Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [V. rész]

    Ezen hasonlatos előadást hozta elmémbe „Gyulai Pál” olvasása, mert a tengerszem alatt nem is értek mást mint egy regényt. Olykor olykor meggyüremlik színén a hab, fölveti magát egy-egy jelenet a mélységből s tova játszik a sima lapon: ha ezen imitt amott feltűnő jelenségeket elméd által összekötöd: ez a regény története, de a mellékrajzok ugyanannyi költészet, igen új és festő, bár nem korrekt nyelven, hullámzó telj és erőben. A darabosság s érdesség mindamellett, minthogy nem üres héj, kedvesen hagyja magát ízleltetni. Mondok azonban egy észrevételt. „Gyulai Pál” nem a közkelet s népszerűség regénye. Művelt embernek való olvasmány mindenestül. Tömérdek isméret, észrevétel, megjegyzés, különösen igen szép s helyökön álló hasonlatok s képek a műveltség világából, történetekből, ellentétesen, mint Eötvösnél, ki jobbára inkább a természetből merít. Azokat nem fogja érteni, s e miatt a mű szépségét sem érzeni mindenben olyan olvasó, ki nincs eléggé művelve a polgári és különösen művészeti történetekben s a természettudományban. A bölcsészet állása is méltóan és híven van képviselve akkori tudományos világunkból; de ki fogja érteni a kaballa, vagy kaballisztikai bölcsészet jelenségeit a tudomány történetének ismerése nélkül, holott regényírónak ez szinte egyetlen, s bölcsészeinknek sem ajánlható eléggé, főleg ha magyar bölcsészetről is beszélnek immár.

szozattovabbacikkhez

Hegyi József: Betegségek népi gyógymódjai Siklódon, az egykori Udvarhely vármegyében

    Igézet-fejfájás. Gyógyítása a fejnek igézetvízzel való megkenése. Az igézetvíz így készül: egy kannát tele vízzel a szoba földjére húzott keresztre téve, abba néhány (lehetőleg keresetlen faboronafogból való) eleven szenet dobnak ezen igék mondása közben: Fekete szemnek igézetire, macskaszemnek igézetire, cigánynak, magyarnak igézetire. Az így készült igézetvízből a beteggel három cseppet megitatnak s azután kézzel való erős dörgöléssel – igézetvízzel – a homlokot, vakszemet és nyakat megkenik. A megmaradt vizet pedig az ajtósarkára öntik, mondván: Akkor fájjon a fejed, mikor az ajtósarka.

    Pokolvar-fejfájás. Gyógyítsa a pokolvarnak ezüstpénzzel vagy kovásszal való lekerüllése a következőképpen: a beteg homlokára az ezüstpénzzel (vagy kovásszal) egy keresztet húznak, mondván: Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten! Vidd el ezt a nehéz fájdalmat a Jordán vize mellé s szippantsd a Jordán vizit, ne e szegény ártatlannak a vérit. Egyidejűleg a pénzdarabbal (vagy kovásszal) napvisszájára kerüllik a fejet s kerüllés közben a nyakcsigolyán szintén keresztet húznak. Az eljárás háromszor ismétlendő. Utána a beteg azonnali meggyógyulását várják.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Sáros-Patak

«Erdély vizikátora»

SárospatakA pataki várat a hagyomány szerint Retel építette. Retel pedig azon urak közé való volt, aki még látta Ázsiát s volt benne «odahaza».

    Együtt jött Árpáddal s kíséretében volt, midőn az a meghódolt országot öreg korában beutazta. Egy helyütt egy megáradt patakot gázolt át Árpád a lovával, de forgatagos helyre jutván, az örvény elkapta lovastól. Retel volt az első, aki utána ugrott és kimentette.

    - Fiam, – mondá Árpád – ezt a szolgálatodat nem hagyhatom szó nélkül. Legyen ettől a pataktól kezdve a föld a tied!

    - De meddig? – vágott közbe a birtokszomjas Ethe.

    - A legközelebbi patakig, amit majd útközben találunk – szabta ki az agg vezér találomra a birtokhatárt. (Egypár ezer hold ide-oda volt még akkor.)

    Retel lefoglalta a birtokot és egy erős várat épített a folyó parton, melyet ős források Retel-pataknak neveznek, csak később cserélődött ki a Retel elnevezés «Sáros»-ra.

    A pataki vár sok kézen ment keresztül, míg a Rákócziakéba került. A Retel utódjaitól elcserélte I. Endre, akinek a felesége lakott ott szívesen, talán mert közelebb érezte magát onnan a hazájához Kievhez. Azontúl hosszú ideig volt királyok lakóhelye. Itt született a «jószívű» Erzsébet királykisasszony is: a későbbi kálvinista fészekben egy katolikus szent. Hosszú ideig bírták a Perényiek. Itt lakott Lórántffy Zsuzsanna, majd Zrínyi Ilona, történelmünk e két asszonya.

    A sárospataki vár fénykora a Rákócziak idejére esik. Ezeknek a főfészke. Kivált a II. Rákóczi Ferencé, kinek úgyszólván fejedelmi székhelye volt; itt tartott országgyűlést is s fényes leventék, udvart képezve, nyüzsögtek a komor falak közt.

szozattovabbacikkhez

Németh László: A vizsolyi biblia

vizsolyi biblia    I.

    A kassavölgyi „magyar” egyházak hatvan év felé járó esperese, Báthory országbíró eldugott birtokán nyomdát állít s kiadja az első teljes magyar bibliát. Bizonyosan rég hordta tervét, amelyben harcos élete lökőségeiből a maradandóság egére szökhet: de a vizsolyi bibliához kevés volt egy ember akarata, ahhoz sok akarat és sok „véletlen” összefutása kellett.

    Érdemes visszaidézni a kort, melynek zaklatásai elől Isten magyarul készülő könyve a vizsolyi templomhoz függesztett hajlékban keresett búvóhelyet. Érdemes kézbe venni az első kiadás könyv-mamutját a tizenhatodik század leghatalmasabb magyar nyomtatványát, amely szinte korunkig kiáltja a beléhalmozott emberi erőfeszítést és érdemes felújítani a magyar nyelvet, amellyel ez a kor a biblia szépségeinek nekimerészkedett. Pillanatnyi szélcsend, harminc esztendei papi múlt tekintélye, biztos hely, sok pénz, Báthory és Rákóczi féle mecénás, könyvtár, lelkes munkatársak, magyarul tudó nyomdász: mi mindent kellett Károli Gáspárnak összeterelnie, ha élve akarta felmutatni a művet, amelyre elhívatott.

    Három év alatt készült a vizsolyi biblia, de feltételeinek egy életen át kellett készülniök. Hisz voltak előbbre is buzgó fordítók, csak fejedelmek, béke, eszköz nem volt. A vizsolyi bibliához nemcsak tudás, de makacsság is kellett. A nagy mű felé vonzó szívósságnak abban a reménytelen korban nem is oly ritka példája ez a könyv. Példa, mely a mi elhányt cikkekben és gombakönyvekben burjánzó századunkig ragyog.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [VI. rész]

Asszonyunk Szűzanyánk

1. Asszonyunk, Szűzanyánk,
Üdvözlünk tégedet,
Kérünk, óh meg ne vesd
Pártfogolt népedet.

2. Te, kiben tiszteli
Honunk védasszonyát,
Őrizd meg s gyámolítsd
A jó magyar hazát.

Asszonyunk Szűzanyánk

Gyűjtötte Volly István

 

szozattovabbacikkhez

Balassi Bálint: A XLII. zsoltár

Mint szomjú szarvas, kit vadász rettentett.
Hegyeken, völgyeken széllyel mint kergetett,
Rí, léh s alig vehet szegény lélekzetet,
Keres kútfejeket:

Úgy keres Úristen, lelkem most tégedet,
Szerte mind kiáltván a te szent nevedet.
Szabadulásra hogy öntsd kegyelmedet,
Mint forrás fejeket.

Ételem mert nincsen fohászkodás nélkül,
Italom csak méreg keserű könnyemtől,
Midőn ily szót hallok épp ellenségemtől
Kiben lelkem elhűl.

Mondd: te számkivetett, nyavalyás s megromlott,
Amaz reménylettel istened most holott?
Tőled immár régen talán elhasonlott,
Hogy vagy ilyen romlott.

Mely szó csak meg nem öl nagy szégyenletemben,
Hogy kevély ellenség azt veti szememben.
Kín elkeseredem s ottan jut eszembe,
Mint éltem helyemben.

szozattovabbacikkhez

Szkárosi Horvát András: Vigasztaló ének

              Nótája: Segítségül híjjuk az etc.

Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege,
Mert nem árthat néked senki gyűlősége,
Noha ez világnak rajtad dihőssége
De nem hágy szégyenbe Krisztus ő felsége.

Királyi nemzet vagy, noha te kicsin vagy,
Az atya istennek bizony te kedves vagy,
Ő szent fia által már te is fiú vagy,
Minden dicsőségben higyjed, hogy részes vagy.

Hogyha te igazán a Krisztusban bízol,
Higyjed, hogy lélekben istennel meghízol,
Ha Krisztus vérében igaz hüttel iszol,
Higyjed, hogy örökké meg nem szomjúhozol.

Akármint halásszon az ördög utánad,
Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad,
Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad,
Ha Krisztusban bízol, neked az sem árthat.

szozattovabbacikkhez

Ady Endre: Hamvazószerdán

Meghajtom bűnbánón fejem
S mit rég' tevék, imádkozom.
Általnyilallik lelkemen
Egy rég' nem érzett fájdalom.
Egy rég' nem érzett fájdalom
Imára szólit engemet,
Hisz' örömtől imádkoznom
Oly régen-régen nem lehet.
*            
Ez a nap már rég' az én napom,
Ez a bánat régi, régi kincsem,
Nem a bűnbánásra alkalom,
De örök lelkiharc, örök Isten!
Nem az örömnapoknak álmát
Siratom némán, könnytelen szemekkel,
Hanem lelkem borongó árnyát,
Kisértő, rémes szellemekkel...
*            
Ejh! hagyjuk a sírást,
Sírjon, kit bűne sírni késztet,
Pohár csendüljön, ébredjen a szív:
Ma ünnepel halál, enyészet...
Ma zokogástól hangos a templom,
Könny a szemekben, hamu a fejen, -
Dalra fel, míg mások zokognak,
Ez a nap az én régi ünnepem!...

Békés Gellért: Gyümölcsoltó

Nézd: itt a kert, e szűz anya,
ki őszre várja gyermekét,
de áldást hordozó ölében
ringatja már, amit remélt.

Egy dombra dől s a márciusnak  
fanyar zöld fényét ízleli,
szemérmesen takarva testét
a naptól, - ám az felfedi

a rögbe rejtőző palántát,
az ágak duzzadó rügyét
s a körtefa fehér virágán
játékosan fut szerteszét.

Egy rózsatő is megfogamzott
és kék kendőjét lengeti
a kényes írisz. Mért nem nyílsz hát?
Titkod a tél miért fedi?

Te vagy a mag és te az áldás,
az élet mélyedből szakad:
tárjad ki hát a márciusnak
másnak termő magányodat.

                    1961

Gyóni Géza: Böjti sóhaj

Ah, március van és tavasz van,
Kopasz földön füvek fakadnak,
És kopasz fők furcsán hódolnak
A fránya szabadgondolatnak.

Arra szólít a nap sütése,
Arra a szép nők nevetése,
Hogy az alkalmat, míg tavasz van,
Senki bolondul le ne késse.

De jaj, szemek csukódjatok le,
És fülek süketüljetek
S ti vágyak, legalább is nyolc nap
Gyászolva hamun üljetek.

Mert erkölcs s haza ellen vét az,
Ki e földön meglátja aztat,
Amit elrettentő például
Molnár apát úr leragasztat.

              1912. március 31.

Gyóni Géza: Húshagyó

Bálközi napok tovatűntén,
Mikor búcsúzik már a farsang,
Zsebek és szívek könnyebbültén
Az éjben ily hozsánna harsang:

Ó hála már, hogy véget értek
A drága, drága, drága percek,
Ó hála már, hogy sátorfáját
Összeszedi Kárnevál-herceg:

Nem kell már lennem vizavinak,
Akit viharhangon keresnek
És nem kell már kezet csókolnom
Százötven lady patronessnek.

Öreg legény, boldog legény haj,
De jó, hogy a farsang leáldoz,
Vagy tizennégyszer közel voltam
Apage, ó, a házassághoz.

Isten veled már gyönyör-parkett,
Libegő mouslin, lengő selymek,
Kicsi házasság-szédelgések
Egy évre megint elpihentek.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Hamvazó szerdán

Itt van a nap, az a szent nap,
Mikor minden ember egyszer
Megbánja, a mit vétkezett.
Ifju asszony bánja nagyon -
Hogy pártáját elcserélte;
Vén legény, - hogy ifju férj lett.
Görög bánja volt királyát,
Kiért nem tud ujat kapni.
Szultán bánja háremhölgyét,
Ki elszökött muzsikussal.
/A muzsikus is azt bánja./
Lengyel bánja, hogy énekelt,
Muszka bánja, hogy ütlegelt,
Kerepesi igazgató
Bánja ténor s primadonna
Elkifogytát s bánatában
Diapasont alább hangol;
Drámajátszó szinész bánja,
Hogy nem tanult énekelni.
Bánja Mexicot franczia,
Az angol a gyapot árát.
Szaid pasa azt, - hogy meghalt;
Handabanda, - hogy született;
Ujságíró bánja, - hogy irt;
S olvasó, - hogy praenumerált.

Sommer János: Mátyás könyvtáráról a moldvai fejedelemnél

Despota, nézd szintén, szomszéd föld volt fejedelmét,
    Mátyást, Corvinok nemzete adta királyt:
Mennyi igyekvéssel gyűjté, gonddal, kegyelettel,
    össze a jó könyvet szent palotája fokán.
Gyorsan elérte a jót, mire tört ifjúkora óra,
    szinte tudós lett már gyermeki éveiben.
Bármi jeles könyvünk van még ős Róma korábul
    s ó Görögországból, megveszi mindazokat.
Bősz Szolimán, te török szultán, verjen meg az Isten!
    Mért dúltad fel a dús kincsek e szép tömegét?
Hát nem elég teneked, Magyarország városa, népe
    árvultan zokogott holt fejedelme fölött?
Még ide is nyúltál durván barbár kezeiddel,
    azt a szegény könyvtárt lábaid eltapodák!
Könyvei tárházát széthordta a harcosok alja,
    Mátyás híre-nevén mégse vehettek erőt!
Élni fog és áldott Mátyás neve mindig, örökkön,
    barbár horda silány üszkeit átragyogón.

Itt van a példa, kövesd: s meg nem halhatsz fejedelmem,
    íme, előtted az út, ez visz a csillagokig!

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Nemzeti ének

Mátyás király koronázására, 1464*

Téged Isten dicsérünk,
Buzgó szívvel áldunk!
Mátyást adtad minékünk:
Tartsd meg jó királyunk!
Dicsőség és szerencse
Álljanak hozzája,
Nevét fennen hirdesse
Későn is hazája.

Koronáját övezzed
El nem múló fénnyel,
Sugarával lelkednek:
Égi bölcsességed.
Dicső célok vezessék,
Törve diadalra,
Szabadság és népegység
Legyen a hatalma.

Áraszd a szent palástra
Erőd és kegyelmed,
Álljon nyitva a szárnya
Szegény védetlennek,
Vállait a királynak
Tegye erősekké:
Terheit a kormánynak
Szilárdan viselné.

szozattovabbacikkhez

Supka Jeromos papnövendék, honvéd-tüzérőrmester

Várpalotán született 1832-ben. Iskoláit szülőföldén, Veszprémben és Pécsett végezte. Éppen bö1csészeti hallgató volt 1848-ban, midőn a haza védelmére fegyverfogásra Iőn felszólítva a fiatalság.
Az alig 16 éves Supka is a verbunkosok zászlója alá álott és besoroztatta magát tüzérnek. Az ágyúhoz való bánásmódhoz a gyermek-honvéd oly jól értett, hogy pár hét
múlva főtüzérmesterré léptették elő. Mint ilyen különösen a Dunán túI vett részt számos igen nagy ütközetben; végül Komáromba került és híven kitartott a kapitulációig.
A szabadságharc után Pesten bujdosott. J ó emberek adták a fiatal honvédet egymásnak kézről-kézre és rejtegették a kémek elől. Az üldözések megszűntével folytatta megszakított tanulmányait; mint zirci apát meghalt 1891 évi február hó 17-én.
Áldás a hős paphonvéd emlékére!

Ady Endre: Március 20

Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.
 
Most örömzajt fojt el a gyász napja;
Nem zavarja azért ünnepünk.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha mi könnyezünk.
 
Hisz ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük »holtak közt az élőt«,
Mert hisz él Ő, míg él e haza!
 
E szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, mulandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!

József Attila: Esik eső magyar földre…

Ad notam: "Kossuth Lajos azt üzente..."
 
Esik eső magyar földre
Kossuthnak is hull a könnye,
Hull a könnye keserűen,
Kossuth Apánk sír a mennyben,
Magyar népén, árvaságán,
Elveszett honán.
 
Szétszaggatott édes honunk
Kebeléről síró jajunk
Kossuth szívét hasogatja:
Hejh, nem vigad a magyarja!
Magas mennyből magyar földre
Hull Kossuth könnye.
 
Ha majd egyszer Kossuth lejön -
Átrohanunk vízen, tűzön!
A Magyarhon ismét szép lesz,
Méltó Kossuth véreihez,
Csak ne csüggedj édes Hazánk:
Jön Kossuth Apánk!
 
                        1922. okt. 22.

Kapui Ágota: Kossuth álma

Szent magyarjaim, ti
maradéknyi sarjam
ezer veszteségért
eltiport hazánkért
mi az amit adtam

Mi az amit adtam,
Mi az amit hittem
elveszett szabadság
vérrel szántott földjét
két marokban vittem.

Könyáztatta álmok
Maradék remények
Ingem melegében
Összetépett zászló
Elhamvadó fények

Maradék remények
szétszaggatott népem
akkor nem tudhattam,
országos gondokkal
szíveteket tépem.

Szíveteket téptem,
Lelketek tiportam
Hegyek óriása
Mások bánatával
Bizony nem gondoltam.

Mikor hátranéztem
nagy vizeket láttam
drága magyarjaim
bánatvizet isztok
eltiport hazámban.

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háborúból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Keresztes Zoltán: Mint az agyagkorsó…

„…mint az agyagkorsó, melyet
összetört a népek kőszíve, mindig csak
egyazon sors érte: akár a kő hullott a
korsóra, akár a korsó esett a kőre,
mindig csak a korsó tört össze.”
                            Eszter r. III. 6.


Békességben éltünk: háborút akartunk
S hullák ezre veri a földet alattunk.

Mennyi magyar élet roskadt a halálba,
Mennyi magyar gyermek lett apátlan árva!

És mennyi magyar nő jajdult komor éjben:
Elvitték a fiam, szeretőm, a férjem!

Hogy vártuk, hogy vártuk a szent, boldog Békét,
Mint vihar után a daloló ég kékjét.

És… és végre eljött a Béke. Hozsánna!
- És mi csak loholunk új kínba, romlásba.

szozattovabbacikkhez

Váradi Antal: Magyarok Istene!...

Magyarok Istene, trónusán az égnek,
Melyen hun dicsőség csillagai égnek,
Elborult szemeddel látsz-e onnan minket,
Látod-e keserű, égő könnyeinket?

Ezer nagy esztendőt küzdve végig éltünk,
Sajónál, Mohácsnál bukva is reméltünk.
Most – egyedül állunk tengerén a vérnek,
Tarajos hullámok a mellünkig érnek.

Melyet vérrel szerzett diadalmas Árpád:
Mienk még a négy víz? Mienk még a Kárpát?
Vérebek szaggatják a haza szent testét,
Hiénák lesik az oroszlán elestét.

Most is szerte húzunk? Most is viszályt hintünk?
Könnybe lábadt szemmel az égre tekintünk,
Arcunk ég felé néz, - s reája borulnak
Kitépett tollai szárnyszegett Turulnak…

szozattovabbacikkhez

Tompa László: Kiáltás

Erdélyi éjjel. Súlyos gyászszövet,
Melyet gond boltoz sátorrá fölénk,
S melynek csak ormán: ott a hegytetőn
Hint gyöngén egy pásztortüzecske fényt.

Az anyám háza mögöttem fehéren,
S merengve hallgat, szeme zárt, sötét.
A kert végén egy sírdomb: az apámé,
Vonz és riaszt, gomolygatván ködét.

Én itt tiprom a porondot, – mióta,
S nincs mi e borút áthasítaná –  –
Nincs-e? Hahó, hejh!… most egy telt kiáltás
Zendül az ormon, s zengve zúg alá.

Egy kiáltás. Talán ordast-riasztó
Pásztoré, kinek szíve elszorult
S most választ hív, hogy társát tudva, ő is
Könnyebben bírjon virrasztást, borút.

Így a hajnal is előbb tetszenék fel –
De percek múlnak – némán pergenek –
S válasz sehol… csak hallgatnak sötéten
Körül a magas, zárkózott hegyek.

E csönd már-már fojt. Ámde mit tehessünk?
És mit tehessen a pásztor kivált?
Még vár néhány ily fojtó, hosszú percig –
S aztán megint egy hangosat kiált.

vitéz Somogyvári Gyula: Ábel a Tiszaparton

Bátyám, ne bánts és ne szorítsd a torkom,
amért a véred, testvéred vagyok!
Hát az se volt még elég, szörnyűségnek,
hogy jég vert el s a házunk porig égett
s az Isten és a hit is elhagyott?

Bátyám, eressz, hisz egymagad maradsz itt
e tíz csapással sújtott bús rögön!
Mi hasznod, hogyha többé nem vagyok,
mi hasznod, hogyha én is meghalok
a vérem piroslik majd az öklödön?

Bátyám, vigyázz, a testvér vére: szentség
s hogyha kiontod: mind fejedre hull!
És hallgassad csak: régen elrabolt
húgunk Erdélyből újra fölsikolt
s mi egymást öljük irgalmatlanul?

Bátyám, megállj, ne ölj meg… jaj, ne még!
Öcsénk hörög a rabhatárokon…
s te engem ölsz, te engem fojtogatsz?
kipusztulunk, ha egymagad maradsz,
bátya, ne még… jaj… bátya, irgalom!

Tollas Tibor: Indiánsirató

Sütő Andrásnak

A turistának csak látványosság,
de nekik szent hely. Ősök szelleme
védi a törzset. A tenyérnyi ország
körül figyelő hódítók szeme.

Szélfútta arcukon ránc se rebben.
A hunyó napnak borszín sugarát
kortyolják, halk szavuk ismeretlen
fohász, tekintetükben néma vád.

Kezük nyomán még szőttesek őrzik
és agyagkorsók virágdíszei
a megölt múltat – tengerből csöppnyit –
és királyi nép kincsét hirdeti.

Új hódítók gyűrűjébe zárva
is él egy nép, nem tud kiáltani.
Sorsuk a kopjafák némasága…
Ők – a Kárpátok indiájai.

Tuos (New Mexico), indián rezervátum, 1984 nyarán

Vitkovics Mihály: A múzsa panasza Barcsai Ábrahám sírjánál

Állj meg, ó hazafi, e sírnak mélyére
Tekints. Nem tekinthetsz gyászos fenekére
Könnyhullajtás nélkül, hajdani porára;
Egy fejedelmi vért a haza kárára
Látsz itten hervadni, díszét nemzetünknek,
Dicsőségét, fényét látod Erdélyünknek.
E fátyolok között a bús árvaságnak
Gyámolát és atyját a magyar múzsáknak.
E vitézt, ki védte haza boldogságát
Erős fegyverével s nemes szabadságát…
Koszorús Barcsait, e gyászos mélységbe,
Halál, sok tündöklő virtust setétségbe
Zártál. Szörnyű csapás, sárga vetésekre
Ha ront jégzivatar, s a gazdag hegyekre
Önti ki halálos mérgét: nem okozhat
Ennél sajnosabb kárt, fejére nem hozhat
Az éhenhalónak, aki panaszával
Betölt ekkor mindent, jajjos szavaival.
Halhattalanságnak fia! Hamvaidra
Halálnak ciprusa, e szent poraidra
Árnyékot nem vethet, büszke hatalmának
Nem vagy te prédája. Ó élsz a hazának
Szívében örökké; Barcsai nevéről
El nem felejtkezik s dicső érdeméről.

Szabó Lőrinc: Az örök Magyarországhoz

           A Nemzeti Színház százéves jubileumára

Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél
s tüzes vadként égettek szavaid:
– Mindenről szóltál, költő, végre már
hazádról is mondhatnál valamit! –
Üzentél s nem tudod, hogy megkínoztál,
hogy pörlekedtem magammal s veled.
Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ
sürgetve néz rám óriás szemed.

Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa
helyett ünnepit s mégis igazat?
Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt,
amivel egykor megtagadtalak,
de az utat is, mely – barátaimmal –
visszavitt hozzád, hogy a ma mögött
minden viszályban, minden kicsiségben
meglássuk azt, ami nagy és örök.

Kérdeztél és szóra bírtad a némát,
kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok,
azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország,
azt, hogy szeretnek a fiatalok,
hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett
és ha fájunk, magunknak és neked,
most már bent fájunk, bent és irthatatlan,
mint élő testben az élő ideg.

nemzeti szinhaz felrobbantása

szozattovabbacikkhez

Kosztolányi Dezső levele – menyasszonyának, Görög Ilonának

Budapest, 1912. június

Virágom.
Kecskemétről megjöttem, siker, taps, mulatás után.
Hajnalban Nyáray Tónival beszélgettem rólad, a hotel szobájában. Szivarozva. Mélységesen szeretlek. Voltak olyan pillanataim, amelyek gyémántok és rubinkövek az én örömtelen és keserű életemben.
Csak jó lennél. Csak a jóságod mellettem és az érzésem mellett állna.
Nézd, Virág és Lélek, minden ostobaság, de az hogy két ember okosan, tisztán szeresse egymást, már raison és bölcsesség.
Én út vagyok a földön, ezt érezned kell, s akármi történik, ne félj. Nem halok, meg a képedért, de szerelmes vagyok; talán nem is beléd, hanem a saját szerelmembe.
Most Lovranába megyek egy hétre. Addig írj a pesti címemre. Leveleim utánam küldik. Mihelyt megérkezem, sürgönyzök.
A tenger mellett sokat akarok dolgozni. Írj, Élet, meddig maradsz ott, de inkább jöjj le hozzám a tengerhez. Belemártalak a vízbe, és megszentelem vele az egész Óceánt. Ah!
Csak már itthon lennél.
                                 Barátod, testvéred, fiiad
                                                             Desiré

Ébner Sándor: Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében

Mindkét vármegye magyarságának, főként régebben, a belvizek lecsapolása előtt, rendes hétköznapi lábbelije volt a bocskor, amit maguk készítettek. A lecsapolás és árvízszabályozás utáni jómóddal a csizmaviselés mindjobban kiszorította a régi bocskorviseletet, de még ma is találtam öreg embereket, akik jól emlékeztek a bocskorok szabására és fűzésmódjaira, sőt a pásztornép még ma is általánosan készíti és viseli a bocskort, miként arról Leveldi Kozma György főszolgabíró Bereg megyében kibocsátott kérdőíveire adott feleletek meggyőztek bennünket.

Szatmárnak Szamosháti és Tiszaháti részeit, az Ecsedi láp községeit és Bereg megyének Mezőtarpáig terjedő községeit bejárva tapasztaltam, hogy háromféle bocskort visel a magyarság, még pedig az úgynevezett magyar bocskort és kétféle tótbocskort. A tótbocskorok egyike féloldalas, másika a kerekorrú, kétoldalasan részarányos.

Mind a háromféle bocskor szabását és fűzését megfigyeltem s alább bemutatom:

ébner1 ábraA magyar bocskorhoz vettek egy-egy 17 cm széles és 28 cm hosszú marhabőrdarabot és a bocskorhasítókéssel, amire minden nyeles házi kés alkalmas volt, baloldaldól előrefelé haladva az orrfelőli elülső résznek négyötödéig behasították a bőrt 4–5 mm-nyi szélességben (1. ábra a) s ezáltal nyerték az orr befűzésére való bocskorszíjat. Ezt a szíjat Nógrádban vezérszíjnak mondják.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [IV. rész]

Egyik író a másikra nézve föltét, egyik a másiknak betöltése; egyik ezt a mozzanatát műveli s emeli ki a szellemnek, másik a másikat. Ha regényírók mint Vajda és Eötvös, elbeszélőkül többet adtak a gondolatra és gondolatból, mint a gondolatot kiábrázoló történetre és történetből: az megint a fejlődés szükségében állott, hogy mások talán erre adjanak többet, vagyis különösebben bocsátkozzanak részletekbe, s a legkisebb apróságot is művészi, gyakran kicsinyes gonddal kezeljék, mi a regényírásnak valódi titka. A regényolvasó közönség szereti a kicsiségeket; s a nemnagy dolgok az írás e nemében igen nagy becsűek lehetnek – a jellemzése. Innen a végtelenig menő részletesség s minden különben mellékesnek látszó csekélység felhasználása regényekbe, mihez tudni nem kis érdem. Valamint az oka annak is, hogy a gondolat nagyával foglalkozó elmék nem szeretnek regényeket olvasni, de nem is tudnak írni. Hiányzik nekik az a könnyűség a mozgásban, elevenség az eszmék testesítésében, változatosság a rajzokban, mely a regényt kedveltető, ifjúsági olvasmányul ajánlja. Ellenkezőleg a regényíró mint száraz, korhadt lényeket nézi, lengeségei közepéből, a filozófokat, kik felől a világ elvénülhetne, összeaszhatnék. Így a regényíró könnyen tévedhet elvontságokba egyfelől és elveszhet a részletekben másfelől. Első esetben kevesebbet tesz, mint regényírói feladata kívánja, másodikban igen sokat arra, hogy ellazuljon, mikor egyenkéntiségek miatt felejti a derék eszmét, külsőség mellett a belsőt.

    Semmi nem teszi a külsőséget, az előállítás mesterségét oly kedvessé mint a divat; vagy bizonyos újdonsági mód ugyanazon dologban. Testi ruhánk, étkezésünk, szóval egész életünk alá van vetve. Az irodalmi világ szintén hallgat reá. Írni, hogy írjunk, minden dicsőséget érdemelhet, s az író megtarthatja állását az idő felett: de írni, hogy hassunk és olvastassunk ez oly csikland, melynek igen nehéz, de kár is volna ellene állni, mert nem ellenkezik az írói hivatással;

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Attila-reneszánsz és a népfelség elve

Kézai Simonnak, Kun László udvari papjának egészen másféle élményekben volt része a királyi udvarban és a király környezetében, mint a Névtelen Jegyzőnek. Kun László korszerűtlen és tragikus Attila-reinkarnáció volt: a kun vér visszakergette őt történelmünk legmélyére: Attilához, a mitológiába. Pogány keleti hordákkal barátkozott, sátrak alatt tanyázott, kun nőkkel szeretkezett és folytatni szerette volna az abbamaradt Attila-vállalkozást: pogány lovas hadak élén megtámadni Rómát. Kézai Simon krónikája arról tanúskodik, hogy vállalkozásának visszhangja volt a magyarság körében: maga Kézai is, a pap, mellékesen kezeli a „szent királyok” szerepét és minden írói erejét az Attila-mondára fordítja. Kézainak a hun-hagyomány a fontos és a nomád társadalomról egészen más képet rajzol, mint Anonymus, közelebb áll a mezei magyarság folyton fortyogó és „visszahatásra” kész lelkéhez, mint a Névtelen Jegyzőben kikristályosodott „magas” történelmi szemlélethez.

    Kézai Simon régi teljességében meséli el a csodaszervas mondáját: „Minthogy Hunor s Mogor első szülöttek valának atyjoktól megválva külön sátorba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni… Hatod évre tehát kimenvén véletlenül a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáznak, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang drvargatibor drvargaeger l dinnyes NÉE Program 2019 2019tavaszESZTERGOM Mátyás király szine 2019. 01. 26. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK plakát 02 versmaraton jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf