Túrmezei Erzsébet: Az első kötés

Nagyanyó ott ült az ablak mellett és kötögetett. Kint őszi szél rázta a fákat, süvítve sodorta a száraz leveleket. Közeledik a hideg tél. Nagyanyó fényes kötőtűi még fürgébben mozogtak.

„Isten áldd meg a magyart
Jókedvvel, bőséggel.
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!”
,

    – ismételgette a kis Sárika a leckét. Aztán boldogan futott nagyanyóhoz felmondani. Tudta már hibátlanul.

    Ilonka baba és Mackó pajtás talán fel is lélegzettek örömükben a játékos polcon. Most az ő világuk következik. Sárika mindjárt előveszi, sétálni viszi, meguzsonnáztatja őket.

    De most az egyszer csalódtak. Sárikának eszébe sem jutott Mackó pajtás és Ilonka baba. Feléjük se pillantott a kis hűtlen. Odavitte a zsámolyt nagyanyó mellé, leült és nézte, hogyan izegnek-mozognak és villognak a kötőtűk, és hogyan növekszik sorról sorra az érmelegítő.

    - Nagyanyó, kedves nagyanyó, úgy szeretnék én is kötni édesapának, hogy ne fázzon!

    Nagyanyó örömmel pillantott a kisleányra.

    - Látod, annak igazán örülne édesapád. Hozom is a tűt meg a pamutot. Mindjárt megpróbáljuk. Nem olyan nehéz mesterség. Én is kötöttem már ekkora koromban.

    És már ott is volt a két fényes tű Sárika kezében. Tanulta egyikről a másikra venni a szemeket. Igazán nem volt nehéz. Harmadik nap már kezdte neki nagyanyó az érmelegítőt. Sárika arca csak úgy sugárzott. Óraszám elüldögélt nagyanyó mellett.

    Ugye, ha ezt a kezére húzza édesapa, akkor fújat a szél, eshet a hó, és lehet hideg, nem fog fázni?

    Nem bizony. Mindig meleg lesz a keze, és mindig eszébe jut: „Ezt az én kis Sárikám kötötte”, – simogatta meg nagyanyó a kipirult arcú gyermeket a szavával is, a kezével is.

    Nem lett volna semmi baj, csak az a számtanpélda ne lett volna olyan nehéz. Sárika már rég kötni szeretett volna… Hogy is volt a tanító néninek szíve olyan hosszú szorzást feladni! Sárika kezében csüggedten állt meg a toll.

    - Nem írom meg, – gondolta hirtelen. – Talán meg se nézi a tanító néni. És itthon hagyom a füzetem, hogy ne is nézhesse meg.

    Már ott ült szokott helyén, a kis zsámolyon és kötögetett. De a munka egy kicsit nehezebben ment, mint máskor.

    - Nagyon hibás a példád – csóválta a fejét a tanító néni. – Bodnár Sárika, most te hozd ki a füzetedet!

    A kislány fülig pirult, és keresgélni kezdett.

    - Tanító néni kérem, otthon felejtettem – nyögte ki az előre eltervezett mondatot.

    - Ejnye, Sárika, tőled igazán mást vártam volna. Máskor ilyesmi ne forduljon elő! S ha otthon felejtesz valamit, mikor kell megmondani?

    - Rögtön reggel, – suttogta alig hallhatóan Sárika.

    Több szó nem esett az otthon hagyott füzetről.

    Délután megint ott kötögetett Sárika nagyanyó mellett. De a szemek minduntalan leestek. És egy darabot fel is kellett fejteni. Sárika sírva fakadt.

    - Ne sírj, aranyom, majd helyreigazítja nagyanyó. Nem lesz benne semmi hiba.

    De a vigasztaló szavak nem segítettek. Sárika egyre keservesebben zokogott.

    És este volt még csak rossz. Sárika felült a kis ágyában, hogy imádkozzék. Édesanyát várta, aki Öcsikével volt még elfoglalva. De hogy fog ő most imádkozni? Hogy kérheti most valamire a Megváltót, Aki bizonyosan elfordult tőle? Nem, ő most nem tud imádkozni. Lefekszik gyorsan és becsukja a szemét. De jaj, lehet most nem imádkozni, amikor édesapa úton van? Ha Sárika ma este nem kéri a Megváltót, hogy védelmezze meg, talán éppen most éjjel éri valamilyen veszedelem.

    - Édesanyám! – két remegő kar fonódott az édesanya nyaka köré és zokogva tört elő a vallomás.

    - Én nem tudok most imádkozni, és az Úr Jézus úgyse hallgat meg, és nem védi meg édesapát, mert én… nem mondtam igazat… a tanító néninek….

    És Sárika elmond mindent töredelmesen. Aztán imádkoznak édesanyával együtt. Bocsánatért, kegyelemért.

    Ó, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Most már lehet kérni:

    - Megváltó Úr Jézus, Te vigyázz édesapára, Te őrizd meg az úton!

    Édesanya megsimogatja kislánya fejét, megcsókolja könny ázott arcát. S amikor később újra odalép ágya mellé, Sárika már alszik édesen. Békésen mosolyog. Talán édesapát látja álmában, amint a puha, meleg érmelegítőben gyönyörködik és meghatottan mondogatja:

    - Ezt az én kis Sárikám kötötte.

    Másnap elrendezte Sárika a tanító nénivel is a dolgot. És délután már nem estek le a szemek. Fürgén villogtak a kötőtűk. Az őszi nap bemosolygott az ablakon, és aranyos sugarakat vetett nagyanyó ősz, Sárika szőke fejére, s a jó meleg érmelegítőre.

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf