Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

    A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. a paraszti ruháján látszott, hogy valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős-táncot járt a kövezeten.

    A férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

    Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy ezüstforintost adott a fiúnak…

    - Nesze, legyen neked is karácsonyod!

    A fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér asszony várta.

    - Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

    A gyermek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öregasszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyermeket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést.

Tamási Áron: Csordapásztorok fiai

Szent este volt.

    Az ég örömet kiáltott a földre és a föld örömet kiáltott az égre:

    - Jézus születék!

    S ebben az elözönlött örömben úgy feküdt a völgy tenyerén a Csorja-ház, mint a békesség tava. S a tóban két aranyhal: Bódika és az anyja.

    Nem gyújtották meg a lámpát, nehogy valami menekülő szomorúság béreppenjen a fényre. Csak a szabadtűz égett a cserepes alatt. Táncolva világított a falakon, miközben meleg fodrokat hányta szobában pihenő székely világra.

    - Beh szép, édesanyám.

    - Mit te, lelkem?

    - Nézze, ez a tűz virágokkal teli süti a falat. Mind lengenek s a fejüket fenik össze…

    Elnézték hosszasan.

    A lelkük rászállott a tűzvirágok gyenge leveleire és úgy lengette szárnyát.

Wass Albert: Az én titok karácsonyom

Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

    Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár. Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.

    Egyszer fellázadtam. Karácsony volt. De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem. Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.

Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem,
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hívő életnek
Raknak a koporsóba.

Kálnoky László: Én mindig tudtam…

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat fordítasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadul megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpülsz tovább, emelkedsz

Rónay György: Ádám és Éva

- Hogy soha el ne hagyj, béklyómba vertelek.   
- Hogy ne légy, csak enyém, hajamba rejtelek.
- Tigris indulatom bársonyos öled őre.
- Mellem lejtője lesz ajkaid legelője.

- Nélküled nekem az öröklét is halál.
- Melletted nekem a minden is semmi már.
Tűzkardos angyalok villantak át az égen.
Megnyílt a szerelem.
                                 És bezárult az Éden.

Legifj. Szász Károly: Levél kedvesemhez

Bár messze mentem, szívem nem feled,
Vágyam nem nyugszik, – szólnom kell veled,
Hisz úgy tetszik, van már száz éve is tán,
Hogy ajkamat ajkadról elszakítám.
Mért is van az, hogy míg együtt lehettünk,
Oly gyorsan szálltak a napok felettünk,
Míg most az órák oly lassan haladnak,
Mint sűrű őszi légben lomha darvak.
Szólok veled, – s majd válaszodra várva,
Jobban telik az óra, egy a másra.
A daru is gyorsan lebbenti szárnyát,
Ha át a légen szólni hallja párját.

Gondolsz-e rám? Jut-é eszedbe még
Az a ragyogó, fényes, tiszta ég,
Mely ránk vetette csillag-szemeit,
Bíztatva némán, hogy majd megsegít.
Óh, öröm addig itt e földön élni,
Amíg az égben van hitünk remélni.

Pósa Lajos: Sír a Tisza, sír a Duna…

Sír a Tisza, sír a Duna,
Hegyen völgyön zokog a szél,
Sír az erdő, sír a mező,
Reszket minden kis falevél,
Eke mellett sír a magyar,
A barázda gyöngyharmatos,
Sír az egész Magyarország,
Téged sirat Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szent sírjára,
Kisütött a napsugára,
Tetejébe nyiladozik
A szabadság rózsafája.
Könny áztatja a rózsafát,
Minden reggel gyöngyharmatos,
Az ő lelke sír az égben,
Minket sirat Kossuth Lajos.

Farkas Imre: Lőcse

Amott a lankán sötétzöld fenyők,
Friss virágok a Thurzó-ház előtt.

Vén kapuk fölött szerte mindenütt
Kőcsipkék és titkos latin betűk.

Az alkonyati véres bús tüzeknek
Sugarán az ablakok lángot vetnek.

S a Bástyafalban, kulccsal a kezébe’
Még ott nevet a Fehér Asszony képe.

Szász Károly [szemerjei, legifjabb] költő-író, irodalomtörténész, politikus

Széles látókörű irodalmár, és e mellet a kor társadalmának színes figurája volt a harmadik generációs református papi családból származó Szász Károly. Mint drámaíró, az irodalmi becsvágyú színműírás hagyományainak folytatója. Színdarabjaiban pontosan megfigyelt magyar alakok jelennek meg és eleven fordulatokkal szövik történetük szálait. Legnagyobb meseírónk Benedek Elek írta Szász Károlyról: „Mindent elért, amit nagynevű ősök ivadéka elérhet [a legmagasabb székbe, a képviselőház elnöki székébe emelte Tisza István], igen, mindent elért, csak egyet nem ért el, azt, hogy Adyt – megértse. Erős a gyanúm, hogy nem is akarja megérteni.” Szász Károly református püspök [*Nagyenyed, 1829. június 15.–†Budapest, 1905. október 15.: esztéta, drámaíró, műfordító, a Tudományos Akadémia igen nagy befolyású tagja; hazafias, vallásos és családi költészete népszerű volt] és barátosi Bibó Antónia fia, született 1865. november 11-én Szabadszálláson; középiskolai tanulmányait a budapesti II. kerületi katolikus főgimnáziumban, a jogot pedig 1883-87-ig a budapesti egyetemen végzett.

Legifj. Szász Károly: Az én múzsám, Őszi gondok, Rodostói képek

Legifj. Szász Károly:

Az én múzsám

Az én múzsám kíváncsi fruska ám,
– Hisz az asszonynép mind ilyen talán, –
Amíg én írok, s dalra dal repül,
Ő csöndesen hátam mögé kerül,
S írásomba mosolyogva kandikál,
Én nem vagyok nagy költő, annyi áll,
S ha verseimben mégis tán lehet
Találni egy-egy jobb helyet,
Egy kis sugárt, egy kis derűt,
Néhány arannyal írt betűt,
Vagy szívig ható meleget,
Az érdem egyém nem lehet.
Azt a friss fényt nem tollam írja,
Csak úgy esik az a papírra,
Amint múzsám – vagy jobban mondva
Feleségem – fölém hajolva,
S a versecskének lesve végét,
Szemét a papíron felejti,
És a szép szemnek tiszta fényét,
Friss sugarát – mind oda ejti!

Ady Endre: Az Ős Kaján /elemzés/

Ady lelkében és költészetében, az eddig tárgyaltak mellett ott van lényünk egy olyan lehetősége is, mely kigúnyolja, tagadja, lenézi vagy átkozza lelkünk eszményi oldalát, a démoni elem, amelyet ő az Ős Kaján nevével illet. Költészetének ez a vonás lett indítékává annak a vádnak, hogy Ady minden pozitív szellem-erkölcsi érték beteg tagadója, hogy költészete puszta negatívum, nihilizmus. Ady a vád tükrében Mefisztó arcát mutatja, kinek lényege az örök tagadás, Goethe szavaival: „én az vagyok, ki örökké tagad”.

    A magyar Mefisztó azonban nem hiába választott magának más nevet, az Ős Kajánt, mert nála ennek a démoni szellemnek többrétegű, egész skálát alkotó jelentése van. Az első hang ebben a skálában az emberi lélek ősi, örök pogányságának szava. „A Krisztusok mártírjának” nevezi magát, aki szeretkező, daloló, gondatlanul, vadul rajongó paraszt Apollónak termett, s akinek korláttalan, féktelen lelkét „megölték az evangélisták, az életbölcsek, Krisztusok”.

Babits Mihály: Ady Endrének

A rég elavult verset, melyet kedvetlen órában az ismeretlen Adynak írtam, ajánlom ma a bajtársnak és jóbarátnak.

1.
Hajdan, mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.

Győztél, s a harc új harcot ellett.
Visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem úgy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?

Ó, te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt egyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok íme hozzád:

Buda Ferenc: Liliom és korbács

Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ra-
gyog. Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.

Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
közös bűnvallásba beleárvult arcát. Kietlen földön,

Mécs László: Szétszóródás után

           /Ady Endre emlékének/

Évezredes dicsőség szent hegyének
fennsíkjain a Fátum feketéllett…
Vihar dudáján szólt egy rontó ének:
roskadt karámban megromlott az élet,
s vad kánkánt járt a megkergült Akol…

Évszázados bűnök méreg-virágos
lejtője hívta a megbomlott nyájat:
vakon rohant, a lejtő boszorkányos
törvénye vitte, s vitték átok-szárnyak
a szörnyű széjjelszóródás felé…

Álpásztorok dicsőségei daloltak,
kicsiny tilinkók részegen süvöltve,
dicsérve délibábot, hímes holdat,
megjósolták, hogy most a magyar földre
leszáll az álmok arany-korszaka…

Szervác József: Strófák Ady Endrének

Ady Endre, itt néha nincs kinek
verset írni, és néha nincs minek.
Számban a házaló alázat
kékre fagyott dadogás.
Ünnepet kinek jósolnék itt?

Mint egy panoptikumban, itten együtt
díszelg fölbujtó, tettes, áldozat.
Nyájasságuk, mint egy bélrenyheség.
Őrzőjük csak e csend, mit nem sért
munkadal, himnusz, fegyverropogás.

E vigaszdíjas, nagy hodályban elme-
részvényein kotlik egy országnyi csorda.
Igazunk mivel úgysem lesz itt -
jöjjön egy duk-duk könnygázbomba!

Gombos Gyula: Illyés Gyula

Illyés Gyulán sokat tűnődhet az ember. Erdélyi és a többiek írásai első találkozásra megnyertek mindannyiunkat. Illyés verseibe újra és újra belébocsájtkozhatsz, de mindig keményen és oldatlanul szállsz ki belőle. Most itt fekszik verseinek nemrégiben megjelent gyűjteményes kiadása. Többször keresztül-kasul bejárhatod ezt is. Hasztalan. A kép nem változik, csak vonásai ugranak ki még erősebben.

    Kezdettől fogva az volt az érthetetlen, hogy Illyés Gyulát népies költőnek tartják. Népi alatt mi az irodalomban a tollforgatás módját értjük, a hangot, a stílust. Mert hogy egy magyar író vérszerint a magyar népből származik, ez természetes, ilyen értelemben népi egész irodalmunk. De a szónak irodalmi, háború utáni értelmében Illyés Gyula egyáltalán nem népi vagy népies. Mindannyiunknak vannak szellemi ősei, ezeket felkutatni és tudatossá tenni magunkban és másokban nagy erőt és hitet jelent. De nevetséges és kártékony dolog hamis irodalmi családfákat felállítani. Csak barátok és kritikusok erőlködő jóindulta tehette meg Illyés irodalmi ősapjává Petőfit. Ha az ő arca valakire üt a magyar irodalomban, akkor sokkal inkább Berzsenyire és Vörösmartyra, mint Petőfire.

Illyés Gyula: Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről

Hol folyt el mégis a ciszternából a víz?
    Nem a repedésen. (Noha menten,
azt is, hogy lett elég cementem,
becementeztem.) Folyt továbbra is?
üres a tartály, újra! Beleszálltam
s a falát alul végigkalapáltam.
Egyforma hang. De az egyik sarokban
valami – mégis! – más dallamra koppan.
Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig,
amig egyszer csak a beton megomlik
s lukacska támad. Nyúlok bele; bent
    sáros a cement.
Szöget nyomok be; az valamit ér,
puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér.
Gyökér a tartály arasznyi beton-
falában a belülső oldalon!

József Attila: Illyés Gyulának

Minket, Gyuszi, szeretni kell,
s engem tán jobban s láthatóbban.
Ki vassal szerelmet mível,
az földet mível parasztsorban.
Mi föld vagyunk, s ha meghalunk,
minket nem is kell eltemetni,
de addig, addig el kell minket
az istenek elől szeretni.
Így egymás nélkül kódorogva
fojtott dühünk az égbe száll, –
s a fojtott düh az Isten lelke,
s az Isten földet nem kapál.

Buda Ferenc: Túl a falon

Eső szemerkél túl a falon,
zörög a zárt ajtón, ablakokon.
Házamba húzódván, mint a csiga,
alszom csak, nem álmodom.

Nem szólok, semmit nem gondolok.
Zenél az ereszcsatorna, én hallgatok.
Magamra vékony mészhártyát vonok.
Beforr a száj, a torok.

Nincs remény bennem, nincs félelem,
múltamat, jövőmet elfeledem.
Túl a falon sír földem-vizem.
Kering a bolygó velem.

Két öklöm támasztja homlokomat,
szürke homály a szívemre nő.
Kopog, veri az ablakomat
kontinentális eső.

Szervác József: Invokáció

                              Buda Ferencnek

Naponta egy-egy bűnjelet
hagyunk, kiknek torkába bánya-
omlás fészkelt, zsigereinkben
rekedt az emberiség, légszomj
és vízhiány terepe lett a testünk,
Uram, szabadítsd ki belőlünk
magunkat, magadat, Uram, naponta
egy-egy bűnjelet hagyunk a kihűlő
planétán, és bírák sincsenek
már, mind odalent ragadtak, nincs
víz, nincs levegő, kopognak,
kopogtatunk, de azt a morzét
elnyeli Isten csendje, naponta
kevesebb a zöld, az emberiség
bennünk emészthetetlen, Uram,
szabadítsd meg a szót, szabadítsd
föl a zöldet,
                        és mindennapi vétkeinket,
naponta egy-egy bűnjelünket
meg ne bocsásd, Uram.

Virágh József: megérünk feketére

             -Buda Ferencnek-  

hallod-e
mondd
tudom te hallod
ez a hűvös nyárvégi szél
már fújja fújja a marsot

bal-jobb
hallod-e bal-jobb
cihelődik
a pihenő ezred
füvek kardlapok menetelnek

mozdul a rét a határ
készülve döntő ütközetre
fölveszi titokban
az avar-álcaruhát

özönlik kaszás sereg
támad
vaspántok ölelik körül
a lüktető artériákat

Ady Endre: Vitéz Mihály ébresztése

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz,
S gazdag pillangó szárnyakat adott,
Szavak, „szárnyatok bársonyára”
„Szedegessetek violaszagot”,
Midőn felröpködtök őt dicsérni.

Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget,
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált, és szeretett,
S dalolt, mikor már sípolt a melle.

Sohse tompult el elméje, sem szíve,
S bár lét-nemléten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában,
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.

Gulyás Pál: Babits Mihálynak

       -Debreceni látogatása emlékére-

A fák hideg feje némán lehajlott,
és üresen sóhajt a légen át…
Ilyenkor jössz közénk, bús fényű dalnak,

midőn az évszak lágy lombot nem ád,
mely elringatná lankadó szívedben
a gondolat kétélű pallosát!

Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen

fojtó ködön át nem tudtunk kiáltani,
az ágyúk torka szívünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.

Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lementek,
melynek úgy álltál romjai felett,

mint a Pokol égő bástyáin Dante.

Gyökössy Endre: Vidám napok

Emlékszel, anyám, ugy-e, mondtam:
Nem veszünk el az örök gondban,
Lesz még fehér s puha kenyerünk!
Száll még sugár kis házikónkba,
Nem ül minden felhő a homlokodra,
Haj! mi is boldogok leszünk!

Hol a szegény csak csetlik, botlik:
Utunk nem lesz göröngyös holtig,
Tövis nem tépi mindig a ruhánk.
Házunkat a baj, gond megunja,
Találunk mi is gyepes gyalogútra,
Hol vadvirág tekint reánk!

Nem vergődünk már annyi bajban,
Nem sírunk már annyit, mint hajdan,
Még vidám, tréfás dalba is kapunk.
Esztendők óta várjuk, lessük,
Hogy a gondunkat eltemessük –
Itt van már első víg napunk!

Petőfi Sándor: Vachott Sándorhoz

Szent a költő lantja,
A föld működését
Csillagtáborából
Vérszemekkel néző
Isten adománya;
Ő beszél a rezgő
Húrok énekében,
Majd vigasztalólag,
Majd pedig fenyítve,
Mint a nép erénye
Elvetett magvából
Vagy konkolyt arat, vagy
Tántorodva törekvés
Tiszta ösvényéről
A lealjasulás
Iszapos gödrébe.
Szent a költő lantja,
És nekem nagyon fájt
Látnom, hogy van olyan,
És hogy nem kevés van,
Aki e szentséghez
Nem fél vakmerően
Nyúlni szennyes ujjal,

Reményik Sándor: Elmégy

          -Áprily Lajosnak-

Elmégy…
Kis őr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbefut a döbbenet:
Nem ember megy, – hegy-bajtárs távozik.

Ha te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetők, „többet száznál és ezernél”
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyűjtik szurdukba, szakadékba
Kötészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Sajó Sándor: Bolyongom a kerek erdőt

Bolyongom a kerek erdőt,
Ahol ott oly régen jártam,
Fürösztgetem a lelkemet
A rám hulló illatárban.

Csöndes minden. Sugár reszket
Fűszálon meg falevélen;
Ím, egyszerre csodás hang kél:
Dal zendül az erdőmélyen…

Ezüst-hárfát penget lágyan
Édes emlék tündérujja:
Ami varázs van a múltban,
Mintha most mind rám borulna.

Tűnt időkbül, szebb napokbul
Fény sugárzik a szívemre:
Emlékszel-e? Valamikor
Nem egyedül jártál erre!

Szász Károly: Katona József

      Emlékszobra leleplezésére

Nem ez, nem ez lesz néki szobra,
Mit ércbül önte a művész,
Min a koszorú lenge fodra
Egy őszt ha ér, azzal kivész;
A lombot szél letépi róla,
S sivány homok mit rája hord,
S havas eső, mintegy gúnyolva
Csapdossa majd szegény szobort!

Így tán megáll egy századévig,
Ha megkíméli harc s vihar,
Ha hű kezek őrizve védik,
De míg dacolhat az idővel,
Előbb-utóbb roskadva dől el,
Hol őrizői porladnak.

Walter Gyula: Erdélyi lantos énekel Imre herceg szobránál

Most énekelem az erőt,
szent erejét a fehérségnek,
amely nem ismer temetőt:
maga a múlhatatlan élet.
Erőt, mely csupa glória
és diadal ás fény és szépség…
Öröm hát leomolni ma
és kidalolni ezt a békét.

Békét dalolni. Zengeni
az ég időtlen dicsőségét,
mert ez a béke isteni
és ragyogó és csupa mélység.
Mert ez a béke tiszta hit!
Maga a hit, az ősi, szűzi,
mely a mindenség titkait
aranyfényével átgyűrűzi.

Dutka Ákos: Őszi verőfény

A sarjú rét friss-pompás zöldje villog
Mint smaragdszín selymű drága kendő,
Messze mögötte, mintha lángban állna,
Rozsdaszín orommal ég az erdő.

A dűlő-út rőtsárga csíkja mentén
Kék ruhájú lány korsót cipelve
Jön… Megáll… s az izzadt kék ruháján
Áttüzel két kemény, barna melle.

Hajának izzó, sárga szőkeségén
Peregve hull a részeg nap sugára, –
S arany fátyolt sző napsütött nyakára.

A dombok hajlott barna venyigéjén
Most érik a lángborok gerezdje…
S hordót kongatnak már a bő szüretre.

Jankovich Ferenc: Őszi ég alatt

Tűnnek az álmok, sápad a nap,
reszket a völgyek kéke,
hűlnek a fészkek, a dombok alatt
meghördül a szél s tompán elakad, –
lázas a dombok képe.

Az éji csatán halálra gyötört
rózsáid földre hullnak,
a tölgyerdők pozsgás színe tört,
marcona felhők szűkítik a kört,
fejed fölé tolulnak.

S mint hangtalan rianó juhnyáj
félénk összebúvása,
úgy az összebútt lombú táj
megdermed és arcába váj
sötét rémlátomása…

Képes Géza: Novemberi éj

Pengenek a hideg őszi esőben
kövek, tetők, fák és vascsövek.
Felmerül tapogatva a lélek, beléhasít az élet:
fázós zajokból keserű dalt szövöget.

Minden kopog, döng csobog, zörög és cseng,
hallom, szakad le a víz a csatornán.
A didergető, füstszínű éjbe kinézek,
mintha csak a halált szimatolnám.

Lesem: nem jönnek-e még a fegyveresek,
kiket a hatalom tesz könyörtelenekké –
Emberiség! Gyalázat a neved!
Szomorú az én lelkem mindörökké.

1956. november 10.
Oly sok viszály után, 1989.

Sinka István: Szállnak a vadlibák

                        Erdélyi Józsefnek

Bocskoros, rongyos nagyapám,
hogy nem szólhatott a világnak,
elsírta hát panaszait
az égbeszálló vadlibáknak.

Ősz volt talán s hold fürdette
rőt haján a puszta csendjén,
míg a libák messzi, magosan
úsztak a csillagos estén.

Ő csak állott… haján a fény,
bocskorán meg csillant a por
s körötte a csorda álmát
ringatta halkan az akol.

S panaszkodott… szakállas álla
szinte lángolt a hold fényén,
ahogy állt az akol előtt
ezeréves sorsa mélyén.

Takáts Gyula: A remény színével

Talán ki is égett az orgona
és füvem a két oszlop előtt,
mint sárga pergament időt,
idézi rokonát, a legelőt.

A zöldet!… De tüzet köp az ősz.
Versenyre kel a nyárral.
Levéltelen csak rügyet tart
az ág s elvétve szól madárdal.

Töppedt szőlőt vág a szedő.
Szedik is gyorsan… Nyúzzák a hegyet.
Bicskáktól villog a hegyi határ
a vérszín levelek felett.

Barbár öröm… A bárány nyúzva,
akár az ember becsülete!
Ügyész szöveg, vallató paprika,
s ragad a fakanál nyele.

Kavarja kondérunk az ősz
a kifagyott fügék között…
Jég, parázs és rá még az ember,
A remény színével sehol a zöld?!

Csurka István: Modern szüreti ima

Ki ez az asszony?

Évek óta a hátam mögött áll, és követ útjaimon. Görcsösen erőlködöm néha, hogy magam elé képzeljem, mint a többi nőt, vagy legalábbis magam mellé, mint a lányokat, de nem hagyja. Reggel rakott és estére megszelídült búboskemence melege bizonyosság. Ez a nő vesz körül engem, mint mást a bunda, ebben az oltalmazó köráramlásban merészelek hideg, zimankós időben is szélesre kitárt Petőfi-gallért a nyakamra álmodni. Ez az asszony bizonyosan idősebb nálam, mert ifjú vagyok előtte, ifjú, merész, lázadó és sérthetetlen.

Ki ez az asszony?

Az egész lénye dióbarna. A tekintete, amit a tarkómon érzek, súlytalan. A tekintete maga a megbocsátás. Megsemmisülök és feltámadok ebben a megbocsátásban. Bús, rideg, dacos, irányíthatatlan férfiéletem ez a megbocsátás irányítja. Elkötelez és az örök hűség sóhajos vágyával tölti meg a szívemet. Hű én már csak hozzá lehetek.

Néha egészen közelér. Melle halma a hátamra dűl, finom illeszkedésű, laza nőkarjával átfon, tenyerét orcáimon, halántékomon előrecsúsztatja és – ó, mi gyönyör! – befogja szemem. Vak vagyok ekkor és mégis mindent látok.

Árpádfia Levente: Máté Káté III. rész

Jézus meggyógyítja a megszállott némát (Mt 9, 32-34)
 
Megszólalt a néma!
Ez volt ám a téma
Keresték ezért a dolog okát.
Ámultak hiszen nem
Láttak testközelben
Egész Izráelben ilyen csodát.
 
Az aratnivaló sok, a munkás kevés (Mt 9, 35-37)
 
Aratás Ura!
Küldj munkást oda,
Hol Pásztorod juha
Áldozza föl a  
Bűneit!

Jézus kiküldi tizenkét tanítványát (Mt 10, 1-42)
 
Péter, András, (Mt 10, 1-4)
Jakab, János,
Fülöp, Tamás,
Máté a vámos
Simon, Júdás,
Taddeus,
Bertalan,
és Iacobus* 

Kendi molnár lánya

Magyar népköltés

A kis-kendi faluvégen malom van,
A malomban víg muzsika, zene van:
Kendi molnár Julis lánya
A menyasszonytáncot járja.
Táncoltatják kendi molnár lányát:
Juliskát.

A kis-kendi faluvégen malom van,
Az udvaron kiterítve halott van.
A koporsó fedelére
Ráborul a falu népe.
Úgy siratják kendi molnár lányát:
Juliskát.

Tatár világ Magyarországon

– Rogerius püspök krónikája nyomán –

A tatárok először feldúlták és kirabolták az országot, aztán visszacsalogatták a menekülteket a falvakba, és megkezdődött a tatár világ.
Minden falunka volt egy tatár királya, mindenben az parancsolt. A falusiak együtt dolgoztak, s amikor az aratás ideje eljött, közösen aratták le a termést.
A bírói hivatalt a kenézek látták el. A királynak is, a kenéznek is sok-sok ajándékot kellett adni: különösen a lovat, a barmot és a fegyvert fogadták szívesen.
A falusiak békességben éltek, vásárba jártak, dolgoztak – megszokták a tatár igát.
Egyszer aztán az összes kenézek megparancsolták, hogy a falvakból minden ember, asszony és gyermek a színük előtt ajándékokkal megjelenjen. Ettől a parancstól sokan megijedtek, és ismét visszamenekültek az erdőkbe. De legtöbben teljesítették a tatárok parancsát. Ezektől az ajándékot átvették, aztán egy hatalmas völgybe vezették őket, ott rútul meztelenre vetkőztették, és valamennyit meggyilkolták.

Túrmezei Erzsébet: Gergely kicsinyek és nagyok között

Az édesanya még ott állt kisfia kedves fája mellett, karján édes, érett körtékkel tele kosárka, amikor vidáman beköszönt az utcáról egy arra menő, mosolygó, szőke gyerek. – „Varga Feri!” – emlékezett az édesanya, s eszébe jutott az a tavalyi októberi nap, amikor Varga Ferit megismerte.

    Akkor nem volt a gyerek ilyen vidám. Vörösre sírta a szemét, abbahagyta, megint rákezdte. S Gergő nem győzte vigasztalni:

    - Ne búsulj, Ferikém! Meglesz, előkerül!

    Feri elvesztette az édesanyja kis kosarát. Egészen új volt, születésnapi ajándék. Gergő nem tudta megvigasztalni az utcán, ahol találkoztak, hazavitte hát magával.

    - Hátha tud anyukám valami tanácsot! – Nagyon a szívére vette Feri bánatát. Egyszerre csak megszólalt:

    - Ferikém, ha te erősen tudnál hinni, buzgón tudnád kérni, az Úr Jézus egészen biztosan segítene.

    Feri azt felelte, hogy ő hisz.

    - Akkor mindnyájan imádkozunk, hogy találd meg a kis kosarat – döntött Gergely.

Darkó István: Madarak rokona

I.

Gondosan fésült szép haja, élénk nagy szeme és izgulékony orrlikai voltak Neptunnak. Kecsesen lépkedett vékony bokáival, s ha jókedve volt, gyönyörű fehér fogsorát vidáman mutogatta. Ilyennek láttam már otthon is, amikor a kapitány úr éppen ráült a hátára.

    Az országutak, nyári mezők heve már hat napig tikkasztott. A forró por belepte selymes szőrzetét és érzékeny orrlikait. Az ágyúk vonulása a halántékunkon dübörgött, s a nyeldeklőnk kétségbeesetten dolgozott, mint az üres garattal járó malom.

    Hajnalban és délelőtt, míg az éjtszaka hűs párái fel nem szálltak, a forró kék ég magasságaiba, amíg nedveinek csillogó gyöngyei el nem olvadtak a füveken, még csak tartott valahogy az emberek becsülete. Hanem déltől estig a hadigyakorlat egyre kétségbeesettebben hasonlított a test és lélek kimerülésére szolgált igazi harchoz. Pókos Bertalan tüzért megszúrta a nap egyik hegye, s már a korty hideg teát is kiengedte a száján kétfelől.

Lippay Lajos: Buddha papjainál

Távolkeleti utazásom legszenzációsabb élményei a buddhistákhoz fűződnek, de lelkileg is igen mély hatást gyakoroltak rám Kelet hindu, párszi, taoista, konfucionista követői között. Majd minden vallásban talál az utazó valamit, ami azután szimbólumává lesz az illető vallásnak. Így találtam meg Jeruzsálemben a Siránkozások falánál a szidóság szimbólumát, a szent sziklát a mohamedánok Omár-mecsetében, a párszik Hallgatás-tornyát Bombayben, a hindu vallás szent tehenét, mint a lélekvándorlás szimbólumát, a taoista vallás szörnyű bálványisteneit, amelyek e vallás ridegségét szimbolizálják. A buddhizmusban leginkább papsága kapja meg az ember figyelmét.

    Buddhista papokkal találkoztam Ceylon-szigetétől kezdve utazásom majd összes állomásain és mindenütt találtam valami újat, ami a vallásukat és szerzetesi életüket illeti. A tapasztalatok alapján már teljes képet kaptam a buddhista boncok életéről, gondolkodásáról és helyzetéről Távol-Keleten.

Abonyi Andor: A férfi szíve

A férfi szíve drága gyöngy,
szent érzések finom korállja. –
Ha vérzik is, senki sem látja.

A férfi szíve: vert arany,
becsület, s nem szeszély a fénye.
S odadobjuk egy lány elébe.

A férfi szíve: drága kő,
ragyogó türkiz, tűz-opál. –
Boldog a nő, ki rátalál.

Csuka Zoltán: Bontakozó leány

A mi arcunk már egyre keményebb,
szájunk dacosabb s körötte mélyülnek az árkok.
Szemünk mögött kormos víziók égnek
s kéksége sötétül,
idegeinkben mélyebb dalokat hárfázik az élet
s szemünk körül minden reggel pókhálósabbak a ráncok.

Csukássi József: Románc

Aranyhajú király kisasszony,
Azt álmodá: immár menyasszony;
Kiért titkon oly rég epedett,
Szerenádos dalnok neje lett.

Reggel, hogy lenéz az ablakon.
Cifra népség sürg az udvaron;
Vén király jött kérni a kezét,
Hozzá megy-e, meg se kérdezék.

Oltár előtt fényes nászsereg,
Az orgona tompán kesereg,
Fölsírnak a templom falai,
Összezúzta lantját valaki.

Kisjókai Erzsébet: Békémet megzavartad

Tollam alszik lankadatlan, csendben
az asztalon nyugvó kezemben.
Körülöttem nem mozdul semmi,
órám ketyeg csak. Így pihenni,
álmodozni de jó, de szép.
Száz jele van itt szerteszét
az életnek: könyv, s otthagyott
piros papucsom kacag ott
a sarokban. Fehér tányérkán
két alma csábítóan néz rám.
A gyerekszobaajtó nyitva,
szívemet most is felvidítva
hívogat. Jó egyedül lenni.
Nem juttat az eszembe semmi.              

Vészi József: Szeress, szeretlek

»Fekete két nap izzó parázsa,
Jövet ragyogj!
Lelkemen átfut lelked varázsa,
Rabod vagyok!
Te vagy a legszebb rózsa, virága
A napkeletnek,
Te vagy éjimnek bülbül madárja…
Szeress, szeretlek!«

Nyílik az ablak, oszlik a fátyol;
»»Ne, ne kívánd!
Óvj meg az őrök durva szavától
Egy árva lányt
Vén pasa karján téged imádlak,
Ó szép eretnek!
Hallom a szélben hangját danádnak…
Szeress, szeretlek!««

Harsányi Lajos: Wagner; Parsifal

Zene titánja: dörgő forradalmár,
Hallottam trombitáid vad tusáját:
A Rajna húzta csillogó uszályát.
A mélyben énekelt a walkür
S halk űr
Remegve leste Siegfried szörnyű harcát.
És könny takarta az erénynek arcát,
Mikor meglátta roppant hősöd estét.
Az istenek ijedve lesték
Amint felzeng komor gyászindulója
S a harsány trombiták fúvója
Lángot dobott a hegytetőre
S pogány varázsok őre:
Wotánnak vára porig égett.
Az isteneknek alkonyában
Döbbenve ittam félelmes zenédet.

Antal Iván: Huszárcsárdás