Mint szapora nyájak,
Jákob juhai, bárányai,
vándorolnak a felhők
végtelen karavánjai.
Gyapjasan és zsírosan,
fehéren, feketén szállanak
s mint lihegő komondor
köztük kikukucskál a nap.
A tülekedő sertegre
rácsahol s szétrebbenti, de
összecsap újra a falka
s egyre több benne a fekete.
A déli derű szárnyszegetten száll
Őrjöng a forgószél a porban hemperegve
örvénytölcsérek tátogatnak
villámokkal csapkodva vágtatva közelg
tajtékzó paripán a dühöngő vihar
a fákat fosztva földünk ostorozza
a táj nyüszít, rémült szemét befogva
vészjóslón kongat távolabb a nap
s az ég tetői döngve összeomlanak.
Tompán morajló tóhullám felett
Felhőbe torzult, óriás koporsó,
Látása: fájó… párás-könnybe omló
Ormán: kiáltó, frissen-tört sebek.
Csak Krisztus testén volt még véresebb,
Malasztosabb, piroslóbb kínpatak.
Fátumföld ez, hol sebre seb fakad,
S idő kell, míg mind sorra beheged.
Oh, szent hegy, várj… győzz meg vihart, szelet,
Bár méhed lázas, lávás, nyugtalan,
Feltűzi egyszer diadalmasan
A régi jókedv bokrétás kalapját,
Oh, szent hegy, lesz még büszke szüreted,
Nedűdben: tűz van, élet és igazság.
E selymes lankán a tikkadt déli hőn
pihegve fekszem nyárasszony dús ölén.
S elnézem most, mint aranylik a pára,
reszket a meleg ringó vetések,
fehér kis falvak, pihenő gulyák felett.
Oh, messzi íves ég, aranyvetés,
gyümölcs, szín, pompa!
Nyárasszony anyám és mind a tiéd…
és mind a te áldott öled ontotta…
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Kerted virágai illattal, színnel
szeretve felköszöntenek…
Sugárujjai a tavaszi napnak
– mint kávémba Te a tejet, – szívedbe
fehér örömet öntenek.
Korán ébredek, gyötör, kínoz a gond
mivel is köszöntselek én?
Minden oly messze, elérhetetlen,
mint csillogó gyöngy, piros lángú korall
a tenger mélytitkú fenekén.
Ölelve tartlak,
Ölelve végre!
Te hév szerelmem
Tündéri bére!
Enyém e szép szem,
E nyílt mennyország,
Amelybe nézni
Örök boldogság;
Enyém e szácska,
E bájbeszédes,
E csókolásban
Szerelmes édes,
Nincs rajtam árnya bűnnek.
Nem érzek máma vétket.
Ó csudatévő csókok,
Hogy szabad újra lenni
Jónak, szelídnek, szépnek.
Az ajkad gyermekajka,
Min szó még nem repült ki.
Egy csókjával a múltat,
Csúf, gyáva, céda múltat
A mély pokolra küldi.
A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztál magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
Néha most már el-elréved
két szeme a messzeségbe.
Szelíd gond ül homlokára
– valakinek jöttét várja,
hogy ott legyen az ölébe. –
Néha most már titkon, csendbe,
varrogat egy kicsi inget,
dalol hozzá anyás-lágyan…
S ilyenkor a kis szobában
drága sejtések keringenek…
Aztán csókkal vállamra hull,
apró keze elbecézget,
borzolgatja kóc-hajamat…
s érzem, hogy a szíve alatt
lélegzik egy bimbó-élet…
1921
A fáradt szél kékes foszlányai,
merev mozdulatok egyformasága.
Egy molyrágta arc megmerül
a szürkület mosdóvizében.
Alig felfogható hang:
egy ág hullása az emlékezetben.
Terasz, hol sárga fű tenyészik
a nagy kőasztalon.
Ki hinné, hogy itt egyszer vacsoráztak,
s megszelték a nyöszörgő kenyeret.
