Aznap sokáig néztem künn a holdat,
fátylak futását, rezgő csillagot,
s a magasságok szikrázó zenéje
elhullatott egy hangulat-magot.
Vers lett belőle. Kósza vers: dalolva,
rádió-szárnyon járta be a Tért.
Nosztalgiás vers volt: a csillagokba
a rádió-hullámon visszatért.
„Egy év” – írtad egyik könyved fölé. Bár
ennyi lett volna csak a kín és gyalázat!
Csak így szólalhat meg a költő, ha igazat
vall s ezért szomorú kimondani: műved
megőrülésünk kemény bírálata. Olyan
kegyetlen, mint maga a történelem.
[Egy csokor epigramma (1950-1954)]
Önarckép, 963
Ujjlenyomat egy szürke aktán,
rajtam az egyedüllét piszka.
Világ báránya, lupus in fabula:
olyan vagyok, akár egy férfi.
(1963; Ms 5937/6.)
először s mindétig Somogy
először a nyárvég
villámlással
fergeteggel
feje fölött porkarikával
kálomista paraszt-szent
Csokonai
garabonciás
először a nyár
próféciákkal
feledéssel
A Szent György-templom ívei alatt
Az éj leplébe burkolózva térdel
A herceg. Szíve, ez élő kehely,
Isten borával színültig tele.
A boldog ihlet édes mámorában
Szemét az ég rejtett titkába fúrja:
»Mit adjak néked, népek Istene,
Hogy méltó legyek a nagy föladatra,
Mit nékem szántál?« – Az ég megnyílik
S az Úr szól: »Imre, maradj tiszta, szűz!
Véred viharját kemény fékbe fogd!
A szüzességet ajánld föl nekem!«
Egy vén cigánynak nincsen bandája,
Úgy muzsikálgat csak egymagába,
Nem kávéházban, csillárok alatt,
Csak ahol éppen alkalom akad.
Újmódi nótát nagyritkán zenget,
Csak – ahogy érzi – hazát, szerelmet,
Cifrázás nélkül, szívből, egyszerűn,
Ahogy tanulta, egy szál hegedűn.
Tetszik-e vagy sem öreg nótája,
A vén cigány már azt se bánja;
Ha más divat van, hát csak hadd legyen!
Öreg cigánynak – mindegy már nekem…
Kis, fekete könyv,
harminc éve szántlak, boronállak,
erdélyi menekült felejtett
szétlőtt konyhánkban, Harasztin,
sáros voltál, háború-véres,
zörgetem papirusz-lapjaidat,
sarkaid lefoszlottak,
sárgább az én bőröm is,
csak azok a vad, muzsikás,
széldúlásos éjszakák nem múlnak el,
midőn a Nagy Nyíl nyomában
zúgok veled és te istent is
megnyitod nekem, te könyv, te száj,
te nyelv: történelmünkről
morduló, vékony, fekete koporsó,
Szemem maholnap őszi színt se lát,
sem tarkaságot fenn a hegyfokán.
De láthattam egy őszi csodát:
láttam októberi dédunokám.
1966. október
vagy.
megmaradtál.
hát fűbe sem haraptál.
vajmi semmi jutott, elég is.
varjúhodó ólomcsöppekkel
torzfiának megsirat ez ég is.
nincsed magadnak maradt.
bolond mind megsüvegel,
kévétlen torzsaként arat
kóbor,
öszéji fagy.
maradj.
November-est. A csontjaim sajognak,
Barnán nyújtóznak künn az őszi fák,
Szemben, ázott háztetőn a kémény
Füstöl, mint a barna flamand fapipák.
Öt év ködén s a háztetőkön által,
Az őszi tenger fodros háta ring.
S a nyájas ódon flamand kis hotelben
Ott ülök én az ablaknál megint.
Avas bordájú, vén hajók dudálnak,
A parton sok száz víg hajós pipál, –
A folyosón künn facipők kopognak,
Benne fehér csészék közt forr a szamovár…
Nagyon szalad az ősz mint egy fogat
nincs benne ló nincs benne gondolat
mégis fut rohan elmutatkozik
visszhagyja verejtékcsöppjeit
hogy pára kinn a táj lebeg ködös
mint állatok bőrén az ösztönös
megrándulás mint égen az arany
egyhelyben áll és mégis elrohan.
Szeress, szeress szegény ribiz-bokorka
S szeress, szeress te is, te ferde prés-ház,
Tetőd felett friss mustok cukra méláz
És forr és erjed bűvölő borokba.
Roskadt faladra kúsznak kósza indák,
De bölcsen tűri hallgató türelmed,
Míg messze sok-sok bárány-testű felleg
Bús szőke fényt és jó kegyelmet hint rád.
Sokáig várattál magadra,
pedig hogy vártalak.
Lélekzetfojtva, szívszakadva,
virágos fák alatt.
Hogy hátha felvirít virágos
ruhád a fák alatt!
Virágos fák alatt virágos
szavakkal vártalak.
Sokáig várattál magadra,
leszálltak a ködök.
Kopasz ágak közt fennakadva,
egy szál levél zörög.
Lehervadtak mind a virágok,
virágos szép szavak.
Vigyázok, meg ne láss. Vigyázok,
hogy meg ne lássalak.
Engem többé hiába várnak
vörös erdők, lila hegyek:
félek a csöndtől, félek a könnytől,
és nem megyek, nem megyek.
Nekem már sárga lombkezével
integethet a Nagy Avar:
szívem ijedve visszakalapálja,
hogy nem akar, nem akar!
Rettegve csak a szőlő-hegyre visz,
asszonyt kerget és bort iszik,
dalol, vigad, nevet…
Bánaterdő: régi szeretőm sírja:
Isten Veled… Isten Veled…
Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajával
küldte előre szilaj, hűst-lehelő követét.
Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig
s csattogtatta tüzes mennyei ostorait.
Alvó kis falukat vert fel riadó robajával,
ablakon át láttam: lángol a szénakazal,
ott a sötétség félkaraját beragyogja világa,
rémképpé magasít egy lobogó jegenyét.
Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz,
s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét.
Aludtál-e már nádtető alatt?
Láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
ha megérinti a virradat?
Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit!
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se víz mélyén rengő csillagot…
Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt.
(Az Apassionata III. tételére)
Kéj, kéj, csupa fura kéj
És feneketlen mély
Fekete szenvedély.
Vágy, vágy, szakadatlan vágy,
A szoba csupa ágy,
A csontom törik át.
Űzz, űzz, feneketlen tűz,
Mi éget, egybefűz,
A mellrózsára tűzz!
Vágj, vágj, vakító nyaláb,
Ne add soha alább
A vérebek dalát!
Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.
A vágy már nem elég,
nekem betonból kell az ég.
Hát lépj vállamra, istenem,
én fölsegítlek. Trónra bukva
támaszkodj majd néhány kerubra.
És fölruházlak én, ne félj,
ne lásson meztelen az éj,
a szenvedést kapcsold nyakadra,
mintha kerek vércsík fakadna,
2.
Vagyok, aki vagyok, mondtam magamról,
bár nem kívántam titkolni semmit.
Nem voltam, nem leszek: mindig vagyok,
a Teremtőt nem mások teremtik.
Kezdetben volt az Ige,
ezt is én mondtam, és sugalltam,
ám a végtelenben nincsen kezdet,
nincsen éj, ahol mindig nappal van!
Csak gondolat van, gondolat-folyam,
nem fordítható egy nyelvre sem,
költő vagy, talán megérted, fiam,
kisdeddel próbál szót érteni a Végtelen.
Kérdeznéd, hol vagyok? Hát mindenütt,
de mégsem mindenekben benne,
személy vagyok, önálló értelemmel,
minden látható és láthatatlan lelke.
Ahogy térképen a folyók,
hegyek, városok tarkasága
színesedik s a tó vize
széjjelterül, mint lepke szárnya:
úgy néz felém a piac is
kissé felhősen elmerengve
ha a teteje zárt volna
lépkedhetnék, mint bálterembe,
Virágok, húsok erdeje,
saláták, krumplik nagy csapatja
nyújtózkodik, míg zöldborsók
folynak bele a rizspatakba.
Magyar népballada
Bodok felett vagyon egy kis sűrű berek,
Szegény Dancsuj Dávid a között kesereg.
Nem jó, Dávid, nem jó sírni, keseregni, –
Ha meglát valaki, hova tudsz ellenni?…
Az a fekete föld ketté hasadhatna,
Szegény Dancsuj Dávid belé borulhatna, –
De a fekete föld ketté nem hasadhat,
Szegény Dancsuj Dávid belé nem burulhat…
– Adjon Isten annak ezernyi ezer jót,
Ki az én bölcsőmet megrendítette vót.
Köszönöm apámnak s az édes anyámnak,
Mert jó fiat nevelt bolygó katonának,
Az ország rabjának…
Magyar népballada
Jó ló volt a fakó, jó ló is ellette,
Áldja meg az Isten, aki fölnevelte. –
Fújd el, szellő, fújd el hosszú útnak porát,
Ne lelje vármegye fakó lovam nyomát.
Nem fújta el szellő hosszú útnak porát,
Meglelte vármegye fakó lovam nyomát.
Szegény Barna Péter, be sok lovat lopott,
Románné két lánya abból ruházkodott.
Veszett volt retek fekete földjében,
Románné két lánya az anyja méhében.
Magyar népballada
Permájosi csárda
Körül van sáncolva,
Dúzs Istvánnak kis pejlova
Körösztül ugrotta.
Tizet üt az óra,
Rajtunk csaptak máma.
Még jól el sem aludhattunk
Az első álomba.
Hét vármegye hajtott,
Soha meg nem fogott,
Ez a három csudarongyos
Jaj, de rajtunk csapott!
– Kőváry László és Orbán Balázs elbeszélése nyomán –
Amikor Szent István király Gyula vezért elfogatta, Tonuzóbát és feleségét pedig elevenen elásatta, erősen megfélemlettek a pogány hiten levő, bálványozó magyarok. Megfélemlettek az erdélyi urak is: egymás után megtértek az igaz útra, Krisztus urunk hitére.
Mégis akadtak olyan urak, akik ezekből a példákból nem okultak, és a hittérítők prédikációjából nem tanultak. Ilyen volt Apor Sándor úr is, aki a Székelyföld hegyei közé húzódott a térítő papok elől. Hiszen húzódhatott, mert ott is utolérték, ekkor aztán a magas Bálványos hegy tetejére olyan várat építtetett, hogy még a madár is elfáradt, míg oda felrepült.
Ebben a sasfészekben, Apor Sándor úr sziklavárában gyűltek össze a székely urak, hogy a pogány isteneknek áldozzanak, együtt bálványozzanak. Híre futott ennek az istentelenségnek, ezért a környéken Bálványosvárnak hívták a sasfészket.
Történt egyszer, hogy Apor Sándor úr legidősebb fia, aki már házasulandó legény volt, betéved Torja községbe, és ott meglátta a környék legszebb lányát, a szépséges Mike Imolát. Ha meglátta, mindjárt meg is szerette, és azt mondta a lány anyjának:
- Édes néném, adja nekem a lányát, feleségül kérem!
– Priszkosz rétor nyomán –
Reszketett a két római birodalom Attila kardjától, a keleti császár éppen úgy félt tőle, mint a nyugatrómai uralkodó.
Remegett II. Teodósziosz keletrómai császár akkor is, amikor Edekon, a hun király követe megjelent nála, és átadta Attila levelét. Volt is miért remegni, mert Attila ezt írta Teodósziosznak:
„Eleget tűrtem, eddig békességgel voltam. De most kimondom a végső szót. Ha a császár a hun szökevényeket, akik hozzá menekültek, ki nem adja, s ha a megállapított határt még egyszer megsérti, megüzenem a hadat, és kő kövön nem marad birodalmában!”
Még azt is hozzátette a hun király, hogy ezentúl ne valamiféle jöttment, hitvány embereket küldjenek hozzá követségbe, hanem a legmagasabb rangú urakat, mert ez illeti meg a hunok királyát.
Ezt a kemény üzenetet egy Vigilász nevű tolmács fordította, de csak hebegett-habogott, alig merte Attila üzenetét tolmácsolni.
A fényes császár elsápadt, amikor ezt az üzenetet hallotta. Hogy ővele egy barbár, műveletlen katona így merjen beszélni! Csak ne volna olyan hatalmas! De hiszen arról is lehet azért tenni.
A császár elbocsátotta Attila követeit, Vigilász pedig egyre ott sürgölődött körülöttük.
– Zrínyi Miklós nyomán –
Mihelyt az országnak botját kezébe vette Mátyás, még nem is szoríthatta jó össze a markát, mégis három olyan ellensége támadott, hogy mindegyik azt gondolta, elnyeli őt országostul. Két világbíró császár, német és török, a harmadik a cseh Giskra, akit nehéz volt kipusztítani, mint a nyüvet a rohadt sebből.
Nosza most, vitéz király, lássuk, vagy-e olyan, mint Hercules, Jupiter fia, aki még bölcsőjében két sárkányt ölt meg egyszerre, mindegyik kezével egyet. Tedd hozzá országodnak szegénységét, tárházadnak ürességét, népednek rémületét az ellenségtől: mit fogsz csinálni, hová fogsz kapni?
Vezéredet, Nagy Simont harcban legyőzték, fut a te vitéz sereged a német előtt, Vas vármegye füstöt vetett, füstölög: távolról is megláthatod.
De mit érne az arany, ha a tűzben füstté lenne, mire való volna a kormányos, ha csak jó időben tudna hajókázni? Ezeket a háborúságokat a végzet mind Mátyás szerencséjére hozta, hogy a dicsőséget és a halhatatlanságot megérdemelje.
Feketééknél Jóska volt a maga kilenc esztendejével a legöregebb gyerek. Annus, Peti, Jankó olyan picik voltak még, hogy csak a baj volt velük sok, segíteni még nem tudtak. Pedig de nagy volt mindegyikükben az igyekezet. Milyen aranyos volt a kis Jankó, amikor cipelte be a konyhába a fát. Nem bírt még sokat felemelni, de valósággal belepirult a nagy munkába. Igazi segítséget azért mégiscsak Jóska jelentett. – Ő nagyon jól emlékezett még arra a verőfényes tavaszi napra, amikor édesapjuk utoljára volt itthon, s ültette maga köré a gyermekeit. Megígértette velük, hogy míg katona lesz, nagyon igyekezzenek ők is idehaza, hogy édesanyjuknak kevesebb legyen a gondja és a bánata. Jóska nagyon komolyan vette ezt az ígéretet, édesanyjának igazán öröme tellett benne. Édesapának is megírta, milyen derék fiú vált a Jóska gyerekből, s Fekete János tizedes szeméből örömkönny csordult arra a kedves hazai levélre.
Nappal nem mondhatott olyat Jóskának az édesanyja, amit meg ne tett volna. De este azért volt egy kis baj. Jóska nagyon félt a sötétségtől. Este nem lehetett olyat kívánni, amiért ki kellett volna menni az udvarra, fészerbe, vagy a sötét szobába. Nappal bátor volt, szinte vakmerő. Minden pajtása úgy ismerte. De a sötétben elhagyta bátorsága, mintha minden lépésnél lappangó, ismeretlen ellenségbe ütközött volna.
A menekültekkel egy kis olcsó kocsmában ismerkedetem meg, ahol ő túlzottan szerény vacsorát fogyasztott és büszke méltósággal tűrte a pincérek kicsinylését. Eleinte szörnyű nehezen bírt fölmelegedni, látszott rajta, hogy nagy és megokolt ellenszenv van benne a pestiek iránt: nem is igen titkolta véleményét.
- Büdösök! Itt ülnek a zsíros hivatalokban, mi meg mehetünk koldulni, fel is út, le is út.
Mikor a második üveg bort rendeltem, kissé megoldott a nyelve.
- Hiába csak! a jó erdélyi bor!… Ennek a bornak legalább lelke van – nem úgy, mint az embereknek – tette hozzá keserűen.
Látszott rajta, hogy a házára gondol, szép kis családi házára, amit vénkorára éppen már magáénak nevezhetett volna… amit ott kellett hagynia, messze Fogarason. A verandára, ahol délután üldögélni szokott. A meghitt bútorokra…
- Bizony Isten, úgy fájt otthagyni őket, mint a jó barátot… Nem is hiszem, nem fájt nekik is… Most valami csontos móc ül a karosszékemen… A nagyapja még medve volt, az apja csobán, még az ünge is kilógott…
I.
Szürke az este, szürke a szoba és szürke kint az ég. Lassan hull a szürke égből néhány fehér pehely a fekete földre: az első hócsillagok, amelyek leérnek, elolvadnak, mások, melyek utána jönnek, lassan megragadnak.
Fehér lesz a fekete föld, fehéres világítása behat a szürke szobába. Az ablak mellett alacsony pamlagon két leány ül. Puha szürke ruha az egyiken, puha barna ruha a másikon. Az egyik nyaka kissé előre hajtva, egy barna lencsével fehér bőrén világít ki a szürke ruhából. Mosó bőrkesztyű van kezén és egy ollóval játszik.
A barnaruhás leány odasimul a pamlag sötétkék oldalpárnájához s kesztyűnélküli ujjait érinti egymáshoz lassú, folytonos mozdulattal, aztán egy kis ametisztdobozt vesz fel az előttük álló asztalról, azt teszi ide- oda… ide- oda. Míg az alkony mind jobban szürkül, rózsaszín leányos dolgokat beszélnek. Tízszer is elmondják ugyanazt. A szavakat is alig változtatják. Azt gondolják, igen érdekli őket a megbeszélendő tárgy, pedig egész más érdekelné, de azt nem ismerik, így az ismert fogalmakról szólnak. A Szerelem szót nem merik kimondani… körülírják.
- Tetszik neked?
Két koszos Yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrangot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta és ott hagyott. Csak ezután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel haza vigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, míg keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, akkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle.
- Mi a sújt csenál, tekéntetes úr? Miféle rusnya békákat árul?
- Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel haza vigyem.
- Tegye a zsebibe őket! – mulatott Pólya Jóska. – Még el es alusznak benne, míg haza ér.
Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött.
Oly távoliak minden dolgok.
Szívemben és szívem körül
Csak békét s bölcs türelmet hordok.
Hogy elcsitul lám minden vágyás.
És minden sóhajt csönd nyel el:
Halálos csönd: semmitse-bánás.
Oly távoliak minden dolgok.
S a gyermeken, ki tegnap voltam,
Ma már fölényesen mosolygok.
Messze bércek alján
Haldoklik egy vitéz.
Elboruló szemmel
Távol ködébe néz,
Mintha onnan várna írt nehéz sebére,
Melyen át szivárog omló meleg vére.
Sóhajtozva gondol
Elmaradt házára,
Elmaradt házában
Élte bús párjára,
Aki visszavárja, egyre hazasírja,
Bánatos levelét naponta megírja.
Te vagy a testemben a tüske,
szívemben székelő pipiske.
Te vagy a páva az udvaron,
örökké daráló szélmalom!
Te vagy a bűn, Te vagy a jóság,
fogyhatatlan örök adósság.
Te vagy a kérdés, a felelet,
aki betöltöd életemet.
Százszor elűzlek, s visszahívlak,
megszidlak és csókkal borítlak.
Te vagy a szent, de Te vagy a rossz.
Nagyon szeretlek, Te kis gonosz!
Rákosszentmihály, 1949. VI. 6.
Piros kis húsbarlang a szád,
piros a csókod, pirosak
tested mély titkai, piros
szikrák lepik el agyamat.
Piros, vérpiros remegés
húsod a fehér bőr alatt,
egymásbanyíló ereink
folyama pirosan szakad.
Szodomából szalajtott asszony,
Icuja három kívánságnak,
dugáru a gyönyörpiacról,
méhkirálynőm, te virágállat,
ezen a holdig hímporos esten:
szerelemijesztő Budapesten!
föltámadásig sarkon álló
arkangyal, hímvesszőn harsonázó,
körúti tündérkedő fillér,
fillérkedő körúti tündér,
kinek én vagyok ma éjjel újra
csillagmilliomos fiúja!
Nem voltam én soha: nagyon rossz
csak sokszor fájt a koldus-élet.
S a lelkemből ilyenkor csurrant
ezer, dacos, lány-hívó ének.
Sohse nevettem én az Istent
s az ördöggel se paroláztam.
Ha rossz voltam, hát csak azért volt,
mert más tüzénél mindig fáztam.
A szürke szerzetescsuhás
krumpli bebújt a földbe,
és rozsdás páncélban kísért
bogáncsként Don Quijote.
Milyen rontás vetkőztetett
sorstalanná, bokrok, füvek?
Esik – Merlin csontujja ír
a vízre varázsgyűrűket?
Az arcod itt már nem beszélik,
csak én szoktam dadogni még,
mikor a lábamhoz terítik
s mondják, mondják az estikék.
Átlépsz a fák csodálkozásán
mellemre szikkadt földemen.
Kék pára vagy meséim száján
s az őszt veled melengetem.
Nézd, már rőt levelet ejt öreg almafánk
könyvemre, ahogy itt alatta olvasok.
Elvirult a hibiszkusz is,
s fogyton fogynak a flox pille virágai.
Így múlnak nyaraink, így jön a hervadás.
Fákon ritkul a lomb, földön az ismerős.
Mind több pártol a föld alá.
– Boldog, még aki fönt élvezi a napot
Korán alkonyul, ősz lesz újra.
Csatáit a nyár rég lefújta.
Jön október szín-légiója,
s megverten susog a diófa.
Már a tücsök utolsó tust húz,
megkezdődik a tarka cirkusz,
s vén, hűvös napok úsznak lassan
velem, hol vérben, hol aranyban.
S rázendít az eső is végre –
táncol majd millió kezével,
tar mezőkön tótágast állva,
az ég végtelen óceánja…
1957
Az erdőaljban visszhangos csaholás zeng –
A sárgásodó homályban láthatatlan
Kutyák hajtanak, dühösen nyargalászva,
Míg te lenn pállott, fakult mezőben állasz,
És fölijedsz: jaj, beh hamar, beh hamar jött
E változás, ez a nyárból-ősz, amikor mád
Más semmi sehol, csak e kongó, széles üresség…
Elhúztak messze a nyár tollasai is,
Akárcsak éveid, – annyi önáltatásod,
Lásd, ide vezérelt, hogy ily egyedül vagy!
1.
1928. szeptember 15.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Megálltam előtte,
s levett kalappal mondtam egy imát.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Mennyit láttam már… Isten, Te tudod:
a sárga fából és a sárga lombból
nekem mennyi jutott, mennyi jutott.
Az is eltelt. Mert minden eltelik:
tavaszi illat, nóta, csók, virág…
Ma még kacagsz, virágpompás a kerted,
s holnapra megjelennek
az első őszi fák.
A szőlődomb csuhajt kiáltott,
a fajdkakas forrt, dürrögött,
a fülemülék fütty zengett.
– A szőlőmunkás a rögöt
kapálta s egy hangot se hallott.
A barackfák új krinolinban
kacérkodtak, s a fák között
egy lány égő élet-pirosban
sétált. – A munkás kötözött,
karózott és semmit se látott.
Akár a leprás akiről lerothadt
minden vonása más s csupán kolompja
tudatja véle is hogy létezik még
s figyelmezteti a szembejövőket
hogy térjenek ki útjából olyan
e vers a sorvégeiről lefoszlott
a rím s csupán a jambusok kolompját
kongatja még tudatva merre jár
hullatva húsát bomló szavait hogy
kitérhessen előle az idő
Szabadság lóg a fákon
mint óriás gerezd,
ráhullik a szivárvány
és lassan érni kezd.
Szabadság lóg a fákon
dúsan, hangtalanul,
megérik a gyümölcse
aztán a földre hull.
A remete
Tölgyfa nőtt
Vállamon
Húsom volt a földje telke
Mellkasomat átölelte
Gyökerével vérem merte
Úgy karózta két karom
Száz madárral surrogott
Röpdösött miljom levél
Úgy éltem a susogásban
Mint szökőkút tála él
Permetező csobogásban
És ha este jött a szél
Égi ormok torlaszok –
1.
Diktálhat Isten bármit is?
Diktálhat Isten verset?
Mondhatja ember, ő csak leírta,
amit Isten szerzett?
Kell-e bármit is sugallni annak,
aki az út, igazság, élet?
Szólhat-e dal annak szájából,
aki végtelen ének és ítélet?
Mocskos Duna fölött le-fölcsapó
sirályok,
mint hullán nyüzsgő kukacok:
a vér fia voltam,
az is maradok,
hiába sároztad be
A benső éj járataiban
megkövült csigáiban
hirtelen tűzű villám-kötegek
magány és mégis lábak csoszogása
egyre többen
talán a senki
mind-sokasodóbb alakok
a piros hús-bozótban
lehet hogy hárman-négyen
vagy ezren s egy sem
Magyar népballada
Rákóci kocsmába két karajcár a bor, –
Arra mén, arra mén szegény özvegyasszony.
– Gyere be, gyere be, szegény özvegyasszony,
Igyál egy icce bort, vagy ha kettő kell is, –
Sem magad pénzire, se ma fiadéra,
Hanem a lányodért, Bodor Katalinért!
– Lányom, édes lányom, Bodor Katalina,
Eladtalak téged rákóci kocsmába, Rákóci kis úrnak…
– Anyám, édesanyám, kedves szülő-dajkám,
Mért adtál gyilkosnak, Rákóci kis úrnak,
Ki nappal aluszik, éjjel gyilkolódzik?!
