Vas István: A város télen

    TÁJKÉP

Vörös nap ég az ég ködében
Balvégzetű jel téli nap
Amikor feketednek a napok
Amikor az idő fogyóban
Lélegzik akadozva
Két éjszaka között.

Szürkésfehéren gomolyog
A közökben. Az állványzatot
Bebugyolálja.
Ahol a nagy folyó
Gémberedetten hömpölyög,
A partok közt a köd
Városmélyi magánya
A zöldesszürke felület fölött
Nagy összefüggéssé sűrűsödött.

Vastorony, daru, exkavátor
Mintegy eloldva talajáról
Imbolyog a köd tömegében.
Óriás szerkezetek
Szilárd mértana lazulva lebeg,
Korongok, traverzek, félhidak
Egyenkint tűnnek el,
Aztán megint kilátszanak
Szeszélyesen és tétlen.


    KOPASZ FÉRFI AZ ABLAK MÖGÖTT

A part
Elhagyatott és bombart.
A köd magába keverte
A híd helyén kivehetően
Tátongott ürességet is:
Nem világítja át
A vörös nap az ég ködében.

A nagy ablak mögött a kiürült
Étteremben egy kopasz férfi ül.
Már csak a bor maradéka előtte.
Bámul kifelé a ködbe.

Azt játssza, hogy idegen város
Látogatója, öreg idegen,
Idegen szállodában valakire vár most
És nézi a sirályokat egy északi vízen.

Vagy emlékszik is? Talán éppen a hajdani
Nyárestek nyüzsgésére ezen a parton?
Pedig lenézett idegen
Volt közöttük, önként számkivetett.
De most örül, hogy újra itt lehet,
Az elhagyatott parton, az üres étterem
Nagy ablaka mögött
Ülhet s a vörös napot nézheti
Meg a fehér ködöt.
Meg a mértani vázak
Lebegő foszlányait a ködben.
Fiatal, kusza álmainak
Eszényei és menedékei
Voltak az acélrajzú traverzek,
A szigorú szerkezetek.

Fent az a vörös, babonás nap
Ifjúkorának volt a csillaga,
Ígérete egy nagy leszámolásnak,
Az alfa és az omega.
Komor ígéret.
De ő tudta mindig:
Amikor ilyen vörösen izzik,
Azt hirdeti,
Hogy nemsokára észrevétlen
Keringeni kezd a fában, a gyökérben
A nedv, az élet.

Üveg mögött a kopasz férfi töpreng:
Most miféle jel izzik neki ott fent?
Miféle nedvkeringésben remélhet?
Megitta már a maradék bort.
Kint nincs se körvonal, sem égbolt:
A nap vörösen, lecsupáltan
Ég a homályban.


    A FEKETE RIGÓ

Tudod-e, hogy a fekete rigó
Már nem vonul el innen télire?
A városba húzódik ilyenkor,
Mert lassankint a kopár, hideg évszak
Feltételeihez hozzászokott.
Már tudja, hol árad ki a meleg
Kőből, üvegből: tűzfalak között,
Erkélyen, háztetőn megáll, figyel,
És néha egy-egy átfűlt vaskorongon
Találkoznak topogva melegedni.

A parton, a csupasz fa ágai
Között egy nagy rigófészek sötétlik,
Elhagyott, de mégsem – egy rigó
Leszáll a vékony ágra, ki-kivillog
Fekete tollakból a sárga csőre.
Az étterem ablakából magányos,
Fekete, nagy madár hintázva látszik
A ködben, majd leszáll melléje még egy,
Az elhagyott fészekbe kandikálnak,
Azután fel a vörös napra ők is,
És fölrepülnek hirtelen, az utcák,
Házak fölé s a ködben elmerülnek.

Valaki, aki eltűnt, akiről
Azt hittük, hogy eltűnhet, öregasszony,
Kislánykedvűen játékos, szeszélyes,
A bajokban is elkényeztetett,
Úgy látszik, visszajár még fekete
Rigónak, és itt-ott a téren, utcán
Találkoztam vele, mulatva tippen,
Felpillant oldalvást huncut szemével,
Ahogy szokott, csillogva, gúnyosan,
Mint legutóbb, amikor más alakban
Láttam, a jó, fehéresszürke ködből
Esendőn és vidáman visszanéz.


    A KÍVÁNCSI BÚCSÚZÓ

Hol a vörös nap? Már csak egy szikra a szürkeségben.
A kopasz férfi az ablak mögül végig követi hamvadását.
Mire kilép, vastagon hull a hó. Mitől olyan sietős a lépte?
A búcsúzás sürgető napszaka ez. A temetőben már belesüp-
ped a lépte a frissen hullt hóba. És a fehérség közepén, a hó
sűrű függönye mögött olyan furcsán hangzik, hogy „átad-
juk testét a tűznek”. És az a fázós, fiatal szertelensége a tar-
tós télen át hol lobog, miféle tűzben?

Hol mindenütt megfordul ez a hirtelen izgatott idegen a hirte-
len hóesésben! Egyszerre megint a Belváros utcáin, terein
láthatjuk cikázni céltalanul, de azért sietősen. Már a szünte-
len hulló havat bevilágítják a neonok, de ő még egyre rohan,
mint akinek halaszthatatlan dolga van, minthacsak sürgő
sen ettől is, attól is búcsúzni kellene, képletesen és egyol-
dalúan, s egy-egy pillanatra betérnie ide meg oda, ahol ez
meg az megfordulni szokott, pedig fogadni mernék, hogy
közöttük nem egy akad, aki semmiféle utcán se jár többé
soha.

Ahogy véglegesedik az este, erőre kapnak a város fényei, átra-
gyognak a viduló havazáson. Az utca emberekkel lesz teli:
nem lehet messze most sem a karácsony. Nem a búcsúzás
évszaka ez. Már a behavazott, izgatott és mégis otthonos
idegen szeméből is kiles a kíváncsiság. Megint lefut
a partra, megnézni a híd helyét a sötétben. Vagy elképzelni,
milyen lesz majd készen? Mit képzel, mennyi ideje van
hátra még? Mit nézi az épületen az állványzatot? Mit akar
még kivárni? És mi mindenre kíváncsi? Hát nem megáll
a női kirakatok előtt, nézni az újszabású fehérneműt, az
olasz orrú cipőt? Sőt megnézi bundáikban a nőket, az úja-
kat, bolondos kucsmabozontjuk alatt a havas szemöldököt,
a kipirult kis orrukat. Mit képzel ez a kivénült bennszülött?
Miért remeg a szájában izgatottan a cigaretta, míg téli lábuk
az új havat tapossa? Miért andalodik el azon, hogy hull a hó?
Mit képzel ez a kíváncsi búcsúzó?

Miért nézi olyan figyelmesen a kirakatban az idegen italokat?
És a virágüzlet előtt mit keres? Mi köze a lila orchideához?
És amikor a hóesés szűnik, miért áll meg a sarkon? A zebra-
csíkon átkelő tömegen mit nézhet olyan türelmesen és
komolyan ez a nyughatatlan idegen? Minek örül? És miért?
Talán önzetlenül? Vagy azt hiszi, mégis mindenben benne
van és ha majd eltűnik innen, őt őrzi minden? Hogy mit
nem képel egy ilyen szegény, búcsúzó idegen!

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf