Herczeg Ferenc: A bujdosó bábuk

Az idő már erősen éjfélnek hajolt. A sötét gyermekszobában mély csönd honolt, csak a kályhában pattogott még néhány haragos parázs, az öreg fali óra meg fontoskodó hangon ütötte el a tizenkettőt.

    Tibor és Linka édesen szunnyadtak ketreces ágyaikban. Hogyisne! Egész délután lihegve gázoltak a friss hóban, lenn az udvaron, künn a kertben, no meg a kert alatti réten is, bár apa szigorúan megtiltotta.

    Mikor az óra most elütötte az éjfélt (ráadásul még zümmögött is egyet), a hálószobacsöndjében egyszerre titokzatos hangok emelkedtek. Apró léptek tipegése, mintha egerek futkároznának a padlón, halk hangok sípolása, melyek csodálatosan hasonlítottak emberi beszédhez.

    -Jaj, a karom, ó, a karom! – sipította egy vékony hang. S az ágy alól egy kétarasznyi Paprika Jancsi mászott elő, kit Tibor karácsony estéjén kapott. Piros csörgősapkát és kék bugyogót viselt. Tehetséges Paprika Jancsi volt: ha az ember megnyomta a hasát, összezörrentett két réztányért, melyet két kezében tartott.

    -Jaj, a karom! – sopánkodott az apró legény.

    -Mi baj, János gazda? – kérdezte egy másik hang. A közel álló kosárból csinos kis huszár szökött elő, ki két nap óta szintén Tibor szolgálatában állott és aranysujtásos atillát viselt.

    -Nagy a bajom, vitéz uram! – jajgatott Jancsi; – képzelje: a gazdánk tegnap kicsavarta a karomat, a kezem most is a hátamon áll.

    -Ezen talán segíthetünk, – mondta a huszár. Azzal megfogta Jancsi karját és szépen visszagörbítette drótcsuklóját.

    -Köszönöm alásan, – szólt Jancsi, ki a műtét alatt kissé fölszisszent.

    -Aj, – kiáltott a vitéz, – hiszen a hasad is ki van lyukasztva!

    -Nini, arról meg is feledkeztem. A gazdánk tegnap látni akarta, hogy milyen belülről és kivágta ollóval.

    Jancsi savanyú arccal tekintett végig magán, amint azonban észrevette, hogy testéből közönséges kóc kandikál elő, hirtelen eltakarta a vágást két réztányérjával. (Ő azt szokta mondani, hogy finom lószőrrel van kitömve.)

    -Mi ugyan rossz kezekbe kerültünk – mondta a huszár búsan, – engem is megmosdattak tegnap a hóban, a bajuszom egészen összemázolódott.

    E pillanatban halk zokogás ütötte meg fülüket: a szoba sarkából újabb alak közeledett feléjük. Linka új bábuja volt, ennivaló csinos baba, vállára hulló aranyhajjal, búzavirágkék szemekkel, melyeket le is tudott hunyni, ha lefektették.

    A vitéz katonásan szalutált. Régóta ismerete a babát, már játékkereskedésben is egy állványon laktak, porolások alkalmával hébe-korba találkoztak is.

    -Miért sír, kisasszony? – kérdezte résztvevően.

    -Nagyon szerencsétlen vagyok, – zokogta a baba. Annyira örültem, hogy végre elhagyhatom a kereskedést, hol egész nap sötét skatulyában kellett feküdnöm, – úgy vágyódtam a csillogó karácsonyfa s a kacagó gyermekek után! – de most jobb szeretném, ha újra ott lehetnék régi helyemen… Szívtelen gyermekek kezébe kerültem. Képzeljék: Tibor úrfi leharapta az orromat, azt hitte, hogy csokoládéból van…

    A boldogtalan baba görcsösen fuldoklott, – hallgatói iszonyodva kiáltottak föl. A huszár felfelejtette, hogy nőtársaságban van, s azt találta mondani: teringettét! Aztán vigasztalni kezdték a babát: a huszár azzal, hogy babánál is fő a jó szív. Jancsi pedig azzal, hogy vannak művészek, kik egy kis viaszból új orrot tudnak csinálni.

    -Ha már első nap így bánnak velünk, – mondta a baba, – mi lesz később, ha ránk untak?

    -Fogadni mernék – jegyezte meg Jancsi, – két hét múlva már dirig-darabra leszünk tépve.

    -Én nem félek a haláltól – szólt a vitéz, - de mégis szomorú dolog egy vásott gyermek keze alatt elpusztulni.

    Mindhárman elhallgattak, végre a huszár elszántan mondta:

    -Barátaim! Ezt nem tűrhetjük, indítványozom, hogy meneküljünk innen. Szökjünk vissza a játékkereskedésbe, ott feküdjünk szépen régi skatulyáinkba; meglehet, hogy jövő karácsonykor jobb kezekbe kerülünk.

    Jancsi rögtön beleegyezett a tervbe, a baba kissé ellenkezett. Végül azonban ő is rávétette magát.

    A szoba ajtaja csukva volt. Jancsi, aki tudott tornászni, fölmászott a kilincshez és belecsimpaszkodva addig rángatta, míg az ajtó halk zajjal meg nem nyílt.

    A szökevények dobogó szívvel lesték, nem ébredt-e föl valaki, aztán lábujjhegyen kisompolyogtak a folyosóra.

    Alig haladtak néhány lépést, midőn a baba, aki előre ment, ijedten fölsikoltott. Az utat amaz éjjeli fenevadak egyike állotta el, melyeket az emberek egereknek szoktak nevezni. Az egér csillogó szemekkel, haragos cincogással csapott eléjük. A huszár kardja után nyúlt. Ó! most jutott csak eszébe (amit ismerősei előtt gondosan titkolni szokott), hogy a kardot nem lehet kirántani: egy darabból van készítve. Szerencsére ott volt Paprika Jancsi, az egér orra előtt hirtelen összecsapta réztányérját – csin! A fenevad megrökönyödött és hosszú szökésekbeniramodott barlangjába.

    A bujdosók, a huszárral élükön, tovább mentek. A folyosón találtak egy elejtett kötőtűt; a huszár magához vette, jó lesz lándzsának.

    Most már csak egy valakitől féltek: Kokótól, a papagájtól. Az öreg a folyosóajtó mellett lakott állványán; árulkodó, zsémbes madár volt, néhány gorombaságot tudott emberi nyelven rikácsolni, ezért azt képzelte, hogy ő a föld legnagyobb tudósa. A bábukat ki nem állhatta, s ha csak szerét ejtette, feléjük vágott kampós csőrével. A menekülők attól tartottak, hogy Kokó, ki álmatlanságban szenvedett, mint a legtöbb öregúr, föl találná lármázni az egész házat.

    Ohó! Ohohó! Szöktök? Szöktök?! – kiáltotta most egy hang a homályból. Nem Kokó volt, hanem egy förtelmes kis néger, ki egyéb csecsebecsék társaságában a sarokállványon állt. A bujdosók látásból ismerték, de nem barátkoztak vele, nagyon közönséges gipszfigura volt, egyebet se tudott, mint vigyorogni.

    A kormos fickó most majomügyességgel lekúszott állványáról, aztán cigánykereket hányva karikázott a három szövetséges körül.

    -Hallod, Ali basa, – mondta Jancsi a feketének, – csak nem fogsz ránk árulkodni?

    -Dehogy! – vigyorgott a szerecsen, – én is veletek szököm!

    Mit volt mit tenni, magukkal kellett vinniök a fekete fickót. Jancsi talált a földön egy régi levélborítékot, ebbe lyukat vágtak, s belebújtatták a szerecsent, legyen valami ruhája.

    Kokó aludt, így szerencsésen kiértek a pitvarba. A baba ijedten tekintett végig a nagy udvaron: – Istenem, hát ilyen nagy a világ!?

    -Még sokkal nagyobb, – bizonykodott Jancsi – én egyszer végigröpültem a fél világon, mikor Tibor úrfi ledobott a padlásablakból.

    A fellegek közt óriási aranykorong úszott, sápadt fénnyel árasztva el az udvart.

    -Mi az odafönn? – kérdezte a baba.

    -Az éjjeli nap – magyarázta Jancsi, ki szeretett tudományával kérkedni.

    -Istenem, én félek, jobb szeretnék visszafordulni – mondta a baba.

    A huszár azonban kezén fogta.

    -Legyen nyugodt, kisasszony, én megvédem utolsó csipet lószőrömig.

    Az udvaron mély hó volt, a baba vigyázva tipegett a huszár után. A szerecsen hátul ment és mezítelen lábain ugrálva, dideregve kiáltotta: ohó!

    Melegebb éghajlathoz szokott.

    Jó ideig haladtak, a szegény baba térdig gázolt a hóban és halálra fáradt.

    -Nem tudok tovább, – mondta, pedig még csak az udvar végén voltak.

    Szerencsére volt a közelben ház: nagy nyitott kapuja mellett hosszú vaslánc függött.

    -Sobri komondor szállása, – mondta Jancsi, – oda betérhetünk, a komondor jó ismerősöm.

    Sobrin nem volt otthon, éppen hivatalos szemlét tartott a kert-kerítés mellett.

    A társaság befészkelte magát a meleg, zizegő szalmába, s amint fáradt tagjaikat jótevő meleg kezdte átjárni, csakhamar visszatért bátorságuk is.

    A szerecsen jó kedvében valami négertáncot kezdett járni, furcsán kalimpálva lábával és rekedt hangon dalolva, Paprika Jancsi előkereste réztányérját s muzsikált hozzá. A baba ezüsthangon kacagott.

    Aztán az indulásra gondoltak.

    -Ő nagysága bajosan fog gyalogolni, – mondta Jancsi, – majd körülnézek a közelben, hátha találok bérkocsit vagy legalább omnibuszt.

    A ketrec mellett most hirtelen hatalmas, fehér alak ágaskodott föl…

    -Uram Isten! – kiálltott Jancsi rémülten, – jegesmedve!

    Nem volt jegesmedve, hanem fehér nyúl, Tibor úrfi tengeri nyula. A füles maga is megszeppent és hátsó lábaira ülve, ijedten mozgatta hosszú fülét.

    Paprika Jancsi illedelmesen jó estét kívánt neki, aztán elmondta, mi járatban van. A nyúl kíváncsian végighallgatta, majd búsan mondta: bizony, János úr, nem csodálom, hogy elhagyta a háázat, nekem is henéz sorom van: Tibor úrfi mindig a fülemnél fogva hurcol…

    -Akkor tessék velünk tartani, – indítványozta Jancsi, – jöjjön a játékkereskedésbe.

    -Vannak ott nyulak?

    -Hogyne volnának! Fehér, fekete nyulak, apró kocsin ülnek, előttük egy dob, ha az ember húzza a kocsit, ütik a dobot…

    -Az szép lehet, – mondta a nyúl. – Nem is lehet nehéz megtanulni. Mit kapnak enni?

    -Enni? – szólt Jancsi, – azok nem éhesek, mert ki vannak tömve szalmával, ön is kitömetheti magát…

    A nyúl nem értette ugyan meg teljesen a dolgot, de azért ráállt. Jancsi elvezette a kutyaólhoz és bemutatta társainak. Mikor a nyúl meglátta a babát, csodálkozva meresztette rá nagy üveges szemét, a szerecsentől kissé megijedt s izgatottan mozgatta orrát.

    A huszárnak jó ötlete támadt.

    -Ha Nyúl úr szíves lenne engedni, hogy a hátára üljünk, akkor szépen lovagolhatnánk.

    A nyúl jószívű fiú volt és nem ellenkezett.

    A huszár a nyakába ült, a két hóna alá fogva a hátas füleit, aztán jött a baba, Jancsi és végül a néger, szorosan egymás derekába fogódzva.

    -Mehetünk! – kiáltott a huszár. A nyúl néhány jó nagy szökést tett.

    -Ohó! – kiáltott a néger, ki a hóba pottyant. A nyúl bocsánatot kért és megígérte, hogy lassabban fog menni, aztán hason kúszva, hosszú léptekben haladt előre.

    Pompásan ment. Gyorsan haladtak végig a kerten és mivel a rétre vezető rácsos ajtó szerencsére nyitva volt, csakhamar künn voltak a hóval borított mezőn.

    A hátas egyszerre megállt és szimatolni kezdett, hosszú fülei idegesen mozogtak.

    -Mi baj? – kérdezte a huszár.

    -Azt hiszem, Sobri komondor jön.

    És valóban, a kerítés mögül csaholva vágtatott elő a komondor. Érezte, hogy kerületében valami rendellenesség történik. A nyúl egyszerre elvesztette minden bátorságát, megfeledkezett mindenről és hanyatt-homlok nekiiramodott a rétnek… Az egész társaság mindjárt az első szökések után a hóba szédült. Megdermedve a félelemtől, visszafojtott lélegzettel feküdtek ott, míg Sobri, aki nem ismerte a tréfát, ha hivatalában volt, sorra szaglálta őket. Aztán elvetette magát s a nyúl után vágtatott és hosszú ívben visszakergette a kertbe. A többi szökevénnyel nem törődött többet.

    A huszár volt az első, ki ismét talpon volt, aztán fölsegítette a babát és Jancsit.

    -Hol van a szerecsen? – kérdezték.

    Az szegény rosszul járt, esés közben egy mérföldkőre zuhant és gyászos halálát lelte, gipszdarabjai ott feketéllettek a hóban. A baba elfedte szemeit az irtózatos látvány elől…

    A bujdosók belátták, hogy legjobb lesz visszatérni a házba.

    Mentek, mentek, sokáig mentek, egy-két óra is elmúlhatott és még egyre nem láttak mást, mint havat, kétségbeejtő fehér havat.

    -Úgy látszik, eltévedtünk, – mondta a huszár. A baba szomorúan jelentette ki, hogy ő nem tud már tovább menni, de kérte társait, hogy mentsék meg saját életüket, és hagyják magára. A huszár hallani sem akart erről.

    -Együtt éltünk, együtt halunk!

    Paprika Jancsi komolyan hagyta rá, hogy legyen úgy! A baba nagyon fázott és remegve támaszkodott a huszár karjára. Később elgyengült és térdre esett. A vitéz melléje térdelt és testével védte az éles hófúvás ellen. Jancsi is nehéznek érezte már fejét s leült a hóba.

    Sok idő múlt el így, a hó már félig eltakarta a három barátot, Jancsinak már csak a piros sapkája látszott ki…

    A baba sápadt mosollyal nézett barátjára, beszélni már nem tudott. A huszár kétségbeesetten tekintett végig a végtelen hósíkon, mely halottas lepelként borult a rónára.

    Odafönn az égen az öreg Tél hajtotta jegesmedve nyáját, amint lomhán összetorlódtak, mérgesen csördített közéjük viharkarikásával, a fehér pelyhek csak úgy porzottak.

    -Havazik – mondták az emberek.

    Már virradni kezdett, a huszár nehéz pillákkal tekintett körül. Semmi kétség? E pillanatban zavaros hangokat hallott a távolból, a fehér síkon ugrándozó, fekete foltok közeledtek.

    Varjúk voltak; egy lármás varjútársaság, mely kiáltozva és veszekedve indult zsákmány után. A szegény huszár szíve összeszorult: ha a vad martalócok észreveszik, akkor elvesztek. Egy vén varjú, kinek feje már kopaszodni kezdett, most meglátta a baba aranyhímzésű ruháját. Tolvajszemei csillogtak a kapzsiságtól, s örömkrákogással esett neki…

    Alig hogy rút csőre megérintette a babát, hatalmas ütés koppant a tejére. A huszár fölemelt lándzsával állt előtte. A rabló visszaszökött, aztán széteresztett szárnyakkal csapott támadójára. Rekedt káromlására elősiettek cinkosai is, most az egész falka megrohanta a vitézt, aki testével védte a kiszenvedett babát.

    Az egyenlőtlen harcnak csakhamar vége lett: egy csőrvágós, elzsibbasztotta a hős karját, egy második halálosan érte homlokát… A huszár haldokolva esett a baba mellé.

    A rablók éppen fosztogatásnak akartak látni, midőn közeledő lépteket hallottak, erre lomha szárnycsapásokkal föllendültek a ködös magasba…

    Az úton egy asszony jött, a tejes asszony, aki a reggeli tejet vitte a házba. Az anyóka most lehajolt s csodálkozva tekintett a hóban fekvő bábukra, aztán fölszedegette őket, megtisztította a hótól és kötényébe rakta. Kissé távolabb ismét megállt s egy kis négerfiú eltört gipszszobrát emelte föl.

               *

    Linka és Tibor az asztalnál ültek és nyugodt lelkiismerettel aprították reggeli tejükbe a vajaskenyeret, midőn apa szigorú arccal lépett a szobába.

    -Gyerekek, hol jártatok tegnap délután, mikor a mamával a néninél voltam?

    Linka és Tibor ijedten tekintettek össze.

    -Csak az udvaron játszottunk egy kicsit… – mondta Tibor elvörösödve.

    -A réten nem jártatok?

    A két testvér lesütötte szemeit, mindkettőnek szája sírásra állt.

    Apa szigorúan mondta:

    -Engedetlen, rossz gyermeke vagytok. Tilalmam ellenére kifutottatok a rétre, a kis gipsznégert összetörtétek, a játékszereiteket meg elszórtátok. A drága bábuk mind tönkrementek az éjjel a hóban. Ezért bűnhődni fogtok. Nem kaptok semmiféle játékszert mindaddig, míg be nem bizonyítottátok, hogy érdemesek vagytok rá. Úgy lesz!

    Mikor apa kiment, Linka és Tibor keserves sírásra fakadt. A mama vallatóra fogta őket, – beismerték, hogy jártak a réten, de a bábukat nem hagyták ott, biztosan tudják, hogy nem hagyták ott.

    Mivel én nem hihetem, hogy egy gyermek saját anyja arcába hazudni tudjon, föl kell tennem, hogy igazat mondtak s hogy a bábuk csakugyan maguktól mentek a rétre, amint azt elmondtam.

    Mit gondoltok, gyerekek?

szozattv


szozat a tiszta hang Gaál plakat Életmű 30 Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo