Lendvai István: Venyigetűz

Öreg fák mély sötétjén az esti asztal
kifosztva búsul. Üvegek közt egy hervadt csokor.
A venyigetűz a homokban haldokol.

Venyigét rá! Kormosan hevernek a nyársak,
s szalonnák zsírja elsercegett, s gyújt az ital.
Most lássuk a lángot a lángért, mielőtt kihal.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Áll a venyige-gúla s a homok hiába bízott:
felkúszik a tűz, az olthatatlan, konok.
Kicsi tűzmag, – körötte alföldi homok.

Alul pár vézna venyigekígyó vonaglik, görbed,
futni szeretne, nem tud, összekonyul.
Fönt diadalmas a láng, és csapkod ittasul.

Ó tánc, tánc, szép és szörnyű, szent és eszelős tánc!
Ó táncos isten, szertelen, bomlotthajú!
Csak járjad, járjad, – még messze a vég, a hamu.

És táncol, táncol, arcot és szemet csókdos,
táncol feledett öreg tanyán, örök homokon
a tűz, mely Nappal, vérrel, borokkal rokon,

s elmúlt nyarak égnek szökellve vígan.
Magyar szemek sötétjén lángjuk gyújtogat.
(Venyigét rá még sokat, sokat!)

Mindenki méláz, a szemek messzejárnak.
Mi tűz festette a Volga mentét, sámán-időt
s a hős-pihenőkön a vad hegedőt?

Mi tüzeknél hittek vert hadak, omlott remények,
bújva, riadozva sűrűkön, romokon,
kúszva, lappangva gyilkos, unalmas homokon,

virrasztva karsztok kopaszán, barlang mélyén,
ágyúk pokolzenéjén, bősz havak rémein,
s a csakazért-tivornyák őrült éjein?

Venyigét rá, hogy még és még és örökkön!
Ó férfiak sorsa, szentelt Végzet:
magasztosulni, mikor a láng már végezett!

Elérni vígan, szökellve égért, földért, lányért,
lenni nagy, amikor reménytelen,
s még holtan sem lenni fakó, fénytelen!

Venyigetűz lehetsz a süket homokban,
vagy csillagperzselő lángvihar: de égj,
míg ki nem lobbant a szívtelen Éj.

Utolsót csapott a láng. A táncos elhanyatlott.
Egy pohár vörösbort végig a tetemén,
mert szépen veszett, mint büszke legény.

Öreg fák mély sötétjén az esti asztal
kifosztottan búsul. A tó felől suhog a nád.
Hideg Hold siklik az Alföldön át.

                                                             Kecskemét, 1923