Hó van. És én szeretlek.
Szomorú almafák között járok.
A cseresznyefák, mintha rólad
gondolkoznának.
Szép ragyogó homlokod simogatom: Édes!
Szárnyat növesztesz álmaimnak.
Már túljárom a végtelent.
Egy bús költő akarása kiált.
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Emlékszem az első szeretőmre:
Mari volt, egy bogárszemű szőke;
Mosolyogtunk, ha egymásra néztünk,
Ennyi volt csak az egész beszédünk,
Így horgásztunk együtt az Ipolyban…
Akkor én még öt esztendős voltam.
Megteltem Teveled, mint karcsún ívelt korsó édes nedűvel,
Megfényesedtem a Te közelségedben, mint termés aranyból olvasztott edény,
Kisütött belőlem a derű, mint tavaszi verőfény minden szomorú szenvedőre
Akit megcsókolt egy tiszta asszony –
Látszik az a csók a férfiarcon;
Ábrándos álom nyoma lesz rajta –
S vad, kemény szótól mentes lesz ajka.
Csókoltam én már egyszer a szádat,
régen, jaj, régen, ezer éve tán.
Fehér ruhában, lábadon saruval
– s a két szemedben csöpp, unott borúval
cirkuszba jöttél akkor délután.
Tűzött a Nap az aréna fölött
s az én nevem harsogta száz torok
s gyöngyözve vértől, verítékbe dúsan,
gyilkoltuk egymást lihegve és búsan
néhányan: rongyos gladiátorok.
Sérült sas volt. Rabul ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Egy suhanás,
egy zuhanás,
s csőrében ott a zsákmány;
elül a hullám,
s az égre felvonul lám,
mint szokott a szivárvány.
Majd lehull ama
lepel arcunkról - otthon
leszünk itthon már
szédületes és
felszentelt a vége itt
és ott is talán -
Ember, hol az igazi arcod?
Miért a lárva és a síp?
Csak egyet fújsz, mely átkozottul
egyhangú és velőt hasít.
Csaló a fény megtört szemedben,
s hazugság végig életed.
Valód miért van eltemetve?
Más útra térned nem lehet?
Küldött az Úr Magdolnái közül
Heródeshez egyet, nem ágyasának,
hanem hogy gőgje mégis tán elül,
s láttán szívének jobb sugalma támad.
Kréta, gyönyörű testű nő.
Zöld tenger lánya… Kékben rózsaszín…
Együtt, kerted morajló partjain
láttuk, hogy vállunk napba nő.
Magyar népballada
,Majd hajnal is lesz már,
Majd is megvirrad már,
Fordulj felém, kedves rózsám,
S ej haj, majd magad maradsz már.’
«Bárcsak piros hajnal
Soha ne hasadna,
A mi édes szerelmünknek
S ej haj, vége ne szakadna!»
Látod, rózsám, látod,
Azt a száraz nyárfát,
Majd ha az kizöldül, akkor
S ej haj, akkor jövök hozzád.’
Népmonda /Részletek/
…, Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végre jöttünk most ennyien ide?
„Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.
„Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbítés a pestis dühöngését.
Székely ballada
Ne menj el, ne menj el,
Híres Bíró Máté!
Maradj a Rikába’,
Ne menj a városba,
Király városába
Királylány rabolni.
Király szép leánya
Hej, nem neked való!
Selyem a ruhája,
Halovány orczája;
Liliom dereka
Nem erdőre való!
– Szent István legendája és Szalay László nyomán –
Nagyon bölcsen, igen jól tudta István király, hogy népét a pusztulástól csak úgy őrizheti meg, ha a nyugati szokásokat és a keresztény vallást az országban meggyökerezteti. Ezért nagy buzgalommal folytatta atyja, Géza fejedelem munkáját, és mint jó pásztor, erős kézzel térítette népét a helyes útra.
Amikor a nyugati országok papjai és szerzetesei meghallották, hogy István király az egész népet megtéríti, nagyon megörültek. Mindjárt felkerekedtek, és jöttek, özönlöttek mindenfelől, hogy a pogány magyarokat helyes útra tereljék, tévelygő lelküket Krisztusnak megnyerjék. A nyugati papok és szerzetesek éjt nappallá téve fáradoztak, és a sok fáradozást siker koronázta: a magyar nép keresztény hitre tért.
Örömmel látta ezt István király, és azt gondolta, hogy munkájára a pápa úr áldását kéri.
– A Képes Krónika nyomán –
I. Konrád császár uralkodása alatt történt, hogy a magyarok Németországot erősen feldúlták.
De amikor Augsburg városához érkeztek, ott erős ellenállásra találtak, mert Ulrik püspök és a sváb urak csapatai vitézül szembeszálltak velük. Pedig a magyarok ezt a várost mindenképpen el akarták foglalni.
A város lakói pedig követeket küldtek a császárhoz, és megüzenték neki, hogy erősen szorongatják őket a magyarok.
