Balaton László: A göcseji hiedelemvilág jellegzetes alakjai

A göcseji nép babonavilágának különös alakjai nagyrészt megegyeznek az ország más tájegységeinek misztikus lényeivel, de - különösen a csordásfarkas és a fődiördög tekintetében - helyi jellegzetességeket is megfigyelhetünk. A hiedelemalakok közül Gönczi Ferenc 13-at részletesen is bemutat nagy Göcsej-monográfiájában, míg ötnek csak a nevét közli egyéb adatok hiányában. Ez az öt a fékta, a dana, a dobrácz, a miggyon, a luttyán. Ezek csak káromkodások formájában maradtak fent. Pl. „ Dana… miggyon… luttyán vügyön el! ” A többi alakról már bőséges információ áll rendelkezésre.

Boszorkány

a banya    Férfi és nő is lehet. Emberfeletti képességekkel rendelkeznek. Ha állatalakban jelennek meg, akkor leginkább ló, szamár, fekete kutya, fekete macska, fekete tyúk, pulyka és béka testében. A néphit szerint a régi erdősök és kocsisok mind boszorkányok voltak. A boszorkányok az emberek és az állatok megrontására törekszenek.

szozattovabbacikkhez

Beke Ödön: Régi irodalmi adatok a magyar néphithez

    Turóczi-Trostler József Kegyességre serkentő, szíveket vidámító, elmét mulattató históriák és mesés fabulák című 1939-ben megjelent könyvében régi, XVIII. századi könyvekből közöl hét mesét s nagyon értékes tanulmányt írt hozzá a mese felfedezéséről és a magyar meséről. Ebben a tanulmányban olyan régi könyveket is idéz, amelyekben szó van a magyar népmeséről. Ezekben vannak adatok a magyar néphitre is. Így Gombási István református prédikátor Harmintz-négy Prédikátziók című 1784-ben megjelent művéből a következő érdekes részletet idézi: „A község úgy tartotta (s tartja talán ma is), hogy ilyenkor a Bűvös-bájosok tetszésére a Sárkányok eszik a napot (innen szokta, a mi kevés réz és vas eszköze van, összve verni, hogy annak csengése-pengése által elrettentse a Sárkányokat” I. 195). Jankó följegyzése szerint Kalotaszegen a napot fogyatkozáskor egy hegy takarja vagy egy sárkány nyeli el (Torda, 232, Róheim: Magyar néphit és népszokások 130). Ipolyi egyik meséjében is hasonló motívum van (Magyar Mythologia, 2. kiad. I. 308. II. 11).

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [IX. rész]

    Legközelebbi tárgy, mely teljesen az embervilágban esik, volna most a haza; s e felől is szép nyilatkozatai vannak a magyar népköltészetnek. Már említők mellesleg, mikor történeti szempontból tevénk nyomozásokat, hogy vigadalmaiba szívesen vegyíti hazáját a magyar. A hazaszeretet elismert egyik tulajdonunk. De a hazát gyakran látjuk pusztán családi értelemben, mint a németnél, hol a Vaterland nem több, mint az atya háza, tehát a születési hely; innen a német világpolgáriság kelete: ubi bene, ibi patria. Nyelvünkben is a ház és haza szó rokonsága oda mutat. Letben szintén egy a két szó kelete, mert haza megyek, haza viszem annyi mint oda, hol lakom, a házba megyek s viszek valamit. De nekünk mégis a lakóhelyet inkább fejezi ki a hon, mely egy eredetűnek látszik a német Heim-mal s inkább pedig az angol home (at home, otthon) szóval. Így használja ezt Dávid zsoltára fordítása: honjában költ a fecske. Nép nyelvén nem is tesz egyebet haza, mint a szülötte földet, a falut; mi egy részt igen termeszétes, mert a népnek, „sem országa, sem hazája” tulajdonképp, hanem csak faluja, szülőhelye volt mindeddig a magyar földön, s azt a dalt, melynek kezdete: édes falum határa, így is éneklik: édes hazám határa. Mind e mellett a szónak magasabb, polgárhoz illő értelme adatik több helyen, mint a bordalok- vallásos és nemzeti énekekben olvasható.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Sóvár

Eperjestől délnyugatra épült Sóvár, egy oly nevezetes hegyen, melynek sóforrásai vannak. A krónika szerint az itt ásott sóból hozták a tótok Árpádnak a meghódolás jelét.

    Minden várhoz elég történeti rege tapad, magyar zamatú regék, és nem afféle «fehér asszonyok», a kik közönségesen minden európai várban kísértenek, nyíllal lelőtt trubadúr szelleme, az ablakból kiugrott várkisasszony nyugodni nem tudó lelke, börtönben igazságtalanul agyonnyomorgatott hősök árnyéka. Ezeket hagyom én a holdkóros poétáknak.

    Egyes apró históriák érdekelnek engem, a Thurzó György lakalami meghívója Lietva várába, melyet lóhátas dobosok hirdettek szertesztét:

    «Hivatalos rá mindenki s egy álló évig tart.» (Az öreg elődök is értették ám az úri tempót.)

    Kis-Várda várában az utolsó Krucsay lefejeztette a feleségét, mert az anyának érezte magát s a Krucsay családra egy jóslat nehezült, hogy az utolsó Krucsay el fogja az országot árulni. Krucsay Márton uram tehát azt gondolta: «Én az országot ugyan el nem árulom, hadd legyek hát én az utolsó Krucsay.» Nem is lett a jóslatból semmi.

    Palota várában (hol Ujlaki volt az úr) egyszer az igazságos Mátyás is megfordult, akinek kedvenc eledele, a csuka is ott volt a fogások közt; a várúr nagynehezen fogatott nehány csukát Csóron.

szozattovabbacikkhez

Volly István: [Kis balladajáték] „Barna kislány megy a kútra”

A leányok körbeállnak és kezdik a dalt. (Szűk színen a kört félkör helyettesíti.)
„Barna kislány” és „Gavallér” belép a körbe és megjátssza a dalt. A leány vizet merít, a „gavallér” inni kér, öleli a lány vállát – sorban, ahogy a dal mondja:

    Barna kislány megy a kútra, korsó van a karján.
    Utána egy gavallér, aranyos paripán.
    Állj meg, állj meg, te kislány, adj egy ital vizet,
    Megitatom a lovamat s téged megölellek.

Gavallér (int, a vízivás mozdulatát mutatja, s ölel).
Barna kislány (visszalöki az ölelő kart, haragosan dalol):

    Engem bizony ne ölelj, nem vagyok én dáma,
    Én vagyok az anyámnak legkedvesebb lánya.

Gavallér (tiszteleg, s büszkén):

    Ha te vagy az anyádnak legkedvesebb lánya,
    Én meg vagyok a hazának első katonája.

szozattovabbacikkhez

Mindszenti Gedeon: Tisztaságnak királynéja

Tisztaságnak királynéja!
Adj nekem tiszta szívet,
S szállj belé mint menny-hajlékba,
Mely minden mocskot kivet,
Mert hol bűn és mocsok nincsen,
Ott Mária! ott az Isten!

Mezők ékes liliomja!
Liliommá tedd lelkem,
Hogy édes illatot szórva
Viruljon a ligetben,
Hol a kertész mindig ébren,
A szűz isten szemérem.

Paradicsom elzárt kertje!
Zárd be lelkem ajtaját,
Hogy egy bűnös érzelem se,
Gondolat se járja át,
Legyen éden ős szentséggel,
Hol az ártatlanság székel.

Felhős égnek tiszta holdja!
Csillog a felhők felett,
Vezess a mennybéli honba,
Óvd meg tiszta lelkemet,
Hogy a bűnfelhőtől menten
Ragyogjak egykor a mennyben.

Hangay Sándor: Dal a magyar lápokon

Szentlélekjárás földje ez az ország.
Bolondos hittel új csodákra vár.
És mégis szárnyaszegten hull ölébe
Minden, magasban éneklő madár.

Babonás álma nem múl ezer éve.
Mágneshatalma le a sárba von.
Azért suttog a dal oly elhalóan
A mozdulatlan magyar lápokon.

Sírkert e tájék. Álmok temetője!
Itt alszanak a száműzött mesék.
Kelet tündére várja, várja itten,
Ki egyre késik, szép szerelmesét.

Németh Hugolin Szent Ferenc-rendi szerzetes, nemzetőr

Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozár született Szombathelyen. Vas megyében 1800. november 6-án.
    A Szabadságharc idejében Simontornyán lakott, mint az ottani nép kedves szónoka.
    Ő volt az, ki a nemzetőröket Veszprémig ezer viszontagság és baj között vezette.     Több összeütközésben részt vett, s helyét bajnokul megállotta, lévén ő a népnek bátor vezére és lelkes szónoka. Szavaira a nép lelkesült és tűzbe-vízbe menni kész volt.
    Valami lelketlen áruló elárulta és bevádolta őt a katonai hatóságnak, minek következtében a lovas katonaság a simontornyi zárdát körülfogta, fölkereste és megtalálta Némethet saját cellájában; magukkal vitték fegyveres katonai őrizet alatt Szekszárdra, hol az ottani börtönökben több hétig fogva tartatott; innét elhurcoltatott Budapestre az újépületbe, ahol azon időben több ezer honfi fogva tartatott, köztük báró Bémer nagyváradi püspök is, ki szinte a szomorú emlékű újépület (Neugebäude) egyik cellájában vasra verve ült.

szozattovabbacikkhez

Emőd Tamás: Ha visszajönnek

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Nagyboldogan megdobban a szívünk,
Felszáradnak az arcokon a könnyek
És az ölünkbe virágot viszünk,
Virágot szórunk az utca porába,
Virággá válik, ha lehull, a könny,
Virágon lépked a regruta lába,
Ha majd egyszer mindenki visszajön.

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Húzatlan szólal meg a sok harang,
S a templombéli csengettyűk köszönnek:
Glória sempiterna! ging-galang!
Fehér gyolcsinget vesz a pap magára,
S a Szűzanya térdet hajt odafönn
És csókot lop az anyák homlokára:
Ha majd egyszer mindenki visszajön.

Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek,
Boldogabb, szebb és jobb lesz a világ,
Embert az ember többé sosem öl meg,
Nem lesznek rongyos koldus-kalibák,
Nem lesz a földön több bánat meg átok,
Búcsúbetűk, amikre hull a könny:
Bizony minden másképp lesz, meglássátok,
Ha majd egyszer mindenki visszajön…

Pályán Etelka: Csodára várunk

- S eljön majd egy reggel…
Győzelmi himnusszal ragyogón, pompázva,
Szívek bíborával, könnyek gyöngyláncával
Ékesre cifrázva.
Amikor letépünk remegő kezekkel minden bimbós ágat,
Amikor a Tavasz telehinti csókkal a mandolafákat,
Sóhajok selymével, vágyak bársonyával borítjuk az utat
S ünneplő szívünkkel fátyolba takarjuk a sötétlő múltat,
Mikor fölkél a Nap, ragyogón, pompázva,
Virág nyílik újra, mosolyog az Élet,
Elfogja a szívünk boldog mámor láza.
S jönnek diadallal! Jönnek győzelemmel!
… Lesz egy olyan reggel!...

S eljön majd egy éjjel
Ez ünnepek éje, mikor elhallgat a harsonák zenéje,
S titkolt könnyet isznak a gyűrt, vetett párnák,
Mikor apát kérnek az apátlan árvák,
Mikor száz asszonynak nem jött meg a párja,
S keserves csalódás kínjaiban égve,
Szállanak a szívek jajjai az égbe…

szozattovabbacikkhez

Szép Ernő: Messze, messze, messze

Elmennek a könnyek innen
Messze, messze, messze,
Gyöngyszínű tó lesz belőlök.

Sóhajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök barna hattyú.

Jajjajok elmennek innen
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy fúvó szél.

Elmennek meghasadt szívek
Messze, messze, messze,
Lesz belőlök egy piros domb.

Szép szál férfiak elmennek
Messze, messze, messze,
Szép nagy fák lesznek belőlök.

Kerekedik gyöngyszínű tó
Messze, messze, messze,
Úszik rajta barna hattyú.

Tó közepén piros sziget,
Messze, messze, messze,
Körűl a fák fúvó szélben.     

                     1916 

Teleki Sándor: Levelek

Hogyha küzd a harcmezőkön
Valamelyik kedvesed:
Megáld Isten, soraiddal
Ha őt fel-felkeresed.

háború1Nem is hiszed, hogy ott messze
A vitéznek mit jelent,
Látni annak az írását,
Aki neki drága, szent.

Fájó szívét nem enyhíti
Olyannyira semmi más,
Mint egy-egy jó hír hazulról,
Mint néhány pár rend írás.

Míg azokat olvasgatja,
Baját-gondját feledi
S aranyszínű napsugárban
Tűn az otthon fel neki.

szozattovabbacikkhez

Reményik Sándor /Végvári/: Én még szabad vagyok

Megüzentem a porkolábnak éjjel,
Mikor nyögtek az álmatlan rabok
S halk éji nesszel csikordult a zár:
Vigyázz, lator, én még szabad vagyok!

Én még szabad vagyok,
És a lelkemben vihar tombol, vágtat,
Olyan vihar, hogyha majd elbocsátom,
Gyökerestől csavarja ki a fákat!

Én még szabad vagyok
És a rabokra nézek közbe-közbe
S a tarsolyomban villámokat őrzök
És orkánokat tartok lekötözve.

Én még szabad vagyok
És forr a lelkem, mint az Aetna mélye,
S egyszer még láva-szemfödélt borítok
Erre az úgyis veszendő vidékre.

Imádkozom, hogy maradhassak itt
És egy-két napig ne kelljen még mennem,
S lássam végig a nagy tragédiát
És utolsónak hagyjanak itt engem.

A lelkemben még csukva egy kapu,
Egy kráter tüzes torka csukva még,
Majd ha elment az utolsó magyar:
Én megnyitom a pokol zsilipét!

                        1919. november 13.

Sárközi György: Magyar árnyak

Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében
Kisírt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kígyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temető magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhők, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?

szozattovabbacikkhez

Sajó Sándor: Harminc év, Kelet, nyugat; Pünkösd reggelén

Sajó Sándor:

Pünkösd reggelén

A hajnalpír már aranyszínbe olvadt,
Az ünneplő csend harangszóra vár;
Nincs lengő fátyla fölvert útipornak,
Szűz verőfényben fürdik a határ.

Harangszó zendül. Öltsd fel új ruhádat,
Királynőm, édes! várlak, – hol maradsz?
Szerelmes lelkem hadd lengjen utánad,
Mikor az utcán frissen áthaladsz.

Jöjj mosolyogva, ifjú ragyogásban,
Csókolja napfény termeted, hajad,
Úgy jöjj, hogy most is gyönyörödve lássam,
Nincs nálad szebb a kerek ég alatt!

Királynőm, várlak! – ragyogó tavasz van,
De ha te nem jössz, elborul szegény,
S hárman sírunk majd együtt egy panaszban:
A felhős ég, a bús pünkösd, meg én…

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után

Faludy GyörgyHaynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.
Megszelídültél. Naftalinba tetted
a kötelet s előkerült a kolbász.
Azt hallom, hogy szeretnek.

Trézsi anyánk! jó öreg Ferenc Jóska!
Tisza István: esz mint a borotva!
bölcs vezetőnk, Rákosi! Ha az ember
meg nem szökik, megszokja.

Lehet utazni, csendesen morogni
s lopni – várhatsz-e helytartóktól többet?
OLbrich, Bierut, Bottwald, Ulbricht, Novotny:
mint elmarad mögötted.

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális
s hazug. Opportunizmusod csigája
hány orosz elvtárs nadrágján mászott fel!
Többnyire nem hiába.

szozattovabbacikkhez

Kárpáti Kamil: Ezerkilencszázötvenegy

Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője.
Nem, nem lehet más az: társam lenyúzott bőre.
Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon.
Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom.
Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor.
Fogain nem, nem méz-íz, hús-rost: temetőpor.

Füveskert 1954-1995, Stádium Kiadó

kisfoghaz

Matók Leó: Alszik az Isten

Nap-kacagású tavaszi álmom
Gyilkos kezekkel ki tépte széjjel?
Nagy sötétségben sápadtan állok,
Elfed az éjjel…

Haldokló holdnak hideg sugára
Néz rám meredten.
Merre induljak? Kire is várjak?
Rég elfeledtem…

Távol csodáknak világa rémít.
Hiába szállnék: föld van alattam,
Csavargó daccal bevallom, én itt
Magam maradtam…

Sötét űr felett szédülve állok,
Hitem elhamvadt, mint minden itten.
Fénylő sugárra hiába várok:
Alszik az Isten…

Szombathely, 1947. július 25.

Bisztray Gyula: Százéves, örök Jókai

Az énekes, ki idegenül, távol
kerüli hangos ünnepek zaját:
ünnepeden fölemeli szavát,
s köszönet árad egyszerű dalából.

Ős, ezerágú mesefa a lelked.
Alatta állunk révült emberek.
Pusztaságból varázsolsz tündérkertet:
gyökeret ver, kihajt és rengeteg
rügyet, bimbót, virágot és gyümölcsöt
fakaszt meséd. S amerre magyar bölcsőt
s magyar koporsót ringat ez a föld:
varázs-igéd minden zugot betölt.

Mesét mondtál, amikor új időknek
jöttét hirdették sósízű szelek;
mikor a régi bálványok kidőltek,
és kormos, üszkös, bús romok felett
ragyogtak büszke, nemes ideálok,
csodák támadtak, a nap is megállott
annyi tündöklő félisten előtt…
– De jött az éj, s a győzelem letört.

szozattovabbacikkhez

Jókai Mór: Isten, áldd meg a magyart!

   Bolyongásaim közben egyszer az erdők mélyéből dal csendült felém, melynek dallamát nagyon jól ismertem:
   Isten, áldd meg a magyart
   Jó kedvvel, bőséggel!…
   A dal egyre erősebben hangzott és nem akart megszűnni. Úgy látszott, hogy az éneklők elejétől végig el akarják énekelni.
   Kis csalit választott csak el a dalosoktól. Annak zöld ágabogain keresztülfúrva magamat, sík mezőre értem. Ennek közepén nagy, terebélyes bükkfa állott.
   Ott a bükkfa alatt, a zöld pázsiton ült tizenkét ember, a gyermekkortól kezdve fiatalemberekig. Ők dalolták a Himnuszt.
   S az a tizenkét személy mind vak volt. Szegény, árva fiúk, kik nem látnak sem eget, sem földet. Behunyt szemmel, égnek fordított arccal énekeltek a kerek fa tövében.
   A könny is kicsordult a szememből.
   Ott maradtam sokáig, elhallgattam az éneklőket. Ének után fölkeltek, játszadozni kezdtek. Pásztorjátékot, bekötetlen szemmel szembekötősdit, kergetőztek a nagy fa körül, nevettek s örültek mindenféle apró tréfán. Elszéledtek a mezőkön, keresgéltek virágokat. Bokrétákat, koszorúkat kötöttek. Virágot tűztek a gomblyukaikba s a kalapjuk mellé.
   Új, vidám dalba kezdtek, ami az életet dicsérte s mindazt, ami az életben szép, az eget, a szeretetet, a boldog ifjúságot s a mindent látó Istent.
   Azon vettem észre magam, hogy imára kulcsolódott a két kezem.

Mécs László: Fohász Jókaihoz

Ezer évig építettük, szépítettük a szent bárkát,
s most a bárka összezúzva vergődik a vad vízen.
Nagy fekete köd-kezek a csillagok szemét lezárták:
a komorló konok égről egy csillag-szem sem izen,
s mink hányódunk erre, arra emberségünk roncsain.

Nézz északra, nézhetsz délre, nézz nyugatra, nézz keletre:
mindenütt a zátonyokra bús emberraj települ.
Holló-szárnyú, bánat-szárnyú köd feküdt az emberekre,
szeretnének kezet fogni emberségül, ünnepül:
s nem találják… a sötétben kéz a kéztől menekül…

Ritkul már a mesejárás, csillagvárás az ég táján,
ritkul már, óh délibábok bűvölője, Jókai!
Csak éltednek mustármagból égreszökkent mesefáján
nőnek még a délibábok, mint az Isten csókjai,
balzsamos, jó álmok, szirmok nyílnak, hullnak szerteszét.

szozattovabbacikkhez

Fülöp Károly: Balassi

Golyó találta künn a vár alatt,
s forró szíve lassan bénulni kezdett…
Ágya körül nem álltak sorfalat,
csak két barátot látott s egy keresztet.

S a vére míg csöppenként elfogyott,
tűnő tudatán átfutott az élet:
bujdosás, gond, bánat, száz befagyott
remény és hány nem teljesült ígéret!…

Bécs, Lengyelhon még egy mosolyt kicsalt,
majd régi zsoltárt kezdett súgni ajka;
kábult fülébe zeneszó rivallt;

csaták, utánuk csók és tele kanna…
És úgy érezte utolsót sóhajtva,
hogy tört szemét lassan lefogja Anna.

Kisfaludy Sándor: Batsányihoz

Két ízben immár megragadá erős
Megtörhetetlen lelked az emberi
    Nemzet felett mennydörögve forgó
        Sorsnak örök kerekét, reménylvén,

Hogy azt te majd oly útnak irányozod,
Amelyen a jót és igazat s nagyot
    Sejtvén az ember, véli, hogy csak
        Ott leli a bizonyos szerencsét.

Mindkétszer el volt járva, tiporva s majd
Elfojtva léted, melyet az Alkotó,
    Hogy a magyarnak messzefénylő
        Csillaga lenne, azért teremtett.

S mindkétszer ó mint gyászola tégedet,
Hullatva könnyét minden igaz magyar,
    Kit nem vakít balvélemény, és
        Aki neked nem irigyli fényed.

szozattovabbacikkhez

Oláh Gábor: Mikszáth Kálmán

Arany ködök, ezüst felhők, azúrba
Szegett piros mezők, bíbor napok…
Szívembe Ámor csöpp nyilát beszúrta,
Égek, hevülök, fázom s hervadok.

Pedig csak csöpp betűk fekete rácsán
Pillogok át egy pillangós mezőre,
Hol a kedves palóc, néhai bátyám:
Mikszáth beszélget, asztalfőre dőlve.

Oh mennyi fény, oh mennyi báj, mi édes
Bolondságok s mézzel kevert szavak!
Most, amikor halál-kántálva kérdez

A buta lét: mint harmat hullanak
Kiégett lelkem parlagjára, s túlnat
Még a pokol is kék lángokba gyullad.

Vajda János levele – menyasszonyának, Bartos Rózának

A viharos életű poéta „csalfa” menyasszonyát rajongással övezte, a „lobogó szerelmes” házassága mégis hamarosan tragikusra fordult.

1.

1880. október 1.

    Kedves, édes Rózám!
    Csodaszépséges arám!

    Gyönyörűséges, bűbájos jövendőbelim, ennivaló kis feleségem!
    Semmi baj, csak azért írok néhány sort, mivel ma és holnap nem látom. De sokat még azért nem írok, mert irtózatos rossz írásom voltaképp olvashatatlan, s nem akarom szép szemeit annak találgatásával sokáig gyötörni.
    Tegnap önmagát múlta fölül kedvességben, szeretetreméltóságban.
    Szédülök a gondolattól, mily szerencsés, boldog vagyok, s holnaputánig, míg újra látni fogom, tegnapi szeretetreméltósága emlékeiből táplálkozom. Nincs boldogítóbb óhajtásom, mint örömet okozni, s boldogságomat tetézi az a tapasztalás, hogy az Ön angyali jó gyermeki szíve mily csekélységekben is tud gyönyörködni!

szozattovabbacikkhez

Balaton László: A göcseji Attila-monda

göcsejSzentmihályi Imre: A göcseji nép eredethagyománya című tanulmánya 1958-ban jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára sorozat részeként, az Akadémiai Kiadó gondozásában. Szentmihályi Imre, a Göcseji Falumúzeum alapítója és a Göcseji Múzeum első igazgatója, motorral és kerékpárral járta be egész Göcsejt, lelkesen gyűjtötte és fényképezte a tájegység még fellelhető tárgyi és szellemi értékeit.

    Szentmihályi Imre, eredeti nevén Sztankovszky Imre (Zalaszentmihályfa, 1924. február 11. − Zalaegerszeg, 1986. június 12.), néprajzkutató és muzeológus volt. Középiskolai tanulmányait Kőszegen, Esztergomban és Zalaegerszegen végezte. 1943-1948 között a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karára járt, ahol néprajzos diplomát szerzett. A MNM Történeti Múzeumának 1948–tól, a Nagykanizsai Múzeumnak 1949–től, majd 1950-től a zalaegerszegi Göcseji Múzeumnak lett munkatársa, ill. tudományos főmunkatársa, majd igazgatója 1969-ig. 1969-1973 között a Zala Megyei Levéltár, 1976-ig a múzeum munkatársa, majd pedig nyugdíjas lett. Zalaegerszegen, a Göcseji úti temetőben nyugszik. A település-építkezés, a néprajzi csoportok, a történeti néprajz terén végzett kutatásokat, a néprajz tudománytörténetével, mondakutatással foglalkozott. Kutatásai során, 1943-ban fedezte fel a göcseji eredetmondát. Először régészeti vonatkozásai miatt érdekelte, majd később etnikai szempontból vizsgálta.

szozattovabbacikkhez

Gönyey Sándor: Fafaragás a Börzsöny hegység községeiben

A néprajzi jelenségek vizsgálatának egyik fontos szempontja a földrajzi tényezők figyelembe vétele. A tárgyak és azok elterjedése rendszerint szorosan összefügg a földrajzi környezettel, ami lényegesen befolyásolja a tárgy alakját, keletkezését és használatát. Így pl. a Kárpátok és Alpok területének erdei kultúrájában, lakóépítkezésében, a gazdasági építményekben sok egyezést találhatunk, melyek külső földrajzi (talaj, növényzet, éghajlat, stb.) hatásokra vezethetők vissza. A környezet jelentős hatását szembetűnően észlelhetjük fatermő Felföldünk és fátlan Alföldünk népi műveltségének összehasonlításánál. Az erdei fafeldolgozó területek Alföld felé sugárzó hatásának igen jellemző példájával találkozunk a Börzsöny hegység községeiben. Elsősorban figyelemreméltó e tekintetben Diósjenő házi fafaragó mestersége.

    A Börzsöny hegység régi nagy erdőségei, mikor még a fakereskedelem nem volt olyan kötött, mint ma, sok szerszámfát szolgáltattak s az erdők köré települt magyar községek népe nemcsak a maga használatára készítette a gazdasági és házi faeszközöket, hanem háziiparszerűleg foglalkozott a fafaragással. Messze a fátlan Alföldre levándoroltak szekérkerék, szekéralkatrészek, gazdasági eszközök faragására. Beszélhetünk községekről, amelyek népe főként faragásból élt s kenyerét is azzal szerezte. A fafaragás legjelentékenyebb foglalkozás volt Diósjenő népéletében. A férfi nép az év legnagyobb részét távol töltötte a családtól. Otthon nem is igen gazdálkodtak, legfeljebb a család részére szükséges marhaállományt gondozták. A földek parlagon hevertek s a marhákat azon legeltették. A fuvarozáshoz igás lovakra volt szükség, s a lótartásra sok gondot fordítottak, ámbár régen jórészt ökrökkel fuvaroztak. A diósjenői emberek országszerte ismertek voltak s nagyon szívesen vitték őket a gazdák és uradalmak gazdasági eszközök faragtatására.

szozattovabbacikkhez

Dr. Baranyai József: A komáromi magyar színészet története 1811-1941. [IV. rész]

    Kocsisovszkyéknak elég jól ment Komáromban, még a Nőegylet javára is tartottak előadást. A társulat gyakrabban szereplő tagjai: Bokody, Tihanyi, Budai Nelly, Gyulainé, Pesthy. A szezon augusztus 7-től szeptember 26-ig tartott.

    Ez évben még egy társulat próbálkozott Komáromban: Keleti László énekes, népszínmű, vígjáték társulata. Az év végén jöttek, a Nérey-teremben játszottak, de sajnos, nem nagy erkölcsi és anyagi sikerrel. Felvonásközökben »Hátszegvidéki csörgős román táncot« mutatott be Egry Kálmán, aki ezzel – a színlap szerint – Debrecenben hatalmas sikert ért el. A búcsúelőadást hirdető színlapon Keleti igazgató panaszolja, hogy a közön nem támogatta őket, kéri, hogy legalább a búcsúelőadást nézzék meg tömegesen. Arról már nincs értesülésünk, hogy szót fogadott-e a komáromi közönség.

    Kocsisovszkyék 1871. augusztus havában újra itt vannak. A zenés darabokat a helybeli katonazenekar kíséri Seifert Antal karmester vezetésével. Ez az első eset, hogy Komáromban a magyar színészetet katonazenekar támogatja. A műsoruk igen változatos. A társulat olyan nagy pártolás mellett játszott, hogy augusztus 30-án az igazgató új bérletet nyitott.

szozattovabbacikkhez

Erdélyi János: A magyar népdalok [VIII. rész]

III. Midőn feljebb már a magyar nép költészetének s eszméinek lehető régisége felől volt szó, nem egy két adat villant fel, melyben a régiség mellett más vonásokat is lelénk, mint csupán régieket, mert egyúttal fogalmat nyújtottak esztétikai és lélektani állapotokról. Azonfelül, hogy ott régiséget bizonyítottak, gondoltassanak ide át, hogy tegyenek bizonyságot a magyar nép lélek- és széptanisága felől. Legelsőbb is a vallás, emez isteni eszme a földön, ajánlkozik vizsgálódásunk elé, megtudni mi van felőle a népköltészetben. Láttuk feljebb kelet hagyományit, meg a régi magyar vallás egy két hittöredékét; s most a keresztyénség tanai foglalják el figyelmünket. A közéletnek mindennapi felsóhajtása: istenem, istenem! számtalanszor jön elő, „az úr lelke, Jehova, az úr angyala, úr Isten,” mind annyi bibliai tanulmányként ötlik előnkbe. Bizalom a fölényben, határtalan. A szerető mikor elválik, Istenre bízza szép angyalát, ha elhagyatik, Istenben veti reményét, fogadást tesz az egekre, a három Istenre Atya, Fiú, Szentlélekre. Ha apját, anyját elveszti, s minden virágok közt csak az ő (élet) virága hervadoz, így szó;

Hadd hervadjon, hadd hervadjon,
Csak az isten el ne hagyjon.

szozattovabbacikkhez

Volly István: Alsóbodoki villőzés

Simára fésült hajjal, nyakbavaló virágos kendőben és ingben, vagy rövid kabátkában (kék, barna, fekete), berakott köténnyel, elől kétágú szalagkötővel és csizmásan áll elő a leánycsapat. Balkézben mindegyiknél 4–5 fűzág szalagokkal, hímes zsebkendőkkel összekötve. Tetejébe hímes tojást is erősítenek.
(Kántáló hangon beköszönnek, azután énekelnek):
Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Van maguknak virágvasárnapjuk?

Kié, kié ez a ház? – A jámbor emberé!
Benne van egy vetett ágy, – Az mellett ringó bölcső.
Haj, villő! Falu végén selyem sátor, – Haj, villő!

Jaj, de piros a mező, – De nem az ibolyától,
Hanem a rózsától, – Mária hajától.
Haj, villő! Falu végén selyem sátor, – Haj, villő!

Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
(Felmutatják a szalagos villőfát és távoznak.)

Alsóbodok, Nyitra megye, 1937. Manga János gyűjtése. Virágvasárnap délután, minden ház előtt, vagy udvarán köszöntenek. A fűzágcsokrot nevezik villőnek, vagy villőfának. Bemutatják az ablakon. Tojást kapnak érte. A gazdasszony letör egy ágat a villőfáról, sorra veri a lányokat: „Mind menjetek férjhez!” – mindja közben.
„Villő” szláv nyelven „tündér”-t jelent.

szozattv


szozat a tiszta hang punkosdi koszonto 2018 Művészeti kapocs plakát szürke BGA meghivo 20180604 KJI éljszívbőlfesztivál lourdes trianon 768x432
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf