Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [V. rész]
Ezen hasonlatos előadást hozta elmémbe „Gyulai Pál” olvasása, mert a tengerszem alatt nem is értek mást mint egy regényt. Olykor olykor meggyüremlik színén a hab, fölveti magát egy-egy jelenet a mélységből s tova játszik a sima lapon: ha ezen imitt amott feltűnő jelenségeket elméd által összekötöd: ez a regény története, de a mellékrajzok ugyanannyi költészet, igen új és festő, bár nem korrekt nyelven, hullámzó telj és erőben. A darabosság s érdesség mindamellett, minthogy nem üres héj, kedvesen hagyja magát ízleltetni. Mondok azonban egy észrevételt. „Gyulai Pál” nem a közkelet s népszerűség regénye. Művelt embernek való olvasmány mindenestül. Tömérdek isméret, észrevétel, megjegyzés, különösen igen szép s helyökön álló hasonlatok s képek a műveltség világából, történetekből, ellentétesen, mint Eötvösnél, ki jobbára inkább a természetből merít. Azokat nem fogja érteni, s e miatt a mű szépségét sem érzeni mindenben olyan olvasó, ki nincs eléggé művelve a polgári és különösen művészeti történetekben s a természettudományban. A bölcsészet állása is méltóan és híven van képviselve akkori tudományos világunkból; de ki fogja érteni a kaballa, vagy kaballisztikai bölcsészet jelenségeit a tudomány történetének ismerése nélkül, holott regényírónak ez szinte egyetlen, s bölcsészeinknek sem ajánlható eléggé, főleg ha magyar bölcsészetről is beszélnek immár.
I.
A magyar bocskorhoz vettek egy-egy 17 cm széles és 28 cm hosszú marhabőrdarabot és a bocskorhasítókéssel, amire minden nyeles házi kés alkalmas volt, baloldaldól előrefelé haladva az orrfelőli elülső résznek négyötödéig behasították a bőrt 4–5 mm-nyi szélességben (1. ábra a) s ezáltal nyerték az orr befűzésére való bocskorszíjat. Ezt a szíjat Nógrádban vezérszíjnak mondják. 