Mohazöld mozdulatlanág a magányunk
megtapadunk életünk északi oldalán
de letagadjuk
hogy csillagokra látunk
évgyűrűinket percek szúi porhanyósítják
de a széteséstől megment
a képmutatás kérge
semmink sem maradt
a gyűlöleten kívül
és a fejlődés
évmilliós tempójával mérve
kevés a remény
hogy ebben az életben
kétlábra tudjunk emelkedni
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
Boszorkányszelekben dobban valami és villan a vándorlebernyeg
s míg eszmél fakó ámulás, kihűl a kéz, mit Neki nyújtanak…
mi volna, ha megállna?! jobb így! jobb így! fékezhetetlen élet: garabonciás –
szemetek kihullna, ha megmutatná a szétszakíthatatlan tűzrögöt: szívét
nektek pléh-szív kell, mézeskalács, költőnek: kakukkos óra
moslékos legények bűzös, unt szavakkal locsolják a zajló utakat.
de ő lépett rajtuk! nincs vissza! nincs vissza! minden út garabonciás…
Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszafogatott nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
A régi vágyak
még visszajárnak
s mint titkos árnyak
kísértenek.
A boldog esték
ma felkeresték
a múltba tévedt
lelkemet.
S a régi lázak
már nem cikáznak.
Medrébe tért már
az áradás.
Bús homlokomra,
sötét hajamra,
ezüstöt csókolt
a hervadás.
Rákosszentmihály, 1948. XII. 19.
Görbe ágból a kocsirúd,
sok a könny és hosszú az út.
Olyan hosszú, mint az élet -
add Istenem, gyorsan éljek.
Szél vigye a kalapomat,
köd nyelje el alakomat.
Virág hulljon, csillag essen,
vesd majd alájuk a testem.
Rövidítsd vad fiad útját:
törd össze a kocsirúdját.
Itt a pokol, a nyár: élvezem, mint az ördög.
Ez a jó, ez az én kék-piros évszakom,
az őrült július! Mézsűrűn-vastagon
folyik fény s levegő, s minthogyha belefőzött
kertek – málna, barack – fűszereznék, gyümölcsök,
párolgó rubinok; s ha szemem lecsukom,
bundaként nyalogat minden kis fuvalom,
lebegő bundaként a bársonynyelvű gőzök.
De most szent ez a tűz, e pokol, sűrít, érlel.
Hűl a Bak, fűt a Rák, forr a világkazán:
most küzd, előre, most küzd meg a Nap a téllel!
Az ősz már a csata eredménye. Sovány,
vagy dús? – : most dől el, itt, az izzadó határban,
s fent, az istentelen, rőt-azúr Szaharában.
1948
Én csak azt szeretném, hogy ne sírjon senki
és … és ne öleljen senkit sem a bánat,
én csak azt szeretném, hogy amerre járok
fehér őszirózsák csókolják a számat…
s ne haljon meg a titkon, lopva ölő bánat.
Mert, ha könnyet látok, halkan omló könnyet:
a lelkem titokban, haldokolva vérzik…
és a hulló lombok imádkoznak értem
s tágranyílt szemekkel álmélkodva nézik,
hogy csöndes cseppekben levelükre vérzik…
És csak azt szeretném, hogy muzsikaszóval:
álmodjon s ébredjen a gyöngyszemű hajnal;
osonjon el némán minden régi bánat
osonjon el némán a bús, szörnyű jajjal,
hogyha muzsikál a gyémántszemű hajnal…
Magyar népballada
Megöltek egy legényt
Hatvan forintjáért,
Bevetették a Tiszába
Szürke pejlováért.
Tisza be nem vette,
Partjára kitette.
Arra ment egy révészlegény,
Mindjárt jelentette.
Odamegy az anyja,
Költi, de nem hallja.
Gesztenyeszínű, göndör haja
Vállára van fagyva.
Magyar népballada
Engem hívnak Fábián Pistának,
Ki is állok huszonnégy zsandárnak.
Szaladj zsandár, gyün Fábián Pista!
Hallod, hogy zúg a lovának lába! –
Fekete föld termi a jó búzát,
Sűrű erdő neveli a betyárt.
Kocsmárosné viseli a gondját,
Kocsmárosné viseli a gondját.
Nem viselek szürke köpönyeget,
Nem is eszem a komisz-kenyeret.
Inkább adom magam a halálra,
Minthogy legyek német katonája!
Magyar népballada
– Uram, édes uram, édes jámbor uram,
Eressz el engemet, igen szépen kérlek,
Legkisebb leányod látogatására, –
Hallottam felőle: nem szánja a szegényt!…
El is elindula, reá is talála.
