Féja Géza: Herczeg Ferenc

Herczeg FerencA „Fenn és lenn” volt a regény, mellyel Herczeg Ferenc bevonult a magyar irodalomba. Bevonulásának „fényét” az is növelte, hogy halálos végű párbaj hőse lett, a lomha közvélemény figyelni kezdett s a verseci polgárfi „hőstettében” a polgár dzsentrisedésének, tehát legnagyobb vágyálmának megvalósulását szemlélte. A „Fenn és lenn”, mint Herczeg egész pályája, nemcsak az íróra jellemző, hanem a társadalomra is, mely annyi s annyi magyar kezdeményezés merev elutasítása után Herczeget azonnal keblére zárta. Herczeg irodalomtörténeti jelentősége idővel alaposan megfogyatkozik, majd pedig teljesen eltűnik. A jövendő irodalomtörténete aligha szentel komolyabb figyelmet műveinek, a szociológusok azonban kútfőnek tekintik minden időben: a kiegyezés után előtérbe nyomult asszimiláns „értelmiség” leghívebb lélektani kifejezőjének.

    Herczeg Ferenc tudatos és okos író volt első perctől kezdve, érezte lényének és hangjának idegenségét. Látta, hogy a kiegyezés után hirtelenül összeöntött magyar középréteg nem bírja ugyan a tiszta magyar szellemi légkört, de bizonyos „magyaros” küllemet megkövetel. A „magyaros zamattal” tehát Herczeg nem takarékoskodott s a kéznélfekvő forrásokból kölcsönözte: Jókaiból és Mikszáthból. Jókai ebben az időben már húnyó nap volt. Mesélő hajlama túlságosan buja, romantikája hősi, magyarsága pedig mélygyökerű volt ahhoz, hogy a millennium felszínes és vegyes társadalma élvezhesse. Mikszáth Kálmán pedig sohasem volt túlságosan népszerű író. Hű és állandó, de aránylag mérsékelt számú olvasóközönséggel rendelkezett, „tömegsikereket” sohasem aratott. Utolsó regényeiben a humor derűjén egyre jobban átütött a szatíra komorabb színe s a millenniumi mámorban sütkérezők a „sohse halunk meg” elve alapján menekültek a komorabb színektől. Herczeg Ferenc Jókai és Mikszáth örökségéből „tömegcikket” csinált, Jókai romantikáját és Mikszáth humorát átalakította a közönség ízlése szerint, a társadalom képére és hasonlatosságára. A „Fenn és lenn” amerikai párbaja önkéntelenül Jókai „Mire megvénülünk” c. regényét juttatja eszünkbe. Jókai is szerette a romantikus ötleteket, de a romantikus ötlet csak ürügy és alkalom volt neki, hogy teremtő ereje mozgásba jöjjön és nagyszerű életmezőket hódítson. Herczeg Ferenc azonban nem teremtő író, hanem „szabóművész”, kitűnő divat-szimat alapján biztos hatásra dolgozik, így: a nagyszerű romantikus örökségből divatos, korszerű, polgári öltönyt szabott. Mikszáth világával sem bánt különbül, megtanulta tőle, hogy a magyar kisváros a humornak és a jellegzetes emberpéldányoknak kincsesbányája, tehát felcsapott érzelmes karikatúra-rajzolónak: Mikszáth nagyszerű humorát „filléres kiadásban” népszerűsítette. Olyan vonás jelentkezik Herczegben, mely eddig teljesen hiányzott a magyar irodalomból: a közönségesség. A parvenű mohósága és kíméletlensége önti el írásait, hiányzik belőle a forró odaadás, amely a magyar írót minden időben jellemezte. Az „előkelő idegen” józansága, számítása, hideg magatartása érezhető minden írásában, de éppen ezzel az „idegenségével” érkezett be. Olyan kort éltünk, melyben a hangadó Rákosi Jenők „magyaros” jelszavakat kongattak, de ha a magyarság valódi megnyilatkozásaival találkoztak, fölrémlő idegenségük konok ellenségeskedésbe csapott. Herczeg Ferenc felszínes magyarsága tehát kapóra jött, a „részlet-magyarok” ősképüket szemlélték benne.

    Jókai Mór a magyarság hősi hajlamaira építette romantikáját, Herczeg a zagyva polgárság és középréteg nosztalgiáira. Jókai a nemesség és főnemesség jobbjainak a XIX. század első felében lejátszódott hőskorából táplálkozott, „őslényeket” elevenített meg, ezek a romantikus „őslények” azonban többnyire azonosak a magyarság ősképeivel. Herczeg Ferenc a polgári törtető lélektanával közeledett az egykorú „felső tízezer” világa felé. Eredeti alkatát gondosan leplezte, kitűnő idegei és hideg arca sohasem árulták el a belső események titkait. Ez az író egész életében elszánt s megfeszített akarattal törtetett fölfelé, de volt benne valami hideg cinizmus és fojtott gúny is, mert hiába vette szárnyára és segítette a szerencse, idegennek érezte magát a „felső” világban; időnként sohasem gyógyuló sértések érték, komor figyelmeztetők. „Lefelé” pedig sohasem próbálta meg a közeledést, hideg okossággal mérte az esélyeket, tudta, hogy odalenn a magyarság valódi medencéjében még idegenebb légkör fogadná. Egyéni útja és sorsa megegyezik a hirtelen beolvadt középréteg útjával és sorsával, természetes tehát, hogy rohamos népszerűségre kellett szert tennie: az a társadalom, mely nem értette Tolnai Lajost és Justh Zsigmondot, ösztönösen együtt rezdült Herczeg Ferenccel.

    Jókaiból úgy nőttek ki a regények, mint a buja termőföldből, Mikszáthból szelíden folydogáltak, Tolnaiból haragosan áradtak. Hanyatló szellemű korok azonban nem szeretik a természetes zsendülést vagy ömlést, mert mesterkélt életszervezetük fenyegető rémét szemlélik benne. Herczeg hatásának egyik legfőbb titka, hogy regényei tulajdonképpen bábjátékok, figurái pedig dróton rángatott bábúk. A kiegyezés korában mesterkélt volt minden: a politikai egyensúly, a társadalmi szerkezet, maga a kiegyezés alapelve is és a kor „adminisztrátorának”, a középrétegnek a lelkisége. Herczeg a korszellemnek hódolt, midőn hideg, olykor hanyag, máskor pedig matematikai pontossággal mozgó bábjátékot csinált. Műveiben hiába keressük az ihlet nyomait, számítás eredménye minden, a valóságot kulisszák helyettesítik, a valószerűséget előre megrendelt helyzetek pótolják, a teremtő képzelet helyébe ügyes és okos kitalálások, fogások tolakodnak. Figurái is jellegzetes bábjáték-figurák, csak egy-egy vonatkozásban élnek, emberi szerepük és jelentőségük sohasem szélesedik ki, csak annyi villan fel belőlük, amennyi az „előtérben” kívánatos.

    Herczeg Ferenc a Budapesti Hírlap hasábjain tört be a magyar irodalomba. Rákosi Jenő azonnal atyai szeretetébe és gondviselésébe fogadta. Nemsokára hűtlen lett Rákosihoz, az engesztelhetetlen szerkesztő azonban példátlan gyorsasággal megbocsátott neki. Rákosi bölcs megértéssel kezelte Herczeg Ferencet, elnézte gyöngeségeit, de sohasem volt hajlandó hasonló emberségességet tanúsítani a valódi magyarok, elsősorban Ady Endre iránt, nem átallotta még Ady betegségét is irodalompolitikai fegyvernek használni. Megalakult az asszimilánsok félelmetes szövetsége s a középréteg hasonszőrű elemei orákulumnak tekintették: Rákosi Jenőéknek sikerült egy egész nemzedék előtt megrágalmazniok Ady Endrét s a kor valódi magyar irodalmát. Ami az egyik oldalon bűn volt, a mások oldalon erénynek számított: Ady Endrét életfogytiglan elmarasztalták a zsidó radikalizmus Jászi Oszkárának barátságáért, Herczeg Ferenc azonban a zsidó kapitalizmus Wolferner-Farkas Páljává szerkesztett fémjelzett „szittya” folyóiratot, a „Magyar Figyelőt” és sohasem részesült szemrehányásban érte.

