Darkó István: Felvidéki vásár

A Gácsi-utcán végig már hazafelé terelték a maradék marhát az emberek. Szembe kapta őket a vékony, srófos kriványi szél, belefúrt a marhájukba és a bőrük alá. Szemezett por vegyült a sebes szélbe, a marha is bőgött tőle s a szentháromság szobrán a mérleget tartó Justitia kezében ingatagul himbálózott mérleg.

    Ide a Bástya-utcába, a lépcsők alá bekanyarodni nem volt érkezése a sietős hegyiszélnek. Erre a védett helyre beszaladt az ember, kicsípett arcát már a keskeny utcában megmelegítette, aztán jobbra lépett a vaspárkányú melléklépcsők felé, be a boltívek alá. Itthon érezte magát.

    Az árkádok alatt vendégfogadó. Panaszos Jóska átfázott testtel be a vendégfogadóba.

    A kocsmáros kerékbetört nyelven beszélgetett egy bőrkabátos emberrel, aki a csapos polchoz támaszkodott.

    -Voltam életemben én is nehezen eleget, nem is egyszer. Nehézségekben tugya… Mikor a fogsornak, az állkapcának nincs munkája, nincs mit őrölni a szájban, azt én is jól ismerek… Azelőtt kitanult bognár voltam Zvolenban. Zólyomi mester ott, egy haszontalan lingár ember azt adott enni nekünk, inasok számára is, amit hízóknak. Sertéseknek, tugya… Egyszer mester, mesterasszony elmenték este valahol. Akor én belopkozkotam spajzba, etem, itam, de mikor halotam, hogy jönek, elszalatam. Bitang lingár utánam, elkapta a galért itt a nyakamnál fogva lása, úgy megrázott, hogy a gyomrom megringispilezett és mindent kiatam, amit bevetem. Ráadásulzsupsz egy levest nyakra jobbról, egy másik leves nyakra balról, fogammal felsértetem az ínyet szájamban,véreset köpdöstem és zsupsz von is betyár, kibarmolászott engem egyetlen rugásal az ajtón keresztül… Hát énnékem szintén nem kell ismerkedni az ilyen kellemetlenségekből…

    A bőrkabátos fröccsöt ivott a csapos pulton. Szétkefélte a bajuszát.

    -No, én nem mondhatom. Ha valaki azt beszéli, hogy ilyen kínlódás, meg olyan szenvedés: Én azt nem ismerem. Nem tudom. Én a háborúról sem mondhatok mást. Pedig elejitől végig benne voltam. De az a felfogásom, hogy csak annak van rossz dolga, akinek nincs ügyessége… Kérek még egy fröccsöt… De leülök hozzá…

    A Panaszos Jóskáéhoz közeleső üres asztalhoz telepedett le. Jóska látta már valahol ezt az embert. Disznókupec, vagy gabonaügynök, nem tudta hirtelen. Nem is volt kedve vele foglalkozni. Pörkölttel volt elfoglalva. Késsel, villával eszegette az apró borjúhúsokat. Jóízű, piros levébe mártogatta. A hat szelet krumplit a villa alsó lapjával széttörte, így a lében azt is megforgatta. Gusztusára lett volna ez a pörkölt a földszíne alá süllyesztett kocsmába, ha úgy sikerül, ahogy kitervelte. Otthon a vastag ételek, a mázas tálból kanalazott bő krumplilevesek, gyakori szalonna és az únos tejnémű közben is gyakran gondolt ezekre a városi pörköltekre. Remek kerek húsdarabkák, édeskés paprikával pirosított mártása, tojással gyúrt, apró nokedlije hozzá… Most nokedlit már nem is kapott, helyette csak krumplit. A nagyvásár után búcsúra járt ide a nép. Így négy óra táján átmenő csend telepedett a kocsmába. Akik megebédeltek, már dolguk végeztével hazaindultak s a java vendéglőbeli nép még kint huzakodott a vásárban. Azok majd estére töltik meg a hajlított mennyezet alját.

    Elégedetlenséggel nézte Jóska az apró tálon kuporgó markényi ételt. Betelepedéskor a szolgálóleány megkérdezte tőle:

    -Kicsinyt tetszik, vagy nagyot parancsol?

    Elgyávultan így felelt neki:

    -Kicsit kérek

    Félfogára való kisadagot kapott. Egész nap járt-kelt, futkározott, igazított és végzett, délután még az ügyvédnél is bentjárt. Fűszerszámot vásárolt haza az olcsó boltokban s a Nagy Dani kocsiján hazaküldte. Üzenetet is küldött véle:

    -Mondd meg Marisomnak, Danim, hogy elkelt és estére magam is hazatérek.

    Egész nap vigasztalta a gondolat, hogy estére betér egy pörköltre, hozzá egy szódásborra a Bástya alá. Így is végzett. Gyerekkorában apjával járt itt először s már akkor megcsodálta a kocsma homlokán a vágtató huszárt és alatta a cifrabetűs felírást:

               „Hó, megállj! Itt a jó bor, itt a jó sör, itt igyál, a Magyar Huszárnál!”

    Tizennyolc óta meszelt fátyol takargatta ezt a felírást. Ahányszor idejött, a kapu előtt mindig megvizsgálta a meszelés alatt. Örült annak, hogy valahogysikerült elolvasnia. Ettől apró meleg lopakodott beléje, mint amikor édesapja nagy, erős marka fogta a kezét, a kollégiumból jövet, ahová elsőször írták be akkor és többet se.

    Úgy mutatott fel az öreg a kapu fölé:

    -Hagy lám, te gyiák, el tudod-e olvasni azt a feliratot amottla?!

    Bizony el tudta, ha döcögősen is.

    -Derék – mondta az öreg –, most pörköltebédet kapsz ezért. Ha jól tanulsz, valami lesz belőled, bankos, vagy adótárnok és akkor mindennap azt eheted…

    Amint emlékezetébe kukkant ez a beszélgetés az öreggel, ráderült, hogy a pörkölt iránti kíváncsiságait apjától örökölhette. Bizony, csak egy évet áldozott a tudományos kollégiumban annak, hogy a mindennapi pörköltet elérhesse. Azután paraszt maradt folytatólagosan az otthoni kisföldön. Így legalább könnyebben elérhető vágyakozásai maradtak. Ki tudja, hogy mit kíván a bankos, vagy az adótárnok, milyen drága ételeket! De meg könnyen ráunhat az ember a világ legritkább ételére is, ha mindennap azt kell bedugdosnia.

    Hanem mégiscsak nagy adagot kellett volna rendelnie. Meg is érdemelte, mert mindent elvégzett, a legnehezebbet is, amit mára maga elé szabott. Ebben a felfordult világban hogy eltántorodik az ember a határozott cselekedetétől. Összehúzódva, összegömbölyödve, eltünedezve kell élnie, mint a csigának, attól válik ilyen bizonytalankodóvá. Pedig igaza van ennek a bőrkabátosnak. Csak a gyávának van rossz dolga. Azt érdemli a gyáva, aki egyszer egy évben tévedhet a pörkölt tövébe s akkor is kicsit parancsol magának, hogy egy rúgással zsupsz ki az ajtón, már itt se legyen, ahogyan meg a kocsmáros beszélte magáról.

    Nagy elégedetlenséggel itta a kispörköltre a félliter bort gyöngyös szódával.

    Sürgősen kifizette, felszedte magát, dühösen távozásba fogott.

    Éppen, hogy kifelé tart, belép az ajtón a gácsi ember, akinek a Göncölt eladta a délben.

    -Nougyan – mondta a gácsi ember – magad talán már étel után mégy el?

    Jóska megállt egy percenésnyit:

    -Én már bizony betettem magamba a mai fűtést.

    A gácsi ember jóízzel nevetett:

    -Ha ilyen hamar befűtötted, reggelig kihűlsz és kiszáradsz. Remélem, leülöd velem a féllitert? Hogy ajtóba találtalak, dacára…

    Nem is várta meg Jóska feleletét, beléjekarolt, és visszavitte magával. Leültek és anélkül, hogy sokat beszélgettek volna, a vékony füleki borital halványsárga tükrében nézegették orruk feletti orcájukat. Jóska ernyedett tagokkal engedelmeskedett a gácsi embernek. Annyi akarata volt mostanában, mint a nádnak. Vagy a bunkófejű kákának, amikor a szél teli pofával rájafúj. Különálló bajai támadtak az elmúlt napokban. Tetézett csajkával állt előtte a gond, mint a rosszfajta hadiétel a háború végetájt. Ha akarta, ha nem, két kanállal kellett ennie, pusztítania, mégsem fogyott szemernyit sem.

    Odafordult a gácsi emberhez:

    -Én, tudja, úgy érzem itt a gyomrom táján, mintha kő volna benne.

    -No, de csak egyen – kínálta a gácsi ember a maga ételéből.

    -Mintha kő volna bennem, nehéz büdös faggyúval megkent ízetlen kő. Nincs étvágyam.

    -Mégiscsak vegyen ebből a perkeltből. Jó perkelt ez!

    -Köszönöm, éppen hogy nem kérek.

    A gácsi ember megcsavargatta a fejét:

    -Mi baj van magával, kólika?

    Rábámult Jóskára, mint aki nem hiszi, hogy olyan is legyen ezen a jóétvágyú világon: étvágytalanság.

    Később csak magát is váltig hallgatta Jóska, hogy mennyit beszél ma:

    -Van nekem otthon egy sajkám, tudja, a harctérről hoztam magammal. Ott úgy megszoktam, hogy másból neaggyisten nem tudtam volna ennya…

    -Én megeszek jóételt mejszeni porcellánból is – nevetett a gácsi ember.

    -Ebből a csúf csajkából úgy megettem én akármit, mint az ordasfarkas. Az asszonynak mondtam is, hogy szerencséd neked ez a csajka. Így azt tehetsz velem, a gyomrommal, amit jónak látsz… Nem valójába mondtam, mert az asszony tud főzni. Jobban is tud, mint ahogy nálunknál. De addig, amíg mindegy volt nekem, addig mindegy volt. Csak elém kellett tenni, már bevagdostam…

    A gácsi ember teli szájjal tömte magát, úgy kérdezte:

    -Sok baj volt magánál is, mi? Gyomorbaj is ráadásnak?

    -Olyasfélének tartom magam is.

    -De nézze, kinél nincs mostan baj, a franzba bele?! Higgye, ne higgye, én is csak attól remélek, hogy nagysokára, mostanra sikerült kiszereznem licencet italra. Talán attól megindulok… Van kis boltom még régentől, de ki zabál mostanában, mondja, kinek van pénze zabálni lisztre, cukorra, zsírra minálunk a lazok alatt, mithisz?! Senkinek. Italra, pájinkára inkább odaagyák az a pár fillért. Most megszereztem licencet, beteszek boltba asztalt, lócát, asztalra állítok poharakat, sót, paprikát, bodakot. Martogassatok, szapáljátok…

    Jóskában rügyezni kezdett az itallal locsolt jókedv. A melle egyik csücskében még szorongva türelmetlenkedett előbbi elhatározása. Hogy idejében kimegy az állomásra, felül a garami vonatra, hazatávozik. A mosolygás és az ital összeszövetkezve feszültek neki az elhatározásának. Nyomták, szorongatták, szinte már kiszorították belőle, ki a teljes külső vilgra.

    Már nem volt kedve menni. Annyit tudott ellene beszélni, a hazamenés ellen, hogy maga is elcsodálkozott rajta.

    Sebesen mondogatta a gácsi embernek:

    -Az én bajom meg az, hogy megvásároltam a szomszédom külsőségeit. Az elment Amerikába, én átvettem tőle. A bank kölcsönt adott, jött ami most van, a krízis, ma már az egyén se az enyém. Feleségem szívbajos. Volt egy kiscselédem, kisoskolás, a tavaszon elfogta a sarlag és kivittük. Anyám, egyedüli szülém a télen eltörte a jégen a lábát. Minden hajnalom misére ment szegény. Egy hete árvereztek is nálam. Hóanp megint akarnának, azért kellett vásárba jönnöm. Most még csak az hiányzik, amit a doktorom mondott a gyomromra. A dürgemüze, meg a többi jó most üt ki rajtam a háború óta… Valami licencet nekem is szerezhetne, higgye el. Akitől beszűnne körültem ez a mindenféle. De kapok és búsnyavalyát, nem licencet.

    -Meg osztán mag nem is szlovák, sem nem cseh, valljuk meg – mondta csendesen a gácsi ember.

    -Ha meg se valljuk, akkor se vagyok. Ammá bizonyos.

    -Ahogy én az vagyok, úgy maga nem az. Igaz, mi?

    -Hogy a benedeki kőszentnek ne volna igaz!

    -No, lássa, azért ne haragugyon. Lássa, én szeretem a borjúhúst. A marhahús se nagyon rossz, ha reggeltől főzik. Megeszek a nyulat, őzet is megeszek, ha van, sertéslapockákat, csülköcskéket is, belerakva kocsonyákba, ha az is van, ecettel. Télen néha vaddisznó is van Gyömbér felől. Azt is megeszek… De egyet nem kérek, nem is kóstoltam. Magyarhúst. Nem is kívánok. Húsukat nem nagyon szeretek…

    Viharosat nevetett hozzá.

    Jóska nagyon vidult azon, hogy mekkorát nevet a gácsi ember. Rábizonyította:

    -Azt ne is, apám. Az nagyon kemény…

    -Beletörne a fogacskám, mi? megakadna gigámon. Hejj? Azt mondjad?!

    -Azt, azt, keresztapám! Olyan az, mint a lóhús… Kóstolta már?

    A gácsi ember ettől elfintorodott. Letette a kést, nagy kékzsebkendőbe köhögött.

    -Egyszer kóstoltam, de azt ne is beszélgessünk.

    Jóska szemmel szaladta körbe a vendéglőt. Már néhány ember újonnan is begyülekezett és csendesen eszegetett és iszogatott a csíkos, piros abroszok felett. Jóska jobb keze és a pohara egyszeribe úgy kezdett viselkedni, mint az új házasok. Egymásba kapaszkodtak, a száját pedig hálószobájuknak nézték. Mindegyre csak odafelé igyekeztek.

    Ahogy a lóhús elemlegetődött, ettől elfacsarta valami a szívét. A Göncöl! Ma délben ennek a behemót vörös, jóbelű gácsinak adta el. Azért kellett behajtania, mert holnap reggelre árverelés van kitűzve odahaza. A bank tűzette ki, ha nem fizet. Most már fizet, itt van a sóhajtásos pénz a kisgúnyája belső lapítójában.

    A szájába löttyitett egy egész pohár bort és egy kortyra lenyelte.

    -Hol van a Göncöl? Itt van-e a szín alatt?

    A gácsi ember másfelé néző szemmel bámult:

    -Miféle Göncöl?

    -Hát amit ma vett tőlem… A csődör.

    A gácsi ember elhúzta a húsos száját:

    -Az, Hisz akarok mondani megveszem magától, viszek magam után féken, nohogy kötélféken magam után. ráalkuszik német ember… Sokat alkud, mindig csak alkud… Hogy mennyit hepciáskodik ott velem!…

    -Jó estét – állt meg egy sovány, magas ember az asztaluk mellett. – Mit csinál, Kavecsány úr?

    A gácsi ember felkiáltott:

    -No, lássa, ennek továbbadtam a maga csőröt!

    A magas, sovány meghajolt:

    -Müller vagyok – és lezörrentette a csontjait az asztaluk mellé.

    Jóskába belefagyott a hang. Az imént még haragudott a gácsi emberre, azt tudván róla, hogy birtokában, nagy tenyerében van a Göncöl. Az a lánybokájú, nedves, nagy orrú, remek fehérfogú, vékony oldalú, hosszúfejű, varkocsos selyemfarkú, csiklandós véknyú maganevelése. Hét fehéres folt a hátán, oldalán és ezért: Göncöl.

    Hát nem a gácsi ember tartja már a tulajdonában, hanem az a német. A sűrű pohár közben megkutatta a jövevény arcát. Az sem sokat mondott. Amit kiszólt, abban sem volt semmi súllyal bíró. Hogy elég jó forgalom volt a vásárban, hogy ezt a bitang szelet kéne eladni már valakinek, mert az tönkretette az embert ma is.

    Jóskának kötekedhetnékje támadt, de megemberelte magát. A torkában dagadozott a csutkája, nagyot nyelt és borral csillapult.

    A gácsi ember hasonlóan elég szaporán poharazott.

    -Hát osztán Müller úr, hogy nincs világon olyan, aki pénzt is adna szélért?… Egyszer itt, ugyanebben a hosztinyeczben mesélte nekem vásár után lenyel ember, hogy lent járt Alföldön, ott nagyon megtetszett neki szélmalom, hogy az milyen olcsó és mégis megőröl. Hazament Lengyelbe, úgy mesélte, otthon épített gyönyörű nagy lapáttal szélmalmot. Megőrölök életet, kihirdette, feleárért őrölök… De csak szél nem jött. Arrafelé szél nagyon keveset jön… Jó, ha negyedévben egyszer… Hát itt panaszkodott nekem, hogy lapát meg se mozdult. Faluban kicsúfolták, el is költözött onnan. Most itt van neki gőzmalom valahol… Itt mesélte, ugyancsak ennél az asztalnál, hogy ezer zlotyt is adott volna ilyen szélért, mint idevalósi. Ha úgy el lehetett volna szállítani a szélmalomjához.

    A német ember a nagy pörkölt gőzéből úgy mosolygott ezen, mintha vackort enne.

    -No, már szelet csak a mesében lehet eladni.

    Az ajtón keresztül, a garádicsra tapogó lábbal most olyan rongyos öreg ember botorkált hozzájuk, mint a végrehajtó udvariassága. Halinaködmöne seszínű posztófoltokkal volt megcifrázva. Szív, madár, félholdalakú foltok is akadtak közöttük, mint hajdanában a selmeci bányászok grubenjén. Azt várta az ember, hogy a lába elsírja magát, mint a pólyásgyerek, úgy volt bebugyolálva. Hóna alatt hegedűt tartott s a körmeit fújogálta.

    Egyenest feléjük jött. A gácsi ember ismerhette, mert rábuktatta feje mozdulatát:

    -No, Jozsinó, hol járod?… Majd aztán kijöhetsz hozzám, meg van már licenc, ott húzhatod néha.

    Olyan jó kerek magyar szavakat gurítgatott a rongyos ember, hogy Jóska egyszerre maga mellé telepítette:

    -Ülj le ide, te zenész, azután osztán azt mondd, hogy honnan származkodsz? Hol tettél szert erre a cafatos hegyi gúnyára?

    A zenészember elnyelt egy pohár bort, s közben még beszélni is úgy beszélt, mint aki szomjas:

    -Mulyadró… Onnan származok és, Mulyandró… Ezt a gúnyát Tiszócon vettem, Tiszócon…

    -Csókolom a vörös orrod – mondta a német ember –, előbb egyék a szegény.

    Odatolta a félbehagyott nagypörköltet a muzsikus el. Nekiment szegény és kinyalta a tányért is, mint a kutya.

    A német először szólt Jóskának:

    -Jozsinót azelőtt, mikor még nem volt Jozsinó, Talyiga Jóskának hívták.

    A gácsi ember is megengedett a zenész iránt:

    -Annak. Apja kántor határ mellett Ipolynál. Jozsinó tanító volt, de nem tett mást, csak hegedülést. Iskolai referát akkor leküldte. Akkortól hegedül errefele…

    -Kitettek – mondta a zenész, szétkefélve a zsírt a szájakörnyéki borostákon, – én csak két tudományt ismerek el: a csillagászattant, meg a zenét. Kinek húzzak, urak?

    -Nekem világért se – tiltotta Kavecsány –, még azt mondanák, licencre fel iszok…

    A pince bolthajtása elgörbült Jóska előtt a tágas ég mennyezete felé. Köd szállott a teménytelen üresség felé, amelyen rátűzve szépen világított a hold és a csillagok.

    Megdörzsölte a szemét:

    -Mi a szent? Az ott az ég-e? Rajta a Göncöl-e? Amott la!

    A bácsi ember hunyorgatott:

    -Csak most lássa? Égnek van az kifestve.

    -Hát mit húzzak, drusza úr? – tette a hegedűt a nyaka alá a halinás.

    Még a felelet előtt húzni kezdte Jóska fülébe olyanképpen, ahogy csupa veszedelem volt ebben az percben. Nem mást, azt:

    „Hét csillagból van a Göncöl szekere…”

    Először is megadta a nóta módját, de aztán a Jóska arcán akkora puha beleegyezést látott, hogy elhúzta még vagy kétszer.

    -No, ezt leöblíthetünk – mondta a gácsi ember a kocsmárosnak és teleállíttatta az asztalt borosüvegekkel.

    Müller is pohár után markolt és annyi kedv telt ki belőle, amennyit eddig hinni se lehetett felőle:

    -Hát akkor olajozzunk… Úgy látszik, mégis ünneplünk máma valamit, Kavecsány úr?!

    -Úr az öregapád. Szervusz. Maga is szervusz, Jóska.

    Kimerítően ittak és szervuszt markoltak a kezükkel. A gácsi ember a kocsmárossal is megtárgyalt valamit. Jóskát válloncsapta:

    -Úgy danolsz, mint kaszarnyaban. Szépen danolsz… Aztat danolászd, aki a Göncölről szól…

    Jóska hangja úgy beleadta az erejét a nótába, ahogy csak egészen fiatal legénykorában. Maga is csodálkozott: Ne, mekkora fújtatóm lett egyszerre! A halinás a bozontos fejét egészen közel dugta hozzá s egyszer, két nótaközbeni pohár után elismerően mondta:

    -Ez már egen, ez már dallás… Egy évben egyszer, ha akad az ember ilyen hangra. Nem voltál te valamikor kántor, de drusza?

    -Vót a kelecsényi bakter, nem én.

    -Hát majd elmehetsz annak. Ahogy én elmentem zenésznek. Te felfelé, amit én lefele…

    Aztán csak húzta egymás tövébe a legkimondhatóbb, legfelemelhetőbb végzetű nótákat.

    Benne jártak a közepében, amikor Jóska elintette a jócskán fénylő zenészt és egész üveget töltött bele. Nem vette le a tekintetét addig róla, amíg az is le nem vette a palackot a szájáról. De akkorra már az üres volt.

    Müllert látta most Jóska maga előtt szálegyedül. Olyan öklöt érzett, hogy majd letörte az asztal szélét, ahogy rátette a nehéz válla mellett kétfelől:

    -Na, német hol a Göncöl?

    -A nótában – nevetett Müller –, meg amott, nézd!

    Felmutatott a mennyezetre a festett csillagokra. Jóska felfelé tartott mutatóujjal nyúlt át az asztalon, a hegyével felemelte a német nehéz fejét és közelről súgta neki súlyosan:

    -Nem a’ te, ha’ a csődör!

    -Mifajta csődör?

    A gácsi ember közbekapta a szavát:

    -El is felejtettem mondani, hogy ettől a Jóskától vettem a lovat, akit aztán neked továbbadtam…

    Most már értette Müller is:

    -Ja, azt a lovat. No, az bizony alig félóráig volt a kezemben. Pedig arra vettem, hogy hazaviszem. Továbbadtam egy morvának…

    -Egyszóval, nálad sincs már?

    -Úgy az. Nincs.

    Jóskában egész garmadával rohantak egymásnak az érzések. Eddig hallgatott a Göncöllel, pedig egész este másra sem fordult a gondolata, csak a hevesvérű, maganövelte, hétfoltos szépjárásúra. Annyira rosszulesett a gácsi embertől, amikor megtudta tőle, hogy már továbbadta, de annyira. Éppen nyilvánítani akarta gorombasággal, rájatámadással a rosszallását, amikor idejött ez a Müller és kitudódott róla, hogy ő a másodkezes vevő. Most még ennél is rosszabb: Kótyavetyélő.

    Arra a pillanatra várt, amikor hozzáforduljon: És a Göncöl? Hol van, itt van-e a szín alatt? Akkor aztán kiszaladt volna hozzá, megcirógatta volna a hosszú üstökét az elfésült homlokán és ráalkudott volna. Visszavettem, így állított volna be haza, a ház igaz örömére. Mennyire siratta asszony, gyerek, amikor reggel elkötötte és megindult vele. Mikor a gácsi lepengette az árát, könnyes szemmel fogadta. Soha csikó így nem volt még a szíve szerint… Hát visszavette volna, ha nyakán is a holnapi délelőttön az árverés. S most a németnél sincs, az is elengedte a kezéről, a gazember.

    Bort parancsolt fölösen, a halinás elcsapott tanító meg húzta. Megint a Göncölről szólót, mert észrevette a kivert, hogy ez fájdítja Jóskát.

    Elkapta a hegedűjét és úgy csapta a falhoz, hogy szilánkokra reppent. Jozsinó sírva rakosgatta a darabjait az asztalra. Nem szólt árva mukkot se, csak rítt és pohár után kapkodott. Háromszor is teletöltötte és leküldte. Jóska nem néztette ezt a siránkozást. Kikapta ami maradék pénze volt és rongyos halina zsebébe gyúrta.

    Aztán hatalmasan kiáltozott:

    -Ki ami pénz még van!

    A gácsi ember már orral szuszogott az asztal felett és úgy motyogott, mint aki álmában védekezik:

    -Nekem összesen ennyi van… Én szívesen kiadom… Parancs, parancs…

    Müller is előadott egypár bankót. A gácsi ember ráuszította a halinást:

    -Motozd meg, Jozsinó, van még nála!

    A németet erre olyan nevetés vette elő, hogy majd belefúlt. Kiszedte zsebei minden tartalmát és az asztal közepére rakta. Még egy koronát és az asztal közepére rakta. Még egy koronát is előkapart valahonnan, megcsókolta és visszatette a mellényzsebébe.

    Akkor aztán énekeltek. A gácsi embert is meghallgatták. Rekedten, érzelmesen elordítozta néhányszor:

    Ancsurka, dusicska, kgye szi hola…”

    Talán senki nem volt már a boltívek alatt, amikor Jóska létrát hozatott, felmászott rá és Jozsinó segítségével késsel kaparta le a mennyezetről a Göncölszekerének festett csillagokat.

    A létráról lejövet hosszasan ölelkezni a némettel és a gácsi emberrel.

    Papírt, ceruzát kértek és számadást csináltak:

    -Én legelőször neked nyolcszázért adtam el a lovacskát.

    -Nyolcszázötvenért én a németnek tovább…

    -Én a morvának kilencszázért.

    De már összesen alig volt ezer koronájuk. Szép zöld százasokból legyezőt csinált a gácsi ember, meglegyezte vele Jozsinót és a kezébe nyomta.

    A bőrkabátos, aki este a pultnál a korcsmárossal beszélgetett, azt a felvilágosítást adta, hogy a lovat a morva bizonyosan vonatra rakta és már el is vitte.

    Jóska végezetül nekiment Müllernek és szinte megverte. A gácsi ember sokáig csillapítgatta:

    -Ő se tehet semmiről, ne nehezkedj rá!

    A garádicson fel, az árkádok alatt ki, Jóskában úgy felgyűlt a harag, meg a fájdalom, hogy ki kellett ordítania:

    -Hé, Göncöl! Hol kószálsz? Elő veled!

    Nyomában a dülöngélő gácsi emberrel, az olyan nedves némettel, mint az eresz, nekiszaladt a hajnalodó utcának. Hegynek fel szaladtak. Hármat tülkölt a bundás őr a régi toronyban, hajnali három órát jelentett. A gácsi kövér teste elhüppedt egy lépcsőn, ráhajtotta fejét a láncos kőre s már horkolt is. A német kicsit tovább bírta. De távolabb ő is nekidűlt egy kerítésnek, lecsusszant a tövéhez és végigdűlt a földön.

    Jóska ordított egyet-egyet s úgy hágott, akkorákat, hogy szinte a felhőkig ért a lépése. Ott, a szaladó foszlányfelhők között jól látszott még a Göncölszekér csillagcsoportja. Feléje rohant Jóska. Üres zsebeit fordítgatta s az elveszett Göncölt nagy hangon szólítgatta. A nap így érte hátba, az árverés napja.