A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XIV. A Nemzeti színház tagjai a szabadságharcban]

 »…Jó anyánk!
Megfizettünk mind, mivel csak tartozánk!«
Vörösmarty

A nemzeti mozgalomnak, mely az 1848-iki események hatása alatt, forrongásban tartotta a hazafiúi kebleket, legközvetlenebb részesei voltak »napszámosai«: a magyar színészek! Hogy is ne! Hiszen ők tartották ébren a szunnyadókat. Ők készítették elő, szívük legforróbb érzelmével, lelkük egész erejével a »jobb kor« virradását! Ők szenvedték át az előző évek minden keserves küzdelmét, rettegve – a tiltott szabad gondolkozás béklyóin – az édes-kínos gyötrelemmel rejtegetett hazaszeretet időelőtti veszélyes kitörését!…

A nemzet üterén, féltékeny gonddal, fennvirrasztó éberséggel tartotta kezét állandóan a magyar színészet, mely ebben találta fel hivatását, életfenntartó erejét! Mennyit kellett tűrnie, míg a lappangó lelkesedés utat törhetett magának és általánossá lett!

Kit találhatott volna tehát a felszabadulás órája vértezettebben, mint színészeinket, a haza- és szabadságszeretet eme tettrekész, leghívebb őreit?!…

A Kossuth Lajos apostoli buzdításainak, az időszaki sajtó harsonázásának s a központi lelkes ifjúság tündöklő szónoklatainak mintegy betetőzése, megkoronázása volt a Petőfi tyrteuszi »Talpra magyar«-ja. Oly »Riadó« volt ez, mely hatásában fölülmúlhatlan, páratlan a magyar nemzet történetében! Tetőpontra hágott minden magyar érzés és síkraszállt a haza szabadságáért, függetlenségeért az egész ország!… Ez általános fölkelésben, természetszerűleg és jogosan vette ki a maga részét első sorban a magyar színészet!

A vidéki színtársulatok ifjabb erői: Feleky, Szerdahelyi, Gyulai, a csatatéren halt Szathmáry, Molnár, Németi, az ifjú Lendvay stb. az első jeladásra fegyvert ragadtak s hősi elszántsággal küzdötték végig a szabadságharcunkat a honvéd-zászlóaljak soraiban; valamennyien tiszti rangra emelkedtek s többen érdemjellel lettek kitüntetve vitézségükért.

A Nemzteti színház tagjai elöljártak a példaadásban: a »Talpra magyar« hívó szózatára, egyetemesen esküdtek föl a honvédelmi zászlóra.

A Nemzeti színházban »Bánk bán« előadásával ünnepelték a nagyjelentőségű márciusi napot, s atyámnak, mint »Petur« személyesítőjének, előadás közben, közkívánatra kellett a szabadsajtó első termékét: a »Talpra magyar«-t elszavalnia. Egressy Béni nyomban dallamot szerzett rá, melyet a főváros után, országszerte, majd a honvédtáborokban is énekeltek.

Nemzetőrök lettek: Szentpétery, Lendvay, Fáncsy, Szigligeti, László, Hubenay, Szigeti s a karszemélyzet felerésze, a nagyobb rész, honvédnek állt be s táborba szállt.

Az elhízott Szentpétery, nagy testi terjedelménél fogva, nem bírta a gyaloglást; lovas-nemzetőr lett; ámde kövér, kerek combjaival minduntalan legurult a lóról s így e tisztségéről is le kellett mondania. Ez mentette meg később, az inkvizitórius osztrák kormány üldözésétől, ne meg nagy művészete és bonhommiája, melynek még ellenfelei is meghódoltak. De azért Szentpétery az egész szabadságharc ideje alatt, önfeláldozó, hű hazafi maradt: sok üldözött magyar embert rejtegetett, fölsegélt, kiszabadított. Így, néhány heti osztrák fogságomból engem is ő mentett meg, a Fáncsy nővére közbejöttével, aki bámulatos lélekjelenléttel s páratlan vakmerőséggel vitt át kocsiján az osztrák őrvonalon, hogy elősegítse visszatérésemet a honvédtáborba.

Lendvay és László – pompázó kedvükben – szintén lovas nemzetőrök lettek; de egypárszor mindkettőjüket oly érzékenyen vetette le a lovuk, hogy a nemzetőri szolgálattal végleg fel kellett hagyniok.

Egressy Béni, Réti és Gónoz honvédek lettek. Az első főhadnagyi rangig emelkedett a tizennegyedik honvédzászlóaljnál; a komáromi kapitulánsokkal szerencsésen szabaddá lett s visszakerült bántatlanul a Nemzeti színházhoz. – Béni a kápolnai csatában megsebesült, gyógyíttatása ideje alatt szerzette a népszerűvé vált »Klapka indulót« a »Szent Dávid zsoltárait« pedig orgona-kísérethez, rendes, szabályos harmóniára alkalmazta, melyet később, megőrzés végett, a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, több dalszerzeményével együtt, melyek nagy része átment a népéletbe s még a hazánkban lakó, különféle nemzetiségűek ajkain is hangzanak – bizonyságul a legtisztább érzésnek, amelyből fakadtak s amely elévülhetetlen és örök, mint maga az igazság!

Réti és Gózon élelmi biztosokul szegődtek a honvédséghez. A fegyverletétel után nagy marha-állományaikat az osztráknak adták át s ezzel sikerült az üldözés elől megmenekülniök…

Fáncsyt, reumája leverte a lábáról s emiatt honmaradt. Ez mentette meg szabadságát s ennek köszönhette, hogy az abszolút kormány idejében, a Nemzeti színház igazgatására vállalkozhatott. E vállalkozása, az akkori nehéz viszonyok között, a Nemzeti színházra nézve nagy szerencse volt. Fáncsy kiváló eszű, diplomatikus ember hírében állt, aki tudott az osztrákokkal bánni! Pályatársai azt tartották felőle, hogy »miniszteri tehetség veszett el benne!«

Szigligetit nagy családja s a neje betegsége kötötte le s ez – hála a Múzsa nemtőjének – felszabadította nagy szellemét, hogy örökbecsű színműveit megírhassa!

Atyám magas becsvágyához illő hévvel osztozott kezdettől végig a haza sorsában!… Teljes elszántsággal rajongással vette ki részét a forradalomból.

Mindjárt kezdetben, tétovázás nélkül állást foglalt a korifeusok: Petőfi, Jókai, Irányi, Degré, Vasvári oldalán, kikkel a legbensőbb baráti viszonyban élt. Ezekkel vett részt minden mozgalomban: a megyeházánál s a múzeum előtt tartott népgyűléseken, szónokolva, lelkesítve. – Szakállát, bajuszát megnövesztette s mindig kardosan járt; pitykés gombos kék dolmányt viselt, vörös tollas pörge kalappal; a mellén: nemzeti színű kokárda, korona nélkül, melyet ezidőben, mint magyartalant, leborotváltatott.

Rendíthetlen lelkesedés ragadta atyámat tovább a cselekvés terén…

Mindenekelőtt engem a sorozóbizottság elnökéhez: Perczel Mórhoz vezetett s fölvétetett az első zászlóalj honvédei közé. Öcsémet, mint fejletlen ifjút, a szegedi katonai iskolába küldte, aki azonban vívási gyakorlat alkalmával, vigyázatlanságból a szemén úgy megsérült, hogy atyám nagy bosszúságára, az egész szabadságharc ideje alatt otthon kellett ülnie s magát orvosoltatnia! Anyámmal és nővéremmel a nyári hadjárathoz, a honvédek számára, vászon-zubbonyokat varratott. Majd fölfegyverzetten elkísért az alvidékre, hol egy pár hetet töltött zászlóaljamnál a táborban; résztvett portyázásainkban s a tiszaföldvári csatában.

Szabadságideje leteltével, Pestre visszatérve, megírta táborunkban szerzett tapasztalatait röpirat alakjában, melyet Perczelnek adott át, ki azt, mint képviselő, az országgyűlésnek jelentette be s felháborodva kelt ki az atyám által tapasztalt hűtlen vezérlet, az »árulás« ellen. Ennek a következtében küldött a magyar kormány sürgősen más vezért: Mészáros hadügyminisztert a táborunkba.

Ugyanez időben atyám, a Kossuth felhívására és kinevezésével, tiszavidéki kormánybiztosul, Szegedre lett küldve, ahol Damjanichcsal és Kis Ernővel szervezte ezek haderejét. E közben alakította Rózsa Sándor hírhedt csapatát, gyönyörű, száz lovas alföldi legénnyel. Majd a rác lázadás elnyomására tízezer főnyi önkéntes csapatot toborzott össze Szeged vidékén s ezeket Kikinda ellen vezetve, a fölkelést elnyomta. Ismét hatszáz jól felfegyverzett, elszánt önkéntes csapatot szervezett s ezeket Pest védelmére vezette Windischgrätz ellen. Útközben találkozott Cegléden Perczellel, ki azzal a leverő hírrel térítette vissza, hogy a fővárost Görgey minden ellenállás nélkül engedte át az osztrákoknak, zsákmányul odahagyva a nemzet nagybecsű értékeit, többek közt azt a kincseket érő ékszerhalmazt, melyet Széchenyi és a többi főuraink adtak össze, a nemzeti ellenállás, a szervezés és fölfegyverzés költségeire. Ez ékszerek még ma is a bécsi raktárban vannak lefoglalva.

Atyám, a hatszáz önkéntest, a rettenthetetlen hős: Földváry Sándor ezredesnek – Károly ikertestvérének – a vezényletére bízta, aki aztán diadallal vette be velük a tízszerte nagyobb erővel védett szenttamási sáncokat, amivel nevét megörökítette.

Az osztrák hadsereg Szegedet hatalmába kerítvén, atyám egy percig sem maradt tétlenül, hanem nyomban Borsodba utazott, szülőföldjére. Itt, a Szemere Bertalan kormánybiztos segítségével, Miskolcon és vidékén, ötszáz főnyi szabadcsapatot szervezett, melyet mint vezérkapitány, a felső-magyarországi Hurbán-féle lázadók s a Schlikk betörései ellen vezetett.

Én ezidőben, 1849. február havában, az osztrák fogságból, – melybe ötszáz honvédtársammal a Selmec melletti csatában jutottam, – szerencsésen kiszabadulván, szintén atyám oldalára állottam s mint segédtisztje, folyvást mellette voltam. Számtalan, zaklatott, fáradságos és veszélyes kalandban volt részem az atyám gerilláival. De élveztünk, Abaúj vadregényes erdeiben, sok kellemes és nyugalmas idilli órákat is. Kiválóan emlékezetesek azok, melyeket Máriássy birtokán, a gazda vendégszeretetéből, az abosi fennsíkon töltöttünk.

Portyázásaink közben tömérdek osztrák zsákmányt szereztünk: katonai fölszerelést, fegyvereket, töltényt, lovakat, miket nagy diadallal szolgáltattunk be Szemere Bertalannak, dicsérő, hálás elismerése mellett. »Fussa Ön e pályát is dísszel!« írja egyik levelében, örömittasan atyámnak.

A Kassa elfoglalásáért vívott csatánkban atyám megsebesült s midőn győzelmes csapatával a városba bevonult, a főtéren megjelent lelkes honleány: Luzsénszky bárónőtől két nemzeti színű selyemövet kapott: »az érdemes apa és fia számára«, mondá. E selyem övnek egy kis darabját rejtegetve, minden viszontagságon keresztül, késő öreg koromig híven megőriztem, míg egy óvatlan pillanatban, kegyetlen kezek megfosztottak ettől is!…

Atyám veszélyessé vált sebét gyógyítandó, vezérkapitányi tisztét átadva, Pestre jött, melyet akkor már ismét a magyar hadsereg tartott megszállva. Itt várta be, magát orvosolva, Budavár ostromát. Engem, Görgey rendeletére, hadnagyul a negyvenhetedik zászlóaljhoz osztottak be, mely a vár melletti »Széchenyi«-hegyen táborozott.

Atyám alig hegedt sebével hazafiúi lelkesedésével az ostromlók közé vegyült. Kora hajnalban, nagy veszéllyel mászott át a Lánchíd korlátain s a honvédekkel egyesülve rohant fel a vár bástyáira. Én a másik oldalon, zászlóaljam hőseivel, mint elsők jutottunk a várba, Inkey őrnagy és a vitéz Hertelendy százados vezénylete alatt, aki Hentzit halálosan megsebezte…

Zászlónkkal éppen a Pest felé eső bástyákhoz siettünk, feltűzni diadalmas lobogónkat, midőn véletlenül, de jól sejtve, a György-téren atyámmal találkoztam…

Az ostrom után együtt jöttünk vissza Pestre, a lakásunkra, hol Petőfi neje s egy pár közelben levő házi barátunk társaságában megtartottuk az áldomást s búcsú-lakomát…

Kevés idő múlva atyám Petőfivel, előbbi megállapodásuk szerint, Erdélybe ment Bemhez. Én kötelezettségem folytán a Görgey hadtestével törtettem Debrecenig. Itt az ötszörte nagyobb számú ellenséggel megküzdöttünk a tervbe vett veszedelmes harcot, aztán haladtunk a fővezér által kijelölt célra – ravatalunkhoz – Világosig!…

Atyám a bujdosók kálvária-útján Törökhonba menekült… Míg én a besoroztatás gyötrelmei közt vergődtem – a hazán kívül – egy cserepár osztrák ezredben…

Négy évi távollét után találkoztam újra a gyászbaborult fővárosban atyámmal, akit gyógyíthatlan honvágy űzött haza – balzsamért…

Halálos ítéletét, a gróf Ráday Gedeon és Fáy András baráti közbenjárására, visszavonták ugyan, de az önkényuralom minden más javaitól megfosztotta… Koldussá tette… Csupán egyet nem vehetett el tőle: hazája véghetetlen szeretetét!…

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője: Egressy Ákos: A Nemzeti színház tagjai a szabadságharcban.)

Tolnai Vilmos: Nagyfalusi (hontmegyei) babonák

1. Karácsony estéjén szénát tesznek az asztal alá és egy egész kenyeret az asztalra; ezeket az étkezés közben esett morzsákkal együtt ott hagyják háromkirályig, hogy bő termés legyen.

2. Ustorokkal csattognak, a kanászok és tehénpásztorok kürtölnek, hogy a jószág a következő évben egészséges maradjon.

3. A lányok kis papírszeletekre férfineveket írnak, galuskába teszik; a melyik név először jön fel a víz forrásakor, az a név lesz a leány jövendőbelijeé.

4. Elmennek isztrit (ereszt) rázni. Ha a lány kötényébe búzaszem esik, akkor gazdaghoz megy férjhez; ha rozs, akkor szegényebbhez; ha árpa, akkor pásztorhoz.

5. Luca napján almába harapnak, karácsonyig minden nap harapnak egyet belőle; a kivel az éjféli miséről hazajövet először találkoznak, annak nevét kérdik, olyan nevű lesz a leány ura is.

6. Mielőtt éjféli misére mennek, hamuból annyi sírhant-alakú formát csinálnak, a hány családtag van s ezeket beteszik a kemencébe. A mise után megnézik, a kinek a hantja be van horpadva, az a következő évben meghal.

7. A karácsonyesti vacsoránál almát vágnak szét annyifelé, a hányan vannak és szétosztják. Ha az, a ki az almát szétosztotta, a következő évben bajba kerül és egyikére gondol azoknak, a kiknek az almából adott, az kimenti őt.

8. Ugyancsak vacsora közben diót vesznek a tálból; ha a dió egészséges, akkor az illető is az lesz az egész évben; ha egy gerezdje rossz: akkor egy ideig; ha pedig az egész: akkor egész éven át nyomja az ágyat.

9. A leány vacsora közben valamelyik fiútól elkapja az első gubát (mákkal hintett, főtt gombócféle tészta), melyet szájába akar tenni s kiteszi az ablakba; ha reggelre elvész onnan, akkor a következő esztendőben férjhez megy.

10. Ha valaki nagy-karácsony napján tör diót, az az egész esztendőben sok edényt fog törni.

11. Mielőtt éjféli misére mennek, fehéren terítik az asztalt, pohár vizet tesznek rá; mikor hazajönnek, mielőtt a szobába lépnek, egyikök benéz a kulcslyukon s akkor meglátja az asztalnál azt, a ki a rokonságból abban az esztendőben meghal.

12. Ugyanígy terítenek asztalt, rá egy pohár vizet, meg egy pohár bort tesznek. A miséről hazaérkezve az a lány, a ki meg akarja tudni, ki lesz az ura, mezítelenre vetkőzve oda ül az asztalhoz és vár; ekkor megjelenik a jövendőbelije s ha a borból iszik gazdag, ha vízből, akkor szegény lesz.

13. Luca napján (december 13.) kezdik faragni a Luca-széket s faragnak rajta karácsonyig s akkor elviszik az éjféli misére; a ki ráül, mind meglátja a falu boszorkányait, oltár felé háttal ülve.

14. Karácsonykor a leány összesöpri a szoba négy sarkából a szemetet, rááll és hallgatózik: a honnan kutyaugatást hall, onnan jön az ura.

15. Luca napkor üres zsákot akasztanak szájjal lefelé a konyhában, akkor jól tojnak a tyúkok.

16. Luca estéjén a gazdasszony leül a földre, leánya pedig a szoba négy sarkából alája söpri a szemetet s kezébe adja a söprűt, akkor jól tojnak a tyúkok.

17. Virágvasárnapkor felöltöztetnek egy szalmából készült bábut, neve Kisze; ezt a lányok végig viszik a falun a legények kődobálása közt énekelve:

«Hej ki, Kisze, Kiszéce,

Győj be sódar, gömbőce!»

Amikor kiérnek a faluból az Ipolyhoz, levetkőztetik és beledobják a vízbe s azt mondják, hogy eltemették a Kiszét, t. i. beledobták a böjtöt az Ipolyba.

18. Ha a leánynak katona szeretője van és sokáig nem hall felőle, akkor kenyérsütéskor egy kis vakarcsot gyúr, beléje összegöngyölített piros selymet tesz s a kenyér után teszi be a kemencébe; ha a selyem megég, akkor szeretője meghalt, vagy nagy baja van, ha nem, akkor él és egészséges.

19. András éjjelén a lányok nadrágot vagy gatyát tesznek fejük alá, hogy megálmodják vőlegényüket.

20. Ha a tűz nagyon szikrázik, ha az ajtó magától kinyílik, ha a kés hegyére esve megáll, ha a kutya szánkázik: vendég jön.

21. Ha vásárba mennek, magukkal viszik a mosogató rongyot, hogy szerencsés legyen a vásár. Ha pedig házukban van a vevő és nem tudnak megalkudni, akkor a seprőt megfordítva (nyelével a földnek) teszik az ajtó mögé.

22. Ha valakit megigéztek, azaz «szemtűl jött valakinek», akkor egy pohár vizet vesznek, ebbe keresztbe két szalmaszálat, aztán négy égő üszköt, ezeket megjelölik: asszony, házasember, leány, legény, s akkor beledobják a pohárba, mindegyik üszköt külön a pohár szájának egy-egy negyedébe, a mint a két szalmaszál négyfelé osztotta; a melyik üszök leszáll pl. a leányé, az igézte meg az illetőt. Ezután avval a vízzel mossák meg visszakézből a szemüket, egy ruhadarab visszájával megtörlik, a vizet pedig az ajtó sarokvasára öntik.

23. Ha idegen jön nagy beteghez, akkor a látogatónak egyik kezébe földet, másikba kenyeret tesznek és megügyelik, hogy melyik kezét mozdítja a beteg, mikor a látogató a szobába lép. Ha azt, a melynek megfelelőleg az idegennek kezében kenyér van, akkor fölépül, ha a másikat, akkor meghal.

24. Ha a ház fölött gólya röpül el, az tüzet jelent.

Várregék és mesés várromok XVII. - Késmárk

Késmárk alapítói a Szepességbe 1120–1150 körül bevándorolt szászok s némely források szerint tiroliak is. Jól értettek a bányászathoz, iparhoz, erdőműveléshez s kereskedelemhez. A XII. század közepén már állott a Poprád partján – a nagy erdőségek között – egy szász telep egy apácazárdával. A zárdát 1190-ben építették, később ennek a helyén épült a késmárki vár. A tatárjárás elpusztította a várost, a zárdát, de Késmárk újra felépült, a királyoktól sok szabadalmat, kiváltságokat kapott, szabad királyi város lett. 1440-től kezdve a késmárki polgárok a közeli Lengyelországban is szabadon kereskedhettek. Ezért sokszor össze is vesztek Lőcsével. Az 1400-asz évek elején a város északi részén, a várossal egy szinten a husziták és a lengyelek ellen várat építettek; ott, ahol a kolostor volt. A vár mégis a husziták birtokába került, s lassanként nagy méretű erődítménnyé fejlődött. Késmárk várát Mátyás király a szepesi grófokká vált Szapolyaiaknak adta (lengyelesen: Zápolyák), de mikor 1526 után Szapolyai János Lengyelországba menekült, I. Ferdinánd király csapatai foglalták el Késmárkot. Szapolyai 1530-ban visszafoglalta a várat, és a várossal együtt a lengyel származású Laszky Jeromosnak adta. Így vált Késmárk fontos határvárrá. A gótikus stílusban épült várat később a kereskedőből főúrrá emelkedett Thököly Sebestyén vette meg, s előkelő palotává alakíttatta. Fia, Thököly István korában már reneszánsz stílusú volt a palota. A kuruc háborúk során végig Thököly Imre kezében maradt a vár; Thököly Imre egyik előneve a késmárki volt. Thököly bukása után Késmárk vára a királyé lett. A várat Késmárk város polgárai 80 000 aranyforintért magukhoz váltották (1703). II. Rákóczi Ferenc felkelése idején a város és így a várkatonaság is Rákóczi mellé állott. Bosszúból ezért Heister császári tábornok három előkelő s gazdag késmárki polgárt végeztetett ki 1709-ben, s a labanc katonák alaposan megsanyargatták, kifosztották Késmárkot. 1741-ben nagy tűzvész pusztított a városban, a tűz átterjedt a várra is, s a vár is félig leégett. Így pusztult el a Thökölyek fényes vára. 1756-ban a város falai is súlyosan kárt szenvedtek egy újabb tűzvésztől. Ekkor azonban már sem a várnak, sem a falaknak nem volt katonai jelentőségük, bár időnként a késmárki vár még kaszárnya is volt. A Thökölyek fényűző berendezését a bécsi udvar már az 1700-as évek elején Bécsbe szállította. Az öttornyos, reneszánsz pártázattal díszített vár omladozni kezdett, a csehszlovák állam azonban helyreállíttatta, s ma is olyannak látjuk, amilyen Thököly idejében lehetett. A vár északi része a városfalhoz csatlakozik, két bástyával s toronnyal kapcsolódik a főbejárathoz, egy szinten Késmárk főutcájával. (Megjegyezzük, hogy Késmárkot írunk, de „Kézsmárkot” mondunk)

El nem lehet mondani – s ma már bizony alig is érthető –, milyen ádáz, keserű, foglyok szedéséig, lefejezéséig, vérig menő harcban állott egymással a két szép s gazdag szomszéd város, Késmárk és Lőcse. Károly Róbert királyunk idejében kezdődött a huzavona, s kétszáz év múltán még Szapolyai János meg Ferdinándus király is bele-beleavatkozhatott! Csak nem nyugodott a két város, holott alig volt egynek-egynek háromezer lakosa. Nem holmi családi viszály parazsát szították egymás ellen a szász földről meg Tirolból idetelepült zipserek, azaz szepsiek, hanem egyetlen oka volt csak a veszekedésnek: a pénz! Melyikük kereskedik előnyösebben a lengyel árusokkal, kinek van joga levinni a krakkói árut a debreceni vásárra, és ki szállíthatja szekereivel a szepesi vásznat, gölnici vasat, miskolci csizmát, rimaszombati kést a varsói, gdanski piacra!
Hol Lőcse támadta meg Késmárkot, és gyújtotta fel házait, hol Késmárk polgárai osontak Lőcse falai alá, s kergették meg a gyanútlan polgárokat, fűzték rabszíjra az ellenkezőket. Fallal, erős kapukkal védte magát Késmárk is, Lőcse is.
De, mert okos polgárok éltek mindkét városban, sem pénzt fecsrelni, sem várt ontani nemigen szerettek, idegen városból, messzi külhonból fogadtak zsoldos harcosokat jó pénzért maguknak. Jöttek azok szívesen, egy kis harci játékért készséggel mentek ám a szomszédba mindig.
Annyira elfoglalta Lőcsét is, Késmárkot is ez a csatározás, hogy még azt is csak fél füllel hallgatták, aki az ország messzi déli tájáról hozogatta a szomorú híreket:
- Mohácsnál elveszett az ország! Meghalt Lajos király!
- A török Budára tart már!
- A bányavárosok körül ólálkodik a szultán!
- Két királyunk van már, János meg Ferdinánd!
Lőcsét meg Késmárkot csak a maga háborúja érdekelte. A vagyon. A pénz. A jólét.
Volt is jólétük, tagadhatatlan!
Így aztán nemigen csodálkozott Braxatórisz Mihály, a késmárki bíró, amikor egy tavaszi napon beállított hozzá a poltavai kozákok hetmanja, a félszemű Prezsenszki Mihály:
- Uram, négyszáz jó lovas emberem van, válogatott, vitéz kozák, fogadjon fel bennünket a város!
Fel is fogadta őket Késmárk városa, azokat indította hadba Lőcse ellen. Nosza, Lőcse sem volt rest, két követét küldte át Kassára, Serédy Gáspárhoz:
- Bérelnénk kétszáz derék huszárt a késmárkiak ellen.
Jöttek is a huszárok, erősen fogadván, hogy kiirtják Késmárkot.
Ennélfogva Késmárk is, Lőcse is megnyugodva húzódott falai közé, hogy ezentúl mások véreznek helyettük. Arannyal fizettek.
De aztán a huszárok is, kozákok is visszavonultak, kicsatázván magukat, mindegyik ment megint a maga igazi csatamezejére: a huszárok a török ellen, a kozákok a litván fejedelem ellen, s maradt megint Késmárk meg Lőcse a maga erejére hagyatva. Történt ez időben, hogy Késmárknak egy vállalkozása különösen jól sikerült: huszonöt megrakott lengyel társzekeret irányított erővel Lubló vára alól a maga piacára. Kirakatta az árut, megvámolta, megvette, illő nyereséggel továbbadta. Megbosszankodék Lőcse városa, s Lányi Márton bíró kiadta a parancsot:
- Ezer lándzsás vitézzel azonnal Késmárk ellen menni!
Másnap már indultak is a lándzsások, mordályosok, íjászok, ki lovon, ki gyalog. Nem közvetlenül a hegyeken át, hanem lekerülve Iglónak, Poprádnak. Ez volt a késmárkiak szerencséje, mert amíg a lőcseiek csendben vonultak – s úgy vélték: titkokban –, hamar hírül hozták a késmárkiaknak a görgőiek, létánfalvaiak, hogy zúdul ám rájuk nemsokára Lőcse bősz hada!
A késmárkiak csapot, papot, piacot, szekeret otthagyva ástak árkot, dobálták a sáncot, emeltek újabb falat az érkezők ellen. Mire a lőcseiek loppal megérkeztek a kutyafalvi rétre, a késmárki polgárok már ott hemzsegtek a sáncok árkaiban, s nyíllal, puskával, ágyúgolyóbissal fogadták a gyanútlanokat.
Nagy lett a riadalom. A lőcseiek vitézül támadtak, a késmárkiak még vitézebbül védekeztek. Napokig tartott a harc, egyik fél sem tágított a helyéről. A negyedik napon azonban kétségbeesetten futottak az ágyúknál tevékenykedő lakatosok, kovácsok, molnárok a főbíróhoz:
- Főbíró uram, nincs több golyóbisunk! Puskaporunk volna, ágyúgolyónk nincsen.
- Készítsetek kartácsot, kőgolyót!
- Az is mind elfogyott, kilőttük mindet. Ha a lőcseiek ezt megorrontják, levágnak bennünket. Pedig talán még csak egy napig kellene, hogy kitartsunk, sokan elvéreztek, hazavonulnának!
Tanácstalanul nézett körül a tanácsbelieken. Odakinn, messze a réten, a kertek alatt lassan elhalkult az ágyúdörgés, puskadurranás. Nyolc ágyújok volt a késmárkiaknak, még egy sem repedt meg, csak töltésre vált.
Ekkor emelkedett föl a legfiatalabb tanácstag, a főjegyző fia, Loysch Edmund; híres furfangos, találatos eszű:
- Segítünk azonnal, már ki is találtam. Lesz jó lövedékünk!
- Milyen hadiszerrel?
- A város nevével!
- No hiszen – húzódott savanyú mosolyra a főbíró szája –, ugyan meg fog ijedni Lőcse, ha elkiáltod: Késmárk!
Loysch Edmund legyintett, nem is felelt erre. Folytatta nyugodtan:
- Szekereket kérek, jól húzó lovakat, felmegyünk a hegye Bergh Andreással és Kuszmann Ábrahámmal.
Egykettőre készen állott minden. Ahogy elzörögtek, úgy rohantak vissza néhány óra múlta. Meg sem állottak a városháza előtt, szágudtak irammal az ágyús sáncok iránt. Puskapor és golyó, fojtás, tüzes kanóc! Durr! – dörrent az ágyú, fekete füst lepte a rétet, a sáncot s az ágyúsok képét.
A lőcseiek azt hitték, már-már seregük győzött, puskaporuk fogyott el a késmárkiaknak, s íme, mi történt, a harci lendület új erőre kapott, a vastarackok fürgén köpködték az ágyúgolyókat. Különleges golyók, ijesztőek, furcsák. Akiket főbe kólintottak, fel is fordult az, de rögtön szét is fröccsent rajta a golyó, mázzal kente be, fülét, száját, orrát fehér kentetekkel tömte tele. Se látni, se lélegzeni nem bírtak. Amellett minden golyó erősen illatozott, mintha a pokol fenekkéről küldték volna föl az ördögök. Fehér ördögök.
A lőcseiek döbbenten hátráltak. A késmárkiak valami új csellel, rettentő hadiszerrel élnek! S a szájuk tömött, szemük vakított harcosok visszavonulót fúvattak, hazafelé menést doboltattak. A késmárkiak pedig csak küldték feléjük az átkos golyókat, tömött, büdös kartácsokat, ameddig csak bírták.
Aztán abbahagyták. A lőcseiek már ott tolongtak kárvallottan a verbói hídnál.
Loysch Edmund még egy búcsúüdvözletet röpített az illatos golyóbissal a lőcseiekre, aztán nevetve fordította lőporfüsttől feketült arcát a városbíró felé:
- Ugye, mondtam, hogy Késmárk nevével kergetjük el őket?! Kémény sajtgolyókkal! Mert hiszen tudjuk, hogy ősöktől öröklött nevünk, Käsemarkt sajtpiacot jelent. Piaci árújával vajmi kevés város harcolt még győzedelmesen! Éppen hat szekérrel volt a juhászoknál!
A főbíró mosolygott is, keseredett is:
- Jól van, jól van, de mit viszünk majd a debreceni vásárra?!

Laszki Albert uram, az utolsó késmárki várúr és lengyel sztaroszta, Laszki Jeromos fia, öröklött várának, Késmárknak ebédlőszobájában egy kopott karszékben ült, vele szemben pedig Rueber János, a várkapitány.
Nagy gondban volt Laszki Albert, elfogyott a pénze. Sok-sok aranyat szórt el a moldvai vajdaságban, hogy ott várat, birtokot szerezzen magának, dús zsákmánnyal térjen haza, s noha ilyetén reménye tetézve teljesült, könnyű kézzel ismét mindenét elszórta, a moldvai vajdaságból semmije se maradt. Az sem sikerült neki, hogy Báthori Istvánnak lengyel királlyá koronáztatását akadályozza meg: Báthori király lett, Laszki Albert pedig száműzött. A Poprád, a Tátra, a Dunajec, Savnik és Késmárk ura gondokba borultan várt jó tanácsot Rueber Jánostól.
Rueber úgy tett, mintha sokáig gondolkozna. Végre kibökte:
- Én zálogba veszem a várat, kegyelmes vajda!
Laszki rábámult:
- Van annyi pénzed?
A várkapitány szerényen mosolygott:
- Néminemű, valamennyi… Negyvenezer ezüstforintot kínálok kölcsönbe a késmárki várért s minden birtokáért.
Laszki Albert felvillanyozódott.
- Az kevés. Hiszen a vár egy kolostorra s egy templomra épült. Isten angyalai szállongják körül, ez máris csupa áldás!
Rueben legyintett:
- Igen, de a késmárki várúr örökké vívódik Késmárk városával, polgárságával, számítsd az ellentéteket s a borstörést is bele. A polgárok sohasem kedvelték a várurakat itt!
- Jó, számítsd emitt az angyalokat, amott a városbírót, többet ér az angyal. Mit adsz végre is?
- Kétezerrel többet. Városbíró nélkül, az összes angyallal!
Laszki elfogadta, de Rueber csak a felét fizette ki, nem volt annyi pénze, megakadt a fizetésben. De úgy látszik, az angyalok s a címerbeli oroszlánok mégis segítettek, mert egy szép napon a gazdag Thököly Sebestyén jelentkezett vevőként. Egymásra találtak. Thököly uram – nagyszombati borkereskedő – valami szép várat, tisztes birtokot keresett, távol a töröktől, még Bécstől is távol, s meg is találta ezt Késmárk várában.
Megvette Késmárk várának zálogjogát a várkapitánytól. Adta a kapitány, hogyne adta volna, de baráti körben azt is hozzáfűzte:
- Minek egy jámbor borkereskedőnek ekkora várkastély, hiszen sem kardja, sem pajzsa, sem harci dicsősége! Talán tornajátékokat fog rendezni a várban, s játékkatonákkal tömi meg a bástyát?
Mosolygott azonban Thököly Sebestyén is. Házasság révén olyan előkelő famíliákkal keveredett rokonságba, hgoy neki magának már semmi szüksége sem volt kardra, pajzsra, vértre: harcoltak volt a rokonok, a Dóczyak, a Forgáchok, a Nyáryak éppen eleget, a Thökölyek ősei helyett is!
Várt egy ideig Thököly Sebestyén, de tudta, hogy előbb-utóbb Laszki Albert is jelentkezik nála. Jelentkezett is. Némi kölcsönért, azaz sokezer aranyért.
- Megadom, elhozom három év múlva! – fogadkozott Laszki Jeromos.
De nem hozta meg. Zálogjog, vár, birtok, a Poprád folyó, erdő: mind a Thököly Sebestyén zsebébe vándorolt. Így került Késmárk várkastélya a Thökölyek kezébe, ők szépítették meg. A mai formáját ők adták a várnak.
Laszki Albert eltűnt a kölcsönpénzzel messzi külországban, ott halt meg, nyomorban.
Késmárk meg felfénylett.
Vajh’ gondolta-e egyszer Thököly Sebestyén, hogy dédunokája már fejedelem lesz, kit kuruc királynak is fognak nevezni?
Lobogott a zászló Késmárk vára tornyán a híres címerrel, a kardot forgató oroszlánokkal, amíg Thököly Imre napja le nem bukott, s tengerbe nem süllyedt lenn, Nikodémiában, a török tengerbe.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra

50. zsoltár-NÉPE FELETT ÍTÉL AZ ISTEN

1 Aszaf zsoltára

Az Úr, a magasságos Isten,
szólt és magához rendelte a földet,
meghívott napkeletről napnyugatig mindent.

2 Sionból mint a szépség teljessége
felragyogott az Isten fényessége.

3 Jön Istenünk, é szótlan nem marad:
színe előtt emésztő tűz halad,
s körötte tombol a vihar*

4 Az eget és a földet megidézte,
hogy népe ellen tanúskodjanak.

5 Vezessétek a híveit elébe,
mindazt, ki vele szövetségre lépett,
és áldozatot mutatott be.

6 Igaz vádját az egek hangoztassák,
mert ő igazság Istene.

7 „Figyelj hát népem, szólok hozzád,
Izrael, tanúságot teszek ellened,
én, Isten, a te Istened.

8 Nem áldozataid miatt emelek vádat,
elégő áldozataid mindenkoron
előttem állnak.

9 Csodáidból bikákat sosem kérek,
se nyájadból kecskéket.

10 Enyém az erdő minden állata,
s a hegyvidék vada.

11 A hegyek madarait ismerem,
s ami csak futkos kinn a réteken
itt van velem.

12 Nem szólok neked, ha megéhezem,
enyém a nagyvilág és ami benne él.

13 Vajon bikáid húsából eszem,
és italom a kecskevér?

14 Isten dicsérete legyen az áldozat,
és teljesítsd az Úrnak fogadalmad

15 Akkor ha bajban vagy s hozzám kiáltasz,
megmentelek s fölmagasztallak.”

16 A gonoszokhoz így szól Isten:
„Hogy mered parancsaim szádba venni,
és ajkadhoz emelni szövetségem?

17 Mert tanításom visszautasítod,
midnen szavam hátad mögé hajítod.

18 Ha tolvajt látsz, vele szaladsz,
és minden paráznával összefogsz.

19 Ajkad gonosz tervet latolgat,
és nyelved álnokságot tervez.

20 Leülsz, hogy testvéred megszóljad,
anyád fiáról rágalmakat terjessz.

21 Te tetted mindezt! Szótlan hogy maradnék?
Azt képzeled, hozzád hasonló lennék?
én vádollak és szembesítelek.”

22 Ti, akik Istent elfelejtitek,
vegyétek végre tudomásul:

azt, akit ő ragad fel, meg nem menti
a nagyvilágon senki.

23 „De aki hozzám hálaáldozattal járul,
az megdicsőít engem.”

S ha követi az ő ösvényét,
meglátja Isten üdvösségét.

/*/ A zsoltár mint valami eszkatologikus látomás Jahve, a Bíró bevonulásával kezdődik. A vádlott az a nép, amely szövetségben áll vele, de hűtlen volt hozzá. A tanúk az ég és a föld, akiknek színe előtt Isten a szövetséget megkötötte.

A vers végítéletről szól: Isten számot vet népével. A próféták tanítása szerint Istent kevéssé érdekli a külsőséges vallásosság, amely a templomi liturgiát jellemzi. Isten ítélete erkölcsi alapon különböztet jó és rossz között és népét tettei szerint vonja felelősségre.

Kárpát-medencei keresztkötődések V.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója (4. rész)

Az új rendezés princípiuma ez esetben nem volna sem a nemzetiségi elvé, sem az igazság, sem a szabadság: ez a legyőzöttek rabszolgaságának elve volna, amelyet a huszadik században proklamálnának így az emberiség vezérlőgondolataként.” Fontossága és forrásértéke miatt idéztük egy kicsit hosszabban a magyar békedelegáció jegyzékét.

Tudjuk, a békedelegáció népszavazásra vonatkozó indokolt kérését elutasították. A Millerand-levélben arra hivatkoztak, hogy „A népek akarata megnyilatkozott 1918 október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor…” Erre vonatkozólag azt lehet mondani, hogy azok a (nép)gyűlések, amelyeket a nemzetiségek vezetői összehívtak, semmiképp sem voltak népszavazások, az akaratnyilvánításuk objektivitásához mindenesetre számos kétség fér. A mennyiben pedig elfogadjuk hibátlan akaratnyilvánításnak, akkor a békekonferencia (is) kettős mércével mért, nem tett említést a Kolozsváron tartott magyar népgyűlésről. Ha a Millerand-levél a népek akarata megnyilatkozásán az 1918 őszi forradalmakat értette, megint csak kettős mércével mért, egyoldalúan ítélt, elfeledkezett ugyanis az ún. őszirózsás forradalomról, amelyről sok minden elmondható, de az, hogy az ország feldarabolását tudatosan, nyíltan akarta volna, nem! A néptömegek biztosan nem. Lovászy Márton kijelentése óta tudjuk, entente-barátok voltak, csak az entente nem volt barátja Magyarországnak. Ezek után teljes mértékben jogosnak érezzük Ullein-Reviczky Antal kérdését: „Felmentést kaphatnak-e tehát a tételes államközi jog értelmében azok az államférfiak, akik szétdaraboltak egy ezeréves országot, anélkül, hogy lakosait akár csak egyszer is meghallgatták volna? Erre a kérdésre határozott nemmel felelünk.”

A történetírás részletesen foglalkozott az 1918. november 3-i fegyverszüneti szerződés kérdésével. Az ezzel összefüggő kérdések és az ország megszállása körülményeinek tárgyalása messzire vezetne. Ullein-Reviczky a fegyverszüneti szerződést előszerződésnek minősíti, és ezzel kapcsolatban beszél annak megsértéséről. A kérdés lényege rövidre zárva abban foglalható össze, hogy sem a páduai fegyverszüneti szerződés, sem az annak alkalmazásáról rendelkező, vitatott létjogosultságú belgrádi katonai konvenció, azon túl, hogy az utóbbi néhány napon belül lényegében okafogyottá vált, az ország bizonyos stratégiai pontjainak katonai megszállásán túl nem adott jogot semmiféle politikai jellegű annexióra, birtokrendezésnek. Magyarországot nem a háborúban osztották fel, hanem a háború befejezése után, a fegyverszüneti szerződés megsértésével, a fegyvertelen polgári lakkosság ellen indultak meg azok a hadműveletek, melyeknek a magyar állam területi épsége áldozatul esett – állapítja meg Horváth Jenő. Ezek alapján összességében kimondható, hogy az ország megszállása és nagy részének birtokbavétele idegen csapatok által nem minősíthető másnak, mint hódításnak. Ezek után a népek önrendelkezéséről beszélni nem felel meg a tényeknek.

A tágabb értelemben vett revízió jogcímei közt említettük a jog-, erkölcs- és igazságellenes tartalmat. A történész nem, de valaki megkérdezhetné: hogyan lehetett volna igazságosan lejárni? Ezzel a kérdéssel, mint Ullein-Reviczky, ismét visszajutunk Wilsonhoz, aki 1918. szeptember 27-én így fogalmazott: „A pártatlan igazságosság, amelyet szolgáltatni kell, nem tehet semmiféle különbséget azok között, akikkel igazságosak akarunk lenni, és azok között, akikkel nem akarunk. Oly igazságosságnak kell lennie, amely nem ismer kedvezményekben részesítetteket és fokozatokat, hanem csak egyenlő jogokat a résztvevő népek szempontjából.” A Trianoni szerződésről sok minden elmondható, csak egy nem – a „legjobb indulatú” elemzéssel sem –, hogy megfelelne Wilson előbb idézett igazságeszményének. A nemzetközi jogász nem tehet mást, mint konstatálja a trianoni szerződés nyilvánvaló igazságtalanságát, amiből következően ez legfeljebb formailag lehet érvényes, de anyagilag jogellenes, és így anyagi érvényessége kétséges.

1933. március 4-én Kertész István, a Vegyes Döntőbíróságok mellett működő Kormánymegbízottak Hivatalába beosztott bírósági jegyző, később a Magyar békeillúziók 1945–1947, Oroszország és a Nyugat között című alapmunka szerzője, tehát kompetens személy, a Magyar Jogászegyletben 1933-ban Általános békerevízió vagy a trianoni szerződés külön revíziója? címmel előadást tartott. Előadásában a következő egyértelmű megállapításra jutott: „A trianoni szerződés területi rendelkezései ma már csak de facto léteznek, nemzetközi jogilag azonban, a kísérőlevélben foglalt ígéretek be nem váltása és a kis-entente államok szándékos szerződésszegései folytán non-existens-nek, vagy legalábbis megtámadhatóaknak tekintendők.” Nézzük meg konkrétan, mire utalnak Kertész István sorai. Az első: a győztes hatalmak a határmegállapító bizottságok érdemi munkavégzését már szinte felállításuk pillanataiban rapid módon letiltották. Emlékszünk arra is, hogy Benes 1919 májusában, amikor Magyarország a kommünnel volt elfoglalva, az ún. békekonferenciának ünnepélyes ígéretet tett, hogy Csehszlovákiát keleti Svájccá építi ki. Nem ígéret, hanem kötelezettségvállalás volt az, amit – Románia ugyan vonakodva – végül is minden utódállam aláírt a kisebbségek védelmét illetően. Ezen túlmenően fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az 1920. augusztus 10-én Sevresben aláírt külön szerződésekben a szövetséges hatalmak Magyarország elszakított részeit csak azzal a feltétellel ruházták át a cseh, szerb-horvát-szlovén és román államokra, ha ezek a békeszerződést és az ezzel kapcsolatos megállapodásokat, tehát a kisebbségi szerződéseket is megtartják. Nem kevesebbről van szó, mint hogy a szuverenitás utódállamok részére történő átruházása és a kisebbségi szerződések betartása közt junktim áll fenn. Megemlítendő még, hogy Csehszlovákia a Ruténföld részére nyújtandó legszélesebb körű autonómia biztosítását sem teljesítette. Csehszlovákiához hasonlóan Románia is szerződésszegő magatartást tanúsított azáltal is, hogy a székely és szász közületeknek nem adta meg azt a helyi önkormányzatot, amire a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal 1919. december 9-én kötött szerződés 11. cikkében kötelezte magát. Helytálló tehát Kertész István azon megállapítása, „hogy míg Magyarország a békeszerződés területi rendelkezéseit hiánytalanul végrehajtotta, addig a velünk szemben álló hatalmak sorozatosan nem teljesítették az annexió fejében vállalt kötelezettségeiket”. Itt valaki közbevethetné: a győztes hatalmak éltek-e egyszer is jogukkal: figyelmeztették-e a szerződésszegő utódállamokat arra, hogy megvonják tőlük az átruházott szuverenitást?

Nemzetközi jogi szemlénket itt megszakítjuk. Nem valami sérelmi politizáláshoz szerettünk volna muníciót gyűjteni, bár azt készséggel elismerjük: igazunkat meg kell tudni védeni. Mert az igazságosság eszméjével párosuló jogban nem megtartó és visszaszerző erő rejlik. Érvényességéhez azonban a hatalmak csillagórájának együttállása szükségeltetik. Mindössze azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a revíziós gondolatot nem valami felükről szervezett politika tartotta életben, hanem a fájdalmas valóság. Nem utolsósorban a győztes nyugati hatalmak teljes kompromisszumképtelensége. Könnyebb volt ugyanis a legyőzöttet bajkeverőnek minősíteni, mint egyszer beismerni: tévedtek. Azt a bizonyos rosszul begombolt deáki kabátot egyszer sem próbálták újra begombolni. Sőt inkább levagdosták a gombokat. Aztán azt is elnézték, hogy levegyék rólunk Jaltán és Potsdamban – és nemcsak rólunk – azt a megmaradt, kis komfortérzést nyújtó kabátot.

– vége –

Arany János: Arcom vonásit…

Petőfi rajzára

Arcom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli.
De úgy, ha amit a festő hibázott,
A költő azt utána képzeli.

(1847)

François Coppée: Petőfihez

Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen,
Midőn egy bőkezű gazdától elköszön,
Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen -
S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn,

Akként, mi franciák, néped vendégraja
Hozzád virágosan megyünk búcsúzva még,
Te költő-katona, néped leghűbb fia,
Ki érte dalolál, kit érte ért a vég!

Lángészként fényleni s elveszni harcteren,
Így ércben állani s úgy halni senkiül;
Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem,
Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kívül?

Hol csordahad rohant szívedre, a helyen,
Hol halálodra várt öröklét csarnoka,
Ma ottan, én hiszem, vadrózsafa terem,
Ó te, szerelem és szabadság dalnoka!

Vadrózsában virul tovább is szellemed
S ahányszor két jegyes bolyong ott boldogan
S rózsát tépnek le az ifjú szerelmesek,
Attól hűbb esküvés, attól hőbb csók fogan!

S mikor szép éjeken leszáll a csalogány,
A csalogány, amely szárnyas, dalos, szabad,
Mámorba szédül ott a rózsák illatán,
S elbájolón csattog a csillagok alatt!

Fordította: Juhász Gyula

1904

Juhász Gyula: Petőfi Zoltán

A kis szobában, hol e verset írom,
Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek
S merengett egy korai, messze síron,
Hol apja alszik. Ó, hol is lehet?

S borongott S. M. kisasszony szerelmén
S eszébe jutott Júlia anya
És fájt neki a titkos végtelenség
Felé sugárzó örök csillaga.

Borok és lányok mindhiába csalták
Rövid mámorba; nyomta valami:
Egy szent örökség roppant álmai.

Ez ablakból kitárta vézna karját
Felétek: élet, szabadság, halál
S már vitte gyorsan az Illés-batár!

1913

József Attila: Petőfi tüze

Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi - az Eszme: hol van?

* * *

Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.

Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.

És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! - így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik.

1923. jan. 23.

Kányádi Sándor: Haldoklik az öreg tanú

Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik, ő látta volt
verset írni utoljára.

Alatta ült, onnan indult
éjfélkor a csatatérre…
Be rég is volt az a csata!
Van annak már jó száz éve.

Több is már, mint jó száz éve.
S a körtefa ma is áll még.
De mögötte, körülötte
olyan kicsi lett az árnyék.

Úgy összement s gyümölcsöt is
ritkán, ha vét nehány ága.
Híréhez hű méltósággal
készülődik a halálra.

Hogy nem is pusztult el eddig?
Társai már rég kidőltek –
kemény idők jártak, de ő
ellenállott az időnek!

Várt, mert tudta, ki alóla
indult el, annak győzni kell.
S visszatér majd egyszer ide
egy hatalmas hadsereggel.

(Nagygalambfalva, 1954)

Kozma Andor: Petőfi szobránál

Az égen szürke, télies ború –
Petőfi szobrán mennyi koszorú:
Ünnep van. Ím, ez oltáron mutatja
Hívők babér- és virág-áldozatja.

Szemembe tűnik a legjobb helyen
Egy koszorú, szalagja vér-selyem.
Petőfinek ezt a munkások adják,
Kik érted küzdnek, szent Világszabadság!

Meghatva nézem épp a koszorút.
Kicsinyes gáncs itt eszembe se jut.
Fehér és zöld szín hol van? – ezt se kérdem.
Fájó hiány, hanem a munka – érdem.

„Munkás” – mindenki az, ha dolgozik.
És méltóul csak munkás áldoz itt.
Hazafiság! Szabadság! – Mind hazugság,
Ha nem a munkánk vívja ki a jussát.

Akármi sorsban jó munkás ha vagy:
Hazádért küzdesz. Csak a munka nagy!
S ki e hazában dolgát jól csinálja:
Mind a világszabadság katonája.

Hazánk szabadságharca egyre foly.
Honvédeink: a munkás hangyaboly,
Mely vér helyett ma ontván verejtékit,
Dicsőbb jövőt sürögve alkot, épít.

El az oltártól, henye szavalók!
Ide valódi munkások valók.
Pöröly vagy ész a szerszám – nem különbség.
A dolgozók e szobrot mind köszöntsék!

Ünnepre, munkás!… E szobor alatt
Ragadjon égig egy szent gondolat:
A munka minden!… A nemzeti nagyság,
Magyar dicsőség és – világszabadság.

Petőfi adomák IV. - Leánykérés fogadásból

Petőfi Kappel bankár szép szőke leányát, aki utóbb Lónyay Menyhért gróf neje lett, színházból és hangversenyekből jól ismerte. Figyelmét iránta ébren tartotta az a körülmény, hogy Sass István éppen Kappel házában lakott, s a szép leányról többször volt köztük szó. Egyszer Pákhnál voltak együtt s a szó a pénzre, erről Kappel bankárra menvén át, a költő így szólt Pákh-hoz Emíliáról:
- Nem is tudod, hogy ez a leány lutheránus.
- Annál könnyebben nőül veheted, nem lesz vegyes házasság, – felelte Pákh. – Ha van bátorságod, menj és kérd meg!
- Azt hiszed, nincs bátorságom?
- Persze, hogy nincs, – felelte Pákh.
Ez a föltevés nagyon fölingerelte Petőfit, aki daccal vágott vissza:
- Azért is megyek és azonnal megkérem.
Ezzel magára öltötte mentéjét és egyenesen a bankár lakására ment. Ott irodájába lépve, így szólt hozzá:
- Én Petőfi Sándor vagyok, mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi; van szerencsém megkérni Emília kisasszony kezét.
A bankár mosolygott s fölvitte családjához. Itt a szokásos bemutatások után a leány, aki őt híréből ismerte, beszélt vele valamit az irodalomról. Petőfi csakhamar eltávozott s noha a bankár olyasmit mondott neki, hogy ő minden tisztességes fiatalembert szívesen lát házánál, csak vezettesse be magát a család valamely ismerőse által, a többi aztán Isten kezében van: többé sohasem látogatta meg a családot.

Rónay György: Kornélia Debrecenben

Dédnagynéném, Prielle Kornélia
Debrecenben játszott valami ősi
romantikus drámában, mikor a
hajdúságba vetődött Petőfi.

Meglátta és megkérte a kezét.
Szerette? Inkább olyan fene-bánja –
szerelem volt: hogy leplezze sebét
(mert nagyon haragudott Júliára).

Se szó, se beszéd, a paphoz szaladt,
hogy azon nyomban adja össze őket!
De Kornélia volt az okosabb,
s ezzel befellegzett az esküvőnek.

A költő másnap tovább utazott:
de a regét a család máig őrzi.
Szegény apám, hányszor elmondta, hogy
kis híján nagybátyja lett Petőfi!

„Bizony, ha akkor igent mond neki,
talán még Segesvártól is megóvja!” –
szólt, s látszott: kissé rossz néven veszi,
hogy Kornélia nem hajlott a szóra.

Én csak hallgattam, zöldfülű gyerek,
hogyan ment füstbe a híres rokonság.
„Letűnt századba vitt a képzelet”,
és lelkem, a szavai telezsongták.

Vele aludtam el, és róla szólt
álmom, meg apjáról, a jó öregről.
Képére rásütött a nyári hold,
s ő egyszerre kilépett a keretből;

kézenfogott, s ballagtunk, ő meg én,
a Kiskunság holdaranyos porában;
aztán megpihentünk Dunavecsén
a jó öreg kocsmáros otthonában.

Az ágyamat anyja vetette meg,
s míg elaludtam, ő ült a szélén.
Fényes szárnnyal fölöttünk lebegett
s lemosolygott ránk Kornélia néném.

1956

Petőfi Sándor: Nem ver meg engem az Isten…

Nem ver meg engem az Isten,
Hogy szeretőt mást kerestem.
Te hagytál el, nem én téged;
Délibáb volt a hűséged.

Iskolába nem járattak,
Olvasni nem tanítottak,
De szemedből kiolvasom,
Hogy szívedben bánat vagyon.

Mért búsulsz? tán megbántad már,
Hogy engemet megbántottál?
Sose búsúlj! úgyis késő;
Ami elmúlt, vissza nem jő.

Találtam már mást magamnak,
Találj te is mást magadnak;
Éljed világodat vele,
Áldjon meg az Isten vele.

Debrecen, 1844. január - február

Szakál Gábor: Petőfi sír

Petőfi sír a barguzini jégmezőn,
hóvihar tombol a rideg tundrák felől,
a reménytelen éjben szenved a tudat,
agya sem sejti már,merre van nyugat....

Júliám merre vagy ?!.....az nem lehet igaz,
hogy elfelejtsetek,elmém lepi a gaz,
ellopták hitemet,lelkem is kiszáradt,
édes hazám,ne hagyd, elveszni fiadat !

Nem tudom hol vagyok,oly rideg ez a táj,
még a nap sem úgy süt,nem szól csalogány,
csak sóhajom repked,ezernyi gyötrelem,
magyarul álmodom,balsors a végzetem !

Vad,idegen földön,farkas vonít csupán,
a hold fényében még ijesztőbb a magány,
emeld ki fiad e szörnyűségből,hazám,
ne hagyd elpusztulni véredet,találj rám !

Népem - kit úgy szerettem - esdekel fiad,
kényszerképzetekhez ne vándorbotot adj,
ments meg,ó,Istenem,imádságom Te vagy,
ne hagyd,hogy lidérces álmok riasszanak

Nyújtsd ki énfelém is gondviselő karod,
hadd lássam meg ismét, a Kőrös mint robog,
adj erőt áttörni a kietlen vadont,
hogy lássam még egyszer azt az édes hantot.

Az nem lehet,hogy innen nincs többé kiút,
kuvikol a bagoly,kísértetláng lobog,
Barguzin utcáján táncot jár a halál,
az elmúlás percét idézi a magány.

Csontjaimat,érzem,mégis megtalálják,
s nem a harcmezőn egy közös sírba dobják,
hazavisznek egyszer a jámbor,jó emberek,
s Júliámhoz tesznek,hogy ott megpihenjek !

2016 Pünkösdjének küszöbén

Páskándi Géza: Májusfa

Tyukodi Évi kapuján
ott lobogott a májusfám,
barkásfűzön kék pántlikám, –
most is őrzi az a leány.

Kacorral nyestem az ágát,
megcsókoltam szűz virágát,
harmonikázott az égbolt,
a Nyár-utca nagyon szép volt.

A májusfa egy napig tart,
a csók íze örökké tart,
s ha már elfut a kékségbe,
tart a szerelem emléke.

1954

Szent Jósefrül

/ismeretlen szerző-Nótája, Salve mundi salutare/

Szent Jósef éltünk formája,
Jó erkölcsök szép példája,
Jesusnak száraz dajkája,
Szüzesség fényes fáklyája:
Szóly értünk szent Háromságnak,
Szóly szent Jósef Szüz Anyának.

Isten Annyának örzöje,
Idvözétünk Nevelöje,
Szüz Máriának Szüz férje,
Légy mi ügyünk segitöje.

Jesust Egiptomba vitted,
Heródestöl meg-mentetted;
Urunknak gondgyát viselted,
S' azzal szivünket meg-nyerted.

Cantus catholici, Kassa, 1674

Agyagfalvi Hegyi István: Az édesanya

Sok-sok édesanya, csúf kis öreg néni,
kire az emberek rá se szoktak nézni…
Fakó fény a szemen, szarkaláb azt arcon…
Mégis a világon ő a legszebb asszony!

Sok-sok édesanya imádja a fillért,
még egy tűt is felvesz, jó szót sem ád ingyért.
Öreg lelke úgy kap a legkisebb hasznon…
Mégis a világon ő a legjobb asszony!

Sok-sok édesanya töviskes-házsártos,
csapkod, kötölőzik – tudja falu, város –,
azt hinnéd: egy bomba, mérgesgázzal telve…
Pedig galambénál szelídebb a lelke!

Nincs rossz édesanya, nincs csúf, komisz, mérges,
csak szép van, csak finom, csak aranyos, édes!
Fogalom, mely túlnő a rút földi harcon,
Isten fehér álma. Az egyetlen asszony!

Fáy Ferenc: Anyám

Látod már egyre nehezebb,
látod már egyre terhesebb lesz,
ha hozzáérek itt veled
be-nem-gyógyuló életemhez.

De mormollak és mondalak,
toporgok benned, mint az árok
búvó sarában megragadt
halott kórók, kopott virágok.

Bő minden rajtam . . . és kopott
egem alá befúj az őszi
dermesztő szél. – Én nem fogok
halálodba sem belenőni.

Csak állok – rossz, komisz kölyök -
foszló szavak közt, térdig sárban.
Felhajtalak, mert száll a köd,
s begombollak, hogy meg ne fázzam.

Jagos István Róbert: Anyám

Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sosem hallhatón.
Anyám.

Csak vágyaimban élt
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben később,
ahogy izzón néztél rám
anyám.

A nyáron beszéltem apával,
még volt hátra pár hete
- furcsamód emlékezett rád.
Mondta: szép voltál,
s akkor úgy éreztem, pár percig bennem élsz
csendben - nem szóltál.
Legalább csak annyit: szerettelek
és téged is fiam.
Helyetted csak a kórtermi falióra
ketyegett gúnyosan.
Apa se nézett már rám.
Távoli álmokba szállt.

Nézd mi lett belőlünk!
Sárga csont és üvöltve gyászoló
gyöngyfüzér-bohóc, kinek
kínjai csak látszatra hűlnek.
Anyám...
Most is csak suttogom neved
a belőled sarjadó fűnek.

2011

Kayos Béla: Amikor én fehérhajú…

Amikor én fehérhajú öregasszonyt látok,
Aki szelíd két szeméből hinti a jóságot.
Szívem mélyén felszakad a könnyeknek forrása,
Úgy nézek rá, mint valaha az édesanyámra,
Az édesanyámra.

Fehérhajú édesanyám, de messze vagy tőlem,
Vadvirágos sírhant alatt kint a temetőben.
Árva vagyok, árvább lennék, koldus lelkű régen,
Ha egy csillag nem vigyázna rám a magas égen.
Fent a magas égen.

Nagy Méda: Az anya szíve

(Szavaló karra)

1. kar: Az ember otthona a termőföld!
2. kar: A csillagé a végtelen ég!
3. kar: A fény otthona a sugárzó nap!
4. kar: A sötété a mélységes éj!
5. kar: A madár otthona a puha fészek!
6. kar: A magé a tarka virágkehely!
Összkar: Ahol az édesanya szíve ver.
1. kar: Ha kint zúg a szél
2. kar: És a vihar vadul tépi,
1. hang: Rázza,
2. hang: Veri,
3. hang: Döngeti
4. hang: A békés otthon ajtaját:
A fiú: Én félek anyám!
Az anya: Csöndesedj gyermekem!
Összkar: Nincs biztosabb hely, mint itt az én szívem!
1. kar: Ha a vidám, pajkos gyermekfej bágyadtan hullik a takaróra le:
A fiú: Anyám, fáj!
1. hang: Kínoz,
2. hang: Szaggat,
3. hang: Gyötör,
4. hang: Megfojt.
Összhang: A láz!
Az anya: Ne féljél, gyermekem!
1. kar: Ha büszke édes örömmel az első munkáját mutatja fel:
A fiú: Anyám, nézd, ugy-e szép?
Az anya: Örülök, gyermekem!
Összkar: Nincs senki, aki jobban örül veled,
Adj még sok ilyen boldog napot nekem!
2. kar: Ha múlnak az évek,
1. hang: Ha bántják és az élet hozzá kegyetlen:
2. hang: Üldözik,
3. hang: Csúfolják,
4. hang: Megvetik,
Fiú: Anyám, mindenki bánt!
Az anya: Az én szívemen megbújhatsz, gyermekem!
Összkar: Az anya szíve mindent eltűr,
1. hang: Betakar,
2. hang: Megbocsát,
3. hang: Felejt!
Összkar: és mindig csak szeret!
1. Mert ő anya!
Összkar: Anyánk!
A fiú: Az én anyám!
Összkar: Örökké áldott légy, édesanyánk!

Pálos Rozita: Anyámnak

Három nap óta már a halállal küszködöl.

Micsoda leckét adtál nekünk
az ibolyántúli Földről, ahonnan
türelmed galamb fényei leszállnak.

Legfőbb gondod, hogy ettünk-e mi
s tiszta kendő van-e a mosdón,
ha kezét mossa az orvos.

Mintha folyton álmos lennél –
elküldesz minket a fájdalom
pengéivel kifaragott csendből.

Küszöböd őrizzük megijedt
gyermektekintettel, miközben
mérlegre teszed a lélek dolgait.

Oly tiszta és megfoghatatlan vagy,
mint a szó a gondolat arany tengelye
körül, mely soha téged meg nem nevez.

1961

Sajó Sándor: Szép öreg asszony

Mosolygó jóság a szemében,
Szelíden bízó, s bíztató,
Haja nem hó még, s már szemében
Halvány ezüstbe olvadó, –
Árnyas során nagy, cifra palotáknak,
Hol ezer érdek küzd, rohan,
Szép öreg asszony kér utat magának,
A fia karján vígan boldogan.

S az utca zsongó sokasága
Utat nyit neki szaporán;
Mint méla ősz szelíd sugára,
Oly bájos, kedves látomány…
Kíváncsin rebben sok szempár feléje
És vissza-visszanéz megint, –
Szép öreg asszony! – súg az utca népe
És fölvidámul, aki rátekint.

Ő mindezt még csak meg se látja,
Ő nem lát mást, csak engemet;
Szeretet reszket mosolyába,
Ahogy mellette lépdelek.
De nekem büszkén pirul ki az arcom,
S szétnézek, mintha mondanám:
Lássátok, mily szép, kedves öregasszony,
Az én egyetlen, édes jó anyám!

Sík Sándor: Nagymama

Ott látom ülni csipkés ablakában.
Édes sültalma-illat lengi át
A kályháról a tiszta kis szobát.
Táncol kezén öt karcsú tű vidáman.
Nagy ókulája kifelé tekint,
Mert a kertajtó csattan odakint:
S nekipirulva hógolyó-csatában,
(Lármás kutyuskák, egy a más nyomában),
Jönnek a lesett unokák.

Szüdi György: Ha anyám élne

Anyám tiszta kék szeméről
Sugárt szövök napkévéből:
Sugárt szövök, mert ha élne,
Nem néznék a magas égre.

Márványkádban megfürdetném,
Aranyszéken dédelgetném,
Elringatnám alkonyatra,
Szőke haját simogatva.

Én lennék a szorgos cseléd,
Mosogatnék kormos edényt.
Főznék. Sütnék rétest, fánkot –
Élesztgetve forró lángot.

Cukrot, rózsát, csókot szórva,
Leborulva a padlóra:
Orvosságos nagy kanállal
Párbajt vívnék a halállal.

1943

Vályi Nagy Géza: Anyám

Mikor olykor-olykor
Rossz útra tévedtem:
Isten és önmagam
Ellen is vétettem, –
Mikor nem fogadtam
A jó szót, a tanácsot,
S elkötetem balgán
Ezer kópéságot…
Mikor fra másztam,
Ág letört alattam,
Kezem megvéreztem,
Ruhám kiszaggattam,
Mikor édesapám
Szörnyű haragjába
Öklét rámemelte,
Mint félénk madárka
Az anyámhoz bújtam,
Hogy ütés ne érjen,
S apám erős karja
Lehanyatlott szépen…

Aranyos, ezüstös
Sugárral behintett
Szép gyermekkoromra
Ha visszatekintek:
Élet viharába,
Szomorú napokba
Hányszor gondolok
Egy kis, vézna asszonyra,
Mikor vetéseim
Vihar szétzilálja:
Hányszor vágyom féltő,
Biztos oltalmába,
Hányszor sír fel bennem
A szó, mint halk zsoltár!
Édesanyám, lelkem,
Jaj, beh erős voltál!

Babits Mihály: Botozgató

A rügy a fán – mint ifjú arcon
a pattanás – kiütközött.
Vén életemmel sántikálok
a csecsemő zöldek között.
Botom dühödten üt a fűbe,
szívem irigy és izgatott:
ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Mint ki ráijed, hogy hamar járt,
s céljához túlkorán elér:
lassabban lépek, majd megállok…
Éveim nyilallnak belém.
Botom szédülve döf előre,
mint ha az út sötétbe lejt.
Lejtő ez, minden léptem egypár
másodperccel mélyebbre ejt,

s úgy érzem, csúszok, elmerülök…
És majd kinyílnak a rügyek.
Vadmeleg bálokon kibontják
csipetke egyezőiket.
A legyezőkből csupa szárny lesz!
De én csak süllyedek süket
botommal, míg fölöttem elszáll
az egész szárnyrakelt liget…

Már száll is… Az ágak, a bokrok…
lányok ruhája… száll, suhan…
Csak én botozok botladozva,
a könnyűek közt súlyosan.
Óh, hogy szeretnék megfogódzni
valami lomb vagy szoknyaszárny
fodrába: mind szakadna, tűnne,
mint tüske közt a pókfonál.

Lomb nincs is még! Csak a rügyecskék
bújtak ki, pirinyónyi zöld
nyelvek, amik nyalják a szellőt.
Az egész liget nyelvet ölt.
Nyelveket ölt reám az erdő…
Koppanj nagyot, mogorva bot!
Ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.

Erdélyi József: Szomorúfűz

A kút mellett szomorúfűz,
gyökerein folyik a víz,
reggeltől estig iszik,
mégis mindig szomjazik.

Egy husáng volt, amikor még
anyja fájáról letörték,
gyökeret vert azonnal,
s inni kezdett ős szomjjal.

Ni, hogy megnőtt a kút mellett!
Bókol a kútágas felett,
borul a gém vállára,
hajlik a kútkávára.

A kút tükrét nézegetve,
szomjúságtól részegedve
bele akar ugrani,
öntükrében fürdeni…

Szomorúság szökőkútja –
mit is akar: ő sem tudja.
Rajta mindig sóhaj száll,
nem fészkel rá a madár.

Piros katicabogarak
ülnek levelei alatt,
hét fekete pettylakat
csukja rokolyájukat.

Két epedő tündér lelke
öltözik-vetkőzik benne,
bontja halványzöld haját,
fú egy néma furulyát…

Fekete István: Hu (részlet)

a sötét hím egyedül maradt. Egyedül a kunyhóban, és egyedül az éjszakában. Szeme villogva nézte a sötétséget, aztán a felszálló holdat, és nem lehet tudni, hogy mit látott, vagy mit érzett, mert egyszer csak panaszos vágyakozással kiáltott meg valamit az éjszakának és mindenkinek, akit illett.
- Bu-hu-hu-huúúú…
Csak ennyit, de ez messze hallatszott, és megborzongtak a fák, s a fészkekben ijedten pislogtak a sötétségbe a madarak. Utána Mackó vonítani kezdett, és egy macska, aki éppen a tormalevelek között leskelődött, úgy ugrott át a kerítésen, hogy majd fejtetőre érkezett a szomszéd kertben.
- Uff-uff! – vágatott. – Még egyszer ilyen hang, és megbolondulok a rémülettől.
De a bagoly nem szólt többet, mintha tudta volna, hogy a halott fölött is csak egyszer szól a búcsúztató ének.
Ferkó azonban reggel szóvá tette a dolgot:
- Szólt az éjjel a bagoly…, a hátam is borsódzott. Azt mondta, hogy huhuhuúú…
- Csak a nevét mondta. Van, aki buhunak mondja, és van, aki uhunak…
- Hát ennek mi lesz a neve?
A mérnök gondolkodott.
- Tudod, Ferkó, a buhu is jó, az uhu is jó. Hát ennek a neve legyen Hu.