Vas István: Egy költőhöz

1.
Ó költőm, voltak régi mesterek,
oly hősiesek és oly kedvesek,
kik éldegéltek spanyol és olasz
kis városokban – látom őket én,
járkálva piszkos, szűk falak között –
a nép körülöttük koldus és szegény
s nem éppen oly szépségbe öltözött,
mely messziről is felragyog. De lám,
e régi festők, jámbor mesterek,
figyelnek és ecsetjeik nyomán
egy-egy szeméten játszó kisgyerek
a vásznon mennyek fejedelme lesz,
a rongyos pásztor égő vértanú,
Madonna mellett álló szent emez,
mögötte dombsor, édes hajlatú.
Ó, furcsa szentek, furcsa Máriák,
így boldogulnak a szegények és
így a szentek égi glórián át
szívedhez szól a földi szenvedés
a földön elnyomott, de itt ragyog.
Körüllebegik bájos angyalok.

2.
Lásd, te hasonló vagy, szeretett költőm, eme régi
festőkhöz. Te a földről, sárföldről a sötétlő
embereket ragyogón kiszínezve elénk vetítetted,
képeid úgy övezik, mint dicsfény s angyalok, őket.
Mind fiatal forradalmár! Hát ki lehetne velük, ha
nem mi, a költők? Mert a nemesség vonzza a költőt,
mind, ami lázad, mind, ami lelkes, mind, ami szárnyal.
S merre találni nemes gesztust ma? A gazdagoké tán?
Pénz nemesíteni nem tud, a pénznek rossz szaga átüt
csipkén, kölnivízen, selyemingen. A régi nemesség
hősi szívét ma, ki kapta örökbe? Egy eszme nevében,
kik tudnak meghalni ma? Játszva dacolni veszéllyel?
Kik ma a „Gondolat elszánt, hős szeretői”? Előttem
élnek alakjaid, éles a száz színben ragyogó kép,
látom a kis csapatot hóban, télben dideregve,
rendőr-gépkocsi puskagolyói elől menekülve,
látom a hősnőd szép mosolyát és karcsú alakját
járni a puskagolyók között is szeretői után és
hősiesen meghalni szabadságért szerelemből,
látom a dac makacs újrakelését, újrabukását,
érzem a vérbebukó vereség keserű ízeit még.
Ó, ha e hexameter gépfegyver volna, golyókká
válnának szavaim, pattogva, sziszegve kiszállók…