Féja Géza: Harsányi Lajos

Harsányi Lajos a legkülönb katolikus költő s egyetlen, akiben a katolicizmus magyar mélységekkel találkozott. Sík Sándor költészete programszerű intellektuális mutatvány és erőfeszítés; tiszteletre méltó, de hideg és idegen. Mécs László egy sokat ígérő kötet („Hajnali harangszó”) után azonnal eltévedt; „szavalásba”, színészkedésbe süllyedt, könnyelműen kitört méreteiből s alaktalan lírai cikázássá fajult. Harsányi Lajos földünk sajátos növénye és Ady rokonságának tagja; fölötte érdekes, hogy ez a katolikus költő mennyire párhuzamosan haladt Adyval és Nemzedékének legjobbjaival.
Néhány évvel Ady jelentkezése után, 1909-ben jelent meg első kiforrottabb kötete, „Az élet muzsikája”. Az első vers, „Az új énekes” Adyra emlékeztet; az Ady-nyomok különben több versében feltűnnek, de távolról sem durva hatásról van szó; Harsányi nemcsak hajlik Adyhoz, hanem el is hajlik tőle. Igen érdekes, hogy gyakran magáévá teszi Ady formáit, képeit, még hanghordozását is, de ellentétes tartalmat önt a versbe, vagy pedig elfogadja az Ady-élményt egy pillanatra s azután dacosan más irányba kényszeríti. Mindenesetre csak dicséretére válik a katolikus papköltőnek, hogy Ady magyarságát és egyetemességét nem szórta epével s átokkal, mint az asszimilánsok hada, hanem katolikussá próbálta érlelni.
Következő kötete, „A napkirály rokona” 1911-ben jelent meg, ebben már határozottabban előtör Harsányi egyénisége. Nemcsak olyan folyamat történik benne, mint Kálmány Lajosban, a magyar katolicizmus vallomást mond a magába szívott pogányságról, bizonyságot tesz egyetemes alkatáról, széles határairól, pazar befogadóképességéről. A költő csaknem pogány éneket zeng a „Napkirály”, a Napisten előtt, katolikus himnuszaiba kereszténység-előtti pogány életünk gyönyörű képei tolulnak. A „napkirály lovagjai” az ő versében a szűzi pogány mámor leventéi:

„Fejükön ég a nap árnyéka:
Tavasz éjjeli ezüst-holdak.
Szívük virágos, nagy hajóján
Nagy bőrdobok hajrát dobolnak”.

A „Napkirály” paraszt-isten:

„A Napkirály
A rónák felett lassan röppen.
Ébrednek a csírák a földben,
Zsendülnek a szellős határok”.

Harsányi kozmikus révülete kinyílik ebben a könyvben, mint a pünkösdi rózsa, vallásos ihletének forrósága és méretei néha Berzsenyire emlékeztetnek:

„Az én Istenem teli homlokából
Forgó, nagy világok születnek.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az én Istenem szellős tenger,
Szigetként dajkálja a világot”.

A kötet legszebb versei közé tartozik „Leya négy levele Ivánhoz”. Harsányi az egyetlen modern katolikus napköltő, aki írni merészelt a szerelemről, őszintén, természetesen s mégis ízlésesen, az önként vállalt szigorú élet szabályait meg sem sértve s olcsó feltűnést sem keresve. A nádas az ő egyik legnagyobb élménye, akár Lenaunak, a németbe oltott magyar költőnek. De mennyire más Harsányi nádasa, hiába keressük benne a Lenau-versek melankolikus, érzelmességtől remegő zizegését, méla zúgását, csak roppant csöndet, tavaszi lázadást, töppesztő, perzselő nyári hőséget, őszi tüzeket és drámát találunk, – ez a versciklusa a tanúság, hogy milyen mélyen és végzetesen magyar. A magyar bánat drámai alkatú és Harsányinak sikerült ezt a drámát kozmikus lírává alakítania:

„A Fertő sárga tája most már hallgat,
Mint roskadt ház, ha piros pitvarából
A kékszemű kis gyermekek kihaltak.

Reszketve áll a Fertő roppant nádja,
Ijedt felhők szaladnak el fölötte,
Varjú-sereg búsulva száll le rája.

A kis kunyhókból kék füst száll gomolyba.
A vén kapukat csendesen becsukták.
Üresek mind a hosszú, néma utcák.

Holnap kimennek majd a havas éjbe
És fölgyújtják a halászok a nádast
S lobog a Hany piros lángokban égve.

Aztán sötét és nagy gyász jő utána
És attól fogva nem lesz erre senki,
Aki ne lenne mondhatatlan árva”.

A visszafojtott szerelem verte ki belőle ezt a verset. Az aszúvá kényszerített érzés mégegyszer, később, kitört a már öregedő költőből:

A vágyaid sok száz aranydarázsa
Hiába dongott ódon ablakomnál,
Mind künn rekedt s holtan esett a földre,
Mint édes hársvirág a templomomnál.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És küldtél nádat. Tudtad, hogy örök vágy
Húz mindenüvé, ahol sárga nád van.
De én egy szálat a kezembe vettem,
S tiszta szívvel Pilátus elé álltam”.

Következő könyvében – „Toronyzene” – szaporodnak a látomások, a nagy katolikus víziók, de képeikben még a pogány mítosz kozmikus erejét érezzük. Ő vet számot a magyar nép pusztulásával abban az időben, midőn Sík Sándor „fokosos szfinksznek” nézte a parasztot. Harsányi sorsában belejátszott a későbbi faluvizsgálók végzete, 1920 után ő kapott elsőnek a magyar irodalomban izgatási pert és ítéletet. Látta a társadalmi sorsot, megérezte a magyar táj sajátos esztétikáját s mi több, mítoszát is:

A mezőn künn nagy kazlak állnak,
A nap kifeszíti arany-ívét,
Tüzes nyilat tesz bele: céloz
S fölgyújtja a kazlak sárga szívét”.

Az égbolt neki paraszti mennyország:

„…Az ég nagy felhő-kocsit húz
Hirtelen ki a kék-falú házból”.

Egyetlen magyar katolikus az időben, aki keleti hivatásunkról mer beszélni s éppen Petőfi szelleméhez szólva:

„…a jövendő roppant versenyében
Vezetni akar Kelet kapujában”.

Harsányinak sikerült valami, amivel nagyon kevés költőnk dicsekedhet: a magyar idill, a mezei bukolika, a falusi élet mélyzöngésű szimfóniája:

„Itt meg, mint ért gyümölcs, a régi ember.
Piros arccal, fehér, kemény bajusszal
Ül künn a kazlaknál az enyhe napban,
Vagy a verandán nagy bundákba mélyed,
Úgy sütteti magát az őszi fénnyel”.

Szűz Máriát is szelíden a faluba vezeti:

„Rózsa helyett kertedben édes borsó,
Merengve nézted, kis kezedben korsó…
Istennek voltál egyetlen leánya”.

A háromkirályok közül a harmadik király turbánján „retekpiros tollforgót” visel. Tavasz ébredésekor pedig:

„Mátyás is, a korai szent apostol,
Már erdők szélein mosolygva posztol,
Sípokat oszt a kedves madaraknak”.

Csoda-e, hogy a „parasztpaphoz”, Pázmándi Horvát Endréhez írt verset:

„Lettél félnagyság és törtszárnyú sas.
Az életedben nem volt semmi szín.
Csizmát viseltél, míg az orcás
Simák piros selyemben jártak”.

S egyre mézédesebben, érettebben árad belőle az idill, a bukolika:

„Ha méhesed előtt kinyílt a zsálya
És ájult hő remeg az almafák közt,
Forró napokban dőlj a méhes-ágyra,
Mit hársfaágból róttál még tavasszal,
Hallgasd a szorgos méhek zümmögését”.

Katolikus átszellemültséggel, de pogány keménységgel nézi életet és halált: a háborúban elesett fiú „vassal a szívében” alussza álmát. Ismeri a kozmikus törvény mindenek felett álló hatalmát:

„Rét volt a testem, rajta dudva-sarjak.
Hiába téptem, a gyökér ki nem jött.
Kaszám után a vad gyom újra sarjadt”.

Egyik kis munkájának, a „Túlvilági balladá”-nak méltatója ezt írja: „Ez kis munka befejező része annak a hármas műnek, melyet Harsányi Lajos az emberi lélekről alkotott. Az első, a „Hagi Sophia”, a lélek földi életéről szól, az ember születésétől a halálig. A második, a „De profundis”, a lélek küzdelmét írja meg a haláltól az Üdvösség és a Kárhozat küszöbéig. A Túlvilági ballada a lélek sorsának befejezését villantja elénk: magát a Kárhozatot és az Üdvösséget. Harsányi Lajosnak e három részből álló műve a magyar szimbolista költészetnek legnagyobb alkotása”. Valóságérzéke ezekben a köteteiben is előtör, képeinek pogány ereje olykor átragyog a szimbólumokon:

„És melle döngött érces várkapukként
És tompora rengette barna halmát,
Égnek meredt fel minden haj a testén,
Érezte izmai roppant hatalmát”.

Mégis ezekben a szimbolista versekben inkább az egyházi disciplina nyilatkozik meg, melyet Harsányi örömest és önként vállalt és becsületesen teljesítette is.
Legújabb versei „Holdtölte” és „Esteli körmenet” címen jelentek meg 1938-ban, illetve 1942-ben. Pompás élményekre akadunk itt is, a jellegzetes magyar érzéki képalkotás felejthetetlen példáira:

„Az angyal földre jött,
Füstölgött szárnya”.

A magyar „Kalevalában” is ilyen sorok sűrűsödhettek.
Harsányi Lajos katolicizmusa éppen olyan dús és szintetikus „szőttes”, mint a magyar lélek s életérzés. Róma hatalmas pántjai fogják át, de a pántokon belül megtaláljuk a magyar pogány vallást, a bizánci pompát, a kozmikus idillt, a hűséget a világhoz s a természetes emberhez, ősi érzéki képalkotásunk csorbítatlan kedvét, a fojtott emberi szenvedélyt és a megtisztult, átszellemült vallomást. Harsányi Lajosból éppen úgy fölvetődött a magyar mélyrétegek, keresztény és kereszténység-előtti élményeink lávája, mint az Ady-nemzedék legjobbjaiból. Szervesen hozzátartozik nemcsak ehhez a nemzedékhez, hanem kultúránk lényeges értékeihez is.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf