Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől.
Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.
Csonkán is rege-kincs a Tiéd -- de kivánhat a lélek
porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?
Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset,
Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.
Otthon is nyílnak az orgonák Édes?
S két szép fiúnk kék szeme az égre nevet?
– Bágyadó holdnál nézed-e néha
A délre elszálló fellgeket?
S ha nyitva az ablak, az esteli fénynél
Távoli illat száll-e feléd?
Nem küldi-e hozzád a véritatott föld
Tavaszi, kábult leheletét?
Mert részeg a föld itt! Halál-szüretelte
Ó-bor tüze járta be zsibbadt ereit.
S szent mámora nyitja, fakasztja a rétnek
Tarka pompájú virágszemeit…
– Ó orgonaillat, érezlek-e még majd?
Ó isteni május, derülsz-e nekem?
Vagy tán, mire újra eljönne a napja
Az éj, az örök, virraszt szememen.
Ki tudja mióta? talán ezer éve
fut a sorsautója az Éjbe velem…
Pár perc csupán, hogy a fényre kiérve
látok s a csodák özönét figyelem:
most ébred a föld, a halálszagú táj,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Hurrá, rohanunk, maradoznak az ormok,
maradoznak a völgyek, a várak, a múlt,
látok patakot, hidakat, suta tornyot,
pár perc: s feledés buta fátyola hullt
le mögém… Autóm ragyogón tova száll,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben,
dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb,
dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben
kikocog s veteget… Már zöldül a domb…
Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál,
sietni, sietni, sietni muszáj!
Voltak májusok…
Szitakötő paripa,
gyermekláncfű karika…
gyermekszívünk hóvirágján,
álmaink cukorbálványán
tündérsereg hancúrozott.
Voltak májusok…
Táncoslábú paripa,
aranygyűrű karika…
Ifjú szívünk tűzrózsáján,
vágyaink selyempárnáján
Ámor lelke nyugodott.
Mint a lakodalmas násznép –
Olyan az erdő, zúg szava,
Koszorúslánynak látszik benne
A sok szétszórt cseresnyefa.
Kis madarak a muzsikusok,
Szellő a hevítő ital,
Esketőre hív a gyöngyvirág
Millió harangjaival…
Lent füstös város munkálkodik
Ír, csal, számol, épít és bont,
Én meg nevetek, mint az ősöm,
Valami udvari bolond.
Rövid karommal csak egy bokrot,
Virágzót ölelhetek át,
Bár meg szeretném ropogtatni
Az egész erdő derekát…
1
Fekete éjszaka
fehér ha van színe
oda megyünk haza
nehéz az éj szaga
2
Két költő van:
az egyik v(W)örös,
a másik én.
1
Sikoltó hangod csendem áthasítja
s lüktet tovább a friss hegyoldalon.
Hím-fejeden a frígiai sipka
tavaszt lobbantó láz: forradalom.
2
Klü-klü-klü-klü! – Hogy ujjong és nyerít,
hogy átnyilall a fényen és ködön.
Így járja majd a várhegy völgyeit,
ha én már benne nem gyönyörködöm.
3
Klü-klü! Sikolts és verd a torha fát,
verd meg a világ véres homlokát,
vallassa ki a csattogó verő,
mit őröl benn az őrült agyvelő.
Magányos tölgyfa állt a legelőn.
Ki tudja: hány esztendős lehetett,
kérge alatt hány gyűrűvel jegyezte
az ölelő nyarakat-teleket.
Magányos tölgy. Magvát a legelőre
madár, vagy gyermek hozta s ő kikelt,
megbirkózott a viharokkal s győzött.
Alacsony, vastag törzsököt nevelt.
Gyökereit mélyen a földbe fúrta,
szétterpesztette kellő kedvire,
volt helye bőven, nem úgy, mint az erdőn,
nem kellett folyton vetélkednie,
földért, napfényért, esőért, szellőért
nem kellett folyton kapaszkodnia,
nőtt egyedül, terebélyesedett,
hatalmasan, s nyílt puszta fia.
Jó öreg eperfa, lombos régi társam,
Hát te nem örülsz, hogy újra itt vagyok?
Te látod meg csak a fanyar mosolygásban,
Hogy az igazság már benne megfagyott?
Hogy én itten most már helyem se találom,
Mint egykor eprészve gallyaid között -
Hol annyiszor szállt rám édes gyermekálom
S te őrködtél híven álmaim fölött...
Te aggon is ifjú, gyümölcsöt hozó fa,
Zöld leveles fejfa egy század felett -
Tizenkilenc nyárnak fáradt hordozója
Íme újra itt áll és beszél veled.
Ne rázd koronádat! Ne kínáld gyümölcsöd -
Tudod, jóizűn már enni nem tudom -
Ami gallyaid közt valaha eltöltött,
Elmaradt valahol tőlem az úton...
Néma csend ül kis szobámba,
S mégis minden tárgy regél.
Elandalgok mindeniken
S fájó lelkem szárnyra kél.
Gondolatnál sebesebben
Suhan száz emléken át,
Messze, ott a faluvégen,
Átkarol öt ákácfát.
Madárfészkes öt ákácfa
Galambdúc az udvaron…
Mese foly az uram ajkán
Kéz – a kézbe, hallgatom.
Boldogságunk tündérálma,
Mi lenne más a mese!
Száz ölelés, csók a vége,
Csókra-csók a kezdete.
A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
Magyar népköltés
«Magas a partja, friss a víz benne,
Itasd meg, rózsám, lovamat benne!»
«Jaj nem itatom én,
Mert kicsiny vagyok én,
Félek én tőle.
A tel lovadnak hegyes patkója,
Ha közel mennék hozzá, megrúgna;
Jaj nyomorék lenné,
Férjhez nem mehetnék,
Meghalnék búmba’!»
– A Képes Krónika nyomán –
Kálmán király halála után fiát, Istvánt koronázták meg. Az ő uralkodása alatt egyik hadjárat a másikat követte, sohasem volt békesség.
Egyszer egy Bezen nevű rutén herceg elpanaszolta István királynak, hogy az öccse kivetette hercegségéből. István király mindjárt segítséget ígért a hercegnek, azzal összegyűjtötte seregét, és betört Oroszországba.
Ahogy odaért, rögtön ostrom alá vett egy várat.
Történt egyszer, hogy Bezen herceg kora hajnalban a vár körül járt, mert alkalmas helyet keresett a támadásra.
De a várbeliek is résen voltak: amikor látták, hogy a herceg magánosan jár arra, kirohantak és megtámadták. Hiába védekezett a herceg, a várbeliek halálosan megsebesítették, és sorsára hagyták.
Amikor István király megtudta, hogy mi történt, mérhetetlen haragra gerjedt. Összehívta a sereget, és azt mondta a vitézeknek.
Egy alföldi kis városban élet egyszer egy öreg költő. Fehérhajú, szelídarcú, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.
A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő már ismerte a madarait és szívesen köszöntötte őket. Első dolguk volt, ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozzák a fészküket, amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a gólyahím nagy buzgalommal kígyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a gólyáné pedig kiköltötte a tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén, amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.
Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett nagyobb bajuk.
21. „Az utolsó hajók”
Visszatérés a kiindulóponthoz: béke és biztonság nyugat felé, gyürkőzés délkelet ellen
Ha voltak Mátyás életében időszakok, diplomáciai, katonai akciók, amelyek azt a látszatot kelthették, mintha túlságosan merész vagy éppen fantasztikus hatalmi célokat hajszolna, közben pedig elhanyagolná birodalmának reális érdekeit és föladatait s valósággal meggyöngítené a birodalom déli és keleti határait, elvonván onnan a szükséges katonai erőt nyugati hódításai kedvéért: akkor pályájának utolsó esztendei különösen éles fénnyel világítják be e nagy élet széles szemhatárát, igazi céljait s végképpen megcáfolják ama látszatokat és hiedelmeket. Tettei beszélnek; és leveli, előadásai, beszélgetései cselekvően bizonyítanak. Bizonyítják mindenekelőtt azt, hogy hatalma és európai tekintélye teljében, ausztriai, stájerországi , karinthiai, morvaországi és sziléziai hódításainak biztos, közigazgatásilag és katonailag egyaránt jól berendezett birtokában, a császári udvar részéről sem vitatott s az európai közvélemény által is elismert hatalmi fölényének tudatában: még mindig hajlandó volt visszaadni Ausztriát a császárnak olyan föltételek mellett, amelyek között az első helyen a teljes kibékülés állott. Miért volt erre hajlandó?
Semmi esetre sem azért, mintha nem érezte volna magában, nemzetében és birodalmában a kellő erőt ahhoz, hogy az osztrák örökös tartományokat meg is tudja tartani. Hiszen Bécsben és Ausztriában nagy építkezéseket kezdett, legutolsó bécsi utazása is főleg azért történt, hogy sorra látogassa az osztrák városokat, ahol építkezései folytak vagy befejeződtek. Későbbi tárgyalásai Miksa római királlyal azt is igazolják, hogy a császári udvar maga sem képzelte többé, hogy fegyverrel visszahódítja az elveszett tartományokat. Mi lehetett hát az oka Mátyás nagy mérsékletének és engedékenységének?
Csilingelő villamosok hasították a ködöt. Nagy, erős tútolással tülekedtek a habos homályba. Zúgva furakodtak a körút messzeségébe.
Budapest millió lámpaszeme villogott. Éhesen és sóvárgón hunyorgattak a fénypontok. Úgy néztek ki a messzi fehér alapon, mint ragyogó szemű asszonyfejek hermelinprémmel körülölelve.
A Vérmező is fehér volt. Brüsszeli csipkében láttam csak ilyen csillogó tisztaságot. Lágy, elomló, könnyű és fehér.
- Lizi bú! Lizi bú!
Friss, fiatal gyerekszájakon harsant. Visítva, kacagva, hancúrozón.
És mintha Carneval herceg járna csörgősapkában a jámbor budai utcán, egyszerre mosolygósra derül minden arc és kacagásra nyílnak az ajkak. Harminc, negyven kis csirkefogó visítja. Hidegtől és lelkesedéstő pirosra csípve, szaladva kavarogva végig az utcán.
Hógombócok repülnek, viháncoló kis fiúk egymást túlkiabálva kergetik azt az esernyős csodát, aki rongyokba burkolva kétségbeesetten menekül előlük.
1.
Nem érzett fájdalmat, csupán tompa lökés verte le a lábáról, azután mindjárt el is ájult. Amikor kinyitotta a szemét, már sötétedett, távolból azonban kis piros lobbanások tüzeltek fel. Néha egy-egy világító rakéta halkuló kísértetfénye is sárgás zöldbe burkolta a fákat és bokrokat, de mindez messze volt, mintha valahol mérhetetlen távolban történne.
Nagy Mihály nézte a tűzijátékot de nem értette. Általában keveset értett mindabból, ami körülötte és vele néhány óra alatt történt. Mindössze két napja volt a harctéren, még ideje sem jutott, hogy megismerkedjék a szakaszbeliekkel, amikor jött a parancs: előre.
Az ezután lepergett eseményeket köd mosta el az emlékezetéből. Tudta, hogy megmarkolta a kézigránátot és szaladt a többiekkel. Az orosz állások felől lőttek rájuk, éles fütyülések zizzentek el a füle mellett, kapkodta is a fejét eleget. Azután a közelében valami óriási tűzoszlop szökött ki a földből jó magasra. És iszonyú csattanást is hallott, azt hitte, hogy szétpattan a feje. Többen elbuktak, őt is meglökte valaki vagy valami a vállán, mire elterült a födön.
Vágy éget engem – mondhatatlan:
Egy vágy utánad, szerelem!
Szívem legédesb régi álma,
Ne hagyj elégni szomjú vágyba’,
Jelenj meg immár énnekem!
Rég vártalak! Én még nem szerettem.
Megálltam egy-egy nő előtt;
Mihelyt érzéseit kilestem
Szívem szólt: »Én nem ezt kerestem!«
Bú nélkül elfeledtem őt.
Eszményem! Légi kép te nem vagy!
Az élet lángol arcodon,
Szemedben büszkeség sugára,
Szívedben mély érzések árja,
Finom gúny csábos ajkadon.
Bukdosva fellegek bandáin át
érzem, a szemed ide-lát,
lepke kis kezed az ablakot veri belül,
ne tovább,
s a szív már nem menekül,
leszédül hozzád és megrészegül,
benyitva a jószagú gőzbe
torkomra is rátekerőzve
szivárvány lobban,
búcsú van itt, vagy szüret?
Kordéra-való a mese, halomban
a kis-lángosok, arany tündérfülek,
étel, ital,
tálal a Lélek s tölt a pohárba,
szakadjon le rosszaságom szárnya,
a sötét,
szél dobálja két határon túlra
s vele a fekete vért,
ravatalon végleg megborzongva
égjenek el
nevedért!
Szeretsz?
Ujjadhoz ha ujjam ér
Ereidben forr vér?
Édes, sóvár ajakad
Szemjuhozza csókomat?
Elborít a gyönyör árja,
Boldogságtól ég szemed,
Hű karom ha hévvel zárja
Kebelemre kebeled?
Óh, ha vágyaid
Vágyaimnak megfelelnek,
Óh, ha boldogít
Boldogsága e kebelnek;
Jer, hagyj szívet szívre tűzni
Lelkem s lelked egybefűzni,
Vágy, akarat, képzelet,
Egybe forrva egy legyen
Én a tied, egy veled,
Te az enyém, egy velem;
Gyere velem asszony
Ki a napsütésbe,
Kacagó tavaszba,
Tüzes ölelésre
Gyere velem asszony!
Kiülünk majd ketten
Az Arno partjára,
Olvadó sóhajra,
Muzsikáló, csókos,
Meghitt suttogásra.
Gyere velem asszony
Ki a füzesekbe,
Fölgyújtom még egyszer
Lankadó szerelmünk
Mécsét füzesebbre …
………………………
Gyere velem asszony!
Már nemsokára el kell mennem.
– A napok mind, mind úgy szaladnak! –
Fáj nagyon, hogy újra a könnyek,
kínok és vágyak tömlöcében,
gondok között, magadra hagylak.
Kínok és vágyak tömlöcében
ne sírj, ne sírj nagyon utánam.
Mert visszahúz a sóhajtásod
és – hol majd bátran kéne lépnem;
térdre roskad talán a lábam.
És – hol majd bátran kéne lépnem:
gyáván és gyötrő félelemmel
összecsuklik a bátorságom,
bízó, virágos büszkeségem
s felébred majd a síró-ember.
Nem halt még ki, nem halt még ki
A szép magyar nóta,
Megszólal még pusztákon a
Pásztor tilinkója.
Most is csak úgy kesereg még
Mint valaha régen,
Úgy sírdogál szomorúan
Csöndes nyári éjen.
Mindig akad egy-egy legény,
Aki búsan gyászol,
S panaszt mond az éjszakának
A csalfa leányról.
S lány is akad – Isten tudja –
Ki mindig tesz róla,
Hogy sohase halhasson ki
A szép magyar nóta.
Óh csöndes, szunnyadó világ,
Lengjen körül békéd, magányod.
Mikor leszáll az alkonyat
Álmodni, sírni idejárok.
Itt nem zavar vad lárma, zaj,
Az emberek a múltban élnek,
S mindenen ott ring hímpora
A tiszta élet derűjének.
Hány boldog óra sírköve
Egy-egy ilyen dűlt, beomló ház,
Hol vén anyóka kötöget
S a kalitban madárka nótáz:
[részletek]
Gyalázatos dolog hadifogolynak lenni
Undorral, reszketve, borzongva gondoltam a hadifogságra. Inkább meghalok, agyonlövöm magam: idézik vissza szavaimat, akiktől elbúcsúztam frontra való távozásomkor.
Lassan, - gyaloglás közben, rafinériával eszelgettem elfogás esetében a legkülönfélébb, megváltó halált…
Sajnos, a sorsunk Istenkézben volt.
[részlet]
…Szomorú hírt kaptunk augusztus 29-én: Románia hadat üzent nekünk. Egy ellenséggel több, s a háború még tovább fog húzódni. Vajon így is megnyerjük-e a háborút?
Makarov étkezdést szemtelen viselkedése miatt bojkottáltuk. Ő azonban kifogott a helyzeten: kitúrta a lengyel lavkást s ő vette át mindkét étkezőt. Szóval a bojkottal mit sem értünk. Egyébként Makarov is megígérte, a jövőben mindent megtesz, ami tőle telik. Szeptember 2-án kitapétáztuk a szobánkat. Barátságosabbá tettük ezzel lakóhelyünket, azonkívül a deszkafal réseit leragasztva megszüntettük az örökös huzatot és tompábbá tettük a szomszédos szobák lármáját.
A vasárnapdélutánok némelyszer, de leginkább mindenkor is, nagyon unalmasak. Most is ímhol, esőköpenyegem zsebébe dugván holmi újságárkusokat, brochureákat és egyéb írásokat, leballagtam a lanka felé, ahol a nagy tölgyfák állanak egy köröndben. Ormótlan malomkő-asztal körül parasztok üldögéltek. Errefelé nagyon csöndesek. Szófukarak. De néha mégis ejtenek szót. Olykor egy-egy stamperli Kirsch-t isznak. A tehetősebbje Bürgermeisterli-t is. Szájukban pedig ott füstöl az elmaradhatatlan stumpen, avagy a brisago. Irgalmatlanul fekete, irgalmatlanul erős mind a kettő és rettenetes orrfacsaró bűzt terjeszt körös-körül a levegőben. Néhány paraszt tarka-figurás kártyával Königsjasst játszik. A többi mesél régiekről – és politizál. Akárcsak a parasztok ott az én legszűkebb pátriámban. Ha összeültek a Hajnal Laci korcsmájában. Avagy letelepedtek a gerendákra, a Gudricza kovácsműhelyének elébe.
Most már sejtem, mért oly méla,
Mért oly fáradt, rossz a hangja,
Mint egy rekedt tenorista,
Vagy kis falu tört harangja.
Most már sejtem, mért oly zsémbes,
Oly ideges és mogorva,
Mint egy asszony, aki most lép
Veszélytelen életkorba.
Most már sejtem és e tényen
Tollam gúnyra most nem képes:
Mint részvéttel értesülök:
A telefon – ötven éves.
1911. okt. 29.
Most fáj, hétszer fáj, ami elmúlt,
És megborzaszt, ami jő.
Most lüktet irtózó agyamban
Emlék, csók, szép gyemek-idő.
Most jár kísértni halk menetben
Ezer át nem élt szent ifjú nap.
Arcomra lassú, bús esőben
Távol sírt könnyek hullnak-hullnak.
Mennék. Nagymessze, ó, függönyök
Szűz szépségeket rejtenek.
Titkok várnak bezárt szobákban
És fátyolos asszonyfejek.
Fegyercsörgésen át fülembe
Hegedűk halk zenéje zeng,
S lelkem nagy siketítő zajban
Termékeny csöndjéért eseng.
Fegyverzaj közepett – mondják – hallgatnak a múzsák.
Mégis a harc mezején zengnek a Tirteuszok.
Tirteuszunk te valál, jó Gyóni, a vérzivatarban,
Melynek elülte után ránk szakadott Trianon.
Zord idegen földben fekszel. Be nehéz lehet álmod!
Hallva megint csatazajt, lantodon ébred a húr.
Régi dalod zendülne szívünkbe erőt, hitet öntve,
Kardot fogna kezed…hajh, de a rög nem ereszt!
Várj! érted mennek testvérid a mostoha tájra,
Hogy porló szívedet hő kebelükre vegyék.
Addig is énekeid harsognak a vész viharában,
S életed emlékét nemzeted őrzi híven!
1942
Gyóni Géza emlékének
„Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyíljatok…”
Daloltad egykor orosz végeken,
Hol újra magyar vér foly szüntelen.
„Kárpát sziklái égig álljanak…”
Fülünkbe csengnek a régi szavak.
Ránk zúdult volna a vörös horda,
Őrt áll a honvéd, s a Kárpát orma.
Jött a pogány régi ostorával,
Hívőkre lesújtó véres kancsukával;
Megálljt harsogtak az ősi bércek,
Szuronyt szegeztek a hős honvédek.
Gyóni Géza halálára
Cigány vagyok s gyászfátyolos vonóval
Ríkatom érted zengő hegedűm,
Kidőlt bajtársam s nem cifra szóval,
De vérző szívvel, nagyon keserűn
Perlekedem érted a sorssal.
Mert nincs kit vádolhassak e hazában
Bús sorsodért, oh, ez nálunk a rend:
Nem tudják, hogy a költő szent dalában
A nemzet lelke él és sírva zeng,
És harsog, sikoltoz e tusákban.
Nem tudják, hogy a költő énekével
Úgy ébreszti az alvó népeket,
Mint az ugart éles acélekével
A kemény kéz, ha jön a kikelet
És küzd esővel, küzd a széllel.
Vidor Marcell Ungváron született, 1876. április 21-én, galíciai zsidó származású, eredeti neve sem ismert, kikeresztelkedett[?], de már-még Vidor néven szerepel a Magyar Zsidó Lexikonban, költő, író, újságíró. Életrajza erősen hiányos. Jogi és kereskedelmi tanulmányait Budapesten végezte. Ezután előbb a Határszéli Újság szerkesztője Ungváron. Az I. világháború alatt haditudósító volt, majd 1918-ban újra Budapestre kerül, itt A Hét politikai és irodalmi szemle segédszerkesztője, majd a Biztosítási Szemle szerkesztője. A vörös diktatúra leverése után lett 1921-ben a Magyar – Holland Szemle szerkesztője, Magyar-Hollandi Bank főtisztviselője. Az Írók Gazdasági Egyesületének [IGE] hosszú éveken át volt a pénztárosa. Hangulatos, egyéni színű verseket írt és több egyfelvonásos színművet. Budapesten, 1945. május 24-én hunyt el.
Lassan lehull az esti csönd,
Egy csillag gyúl ki odafönt,
S a füzesparton,
Szinte hallom
A sötét lepel, amint elterül,
Járok merengve, némán, egyedül.
Az esti ködben társtalan megyek,
Ott várnak rám a szürkülő hegyek,
Mesés igézet:
Az árva bércek
Az istenüdvön nyújtva hallgatag
Szerelmes vággyal felém hajlanak.
Kit vitt az álmok forgatagja,
Értük most múltját odahagyja,
Óh ideérve,
Csak csalva, tépve
Került ki üde ifjúsága,
Te hegy, te lomb borulj reája!
...
Gyula diák, született Freissberger Gyula, 1929-től vitéz, 1895. április 21-én Fülesen [Sopron vármegye] született. A gimnáziumot már a fővárosban végezte el, majd újságíró-gyakornok, 1914-ben, 19 évesen önként jelentkezett katonának. Változatos, drámai és alkotói életsorsának nyitányát az első világháború jelentette. Végigharcolta szinte az összes csatateret, a 29. jászkun gyalogezredben 36 hónapot töltött az orosz, román és olasz harctéren, már főhadnagy 1918 őszén, tartalékba helyezik súlyos betegsége miatt, így került haza. Az ÉME [Ébredő Magyarok Egyesülete tagja] 1919-ben, majd rész vett előbb a Dormándy, majd a Lemberkovics-féle kommunista ellenes szervezkedésben, a vörös terror elől a Dunántúlra menekült.
Látod-e testvér: rászállott a fecske
az árboc hosszú, barna sudarára!
Látod-e testvér, testvérem a láncon;
tavaszidőn a gályarab sem árva.
Hogy elsimultak a zajgó vizek,
testvér, testvérem: én hiszek, hiszek
a megszabadulásba!
Látod-e? Nézzed: a rozsda lazítja
rajtunk a láncot s a vasat alattunk,
vonul a felhő, fordul az idő is,
meglásd: megélünk, akik megmaradtunk.
Bodroz fölöttünk tavaszi felleg,
testvér, a habok énekelnek,
már tavaszra virradtunk!
...
Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyíl virág, nem hangzik rajta dal,
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan; – minden éjbe hal,
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog tovább, hordván a fényt,
Mit egy-egy hő nap hullájára hint;
Forog, forog… csak gördül, csak kering,
A mindenség élő-halottjakánt.
Csendes, kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.
Ím, a könnyű szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
s tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt
a lombok közt
borzong az este már.
Tömött gondját bontja a béres.
1933
Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó
Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni
És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd
És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek
Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel
Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe
Oh, jön-e még vajon,
Lesz-e olyan idő,
Hogy az én sasszárnyam
Egyszer újra kinő?
Csapong-e még lelkem,
Vijjog-e, mint hajdan:
Tornyos fellegek közt
Tomboló viharban?
Hogy add vissza újra,
Isten, nem is kérlek!
Csak akkora szárnyat
Adj, mint a fecskének!
Fecskeszárnyú lelkem
Csak a rétet járja:
Dalos kedvvel térjen
Az eresz aljára.
Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arcára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fennhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higgyétek, nem hord ő láncokat!
Kard van kezében, ajkán harci dal;
Előre száguld, mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk moraját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fennvirraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szívével, ifjan, szabadon
él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása;
De az ő sírja még sem lesz megásva!
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
Előre bukott fejjel
a jégverem felé.
Ez volna az a mozzanat,
amire emlékezni fogsz
a tisztítótűz lobogása közt is?
Felhördül benned az elítélt,
besötétedik az erdők kupolája.
Tűz Tamás: Mozzanat
Előre bukott fejjel
a jégverem felé.
Ez volna az a mozzanat,
amire emlékezni fogsz
a tisztítótűz lobogása közt is?
Felhördül benned az elítélt,
besötétedik az erdők kupolája.
Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.
Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.
Uram, itt a nagy hajnalóra
S én, bolond álmok álmodója,
Ím, csendben letérdelek
S elhagyva: vágyam, könnyem, harcom,
Bús gyermekfejem mélyre hajtom
S úgy beszélgetek Veled.
Künn most ébred a tavasz-reggel
S hozsannás, friss kék égszemekkel
Száz kis bimbót bontogat
S míg finom zöldjét földre önti,
Víg madárdallal megköszönti
A zengő harangokat.
Én is köszöntelek hát, Istenem,
Fogyott erőben, s jaj, hittelen,
Miket elvitt húsz tűnt évem,
És mind rohan napra a nap,
Érzem, mind kevesebb marad
E régi kincsből nékem.
A pörnek vége. Elvégeztetett…
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
„Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
»Feszítsd meg!« – üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
/Mane nobiscum quoniam advesperascit et inclinata est iam dies/
Uram!
Kis Emmauszra rászállt a homály,
Efraim mellől halk szellő suhan,
Ülünk nagy búsan két szomorú vándor.
Szívünkre valami mély esés zuhan.
Ne menj el Uram, ne hagyj minket árván,
Szemünket a könny hiába ne meressze,
Legyél bús egünkön halk dalú szivárvány,
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –
Simuló két szemed fordítsd le reánk,
Nem tudjuk ki vagy, oly jól esik a nézés.
Két szomorú vándor sírva néz feléd,
Feléd, kinek szeme mélylő nagy igézés.
S kinek szent szavait át a nagy úton
Bős szomorú lelkünk oly epedőn leste.
– Uram maradj velünk, mert leszállt az este. –
Aki befordul itt a sarkon
nem én vagyok már
összegezheti bármilyen kéz
éjek s napok tengere hitvány
kis csigaházba apad
s émelyedik vissza
fehér gyaluforgácsát
az áprilisi égnek
ki nevezheti hónak
ámbraszínű fellegeiből
ki remélhet gyöngyhasú záport
mástól terhesek már az idők
s a szellők térdein
nem viháncol a tündér
Nagycsütörtök közeleg
vér ima ostor
Tavaszodik. Holt tavaszok
fáradt szívembe visszajárnak.
S fáradtan is köszönni kell,
köszönni kell a napsugárnak.
Köszönöm, hogy hervadva is
tavaszi halk mámorba estem.
Köszönöm, hogy új fény ragyog
a főtéri aranykereszten.
Köszönöm, hogy kisgyermekek
mezítláb malomkerekeznek.
Ásott tövű vén almafák
fiatalos kedvvel rügyeznek.
Köszönöm a szél jóízét,
aromáját a barka-szagnak.
Köszönöm, hogy hegyoldalon
ibolyászó lányok kacagnak.
Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.
