Róma, Sz. Péter, Nagypéntek.
Palestrina Misereréje.
I.
Könyörülj rajtam Isten, a te nagy irgalmasságod szerint.
Könyörülj rajtam, könyörülő Isten,
Könyörülj, könyörülj!
Sikolt, sikolt az ének,
Beláthatatlan mélyről,
Feneketlen, kibírhatatlan
Mélyről sikolt,
Én elcsigázott életemnek
Korhadt fejfákkal tüskés,
Jószándék-magzatok hulláival betemetett
Feneketlenségéből,
Bűneim tűzhányó temetőjéből.
Könyörülj, könyörülj!
Nézlek, álomtalan,
megtorpant, mi vár rám.
Kékfestő dúc a van.
Vánkos tiszta vásznán
sárarany haj terül
koszorúvirágnak.
Öröm jajong belül:
Milyen szépnek látlak!
Csönd pihéz, bőrön át
erek megerednek.
Félem ez éjszakát.
Mennyire szeretlek!
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
2
Valami mégsem az. Valami attól,
hogy megtörtént, megszentelődik és belekerül
az egyetemes misekönyvbe, melynek
kottáiból fújják trilláikat a madarak.
Az emlékezetben folytonos a jelenidő,
s a színhely ismerős, de ismeretlen is,
színéről édenkert, visszájáról pokol:
akár a korai kereszténység s a forradalmak idején,
minden tüzes… ha hozzáértsz, megéget
a gondolat, a kép, a puszta sejtelem;
a Volt estéjéből hajnalodik a Lesz;
s a végtelenbe kivetített másunk,
a korongján kísérletező fazekas
kedvtelve nézi mozgó agyagszobrait.
1983
Szeretem az ébredő szerelmet,
Kinyílását szűzi rózsakehelynek,
Új sejtelmek megteljesedését,
Új fájdalmak fehér felhődzését,
Szeretem a rejtegetett könnyet
Áladrcában jéghideg közönynek,
Dacos szívet, melynek fagya holnap
Egy halk szórul megadásra olvad.
Árny játéka rózsaszínű álmon,
Fény játéka villanó hullámon,
Szél játéka hullámzó vetésen:
Boldogság vagy, óh tudom, emlékszem…
Most másodszor találkozom veled.
Hellászban én Kythéra papja voltam
S Knídoszban te voltál a szeretőm…
Tudom: a szent berekben bandukoltam
Mesét szemergő, izzó nyárelőn;
Égbe szökelltek sudaras platánok,
Pompázva nyíltak gyengéd mirtuszok,
Márványpitvarban áldoztak a lányok
És ujjongtak a zengő himnuszok.
Dalt-ontó ajkán száz megejtő szűznek
Epedt a vágy a láz, a nász után;
Csilláma kéklett titkos tárnatűznek,
Sugártól ittas volt a délután.
S emlékezem: babérfák sátorából
Rámperzselődött rébuszos szemed,
Csípőd hajlásán megfeszült a fátyol –
Glykéra volt, Glykéra a neved…
Legendák lánya, te édesvízi
csókjaink partján delelő Szűz:
nézz vissza, láss végig az úton!
És dicsértessél, mert beleőszülsz!
Mert beleőszülsz, én édes párom,
Isten se óvja már azt a tájat:
vércsével pillog az ég, fölöttünk
sasok körözik a pacsirtákat.
Elangyalodnak minden ördögök,
kék tavon szürkehályog a pára,
szemed villámlik, gyomrom mennydörög:
Éhes vagyok a Tilalomfára!
Ezek a Déliák, Laurák és Lalagék
Királyoknál, híres vezéreknél nagyobbak,
Haj, száj, szem, váll, kebel, mosoly, kéz, láb, fenék,
Hány kötetlen, sötét századon át ragyognak
Ezek a Déliák, Laurák és Lalagék.
Cythere szigete, bárkák és ünnepélyek,
Vagy kis tanya, füzes, folyópart, rét, kazal,
Derék pásztorderű, látványos szenvedélyek,
Találkozás, búcsú, udvarlás, diadal.
Cythere szigete, bárkák és ünnepélyek.
Paraszti, lovagi sirám és kérkedés,
Éjfélsötét verem, tengerek tündöklése,
Az éden, a pokol, ez volna az egész?
Dal, disztichon, gázel, szonett ötezer éve
Paraszti, lovagi sirám és kérkedés.
Magyarnótázás cigányzenére
Fehér ákác, fehér ákác, te megcsaltál engem.
Megtetted az illatoddal az én hívő lelkem.
Fehér ákác, nyíló ákác te alattad álltunk,
Mikor egyszer régesrégen egymásra találtunk.
Elhullott a fehér ákác, elhalkult a nóta.
Hej, de minden megváltozott, sötét lett azóta.
Elhagytál-e, megcsaltál-e, Tán csak nékem látszik,
Mért is hittem, hogy az ákác örökké virágzik.
Felénk sugárzol: álomtiszta kék tó,
Isten mosolya tükröződik benned,
A fénylő mennybolt egy darabja vagy,
Hűs habjaidra angyalok nevetnek.
Mesék, legendák kelnek szárnyra rólad:
Soká volt könnyes tündérszép szemed.
Mg a bitorlók vad hajrája tartott.
Tükrödre fátyol: köd ereszkedett,
De most kacagsz és tündökölsz varázslón,
Táncot lejt rajtad fény, sugárözön,
Fehér vitorlák húznak el feletted,
S égig csapong a fürdőző öröm.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Gyógyíts, feledtess: csábos csodató:
Magyar szépségek titkát ringató!
Hol vagy Arany János, vezérlő oszlopom,
Imádságos könyvem, lelki vigaságom?
Sohase láthattam dicsőült személyed
S legjobban szeretlek mégis a világon.
Tereád gondolok a legeslegtöbbször,
Egyedül vagy nékem legjobb ismerősöm,
Képzeletemben is a te képed példa,
Hogyha igaz embert keresek a földön.
Ott ragyogsz fölöttem végtelen magasban,
Csilagmilliók közt tündöklő nagy fénnyel,
Ha az égre nézek, legelőször száll rád,
S buzgó szemem rólad utoljára tér el.
Silányság, - gyönge lomha szárnynak
Próbálgatási e dalok;
Magam is többet hittem egykor,
Mint amennyit ime adok;
De vígasztal: nem a világnak
Szántam és nem neki adom, -
- Ibolyát fednek lombok, árnyak -
Szállj kis könyvem hát szabadon!
Ne félj, sováran kritikus szem
Nem méri rímed, ütemed;
A "nagy tehetség" nem kiált fel:
Badarság - sérti fülemet;
Nem altatsz el szerelmes lánykát,
Ki előbb sóhajt kínoson;
Nem hallod az antiquár átkát:
...Kárba veszett fél garasom!
Néha nézem a felhők vonulását,
mint rohannak az égen széltől űzve
és a szellemem ő velük az űrbe
szállna boldogan, érzi ott már várják.
Itt nem lelte meg úgyse, büszkén párját,
sajgott benne a seb, sohase szűnve;
szédült reszketve a fertőbe, bűnbe
s hörgő kínjai Istent mindig várták.
Jöjj hát béke, a lélek tiszta, sóvár
szemmel nézi a kéklő messzeséget
és mélyében a hitnek tüze égett.
Add hát Istenem és földeden óvjál,
ne kínozzanak a szörnyű miértek,
engedj állani bús örkényt a jónál.
Kéküveg nyár, és lent a Balaton
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt
élet, erő, fény. Csordult méz a fürt
a tőkén…Óh, hány ily forró napon
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt,
most meg átnézek rajta: általüt,
ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom
és sóvárgás hoz s fektet csak ide,
s tiltakozás, a szív bolond hite,
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase:
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem,
édes megszokottságom, drága mérgem,
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem.
1951
Nagy Amadék fészke, híres bári porta!
Idő megrugdosta, rútul megcsúfolta.
Omlik az udvarház, kívül-belül hiba.
Rozzant az istálló, pókos a paripa.
A vén diófa is kidől lassan, nyilván
Jó éjszakát kíván.
Hej, Amade László, császár deli tisztje,
Rútul bánt az idő kegyelmeddel szinte!
Rókatorkos mente – kihullott a szőre,
Kordován csizmának fölrepedt a bőre.
A penna megreszket megaszott kezében,
Ám tűz égett szemében.
– Egry József festményeire –
ŐSZI BALATON
Fogy a fény, megnyúlnak az árnyak,
a nyári nap ó-arany emlék lett,
vitorlák mögött ökörnyálak,
s robogó vonatok a part felett.
A hajón bujkál még az ének
s a fák alatti fűben a gyümölcs.
Forr bora már a hűs pincéknek,
és az élet teljén örvend a bölcs.
Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényesszárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
partnélküli, hatalmas éj.
fönn egy nagy semmi
lenn egy nagy semmi
köztük a kusza eleven semmi
a vájt égből zuhatagban
piros sárga szilánk pattan
a táj tarka teknőjébe
dől a sárga szakadatlan
tűzben elsüllyed a tó
szikráz a domb-kaptató
vonul a nádas izgatottan
csónak fekszik
az űrrel szemben
messzeséget teremt a madár
kék eget feszítve szét
fénybe mossa termetét
aztán elolvad az ember
A Badacsony oldalán most ballag lefelé az erdő. Elfoglalja a gazdátlan maradt szőlőtőkék helyét. Itt-ott már combvastagságú akácok állnak ott, ahol nem is olyan régen kéknyelűt szüreteltek. Kúsznak rájuk, birkóznak velük az árván maradt szőlővesszők. Nem kétséges, az akác lesz a győztes. A gáztűzhelyek és olajkályhák korában nem járnak már fát lopni a sziklák alá. Van ideje vastagodni az akácnak, kőrisnek, szagos meggynek. Nem így volt bezzeg harminc évvel ezelőtt.
Egry József jutott eszembe a minap, hogy járkáltam az érintetlen terpeszkedő fiatal erdőben. 1945 májusában ismerkedtem meg vele. Fent laktunk mi akkor a Rodostó turistaházban. Néhányszor meglátogattam már a nyár folyamán, de sűrűn nem tehettem a munkás hónapokban. Jó volt tudnom, hogy ott van.
Kárpát felett csillagos mán,
Rákóczi áll fenn az ormán.
Úgy áll ott fenn a magasba,
Mint egy élő tilalomfa.
Előveszi trombitáját,
Zúg belé az egész Kárpát.
Megmozdul a tenger szálfa,
Sok bujdosó katonája.
A Rákóczi trombitája
Az ítélet harsonája.
Feltöri rá nagy sírboltját
Egész halott Magyarország.
Mándok; gyűjtötte: Balogh P. János; adatközlő: Sajtos István
Rákóczi Ferenc én is a tied vagyok…
Viselem a nemzetiszín szalagot.
Az van írva csákóm oldalára,
Én vagyok Rákóczi egyik katonája.
Nyírtelek; gyűjtötte: Német Margit; adatközlő: Németh Jánosné
Halljátok-e micsoda hang?
Tárogató hangja!
Zöld erdőben, sík mezőben
Ugyan ki ríkatja?
Nagy Rákóczi lelke zendül
A fúvó szellőben.
Nagy Rákóczi lelke zúg-búg
A futó felhőben.
Zúgó-búgó tárogatót
Tán azért ríkatja,
Adjon egy szót már neki is
A honi föld hantja!
Elment a gond a hóval,
felhőn is fény nevet.
A somvirágos oldal
arannyal integet.
Ha utas jön hajóval,
a hegyre feltekint:
– Ni, somvirágos oldal…
És issza azt a színt.
Itt ős szó járta s ó dal,
a Zách-lány is dalolt,
a somvirágos oldal
sütkérezője volt.
Múlik a tél,
Lelkecském,
Tavaszodik szépen.
Ragyog a nap,
Lelkecském,
Odafenn az égen.
Virág nyílik,
Lelkecském,
Százával egy sorban,
Madár dalol,
Lelkecském,
Minden kis bokorban.
Szeret minden,
Lelkecském,
Te se szegülj ellen -
Szeret minden,
Lelkecském,
Szeress te is engem!
Azt mondják, hogy az erdőben
szólnak már a pintyek.
Ilyen kedves híradásra
én is kitekintek.
Felmegyek a Hosszú-hegyre,
bejárom az erdőt,
mondok én is a pintyekkel
egy bánatfelejtőt.
Ősszel hullott tölgyfalevél,
hej be meglapultál,
pedig mikor leszakadtál,
világra indultál.
Itt maradtál velem együtt…
Jó hogy rajtad állok,
nem te borulsz a síromra,
nosza vígan járok!
Eltűnt a hó. A lejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes-keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris feljöttek a csillagok.
Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szák határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
s fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.
Mint óriási menyasszonynak
A földre hulló fátyla,
Olyan szép volt a hóesés
A fekete világra.
Most olvad úton, útfélen,
Mezőn és a cserépen,
Kinyílott az égi virág,
Az arany Nap az égen…
Sok tapsot kap most a tavasz,
Embermilliók várják,
Ők jobb világban hisznek még,
A karjukat kitárják.
Én bevallom: jobb szeretnék
Elolvadni a hóval,
És tenger felé hattyúdalt
Dalolni a folyóval…
Esett a hó, 1939
Érzed? jön a tavasz
a fák alá
már tarka-fátylú verőfényt havaz.
A messzeségből hírnök érkezett:
madár lebeg a rónaság felett
s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér
csábítanak most halk melódiák,
ezer kis visszatérő róna dal.
S ugye neked is tarka a világ,
s az álmaid megannyi könnyű lepkék:
már nemsokára zöldül a levél,
és visszaszáll a tavasz és a fecskék,
és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már…
ugye testvér megálmodod mi lenne?…
S egy kis meleg
belopódzik halkan a szívedbe…
/Bevezető aroma/
– neoangard –
»Inkább mint ez a mindig…«
(André Breto)
Kicsinyke skálán ismer magára a vitamin.
A barka pedig menjen abba a jó, fácán-
rikkanatokkal megkaristolt tavaszba,
kiboholyló téboly-terebély (hol kényszer
a zubbony, ott fércművelt a szabó, s az ávónak
péterrúdja van – ne ily etalont adj Istenem, ki
rügyragyaverten, üggyel-bajjal kamaszodsz át rajtunk!).
Óceánból a csepp – tenger az gyermek!, folyósított
szándék sártekenőben, eretnekre-loccs szenteltvíz,
hitben busás – be a dzsungelt a nagymosásba!;
/A Gyermekkor könyvéből/
Fonjátok csak, fonjátok bűvös ujjak
a gyermekévek tündér köntösét -
legyen nekik királyi szép fejék
hajuk, mely szőke, vagy tán éjsetét
s a percek: dallamok, mik rájuk csengve hullnak.
Változzanak virágszőnyeggé gyenge
lábuk alatt minden kemény utak,
hisz ők azok, kiknek még reggelente
anyjuk fonja be ifjú hajukat.
A vágyaik még szerteszét libegve
virágról más virágra szállanak,
oly könnyedén, mint könnyűszárnyú lepke:
„És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik…”
Vas István
Példának egy kagylót vegyünk.
A tömör, meszes héjba zártan
Milyen lágy test! Máris kitűnt,
Hogy éppen az ilyen hibátlan
Feszülésű, nagyívű vázzal
Forr össze a sebezhető.
Rejtőzik tüskés csigolyákban
Az érzékeny gerincvelő.
S még így is milyen sérülékeny!
Mikor egy érintés heveny,
Robbanó önkívületében
Kirajzolódnak élesen
Az idegdúcok – ó, milyen
Fénnyel! Hogy enyhülést hiába
Keres a testi szerelem
Fekélynél égőbb parazsára.
1.
A végtelen küszöbén, ha ülsz,
mit se számít,
hogy megszámlálják-e
a molekuláid
Vegyelemzik-e lelkeden
a pírt,
megpirosítja-e
a lakmusz papírt
Mit bánják testvéreim,
a felhők,
hogy angyal vagy zsiráf-formában
lesznek eljövendők
6.
Hogy miért téged választottalak?
Talán nem kellene felelnem.
Megtetszettél. Tudtam, hogy így lesz,
van benned jellem, szabad szellem.
Prófétának túl büszke, bölcsnek hirtelen,
de költő, kétségtelen, ki ébren álmodik.
Mindig kerestél, sokszor megtaláltál,
s most gondolatban velem időzöl itt,
hol minden gondolat találkozik.
A CSÁSZÁR ÉS A VERS
Csu Fu a birodalom szélin
s a császár a költőket összeíratta
s mert hosszú az út, akár a nagy-fal,
Csu Fut az írnok kihagyta.
S adót vetettek rá akár
lovakra vagy a parasztokra!
– Ó fényes, óriás Birodalom
Csu Funak hát sehol se lesz így szobra? –
– Sehol! – s fizetve tovább az adót,
papírra írt néhány rövidke szót:
– A császár és a vers is egyre megy.
Kopik minden, akár a hegy! –
Magyar népballada
A kisasszony tehenet fej,
Kötőjibe csöppent a tej.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Üti, veri a tehenet,
Minek rúgta fel a tejet.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Kenyeret is úgy tud sütni,
Kétszer, háromszor fűt néki.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Magyar népballada
Lehajtám fejemet
Csipke bokor alá,
S kebelembe bújék
Egy nagy áspis kígyó.
Szívem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakítja.
«Vedd ki, apám, vedd ki,
Kebelembe bújót,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kígyót!
Magyar népballada
«Vagy ülj ide mellém,
Vagy menj el előlem,
Karcsú derekadat
Ne ringasd előttem.
Vagy meghalok érted,
Vagy elmegyek tőled,
Vagy piros véremmel
Megfestem a földet.»
«Ne menj el, ne menj el,
Ne hagyj itt engemet,
Ne vidd el magaddal
Minden jó kedvemet.
– Thuróczi János krónikája és egykorú okmányok nyomán –
A régi jó királyok súlyos, nehéz aranypénzt verettek, azzal gazdagították az országot. Volt is becsülete annak a pénznek nemcsak az országban, hanem még idegen földön is.
De a költekező, pompakedvelő királyok könnyű pénzt verettek, s ami az aranyból megmaradt, azt eltékozolták. Könnyű pénzt veretett Zsigmond király is, amikor jelentették neki, hogy üres a kincstára. Hiszen verethetett, mert abból ő nem gazdagodott meg, az ország népe pedig végső ínségre jutott. Hogyne jutott volna, amikor az álnok főurak és a hamis főpapok még a könnyű pénzből is hasznot húztak – a nép kárára.
Azt találták ki az urak, hogy abban a három esztendőben, amikor a könnyű pénz volt forgalomban, nem szedték be a parasztoktól a járandóságot, de amikor Zsigmond király jó pénzt veretett, egyszerre követelték a háromévi tartozást súlyos aranypénzben!
– Heltai Gáspár krónikája nyomán –
Sok földet, sok várost, sok falut foglalt el Mátyás király Csehországban, de még Morvaországban is. Eleget szomorkodott ezen László, a csehek királya, de úgy félt Mátyástól, hogy a kezét sem merte felemelni őellene. Csak az apjának, Kázmér lengyel királynak panaszkodott rossz sorsáról
Hiszen nemhiába panaszkodott. Kázmér király egymás után írta, írogatta a leveleket Mátyás királynak, és minden levélben azt kérte, adná vissza a fiának, László királynak az elfoglalt földet. Még azt is megígérte, hogy a magyar király minden költségét megtéríti.
Mátyás király erre azt üzente vissza:
- Az én hadjáratom költsége négyszázezer arany. Ha ezt a summát a lengyel király megfizeti, tüstént kivonulok, de ha nem, egy lépést sem teszek.
– A Sempei Névtelen költeménye nyomán –
Lovagi tornára, vitézi próbára hívta az urakat III. Béla király, meghívta Bankót is, aki már sok csatában megmutatta karjának erejét.
- Hej – sóhajtozott Bankó –, ha megvolna a régi erőm! De csúffá tesznek a fiatalok a király udvarában!
Addig sóhajtozott, addig búslakodott, amíg elébe állott kilenc szép lánya közül a legkisebb, az volt a legszebbik:
- Én szerelmes atyám, neked fiúmagzatot nem adott az Isten, én leszek hát a fiad! A hajamat vágasd le, a ruhámat huszármódra csináltasd, adj velem jó lovat és fegyverhordozó szolgákat, a többit bízd rám. Felmegyek a királyi udvarba, és amint fiadnak illik, úgy teszek.
Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.
Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószobacsöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.
Annyit elöljáróban, hogy az érdekelt , mi is lett a későbbiekben szeretett mesehőseinkkel. Mint a talajvíz, úgy tör fel az információ. Kutat ásom, eredményeit itt teszem közzé.
Dr. Bubó a nyilvánosság előtt nehéz napokat élt át, doktori disszertációjával plágium ügybe keveredett. Ursula super size modell lett, imádott doktorát sosem felejtette, mindvégig óvta, védte ahol tudta. Jól tudtátok, hogy Teknőc Ernő valami logisztikai cégnél dolgozik. Nem is akárhol, hanem a Magyar Posta Innovációs osztályát vezeti már évtizedek óta.
A Gácsi-utcán végig már hazafelé terelték a maradék marhát az emberek. Szembe kapta őket a vékony, srófos kriványi szél, belefúrt a marhájukba és a bőrük alá. Szemezett por vegyült a sebes szélbe, a marha is bőgött tőle s a szentháromság szobrán a mérleget tartó Justitia kezében ingatagul himbálózott mérleg.
Ide a Bástya-utcába, a lépcsők alá bekanyarodni nem volt érkezése a sietős hegyiszélnek. Erre a védett helyre beszaladt az ember, kicsípett arcát már a keskeny utcában megmelegítette, aztán jobbra lépett a vaspárkányú melléklépcsők felé, be a boltívek alá. Itthon érezte magát.
Az árkádok alatt vendégfogadó. Panaszos Jóska átfázott testtel be a vendégfogadóba.
A kocsmáros kerékbetört nyelven beszélgetett egy bőrkabátos emberrel, aki a csapos polchoz támaszkodott.
-Hohó, fiam, már nem kínlódunk sokáig, tavasz lesz; nézd: a cigányok eldobták a bocskort! – E szavakkal leült az asszony egy útmenti akácfa alá, melynek érdes kérgét simára dörzsölték a hozzátámaszkodó hátak. Olyan elhasznált volt a fatörzs, mint a koldusok sokat nyomorgatott mankója.
-Hol vannak a cigányok és hol a bocskor? – kérdezte a gyerek.
Az asszony már átadta magát a pihenésnek, lusta volt szóvá gyúrni az arcára virágzott mosolyt. Némán mutatott a közeli csipkebokorra. Rongyokat forgatott alatta a szél. Valami szennyest, ami lábformára kérgesedett a piszoktól és abrincsos, hosszú piros tépést. Evvel lehetett bocskorrá kötözve a másik rongydarab. A gyermek felemelte a piros cafatot és ujjára tekerve játszani kezdett vele.
Kéteszű, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj ember-arisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímesbeszédűek, faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek, édesanyakezét csókolók, harangszóra kalapot levevők utóra, állandóan a kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.
Folyton incselkedtünk véle.
-No öreg, új főispánt kaptunk – kezdi valamelyik.
-Ki az? – böffentett egy adag füstöt.
-Irtó szigorú nagy úr az. Gróf.
-Majd megnézem, – nyugtatott meg.
És megnézte. Gyalogolt érte húsz kilométert.
Szent Balázs, segítsd meg,
segítsd a falut.
Állítsd meg az úton,
mert vesztébe fut.
Nyakló nélkül issza
hegyei borát:
segítsd, hogy ne irtsa
így a gégerák.
Segítsd, ne nyiszálja
torkát a dohány,
álljon meg a dombok
enyhe hajlatán.
Ruhája, mint a láncvirágon a pehely.
Talán el is repül, ha a szél rálehel.
Így járja útjait a szép és büszke nő.
Mint a középkori bakó, kegyetlen ő.
Nem perzsel úgy fehér izzású vasfogó,
ahogy két karja, a fehéren villogó.
Közelről perzsel a tüzes vas, ez pedig:
akár eltávozik, akár közeledik.
Akit kezébe kap, gyötörni szereti.
Gyötrődik is szegény, de hát mi jobb neki?
Lehet-e boldog út a földi emberé,
mely egyfelé vezet, a férges sír felé?
1
Régi szerelmeim, ha ma találkoznék veletek,
a régi énetekkel, mibe szeretnék bele?
Egyből kiszúrnám ezer hibátokat,
a pipiskedést, az álműveltséget, a kurválkodást.
Hogy jöhetne működésbe testem földrengése,
mely pompeji combotokra terített, mint lávát?
Melyikőtökért vernék szét újból egy telefonfülkét,
ha otthon van (nem volt), miért nem veszi föl?
Messze bércek alján
Haldoklik egy vitéz.
Elboruló szemmel
Távol ködébe néz,
Mintha onnan várna írt nehéz sebére,
Melyen át szivárog omló meleg vére.
Sóhajtozva gondol
Elmaradt házára,
Elmaradt házában
Élte bús párjára,
Aki visszavárja, egyre hazasírja,
Bánatos levelét naponta megírja.
Első szerelmem édes álmi,
Beh messze, messze szálltok!
Boldog napoknak cimborái,
Ti is beh szétszóródtatok.
Sok régi pajtás most családja
Mosolygó kis körében ül;
Menyecske lett sok víg leányka:
Csak én maradtam egyedül!
Te is megnősülsz, azt beszélik
(Örömhír és mégis komoly).
Csapongó lelked szenvedélyit
Békóba verte lánymosoly.
Te is már nyugalomra vágyol;
Fellángoló véred lehűl,
S eszedbe jut a bibliából,
Hogy nem jó lenni egyedül.