Kapuban áll vala legkisebb inas.
– Inasom, inasom, én édes inasom,
Mondd meg asszonyodnak: ne sajnáljon tőlem.
Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret,
Egy szelet kenyeret, egy kis pohár vizet…
A kunok betörése után három esztendővel történt, hogy a besenyők is betörtek Magyarországra. Átvonultak Nándorfehérváron, majd átúsztattak a Száván, és Buziás mezején rengeteg zsákmányt szereztek. Amikor a zsákmányolást megelégelték, sértetlenül visszavonultak.
Amikor ezt a király és a hercegek megtudták, árulással vádolták a nándorfehérvári őrséget, amiért a szövetséget megcsúfolták, és a besenyőket harc nélkül átengedték.
Összeszedték tehát seregüket, Szalánkeménben gyülekeztek, és ott megbeszélték, hogy az áruló Nándorfehérvárt megszállják és meghódítják.
Nemsokára ott állottak Nándorfehérvár alatt, és a hatalmas várost pajzsokkal valósággal körülkerítették.
Mátyás király egyik faluban, ahol meghált, korán reggel, ahogy felkel, megy az utcán végig, és arra lesz figyelmes, hogy egy ember nagyon vígan fütyül.
Odaköszön neki:
-Jó reggelt adjon Isten, barátom! Magának valami nagyon jól mehet a sora, hogy ilyen korán reggel jólesik a fütyülés.
-Hát hogy a sorom jól menne, azzal nem dicsekedhetem.
-Hát akkor mire van a jókedve?
-Hát arra, hogy most fütyülök egyet, az lesz a früstök. Délben fütyülök egy másikat, az lesz az ebéd, este fütyülök egy harmadikat, az lesz a vacsora.
-Hát enni mikor eszik? – kérdi Mátyás király.
-Hát majd ha lesz – azt mondja.
A nápolyi hadjárat befejezési után a király hazaárt, de Apuliában hagyta Lacfi Istvánt, hogy Johanna királyné híveit megtörje. Lacfi István erdélyi vajda pedig éppen arra való vitéz volt, mert szívében az oroszlánok bátorsága lakozott.
Lacfi ostrom alá vette Foggia városát, mert ez Tarantói Lajos és Johanna királyné hűségén volt. Ostromgépekkel, faltörő kosokkal addig törette a falakat, míg végül a város már csak kőhalomnak látszott.
Híre járt ennek az ostromnak mindenfelé, megtudták a bűnösök is: Tarantói Lajos és Johanna rémült a magyarok hatalmától. Ijedtükben mindjárt sereget fogadtak, erős esküvéssel lekötötték magukat Werner vezért, a zsoldosok kapitányát, aki egykor azt ígérte Lajos királynak, hogy sohasem támad a magyarok ellen.
Peti otthon is jó barátságban volt a postás bácsival, most pedig, mióta nagyapáéknál laktak és látta nagyapát a postás ruhában járni-kelni, egyéb se motoszkált a fejében, mint a levelek sorsa. Édesanya is hetek óta várja édesapa levelét. Nagyapa igazán hozhatna már egy levelet a közül a sok levél közül. Hogy más név van rajtuk? Ki lehet javítani.
-Ugye nagyapa, neked mindenhol örülnek, mert viszed a levelet?
-Ha jó levelet viszek, akkor igen – mosolyog nagyapa.
-Hát rossz levelek is vannak?
-De vannak ám! Amikor azt írják, hogy beteg valaki, vagy meghalt valaki.
-Azokat minek viszed el, nagyapa? Azokat össze kell tépni és beledobni a tűzbe. Én olyan postás szeretnék lenni, aki mindig jó levelet visz.
Kaszám csipkés élit
kalapácsom és a leszurkáló nap verdesi,
izmaimból megcsurdul az izzadság
és a felverődő porral együtt fekete
az ingem és a gatyám.
Harmincholdas urasági táblákon hányom kaszámat,
nincs izomláz szobros testemben,
pedig csak bablevet kavarintnak nagy, kormos fazekakban.
És nem érek rá ölelni, mert feltornyosul az asztag,
valahol sokfelé villogó városok zúgnak
és várnak rám, hogy elcsépelek
Ketten az égen: a nap meg a hold,
egyik vörösen, a másik szűzifehér.
Pengett valami; biztos, kasza volt.
Búza tövén szelíden rág az egér.
Nyár van, nyár, estefelé, amikor
szomjan böknek az égbe a sor jegenyék.
Pipacsok szirma a földe lefoly,
s vacogja a gólya a boglyán kelepét.
És a vidék; ez a kénszínű táj
ragyog irgalomért az egekre, de fönt
fehér a felhő, a könnyű uszály,
csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.
Péter-Pál elmúlt, jó sok napja már,
S még aratatlan az egész határ.
Kicsit megkésett bizony a vetés,
S ami termett: a szem is oly kevés.
De ami végre így is csak kerül:
Magam izzadtam érte emberül.
Nem segített szerencse, vakeset – –
Maga az Isten is csak keveset!
MORZSAOSZTOGATÁSKOR
Ne repüljetek el előlem, verebecskéim,
hisz’ én is veréb vagyok, kit
bárki bármikor lecsúzlizhat;
de inkább ilyen legyek, mint
a más madara fészkébe piszkító, díszes
tollú büdösbanka!
Fehér ernyők alatt pihen a bodza,
édes illattal hízeleg a hárs.
Június már a nyarat bogozza,
és cseresznyecsókkal megjön, ha vársz.
Az éj bársonyán szentjánosbogárka
csillogtatja gyémántos ékszerét,
vigalmas lármát brekeg az út árka,
s minden csillag rádnyitja kék szemét.
Szépülnek, szőkülnek a búzamezők.
A pipacsok, piros kis legyezők,
a kalászfejekhez hajolnak.
Péter-Pál indul a földek felé,
kék búzavirágok mennek elé,
és a mező halott lesz holnap.
Mosolygó ég bordó
sátrán kátrányízű pillanat,
szőke mozdonyfüttyök
árnyán ücsörög a csorba nap -
varjú száll egy vak karóra
s állingál a délibáb,
sántán menetel az óra,
mánus csücskén a világ
úgy kongatja víz-harangját,
mintha balga kis halak
édes nászát, zsolozsmáját
zengené a víz alatt,
s míg a szél függönyén
körbe hálót sző egy pöffedt pók,
fűszál székén büszkén ülve
a nyár lába vízbe lóg.
Csak szólt a kakukkszó,
eszembe jutott,
megkérdem a buzgó
kakukkot.
Hány évem van hátra?
Kit csak sejtek én,
megfelelt rá sátra
rejtekén.
Tíznek megörültem,
tíz év nagy idő,
de száznál elhűltem,
rémítő!
Virágzó hársak illatával járom a temetőt
a kálocfai rokonok sírjai között
hajdani hársillatú nyarakra emlékezem
Itt születtem a közeli majorban
ma már csak a kastély romjait láthatom
a kertet felverte a gaz és a gyom
az öreg hárs lombja csak emlékemben él
Itt születtem innen indultam el
s talán egyszer ide térek vissza
hacsak nem viszi szét hamvaimat
a tenger felett a mediterrán szél
1998. nyár
A tóba csillagok nevetnek,
S vetélkednek, hogy ki a legszebb?
Egyik kacérabb, mint a másik.
A légen át fénysáv cikázik,
A szent tó vize belereszket
Egy csillag megölte magát;
Megtudta, hogy nem ő a legszebb.
Ki vagy?… Nem tudom.
Csak Rólad álmodom.
Hűvös mezőben.
Havas erdőn, fent.
Kísér titok-szemed.
A hold bolyong…
Csengnek a kerti ágak.
Gyémánt csilingelés szól a fák közül.
Virág beszéd… Havasi patakhang
hozza dallamát…
Évának
Tenyeremben
dúlt vonalak,
seregélyek.
Nyűtt lelkemre
tegnapodnak
ma-fekélyek.
Öklösödnek
tárt kezeim,
hahogy alszom.
Tovanyílnak
éjszántások
nyakon, arcon.
Milyen bíbor színű ma az alkony
s Te mellettem vagy újra kedvesem,
kacagsz reám ezüstös hangon
s hangodban a múltakat keresem.
Emlékszel, mily szép volt az éj s arcom
forró arcodhoz ért oly csöndesen,
mint mikor dal zendül méla lanton
s a vágy átremegett véremen.
