Buda Ferenc: Petőfi utolsó látomása

A téli nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizen meg fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.

Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér –
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.

Amíg erőmből futja, még megyek.
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem végleg szétszakadva.

Szemközt a zord, dermesztő förgeteg.
Jeges pokol kapuján zörgetek,
– óh, bár didereghetnék Debrecenben! –
a végidő vonít e vad szelekben.

Viasz-orcámat rút sebek födik,
vonszolódom roncsként a Sarkkörig –
vagy tán boroskupák közt, medvebőrön
a győztesekkel jobb lett vón’ ledőlnöm?…

Tengerszoroson túl az Új Világ.
Külső sötétség mélyén húnyj ki, láng!
Élet, Halál, Poézis – mind potomság.
Nevem, arcom, emlékem széttapossák.

…Patarobaj. Tűnj el, dúlt látomás –
vérem legyen a végső áldomás.
Golyó fütyül fejem fölött sziszegve.
Ne tétovázz, kozák! Most döfj szívembe!

Örökre ég vérző tekintetem.
Itt estem el. Köszönöm, Istenem.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo