Harsányi Lajos: Vallomás az égi asszonynak
Most el kell mondanom,
Mit eddig még nem mondhattam el én,
De lefutott a legszebb hullócsillag,
(Már túl jutottam életem delén)
Elmondom hát, hogy zordan életemnek
Te voltál mindig-égő csillaga,
Titok voltál. Az egyetlen Öröm,
A tiszta szerelem maga.
A szőke méhek már neved dönöngték
Gyermekkorom kék templomablakán,
Úgy tündököltél életem egén,
Mint jégvert kert felett a hold talán.
Ezüst tükör volt arcod, s benne néztem
Kis mongol arcodat naponta.
Hajadat Isten, e roppant Takács
A felkelő nap aranyából fonta.
Ajkad csodás szőlőszem: piros ékkő,
A lábaid alatt arany minden göröngy,
A kisded Jézus úgy függ karjaidban,
Mint kagylóban a – gyöngy.
Sokat szenvedtem én és árva népem
E baljós tájon egy évezred óta.
Az életmécsünk azért nem aludt ki,
Mert pisla lángját égi kezed óvta.
A francia, a belga és a lengyel
Sok nagy bajában lábadhoz csúszott,
De nem dicsérte senki neved úgy, mint
A Bakonyban a celli búcsúsok.
Szeret a szél, a tenger és a Montblanc,
Szeret a dörgő naprendszer az égen,
De senki nem szeret úgy tégedet, mint
Én és az én kis árva, rongyos népem.