Konrád császár nem is váratott magára: nagy sereggel indult a város felmentésére.
– Háromszéki népmonda –
Volt egyszer egy huszár, akit kitettek szolgálatba, és három napig nem váltották le. Ezért a huszár elment panaszra, de huszonöt botot kapott, amikért panaszkodni mert. Ekkor azt gondolta, hogy addig megy, míg Mátyás királyhoz ér.
Egy erdőn ment keresztül, s ott összetalálkozott egy vadásszal. Elesteledett. Egyszer csak leértek egy kis házat, ahol világosság volt. Bementek, és szállást kértek éjszakára.
Éjszaka nagy hó esett, s amikor Pista reggel kitekintett az ablakon, szeme–szája elállt a gyönyörűségtől. Faluvégen laktak, nem látott mást, mint ragyogó fehérséget. Sietve öltözött fel. A nagy bögre tej és jó karéj kenyér is gyorsabban fogyott, mint máskor. Alig várta, hogy kiszaladhasson a hóba.
Néhány falat volt már csak hátra, amikor édesapja hazaérkezett. Míg Pista aludt, ő megjárta a pusztát, felkereste az intéző úrékat. Egész nap sok dolog várja még, csak egy kicsit ül oda melegedni a búbos mellé.
Az az éjszaka, viharos becskereki lakodalmi éjszaka tulajdonképpen Angelina nélkül kezdődött és a hajnali órákban Angelina nélkül végződött egyik kicsi Bégán túli pálinkásbutikban. Ami azonban kezdet és vég között pár óra alatt történt, azt nem lehet feledni, mert az életben tulajdonképpen minden igazi szépség tűzzel égetődik belénk s nyomát magunkban hordjuk, míg szívünk utolsót ver.
Hófehér téli este volt, a becskereki utcákra szabadon száguldott be a bánáti rónák szélvihara s fölkavarta a hótömeget. A házakban itt is, ott is fölgyulladtak az enyhe esti lámpák, a kis város nyugodt fényei, amelyek mintha békés családi tűzhelyek melegének messze intő világító tornyai lennének. Jól esett ebben a téli hangulatban kibotorkálni a hóval borított kisvárosi utcákon Náci barátom esküvőjére, amely egyik külvárosi kicsi utca fehér kicsi házában zajlott el ezen az estén.
1944. november 15–én este hét óra körül katonai teherautó küszködve a kimarjult makadámúttal, a nyugati határ felé tartott. Parancsnoka kövér törzsőrmester volt, aki – szétvetett lába között egy demizson pálinkával – horkolt a vezetőfülke ajtajának dőlve. A sofőr – tizennyolc éves fiú, alig egyhetes katona – néha kísértésbe esett, hogy a törzsőrmester hóna alatt felrántsa a kilincset, s a löttyedt zsák kizuhanjon az úttestre.
A teherautó szajrét szállított, a sofőr nem tudta, mit. Fegyvert, lőszert nem. Szigorú parancsot kapott, hogy az 1–es számú műutat kerülje – ahol különben is az árokba szorították volna a visszavonuló németek. A fiú nem ismerte a vidéket – csak térképről – Somogyból vetette ide a háború, de minden bonyolultabb útkereszteződésen igazoltatták a tábori csendőrök, s egyúttal útba igazították.
A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház közepén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.
De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. a gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.
Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többieknek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni. Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni valamennyinek.
I
A cserjés börtönrácsba horgad.
Már negyedik napja virrasztok
s nézem, az úton hogy vonulnak
szürkületté fakult parasztok.
Hogy hozzámvénült ez az ország!
Elerőtlenedtek a fák.
Ó, erdők, falvak, ki parancsolt
vigyázzban állnotok tovább?
Szürke tél, búcsúzni
készülő vendég,
kopott subával indulsz,
a karneválnak vége.
Mintha Carrara bús, jégmerev és fehér
márványtömbjeiből kellene szobrodat
vésnem, – elnyugodott, drága nemes barát –
úgy mártom be ma tollamat
s pillanatra megáll fulladozó szívem:
érdes emberi nyelv sziklakemény, komor
ősi görgetegét mint kalapáljam úgy,
hogy bár körvonalakban is
A föld hullámzik? A szép tó
kíván szeretetreméltó
tárgyat ringatni sekély,
fehérzöld tükre színén?
A két hegykúpot a Pannon-
tenger rakta le kettős
örvénnyel a túlsó parton,
s itthagyta a messzezúdult ős.
Nagy, fehér kenyeret adott végül
s egy kerékpárt,
két óriási kerékkel.
Erre csak te tudsz felülni, mondtam.
Levette kabátját
és ide-oda karikázott a betonon,
Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.
Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
„Zsirfok álom-szerű futása”
Weöres Sándor
Vadkacsák menekülése téli vizek hátán
A térdeplés derékszöge pontszerű jelzés
Amit a hullámok mondanak a kihűlő víz közeledése
meghozza talán a nyugalmat a fullasztó szélcsend ellen
A molnárszemű csillagok havát
szomjazza úgy nyáreste a homok,
mint én, lenszőke arcod harmatát
és mézfürtökkel kócos homlokod.
Krizantémfőd lelkemben fölszökik,
és szétporzik mint kősziklán a hab.
Kacagsz… és hangod szirmokká törik.
Öreg December őszi láza vagy.
Sok szürke felhő mozog az égen,
Be rég jártam én itthon, be régen,
Azt sem tudom, hogy ősz van, vagy tél van,
Csak azt érzem, hogy eső és szél van…
A havason, a havason
Leesett a hó.
Jeges-éles a levegő,
Harapni való.
Elapadt a hetes eső,
Felszakadt az ég.
A késkemény havasélen,
A haragos friss fehéren
Szürke lett a kék.
Csapatban állt a fűzöld, zsenge nád
nyáron a tó vizében. Pajkos
lánykák kígyózó vékony derekát
nézegette, míg kiúsztak a parthoz.
Miklós-reggel lágyan, csendben,
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.
Mint fészkében két fáradt madár,
öledbe ejtve, kezeid megpihennek.
Csak csönd legyen és ünnep ma már.
Arcod símul. Redőkben gondok derengnek.
Körülkering, terűl az álom –
Ó, nézd ezt az esteli fényt,
mely már a hajnalt zengi:
Mária Asszony áldott titka
ragyog le ránk. Most mindenki
boldoggá hevül, a pap böjti
lilában mond misét s mintha
testét veszítené, egészen átszellemül,
hogy végre magához vehesse Jézust, – míg
az ablakokon lassan keresztüldereng
az angyali üdvözlet első sugára…
Ez az én jászlam.
Ez az én fababám.
Szamárfej ökörfej
okosan hajoljatok.
Elkél az oltalmatok
ma éjjel.
Hallod a mély harangokat?
A negyvenes évnap vesperása zeng felénk,
Komoly derűvel, ünnepélyesen.
Édes volt felérni kézfogva a hegyre,
De most üljünk le pihenni a gyepre,
És nézzünk vissza szépen, csendesen.
Halkan havaz. Az uccán tompa hangok.
Éjfélre jár. Már hí a szent ima.
Távol dalolnak ünnepi harangok.
Ma született meg az Isten fia.
I.
A szent, rejtelmes éjszakában
Juda törzsén virág fakadt.
Oly édes hinni e csodában
S idézni drága múltakat.
Az Ég leszállt a földre hozzánk,
Végessé lett a Végtelen.
Az Igazság a Szeretettel
Kiegyezett ez éjjelen.
I.
Bajorerdő. Zimankós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.
Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.
Idők árjának mozgatója,
Hallgass meg engem, Istenem!
Ez újuló év rád dicsőség,
Emberre békesség legyen.
Adj jó esztendőt a hazának,
Új küzdelmekre új erőt,
Hevülésünkhöz bölcsességet,
Hogy igazán szeresük őt.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
Illat száll a szél szárnyán,
A szívem őrli a vágy...
Fecske madár az égen,
Vígy el egy vallomást.
Mondd meg annak, akiért
A szív dobog, remél:
Nincs a szóban istenáldás.
Béke nem borul reád:
Hogyha ingerlő leány mond
Nyugodalmas éjszakát.
Puha ágyam megvetette –
S a szomszédba lebben át.
Köszönöm, kacér leány, a …
Nyugodalmas éjszakát.
Szeretnék már szeretni újolag...
Mit ér a kert, ha rózsát nem terem?
Ha szerelemmel nem diszeskedik,
Mit ér az élet, ifjuság nekem?
Szerettem én, s csak búját érezém
A szerelemnek mind ez ideig,
S e bú mindennél édesebb vala,
Mire szivem csak emlékezhetik.
Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.
Éjjelenként mért sohajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!
Tudom: szeretsz és hozzámjár a lelked,
tudom: sápadtra gyötör most a vágy,
tudom: néked is évek most a percek
és forróságos minden éjszakád.
Hát utáljatok csak, derék polgárok,
s mind, kiket felvet most a jólét.
Potya fráter vagyok én valóban s
inkább bort iszom, mint hólét.
Sőt ebédre s vacsorára a tisztes
meghívást oly szívesen veszem,
hogyha szép szóval nem megy;
úgy erőszakos módra csavarom eszem.
Hová bújtak a madarak? Üres
az ég, a tv-antennák keresztjei,
mint agyag-szobor-vázak, amiket
egy szobrász ott felejtett.
Vázak… A kert is csupa váz, csupa
meztelenség, a tekintet kopog,
mikor hozzájuk ér, a pára-
bolyhokat is kisöpörte a szél.
/>
