Tamási Áron; Ajánlom magam: Tamási Áron vagyok…

Elkészültem arra, hogy illedelmes bemutatkozásom után is meg fogják kérdezni tőlem, hogy: ki vagyok én? És talán megkérdezik azt is, hogy minő címen szólok az urak dolgába.
Mindezekre most csak annyit mondok, hogy író vagyok: fiatal székely író.
S az író az az ember, akit mindig megkérdez bajában a Nép; jobban mondva az író az az ember, aki meg is hallja, amikor kérdezi őt bajában a Nép.
Tehát a Népért a közvéleményhez.

I

Éljen Kacsó Sándor!
Trianon után az első és második esztendőben nagyszerűen indult az erdélyi magyar sajtó. Bátor volt és nagy hivatásához méltó. Mert magyar újságjaink voltak mindenekelőtt azok, amelyek a fejbe ütött és elszédült magyarságot öntudatra ébresztették és megmondották nyíltan és őszintén:
– Itt élned és halnod kell!
Kiváló, lánglelkű embereink voltak, akik nem voltak gyávák megütni ezt a hangot, és vállaltak mindent, ami érheti őket ezért magyar részről. A magyarságnak azon részéről, amely behunyta a szemét, hogy délibábot lásson, és amely vénasszonyok módjára pityergett, vagy gyenge vándormadarak módjára az őshazába költözött, ha megzavarták ebben a délibáb-látásban.
Hős korszak volt ez.
Sajnos, oh, nagy fájdalom, a magyar sajtónak ez a hőskorszaka elmúlt. Kemény, de igaz, és százszor, ezerszer úgy van, hogy az újságírás mezején már nincsenek hőseink nekünk.
Nincsenek, mert nagy, üres ürügyek alatt jöttek a jelszavak, elsősorban a politikai jelszavak, amelyekkel bölcsességgel takaródzva egy színre és egy hangra hoztak látszólag mindent, és akartak hozni mindenkit.
Lassankint minden magyar újság és minden magyar újságíró ezekhez az érdekeltségekhez kötötte magát. Újságjaink elsősorban anyagi vállalkozások lettek ebben a mi sorsunkban, ahol csak a hősiesség, a szív és a lélek menthet meg minket.
Nehezen érti meg ezt egy ember, aki tudja a jelent és érzi a jövőt.
És az újságírókat kiszolgáltatta és kiszolgáltatja minden lap a maga érdekeltségének: egy bizonyos hangra és felfogásra be vannak állítva. S így tört meg még azoknak a nagy lendületű, bátor újságíróknak is nagy része, akikre figyelt esztendőkkel ezelőtt a közvélemény.
Ma kire figyeljen?
Nézzetek végig és látni fogjátok, hogy kivesztek a hős lelkűek, a félvér tanúk: kivesztek, mint az életünkből az öröm.
Ők kenyeret keresnek.
Én értem.
De nem érti talán a Nép.
S ebben a vigasztalan helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatal ember, egy égő, szent hitű székely és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak, a feldobásával, odakiáltja bankigazgatóknak:
– Ne bántsd a Népet!
És ezt a fiatal embert úgy hívják, hogy: Kacsó Sándor!
S a lapot, amelyben, mint a lelkek porondján, küzdeni kezdett, úgy hívják, hogy: Brassói Lapok!
A Nép és Jövendőnk szent érdekében kívánom:
Éljen Kacsó Sándor!
Éljen a Brassói Lapok!
És mindazok, akik a Népért és az igazságért élnek, hogy soha meg ne haljanak!

II

Két lélek kering Gyergyó felett.
Úgy érzem és úgy vallom, mint a szent titkot: kétféle valóság van az emberi életben: a látható, megfogható valóság és az a mindennél hatalmasabb valóság, amely a lelkekben fekszik.
A Gyergyóban a székelyeknek adogatott 35 százalékos bankkölcsönök kétségtelenül az első kategóriába tartoznak. Ezekről és az ezekkel kapcsolatos dolgokról írt és szükség szerint bizonyára írni fog Kacsó Sándor és talán más bátrak is a Brassói Lapokba. Itt tények állanak sorban és azok beszélnek a közvélemény előtt. Én csak azt kívánom ezen a helyen hangsúlyozni, hogy régen ismerem Kacsó Sándort, és hiszek minden szavának.
Tisztelem a tisztán égő lelket és az önzetlen szívet, bárki legyen az.
Nem a bankárt tisztelem, hanem azt, aki vele szemben védi önzetlenül a Népet!
És most hadd szóljak én arról a valóságról, amelyről Kacsó Sándor nem szólt: arról, amely a lelkekben fekszik. S írásom célja szerint csak arról a valóságról, mely éppen azoknak a vezető gyergyóiaknak fekszik a lelkében, akik a felkavart ügyben jórészt mint cselekvők vagy mint támogatók szerepelnek.
A léleknek is vannak szemei. És ezekkel a szemekkel is néztem én Gyergyóban és ezekkel a szemekkel is láttam én Gyergyóban.
S láttam Csíkban is.
A tavasz folyamán a mi drága, nagy Elek nagyapónkkal irodalmi estélyt rendeztünk Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredán is.
Láthatólag rosszul esett egyeseknek, jobban mondva, nem tartották Gyergyószentmiklóshoz méltónak, hogy egy írótársunk: T. Imets Béla rendezze meg ott nekünk az irodalmi estélyt. Mert ő csak írással keres, illetőleg nem keres kenyeret és néhanapján egyik-másiknak a lábára lépett, amit ők úgy hívnak, hogy: izgága természet.
Meg is mondották, hogy valamelyes sikerre csak úgy lehetett volna számítani, ha őket kérjük fel, hogy irányítsák a rendezést. Valószínűleg külön-külön megtett látogatásokkal vagy olyanformán, hogy Elek bácsival az élén deputációvá alakulunk, elmegyünk és mondjuk:
– Nagyságos úr, kérünk egy krajcárt az erdélyi irodalomnak!
Igaz, sok mindent megtettünk és megteszünk mi még irodalmunk érdekében, de Benedek Elek két magyar generációt nevelt eddig és megírt száznál több ékes magyar könyvet, és tiszta fehér már a haja, s ezen csekélységek miatt sem mehet már bankigazgatók és képviselők házaihoz könyörögni, hogy:
– Méltóztassanak meghallgatni, kérem, minket, mert szép székely irodalmat csinálunk.
És nem mehetünk mi sem.
Még akkor sem, ha ebbe a kis székely városba előre elküldött 60 darab kérő levél nem volt a hiúságnak elég.
Nem rólunk volt szó, hanem annak a hősies erőfeszítésnek a támogatásáról, amelyet néhány ember itt majdnem minden világi jóknak a feláldozásával magyar nyelvünk fennmaradásáért csinál.
És éppen ezt nem értették meg – egyesek Gyergyószentmiklóson.
Alig több mint fél ház előtt lezajlott az irodalmi estély. Mintegy 120 embernek beszélt Benedek Elek abban a városban, amely az ő meséin nőtt fel.
Ez már nem is erdélyi, hanem székely sors.
És megtörtént mégis itt az a csoda, hogy egy szegény, kezdő fiatalember 4000 lejt adományozott annak az írói árva gyermeknek, akinek a jövője érdekében jártunk, egyéb nemes céljaink között. S megtörtént az a csoda, hogy ugyanakkor a gazdag bankár és társai nem adának két lejt.
Nem lehet elvitatni, ez is becsületes álláspont.
Csak azért mondtam el mindezt, hogy nézzétek és lássátok: ez a két lélek kering Gyergyó felett!

III

Éljen a székely Nép!
Emberi életnek szebb célja nem lehet, mint küzdeni azokért, akik magukra maradtak. Szóval és tollal, öregen és fiatalon harcolni azokért, akiket kihasználnak és elvetnek.
Akik állnak a földön két fáradt lábbal és nincs senkijük, csak néha az Isten.
És ezt a tömeget rendesen úgy hívják, hogy: Nép.
S ezek között nem utolsó a székely. Érdemes küzdeni érte, és érdemes sok mindent feláldozni érte, s boldog legyen az, aki a legtöbbet áldozhatja.
Ez a legtöbb pedig az Élet.
Vegye észre mindenki, akit illet, hogy vagyunk fiatal székelyek, akik már számoltunk ezzel. Mert belátjuk, hogy vagy mindent, vagy semmit. És mi vagyunk azok, akik jól számítunk, mert nem a pénzben van az erő, és nem a címben van a szépség, hanem a szellem izmai a legerősebb izmok, és a „jó ember” a legnagyobb cím.
A mi generációnk új felfogással jön, és új célokért jön, és új utakon jön.
Nincs egyedül Kacsó Sándor és nem leszek egyedül én sem. S nem lehet felülről, vagy egyszerű gesztussal elintézni minket, mert mégis mi vagyunk, akik előkészítjük és színezzük a jövendőt, és annak életét megformáljuk.
Nem hanyatlás a mi sorsunk, hanem növekedés.
És nem apadás, hanem táborba ömlés, amely a termőföldek felé fog mindenképpen hömpölyögni, s a termőföldek népéhez, mert ott van a mindenkori fundamentum.
Gondolkozni kell rajtunk.
És gondolkozni azon, hogy:
mi a Nép kapuja előtt őrségben állunk és vigyázunk arra, hogy meg ne csalassék. Mi mindenkit szeretünk, mert tudjuk szeretni a saját fajtánkat. Mi békességet akarunk mindenkivel, aki Erdélyben lakik, mert közös a sorsunk. Mi kiáltunk mindig, amikor veszély fenyegeti a Népet. Mi nem tartunk mással, csak vele örökké, mert nem hajhászunk egynapos vagy kéthetüs örömöket.
S mindezek mellett igazán mondom: nagyszerű nép a székely. Tele van sok drága, babonás kinccsel, és játszik az értelme, mint a fürge madár. Nem érdemli meg tehát, hogy alávalónak szóljuk; és nem érdemli meg azt sem, hogy bocskorban járjon, ha már egyszer kikopott belőle.
Ellenben megérdemli, hogy dolgozzék érte, aki tud.
Megérdemli, hogy egy szebb, nyugodtabb, derűsebb jövőbe vezessék őt.       

In:Brassói Lapok 1928. jún. 30. 146. sz. 3.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf