Komáromi János: Hideg szél fúj
I.
Az első ősz akkor, hideg is volt már. Az ország valamelyik ismeretlen zugából hirtelen csak útnak kerekedett egy új nóta, különös dallamú, nem volt benne szó rézágyúról, se nyergelésről s mégis ez maradt meg legszebb és legszomorúbb háborús nótánknak. Ősz volt már s az alföldi tanáyk körül és a búskomoly Felvidéken széltében dalolták:
Hideg szél fúj, édesanyám
Adja ki a kendőm,
Még ma este fölkeresem
A régi szeretőm…
Erkkor történt, hogy a kis Bóné Marcsa az állomásra kísérte a vőlegényét. Nem egymagában ment ki, mert vele volt az édesanyja, a bátyja s vele voltak a vőlegénye szülei is. Éjjel volt, hideg szél fújt és ők néhányan közömbös dolgokról beszélgettek. A peron lámpásai lobogva sisteregtek, vonat vonatot kergetett és ahogy visszavonhatatlanul közeledett az utolsó perc, Marcsa egyre többször vonta félre a vőlegényét:
- Ugy-e, írni fogsz, Lacika…
- Írni fogok, kedves.
- És nagyon vigyázz magadra, mert tudod… – és itt már oldalt nézett.
- Vigyázni fogok, hogyne, – tréfálkozott a főhadnagy s megcirógatta a Marcsa állát. – De aztán okos lánynak kell lenni ezután is.
- Hiszen okos vagyok én, csak…