Erdélyi János: Népköltészetről
Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonal kezünkből, még van egy szövétnek, mely azontúl is világot vet az életre, s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetek komoly múzsája; nem az adatok bizonyítnak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor már lejárta idejét. Így minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok, énekek és dalokban száll firól fira, időrül időre, mint szent örökség.
Micsoda változásokon megy keresztül egyes nép, míg a Jóisten tudja hol egyszerre vagy lassanként, mint egy érdekű tömeg áll elő s kezdi elfoglalni helyét a világ történeteiben, erre nehéz a felelet; mert öngyermekségéről senki nem tud, más népek pedig csak azon időben gondolnak vele, mikor jelentőségre kezd vergődni vagy vergődött is már. E szerint a népek születésérül szóló keresztlevelet a história ki nem adhatja. Ritka nép is hal meg azon a földön, melyen született. De mi hívja őt mintegy szerencsét keresni a világon?