Nyisztor Zoltán: Mulatság

Édes enyelgések és tartós unszolások után Szabó Istvánéknak sikerült rávenniök Kovács Jánosékat arra, hogy csütörtök este közösen kirúgjanak a hámból. Szabóéknak ugyan nem kis agyagi gondjaik voltak, már két hónapja az érdligeti családi telek részletét sem tudták megfizetni, ami miatt az eddig oly keservesen kiszurkolt 350 pengő is veszendőbe ment, de azért a lelkiismeretüket könnyen megnyugtatták, hogy az embernek a társadalmi életre és összeköttetésre is „áldozni” kell. Szabóéknak csak kifizetetlen számláik voltak – persze – nem kis tömegben – a szabónál, a cipésznél, a rőfösnél és a sarki fűszeresnél. De hát több éves tapasztalatból tudták, hogy azok várni tudnak s holmi kisszámlák mutogatásával nem rontják el az urak mulatságát.

    Az igazi fejtörést az okozta, hova menjenek? Mert hogy odahaza, abban a rongyos kis két- vagy háromszobás lakásban nem lehet mulatni, azt kezdettől fogva világosan látták. S ezért egyértelműleg a vendéglő mellett döntöttek. De melyikbe menjenek? Az asszonyok ugyan habozás nélkül valami fényes, zenés mondén hely mellett határoztak, a férfiak azonban kétségbeesetten idézgették emlékükbe az ilyen fényesebb helyek kívülről kiakasztott étlapjainak horribilis árait. Ezeket a mondén helyeket belülről ugyan ők sem ismerték, de íme, nem volt haszontalan dolog hébe-korba megállni a fénytől izzó ablakok előtt, bekukkantani a függöny mögé s alaposan áttanulmányozni az utcára kifüggesztett étlapok árait.

    Végre is egy körúti nagyvendéglőben állapodtak meg, amely fényes is, zenés is, mondén is, az árai sem túl magasak s a hivatalfőnök múltkori dicsekvése szerint olyan óriási adagokat adnak, hogy megenni képtelenség.

    Szabóék is, Kovácsék is – bár ez nem volt megbeszélve, sőt tagadták volna egymás előtt – két napig formálisan böjtöltek a muri előtt. Az asszonyok csak falslevest főztek s lévén a paprika hallatlanul olcsó, lecsót virstlivel. A gyermeke ugyan élesek kifogásolták, hogy sok a paprika és túl kevés a virstlidarab, de a háziasszonyok megnyugtatták őket, hogy a hús némileg elfőtt és szétmállott a lecsóban. Csütörtök este ragyogó arccal, de a koplalás következtében alaposan megereszkedett izmokkal indultak el Kovácsék is, Szabóék is külön-külön a vendéglőbe.

    Úgy viselkedtek, mint született urak. Kovács úr messzire kilökte az ajtót felesége és sógornője előtt s olyan fejtartással vonultak be, mint ahogy fejedelmek szoktak az udvari bálra. Kovács urat, akit szürke hétköznapi hivatalában gyakran meglep a bizonytalanság és a csekélyértékűség érzése, most – a kivilágított vendéglő, a fényesen terített asztalok, a pincérhadak láttára valami hallatlan fölény és biztonság fogta el. A pincérek mély hajbókolására alig biccentett, egy szemvillanással kikereste a legjobb központi fekvésű asztalt, honnan mindent látni lehet s amit mindenkinek meg kell látni s aztán egy halk, de erélyes paranccsal odavezényelte az asszonyokat.

    Szabóék tíz perccel később érkeztek, bár a pontos időben előre megállapodtak. Mentségül az autóbusz késését hozták fel, pedig a késés tervszerű volt. Szabó István ugyanis egy fokkal magasabban állott a hivatali ranglétrán Kovács Jánosnál s az asszony előrelátó gondossága és finom figyelme folytán ezt valahogy éreztetniök kellett Kovácsékkal. Bevonulásuk a vendéglőbe nem kisebb biztonsággal és úri fölénnyel történt. Lármásan csókolództak, kezeltek, megdicsérték a pompás időt, megrótták a Beszkárt lehetetlen közlekedés rendjét s aztán néma sóvárgással az étlap tanulmányozásába merültek. A pincér megpróbált ajánlatot tenni egy remek fogasra tartárral, egy pompás őzgerincre, de Szabó úr leintette.

    A tanulmány sokáig tartott. A pincér hamarosan észrevette, hogy hölgyek és urak egyaránt nem annyira az ételek nevét, mint inkább azok árát böngészik. Sóheréknél lakodalom – gondolta magában – s türelmesen, de már nyeglébben várakozott. Kovács úr szólalt meg először:

    - Hozzon kérem egy nagy adag kolozsvári káposztát, ezt már rég nem ettünk – mondta fölényesen és hangosan s aztán halkabban hozzátette – két tányért kérek hozzá.

    Szabóék a malactokánynak adták az előnyt, ugyanazzal az indoklással. S hogy a közös muriba minden egyöntetűen menjen, Kovácsék kedvéért ők is egy adagot, de két tányért kértek. Az italosnál elöljáróba sört rendeltek, maguknak korsóval, az asszonyoknak pohárral s hogy az italnak ágyat csináljanak, sóskifli után nyúltak. A férfiak hamisítatlanul elegáns és lovagi mozdulattal nyújtották a kifliket a hölgyek felé, óvatosan törettek belőle, de úgy, hogy a nagyobbik fele az ő markukban maradjon. A végén is sikerült két kiflivel öt embert kielégíteni.

    Közben az étel megérkezett s a társaság osztozkodni kezdett. Valami csodálatos véletlen folytán a kisebbik rész mindig a hölgyeknek jutott és a férfiak boldog mosollyal húzták tányérjukba a nagyobb és zsírosabb falatokat. Az adagok tényleg megfeleltek nagy hírüknek s volt min osztozkodni. Kikanalazták óvatosan és részletenkint az utolsó csepp mártást is s főként a férfiak töméntelen kenyeret ettek hozzá, egymást bíztatva, hogy ilyennek mindig a szaftja a legjobb. Közben elhalászták az asszonyok félbemaradt kenyérdarabkáit is és söreiket is átöntögették észrevétlenül saját korsóikba.

    A pincér hiába jelentkezett az első fogás után további megrendelésre, a társaság elhárította magától az ajánlatot. Olyan adagokat adnak, hogy az ember egyet sem tud megenni – mondta Kovács úr boldogan és mentegetőzve. A pincér is csak a szakma szabályainak engedelmeskedve próbálkozott újabb ajánlatokkal, tapasztalatból azonban már jól tudta, hogy ezek mást fogyasztani nem fognak.

    A vacsora után bort ittak. Közönséges, komisz kocsmabor volt, de a legolcsóbb az árlapon. A nagyúri indoklás azonban itt sem hiányzott: hozzon csak asztalik, az a legjobb, mert abból fogy a legtöbb! Aztán sok szódával alaposan nyakalni kezdték. Mire a cigány a csendes, édes-bús hallgatók után a vérlázító csárdásoknál tartott, a hölgyek szeme vészesen csillogott, az urak kipirult, vörös arccal gesztikuláltak és Szabó István néha már csettintett is az ujjával. Mindenkinek megjött a szava, rengeteg témája akadt, hivatali főnökökről kockáztattak meg megjegyzéseket, sőt a kormányt is szidni kezdték. Közben a bort bőven öntözgették, néha már a pohár mellé is és a régi nagy berúgások emlékét idézgették sugárzó boldogsággal. Az eszük még a helyén volt s csak rózsaszín mámor terjengett bennük ködösen, de Kovács úr elővigyázatosságból rendületlenül jegyezgette a gyufásskatulya tetejére az asztalra kerülő félliter borokat és vizeket.

    11 óra tájban felkerekedtek, mert eszükre jutott, hogy reggel hivatal van és hangos tereferével elindultak hazafelé. Szabóék azt indítványozták, hogy egy kis szellőzés céljából menjenek gyalog a korúton végig. Ez volt a vesztük! A kávéházak szemkápráztató fénye gőzölögve csapódott ki az utcára s az ötödik kávéháznál már mindenkinek eszébe jutott az, aminek Kovács úr adott hangot, hogy be kellene menni egy feketekávára. Az egyesült Kovács és Szabó házaspár a kávéházba már egyenesen mint főúri társaság vonult be. Nyeglén, de parancsolóan, kacarászva, de senkit sem véve észre, léptek be és foglaltak helyet. Persze a feketekávénál ilyenkor már nem lehet megállni. A fekete csak intermezzo ilyenkor, olyan átmenet nemesebb italokra. Már senki sem csodálkozott, amikor Szabó úr parancsolóan vágta kis a magyar úri muri nagyágyúját: pezsgőt, pincér!

    Újra felvillanyozódtak, a kedvük is gyöngyözni kezdett, mint a pezsgő habja s Kovács úr már halkan dudorászott. Az asszonyok idegen asztalokkal szemeztek, a férfiak pedig a pezsgő első felvillanyozása után némileg bambán és értelmetlenebbül, a beszélgetés fonalát el-elveszítgetve, de hangosan s nagyokat gesztikulálva diskuráltak.

    Az éjfélt már rég elverte az óra, amikor az asszonyok unszolására szedelőzködni kezdtek. Nagy cechet fizettek s a fizetésben alig tudtak megegyezni, mert mindenki fizetni akart. A keresztútnál azután elváltak egymástól, becsületszóra erősítgetve és bizonygatva, hogy soha még ilyen jól nem mulattak, aztán ki-ki hazatért otthonába. Mire hazaértek, a szél elvitte a mámor büszke érzését s mikor lefekvésnél pénztárcáikat megnézték, keserűre nyúlt a képük.

    - Na, kellett ez nekünk – mondtak az asszonyoknak. – 47 pengőbe került a muri. Két hétig élhettünk volna belőle becsületesen.

    Az asszonyok férjeket okolták, a férjek az asszonyokat. Mindenki másra hárította az úri muri gondolatáért, lefolyásáért és következményeiért a felelősséget.

    - Soha többet azzal az állattal el nem megyek – állapította meg toporzékolva és tehetetlen dühvel Szabó úr Kovácsról és Kovács úr Szabóról.

    Másnaptól kezdve két hétig Szabóéknál és Kovácséknál délben csak főzelék virstli nélkül, este pedig csak töpörtyű járta. De azért a mulatságuk – igazi magyar úri muri volt!

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf