette
Jézusom szeretni,
S érette szenvedni.

Hogy így ha jő a vég,
A lelkem békével,
Szálljon föl az égbe,
Szálljon e földről el;
S találja föl Jézust
Hűséges pásztorát:
Örök karácsonyát.

1919

[IDvez-légy Szüz Szent Borbála…]

Nota: O gloriosa Domina etc.

IDvez-légy Szüz Szent Borbála,
Szüzesség liliom-szála:
Piros vérrel festet Rósa,
Kit Mártyromság meg-mosa.

Idvez-légy minden-képpen szép,
Edes mézzel folyó szép lép:
Lelki jókkal ékesült kép,
Téged tisztel Keresztyén nép.

Idvez-légy Szentség tüköre,
Ur IESUS-nak jegy-gyürüje:
Téged édes szerelmére,
Bé-vitt kivánt örömére.

Idvez-légy tisztaság szine,
Kiben nincsen bünnek szennye:
Reád vigyáz mint Nap-fénye,
Az ártatlan Bárány szeme.

Idvez-légy Christus Jegyesse,
Ki-választatott kegyesse:
Téged bé-vitt kegyelmébe,
Mennyei menyegzöjébe.

Idvez-légy gyöngyök szépsége,
IESUS feje ékessége:
Mikor el-jút éltünk vége,
Légy lelkünknek könnyebsége.

1676

Weöres Sándor: Szent Miklós

Szent Miklós itt vagyon,
a szent ostyát osztja,
kicsiknek, nagyoknak
ajándékát hozza.

Viharban a hajó,
eltörik az árboc,
de Szent Miklós lelke
megszabadulást hoz.

Keresztények vattok,
rajtatok korbács csattog.
Szent Miklós könyörög,
elbuknak az ördögök.

Szentek találkozása,
minden teremtés lássa:
lelkek megújhodása,
idvesség áradása.

Ahol jámborak tanulnak,
örök igékből okulnak,
ott Szent Miklós is jelen van
és el nem távozik onnan.

Vándorok őrzője,
úton járók pásztora
nyomorultak gyámola,
bajban élők megmentője.

Mennyi rontás az életben!
Ember embert bántja.
Miklós püspök ártatlanul
szenvedők barátja...

1979

József Attila: Luca

Menyasszony-múlásban
szerelmem nő mogorván,
üres szél a társam,
gyenge szívem sodorván.
Hétszámra hallgatok,
meg se kérdem istenem, -
szerelmet mért adott,
hogyha rossz a szerelem.

Ahogy úr lelkemen,
tán már istenkáromlás.
Ez a bús szerelem
szépnek-jónak megromlás.
Jércének éles kés,
békés völgynek hóbika,
hímeknek herélés,
gyászlovaknak bóbita.

S nem halhatok én meg,
amíg el nem érhetem,
örökös kényének
örökös az életem.

1928

Kormos István: Mozsár

Húsvét előtt, Karácsony előtt
hányszor törtelek-zúztalak!
Dió, cukor, mák,
dió, cukor, mák,
szétzúzódott az a világ,
széttördelődött az a világ,
s te VAGY, hogy lássalak.

Sipos Soma: Búcsúztató

Menj utadra óév, menj, miként a többi!
Senki sem kívánja kereked megkötni.
Ami gondot hoztál, amitől megfosztál,
Vidd el ami rosszat minekünk okoztál.

Bőségesen ontád amiből nem kértünk,
8 szűk marokkal osztád ami után éltünk.
Az emberiséget ürge számba vetted,
Jó meleg fészkéből sorba öntögetted.

De ha már emberség nem lakozék benned:
Legalább vinnéd el mi nyomodban termett.
Ki, ahol tűz sincsen, pokolmódra éget:
Vidd rongyos fiadat, a cudar Ínséget.

Menjetek! Lássátok senki sem marasztal,
Nincsen számotokra egy terített asztal.
Könnyű nektek menni, befogad a Semmi,
Előbb-utóbb úgyis csak azzá kell lenni!

Te pedig jövendő újdonat esztendő,
Szakíts a rossz vérrel, az leszen illendő.
Akit úgyis csalnak, akit úgyis marnak:
Deríts szebb napokat a szegény magyarnak!

1880

Kosztolányi Dezső: Újévkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel, ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei
s a száradott lelkű, puhult, bigott had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok
s menjünk vihar-lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

1906

Rozman József: Beethoven végnapjai

Gondolkodom sivár, nagy csendben
A napról, midőn meghalok,
És mindig bánatos szívemben
Elhallgatnak a bús dalok;
Szememből a nagy tűz kihamvad,
Testem, találva szent nyugalmat,
Csak fekszik mozdulatlanul…

De lelkem – méla, gunnyasztó sas –
Kibontja akkor szárnyait
S nagy lendülettel hagyja itten
E föld megunt, bús tájait.
Egy vágya sem lesz már lekötve,
S az ég azúrjában fürödve
A fény honába útrakél…

Megjelent a Prètres-Poètes Hongrois c. francia nyelvű antológiában.
/Edition de Pierre Massoni, Paris, 1930./

Juhász Gyula: Ének Kupa vezérről

Tar Zerind fiát énekelem én,
Ki maga volt az utolsó remény.

A régi napnak végső fénye volt,
A Bakony árnyán örök éjbe holt.

Őt nem dalolta víg udvari lant,
A neve átok, emléke bitang.

Mert ős hitünkért élt s vérzett el ő,
Új oltár alján sohse térdelő,

Új zsoltár ajkán soha nem fakadt,
Ő Ázsiából hozott szavakat:

Bús vérigéket, bánatos varázst,
Mely vérző szívre fejedelmi palást.

A honvágy volt ő Ázsiánk felé,
Kitáruló kar vén csodák elé,

Örök Turán tékozló fia volt,
Dalold szívem ma, zokogón dalold:

Mert új hit, új föld mind hiába volt,
Mert régi lángunk mind hamvába holt!

1921

Szombati Ambrus Sándor Szt. Ferenc rendi szerzetes, honvédtüzér

Született Szolnokon, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében 1829. évi október hó 15-én. Iskoláit ugyancsak Szolnokon végezte. A költészeti osztály végeztével 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi szerzetbe lépett.
    Mint I-ső éves hittanhallgató 1848. december havában a szerzetes öltönyt letette és a Gyöngyös városa által alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba lépett, és mint altiszt részt vett 1848. december 28-án Szikszónál és 1849. január 4-én Kassánál vívott csatákban.
    A magyar hadsereg ezalatt szerveztetvén, az önkéntes vadászcsapatot föloszlatták, s így Szombati újra felvéve a szerzetesi ruhát, folytatta hittani tanulmányait. De a lelkes honfi és bátor szívű kispap nem sokáig maradt a zárda falai közt. Lelkét tűzként emésztette a gondolat, hogy szeretett hazáját az ellenség dúlja föl, szent kötelességének ismerte tehát az ellenség ellen fegyverrel harcolni, miért is az 1849. ápril havában Gyöngyösön, Hatvan felé vonuló Görgey Artúr hadseregébe lépett, mint honvéd-tüzér.
    A csatákról, melyekben részt vett, biztos adatok hiányában nem emlékezhetünk meg, de az bizonyos, hogy Görgey hadseregében küzdötte végig a szabadságharcot, s így az is bizonyos, hogy majdnem minden nevezetes csatában jelenvolt, s hogy mint irányzó honvédtiszt egyik szemevilágát elvesztette.
A honárulás elkövetése után világi, illetve polgári pályán maradt, s később – hír szerint – a magyar állami vasutaknál lett alkalmazva, mint hivatalnok.
vajon életben van-e még a derék kispap és volt vitéz honvédtüzér? – nem sikerült kifürkésznünk.

Máhr Mariska: A hajó

A nagy Duna szelíd hullámain,
Szőke Tisza szeszélyes fodrain,
Lassú méltósággal úszott a hajó.
Vígan lengett a zászló árbocán,
Dal zengett a hajósok ajakán.

Kincseket érő dús rakománya
Mesebeli, pazar aranybánya.
Áldott föld, honnan gazdag terhét vitte :
Acélos búzát, tüzes, nehéz bort,
És gyapjas zsákokból rengeteg sort.

Gyakran küzdött ádáz viharokkal,
Gonosz széllel, örvénnyel, habokkal . . .
Megtépve bár, de mégis révbe jutott!
Sötét éjszakában utat talált,
Elkerülve nem egy biztos halált.

De új vihar jött, nagy és kegyetlen ...
Jött a szomorú vég kérlelhetlen,
S a szegény hajó hányódott-vetődött,
Csalóka fénysugár biztatgatta . . .
A szirén énekkel hívogatta.

Felbukva, majd ismét elmerülve,
Roncsolt testtel, félig összedőlve,
Vergődve úszott a véres habokon.
Merre szól az ének, ó, hol vagy hát ?
Ment, csak ment, és összezúzta magát.

Cs. Ladányi Margit: Könyörgő imádság

Isten segíts minket
Célunkhoz előre.
Gyújts világosságot
Rejtélyes jövőnkre.
Szép magyar hazánkat,
Mit szétdaraboltak,
Véresszájú ebek
Összemarcangoltak.
Add vissza minekünk,
Szegény árva népnek,
Hogy fáradt szemeink,
Melyben könnyek égnek,
Ébredjenek fel egy
Csudálatos napra,
Amikor szebb idők
Járnak a magyarra.
Amikor az égen
Szebb csillagok járnak,
És mind porba hullnak
A sok sötét árnyak…
Amikor a lelkünk
Megint kivirágzik.
Irgalmas jó Isten
Segíts el odáig!

1920

Horváth Imre: Fohász

Ránk szakadt a vésznek
Vad haragos árja…
Gondviselő Isten
Tekints e hazára!

Fordítsd felénk újra
A Te fényes orcád…
Hozzád esedezik
Egész Magyarország.

Kérünk téged, Urunk:
Parancsolj a vésznek,
Magyarok szemei
Csak Tereád néznek.

Oszlasd el egünkről
A borús felleget,
Hisz Te vagy a Jóság,
Te vagy a Szeretet.

Irgalom forrása,
Téged óhajt lelkünk,
Ne hagyd, hogy kietlen
Pusztán tévelyegjünk.

A keserű pohár
Könnyekkel telt s véres,
Múljék el mitőlünk,
Hogyha lehetséges.

Mindazáltal legyen
Amint Te akarod…
Áldott legyen sújtó
S védelmező karod!

1920

Szalay Mihály: Szállj le, angyal…

Szállj le, angyal, mi hozzánk is,
Árassz körül égi fénnyel:
Dúlt szívünkön, roncs hazánkon
Ijesztően nagy az éjjel.

Sötét romok, sötét sebek,
Sötét végzet, sötét gond, gyász…
Ez ma szegény Magyarország…
Sírok felett siralomház.

Régi hazánk eltemetve,
Csonka törzsén is ítélet…
Bús jelenünk búsabb jövőt,
Éjünk ígér újabb éjet.

Sok bűnünk mind összeérett;
S bár gyümölcsét sírva szedjük:
Újra néki porhanyítunk
S még szaporább kézzel vetjük.

Közös balsors csépel, gázol,
De meg egymást mégsem értjük;
Míg az örvény felénk kapdos,
Mentés helyett egymást tépjük.

Akinek van: dőzsöl, habzsol;
Akinek nincs: összedőlhet.
De legárvább itt a lélek:
Ezzel sehol nem törődnek.

S balga hittel ekképp várunk
Feltámadást, szebb világot;
Mintha eztán az éltetne,
Ami eddig sírba rántott.

Szállj le, angyal, s e vak éjbe
Világíts be hajnalfénnyel,
Rázz, riassz fel s töltsd meg lelkünk
Új sejtéssel, új reménnyel.

Hirdess nékünk nagy örömhírt:
Derengni kezd, ne féljetek!
A Megtartó tinéktek is,
Köztetek is megszületett!

1920

Juhász Gyula: Gyász

Egy régi térkép fölé hajolok ma:
Ez Adria, ez a Kárpátok orma.

Ez a Tisza, a magyarok folyója,
Ez itt a délibábos régi róna…

Egy ódon könyvben lassan lapozok ma,
S elrévedek a távol századokba.

És verseket idézek hunyt szemekkel,
Arany, Petőfi, zengő, messze tenger!

Rodostó, Döbling, Majtény és Világos,
Minden sötét lesz, és a vége gyászos.

Szemünk kialszik, és kihuny reményünk,
És oly halálos bánat az, hogy élünk.

Magyar vagy-e? – kérdik még néha tőlem.
Csitt! Lassan lépjetek a temetőkben.

Berda József: Meghalt

Nincs magyarázat. Akasztófára jut,
vagy a vonat elé veti magát, kit
bántani mer a durva valóság! -
Mint a hímporos lepkeszárny, oly
érzékeny voltál te, bátor barátunk.
A dallam, az örök dal hevíté
a finom hangszert; ideged, s mikor
már csordultig telt a pohár: szörnyű
áment mondtál ki magad felett.
Itt nincs segítség már, hiába verjük
a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még,
s tudjuk - nem kapunk feleletet tőled
soha többé!

1937

Illyés Gyula: Öt éve…

Öt éve vagy halott, de eltalálnál
a temetőből jövet még idáig
– nincs változás – a régi kávéházig,
hol vártam rád; hol utolszor te vártál

e sarokban, e füst-zsuppos homályban.
Mint csőszkunyhóban dideregtél benne.
Esett. Vitáztunk nekikeseredve.
Már „őrült” voltál, de még én se láttam.

Már az se vagy. Már annyi sincs belőled.
Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek
partján magamban ülök hallgatag.

Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta
az egész világ megtébolyult volna
és neked volna folyvást igazad.

1942

József Attila: /Csókol Attila…/

Csókol Attila, a hírneves költő,
melyet nem szül kettő,
sőt három emberöltő.
Attilának tetszik ének, tánc és séta,
Ő az édes szavú aranyos poëta,
hozzá más költő csak analfabéta.

1921. február 20.

Kapui Ágota: Szárszó

Az őrzőangyal épp nem volt jelen,
vagy félrenézett csak egy pillanatra,
vagy szemlesütve állt ott félszegen,
és nem figyelt a zörgő gyorsvonatra.

Te épp ott voltál, s ezer gondolat
és verssor zúgott véred ritmusában,
mikor a sorsod – száguldó vonat –
feléd rohant a dermedt délutánban…

S te eltökélten indultál felé,
kitárt karokkal fogadtad a véget.
Vér szivárgott a talpfák erein,
s az őrzőangyal épp csak félrenézett.

Ormos Iván: Panteon

Ciklusrészlet

S most halld anyám e földi híreket,
amikről már nem értesültél,
Európa alkonyának tépett köntösét
magamra öltő krónikás,
hadd mondjam el ezer és ötszáz nap
történetét.

Puszták regélő csöndjén át,
arany nyomát hagyva az utókorra,
szökött valahová a Tisza-parti
óriás. Mi úgy sirattuk: Móra.
Árvább lett egy kihunyt, drága fénnyel
a gondolat-vetítő magyar televény,
becsületrenddel, szájában sebbel aludt el
Kosztolányi.
Fázott a lelkünk, mikor elment szegény.

Vas István: Pincében

Pincében hallgatom, ha odafönn az ágyúk
apró pörgése, vagy mély, lassú hangja szól,
pincében altatom a vad kíváncsiságot
mely bennem fölfigyel a vastag kő alól.

E nagy hangversenyek bősz ércfortisszimóját
kapualj rejtekén ha néha hallgatom,
látom, a hang után tünékeny tüzirózsák
a csillagok felé röpülnek szilajon.

A fényszórók ezüst tőre az égen átfut,
felülről lefelé egy nagy virág lebeg
s tündöklik rémesen, és bömbölnek az ágyúk,
mint felsült bestiák. De apró részletek

ezek, s nem látni, csak tetőről vagy toronyból
azt, ami összefügg: a gőgös, kék eget,
az acél vonulást, amely ragyogva rombol,
a felcsapó tüzet, a hulló gépeket.

Sinka István: A gárda üzen

Bajcsy-Zsilinszky Endrének

A gyermekeinkre
s asszonyink pillantásaira,
mesgyéink köveire
és arra,
amelyre minden szabad szem
büszkén tekint – ősi tornyainkra,
a mezők békéjén nyugvó
boglyáink csendjére
s ringó kalászaink
zizzenéseire
– mielőtt porba, vagy sírba hullnánk –
ígérd meg, hogy figyelsz, fejedelem.

1932

Horváth Ödön: Halottaink emlékezete

Modern korunk becsült haramiái
holtuk után is tudatunkban élnek.
Őket nem koptathatják el az évek;
hosszú sorokban szoktunk sorban állni

ravatalunk előtt, majd díszes sírba
temetjük őket, és virágot hordunk
márványlapukra. Arra is van gondunk:
nevünk aranybetűkkel legyen írva.

Mindenszentek napján ezernyi mécses-
lobogtatja emlékeztető fényét, s idézi fel
már halhatatlan lényét

régi, vérszomjas tömeggyilkosoknak.
Bár átkainktól gödrükben forognak,
sokak számára létük dicsőséges.

Bethlen Miklós levele – feleségének

Bécs, 1715. március 27.

    Édes Feleségem!
    16. március kelt leveledet vettem, rendre megyek rajta a választétellel. Írod elől, hogy a Telekinek adott smaragdos öltözet helyett mást nem vettem. Békességben úr löttem volna a Telekiné lakodalmától fogva ez alatt a 12 esztendő alatt, akár 12 gyémántost vettem volna. A rubintossal megéri József. Istennel beszélj efféléről.
A fejedben magadtól ütött patkószeg dolgát csodálom, nevetném, de szánlak téged is, magamat is. Hogy hogy gondolsz már ennyi idődre olyan bolondságot az én rendes egyenes írásomból, megmagyarázom.