    De nemcsak Ady Endrével került szembe Herczeg Ferenc, hanem általában a magyar írói egyéniséggel. Kíméletlenül megsértette a választékos modorú, angyali szelídségű s már biztos halállal viaskodó Justh Zsigmondot. Barátkozni próbáltak, kiderült, eredendő idegenségük. Justh finoman számot adott erről egyik írásában, Herczeg azonban elképesztő modorban ütött vissza. Két világ került egymással szembe s a két világ természetét élénken megvilágítják azok a sorok, melyeket a régi Bécsről írtak. Herczeg „Emlékezéseiben” így áradozik a császári fővárosról: „a Budapest felől érkező utas ott egy európai világításba helyezett, mondhatnám tárgyilagosabb magyarsággal találkozott… Nekünk, akkori fiataloknak, egy-egy lóverseny, színházi bemutató, delegációs ülés vagy lokális kiállítás elég ok volt arra, hogy nagy és lármás rajokban, mint a költöző vadludak, Bécsbe vonuljunk… Bécs életformái nyugodtabbak, előkelőbbek és vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapestéi és a császárváros azonfelül tele volt barokk szépséggel, keringő-költészettel, tele vérpezsdítő kalandokkal”. Justh Zsigmondra merőben más élmények vártak Bécsben: „Bécsben tán sohasem állok meg többet. Nem bírom el a város tudva bestialitását, lesújt röhögése, lesújt a sör és penész híg keveréke, amely minden művéből, legyen az ember vagy emberi termék, kiárad. Koporsót e városnak minél előbb, mert haldoklása utálatos”. A mélyebb Nyugattal eljegyzett magyar és a Bécsben igazi honára ismerő asszimiláns néz e sorokban farkasszemet egymással; ugyanilyen ellentét meredezett Ady s Rákosi-Herczeg között is.

    Herczeg a régi Bécsről írott lelkendezésében megemlíti a „vérpezsdítő kalandokat”, vallomása fölötte érdekes: Márai is a „kalandot” tekinti az élet s az irodalom leglényegesebb élményének, már pedig Márai mindinkább az új Herczeg Ferenc szerepét tölti be. Herczeg csakugyan a kalandokban szemlélte a legérdemesebb emberi élnivalót s a kaland neki polgári izgalommá töpörödött romantikát jelentett. A régi Bécs a „kalandok” soha ki nem apadó méhe volt, elvetélt történelmi szerepének ez felelt meg a legjobban: az újkor nagy szenvedélyei, romantikus lobogásai kalanddá és szirupos romlottsággá süllyedtek ebben a városban. Herczeg minden műve: a kalandok sorozata, a magyarsággal való találkozása is kaland, mely bizonyos mértékben meg is rázta, de teljességgel sohasem kerítette hatalmába ezt az okos, hideg főt. Rajongói bámulattal emlegetik „Az élet kapuja” c. regényét, melyben Bakócz Tamásnak a pápai trónért folytatott küzdelmét írja meg s ezt a rendkívüli magyar vállalkozást is szirupos szerelmi kalandba, Bakócz unokaöccsének és egy római kurtizánnak pásztoróráiba fojtja. Herczeg nem válogat a „kalandokban”, nemcsak áltörténelmi, hanem polgári, sőt bűnügyik kalandokat is szívesen bábjátékká alakít: a „Fehér páva” polgári kaland, a „Magdaléna két élete” bűnügyi. Tisztában volt a polgári izgatószerek természetével s mint jó vegyelemző: egyetlen hálás izgatószert sem hagyott kihasználatlanul heverni.

    A „Gyurkovicsékat” annyi más rémséggel együtt Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja szabadította a magyar irodalomra. A magyar nemesség maradéka ebben az időben járta haláltáncát s ez a „látványosság” olyan írókat szállott meg, mint Justh, Tolnai, Török, Krúdy, Móricz és Kaffka. Ezeknek az íróknak műveiben csakugyan egy osztály bomlik, vergődik s a mélyében felhalmozott, sűrű aszúvá érett világkép keres új ágyat magának. Herczeg azonban elébük vágott s könnyed műveiben felmagasztalta, dicsfénybe vonta a dzsentrit, hamis társadalmi bálvánnyá emelte. Nem is tehetett mást, „Emlékezéseiben” nyíltan bevallja, hogy a „társaság” írója volt. Befurakodott a kaszinóba és képviselőséget talpalt ki magának, mert, saját bevallása szerint, az ő köreiben az író nem volt elegendő társadalmi tekintély, íróságának szüksége volt a képviselőség karójára. Műveiben annak a társadalmi rétegnek, – a középosztálynak – ízlését és nosztalgiáit szolgálja, amely társadalom csak képzeletben futotta be Herczeg előkelő emelkedésének az útját. Herczeg hamis illúziókat szállított ennek a rétegnek, karókat ajándékozott torz hajlamainak támogatására. A nagy bábjátékos a polgári illúziók bábjátékát játszotta és esküdt ellensége volt mindennek, ami valóságra, komor önismeretre akarta ébreszteni a társadalmat. Szépirodalmi műveiben ugyan mindig okos, hűvös és „jóízlésű” maradt, de a publicisztikában annál közönségesebb eszközökkel dolgozott. A holt Adyt többek között pénzimádással vádolta, holott Ady szegényen élt s halt meg, Herczeg Ferenc pedig az anyagi és társadalmi jólét minden örömét élvezhette és nem is utasította el magától.

    A szigorú publicista azonban, ha a szépirodalom területére lépett, könnyedén felfüggesztette a magasabb értelemben vett írói erkölcs hatályát. Mindennemű gátlás nélkül meséli emlékiratában, hogy egyik regénye főalakjának öngyilkosságot szánt, kiadója azonban lebeszélte erről, mivel a magyar közönség nem szereti a szomorú befejezést. Herczeg hajlott is kiadója szavára, a kiadó később azonban úgy vélte, hogy mégis csak „megrázóbb” befejezés lett volna az öngyilkosság s – ami késik, nem múlik – Herczeg következő regényhőse nem is kerülte el végzetét. A „bábjátékos” leleplezi önmagát: figuráit a közönség ízlése szerint tologatja az idillikus mezőre, vagy a tragikus szakadék felé, hideg s számító fővel, mindennemű művészi együttérzés nélkül. Írói magatartása ebben az értelemben mindvégig töretlen maradt: a magyarság legválságosabb félszázadában sohasem zökkent ki a fölényes számító és a céltudatos bábjátékos szerepéből. Semmit sem örökített meg a „magyar tenger” háborgásából és hullámzásából. Nem sietett lázasan Nyugat felé, nem érdekelte a magyar mélyrétegek sorsa, kultúrájuknak fölfedezése vagy Kelet-Európa. A legmegrázóbb események sem hozták közelébb a valósághoz, életünk legválságosabb perceiben is olvasótáborára nézett s megállapította, hogy továbbra is keletje lesz az illúzionizmusnak, a festett világnak. Azt a réteget képviseli, amely képtelen együtt rezdülni a magyarsággal s csak külsőségekben vállal véle azonosságot. Egy furcsa, átmeneti embertípusnak, a félig-meddig asszimilált polgárnak megdermedt figurája Herczeg Ferenc. Beérte a kaszinók, klubok és szalonok „magyarságával”, a dzsentris stílus utánzásával, az arisztokrata érdekek szolgálatával és a polgári ízlés kielégítésével. Magatartása és hatása csakis elintézetlen társadalmi kérdések közepette és megakadt társadalmi fejlődés keretében volt lehetséges. A kor magyarázza Herczeg írói lehetőségét, Herczeg pedig érdekesen világítja meg a kort.

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf