/A Gyermekkor könyvéből/
Fonjátok csak, fonjátok bűvös ujjak
a gyermekévek tündér köntösét -
legyen nekik királyi szép fejék
hajuk, mely szőke, vagy tán éjsetét
s a percek: dallamok, mik rájuk csengve hullnak.
Változzanak virágszőnyeggé gyenge
lábuk alatt minden kemény utak,
hisz ők azok, kiknek még reggelente
anyjuk fonja be ifjú hajukat.
A vágyaik még szerteszét libegve
virágról más virágra szállanak,
oly könnyedén, mint könnyűszárnyú lepke:
„És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik…”
Vas István
Példának egy kagylót vegyünk.
A tömör, meszes héjba zártan
Milyen lágy test! Máris kitűnt,
Hogy éppen az ilyen hibátlan
Feszülésű, nagyívű vázzal
Forr össze a sebezhető.
Rejtőzik tüskés csigolyákban
Az érzékeny gerincvelő.
S még így is milyen sérülékeny!
Mikor egy érintés heveny,
Robbanó önkívületében
Kirajzolódnak élesen
Az idegdúcok – ó, milyen
Fénnyel! Hogy enyhülést hiába
Keres a testi szerelem
Fekélynél égőbb parazsára.
1.
A végtelen küszöbén, ha ülsz,
mit se számít,
hogy megszámlálják-e
a molekuláid
Vegyelemzik-e lelkeden
a pírt,
megpirosítja-e
a lakmusz papírt
Mit bánják testvéreim,
a felhők,
hogy angyal vagy zsiráf-formában
lesznek eljövendők
6.
Hogy miért téged választottalak?
Talán nem kellene felelnem.
Megtetszettél. Tudtam, hogy így lesz,
van benned jellem, szabad szellem.
Prófétának túl büszke, bölcsnek hirtelen,
de költő, kétségtelen, ki ébren álmodik.
Mindig kerestél, sokszor megtaláltál,
s most gondolatban velem időzöl itt,
hol minden gondolat találkozik.
A CSÁSZÁR ÉS A VERS
Csu Fu a birodalom szélin
s a császár a költőket összeíratta
s mert hosszú az út, akár a nagy-fal,
Csu Fut az írnok kihagyta.
S adót vetettek rá akár
lovakra vagy a parasztokra!
– Ó fényes, óriás Birodalom
Csu Funak hát sehol se lesz így szobra? –
– Sehol! – s fizetve tovább az adót,
papírra írt néhány rövidke szót:
– A császár és a vers is egyre megy.
Kopik minden, akár a hegy! –
Magyar népballada
A kisasszony tehenet fej,
Kötőjibe csöppent a tej.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Üti, veri a tehenet,
Minek rúgta fel a tejet.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Kenyeret is úgy tud sütni,
Kétszer, háromszor fűt néki.
Kicsike még, hadd nőjön még,
Hatvanhárom esztendős még.
Magyar népballada
Lehajtám fejemet
Csipke bokor alá,
S kebelembe bújék
Egy nagy áspis kígyó.
Szívem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakítja.
«Vedd ki, apám, vedd ki,
Kebelembe bújót,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kígyót!
Magyar népballada
«Vagy ülj ide mellém,
Vagy menj el előlem,
Karcsú derekadat
Ne ringasd előttem.
Vagy meghalok érted,
Vagy elmegyek tőled,
Vagy piros véremmel
Megfestem a földet.»
«Ne menj el, ne menj el,
Ne hagyj itt engemet,
Ne vidd el magaddal
Minden jó kedvemet.
– Thuróczi János krónikája és egykorú okmányok nyomán –
A régi jó királyok súlyos, nehéz aranypénzt verettek, azzal gazdagították az országot. Volt is becsülete annak a pénznek nemcsak az országban, hanem még idegen földön is.
De a költekező, pompakedvelő királyok könnyű pénzt verettek, s ami az aranyból megmaradt, azt eltékozolták. Könnyű pénzt veretett Zsigmond király is, amikor jelentették neki, hogy üres a kincstára. Hiszen verethetett, mert abból ő nem gazdagodott meg, az ország népe pedig végső ínségre jutott. Hogyne jutott volna, amikor az álnok főurak és a hamis főpapok még a könnyű pénzből is hasznot húztak – a nép kárára.
Azt találták ki az urak, hogy abban a három esztendőben, amikor a könnyű pénz volt forgalomban, nem szedték be a parasztoktól a járandóságot, de amikor Zsigmond király jó pénzt veretett, egyszerre követelték a háromévi tartozást súlyos aranypénzben!
– Heltai Gáspár krónikája nyomán –
Sok földet, sok várost, sok falut foglalt el Mátyás király Csehországban, de még Morvaországban is. Eleget szomorkodott ezen László, a csehek királya, de úgy félt Mátyástól, hogy a kezét sem merte felemelni őellene. Csak az apjának, Kázmér lengyel királynak panaszkodott rossz sorsáról
Hiszen nemhiába panaszkodott. Kázmér király egymás után írta, írogatta a leveleket Mátyás királynak, és minden levélben azt kérte, adná vissza a fiának, László királynak az elfoglalt földet. Még azt is megígérte, hogy a magyar király minden költségét megtéríti.
Mátyás király erre azt üzente vissza:
- Az én hadjáratom költsége négyszázezer arany. Ha ezt a summát a lengyel király megfizeti, tüstént kivonulok, de ha nem, egy lépést sem teszek.
– A Sempei Névtelen költeménye nyomán –
Lovagi tornára, vitézi próbára hívta az urakat III. Béla király, meghívta Bankót is, aki már sok csatában megmutatta karjának erejét.
- Hej – sóhajtozott Bankó –, ha megvolna a régi erőm! De csúffá tesznek a fiatalok a király udvarában!
Addig sóhajtozott, addig búslakodott, amíg elébe állott kilenc szép lánya közül a legkisebb, az volt a legszebbik:
- Én szerelmes atyám, neked fiúmagzatot nem adott az Isten, én leszek hát a fiad! A hajamat vágasd le, a ruhámat huszármódra csináltasd, adj velem jó lovat és fegyverhordozó szolgákat, a többit bízd rám. Felmegyek a királyi udvarba, és amint fiadnak illik, úgy teszek.
Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.
Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.
Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószobacsöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.
Annyit elöljáróban, hogy az érdekelt , mi is lett a későbbiekben szeretett mesehőseinkkel. Mint a talajvíz, úgy tör fel az információ. Kutat ásom, eredményeit itt teszem közzé.
Dr. Bubó a nyilvánosság előtt nehéz napokat élt át, doktori disszertációjával plágium ügybe keveredett. Ursula super size modell lett, imádott doktorát sosem felejtette, mindvégig óvta, védte ahol tudta. Jól tudtátok, hogy Teknőc Ernő valami logisztikai cégnél dolgozik. Nem is akárhol, hanem a Magyar Posta Innovációs osztályát vezeti már évtizedek óta.
A Gácsi-utcán végig már hazafelé terelték a maradék marhát az emberek. Szembe kapta őket a vékony, srófos kriványi szél, belefúrt a marhájukba és a bőrük alá. Szemezett por vegyült a sebes szélbe, a marha is bőgött tőle s a szentháromság szobrán a mérleget tartó Justitia kezében ingatagul himbálózott mérleg.
Ide a Bástya-utcába, a lépcsők alá bekanyarodni nem volt érkezése a sietős hegyiszélnek. Erre a védett helyre beszaladt az ember, kicsípett arcát már a keskeny utcában megmelegítette, aztán jobbra lépett a vaspárkányú melléklépcsők felé, be a boltívek alá. Itthon érezte magát.
Az árkádok alatt vendégfogadó. Panaszos Jóska átfázott testtel be a vendégfogadóba.
A kocsmáros kerékbetört nyelven beszélgetett egy bőrkabátos emberrel, aki a csapos polchoz támaszkodott.
-Hohó, fiam, már nem kínlódunk sokáig, tavasz lesz; nézd: a cigányok eldobták a bocskort! – E szavakkal leült az asszony egy útmenti akácfa alá, melynek érdes kérgét simára dörzsölték a hozzátámaszkodó hátak. Olyan elhasznált volt a fatörzs, mint a koldusok sokat nyomorgatott mankója.
-Hol vannak a cigányok és hol a bocskor? – kérdezte a gyerek.
Az asszony már átadta magát a pihenésnek, lusta volt szóvá gyúrni az arcára virágzott mosolyt. Némán mutatott a közeli csipkebokorra. Rongyokat forgatott alatta a szél. Valami szennyest, ami lábformára kérgesedett a piszoktól és abrincsos, hosszú piros tépést. Evvel lehetett bocskorrá kötözve a másik rongydarab. A gyermek felemelte a piros cafatot és ujjára tekerve játszani kezdett vele.
Kéteszű, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj ember-arisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímesbeszédűek, faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek, édesanyakezét csókolók, harangszóra kalapot levevők utóra, állandóan a kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.
Folyton incselkedtünk véle.
-No öreg, új főispánt kaptunk – kezdi valamelyik.
-Ki az? – böffentett egy adag füstöt.
-Irtó szigorú nagy úr az. Gróf.
-Majd megnézem, – nyugtatott meg.
És megnézte. Gyalogolt érte húsz kilométert.
Szent Balázs, segítsd meg,
segítsd a falut.
Állítsd meg az úton,
mert vesztébe fut.
Nyakló nélkül issza
hegyei borát:
segítsd, hogy ne irtsa
így a gégerák.
Segítsd, ne nyiszálja
torkát a dohány,
álljon meg a dombok
enyhe hajlatán.
Ruhája, mint a láncvirágon a pehely.
Talán el is repül, ha a szél rálehel.
Így járja útjait a szép és büszke nő.
Mint a középkori bakó, kegyetlen ő.
Nem perzsel úgy fehér izzású vasfogó,
ahogy két karja, a fehéren villogó.
Közelről perzsel a tüzes vas, ez pedig:
akár eltávozik, akár közeledik.
Akit kezébe kap, gyötörni szereti.
Gyötrődik is szegény, de hát mi jobb neki?
Lehet-e boldog út a földi emberé,
mely egyfelé vezet, a férges sír felé?
1
Régi szerelmeim, ha ma találkoznék veletek,
a régi énetekkel, mibe szeretnék bele?
Egyből kiszúrnám ezer hibátokat,
a pipiskedést, az álműveltséget, a kurválkodást.
Hogy jöhetne működésbe testem földrengése,
mely pompeji combotokra terített, mint lávát?
Melyikőtökért vernék szét újból egy telefonfülkét,
ha otthon van (nem volt), miért nem veszi föl?
Messze bércek alján
Haldoklik egy vitéz.
Elboruló szemmel
Távol ködébe néz,
Mintha onnan várna írt nehéz sebére,
Melyen át szivárog omló meleg vére.
Sóhajtozva gondol
Elmaradt házára,
Elmaradt házában
Élte bús párjára,
Aki visszavárja, egyre hazasírja,
Bánatos levelét naponta megírja.
Első szerelmem édes álmi,
Beh messze, messze szálltok!
Boldog napoknak cimborái,
Ti is beh szétszóródtatok.
Sok régi pajtás most családja
Mosolygó kis körében ül;
Menyecske lett sok víg leányka:
Csak én maradtam egyedül!
Te is megnősülsz, azt beszélik
(Örömhír és mégis komoly).
Csapongó lelked szenvedélyit
Békóba verte lánymosoly.
Te is már nyugalomra vágyol;
Fellángoló véred lehűl,
S eszedbe jut a bibliából,
Hogy nem jó lenni egyedül.
Ha sírva menekülök karjaidba
s panaszlom, a kísértet, ki mindig nyomomban járt,
a rémület elért! mint zuhatag tűz áradt utánam,
már futó ruhámba felkapott,
s most két karomon kúszik reám
és vonagló arcom keresi…
Kedvesem, akkor meleg szemekkel nevetsz
és szenvedélyes szép szavakkal
dicséred múlhatatlan ifjúságomat
és csókkal csitítsz, mint rossz álomból
ébredt gyermeket.
Államig húzott takaróval
Fekszem majd szörnyű nyugalommal.
Minden komor lesz, szomorú,
Száz tubarózsás koszorú,
Hat egybenyílt, sötét szobán át
Küldi szívemre illatárját.
Az ablak roskadt boltívén
Halkan ragyog az esti fény,
A tejúton egy csillag száll át,
A hold megrázza fény-szakállát,
Én mélyen lehunyt, süppedt szemmel
Fekszem és most már semmi sem kell, –
De hogyha te szobámba lépnél,
Nagy lángot vetne ez az éjfél,
Belekacagnák kék szemedbe
S halálomból is élet lenne!
1907.
Gyászba borult az életem temiattad,
Mert a szíved, csalfa leány, másnak adtad.
Ha meghalok, ne borulj a koporsómra,
Megtört szívem még a sírban is sajogna.
Nem kívánom, hogy felrója az Úristen
Azt sok kínt, amit érted átszenvedtem.
Majd ha egykor a búbánat elér téged,
Akkor tudod, hogy mi voltam én tenéked.
Elnézünk: Csákok büszke sziklavára,
Mura: magányos, éber őrszeme,
Itt, mintha minden bástyán, omladékon
Zrínyiek hősi lelke lengene.
Itt énekelt fegyvert, vitézi virtust
A verhetetlen költővezér.
És hirdette, hogy minden drága rögnek
Szent áldozati váltsága: a vér.
Innen indult az erdők rejtekébe,
S érte utol a sejtelemes halál.
Oh, az a vadkan mennyi hű-igaznak
Szívét vérezte, tépte össze már.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Hűs szél zörrent meg sárguló vart,
Intő szózat zúg: ne bántsd a magyart!
Büszke lehetne rá, hogy hosszú orral
áldotta meg őt az Isten, de látja,
itt él ő is, emberek s állatok között,
mint aki ismervén sorsát, mindig
magára gondol s már tudja: legboldogabb
e földön, ki sokat nevet, keveset panaszkodik,
mert ez illik jól az egyszerű tót gyereknek,
ki babon és krumplin hizlalta magát bátor cselekedetekre.
«Dózsa György» szomorújátékból
Régi dal, régi dal, régi dicsőségről!
Fényes napnak ragyogása rózafelhős égből.
…Világverő Mátyás sírján még a virág zöldül
S a dicsőség hova tűnt el a szép magyar földrül?
Fényben úszott az úri nép, bőségben a szolga,
Az utolsó parasztnak is öröm volt a dolga.
Igazságot a szegénynek, diadalt a hősnek,
A gyöngének oltalmazást, harcot az erősnek.
Örömmel jött a jó barát örömek házába,
Reszketve jött az ellenség, siralom harcába;
Fejedelmek, kezeiket nyújtják szövetségre,
Ki meg dugta mind a kettőt háta mögé, félve.
Sötét olajfák illatos hűsében
Ül a bús vándor, könny ragyog szemében,
S mélyen sóhajtva vissza-visszanéz,
Kedves hazája tűn fel képzetében,
Hajlékát véli a távol ködében,
S öröm reszketve nyúl felé a kéz.
Az esti szellő honnyelvét sugallja,
Szereti nyájas üdvezlésit hallja
A szép csalódás szellemajkain;
Újulva kél a múltnak égi kéje,
S vidám alakként lengedez feléje
A boldog sejtés fellegszárnyain.
Szerelmes lánykasóhajából
A rózsatőn virág fakad,
És a virág leheletéből
Szerelmes, édes gondolat.
A hangtalan vágy megfogamzik;
A durva kőben akarat;
A földet forró vágy hevíti,
Kaszás a réten vért arat.
A lég is vemhes lesz a bútól,
Mitől a homlok gyöngyözik,
A szem s az ég ha sírni szűntek,
A felhő – gond elköltözik.
Nincs hold, se nap és mily csoda
tündöklő mély az éjszaka.
A fákon fény a glória,
s mint tömjén száll a füst szaga.
Bátyád tüzéhez jer velem.
Melledig ér a margarét.
Tested ölembe emelem,
hol vizenyősre vál a rét.
Fenyőcske jer! Ott ég a tűz.
Bátyád fogott pisztráng halat.
Egyet nekünk is nyársra fűz,
parázson sült hal jó falat.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Az erdőszélen lopva róka jár
s csapásvégén havas bozótba fordul.
Mint holt kastélyon bűvös mese-zár,
a jó a sí alatt halkan csikordul.
A köd mögül rekedten szól a „kár”,
jeges bajusszal ballag a favágó;
az útnál megváltó napokra vár
s vércseppeket hullajt a kecskerágó.
Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózúzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illúziót
s olyankor szól althangú fuvolája.
Törzsökben keményül
oszloppá, kiszikkadt idő,
elmúlt vitézségek tanúja.
Szabadnapos angyalok
papírból falatoznak zsömlét, parízert,
hevernek patakparton –
lövészárok halmából kifordult
panoptikumbakák.
Ma még, szellőzködő menny
zsalulécei közt fonálzó huzat,
serdült leányok combjairól
suttog illetlenségeket,
de eljön ez a tél is.
Még nem érzem a tavaszt
(messze még a nap),
amikor elindulnak hosszú menetben
a bogarak a felszín felé…
Még nem érzem a tavaszt,
itt, az idegenebb tájon,
hol a mecsetek hűvös árnyékot
lehelnek ki magukból,
s a hegytető fagyos párát pipál…
Még halk csodát muzsikál az éjjel
S én már vígan küldöm szerteszéjjel
A hó fölött, a hó alatt –
Hej, mennyi dús mag ott maradt…
A tarka álmok illatát,
Mely rímes számon illan át
A nap felé.
Deres fejével rám köszönt a hegy
S a szomszéd házon furcsán tovamegy
Egy szürkeszárnyú kis veréb,
Majd feltűnik egy kis cseléd.
Tán reggelit hoz? Friss tejet?
Az utcán hamut hintenek
A jég fölé.
A jégvirágnak fénye van,
Ha nincs is lelkes illata,
Szikrázik, mint távoli ég
Semmibe futó csillaga.
Ablakomon nem látok át,
Annyi rajta a jégvirág,
Nincs szenem, belől is hideg,
Akár kint, hozzám a világ.
1941 körül; Gellért Vilmos: Sértő Kálmán élete, 1941
TÁJKÉP
Vörös nap ég az ég ködében
Balvégzetű jel téli nap
Amikor feketednek a napok
Amikor az idő fogyóban
Lélegzik akadozva
Két éjszaka között.
Szürkésfehéren gomolyog
A közökben. Az állványzatot
Bebugyolálja.
Kohászok foncsor-szemén
lobog már csak a július
szájamba-fagyott hóval
ijesztgetem a farsangolókat
egy varjú-csomóval
sikálom a telet szememről -
Villogó párna-szemmel
figyel az éjszaka
most álmodj
rejtőzz
védd magad:
reggelre
szutykos prizmába
hord a járdaszélre.
Csömör Pest megyei település két részből áll. Egyikben katolikus tótok és németek laknak, másik részben evangélikus tótok. Farsangi szokásaik ma egybeolvadtak. Hasonlóan állítják össze a legénybírók az alakoskodó csoportokat, de régebben különbözött a kér csoport farsangi alakoskodása. A tótoké a maihoz hasonlított, a németeknél azonban különbözött a mai szokásoktól. Régebben a legények választottak két legénybírót a gazdagabbak közül, akik a farsangi mulatságra muzsikusokat fogadtak. A muzsikusok verklisek voltak. Húshagyó kedden délután négy órakor bement a kocsmába három maskura, akiket a legénybírók kijelöltek s nyomban utánuk a fiatalság, akik a mulatságon a legénybíróknak fizettek három napra való mulatság fejében 1 front 20 krajcárt. Este 11-12 óráig volt zene. Tíz óra tájban megkezdődött a vánkostánc. Itt már a lányok vették át a vezető szerepet s ők fizettek.
Világnyi hallgatás
üres kérdőjel-koponyák
hosszúszárú csönd-virág
kötőjelek tétova karnyújtása
felgyújtotthús-szagú haragok
zárójelek szemközti torzsalkodása
roppantó villogású látomás
felkiáltó csontok panasza
leszállni képtelen sikongás-madár
idézőjelek kínos billegése
véraláfutásos idők torz rendje
hármaspontú tovaloccsanás
merengő eső-virágok
…
Hiányzó pontok büntetése
Meghallod-e még egyszer
a csönd bocsánatát?
Most, erre az árva útra útravalónak,
két furcsaságot
két csodalátó embergyöngét mutatok:
az agyadat és a szívedet, fiú.
A szíved:
… lesz két asszony melletted.
A feleséged és az anyád – csak ők ketten! –
akiknek Te vagy az Élet
és Te leszel a Sors is, bizony fiam!
A szív pedig addig,
míg őket eléred,
ráfirkálja majd nagy csatáit a homlokodra.
Négy, öt és tíz és húsz éve lehet,
húgomnak adtalak benneteket
s most visszakaplak, visszakaptalak,
könyvek… Itt vagytok, vén deszkák alatt,
cukorládákban, ahogy délután
meghozott a vonat meg az anyám.
Itt vagytok, könyvek, egy szegény diák
s egy halott kincse, sok drága barát;
szépség s okosság minden lapotok,
válasz vagy még több, termékeny titok,
de nem ütöm fel födeleteket,
többet olvasok így belőletek.
Mint koporsóban, úgy feküsztök itt
s őriztek egy emberből valamit,
lelke útjait, melyek… És ahogy
életre és halálra gondolok,
sorvadó évei ravatalán
felül és rámnéz egy beteg leány.
A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba, haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.
Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk, felvidámul
Az utca is nyomunkba.
Mint hogyha egy virágos erdő
Vonulna át az utcán,
Vidám kacaj mint száz madárdal
Csendülne végig útján…
5.
Megadtam nektek a múlt tudását,
az emlékezés nagy adományát,
de a jövőt elzártam előletek,
hogy csak a legbölcsebbek lássák.
Törvényt is szabtam számotokra,
de szabadon dönthettek felőle,
megtartjátok-e, vagy megszegitek –
nem leszek senkinek sem őre.
Lent,
Magyarország égalján hagytam:
verjen félre
egy nagyharang szoknyát,
rúgja zeniten,
köldökmagasban
követelje, hogy világra lopják,
mert Ő:
az eljövendő
ondó,
ősömig,
az őssejtig hiú,
legeslegkisebbik fiú,
halálnak is jövendőmondó,
pöttöm,
horizont alatti Hamlet,
kezében huzatos koponyámmal
az én üvöltő,
kicsi fiam lesz!
Magyar népballada
Lám megmondtam, Angyal Bandi ne menj az
Alföldre,
Csikósoknak, gulyásoknak közibe,
Közibe.
Mert megtanulsz lovat lopni izibe,
Izibe,
Majd úgy kerülsz a vármegye kezibe,
Kezibe.
Mikor kezdi Angyal Bandi a lovát
Nyergelni,
Cifra csíkos kantárjával fékelni,
Fékelni.
/1709/
Török bársony süvegem,
Most élem gyöngyéletem,
Balog Ádám a nevem,
Ha vitéz vagy, gyer velem!
Fakó lovam, a Murza,
Lajta vizét megússza,
Bécs-alját ha nyargalja;
Császár azt megsiratja…
Császárt hogyha kinn kapom:
Hacsérossit lecsapom
Magát is megugratom,
Bécs várába futtatom.
Magyar népballada
Sári Mári beteges,
Nem eheti a levest;
Vizet inna, vize nincs,
Kútra küldne, senki sincs.
Van neki egy vén anyja,
Azt küldte el a kútra,
Míg a kútra oda jár,
Barna legény vele hál.
,De jó anyám nekem kend,
De jó vizet hozott kend,
Másszor is elmenjen kend,
Továbbá oda járjon kend.’
– Szent Gellért legendája nyomán –
Egyszer harminc nemesúr kereste fel Gellért püspököt, és illendő tisztelettel így szóltak hozzá:
- Püspök úr, mi mindnyájan megtértünk, és Krisztus tanítása szerint kívánunk élni. Most azt kérjük, vedd fel fiainkat, építs nekik iskolát, hadd legyenek belőlük az új hit papjai.
Gellért püspök megörült a kérésnek, mindjárt felvette a fiúkat, és Walter mestert megbízta, hogy nevelje őket. Csanádon egy alkalmas házat is adott az ifjaknak, ott oktatták őket a tudományokra és zenére.
Híre járt az országban az új iskolának, nemsokára egyre többen jöttek, s mind tanulni akartak.
Amikor a tanulók száma megnövekedett, Walter mester már nem győzte egyedül a tanítást.
– A minorita krónikája nyomán –
Mindig a nagyvadat űzte Lajos király, Zólyom megyében is medvére vadászott. Lesen állt a havasban, amikor váratlanul megrohanta egy sebesült medve. A király vakmerően szembefordult az állattal, pedig olyan közel volt, hogy csak vadászgerelyét használhatta.
A medve a gerelyt egy csapással félreütötte, aztán rárohant a királyra, és leterítette a földre.
A király annyira bízott vadászszerencséjében, hogy egészen egyedül, minden kíséret nélkül állott azon a helyen, ezért senki sem segíthetett rajta.
A megdühödött medve marcangolni kezdte a király lábát: huszonhárom sebet ejtett rajta.
Szerencsére Besenyő János meghallotta a király kiáltását, és mindjárt segítségére sietett. Karddal rohant a medvére, és néhány csapással megölte. Így mentette meg a király a halál torkából.
