Ahogy térképen a folyók,
hegyek, városok tarkasága
színesedik s a tó vize
széjjelterül, mint lepke szárnya:
úgy néz felém a piac is
kissé felhősen elmerengve
ha a teteje zárt volna
lépkedhetnék, mint bálterembe,
Virágok, húsok erdeje,
saláták, krumplik nagy csapatja
nyújtózkodik, míg zöldborsók
folynak bele a rizspatakba.
Magyar népballada
Bodok felett vagyon egy kis sűrű berek,
Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg.
Nem jó, Dávid, nem jó sírni, keseregni, –
Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?…
Az a fekete föld ketté hasadhatna,
Szegény Dancsuj Dávid belé borulhatna, –
De a fekete föld ketté nem hasadhat,
Szegény Dancsuj Dávid belé nem burulhat…
– Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
Ki az én bölcsőmet megrendítette vót.
Köszönöm apámnak s az édes anyámnak,
Mert jó fiat nevelt bolygó katonának,
Az ország rabjának…
Magyar népballada
Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette,
Áldja meg az Isten, aki fölnevelte. –
Fújd el, szellő, fújd el hosszú útnak porát,
Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát.
Nem fújta el szellő hosszú útnak porát,
Meglelte vármegye fakó lovam nyomát.
Szegény Barna Péter, be sok lovat lopott,
Románné két lánya abból ruházkodott.
Veszett volt retek fekete földjében,
Románné két lánya az anyja méhében.
Magyar népballada
Permájosi csárda
Körül van sáncolva,
Dúzs Istvánnak kis pejlova
Körösztül ugrotta.
Tizet üt az óra,
Rajtunk csaptak máma.
Még jól el sem aludhattunk
Az első álomba.
Hét vármegye hajtott,
Soha meg nem fogott,
Ez a három csudarongyos
Jaj, de rajtunk csapott!
– Kőváry László és Orbán Balázs elbeszélése nyomán –
Amikor Szent István király Gyula vezért elfogatta, Tonuzóbát és feleségét pedig elevenen elásatta, erősen megfélemlettek a pogány hiten levő, bálványozó magyarok. Megfélemlettek az erdélyi urak is: egymás után megtértek az igaz útra, Krisztus urunk hitére.
Mégis akadtak olyan urak, akik ezekből a példákból nem okultak, és a hittérítők prédikációjából nem tanultak. Ilyen volt Apor Sándor úr is, aki a Székelyföld hegyei közé húzódott a térítő papok elől. Hiszen húzódhatott, mert ott is utolérték, ekkor aztán a magas Bálványos hegy tetejére olyan várat építtetett, hogy még a madár is elfáradt, míg oda felrepült.
Ebben a sasfészekben, Apor Sándor úr sziklavárában gyűltek össze a székely urak, hogy a pogány isteneknek áldozzanak, együtt bálványozzanak. Híre futott ennek az istentelenségnek, ezért a környéken Bálványosvárnak hívták a sasfészket.
Történt egyszer, hogy Apor Sándor úr legidősebb fia, aki már házasulandó legény volt, betéved Torja községbe, és ott meglátta a környék legszebb lányát, a szépséges Mike Imolát. Ha meglátta, mindjárt meg is szerette, és azt mondta a lány anyjának:
- Édes néném, adja nekem a lányát, feleségül kérem!
– Priszkosz rétor nyomán –
Reszketett a két római birodalom Attila kardjától, a keleti császár éppen úgy félt tőle, mint a nyugatrómai uralkodó.
Remegett II. Teodósziosz keletrómai császár akkor is, amikor Edekon, a hun király követe megjelent nála, és átadta Attila levelét. Volt is miért remegni, mert Attila ezt írta Teodósziosznak:
„Eleget tűrtem, eddig békességgel voltam. De most kimondom a végső szót. Ha a császár a hun szökevényeket, akik hozzá menekültek, ki nem adja, s ha a megállapított határt még egyszer megsérti, megüzenem a hadat, és kő kövön nem marad birodalmában!”
Még azt is hozzátette a hun király, hogy ezentúl ne valamiféle jöttment, hitvány embereket küldjenek hozzá követségbe, hanem a legmagasabb rangú urakat, mert ez illeti meg a hunok királyát.
Ezt a kemény üzenetet egy Vigilász nevű tolmács fordította, de csak hebegett-habogott, alig merte Attila üzenetét tolmácsolni.
A fényes császár elsápadt, amikor ezt az üzenetet hallotta. Hogy ővele egy barbár, műveletlen katona így merjen beszélni! Csak ne volna olyan hatalmas! De hiszen arról is lehet azért tenni.
A császár elbocsátotta Attila követeit, Vigilász pedig egyre ott sürgölődött körülöttük.
– Zrínyi Miklós nyomán –
Mihelyt az országnak botját kezébe vette Mátyás, még nem is szoríthatta jó össze a markát, mégis három olyan ellensége támadott, hogy mindegyik azt gondolta, elnyeli őt országostul. Két világbíró császár, német és török, a harmadik a cseh Giskra, akit nehéz volt kipusztítani, mint a nyüvet a rohadt sebből.
Nosza most, vitéz király, lássuk, vagy-e olyan, mint Hercules, Jupiter fia, aki még bölcsőjében két sárkányt ölt meg egyszerre, mindegyik kezével egyet. Tedd hozzá országodnak szegénységét, tárházadnak ürességét, népednek rémületét az ellenségtől: mit fogsz csinálni, hová fogsz kapni?
Vezéredet, Nagy Simont harcban legyőzték, fut a te vitéz sereged a német előtt, Vas vármegye füstöt vetett, füstölög: távolról is megláthatod.
De mit érne az arany, ha a tűzben füstté lenne, mire való volna a kormányos, ha csak jó időben tudna hajókázni? Ezeket a háborúságokat a végzet mind Mátyás szerencséjére hozta, hogy a dicsőséget és a halhatatlanságot megérdemelje.
Feketééknél Jóska volt a maga kilenc esztendejével a legöregebb gyerek. Annus, Peti, Jankó olyan picik voltak még, hogy csak a baj volt velük sok, segíteni még nem tudtak. Pedig de nagy volt mindegyikükben az igyekezet. Milyen aranyos volt a kis Jankó, amikor cipelte be a konyhába a fát. Nem bírt még sokat felemelni, de valósággal belepirult a nagy munkába. Igazi segítséget azért mégiscsak Jóska jelentett. – Ő nagyon jól emlékezett még arra a verőfényes tavaszi napra, amikor édesapjuk utoljára volt itthon, s ültette maga köré a gyermekeit. Megígértette velük, hogy míg katona lesz, nagyon igyekezzenek ők is idehaza, hogy édesanyjuknak kevesebb legyen a gondja és a bánata. Jóska nagyon komolyan vette ezt az ígéretet, édesanyjának igazán öröme tellett benne. Édesapának is megírta, milyen derék fiú vált a Jóska gyerekből, s Fekete János tizedes szeméből örömkönny csordult arra a kedves hazai levélre.
Nappal nem mondhatott olyat Jóskának az édesanyja, amit meg ne tett volna. De este azért volt egy kis baj. Jóska nagyon félt a sötétségtől. Este nem lehetett olyat kívánni, amiért ki kellett volna menni az udvarra, fészerbe, vagy a sötét szobába. Nappal bátor volt, szinte vakmerő. Minden pajtása úgy ismerte. De a sötétben elhagyta bátorsága, mintha minden lépésnél lappangó, ismeretlen ellenségbe ütközött volna.
A menekültekkel egy kis olcsó kocsmában ismerkedetem meg, ahol ő túlzottan szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni, látszott rajta, hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen titkolta véleményét.
- Büdösök! Itt ülnek a zsíros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni, fel is út, le is út.
Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldott a nyelve.
- Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.
Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit vénkorára éppen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia, messze Fogarason. A verandára, ahol délután üldögélni szokott. A meghitt bútorokra…
- Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is hiszem, nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is kilógott…
I.
Szürke az este, szürke a szoba és szürke kint az ég. Lassan hull a szürke égből néhány fehér pehely a fekete földre: az első hócsillagok, amelyek leérnek, elolvadnak, mások, melyek utána jönnek, lassan megragadnak.
Fehér lesz a fekete föld, fehéres világítása behat a szürke szobába. Az ablak mellett alacsony pamlagon két leány ül. Puha szürke ruha az egyiken, puha barna ruha a másikon. Az egyik nyaka kissé előre hajtva, egy barna lencsével fehér bőrén világít ki a szürke ruhából. Mosó bőrkesztyű van kezén és egy ollóval játszik.
A barnaruhás leány odasimul a pamlag sötétkék oldalpárnájához s kesztyűnélküli ujjait érinti egymáshoz lassú, folytonos mozdulattal, aztán egy kis ametisztdobozt vesz fel az előttük álló asztalról, azt teszi ide- oda… ide- oda. Míg az alkony mind jobban szürkül, rózsaszín leányos dolgokat beszélnek. Tízszer is elmondják ugyanazt. A szavakat is alig változtatják. Azt gondolják, igen érdekli őket a megbeszélendő tárgy, pedig egész más érdekelné, de azt nem ismerik, így az ismert fogalmakról szólnak. A Szerelem szót nem merik kimondani… körülírják.
- Tetszik neked?
Két koszos Yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrangot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta és ott hagyott. Csak ezután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel haza vigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, míg keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, akkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle.
- Mi a sújt csenál, tekéntetes úr? Miféle rusnya békákat árul?
- Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel haza vigyem.
- Tegye a zsebibe őket! – mulatott Pólya Jóska. – Még el es alusznak benne, míg haza ér.
Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.
Oly távoliak minden dolgok.
Szívemben és szívem körül
Csak békét s bölcs türelmet hordok.
Hogy elcsitul lám minden vágyás.
És minden sóhajt csönd nyel el:
Halálos csönd: semmitse-bánás.
Oly távoliak minden dolgok.
S a gyermeken, ki tegnap voltam,
Ma már fölényesen mosolygok.
Messze bércek alján
Haldoklik egy vitéz.
Elboruló szemmel
Távol ködébe néz,
Mintha onnan várna írt nehéz sebére,
Melyen át szivárog omló meleg vére.
Sóhajtozva gondol
Elmaradt házára,
Elmaradt házában
Élte bús párjára,
Aki visszavárja, egyre hazasírja,
Bánatos levelét naponta megírja.
Te vagy a testemben a tüske,
szívemben székelő pipiske.
Te vagy a páva az udvaron,
örökké daráló szélmalom!
Te vagy a bűn, Te vagy a jóság,
fogyhatatlan örök adósság.
Te vagy a kérdés, a felelet,
aki betöltöd életemet.
Százszor elűzlek, s visszahívlak,
megszidlak és csókkal borítlak.
Te vagy a szent, de Te vagy a rossz.
Nagyon szeretlek, Te kis gonosz!
Rákosszentmihály, 1949. VI. 6.
Piros kis húsbarlang a szád,
piros a csókod, pirosak
tested mély titkai, piros
szikrák lepik el agyamat.
Piros, vérpiros remegés
húsod a fehér bőr alatt,
egymásbanyíló ereink
folyama pirosan szakad.
Szodomából szalajtott asszony,
Icuja három kívánságnak,
dugáru a gyönyörpiacról,
méhkirálynőm, te virágállat,
ezen a holdig hímporos esten:
szerelemijesztő Budapesten!
föltámadásig sarkon álló
arkangyal, hímvesszőn harsonázó,
körúti tündérkedő fillér,
fillérkedő körúti tündér,
kinek én vagyok ma éjjel újra
csillagmilliomos fiúja!
Nem voltam én soha: nagyon rossz
csak sokszor fájt a koldus-élet.
S a lelkemből ilyenkor csurrant
ezer, dacos, lány-hívó ének.
Sohse nevettem én az Istent
s az ördöggel se paroláztam.
Ha rossz voltam, hát csak azért volt,
mert más tüzénél mindig fáztam.
A szürke szerzetescsuhás
krumpli bebújt a földbe,
és rozsdás páncélban kísért
bogáncsként Don Quijote.
Milyen rontás vetkőztetett
sorstalanná, bokrok, füvek?
Esik – Merlin csontujja ír
a vízre varázsgyűrűket?
Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.
Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.
Nézd, már rőt levelet ejt öreg almafánk
könyvemre, ahogy itt alatta olvasok.
Elvirult a hibiszkusz is,
s fogyton fogynak a flox pille virágai.
Így múlnak nyaraink, így jön a hervadás.
Fákon ritkul a lomb, földön az ismerős.
Mind több pártol a föld alá.
– Boldog, még aki fönt élvezi a napot
Korán alkonyul, ősz lesz újra.
Csatáit a nyár rég lefújta.
Jön október szín-légiója,
s megverten susog a diófa.
Már a tücsök utolsó tust húz,
megkezdődik a tarka cirkusz,
s vén, hűvös napok úsznak lassan
velem, hol vérben, hol aranyban.
S rázendít az eső is végre –
táncol majd millió kezével,
tar mezőkön tótágast állva,
az ég végtelen óceánja…
1957
Az erdőaljban visszhangos csaholás zeng –
A sárgásodó homályban láthatatlan
Kutyák hajtanak, dühösen nyargalászva,
Míg te lenn pállott, fakult mezőben állasz,
És fölijedsz: jaj, beh hamar, beh hamar jött
E változás, ez a nyárból-ősz, amikor mád
Más semmi sehol, csak e kongó, széles üresség…
Elhúztak messze a nyár tollasai is,
Akárcsak éveid, – annyi önáltatásod,
Lásd, ide vezérelt, hogy ily egyedül vagy!
1.
1928. szeptember 15.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Megálltam előtte,
s levett kalappal mondtam egy imát.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Mennyit láttam már… Isten, Te tudod:
a sárga fából és a sárga lombból
nekem mennyi jutott, mennyi jutott.
Az is eltelt. Mert minden eltelik:
tavaszi illat, nóta, csók, virág…
Ma még kacagsz, virágpompás a kerted,
s holnapra megjelennek
az első őszi fák.
A szőlődomb csuhajt kiáltott,
a fajdkakas forrt, dürrögött,
a fülemülék fütty zengett.
– A szőlőmunkás a rögöt
kapálta s egy hangot se hallott.
A barackfák új krinolinban
kacérkodtak, s a fák között
egy lány égő élet-pirosban
sétált. – A munkás kötözött,
karózott és semmit se látott.
Akár a leprás akiről lerothadt
minden vonása más s csupán kolompja
tudatja véle is hogy létezik még
s figyelmezteti a szembejövőket
hogy térjenek ki útjából olyan
e vers a sorvégeiről lefoszlott
a rím s csupán a jambusok kolompját
kongatja még tudatva merre jár
hullatva húsát bomló szavait hogy
kitérhessen előle az idő
Szabadság lóg a fákon
mint óriás gerezd,
ráhullik a szivárvány
és lassan érni kezd.
Szabadság lóg a fákon
dúsan, hangtalanul,
megérik a gyümölcse
aztán a földre hull.
A remete
Tölgyfa nőtt
Vállamon
Húsom volt a földje telke
Mellkasomat átölelte
Gyökerével vérem merte
Úgy karózta két karom
Száz madárral surrogott
Röpdösött miljom levél
Úgy éltem a susogásban
Mint szökőkút tála él
Permetező csobogásban
És ha este jött a szél
Égi ormok torlaszok –
1.
Diktálhat Isten bármit is?
Diktálhat Isten verset?
Mondhatja ember, ő csak leírta,
amit Isten szerzett?
Kell-e bármit is sugallni annak,
aki az út, igazság, élet?
Szólhat-e dal annak szájából,
aki végtelen ének és ítélet?
Mocskos Duna fölött le-fölcsapó
sirályok,
mint hullán nyüzsgő kukacok:
a vér fia voltam,
az is maradok,
hiába sároztad be
A benső éj járataiban
megkövült csigáiban
hirtelen tűzű villám-kötegek
magány és mégis lábak csoszogása
egyre többen
talán a senki
mind-sokasodóbb alakok
a piros hús-bozótban
lehet hogy hárman-négyen
vagy ezren s egy sem
Magyar népballada
Rákóci kocsmába két karajcár a bor, –
Arra mén, arra mén szegény özvegyasszony.
– Gyere be, gyere be, szegény özvegyasszony,
Igyál egy icce bort, vagy ha kettő kell is, –
Sem magad pénzire, se ma fiadéra,
Hanem a lányodért, Bodor Katalinért!
– Lányom, édes lányom, Bodor Katalina,
Eladtalak téged rákóci kocsmába, Rákóci kis úrnak…
– Anyám, édesanyám, kedves szülő-dajkám,
Mért adtál gyilkosnak, Rákóci kis úrnak,
Ki nappal aluszik, éjjel gyilkolódzik?!
Magyar népballada
Ablakba könyököl Fogarasi István,
Mellette könyököl az ő testvérhúga.
– Hallottad-e hírit, édes testvérhúgom:
Elköteleztelek, bé Törökországba,
Nagy török császárnak, jegybeli mátkának!
– Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám…
Adjon Isten nekem inkább víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyű betegséget,
Szép piros hajnalban világból kimúlást…
Magyar népballada
Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni,
Az a híres Bogár Imre
Átal akar menni.
Átal akar menni,
Lovat akar lopni,
Kecskeméti nagy vásáron
Pénzt akar csinálni.
Kocsmárosné lánya
Az ablakon leste:
Arrólalól jön egy lovas,
Talán Bogár Imre.
Volt a Hunyadi János táborában egy derék tiszt, aki nagyon gyenge lovon járt, és semmiképpen se bírt jó lóra szert tenni.
A vezér, aki mindent megfigyelt, ezt is észrevette, de nem tette szóvá. Csak magában töprengett, miképpen segíthetne ezen a derék tiszten.
Egyszer aztán ebédre hívta a tisztet, és ebéd közben így szólt hozzá:
- Egy kérésem volna, ha megengedi. Íme, én már fiatal nem vagyok, ezért tapasztalom is, hogy nékem a fiatal, serény lovak veszedelmesek. De kegyelmed alatt láttam egy derék, csendes paripát, és úgy tartom, hogy az nékem nagyon alkalmas lenni. Én mást adnék kegyelmednek helyette, mégpedig sokkal serényebbet és jobbat.
A tiszt erre nem felelt, csak meghajtotta magát, és megköszönte a vezér jóakaratát.
Nemsokára a tiszt maga vitte be lovát a vezér istállójába.
A lovászok Hunyadi parancsára azt mondták neki:
- Tessék választani a vezér paripái közül. A két legjobb paripán kívül bármelyiket levezetheti kegyelmed.
De a tiszt egy lovat sem akart elvezetni.
Amikor Hunyadi ezt megtudta, parancsot adott, hogy a két legjobb paripa közül az egyiket, amelyiken addig csak ő maga járt, állítsák be a tiszt istállójába.
Ez az ajándék és az ajándékozás módja olyan ritka, mint amilyen ritkák a Hunyadi Jánoshoz hasonló férfiak.
– Anonymus krónikája nyomán –
Ezután a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szittyaország földjéről, és nyugat felé elindult. Közöttük Álmos vezér is kijött, aki Mágóg király nemzetségéből származott. Kijött pedig feleségével és fiával, Árpáddal meg a szövetséges népek megszámlálhatatlan sokaságával.
Sok napon át puszta tájakon vonultak, a Volga folyón pogány módra tömlőn ülve úsztattak át, és sehol faluba vagy városba vezető utat nem találtak. Vándorlásuk közben vadhússal és hallal táplálkoztak, emberi munkával termelt ételt nem ettek. A táplálékot az ifjak vadászattal szerezték meg, ezért a magyarok a vadászathoz azóta is, egészen mostanáig, minden más nemzetnél jobban értenek.
Hosszú vándorlás után Oroszországba érkeztek. Itt a kijevi vezér seregével megvívtak, az oroszokat és a kunokat megverték, és tőlük gazdag hadisarcot szerzetek.
Holtában is győzedelmes volt Szent László király: halála után kétszáz esztendővel vívta meg utolsó, győzedelmes harcát.
Kétszáz esztendővel a szent király halála után történt, hogy a székelyek hadba szállottak a tatárok ellen.
Amikor a székelység felvonult, és a rettenetes tatár hordát meglátta, szívében elkeseredett, és így fohászkodott:
- Szűz Máriám, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!
És halljatok csodát: az ég meghallgatta a székelyek könyörgését.
A pogány tatárok csodát láttak: a székelyek sorai előtt egy hatalmas vitéz jelent meg lóháton, fején aranykoron csillogott, kezében csákányt tartott. A vitéz megsarkantyúzta lovát, szembevágtatott a tatárokkal, és csákányával törni-zúzni kezdte őket. Úgy csapott le rájuk, mint a villám, a legjobb vitézek viasz módjára olvadtak el előtte.
A lovas vitéz feje fölött, a magas levegőégben egy gyönyörűséges asszony lebegett, fején aranykorona, ruhája olyan fényes, hogy az emberi szem elkáprázott tőle.
Feri kényelmetlenül ült a padban. Furcsa! Azt gondolná az ember, hogy jobban elfér, ha hiányzik a szomszédja, és annak az üres fiókjába is tehet valamit. Tegnap úgyse fértek össze, és most Miska hiányzik. De Ferinek csak az volt az első gondolata reggel: „Nagyon helyes, legalább nem is látom.” Aztán egyre szokatlanabb lett számára a dolog. Mert Miska soha nem hiányzott még, mióta csak ismerte. Furcsa volt, hogy a tanító bácsi kérdez valamit, és Miska nincs a jelentkezők között. Előfordul, hogy csak Feri jelentkezik. Sokkal jobb volt versenyezni, melyiküknek jut előbb eszébe a felelet. De sebaj, holnap majd megint úgy lesz, addig meg ki lehet bírni.
Másnap megint egyedül ült Feri a padban, és még rosszabb volt Miska helyére nézni, mert tudta már, hogy milyen beteg. Minduntalan a piros alma meg a „Pál utcai fiúk” jutottak eszébe. Két szép piros almát vitt tízóraira. Azért kettőt, mert az egyiket Miskának szánta. De aztán belebújt valami, és mégsem adta oda. Később meg eltűnt a fiókjából. S akkor Miskát fogta gyanúba. Gonosz kedve telt benne, hogy elpirul, védekezik.
-Kérem, ne beszéljen nekem se filozófiát, se tudományt, utálom mind a kettőt, no a gondolkozást – azt meg már éppen. Hiszen az csak arra való, hogy a kedvünket rontsa.
-De Ilma, hát soha se fog megérteni?
-Oh igen, ha azt mondja, hogy szép vagyok, ezt értem.
-Édesem, miért akar mindig zavarba hozni? Hiszen szeret! Különben hogy lett volna menyasszonyom?
-Szeretem, ha nem untat.
-Próbáljon kérem reám figyelni: Hát nem nemesebb és szebb foglalkozás, gondolat- és értelemvilágát művelni, mint például azt a szép rózsaszín báliruhát nézegetni, tűzögetni?
-Jó! s ha én ama szép rózsaszín ruha helyett még oly művelt értelem- és gondolatvilággal megyek a bálba, de megjelenésem elhanyagolt, visszataszító, azt hiszi, hogy fog valaki reám nézni? Még egy oly nagyműveltségű doktor philosophiae mint Ön, uram, sem méltatna egy tekintetre.
Azt tartja a régi közmondás, hogy az es bolond, ki papfia, s bikaborjút nevel. Ha ennek az első része nem is talál, annál igazabb a második. Azt azonban szóvátétlen nem hagyhatjuk, hogy költséges dolog mindakettő: papfiú, bikaborjú egyaránt. Mindenit felteszi rá az ember, s osztán vagy sikerül, vagy nem. Még ha sikerül is, csúful megrántja az embert, különösen a bikanevelés. Valóságos rabja az ember. Gondozza, vigyáz rá, mint a szemevilágára, hogy el se hízzék, erőben is legyen, formája is legyen, gonosz se legyen, még a szőreszála is ragyogjon, s a hozzáértő embert rázza a sárga irigység. A kóst legjavát adja neki, abrakoltatja rendesen, almozza, sétáltatja, nyalatja, keféli, itatja, lesi minden mozdulatát. Úgy áll esztendőkig a jászla mellett, mint az őrangyal, s mégis elég, hogy egyszer rájöjjön a fekete kedve, összetör mindent maga körül, s magát is kárré teszi, vagy megfújja a szél a legelőn, vagy fene tudja mi baja érkezhetik, s üttetheti meg az ember.
Piros vérben fürdik a mező, a rét,
Bíboros áradat zúg át a síkon,
Piroslik távol az alkonyi ég,
Nem soká látlak már, szép magyar vidék,
Nem soká látlak már: Aranyliliom!
Kard oldalamon, csákó a fejemen,
Szívemen lángoló rózsaszirom,
Halál árnyallik izzó szememen,
Be kábító, mély gyönyör a szerelem,
És el kell válni, Aranyliliom!
Amikor elment, egy csókot kért tőlem,
Egy csókot csak… egy búcsúzót csupán.
Láttam, elfojtott könny csillog szemében,
S dacos, fájó hang remeg ajakán…
Mint az álmok bűbájos szép világa,
Oly színes volt az enyhe alkonyat.
Az ősz minden dalát szívembe lopta,
Soha nem érzett, csodás hangokat…
Varázzsal teljes, langyos esti csöndben
Szinte csábított már a suttogás…
Mégis!… ajkamat elcsitítva tartá
A szívemben egy büszke villanás.
A hűvös ég dereng fölöttem,
A hűvös holdfény karol át.
Fegyver cikázik messze ködben –
S most megköszönni idejöttem
Az arcod békés mosolyát,
Az arcod békés mosolyát.
Én köszönöm most, amit adtál,
Mert pihenő volt énnekem.
Megállt, mint vándor a pataknál,
Egy-egy mulandó pillanatnál
Az én mulandó életem,
Az én mulandó életem.
Dalolva röpülj, sietve szállj:
Válaszul a forró, késett vallomásra.
Az útban pillanatra meg ne állj,
Érkezésed harcos ifjú várja.
Gyöngéden, puhán hullj kezébe,
Adj enyhülést, vigaszt, balzsamot;
Lobogtass örömöt feléje
s hallgasd el, hogy már szívem halott.
Megérkezél-e idejébe?
Vágyakozó szemei látnak?
Vagy földrehullsz elárvultan, félve:
Mint levele hervadó virágnak.
Nem kerülgetem már
Ablakod, muskátlik,
Zöld kerítésteket,
Gyönge rózsafáid.
Csak a szívem maradt
Ott egy rózsaágon,
Angyalom, virágom.
Te szíved velem jött
Egy virágcsokorba,
Könnyem megöntözi,
Szellő megcsókolja.
Napsütéstől óvom,
Esőnek kitárom,
Angyalom, virágom.
Tudod-e, hogy én egyszer, régen
gyáván, bolondul már letértem
a nagy várások ösvényéről?
Jártam kiégve, bús mocsárba,
szürke tegnapot nem sajnálva
s mindegy volt: jön-e a holnap is.
Ha néha mégis – önkínzásból –
gondoltam: ki les olyan bátor,
erős, tiszta, hogy visszahúzzon:
Szántó Piroskának
A postaútnál két vén tamariszkusz
bozótjában kőkereszt, rajt vas-Krisztus:
állíttatta hősi-halott fia
nevére Szőcs Antal, Csép Mária; –
mohos, mállik, több mint félszáz óta
eszi eső, fagy, szél eróziója;
nem térdel már, nem pihen árnyékában
senki: magára maradt a magánnyal; –
de nekem ott ül előtte az a
sokezer néma paraszt-pieta:
Szegény vagyok, sorsom süpped,
áld az Isten, mégis büntet.
Folyó voltam, tóvá lettem,
tél jött – jéggé merevedtem.
Nyarak forrósága kéne,
száz nyár kéne ennyi jégre.
Ha nyár jönne, a tó újra
élő folyóvá zúdulna…
Jó földem, Magyarországom,
jóságodat de sajnálom.
Minden nyarat másnak adtál,
csak engemet nem ringattál.
Tamási Áron emlékére
Röppenne ma is, szállna
tündérkedő, víg álma,
de harmat-derűs szárnya
gyökér-bilincsbe zárva!
Örök őrséget állva
konok cserefák párja
tűzi szívét az árva,
beszegzett éjszakára,
sebzett ágra, virágra –
reménnyel koronázva
szegények oltalmára!
1970
Ülj le a márványhűvös ég alá,
honnan a nyár még visszanyúl utánad.
Madarak jaját kergeti a szél
s térdedre hajtja hű fejét a bánat.
Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,
ezt az utolsó tél-előtti órát.
Dió koppan már, hamvas szilva hull
s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
Egy elkésett málnabokor
gyümölcse megpirosult.
Hova sodor
időtlen jövőbe a mult?
Itt is, most is a képzeletnek
árny-valóságát látom:
tenyeremből etetlek
asszonyom, anyám, lányom.
