Féja Géza: Tamási Áron

Ha az Ady után következő nemzedék összefoglaló remekművét keressük, a „gyűjteményt”, melytől irodalmi korszakot, lelki fordulatot és szellemi stációt számíthatunk, elsősorban Tamási Áron összegyűjtött elbeszéléseinél kell megállapodnunk. A századforduló idején egész írósereg műveiben indult döntő rohamra a magyar novella, korszakok vajúdtak és hűltek ki benne; a következő rohamot Tamási Áron egyedül teljesítette s nyerte meg: az ő novelláiban dőlt el az új korszakos kérdés, hogy a realizmus és naturalizmus országlása után tudunk-e önerőnkből új világképet teremteni? A választ, melybe annyi nagyszerű írói ígéret rokkant bele, Tamási Áron, a keleti magyarság küldöttje adta meg, aki életérzésünk töppedtségének, tehát vészes válságának idején megteremtette a Magyar Ezeregyéjszakát. Ezek az elbeszélések valóban átnyúlnak a „nappalból” az „éjszakába” és az „éjszakából” a „nappalba”, bírják mind a két dimenziót: az éles nappali fényt, mely a valóság uralmát hirdeti és az éjszakát, midőn villámgyorsa átfordul a létezés tengelye, a nappali zárt valóság formái és körvonalai elmosódnak, az életbe belejátszik az álom, a mágia, a tudatba pedig behömpölyög a tudatalatti és a tudatfeletti. Tamási nem hozott hadüzenetet a realizmus ellen, hanem a realizmust egy átfogóbb, dúsabb életérzésbe helyezte, egy tágabb világkép s egyetemesebb életérzés pazar egységébe békítette. Nem tett erőszakot a valóságon a valóságfeletti kedvéért s nem alapított szektát a valóságfeletti tiszteletére a valóság nagyszerű forróságának megtagadása árán. Mágikus lélek, olyan hatalma van a létezés látszólag mereven szembenálló elemei felett, amilyenről a XIX. század racionalistái, materialistái és a századforduló elszánt és keserű keresői nem is álmodtak. Tamási belső kultúrája elsősorban ez a mágikus örökség, ez a halhatatlan ősréteg, melynek a népköltészet csak sarja, „folyománya”. Nyírő is tudott valamikor ennek az ősrétegnek bölcsőhelyéről, forrásáról, le is bírt szállani hozzá és híreket, „üzeneteket” hozott, ám Tamásiban lényegesebb történt: ez a mélyréteg teljes pompájában kivirágzott. A virágzás betöltötte Tamási lényét, nem volt szüksége külső táplálékra, indítékokra, hatásokra. Nem is lett volna „helye” nála ilyesminek. Teljes és tökéletes kultúrával érkezett s eredeti költői világot hirdet első novellája óta. A hirdetett világ azóta kibontakozott, művekké érett, mint a föld nedvei a fa vérkeringésében gyümölccsé édesednek. A magyar folklór világa nagyon mélyre süllyedt, a legszerencsésebb szellemek is csak töredéket tudtak felhozni belőle. Felszabadítása teljesen és tökéletesen csak a zenének, Bartóknak s Kodálynak és Tamási Áronnak sikerült. Tamási hótig megél ebből a „fölszabadításból” s megmarad bizonyságnak a magyar eredetiség elsőrangú teremtőértéke mellett.

    A novellák Tamási egész fejlődését mutatják; ami regényeiben történt: fejlődési útjának időnkénti öblösödése, szélesedése. Első korszakában törökös lényének egy idegen elemmel kellett megküzdenie, a messiánizmussal. A messiánizmis tulajdonképpen félreértett kereszténység, helyesebben: a keresztény tan ütközése a kelet-európai lélek pogány elemeivel. Akik nem tudták felfogni a megváltás tényét, indulatukban: maguk akartak megváltók lenni. A megváltottság: lelkiállapot s ennek az ígéretes lelkiállapotnak birtoklását sugározza az érett kereszténység: az éretlen vagy félreértett kereszténység pedig a megváltás folyamatát szeretné utánozni. A kereszténység nyugat-európai megfogalmazásban jutott Kelet-Európába, itteni sáfárai a nyugati megfogalmazást „egyszerűsíteni” próbálták s részletekben adagolták, ahelyett, hogy a kelet-európai ember nyelvére „lefordították” volna. A kelet-európai ember éppen ezért önálló úton közeledett a kereszténységhez és mindmáig tartó tusakodásba került véle. Ez a tusakodás a huszitizmusban lángolt fel félelmetesen. A viaskodásból messiási szándékok tömege szikrázott ki s lángolásai nagy kísérők voltak: megpirították a lelkeket, – egy időre Tamásiét is. Tamási messianisztikus korszakának összefoglalója a „Szűzmárjás királyfi”. A regény története a választott lélek viaskodása önmagáért és népéért a vég-okkal. Tamásiban a kelet-európai messiánizmus egészen eredetivé, magyarrá nemesedett: a mágikus „visszaemlékezések”, a mítikus ősképek a sokáig visszafojtott hajlamok forradalmi erővel törnek föl belőle s létének és az emberi létezésnek határait feszegetik: a ballada „végső” feszültségét érezzük regényének minden sorában. Az emberi formátum remeg, feszül, szétpattanással fenyeget. Balladák, mágikus élmények, kozmikus sejtelmek, sírjukból kelt ősképek, vérhullámok és látomások patakzanak szüntelenül. A regény látszólag széteső, a mesét lírai részek szakítják meg, az író idegesen szökell egyik dimenzióból a másikba, de ugyanakkor művészi átlényegülés, „színváltozás” történik a regényben. A realizmus és a naturalizmus ember-élménye birkózik egy nálánál különb „forrósággal” s szétolvad, átlényegül benne. A mágikus világrend és egyszülött fia, a világgal még eleven kapcsolatban élő ember fölemeli fejét s lázasan és fagyos remegéssel veszi tudomásul a „helytelen világot”, a XIX. századból a XX. századba átmentett Európát, a maga összetöppedt életével, csonka és egyirányú kultúrájával, kényszerzubbonynak beillő életformáival. A „Szűzmárjás királyfi” forradalom a „helytelen világ” ellen, megváltó szándékkal telített, forradalom, melyben a hős, keresztény módra, csak önmagát szánja áldozatnak s önmaga föláldozásától várja az emberi sors jobbrafordulását, az élet újjászületését.

    Tamásit ebből a messiánizmusból, melynek tartós uralma veszedelmes lett volna fejlődésére, két képessége vezette ki: humora és érzéki esztétikája. A humor nála a föld jóíze, az élet elviselhetőségének záloga, az ember szelíd, furfangos, olykor mámoros diadala a nagyobb, kegyetlenebb, de egyúttal ormótlanabb erők felett. Az érzék esztétika pedig a magyar lélek egyik legmélyebb keleti öröksége, mely megóvja attól, hogy elvont gondolkodás útvesztőjébe, a „fausti veszedelem” ingoványába tévedjen. Az érzéki esztétika: a lélek és a világ egyensúlya, – ösztönösen megleli a világban a belső történést tökéletesen kifejező képeket. Az érzéki esztétika a mágikus hajlamokra épül, a mágia ősi egységére, a világnak és az embernek a mágiában kifejezésre jutó szerves összetartozandóságára, testvériségére. Az európai ember panteizmusa és pánsexualizmusa ennek a mágikus hajlamnak másolata: a mágikus életérzés ősibb, tisztultabb, magasrendűbb. Tamási a „Szűzmárjás királyfiban” csaknem meredély szélére jutott, ám a humor és az érzéki esztétika megfogták a kezét.

    Tamási fiatal messiánizmusát amúgy is szétfeszítette volna teremtőerejének példátlan bujasága. Az ő teremtőerejében a magyarság rengeteg mindenre emlékezik: fagyos tundrákra éppen úgy, mint forró délszaki élményekre, határtalan sztyeppre és vegetációval benőtt szigetek fülledtségére, idillekre és tragédiákra, a világ teremtésének pazar színjátékára és sivár, szikkadt századokra. Ez a mérhetetlen élmény-bujaság először Tamási novelláiban bontakozott ki, első könyve s egyben novellás-kötete már a „Szűzmárjás királyfi” előtt megnyugtatott, hogy nem reked meg a messiánizmus stációjánál. Ez a könyv alkotóerejének ösztönös ökonómiájáról tanúskodik: ereje szüntelenül osztódik, formák s képek tömegére szakad, azonnal dús kertté zsendül, gyümölcsözik, magvakat hullajt. Csokonai álmának beteljesedését érezzük benne: az emberiség kertjének flóráját, a „nagy virágzás” tündöklő tavaszát, a termőtalaj szüntelen csírázását.

    Közben még egy kísértés várakozott Tamásira. A korszellem hatása folytán – s ez az egyetlen külső hatás, melyet befogadott, mellyel pillanatnyilag szövetkezett, – megírta a „Címeresek” c. társadalmi regényét a kor állásfoglalásának megfelelően az akkor restaurálódó arisztokrata-dzsentri réteg ellen. A „Címeresek” Tamási legkevésbé jelentős műve, bár távolról sem minősíthető értéktelennek, realista-naturalista kortársaihoz mérve nyugodtan megállja a helyét, de az író nincsen eléggé benne a regényben. A mű nem Tamási mélyforrásából buzog s ezért elüt többi művétől. A „Címeresek” születését mégsem tulajdoníthatjuk teljesen a korszellemnek. A „Szűzmárjás királyfi” után az író egyszerűsödésre vágyott, egyensúlyérzéke azt súgta, hogy a forradalmi mű után meg kell írnia az ellenképet: az emberi kiegyenlítődés és megbékülés művét. De még túlságosan benne élt a „Szűzmárjás királyfi” prófétai lendülete, egyelőre nem tudott mást cselekedni, mint azt, hogy a lendületet lehozta a társadalmi valóság világába, gyakorlatibb síkra vetítette. Nemsokára azonban megfogant a mentő élmény benne, mely azt súgta, hogy az egyensúlyt és a megbékülést abban a tragikus népi világban kell keresnie, melyről a „Szűzmárjás királyfiban” gyönyörű fekete-piros képet festett. Így született meg legnépszerűbb műve, az Ábel-trilógia. Az író visszamegy a falun keresztül az erdőbe, a természetbe, hogy elölről kezdje az élet s a világ megismerését. Egyelőre: ismét elhagyja a természetet, a hegyeket és az erdőket, vándorútra kél a társadalomba, majd az óceánum túlsó partjára, hogy szenvedések és csalódások hosszú sora után véglegesen a világ megbékítő vigaszába térjen. A nehéz utat most már nem a „Szűzmárjás királyfi” mágikus hőse rója, hanem Ábel, az egyszerű néphős, az új Ludas Matyi. Az Ábel-trilógia a „nappal” könyve, a tiszta s éles ragyogásé, a mulatságos mindennapoké, a világot bíró humoré, a népi kalandé. A mágikus Tamási Áron látszólag teljesen eltűnik a sajátságos realista lét előtérbe, de nem a rideg valóság ábrázolója, hanem inkább megszépítője s megmentője, aki az idő kegyetlen élményeit, az élet kiengesztelhetetlen ellentéteit és ellentmondásait a népi életkedv és életbölcsesség szüntelen ömlésével ellensúlyozza. Tamásit a közönség szélesebb köreiben az Ábel-trilógia tette népszerűvé, mert géniuszának csak egyik felével van benne jelen. Ezalatt azonban tovább folyt a belső válság: a mágikus költő elégedetlen a maga „köreivel” s állandóan ki akar törni a reális társadalomábrázolás, sőt a társadalmi prófécia vidékére. Mindkét területen alkot és kísérletezik, a mágiát éppenolyan lényegesnek tartja, mint a valóságot s legfőbb vágya, hogy a két „elemet” szerves egésszé teremtse. Nem elégedett meg azzal, hogy minden megadatott neki, ami a társadalmi létezés fölött és alatt él: a mágikus mélység és magasság, igényt tart a földre is, a mágikus lét és a társadalmi élet szintézisére vágyik. A látszólag nyugodt és végtelenül egyensúlyozott Tamási Áron belső élete folytonos közdelem, forrongás, elszánt tusakodás a „teljesebbért”. De példás szemérmességgel a belső harc minden nyomát eltakarja, csak „tisztítótűzben” edzett „eredményekkel”, alkotásokkal lép a világ elé.

    Midőn az Ábel-trilógiában látszólag teljesen hátat fordított a mágiának, novelláiban annál odaadóbban áldozott neki. Megírta az „Okkersárga Ábrahámot”, melyben fölszabadulunk a „nappalnak” tér s időszemlélete alól és a „Kivirágzott kecskeszarvakat”. Az utóbbi az egyik legnagyobb novellája és döntő vallomás mágikus életérzésének folytonossága mellett. Szabó Dezső a német romantika hatása alatt az anyag átszellemülésének tanát hirdette, mint írta: benne a test vált igévé. Tamási ebben az erőltetett iramú „átszellemülésben”, illetve „átszellemítésben” az eredeti ember fogyatkozását, vészes vérszegényedését látta s a szellem magányos szárnyalásával szemben a létezés teljességének értelmét hirdette, nemcsak a világból kiemelkedő, „fölérző” embert, hanem a világba visszabékülőt is: a két legényt, akik kecskévé változnak, hogy újra megízlelhessék a lét elemi ízét és örömeit. A „visszatérők” öröme pedig olyan tiszta és teljes, hogy szarvuk kivirágzik, csupa rozmaringot hajt. A „paradicsomot” érezteti ez a novella, a bűnbeesés előtti kertet, az őstájat, a makulátlan idillt, melynek emléke és vágya kiirthatatlan az emberből. A világegyetem tágas, szabad, szép életét, elemi örömeit és egyensúlyát; mindazt, ami egyre inkább kimarad Európa egyoldalúan „szellemivé” szűkülő kultúrájából, Tamási idézi újra emlékezetünkbe, ezért jelentősége túlcsap a magyar határokon, éppen olyan küldöttnek kell tekintenünk, mint a francia Gionot.

    Tamási a mítosznak, a mitológiai világképnek ura hitelt és becsületet teremtett, erőszak és hamis ábrándok nélkül. Irodalmunk régóta érzi, hogy „vallása” csonka, mert elsikkadt alóla a mitológiai alapréteg. A mítoszunk olyan mélyre süllyedt, hogy gyatrább lelkekben emléke sem maradt s a csonka lelkek, az „alaptalan” lények azonnal harci sorokba tömörülnek, ha valakiben a mítosz emléke ébredezik. E mindenre kész harci soroktól azután az ébredezők is megrettennek, vagy pedig magányos meghasonlásba kényszerülnek. Ipolyi Arnold megrettent, Kálmány Lajos meghasonlott, a „tudás” emlékérmeit pedig azok kapták, akiknek életműve a puszta tagadásban merült ki. Tamási mindenképpen termékenyítő forradalmat vitt véghez: a mítoszt, a mágikus elemet, a kozmosszal való együttérzést, a megérzés költészetét bűbájossággal, bájolással újra az irodalomba árasztotta. Nem kortársainak durva eszközeivel harcolt, hanem „bájolással” s ez a „bájolás” az ő legmagasabbrendű esztétikai hatóereje.

    Ugyanekkor újra s újra nekifeszült a társadalomábrázolásnak is és ami a „Címeresekben” nem sikerült, tökéletesen megvalósult egyik elbeszélésében, a „Szeder és Butykában”. Ez a külvárosi rémtörténet a legegyszerűbb, tehát legelemibb eszközökkel kimeríti a kapitalizmus lényegét. Azt a folyamatot ábrázolja, midőn az üzlet láza megszállja az embert s hideg, kegyetlen ujjaival átformálja a maga képére és hasonlatosságára. Ez a novella árulja el azt is, hogy Tamási mennyire a minőség hívője és szigorú papja egyszemélyben: sohasem törekszik az élet mennyiségi kimerítésére, sohasem kíván az anyag méreteivel hatni, mindig a legmagasabbrendű művészi megoldásra törekszik. Csak egyetlen méltó művészi megoldást ismer, a remeket; szigorának köszönheti, hogy olyan novellagyűjteményt adhatott ki életének derekán, aminőt hiába keresünk a magyar irodalomban. A látszólag szűkszavú, keveset dolgozó író egyenletes értékű és súlyú remekek tömegével léphetett ki, mert sohasem tagadta meg a minőségbe vetett hitét.

    A „mindent” átölelő kísérlet legfontosabb állomása Tamásinál a második trilógia terve, melyből két kötet készült el: „Jégtörő Mátyás” és „Ragyog egy csillag. A hős immár nem „a magasat a méllyel összekötő” Szűzmárjás királyfi, nem is világbíró Ábel, hanem egy szellem, aki útnak indul a csillagról. Szűzi szellemről van szó, még szabadon csapong benne az útravaló, mellyel a Teremtő kezéről leszállott. Tamásiban eredendő kétely él azzal szemben, amit emberi szellemnek hívunk. A mítosz alapján vallja, hogy az emberi szellem bűnbe esett és megromlott, szüntelenül szüksége van tehát a szűzi küldöttre, a „Szentlélekre”, mely eredeti tisztaságának és bőségének emlékeit lángra lobbantja. A két regényben ez a „szűzi” küldött avatkozik be egy székely család s falu életébe. Mágikus fogantatás történik, de a mágia beivódik a valóságba, a mindennapok életszövevényébe, – a két sík, melyen Tamási eddig kísérletezett, összeforr, egyetlen síkká bővül. A mágikus beavatkozás visszaadja az embert a mindenségnek és a mindenséget az embernek. A megértés jósága ül diadalt ebben a műben, de nem az emberi megértés, hanem a kozmikus: minden létezők összebékülése. E mágikus „fogantatás” tulajdonképpen ősi népmesecsíra virágzása: az emberek és az állatok megérik egymást s mindketten a világot. A szétdúlt, megportyázott és darabokra szabdalt föld felett megtörténik az ősi egység és együttműködés kinyilatkoztatása.

    A „Jégtörő Mátyás” keleti-pogány világmagyarázat is. A lélekvándorlás hite a szellem vándorlásává módosul benne. A lélek: az út célja, értelme és beteljesedése, a nagy útról megtérő világszellem otthona, – a lélek fogalma Tamásinál már szervesen összekapcsolódik a keresztény lélekkel. A kereszténység szerves része az emberi fejlődésnek és távolról sem olyan merőben új s égbőlpottyant folyamat, mint a XIX. és a XX. század töppedt lelkei vélték. A kereszténység a pogányság átlényegülése, megszentelése, a „pogányirtás” tehát, mivel az ember irtása és csonkítása, visszaüt a keresztény „tartalomra” is. A magyarok csak úgy lehetnek igaz keresztények, ha pogányságuk átlényegül, megszenteltetik, – ennek az átlényegülésnek könyve a „Ragyog egy csillag”. A „Jégtörő Mátyás” nagyszerű pogány világa itten már önmagával viaskodik, keresi az átlényegülés útját, hevesen és tűzzel, mint az öreg huszár, a veresnadrágos arkangyal s szelíd megadással, mint a názárénus, végül pedig a két elem egy csillaggá békül: a magyar lélek és magatartás születik.

    Tamási világával kapcsolatban gyakran fölmerül a kérdés, hogy népi világ-e s mennyiben az? A rideg realizmusnak, az irodalom és a szociológia szakadatlan nászkodásának képviselői tagadó, sőt elutasító választ adnak. Annyi bizonyos, hogy Tamási népisége semmiképpen sem sziciológiai természetű. Nyilván történelmi szükségszerűség, hogy a társadalmi tudat elöntötte az irodalmat s akik e jelenség ellen, látszólag tiszta szellemi igények nevében, küzdenek, maguk is politikai célokat szolgálnak, természetesen: politikai visszahatás céljait. Végzetes hiba lenne azonban, ha akár szellemi, akár gyakorlati erőszak útján teljesen a társadalmi látókör korlátjai közé szorítanánk az irodalmat. A népiség fogalma nem meríthető ki társadalmi síkon, hiába hangoskodnak efféle egyoldalú erőlködések, – Tamási a teremtő tiltakozás ellenük. Tamásiban a népiség folklodisztikus értelmes, a népben tovább virágzó, vagy lappangva tovább élő őskultúra nőtt világképpé. Műveinek éppen ezért társadalmi jelentősége is rendkívüli: a néplélek teremtőerejének és kultúrát hordozó képességének ős a legkülönb bizonysága a magyar irodalomban. A „Jégtörő Mátyás” és a „Ragyog egy csillag” a pogány és keresztény magyar lélek viaskodását és szintézisbe térését ábrázolja, tehát a magyar s az európai lélek egyik alapvető élményét és mélyeit felrázó „eseményét” bányássza ki, érleli modern regénnyé. Cselekedetének nemcsak művészi, hanem emberi értelme is rendkívüli.

    Tamási Áron műveinek társadalmi jelentőségéről sem beszélhetünk szokványos értelemben. Láttuk, hogy midőn szokványos módon próbálta szolgálni az irodalom társadalmi föladatait, vakvágányra tévedt. Tamásinak éppen azok a művei rendelkeznek elsőrangú társadalmi jelentőséggel, melyekbe semmiféle ilyenirányú célzatosságot nem vegyített. Újabb irodalmunkban ő ábrázolja a kapitalista civilizáció által gúzsba kötött és kikezdett emberrel szemben az eredeti, a természetes embert. De nemcsak testi és mágikus valójában ábrázolja, hanem az egyoldalú intellektualizálódás, a szellemmel való sűrű visszaélések korszakában hitet merészelt tenni a lélek, tehát az ember belső történelmi kultúrája mellett. Hamis igézetek uralma alól szabadította fel életérzésünket és szemléletünket, mégpedig úgy, hogy a „helytelen világ” ellen megteremtette a teljesebb és tökéletesebb világ művészi képét. A szűzmárjás királyfi, Ábel és Jégtörő Mátyás mellett figurák tömege cselekszik Tamási világát, hősei nem csupán szenvedői a sorsnak, hanem teremtő módon hozzájárulnak az igazabb világ építéséhez; a szüntelenül folyó világteremtés szerves részei, diadalmas hullámai. Tamási Áron elsősorban a magyar életérzés újjáteremtésének a művét végezte el. Európai „adaptációnk” bizonyos alacsonysági érzéssel járt, a nyugati példák olykor túlságosan ránkfeküdtek, bűvöletükbe kerültünk s tömérdek eredeti élmény, sajátos emberi vonás, fölgyűlt belső szépség rekedt ki irodalmunkból és szellemi kultúránkból. Ezek a felszínre nem jutott, „ki nem dalolt” elemek törtek elő Tamási Áronból és tettek bizonyságot emberi jelentőségük mellett.

    Tamási jellegzetes eurázsiai író. A magyarságba két földrész elemei alakultak sajátos fajtává és eredeti kultúrává. Ezt a tényt igyekeztek az egyoldalú nyugati megszállottság figurái minden időben tagadni, holott semmiféle okunk sincsen erre, mert a tény a magyarság emberi jelentőségét csak növeli. Láttuk, hogy Tamási ázsiai-pogány világmagyarázata mint békül s lényegül eredeti magyar kereszténységgé. Öröklött ázsiai esztétikája magasrendű művészi tudatossággal párosul. A magyarság szintetikus alkata és természete egyetlen kortársában sem jelentkezik ilyenfokú emberi és esztétikai teljességgel.

    Tamási korán megpróbálkozott a drámával is, első kísérlete az „Énekes madár” volt, mely esztendőkön keresztül várakozott a színpadra s végülis egy kérészéletű alkalmi vállakozás merészkedett elő véle. A már beérkezett prózaírónak újra meg kellett vívnia a sokesztendős harcot, melyet pályájának elején egyszer már megvívott. Színpadi sorsa érthető volt, mert az újabb időkben legfélelmetesebben drámánk aljasodott el. A legszolgaibb műfajok közé süllyedt, nem hitt az eredeti magyar drámai ösztönök létjogosultságában, nem voltak szervei szakadatlan belső drámánk felfogására, hanem a javainak bőségében tobzódó nagypolgárság szórakoztatására szegődött, illetve ennek a nemzetközi szórakoztató „műfajnak” bűvkörébe jutott. Tamási itt is a mélykultúra forrása mentén indul el a népmesébe ivódott népdrámát fejezte ki, a „népi játékot”, mely tulajdonképpen vallásos szertartás. A népi játékok, szokások, a népköltészet drámai elemei: valamennyien kultikus természetűek, az ősvallás megmaradt nyomai, visszaverődései; elemeinek az életbe való beavatkozásai; a valóság és a mágia találkozásának megrázó élményei. Az „Énekes madárban” Tamási éppen olyan tökéletesen egyensúlyozza a valóságot és a mágiát, mint a „Jégtörő Mátyásban”. Föladata azonban a színpadon sokkal nehezebb volt, mert semmiféle hagyomány sem fogta kezét, ezért fokozott a jelentősége az „Énekes madár” drámai tökéletességének. A korszerű dráma polgári játékká szűkült, Tamási visszatér a legelemibb drámai csírához, a népköltészet ősélményéhez: a jó és a rossz tusakodásához. A jót azonosítja a mágikus életérzéssel s hordozójával, a tiszta és természetes emberrel. A mágia, a természetes ember és a tiszta emberi etika kézenfogva haladnak, „szövetkeznek”, együttműködnek az életet csonkító és gúzsbakötő rossz, a mesterkéltség és az erőszak megtestesítői ellen. A játék két kicsi hősének a hagyományos népmesei harcot kell véghez vinniök az erősebbek és hatalmasabbak ellen s nincsen más segítségük és támaszuk, mint maga a „minden”, mely döntő pillanatokban kinyújtja feléjük a kezét. A népmesében az eredeti ember küzd az élet eredeti értelmének megcsúfolóival; Tamási ezt a harcot érlelte drámává. A „kor” azonban csak humorát, költőiségét, nyelvének jóízét s figuráinak eredetiségét ízlelte s nem vette észre, hogy ez a játék megmentette drámánkat a további süllyedéstől s visszaadta a megcsúfolt műfajnak eredeti becsületét.

