Kopcsányi Gyula: Amit még a nyitrai káptalan sem tud elintézni…

Szülőfalumban, egy kis nyitrai kis faluban, több, évszázados nemesi kúria van, melyeknek tulajdonosai a Tarnayak, Gaálok, Thurcsányiak, Bokrosok és Dombayak – az egy Ghiczy-Szmrecsányiakat kivéve – az idők folyamán szétszóródtak a nagyvilágban, s a régi salva guardiak lassan zsidó vagy paraszt kézre jutottak. Sokat töprengtem azon, hogy mi volt az oka ezen magyar nemesi családok pusztulásának? Rájöttem az igazi okokra; de, mivel fájna leírnom a szomorú valóságot, inkább nem felelek ezen kérdésre. Szolgáljanak nekik mentségül a múlt századok örökös harcai, a nagy közterhek, s a könnyelmű, de gavalléros életmódjuk, melyek a magyar köznemesség pusztulását vonták maguk után. Elég az hozzá, hogy kicsúszott a föld a lábuk alól, dobra került a sok szép, régi kúria, s ők maguk szétszéledtek vagy kihaltak. De talán bölcsen, az Úristen rendelés szerint történt ez is, mert nehezen illeszkedtek volna bele a mai, úgynevezett demokratikus világba. Mielőtt emlékük is elenyészne, meg szeretnék emlékezni róluk az alanti történetben.

    A falu déli kijáratánál, egy kis dombocskán emelkedett a Tarnayak kúriája. A földszintes, de hatalmas méretű épület messze kimagaslott a falu többi házacskái közül, melynek az 1704. évben, a hozzá tartozó 4-500 holdnyi földdel, özv. Tarnay Béláné volt a tulajdonosa. A birtok eszerint nem volt nagy, de ahhoz mégis elég nagy, hogy a 60 éves öregasszony, s a 19 éves Klára leánya rendbe tudták volna tartani; az anya túl öreg volt már a vezetésére, a leány még igen fiatal. Hozzájárult a bajok tetézéséhez az örökösen nyugtalan élet, rendetlen közállapotok, s a hosszú Rákóczi-féle háború, mert a „pro libertate” zászlók lassan-lassan már a büszke Bécs előtt lobogtak, s a közel vidék állandó zaklatásoknak volt kitéve. A megrozzant, vályogból vert házikók, a szomorú, sápadt asszonyok, a rongyos, szurtos kisgyerekek az apát, a férjet várták, kívánták haza, ki elhagyva csekély mindenét, egy jobb jövő reményében küzdött valahol a Fehérhegyek országában, avagy porladt valahol a Tisza vadvirágos partjain…

    A Tarnay-házba is férfi kellett volna. Az öregasszony többször szóba hozta ezt a témát leánya előtt, de Klára valahogy nem akarta elérteni a célozgatásokat, mert ő is várt haza félve-reménykedve valakit – Thurcsányi Lászlót –, ki Ocskay brigádjában, valahonnan a Morva-határszélről küldözgette szerelmes leveleit. Gyakran megfordult a házukban a nemespani Hajnal is, ki életét és vagyonát féltve, otthon lebzselt, mert előtte a Rákóczi-féle felkelés csak olyan „ízetlen berzenkedés”, olyan „hercehurca” volt, melynek szomorú vége lesz. Tarnayné – kinek ugyan ezen beszéd nem, hanem a személye tetszett –, szívesen látta vendégül a behízelgő modorú Hajnalt, de nem úgy Klára! Ő már fiatal gyereklány korától a délceg kapitányt, Thurcsányi Lászlót szerette, kihez adott szava és sok kedves emlék kötötte, melyek kicsiségek voltak ugyan, de a tiszta leányszívnek annyi örömet okoztak, s az ezernyi-ezer édes leányábrándnak alapot adtak…

    Egy szép júliusi vasárnap délutánján Klára a kúria mögötti nagy gyümölcsöskertben az érő málnát szedegette Hajnal és a hűséges Burkus kutyája kíséretében. Így együtt igen érdekes hármast alkottak. Hajnal szerette Klárát, Klára szerette Burkust, Burkus kedvelte Klárát, de annál jobban gyűlölte Hajnalt. Odatelepedett a leány lábaihoz, s onnan sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel elcsalni nem hagyta magát, ami Hajnal barátunknak felette sok kellemetlen percet okozott, mert ha Klárához három lépésen belül akart közeledni, a kutya vészjósló, haragos morgással adott nemtetszésének kifejezést, s kikezdeni vele nem lett volna tanácsos. Így tehát méltó haragjában és idegességében az éretlen almákat csapkodta le lovagló korbácsával a fákról. E vitézi művelet gyakorlásában Orlikné, Klára öreg dajkája zavarta meg, ki cseléd létére nem átallotta rosszallását kifejezni:

    - Ugyan-ugyan, fiatal úr, hogy van lelke azt a szép Török Bálintot úgy csapni-verni, vónék csak én a leányasszony lelkem helyébe, bizony kikapnám kezibül azt a korbácsot, és az úri hátára porcióznám a megérdemölt jussát! – S mielőtt Hajnal megdorgálhatta volna kotnyelességéért, tovább hadarta a szót:

    - Jaj, de jó, hogy megtanáltam a leányasszonyt, mert egy koldus keresi.

    Hajnal gondolatainak ezen utóbbi mondat újabb irányt adott.

    - Koldus keresi Klárikát? – kiáltott fel. – Persze, nem csoda! Ismerik puha szívét, és kizsarolja a sok éhenkórász dologkerülője. Adjon neki három marék kongót Belzebub nagyanyja, s mondja meg neki, hogy Rákóczi apánk, a felséges fejedelem, küldi neki pálinkára! Ha nem akarná elfogadni, úgy ott a seprű, és annak verjen a hátára, de ne nekem!

    - Hátha nem is pénzt akar tőlem – vágott szavába Klára –, mikor éppen engem keres?

    - No, hát tudja meg, fiatal úr – hadarta a szót Orlikné –, hogy azért sem koldus az, hanem küldönc, a Thurcsányi kapitány úr legénye, az öreg Palkó, ki levelet hozott a leányasszonykának, s akit én seprűvel, de maga még karddal sem tudna kiverni. Ehun is a levél a kötőmben, olvassa örömmel, drágaságom.

    Klára az örömtől és izgalomtól kissé elsápadt. Remegő kézzel vette át a levelet, mely sok-sok jó hírt vagy szomorú valóságot hozhatott az ő számára, s bocsánatot kérve Hajnaltól, a lugasba vonult vissza a drága sorokat átolvasni. Az asztalra maga elé terítette a hatalmas pergamentet, és elég meggondolatlanul hangosan kezdte olvasni:

    Datum Szomolány, 22. július 1704. Szerelmes Mátkám! Drága Klárikám!

    Szűmből kívánom, hogy Isten minden jókkal áldja meg Kigyelmedet, midőn e sorokat olvassa! A háborús állapotoknak miatta és sok más okokra nézve, mivel többrendbéli fontos dolgokat óhajték értésére adni, jobbnak gondolám soraim Palkóval, számos bajaim és kevés örömeim részesével – küldeni Kigyelmedhez, ki koldus képében bizton átlopja magát az gaz náció labancságon, kiknek Isten érezni hagyja kardunk erejét.

    Remélve ezenképpen levelem érkezését, mindenekelőtte forró köszönetet kell presentálnbom az én drágalátos Klárikámnak, ki gondolt rám, szegényre, és írt nekem sok-sok édes-szerelmes sorokat, melyek szűmet örömmel, s énmagamat pedig reménységgel töltenek el, hogyha majd az Úr egyszer jobbra fordítja a sokat szenvedett magyarság sorsát, és végképp kiverjük a plundrás labancságot, énnékem is lesz kihez sietnem, és boldogan élnem valakivel, valakiért egy szabadabb, boldogabb hazában…

    Én tehát, belátva a Nagyasszony mindenféle ügyes-bajos nehézségeit a mai kavargó időkben, midőn nagyon is elkel minden háznál a férfiember, de hogy az én szűm és bizton Klárikám óhajtásainak is eleget tegyek – az Úr ez évének szept. havában, pontosan szűz Mária patrónánk születésnapján, szeptember 8-án, szeretném egybekelésünk megtartani. Mint vő és férj már lehetőnek és illendőnek tartom, hogy az Istentől nékem juttatott szerény tehetségem szerint és minden erőmmel azon legyek, hogy az birtokot és azzal kapcsolatos ügyeket minden tekintetben rendezzem, hogy semminémű veszteség ne érje legyen az én szeretteimet, kik hazám után minden gondolatom elfoglalják.

    Szeptember hó elejével, két bajtársam kíséretében indulok táborunkból a nehéz útra, de úgy hiszem, hogy a Nyitra folyó menti füzesekben nagyobb baj nélkül fogom viszontlátni Kigyelmedet. Vigaságot úgysem csapunk, Klárikám, mert nem dáridózó időket élünk, s két bajtársam is csak tanúnak hozom. Szükséges írásaim Kigyelmednél vannak, s így a többit elintézhesse a papokkal.

    Cselédeimnek a dologról szólani mulassza el kérem, mert minden szóbeszéd, ünneplés vagy készülődés fülibe juthatna olyan valakinek, ki besúghatná az Újvárt tanyázó labancságnak az érkezésem, s fölösleges bajba sodorna.

    Palkót érkezésemig tartsa már magánál, de ne eressze igen szabadjára, mert kuruckodik az öreg, ha a pohár fenekére pislant, s nem néz veszedelmet, ha labancságot érez, mert sehogy se tűrhesse őket.

    Egyébként Isten kegyelméből jól állnak vala állapotjaink, s verjük a németet! A minapjában is a Morva-határszéleken tettünk sikeres exkurziót Ocskay brigadérossal, ki sok dicsőséget szerzett már a nagyságos Fejedelem zászlóinak.

    A Nagyasszonynak mély hódolatom és becsülésem tolmácsolását kérem. Magamat továbbra is Klárikám szerelmébe rekomendálva, maradtam szeretettel a mindég Kigyelmedre gondoló

               Lászlója

    Boldogan olvasta, nézte, ismételte a sorokat Klára. Istenem! Mégis egyszer valóra váltod azt, amit annyira óhajtott – egybekelésület! – és önfeledten, sírva az asztalra borult.

    Viharzó kedélye, mint a tenger a nyári zivatar után, lassan lecsillapodott, s lelkében valami megnyugtató, jóleső, boldog érzés ütött tanyát, de merengéséből Hajnal gúnyos, bosszús hangja felzavarta:

    - Jó híreket kapott, Klára! Legyek én az első, ki minden jót kíván magának, bár részéről nem valami nagy figyelmességre vall, hogy faképnél hagyja vendégét, óraszám ábrándozik földönfutó lovagjáról.

    A leány kissé meghökkent.

    - Hajnal, maga tudja, hogy mi ezen levél tartalma? Maga hallgatódzott?!

    - Furcsa kifejezés! Én nem hallgatództam, hanem csak hallgattam és hallottam, ami a maga ajkai már jó félórája ismételgetnek. Az nem az én hibám, hogy rólam elfeledkezett, s nem vette észre, hogy itt a közelében állok.

    - Bocsásson meg kérem, Hajnal, valóban figyelmetlen voltam ön iránt, de remélem, hogy azért a hallottakról hallgatni fog? – szólt Klára, feléje nyújtva kezét.

    - Egy feltétellel igen – édesem!

    - Mi az a feltétel?

    - Hívjon meg az esküvőjére legalább engem!

    - Istenem! Furcsa kívánság, Hajnal. Én végeredményben szívesen látnám, hisz boldogságomnak mindenkit részesévé szeretnék tenni, de ha egyszer László úgy szeretné, hogy senki se legyen ott, aki idegen, hiszen hallotta…

    - Tudtam, előre éreztem, hogy ez lesz a válasza. Pedig én hívatlanul is ott leszek, Klára! Nekem Lászlóval még beszélnek kell, mielőtt maga végleg az övé lesz, tehát viszontlátásra az – esküvőkor…

    Az esküvőig hátralévő néhány hét gyorsan elmúlott. Készülődés, tervezgetés, várakozás és a megbeszélések közepette Klára egy reggelen arra ébredt, hogy sarkantyú peng a folyosókon, és erős férfikacaj cseng a verandán; megérkezett László és két bajtársa. Ezután együttesen beszélték meg a részleteket, s ha a vőlegényt a labancok ide-oda való csatangolása s a mennyasszonyt Hajnal fenyegetése nem bántotta volna, úgy ők lettek volna a megye legboldogabb emberei.

    A faluban templom nem volt, s így a legközelebbi templomban, Nagycétényben kellett az esküvőt megtartani. Úgy állapították meg a dolgot, hogy Palkó előrenyargal, s körülnéz a szomszéd falvakban, nincs-e bennük portyázó labanc, a menyasszony és vőlegény csézán, a két tanú pedig lóháton fogja megtenni az utat. A szertartás után visszatérnek, rövid ebéd, s a két tiszt visszatér a táborba, László pedig rendezve a felesége és saját elintézendő ügyeit, 2-3 hét múlva szintén követi őket. Nem lehet most turbékolni, mikor szükség van minden férfikarra.

    Szeptember 8-án verőfényes napsütésben indult a kis csoport. Klára kissé szorongva nézett szét a templom előtti téren, hogy nincs-e ott Hajnal, de az ájtatoskodó és kíváncsiskodó híveket kivéve, idegen nem volt ott látható. A plébános úr gyönyörű, szívhez szóló prédikációt vágott ki a kánai menyegzőről, melyen Krisztus urunk is részt vett, mint ahogy jelen van most az Oltáriszentségben; s így alaposan megríkatta hívőit, a szentmise befejeztével összeadta a fiatalokat, miután azok kimondták a holtomiglan-holtodiglant.

    Megindultak visszafelé. A két tiszt, hogy ne legyen szemtanúja az új házaspár bizalmaskodó kézszorongatásának, pár száz lépésre előrelovagolt a cséza előtt, s így kocogtak lassan hazafelé, de, mikor a kiscétényi szőlők közé értek, egy vízmosásból 15-20 vasas német rontott elő, s mielőtt menekülésre vagy védelemre gondolhattak volna, Thurcsányit villámgyorsan összekötözték, a tartalék lóra dobták, s Komját felé elvágtattak.

    Az első napok kimondhatatlan levertsége után Klára összeszedte magát, és személyesen ment be Újvárba a labanc generálishoz, hogy kieszközölje férje szabadon bocsátását. Előbb pénzt, vagyont ígért, majd Ocskay levelére hivatkozva, három labanc tiszt cseréjét ajánlotta fel uráért, de mindég csak egy feletet kapott:

    - Többet vétett Thurcsányi már eddig is a labancságnak, mintsem hogy oly könnyen lerázhatná kezéről a vasat. Heister generálisnak rég fájt rá a foga, a, hogy már életben sincs.

    Két év múlott el eredménytelenül ily nehéz várakozásban, s Lászlótól még egy sornyi írás sem jött. Palkó, hűséges legénye, álruhában több ízben útra kelt Ausztria minden fogolygyűjtő helyére, de egy esetet kivéve, mikor azt a szomorú hírt hozta, hogy állítólag Bécs piacán lefejezték Lászlót – megtudni semmi bizonyosat nem tudott. Egy alkalommal ismét nyakába akasztotta a vándortarisznyát, s elindult, hogy ő maga is többé vissza ne térjen…

    Ezalatt a Tarnay-kúrián egyre rosszabbak lettek az állapotok. Az öreg Tarnayné meghalt, s Klára tengernyi bajával és bánatával akkor maradt egyedül, mikor a magyar nemzet halálharcát harcolta az osztrák elnyomatás ellen, s minden fiától méltán elvárta, hogy nemcsak személyével, hanem anyagiakkal is támogatni fogja a közös célt, a szent ügyet, a szabadság kivívását. A rokonsága messze, más megyékben lakott, a jó barátok fegyvert fogva küzdöttek vagy az egyik, vagy a másik fél oldalán, s így igazán nem volt senki, aki vigasztalta, vagy tanáccsal látta volna el. Egyedül Hajnal maradt hűséges látogatója és barátja a Tarnay-házank. De, bár ez sem jött volna, mert minden szavával nem vigasztalni, hanem keseríteni akarta a fiatalasszonyt:

    - Lássa, Klára, igazságtalan volt velem szemben, mikor évekig nem beszélt velem! Nekem tulajdonította férje elrablását, anélkül, hogy ezt bizonyítani is tudná! Avagy azért neheztel reám, hogy szerettem akkor is, úgy, mint most? Oktalanul cselekszik, Klára! Vár, remél és légvárakat épít! Várja Lászlót, s reméli Rákóczi diadalát! Légvár mind a kettő, letűnt már szerencsecsillaguk! Feltételezi azt, hogy ha László élne, nem lenne képes életjelt adni magáról? S a nagyszombati szerencsétlen ütközet után maga még mindég a rebellisekben bízik? Kevély leány, makacs magyar, de rövidlátó! Ocskay – Bezerédy, e nagy nevek viselői, hagyták ott Rákóczi zászlaját, mert menekültek a süllyedő hajóról, s maga, gyönge leány létére, még ma is azért gyűlöl engem, mert labanc vagyok! A felkelést maholnap elnyomják, s azután jön a vagyonelkobzás a Tarnayéknál is! Bátyjaura ott küzdött, ahol nem lett volna helye, s maga szülő és férj nélkül mehet neki a nagyvilágnak… És valóban örökké se asszony, se leány, világcsúfja és földönfutó akar maradni? Szép hivatás és szép jövő! Ne engedje ősei birtokát elkótyavetyélni, s mentse meg önmagát is – legyen a feleségem!

    Nem csoda, ha a körülmények ily kényszerítő hatása alatt, Klára végső elkeseredésében egyszer ily kérdéssel fordult Hajnalhoz:

    - De, hogy is lehetnék én a maga felesége, hiszen én Thurcsányi László törvény hitvese vagyok?!

    - Gondoltam én már erre is – felelte örvendezve Hajnal –, még a holnapi nap folyamán felkeresem Nyitrán Szentessy kanonok urat, ki magának elég közeli rokona, s az keresztül fogja vinni a káptalanban Thurcsányi László holttá nyilvánítását, s így egybekelésünknek mi sem lesz útjában.

    Valóban Szentessy kanonok úr Klára iránti jóakaratból rövidesen a káptalan plénuma elé vitte a nehéz kérdést: László holttá nyilvánítását. A hosszas harcok alatt az országnak számos jó fia veszett el nyomtalanul, kikről semmi bizonyosat megtudni nem lehetett, s nem egy család, nem egy leány epedve várta haza az apát, jegyesét, válságos időkben, csekély reménnyel, örökös könnyel a szemükben. Éppen ezért a káptalan nem is akart belemenni a holttá nyilvánítás kimondásába, mert valójában Lászlóról semmi bizonyosat nem tudta, s a kimondás esetén száz meg százan hasonló kérelemmel állhatnának elő, ami mindenesetre a káptalant örökös zaklatásoknak tenné ki, s esetleg sok tévedésre és bonyolult helyzetre adna alapot.

    De viszont Szentessy kanonok úr sem azért ült a kanonoki stallumban, hogy ne tudta volna a magára vállalt ügyet kellőképpen argumentálni! Öt tanút is becitált a káptalan elé, akik eskü alatt vallották, hogy az öreg Palkó tanúsága szerint Thurcsányit Bécs piacán lefejezték, s ha ez mind nem elég a káptalannak, úgy még száz más indokot is tud felhozni az „özvegy” kérelmének támogatására, s legeslegvégül – úgymond –: ha az emberi nézeteket és az isteni törvényeket nem is vennénk figyelembe, úgy még mindég marad egy érdek, a nemzet érdeke, mely ezen kérdés kedvező elintézése mellett szól – s ez a nemzet érdeke! Ne feledjétek el, testvéreim az Úrban, hogy a magyar nemzet annyi vért, annyi jó fiát vesztette el a háborúban, hogy a jövőben már nem lesz kinek fegyvert fogni szent jogaink, hazánk megvédésére, hacsak mi papok nem kötünk kardot az oldalunkra! De ha leányaink férjhez nem mehetnek, kivész a nemzet is! A nemzet jövője pedig fontosabb, mint minden rossz törvény és elavult szokás! Szeretném látni a nyitrai káptalan azon tagját, ki még ezek után is ellent merne mondani! Quod dixi-dixi! Punktum! Ebadta!

    Ezen beszédnek meglett a kellő eredménye, s Hajnal néhány nap múlva boldogan hozta a nyitrai káptalan határozatát: Thurcsányi László halott…

    Mindennapos vendége lett a Tarnay-háznak, hol, bár csendesen, de újból készültek az esküvőre, melyet szüret utánra tűztek ki.

    Az őszi esőzések beálltával Hajnal, a rettenetes nagy sarak miatt, lóháton látogatta menyasszonyát, s egy ködös este felé a nemes állat gazdája nélkül vágtatott be a Tarnay-portára. A nyereg kápájára cédula volt tűzve a következő sorokkal: Klára! Nem orozva, hanem párviadalban öltem meg Hajnalt! Ott fekszik a malom mögötti réten. Életem tönkretehette, de feleségem büntetlenül elszeretni nem engedhetem! Él boldogabban, mint én – László.

    Ez az esemény újra izgalomba hozta az egész vidéket. Megindult a nyomozás, s azzal együtt a sok szóbeszéd és találgatás. Valóban László volt-e, aki Hajnalt megölte, vagy csak valamelyik jó barátja? Rabló nem lehetett, mert pénze és értéktárgyai hiánytalanul megvoltak, s megmeredt jobbjában kardját szorongatta. De ha László tért vissza, úgy miért nem mutatkozik, hol van, hová ment, miért hagyta ott hitvesét? Oly kérdések voltak ezek, melyekre felelni senki sem tudott, s Hajnal halála örök rejtély maradt.

    Ismét elmúlt két-három év, s a még mindig szép Klárának harmadik kérője is akadt egy özvegyember személyében. Ez is a káptalanhoz fordult felvilágosításért, hogy mi most a káptalan véleménye, él-e, hal-e hát Thurcsányi László? De most maga Szentessy kanonok úr volt az aki így válaszolt:

    - Isten akarata és útjai kifűrkészhetetlenek! Bebizonyosodott, hogy amit Isten egybekötött, ember azt fel nem bonthatja! De különben is Thurcsányi László esete oly nehéz, oly bonyolult, hogy azt még a nyitrai káptalan sem tudja elintézni…