Éltem aluvó asszonyéltemet
S testem nem volt más - minden nyarak teste -
Hajam a fáknak kúsza lombja volt,
Szívem a nappal leáldozott este.
És nem volt más álomra nyílt szemem
- Hiába hajlott ködfejtő betükre -
Mint minden víznek és minden egeknek
Egymásba mélyedt magalátó tükre.
Dús eremben télvégi harmat gyűlt meg,
November hóban őszi pára ült meg.
Mindenik maggal kipergett az éltem
És lenge lelkem lebegett a szélben.
A csónakban heverésztünk
kettesben, a nap tüzében,
a Balaton közepén.
Szép volt onnan a kilátás,
jobbra is hegy, balra is hegy,
mosolygósak, hamvasak.
Szemközt volt csak igazán szép:
Ott az ő bronzragyogású
teste nyúlt el a padon.
Emlékszel-e… a kis patak
öreg hídján egymást ölelve
mint bámultunk a végtelenbe?
A perc s az óra, hogy szaladt!
Tavasz volt akkor, s jött a nyár.
A hídon minidig meg-megálltunk,
ha arra hajtott csókbarátunk.
De táltosunk azóta már
kifogva rég, s a kis patak
ezüstje, titkos, hallgatag,
vidám futása jégbe dermedt.
S megállok még a vén hídon,
hol álmodozva szólítom
a fagyba zárt örök szerelmet.
Pilis, 1958
Csoda nász lesz a mi nászunk.
Akkorra itt lesz mind a fecske
s ezer hófehér-szirmú rózsa
borul majd halkan hervadóba
s hullott szirmával teleszórja
az utakat is akkor este…
Csoda nász lesz a mi nászunk.
És meglásd: másnap virradóra
dalolva jön a nap keletről
– egy kis harang imára zendül –
s a mámortól és szerelemtől
kihajt ezer tűzpiros rózsa…
1921
Legenda
Monda Lajos a nagy király:
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak;
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messzefénylik a sok fegyver,
Messzedöng a föld alattok.
Mi szép az álom, álomba járok,
Csak fényes álmot, mást ugy se várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szívem megrémül.
Álomban járó tágra nyitott szemmel,
Túlnant kívánó, kék szerelemmel.
Én bús utam, halál alléja,
Mióta futlak már lihegve.
Anyám keze hogy eleresztett
S betévedtem a rengetegbe.
Hűs tisztások hűvös lugasa
Pihenőt ád minden bitangnak.
Gyümölcsös ágak messze intnek
S, ha szaladok, velem szaladnak.
- Érzések Erdély kapujában -
A gyermek az ősi házba
öreg szülői kedves köribe
hol a diófa lombja bókol,
hol a mogyorós mókusa libeg,
hol szűzvirágok koszoruja int:
siet, jön, vágyik,
az ősi lelkek édes otthonába.
Óh régi századok!
évezredek!
Atilla dörgő lovai!
húnok sistergő nyilai!
Nem, nem lehet futni az anyacsóktól!
Törvény és végzet: indít s kötelez.
Hiába futsz és lázadsz idegenné:
Egyszer csak megfog és sírva érezed,
Hogy ősi végzet hajtja véredet,
Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.
Az anyacsók, melyből életre kelsz,
A temetőktől kapja életét:
Ős akaratok, régi szenvedések,
Messzi vágyak és százados remények
Adják meg tested-lelked végzetét
S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.
Zsongását hajnal óta hallgatom.
A szomjas lomb is zsongással felel.
Ha van még szikkadt lelkemben magom,
most az is kikel. Most az is kikel.
De fáj a kert, a rózsa
s kicsi kezed, mely ott motozott.
Az ablak, a rács
s aszó, mely elrepült.
Virágot téptél
és kacagtál.
Fehéren villant fogsorod.
Azt mondtad: rózsa.
Mért nem mondtad inkább,
hogy éj, vagy szív,
vagy Isten, vagy szerelem? –
vagy éppen –
hogy hétpettyes Katicabogárka?
A Nap, a Nap! meggyógyította
lábad baját, kiütéseit! A Nap,
a világító Nap tud gyógyítani csak!
A Nap, a Nap táplálja a kedélyt, még
az értelmet, a szerelmet is! Nap, Nap,
ne hagyd el a földet, világíts
fölötte mindörökké!