    Második darabját, a „Tündöklő Jeromost” még kevésbé értette a romlott ízlésű közönség és a „kritika”. Ez a darab Tamási társadalmi vágyainak legtökéletesebb teljesedése: a magyar közösség drámája. Bibliai egyszerűség hatja át; a „buja” Tamási ilyen egyszerűségre is képes, példa rá többek között „Szülőföldem” c. könyve. A közösség ellenállóképességéről van benne szó, az ösztönös erőről, mely kivet minden zavaró és bomlasztó csírát. A darab végén a csábító demagóg eltűnik és csak kénköves bűz marad utána. Az „Énekes madár” mágikus-népmesei íze után ebben a darabban csakugyan aristophanesi ízre lelünk: a nagy görög derűben fürdetett, kacajjal felrázott realizmusára, s tömény természetességére.

    Tamási következő darabja, a „Vitéz lélek” a magyar életérzés határait súrolja, de kifejező vágya negyedik darabjában, a „Csalóka szivárványban” teljesedik. Eredeti szándékánál sokkal nagyobbat alkotott ebben a művében. A félműveltségnek, a mohón összekapkodott enciklopédikus tudásnak tragikumát akarta csupán megírni, de az Anti-Faust sikerült neki. Megjelenik Kund Ottó porhüvelyében a nagy Kísértő, a fausti lélek, de a magyar életérzés kemény küzdelem után visszautasítja. Czintos Bálint egy beteg s gyarló társadalomba szorulva az alacsonysági érzés martaléka lesz, szűk neki az erős, kemény s bőséges érzéki világ, kitör belőle, szovetkezik egy árnnyal, a homállyal, a titokkal, a csodálatos fausti köpönyeggel. Holtpontra jut s a „visszatérés” gondolata pislákol benne, majd kigyúl s ekkor egyszerre magasbaszökik a dráma forrpontja. Két világ tusakodik Bálintban és az ősi, az eredeti győz, a győzelem arca azonban hideg és kérlelhetetlen: bűnhődnie kell. Az elhagyott közösség, a megtagadott életforma nem fogadja be többé s Bálint a keleti ember nyugalmával és méltóságával veszi tudomásul a törvényt, „elmegy meghalni”, megváltja magát s úgy érezzük: nemcsak magát, hanem minket is. Bálint sorsa: bukásunk és katarzisunk, magyar drámai állásfoglalás, mely már nem csupán felhorkanással, vagy jellegzetes szép mozdulattal történik, hanem tökéletes mű súlyával. Tamási Anti-Faustja olyan mű, aminőkről Ady álmodott, midőn „germánnál, szlávnál ősibb álmokat” emlegetett.

    Bálint meghal s a darab végén csak kisfia marad a színen, sírni kezd. Hozzá jön a szolgalegény, ölébe veszi és vigasztalja: – Miért sírsz? – Mert egyedül hagytak. – Ne sírj, az Isten is egyedül van és mégis milyen szépen hallgat. – Mint óriási kupola borul ez az élmény a darabra, a drámában megnyilatkozó mélység fölé egy mozdulattal odavarázsolja a másik dimenziót, a magasságot. A „Csalóka szivárvány” formai tekintetben is tökéletesebb Tamási minden darabjánál, egyszerűbb, töményebb, már tökéletesen ismeri a dráma törvényeinek súlyát és jelentőségét, nyelve is keményebb, izmosabb.

    A mai negyvenévesek legkülönbje Tamási Áron. Fejlődésképességével sem veszi fel a versenyt senki sem. A buja, szüntelenül sarjadzó költő műveit emellett természetes klasszicizmus hatja át. Életműve máris emberi és kozmikus egyensúlytól boldog, hajnali derült képet ád. S ebben a képben az ocsúdó és egyre dúsabb teremtőkedvre serkenő magyarság valóban önmagát, legmélyebb hajlamainak megtestesülését szemlélteti.                          

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf