Valentyik Ferenc: Komlós Vilmos és Gyóni Géza versvetélkedője
A memoárirodalom fontosságára, irodalomtörténeti jelentőségének, forrásértékének alátámasztására Gyóni Géza pályája a legjobb példák közé tartozik. Gyóni közel száz évvel ezelőtti halálának híre a hátországban, a frontvonalakon és a hadifogolytáborokban egyaránt felért egy csatavesztéssel. Sorstragédiája sokakat elgondolkodtatott. Azon szerencsések körében, akik megismerhették őt közvetlenül is életútja valamely állomásán, sokan érezték fontosnak az együtt töltött időszak, közösen átélt esemény, élmény megörökítését. Számos riport, újságcikk, sőt még könyv is született ebből az indíttatásból, a teljesség igényével igen hosszasan lehetne és kellene sorolni a vonatkozó írások szerzőit, emlékeket idéző alanyait.
A visszaemlékezések sorából a maga sajátos stílusával és egyedi humorával, vidámságával válik ki Komlós Vilmos (1893-1959) színművész 1940-ben, majd másodjára 1942-ben „Hol volt, hol nem volt” címmel kiadott emlékirata. Igen, a szép korúak jól emlékeznek, ő volt az ős „Hacsek és Sajó” Herczeg Jenővel (1886-1961) alkotott legendás párosából az állandóan dühöngő „Sajó”, a szabadkai születésű Komlós Juci (1919-2011) színművésznő édesapja. Éppen a szabadkai időszak köti őt össze Gyóni Gézával, mely külön fejezetet kapott a kötetben. Mindössze tizenkilenc évesen, táncos-komikusként került a város színházához és esze ágában sem volt fiatalon házasságot kötni. A szerelem azonban teljesen átírta ezt a forgatókönyvet, ugyanis a társulathoz szegődött Győrből egy karcsú, szőke, kékszemű énekes naiva, akit Pintér Irmának hívtak: „Gyönyörű leány, később talán még szebb lett, mint fiatalasszony. De, hogy nemcsak én láttam ilyennek, azt majd az alábbiak is igazolják. Feleségem akkor pontosan úgy nézett ki, mint a Juci leányom. Hát csoda, hogy szerelmes lettem belé? Ha vicces akarnék lenni, azt írnám, hogy vesztemre Győrből átszerződött hozzánk Szabadkára és ezzel megpecsételődött további sorsom.”
Az esküvőre a legpuritánabb módon és a legnagyobb titokban került sor, mert a színháznak kellemetlen lett volna, ha az énekes naiváról elterjed, hogy férjes asszony. Persze, a nagy titkolózás hiábavaló volt, hiszen a hír szárnyra kelt, és hamarosan mindenki tudott a frigyről Szabadkán. A fiatal házasembernek pedig újabb megpróbáltatásokkal kellett megküzdeni:
„Mint újdonsült férj, rendkívül szerelmes és féltékeny voltam. Mondhatom, ezt a gyengémet barátaim, kollégáim ki is használták alaposan. Folyton ugrattak.
A legféltékenyebb Gyóni Gézára voltam, aki akkor Szabadkán fiatal, nagy jövőjű újságíró, színikritikus és költő volt. Az ifjú költőt szintén megihlette feleségem szépsége. Egymásután írta hozzá a szebbnél-szebb lírai verseket, melyeket esténkint az öltözőjébe küldözgetett be, egy-egy csokor virág szirmai közé rejtve. Feleségem hiába dugta el előlem a verseket, mindig megtaláltam s otthon dühösen összetéptem. Ha tudtam volna…
Feleségemre nagy hatással voltak ezek a versek, láttam rajta, mennyire hízeleg hiúságának, hogy verseket írnak hozzá. Elhatároztam, hogy én is meglepem egy-két szerelmes verssel, versenyre kelek Gyóni Géza finom lírájával.
Egy szép napon ülök a kávéházban és rágom a toll végét. Körülbelül négy óráig gondolkoztam, amikor megszületett agyamban az első sor. A papír fölé hajoltam és írtam:
Egyszer úgyis elmegyek…
Mire a hátam mögött a szemtelen kis pikoló gyerek, aki kileste, mit írok, megszólalt:
- Művész úr kérem, mielőtt eltetszik menni, ne tessék elfelejteni a trafikot kifizetni…
Dühösen összegyűrtem a papírt. Azóta nem írok szerelmes verset, de ha emlékezetem nem csal, a trafikot sem fizettem ki…”
Komlós Vilmos vélhetően Gyóni Géza „Én is elmegyek” című költeményét tekintette kihívásnak, mellyel akár a feleségének küldött virágcsokrok egyikében is találkozhatott:
Egy este majd csak én is elmegyek.
Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimítom még egyszer s a kis szobát bezárom.
Egy este majd csak én is elmegyek.
Álmos komondor kikísér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?...
Egy este majd csak én is elmegyek.
A hozzáértők szerint az alkotásból általában éppen az első sor születik meg a legnehezebben, de utána szinte „lefolyik a tollról” a vers. Azaz a tapintatlan pikolófiú nemcsak modortalanságot követett el, de bennünket is alaposan, helyrehozhatatlanul megrövidített: hiszen hacsak egy kicsit illemtudóbban viselkedik, akkor most a kuriózumnak kijáró tisztelettel Komlós Vilmos Gyónival vetélkedő rigmusait is közreadhatnánk…
