Zsabka Kálmán: Dal, szerelem, szabadság, Kis kocsmában, Sorsom

Zsabka Kálmán:

Dal, szerelem, szabadság


Az erdőben madár dalol,
Nóta cseng az eresz alól,
A mezőn is szól az ének,
Szívek is csak úgy beszélnek.
Ha cigány van valahol,
Felhangzik a nótaszó
S e hazában dal nélkül
Borozgatni sem való.
Én pedig, ha víg a kedvem,
Mit tehetnék egyebet,
Dalolok – de akkor is, ha
Bú emészti lelkemet.
Itt is, ott is nóta szól,
Mindenütt búg, cseng a dal
S így lesz addig, míg a bú
És a jókedv ki nem hal.

Mint szivárvány, tüzes nyári reggelen,
Éppen olyan az emberi szerelem.
Ahány szempár és ahányszor rátekint,
Csábos arcán láthat százszor annyi színt.
Aki talán reménykedik, annak zöld,
Sokat úgy vár, hogy habfehér selymet ölt,
Kinek pedig a babája mást szeret,
Annak bizony sárga arccal integet;
De legtöbbször úgy találkozunk vele,
Hogy az arca és ruhája fekete.
Boldogságot, gyönyört ad a szerelem,
De a vége mindég kín és gyötrelem
S árvaságban elhervadni mégsem fog,
Míg a vén föld görbe hátán szív dobog.

De meghal minden nóta, dal,
A földön bármily kedv lehet,
És elhervad a szerelem,
Bár érte milljó szív eped –
Ha fent az égen nem ragyog,
Szemetvakítón, tüzesen,
Isten legdrágább csillaga,
– Melyért úgy sírunk idelenn –
Ha nem pompázik földanyánk
Kalapja szélén egy virág,
Amelyre hősi vér csorog:
Az édes, drága szabadság!

Tüzes dal, forró szerelem,
Csak ott él és csak ott terem,
Hol a föld nem hord láncokat,
Ahol szent szabadság fakad.
Szabadság meg csak ott virul,
Hol a dal repesve kigyúl,
És ahol dalolva terem
Epedő, boldog szerelem!
Szabadság, dal és szerelem!
Ők a kincs, ők a mindenem!
Ha lehull e három virág –
Elpusztulsz nyomorult világ!


Zsabka Kálmán:

Kis kocsmában


Eldugott kis kocsmában üldögélek csendbe.
Füstös cigány hegedűje muzsikál fülembe.
Olyan halkan panaszolja el keserves búját,
Mintha az én nagy bánatom ölelné a húrját,
    Csókolná a húrját.

Száll a nóta, száll az ének, lelkem is velük száll,
Amerre ők csavarognak, a lelkem is ott jár.
Ott barangol valamerre, ahol nincsen ének,
Avarlepte hegyek alján, ahol nem beszélnek,
    Ahol gyászban élnek.

Düledező kis kocsmába száll zokogó lelkem…
Ott virult a legszebb leány, kit nagyon szerettem.
De másé volt s én ölelni csak a cigányt tudtam,
Réges-régen, amikor még bohó gyerek voltam,
    Diákgyerek voltam.

Az eldugott kis kocsmában a cigány csak húzza.
Könnybeborít a hegedű elkoptatott húrja…
Siratgatom azt a régit leborulva, árván,
Hogy az avar takargatja ott a hegyek alján,
    A rab Garam partján.


Zsabka Kálmán:

Sorsom


Bármerre vitt is vándorléptem,
Én még virágot sosem téptem,
Aranymezőkről emberkézzel…
Az én dalom, mind ködbe vész el.

Bármily utat is rótt a lábam,
Az út porában nem találtam,
Csak orvul csípő véres csalánt…
Dalom vak éjben holt földbe szánt.

Mondják, hogy az, ki hajnalban kel
És nem henyél – az aranyat lel.
Én korán keltem s mit találtam?…
Koldus vagyok és sírban háltam,

Hogy szürke, bolygó vándor lettem
S bár ősi tűztől forr a lelkem,
Mégis úgy botlok, mint egy árva,
Élők sorából is kizárva.

Avarban járó kósza lélek,
Kísértet lettem, kitől félnek,
Mivel apáim rongya rajtam…
Nem fog már többé dalba ajkam.

Bármerre visz is vándorléptem,
Nem járok én már nyíló réten.
Úgy talál egyszer rám a H a j n a l,
Az út porában néma jajjal,

Lehunyt szemekkel, szép nyugodtan,
Megszakadt szívvel, csendben, holtan.
Szemfedőül majd rongyos ruhám
S elárvult lantom borul reám.

Ha majd eltűntem múltba, ködbe
S egy szolgaföldnek sara föd be,
Ha nem téphetik rongyos ruhám,
És nem dalol majd többé a szám –

Akkor keresni sírva fognak,
Kopár síromra leborulnak,
Könnyel áztatják majd a földet,
Mely fogva tart és soha többet

Nem enged vissza, bárhogy túrják,
Hitvány, elfajzott, gyáva szolgák!…
Akkor… majd akkor gondolnak rám,
Ha már nem l á z í t többé a szám.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf