Lampérth Géza, az Országgyűlési Könyvtár könyvtári őre, író, költő
A XX. század eleje magyar irodalmának szorgos eminenciása volt Lampérth Géza. Az első világháborúban „Signum Laudis” kitüntetést kapott író így mutatta be magát egy irodalmi teadélutánon: „1873. október 23-án születtem. Veszprém vármegyének balatoni s már Zalával határos 'részén, a Balaton felett és a Bakony alatt, a Tihany és Badacsony között húzódó fennsíkon van szülőfalum: Mencshely. Eredetét Szent István királyig viszi a monda és hagyomány. Ezek szerint: Kupa vezér pogány magyar harcosai elől oda menekült légyen Gizella királyné, az akkori még rengeteg-erdős vidékre. Hálából ott később a megmenekült királyné kápolnát emelt. E kápolna körül épült a falu s a Mencshely nevet kapta [ad notam: ments-vár]. Lakói, a király nemesei, szabad magyarok lettek, mint az ugyane vidéken levő Szentkirályszabadja és Szentgál község lakói. Családfám a Dunántúl magyar földjében gyökerez”. Középiskolai tanulmányait a pápai evangélikus gimnáziumban végezte, [az I. osztályt Felső-Lövőn] már itt feltűnt irodalomszeretete, első verse még IV. osztályos korában jelent meg „Tihanyi” álnév alatt a Vasárnapi Újságban melynek ez időtől fogva állandó munkatársa.
Nyomorultak a kenyérosztogatásnál
Néztem: a mint sorjába fölvonulta
A kenyér nélkűl tengő nyomorultak.
Csupa ráncz arczunk, csupa rongy ruhájuk-
Bú, szánalom volt nézni rájuk.
Láttam: mohó gyönyörrel hogyan kaptak
Utána a kis irgalom-falatnak
S kínzó éhségük hogy oszlatták széjjel
Egy-két sovány karaj kenyérrel.
Láttam: a mint elmentek telt gyomorral
Kibékülve búval, gonddal, nyomorral.
S azon járt elmém, míg tovavonúltak:
- Ők - é az igaz nyomorultak?
Nem azok-e' vaj' a nyomorultabbak:
A kik örökké éhesen maradtak,
Bár örömmel elébök szórják, hintsék
Dárius király minden kincsét?...
Érettségi után, mint a pápai evangélikus főiskola tanulója, annak önképző- körében élénk tevékenységet fejtett ki; míg tagja volt, állandóan ő nyerte el a költői pályadíjakat. Eközben sokat írt a Pápai Lapokban és egy évig, mint főmunkatárs szerkesztette a Pápai Független Hírlapot. Ez után a bonyhádi Perczel családnál egy évet nevelősködött; azután a fővárosba jött. Munkatársa lett az összes számottevő fővárosi szépirodalmi lapoknak. Majd a budapesti tudományegyetemen jogtudományi doktori oklevelet szerzett 1897-ben, 1898-ban az országos levéltárhoz nevezték ki fogalmazó gyakornoknak, majd fogalmazónak, majd levéltárosa, főlevéltárnoka[–1922], az Országgyűlési Könyvtár könyvtári őre [1922–1923]. Levéltárosként Pápa és a kollégium történetével, művelődéstörténeti jelentőségével foglalkozott. Könyvtárosként ő szerkesztette az országgyűlés felsőházának naplóit. Legismertebb történeti műve azonban „A magyar katona ezer éven át” 1916. reprezentatív klasszikus hadtörténeti album, könyvgyűjtemények ma is rendkívül értékes és megbecsült példánya.
Alszeghy Zsolt így ír Lampérth Géza verseiről:
Amikor az irodalomtörténet értékelő ítéletet akar mondani Lampérth költői pályája felett, ketté kell választani az embert és a költőt. Az ember a nemes érzések hordozója, a magával ragadó honszerelem büszke harcosa, a tiszta szerelem szomjazója, melegszívű, komoly férfi. Öröm és haszon az ilyen ember szívének megnyilatkozását látni, hiszen az irodalomnak a pillanat gyönyörűségén kívül többet kell adnia, egy nemzedéket nevelnie. A költő azonban nemcsak a tartalommal, hanem a megnyilatkozás módjával is hat és érvényesül. Lampérth lírája annak a lírának a hív továbbélése, amely Tóth Kálmán költészetében tetőződött. A dallamos, egyszerű, szinte önkéntelen dalformában bájos és vonzó…
Tavaszi könyörgés
Nap, tavasz napja, soha-soha még
Így nem epedtünk szíved melegét!
Csak most ne hagyj oh, cserbe’ minket.
Fényes orcádat tőlünk most ne rejtsd el,
Csókold végig szelíden minden reggel
A kertjeinket, mezeinket…
Felhők, tavaszi könnyű fellegek,
Langy esőket most permetezzetek
Minden bimbóra és virágra.
Zsendítsetek minden parányt dús-naggyá
Teljesüljön érett gyümölccsé, maggá
Az élet minden kis csírája.
És Te, ki földeríted a napot,
Felhők útját is aki megszabod,
Ki látod népünk hulló vérit:
Add, hogy erdőink minden cserje, tölgye
Lombjával diadalunkat köszöntse,
Mire vetésünk csűrbe érik!
Közismert volt lengyelbarátsága, a Magyar Mickiewicz Társaság tagja. A „Honszerelem” című költeményét az M.T.A. dicsérettel tüntette ki egyik pályázaton; a Budapesti Szemlében (1899. XCIX. költ. Béranger után); újabban tárcákat írt a Budapesti Hírlapba és a Magyar Újságba, [a Szózat újság utódjába] eközben történelmi rajzokat és elbeszéléseket a Magyar Leányokba; a Politikai Újdonságoknak Lantos Diák névvel rendes krónika írója. Kisfaludy- és Petőfi-társaságban, mint vendégnek, több ízben olvasták fel verseit. Később a Petőfi-társaság titkára lett.
A századelő egyik népszerű írójaként a kor hivatalos ízlést követő hazafias verseket, elbeszéléseket, regényeket, népszínműveket írt, nemzeti szellemű, hagyományos stílusú költő volt. A nagyváros rajongóival szemben a falu világát dicsőítette.
Péter-Pál estéjén
Ültünk a tornácon édes anyám és én.
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehérlett, a búza sárgállott
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.
És szólt édes anyám az alkonyi csöndbe:
– Ím, eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja…
Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édes anyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra –
Harmat a virágra… könny hullt az orcámra…
Legtöbb írása a Rákóczi-szabadságharc korában játszódik, a kuruc hősiesség erősen idealizált történeteit az 1910-es években sorra kiadták, történetein, „rajzain” nemzedékek nőttek fel. Műveit konzervatív szemlélet, erkölcsi idealizmus, áhított hazafiság jellemezte.
Négy kis ezüstsarkantyú
-Az abszolutizmus korából-
Iglódyné nagyasszonyom
Él csöndesen, szelíd búban.
Nem is leli kedvét másban:
Olvasásban… Imádságban…
S négy kis ezüstsarkantyúban.
Van egy kedves ládikája
Cédrusfából, rózsafából,
Benn – egy eltűnt álomvilág:
Sárgult levél… hervadt virág
Ifjúsága tavaszából…
A négy ezüstsarkantyút is
Abban őrzi, tartogatja,
S ha feltárul a kis láda,
Akármi van a naptárba’:
Az a nap – az ünnepnapja!
El-elnézi… nézegeti
Fájó, mégis kedves búval…
S elmerengve – múltba lengve
Oly édesen mulat lelke
A négy kicsiny sarkantyúval.
Ilyenkor kis unokái
Körülveszik szépen csendbe –
S mesélni kezd a nagyasszony,
Mintha tiszta ezüsthangon
A négy kis sarkantyú csengne…
*
Egyszer volt, gyermekeim, nem is olyan rég volt,
Volt egy árva nemzet… A ragyogó égbolt
Alighogy derengett, elborult fölötte,
Virágos kertjeit, kalászos mezeit
Ősz dere megeste, tél hava befödte…
Megdermedt az ország, mint ki meg van halva.
Gőgös idegen had csörtető hatalma
Tiport, gázolt végig síkot, völgyet, bércet –
S azt hívé nagy balgán: diadalmas kardján
A nemzet szíve is, lelke is elvérzett!
Pedig, – kis fiaim, ezt jól megértsétek –:
Ha hű s rendületlen az a szív és lélek.
Hogy egy nemzet szívét, lelkét is megölje:
Nem kis armádiák, – de a kerek világ
Csörtető hatalma gyönge ahhoz s törpe!
Akkor sem ölte meg. – A hű szív megdobbant,
És a rendületlen lélek lángralobbant!
– Nosza, rá is estek, ahogy észrevették,
S ahol egy dobogott, ahol egy lobogott:
Némulni, hamvadni börtönbe vetették.
Furcsa idő volt az… szomorú is, víg is.
Kacag a lelkem, ha idézem, de sír is.
– Kik még nemrég büszkén mentek vésznek, tűznek:
Vitézi kard helyett most, óh mily fegyverek
Ellenében s milyen fegyverekkel küzdtek!
Hinnétek-e? – Állig vasfegyveres haddal
Szemközt álltak: hetyke, pörge kis kalappal,
Attila-dolmánnyal, sarkantyús csizmával –
S gúnyt ha szórtak rájuk, – összeszorult szájuk
S nem feleltek, csak a sarkantyú szavával.
Ám a sarkantyúban, ha így összepengett:
Az eltiport nemzet élő lelke zengett!
Azt zengte: láttunk már egyebet is, mást is,
Több fegyvert, több vasat, több deret, több havat,
Csörtetőbb hatalmat, nagyobb borulást is!
Azt zengte: fegyveren, vason majd kifogunk.
Szent vértünk védelmez: igazságunk s jogunk!
Azt zengte: megvirrad még ez a sötétség,
Dér, hó eltűn innen s kizsendíti Isten
Kertjeink virágát, mezeink vetését!…
– S ezt a dacos, bízó sarkantyú-beszédet
Rémülve hallották a gyászos vitézek.
– Akik így beszéltek, le is csaptak rájok.
Így jutott bortönbe s ott hervadt örökre
Én boldogságom is – szegény nagyapátok…
Amit bírtak, értek, elkobozták tőle,
De két sarkantyúját elrejtém előre.
A két nagyból – kicsiny hamarosan négy lett
S az apjáé helyett – a kis Bandi gyerek
Csizmáján mind a négy dacosan ott fénylett!
*
Darutollas, hetyke, pörge kis kalapja,
Attila-dolmánya is volt Bandikának.
Mindenki azt mondta: – olyan, mint az apja!
Sohasem éreztem oly büszke boldogságot:
A négy kis sarkantyú pengése enyhíté
Szívem sebét, mit rajt az a rablánc vágott.
Bandika napestig az utcán bolyongott,
S pengő sarkantyúja büszkén tovább mondta,
Amit az apjáé… még többet is mondott:
Kettőt elnémíttok? – Jó! – hozzá ezt tette –
Négy beszél helyette!
Nézték a kis vitézt a vasas pribékek:
»Törvényre még zsönge – rabbilincsre gyönge«
Háborgott bennük a tehetetlen méreg…
Mit tegyenek vele? – Végre nagy barbárul
Megragadták ketten a gyönge fiúcskát
S pengő sarkantyúit letépték sarkárul.
De Bandi a jussát egykönnyen nem adta:
Rúgott és harapott… s a két hős darabont
Gyenge fehér testét kékre tapogatta.
Ám az anyacsóktól – ez volt ír a sebre –
Meggyógyult reggelre.
Pörge kis kalapját megint csak föltette,
Attila-dolmányát, szép rámás csizmáját
Nagy bátoran másnap megint csak fölvette.
Sarkán ott fénylett már négy kis sarkantyúja.
/Egy nemes katona este visszaküldte,
Én meg azon frissen mind fölvertem újra!/
És pengette megint – halálra is készen,
Pengette keményen az utcán, a téren.
Az én szőkefürtű édes kis vitézem!
Az én kis vitézem… no, hisz már tudjátok:
Az édes apátok.
…Négy ezüst sarkantyúm adom most tinéktek,
S szerető szívemmel szívetekre kötöm:
Jól megőrizzétek, jól megbecsüljétek!
Ki tudja: mint virrad holnapi napotok?
Hátha egyszerre csak tinektek is lesz majd
Darutollas, hetyke, pörge kalapotok.
Attila-dolmánytok, szép rámás csizmátok –
S akkor majd ráveri a kis sarkantyúkat
Úgy, amint én tettem – az édesanyátok.
Ti meg pengessétek, ahogy csak bírjátok,
Úgy, mint az apátok!
Néhány színművét a budapesti színházak is játszották [közülük a legismertebb: Veér Judit rózsája, 1905]. A trianoni országvesztés után több nemzeti verseskötetet adott ki [A szent kürt, 1920; Nemzeti lant, 1923] amelynek célja a magyarság felrázása volt. Az 1920-as években az ifjúság számára átdolgozva újra kiadta és aktualizálta kuruc történeteit, illetve több történelmi ismeretterjesztő füzetben a magyar történelem dicsőséges eseményeit foglalta össze rövid, közérthető stílusban.
Művei:
Első könyvem Hazafias és egyéb költemények. Budapest, 1897.
Megjöttek a huszárok Idillikus színmű dalokkal, egy felvonásban. Budapest, 1898.
Elmúlt időkből, Történelmi rajzok és elbeszélések. Budapest, 1899.
Pacsirtaszó Versek. Budapest, 1901.
Három pápai diák Regény. Budapest, 1902.
Három pápai diák balatoni utazása Regény. Budapest, 1902.
Veér Judit rózsája Történeti színmű. Nemzeti Színház, 1905.
A boldogság vándora és egyéb kuruc történetek, Versek. Budapest, 1909.
A kompánia rózsája, Novellák. Budapest, 1912.
Beszélgetés a házasságról Novellák. Budapest, 1912.
A glóriás Rákóczi Versek. Budapest, 1914.
Az én rózsáim Novellák. Budapest, 1914.
A magyar katona ezer éven át Budapest, 1916.
A szent kürt Versek. Budapest, 1920.
Régi magyar levelesláda Budapest, 1923.
A gárda virága Regény. Budapest, 1925.
Pannonia tündére Versek. Budapest, 1926.
Csendes ünnep Versek. Budapest, 1928.
Budapesten hunyt el, 1934. november 18-án.
összeállította -cspb-
