Harang csendül, pohár pendül…
Minek örülsz, jó magyarom?
Tán a jövő bő termését
látod már a hótakarón?
Harang csendül, pohár pendül,
malac visít, száll a kacaj,
(vér tüzel a hótakarón,
Erdély földjén füstöl a jaj!…)
Harang csendül, pohár pendül,
öröm táncol a szívünkbe…
(ki tudná azt megmondani,
toborzunk-e, temetünk-e?…)
Hó-zivatar feszül a fellegekben,
szele száguldoz már fejem felett.
Rég volt, mikor tavaszi fergetegben
én űztem a menekülő telet.
Nyugalmat ád a téli kert,
eléd pilinkézve szűz havát
s elmélázhatsz a gyors időn,
hogy minden szépség elenyész –
a téli kert nyugalmat ád.
Nyugalmat ád a tavasz is,
eléd terítve zöld gyepét
s elmélázhatsz: minden megújul,
színes ruhába öltözik –
nyugalmat ád a tavasz is.
Kék lánggal zeng a kert. A hermelinpalástos,
köd-szőke bokrok földig hajlanak.
Morogva jár a szél… köhécsel… és a város
bő fényről álmodik a foltos ég alatt.
Fehér virág az út – halvány, királyi szőnyeg –
de villog, mint a tőr! S a lázongó, kopott,
tavaszról-kérdező, didergő háztetőknek
Istent felelgetik csak érc-torkú templomok.
A fák közt álmait terelgeti az éjjel.
Mögöttük súlyos árny: egy munkás ballag át,
s bajszára tűzi fel – forró leheletével -
jégcsappá csendesült, didergő bánatát.
1932
Karácsonyi hótakaró
takarj rózsát, szőlőtövet,
född a halott tavak tükrét,
olts ki minden rossz örömet.
Köddel lepd be a nagy Szamost,
a csillogó Tátra ormát.
Fehér gyásszal koszorúzza
magát e szomorú ország.
Karácsonyi hótakaró,
takard be a sarat, szennyet
s az eget-földet okoló,
de egyedül bűnös embert.
Képzelt illatok közt járok, itt a hegy, amott az árok,
de a föld még alszik mélyen, tetszhalott, mint a regében
álmaimban tavaszt játszom, kék ruhája puha bársony
a vetett fű s a bomló fák pirulnak a belső lángtól,
de ez csak a ledőlt várrom, a tegnapi fodros álom,
mert most tél van, tél ünnepe, táncolnak kik elfeledtek
téged tavasz ki szellőddel megszikráztattad a tengert,
ó ha látnád hímporoddal kifutnál a temetőbe
s lennél talán a hű holtak igaz újratemetője,
nézem ezt a bolygó táncot s lefognak a látomások
Ezüstbe vont mindent a dér,
Ezüst lomb a targallyakon,
Ezüst kóró a parlagon,
Minden fehér.
Kocsim robog, fúvó lovak
Sötét sörénye leng elől,
A csípős szél éjszak felől
Épp szembe kap.
Magam bundámba burkolom
És álmaimba süllyedek,
Lelkemben mint ködkép lebeg
Letűnt korom.
Körül az ég s föld peremén
Köd, terjengő homály borong,
Nyugat felé a tűzkorong
Éppen lemén.
Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.
A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.
Jó az Istennel
jóba lenni.
Kvaterkázni.
Jönni, menni.
Jó az Istennel.
Jóba lenni,
menni, lenni.
Lenni...,
lenni csak azzal szabad,
kinek hajába
Hold szakad,
kinek szívébe
Nap tapad,
kinek gallérja
pirkadat.
A régi póz már nem felel meg.
Vegyünk egy újat. Ezt lehet.
Oly mindegy, milyen öltözetnek
igazítod a testedet.
Mindegy a ruha, de a test is,
a szellem meg – a mindenit!
nem sejti, merre hajtja Thespis,
míg orcájára színt derít.
Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten ígéretét.
3
Amit ti láttok, apró fénysugár,
a nagy fényességnek töredéke,
ember számára össze sosem áll
a mindenség gyönyörű képe,
talán jobb így. Ha majd hozzám tértek,
megmutatom nektek a szép mindenséget.
Képzeld csak el, fiam, hogy világodat
csupán egy érzékeddel észleled!
Csak ízlelnéd, vagy hallgatnád,
tapintanád! Vagy lenne csak szemed!
Milliónyi érzékszerved lenne,
felfogni úgysem tudnád,
mert ezer dimenzióban rejlik
a végső, nagy igazság.
Tu es petrus
te kőszikla vagy
és én ezen a kősziklán állva
hirdetem, sírom, kongatom, káromkodom
a te halandóságodat-halhatatlanságodat, és
a tompaság, múlt-besározás, gondolkodás-pestisesség,
történelem-gyilkosság hatalmai nem vesznek erőt rajtad
Még nem tudom, milyen szavak sorakoznak föl
e versben, ha egyáltalán annak nevezhető.
Hangyaszorgalmú névelők, névutók, az előírt
formák ragszolgái, kurtán-furcsán beállnak
a menetbe, előljárnak, kullognak hátul,
Isten haragja üldözi őket, még nem tudom,
milyen képeket vet föl a dal folyama
a szívtompulat sötét árkaiban, mikor az ember
sírni szeretne, de nem tud, mikor félre hall
és ezzel mindent elront. Azok után amik
a gyorsírási jegyzetekből kiderültek,
magam keresem föl a kiveszőfélben levő
orchideákat s ha már jártányi erőm se lesz,
a szemöldökfára írom utolsó szavamat.
Magyar népballada
Héj, páva, héj páva, császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
A vásárba mentem, piros csizmát vettem,
Avval hazamentem s az asztalra tettem.
– Kincsem, feleségem, mondj uradnak engem!
– Én bizony sohasem, teljes életembe!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Őket sem uraltam, téged sem urallak!
Héj, páva, héj páva, császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
Magyar népballada
Este, guzsalyosba, én egyszer elmentem,
Molnárlegénykével játszadozni kezdtem.
Fényes hajnalcsillag bár föl ne virradna,
Hogy a szerelemnek vége ne szakadna.
Haza kelle menni majd a guzsalyosból, –
Anyám is azonban fölkele az ágyból.
Gyönge nyírág-vesszőt frissen elővette,
Karcsú derekamon hajtogatni kezdte.
Ha a molnárlegény tiszta gyémánt vóna,
Mégse mennék többet hozzá guzsalyosba.
Udvarhely megye; közölte Kriza János
Magyar népballada
Kéreti a nénémet
Cifra szabólegény,
Éngemet is kéret egy
Szegény kondáslegény.
Öröme a nénémnek
Cifra szabólegény,
Hej, de nékem siralom
Szegény kondáslegény.
Kísérik a nénémet
Hangos muzsikával
Éngemet is kísérnek
Egércincogással.
Öröme a nénémnek
Cifra szabólegény,
Hej, de nékem siralom
Szegény kondáslegény.
– Mednyánszky László elbeszélése nyomán –
Erdély déli részén, magas hegy csúcsán állott egykor a kőhalmi vár, alatta épült Kőhalom község, melynek rendje és tisztasága arról tanúskodott, hogy szászok lakták. A vár már régen romba dőlt, de az egyik bástyán sokáig mutogattak egy pár lábbilincset. Hallgassátok meg a történetét!
Hunyadi János idejében a török gyakran betört Erdélybe, kirabolta a falvakat, megsarcolta a városokat. Ezért minden községben és városban keménykezű, bátor vezetőt választottak, akit nem fogott el a félsz, amikor a törököt meglátta. Ilyen volt a híres vörös királybíró is, aki a kőhalmi szászokat kormányozta.
A kőhalmi bírót Helvignek hívták, de mindenki vörös királybírónak nevezte, göndör vörös haja és égő tekintete miatt. De olyan is volt a királybíró, mint a tűzláng: szemének pillantásával megperzselte a bűnösöket, és szinte megemésztette a gonosztevőket. Kemény és igazságos bíró volt, ezért sokan igazságos vörös királybírónak nevezték.
Volt a vörös királybírónak egy hűséges szolgája, akit Menengesnek hívtak. Ez jól ismerte a természet titkait, és gyakran csúffá tette Kőhalom hiszékeny polgárait. Varázsolt és bűbájoskodott mindaddig, míg egyszer a polgárok összeröffentek, és feljelentették Menengest, mint varázslót és boszorkányt.
Nagy volt a veszedelem, mert ekkor a boszorkányokat máglyahalál fenyegette.
– A Képes Krónika és a Gellért-legenda nyomán –
Uralkodásának negyvenhatok esztendejében, súlyos betegeskedés után Szent István király erről a világról elköltözött, és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a székesfehérvári bazilikában, amelyet ő épített Szűz Mária tiszteletére.
Mindjárt gyászra fordult a lantpengetés az egész országban, és az ország népe, a nemesek éppen úgy, mint a nem nemesek, a gazdagok és a szegények együtt siratták a szent király halálát, nagy könnyhullatással, sűrű jajgatással. Az ifjak és a szüzek gyászruhát öltöttek, három esztendeig nem táncoltak, és a zeneszerszámok édes-nyájas hangja is mind elhallgatott. A szent királyt az egész nép a hű szívek siralmával siratta, és az ország vigasztalhatatlan gyászba borult.
Gizella királyné pedig lehatározta, hogy rokonát, a velencei Pétert teszi királlyá, és Magyarországot teljesen aláveti a németeknek.
Alighogy Pétert királlyá tették, német dühösséggel kezdett kegyetlenkedni: Magyarország nemeseit megvetette, a föld javait gőgös szemmel, telhetetlen gyomorral falta fel, a vadállati módon ordító nemetek és fecske módra fecsegő olaszok társaságában. Az ország erősségeit, várait a német és olasz katonaság őrizetére bízta.
Amikor a főurak látták a nemzet sérelmeit, tanácsot tartottak, és megkérték a királyt, hogy kárhozatos tevékenységét hagyja abba.
– A Képes Krónika nyomán –
Valóságos kiskirály volt Csák Máté a Felvidéken, hatalmas birtokát egész hadsereg védelmezte. De még egy erős vár is őrizte a birtokot, s ha erős ellenség támadott, Csák Máté bevonult Trencsén várába, és ott védekezett.
Amikor I. Károly király elhatározta, hogy a főurak hatalmát megtöri, sereget indított Csák Máté ellen is. Nemsokára Trencsén vára alatt állott, és ostromolni kezdte az erősséget.
De Csák Máté sem hagyta magát: amikor meghallotta, hogy a király ostrom alá vette a várat, egész seregét ellene indította, sőt még fogadott is ezerhétszáz lándzsást, úgy vonult a vár alá.
Ekkor a király belátta, hogy ekkora sereggel nem szállhat szembe, ezért elvonult a vár alól, és a Szepességben katonákat toborzott.
Csák Máté pedig ezalatt Kassa városa ellen vonult. Már javában ostromolta a várost, amikor a hírszerzők jelentették, hogy a király nagy sereggel közeledik.
A király serege a Hernád folyó völgyében vonult fel, Csák népe pedig a magaslatokat foglalta el.
Aztán gyönyörű nagy sétát teszünk a hegyek közé, és ródlizunk. És annyi szép mesét senki se tud az egész világon, mint keresztmama. Hazafelé betérünk a cukrászdába:
- Az én nagyanyuskám pedig minden babámnak új ruhát varr, szebbnél szebbet. És olyan jó játékokat talál ki. S ha elkezd mesélni, elfelejtem, hogy a földön vagyok. Csak hallanátok egyszer.
Napok óta tartott már a licitálás. Közeledett karácsony szent estéje, s Piriék is, Juciék is vendéget vártak. Mióta megérkezett a nevezetes levél, amelyikben Piri keresztmamája érkezését tudatta, s Jucinak is megmondták otthon az örömhírt, hogy a nagymama náluk tölti a karácsonyt, a két kislány másról se tudott beszélni. Tervezgettek, versengtek, készülődtek.
Juliskát, aki mindig harmadik volt az együttesben, alig hagyták szóhoz jutni. Különben is ő volt köztük a legcsendesebb, de mostanában, mióta Piri és Juci olyan hangos örömmel tervezgettek, még csendesebb lett. Miről is beszélnek! Ők nem várnak vendéget. Pedig milyen jó Pirinek és Jucinak! Milyen jó lehet vendéget várni!
Juliska nem volt irigy természetű, együtt tudott örülni kis barátnőivel. De azért úgy szerette volna, ha nekik is levelet hoz a posta, amelyikben egy kedves vendég jelenti be jövetelét. Hogy ki, azt Juliska maga sem tudta. Pedig hányszor kiszínezte gondolatban az érkezését, az együtt töltött kedves napokat.
Fiatal volt és szenvedélyes, csinosnak is lehetett mondani. De anyja, ha reá nézett, mindig könnybe lábadt szemekkel suttogá barátnéinak: – Szegény Krisztinám soha sem fog férjez menni. Titokban ugyan örült Bériné, hogy leánya soha sem fog azon tapasztalatokhoz, felfedezésekhez jutni, melyek az ő leányos, aranykedvét, asszonyi-gond szürke pókhálójával oly korán, s oly sűrűn befonták, – de azért az illem kedvéért, csak mindig úgy mondta: – Szegény Krisztinám!
Krisztinát csakugyan sajnálni lehetett, mivel hogy halálra volt szánva.
Nem úgy, mint mi, mindnyájan, – majd – egyszer – valamikor, – de korai, elkerülhetetlen halálra. Tüdővészes család mellbeteg gyermeke lévén.
Meg is csillant már szemében a tüdővész nyugtalan fénye, s ha ifjú testét olykor okadatolatlan fáradtság lepte meg, mindenki tudta, – ő maga is, – hogy ez a rémes betegség előjele.
A leánynak azonban bátor, tiszta lelke volt, nem zárta be szemét a változhatlan előtt, de nem is hagyta életét megrontani egy várható, de időpontra nézve bizonytalan eshetőség által.
S ő élt, intenzíven, boldogan, beszíva az életet minden leheletével, minden szívverésével.
A bálterem, a jégpálya, a tenisz-grund ugyan zárva voltak előtte, de ő lelke egész szenvedélyével a mélyebb élvezetekhez fordult.
Csihatag Imre kormányos Baján rakodott tökmaggal és napraforgómaggal s ugyanitt szeretett bele Kalamár Erzsibe – ahogy mondani szokás – egy pillanat alatt. Ez a pillanat a fentebb megnevezett fiatalok esetében másfél óráig tartott, mert ennyi időbe tellett, amíg Erzsiék kocsija a mázsához ért, amelyet Imre kezelt, ámbár inkább Erzsit nézte, mint a mázsát, s ebben tökéletesen igaza is volt. A mázsa ugyanis piszkos gép, míg Erzsi virágzó virág volt a mázsa tetején, ámbár egyelőre ismeretlen virág. Imre módfelett unta a mázsálást és csak azt várta még, amíg Erzsiék kocsija került sorra, s amíg az öreg Kalamár bediktálta az adatokat.
- Vedd át Jancsi – mondta a matróznak, – egy kis bort szeretnék vinni az apámnak. Hol lehet valami rendes bort kapni, Kalamár bácsi?
- A Galambban, csakis a Galambban. Mink is itt tarisznyázunk.
Imre az átvételnél szakadt, olajos ingben volt, tehát teljesen érthető Erzsi mértéktelen szívdobogása, amikor asztaluknál egy tényleges tengerészkapitány szalutált:
- Kapok egy kis helyet?
Hát így kezdődött.
Aztán jöttek mind e két nembeli álmok, amelyekben részint Imrét elnyelte a Duna hetvenhét aranygombjával és harminc méter paszományával együtt, részint Erzsit elrabolták, vagy pedig felhők között röpködött angyali társaságban, de menyasszonyi fátyollal.
Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, együgyű pásztorembereknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát valami brassói zsidónak, – ha haragszik Szentfelsége, ha nem, – semmiletteképpen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az Írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne no. 
Egyik esztendőben hárman- négyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az időszámítást, amin nem is igen lehet csudálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban. – Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hóban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzódni előle a Csalavágó patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük.
Hej, te Zsuzsi! Míg fonóba nem jártál,
mindön röggel édös tével kénáltál!
Az a fonó elvötte a kicsid eszödöt,
aluttével se kénálsz má ingömöt!
Nem baj, Zsuzsi! Eriggy csak a fonóba!
Guzsajasba én is járok azóta!
Jut reám ott öt leány is, hat is, meg egy fél!…
Köszönöm, hogy három hétig szerettél!
/Udvarhelyszéki nyelvjárásban. Megzenésítve/
Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
a hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, ami holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, amikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
– Én is teázom, kedvesem … –
mondom lágyan és kedvesen.
A hunyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylő, mennyei glóriámat.
Lobogva kél a Szellemáradás
ez „Eszme” szórta szent „Szökő-kutak”
az Élet-Űrnek kettős „Polusán”
Hideg tökéllyel mint a sarki fény.
és… átperegve… Alkotónk kezén…………
az Ébredés, a Lenni hajnalán
a két Szökő-kút összeszáll
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.
Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom!
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Túl nem hisz másban, csak a szerelemben!
Szorítsatok, hogy többé föl se keljek,
Ti hókarok (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehelet!
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!
Piros húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szívem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
A Matóczky udvarában,
Nagy természet van a lányban,
De mi haszna, ha nem szeret,
Ha mást szeret, nem engemet.
Imádkoztam Istenemnek,
Adna nyugtot már szívemnek;
Azt felelte: nem tehetem,
Hatalmasabb a szerelem!
Gyűlöllek: ez az első szó Babits Mihály Összes versei-nek kötetében, az utolsó pedig: halál. Egyik sem olyan embernek a szava, aki jól érezte magát a földön.
A kettő közt négy évtized szőtte csodálatos versekké, ezer és ezer rezdülését. Tizenötezer nappal és éjszaka és sötétség, szakadatlan vibrálása, tizenötezer huszonnégy óra ébren és alva egyformán teremtő és romboló idegizgalma, a feszültségnek oly fokán, amelyen egy-egy szubjektív örökkévalóság minden másodperc. S a gyáros fej szakadatlan munkája ráadásul, és kikerülhetetlenül folyton összefésülte-gubancolta ezeket a belső kis örökkévalóságokat az emberen kívüli örökkévalóság dolgaival: ez a nagy idegélet, ez a páratlan intellektus nem ismert nyugalmat, és alig ismert örömöt.
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Mi minden váltál már nekem, édes hazám!
Egész világ, melyben kedvtelve utazám…
Meghitt otthon, ahol nyújtóztam szabadon…
Keménypados börtön és bujdosó-vadon…
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő…
Homlokomon bélyeg… a nyakamon járom…
De mostan kősziklám vagy és erős váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
A ház
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsaluja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott,
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe menekülje, vár még.
Életvonatunk most még síneken jár
s a sínek a föld rögéhez tapadnak,
zihál a gép most a kapaszkodónál
s nincs hossza-vége a nyöszörgő panasznak…
De majd, ha egyszer a halál alagútján
átdübörög a lét vonatja, ím
eltűnik a gép fáradt futása,
eltűnik a föld, eltűnik a sín!
Aznap sokáig néztem künn a holdat,
fátylak futását, rezgő csillagot,
s a magasságok szikrázó zenéje
elhullatott egy hangulat-magot.
Vers lett belőle. Kósza vers: dalolva,
rádió-szárnyon járta be a Tért.
Nosztalgiás vers volt: a csillagokba
a rádió-hullámon visszatért.
„Egy év” – írtad egyik könyved fölé. Bár
ennyi lett volna csak a kín és gyalázat!
Csak így szólalhat meg a költő, ha igazat
vall s ezért szomorú kimondani: műved
megőrülésünk kemény bírálata. Olyan
kegyetlen, mint maga a történelem.
[Egy csokor epigramma (1950-1954)]
Önarckép, 963
Ujjlenyomat egy szürke aktán,
rajtam az egyedüllét piszka.
Világ báránya, lupus in fabula:
olyan vagyok, akár egy férfi.
(1963; Ms 5937/6.)
először s mindétig Somogy
először a nyárvég
villámlással
fergeteggel
feje fölött porkarikával
kálomista paraszt-szent
Csokonai
garabonciás
először a nyár
próféciákkal
feledéssel
A Szent György-templom ívei alatt
Az éj leplébe burkolózva térdel
A herceg. Szíve, ez élő kehely,
Isten borával színültig tele.
A boldog ihlet édes mámorában
Szemét az ég rejtett titkába fúrja:
»Mit adjak néked, népek Istene,
Hogy méltó legyek a nagy föladatra,
Mit nékem szántál?« – Az ég megnyílik
S az Úr szól: »Imre, maradj tiszta, szűz!
Véred viharját kemény fékbe fogd!
A szüzességet ajánld föl nekem!«
Egy vén cigánynak nincsen bandája,
Úgy muzsikálgat csak egymagába,
Nem kávéházban, csillárok alatt,
Csak ahol éppen alkalom akad.
Újmódi nótát nagyritkán zenget,
Csak – ahogy érzi – hazát, szerelmet,
Cifrázás nélkül, szívből, egyszerűn,
Ahogy tanulta, egy szál hegedűn.
Tetszik-e vagy sem öreg nótája,
A vén cigány már azt se bánja;
Ha más divat van, hát csak hadd legyen!
Öreg cigánynak – mindegy már nekem…
Kis, fekete könyv,
harminc éve szántlak, boronállak,
erdélyi menekült felejtett
szétlőtt konyhánkban, Harasztin,
sáros voltál, háború-véres,
zörgetem papirusz-lapjaidat,
sarkaid lefoszlottak,
sárgább az én bőröm is,
csak azok a vad, muzsikás,
széldúlásos éjszakák nem múlnak el,
midőn a Nagy Nyíl nyomában
zúgok veled és te istent is
megnyitod nekem, te könyv, te száj,
te nyelv: történelmünkről
morduló, vékony, fekete koporsó,
Szemem maholnap őszi színt se lát,
sem tarkaságot fenn a hegyfokán.
De láthattam egy őszi csodát:
láttam októberi dédunokám.
1966. október
vagy.
megmaradtál.
hát fűbe sem haraptál.
vajmi semmi jutott, elég is.
varjúhodó ólomcsöppekkel
torzfiának megsirat ez ég is.
nincsed magadnak maradt.
bolond mind megsüvegel,
kévétlen torzsaként arat
kóbor,
öszéji fagy.
maradj.
November-est. A csontjaim sajognak,
Barnán nyújtóznak künn az őszi fák,
Szemben, ázott háztetőn a kémény
Füstöl, mint a barna flamand fapipák.
Öt év ködén s a háztetőkön által,
Az őszi tenger fodros háta ring.
S a nyájas ódon flamand kis hotelben
Ott ülök én az ablaknál megint.
Avas bordájú, vén hajók dudálnak,
A parton sok száz víg hajós pipál, –
A folyosón künn facipők kopognak,
Benne fehér csészék közt forr a szamovár…
Nagyon szalad az ősz mint egy fogat
nincs benne ló nincs benne gondolat
mégis fut rohan elmutatkozik
visszhagyja verejtékcsöppjeit
hogy pára kinn a táj lebeg ködös
mint állatok bőrén az ösztönös
megrándulás mint égen az arany
egyhelyben áll és mégis elrohan.
Szeress, szeress szegény ribiz-bokorka
S szeress, szeress te is, te ferde prés-ház,
Tetőd felett friss mustok cukra méláz
És forr és erjed bűvölő borokba.
Roskadt faladra kúsznak kósza indák,
De bölcsen tűri hallgató türelmed,
Míg messze sok-sok bárány-testű felleg
Bús szőke fényt és jó kegyelmet hint rád.
Sokáig várattál magadra,
pedig hogy vártalak.
Lélekzetfojtva, szívszakadva,
virágos fák alatt.
Hogy hátha felvirít virágos
ruhád a fák alatt!
Virágos fák alatt virágos
szavakkal vártalak.
Sokáig várattál magadra,
leszálltak a ködök.
Kopasz ágak közt fennakadva,
egy szál levél zörög.
Lehervadtak mind a virágok,
virágos szép szavak.
Vigyázok, meg ne láss. Vigyázok,
hogy meg ne lássalak.
Engem többé hiába várnak
vörös erdők, lila hegyek:
félek a csöndtől, félek a könnytől,
és nem megyek, nem megyek.
Nekem már sárga lombkezével
integethet a Nagy Avar:
szívem ijedve visszakalapálja,
hogy nem akar, nem akar!
Rettegve csak a szőlő-hegyre visz,
asszonyt kerget és bort iszik,
dalol, vigad, nevet…
Bánaterdő: régi szeretőm sírja:
Isten Veled… Isten Veled…
