Áldassál napsugár, kék égbolt,
langyos esők meleg májusa
mikor az élet kivirágzik
s minden vágytól terhes és buja.
Szabadjára engedem vágyam,
legyen övé e csodás éden,
hol minden illatos és puha,
mint a bűvös tündérmesében.
Erjed köröttem lassan a föld,
készül az élet a nagy nászra
s a virágok lelke is borzong,
a beteljesedést kívánva.
Átváltozás
Az ágak közt már pintyek csattogása.
A fenyők fölött kék tavaszi fátyol.
Készül a világ az átváltozásra.
Most teremti magát teljesebb magából.
Kora tavasz
Rügy nem pattan még. Nem mozdul a szél sem.
A föld megnyílt vemhének gőze száll csak,
s a fák kék lelke ködlik, ahogy állnak
megrendülten az újjászületésben.
Hegyi szél
Átsüt a lombtalan fákon az alkonyat,
és fölragyognak a sziklák fehéren.
Egy felhő száll, tétova gondolat,
s oszlik a varjak gyásza a guggerhegyi szélben.
A felhők kis színes bárányok
A csillagpásztorok között,
Jószaga van az éji szélnek,
Ki átrepül a táj fölött.
Felhőturbánban ballag a Hold,
Rubintos színnel kél a Nap,
Madárhangverseny mámorosít,
A bú a szívembe harap…
Viszket a szívem, mintha csípnék,
Lassan a Pokol tetvei,
Aki májust úgy sóhajtja át,
Azt balga várás élteti.
Ha megeredne a csókzápor
Lány szájából, a számra most,
Akkor se látná már a világ
Bennem gondtalan otthonost…
Tűz van, gyönyörű tűz a kertben:
virít a rózsa rendületlen,
lobogó láng leng, lepke lebben.
Kitavaszodik tó és tenger,
bokrot szél szalagoz selyemmel,
vadak vidulnak, mint az ember.
Zsong a rét, zsurló, zsálya tüntet,
a rigók száraz ágra ülnek,
s mindent, ami ó: kifütyülnek.
Üdvözlégy, május, piros ünnep!
az a se ága, se ege,
az a se lombja, levele,
se koronája, gyökere,
csak törzse, csak fölnégyelt teteme,
megvarasodott öt sebe,
gödre kopoltyú-lebenye,
tátongó fekete sebe,
megbőrösödött láng-hege,
az a csonk múmiaszeme,
Az a jegenye, az a jegenye,
ott az út szélin, elfele,
ahogy futkosott fölfele
és le a láng, az a keze-
lába-se csecsemő-feje,
ahogy futkosott fölfele
a hangyák fekete serege,
bogárkörberágta szeme,
az a nyüvesedő zene,
megfeketedő levele,
mintha a láng is bűzlene
a koromtól s vérzene vele,
Itt állok árván a rengetegben
Büszke tölgyek és cserfák népe közt:
Nem tekintenek nemesi sarjnak,
Pedig számlálok,
Mint akárki más, annyi büszke őst.
S a múltam? Talán nem övez hírnév
S nem hordom fennen tépett homlokom,
Pedig több vagyok lenézett, űzött,
Szegény fajomnak,
Mint henyén élő száz gőgös rokon:
Virágvasárnap én vagyok barka:
Sípot rólam vág a pásztorgyerek.
Bekeríteni muskátlis kertet
Sövény én vagyok
S velem fűtenek a szegény emberek.
Ma násza van az almafáknak
törzsük a kert reszketve tartja
félti a széltől hogy le ne kapja
üde kis kelyhes pongyolájukat.
Ma násza van az almafáknak
fecskefarkú pillangó csókja
a fogant fák hegyére dobja
virágos batulágak álmait.
Ma násza van az almafáknak
minden kicsi viruló ágnak
lesz bölcső-ága.
Ma násza van az almafáknak
törzsük a kert reszketve tartja
félti a széltől, hogy le ne kapja
üde kis kelyhes pongyolájukat.
Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.
A gornyik-hoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egy-kettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.
A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és lefeledte, hogy testvértelen.
A holdfényben e lekaszált
rét alattam a hosszú rendekkel
mint gyűrűző hullámival
egy összeállt tenger.
Az alvó meg-megzizzenő
hullámokat elfogódva lépem,
köröttem szép változás van
titkos ébredésben.
Habról-habra ím úgy jövök
életem e percein felétek,
mint a könnyű-léptű Krisztus
Júdea vizének
átlátszó kék habjain rég –
holdsütötte arcomon a béke
s a lappangó szeretetnek
gyermek-merészsége.
7.
A végtelen körforgást tervezvén az volt a szép,
mikor már minden láncszem jól kapcsolódik,
ásványok, növények, állatok, s végül
az ember körülnéz, s azt mondja: jó itt!
Ó nem! Ádám nem volt engedetlen!
Tanmesének jó, de nem a lényeg –
én adtam őt át a Tudásnak,
a Kígyó szavának, a kísértésnek.
Kíváncsi voltam, tervem mint működik,
nem akartam korán adni a mennyet,
esélyt akartam adni most is
a Káosznak és a Rendnek.
Házam kőrisfák hallgatása
a kihűlt vulkánok között.
Medencék vályúin a pára
és két oszlop időm fölött.
A küszöbön túlcsorduló idő
itt pihen az ágyam elé.
Alvó gyíkkal kedveskedik a kő,
a júra-kor álmával dél felé.
Hálók, szigonyok közt lakik velem,
s a vers tűzhányók tükörlapjain
elindítja árnyékként kezem
és visz, mint utasát egy zöld ladik.
Itt állok felpofozva.
Kitiltva. Lefokozva.
Mellemről potyog az érem.
Nincs kedvem csúszni térden!
Vagyok a világ vagánya.
Vállamon iszonyat árnya.
Árulás ezüstje nem kell!
A nap: ingyen is fölkel.
Írok hát igazat árván!
A hold a hangulatlámpám.
Megverseltem már valamennyi sötétet,
nem volt alkalmam hinni hiábavalót.
Mind kimaradtak a szóból font ketrec sűrűjéből,
fuss a nyomukba, ha bírsz, én fa-garast sem adok.
Magyar népballada
Nincsen nálunk olyan asszony,
Mint Gombosné, mint Gombosné
Komámasszony.
Kisüti a túrós lepényt,
Hívja oda, csalja oda
A sok legényt.
,Ha a lepényt megettétek:
Sári, Kati, Mári lányom
Elvegyétek!’
«Nem kell nekem a kend lánya,
Alul fodros, fölül rongyos
A szoknyája!»
Magyar népballada
Temetőnek bánatfája,
Az alatt sír három árva.
«Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Lerongyollott az én ruhám!»
– Nem kelhetek, édes lányom,
Szanaszét van minden csontom.
«Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Szennyes az én ingem, gatyám.»
– Édes fiam, nem kelhetek,
Megszítta föld a testemet.
«Kelj föl, kelj föl, édes anyám,
Úgy vágyom a csókod után!»
Magyar népballada
Ez az utca petrezselyem,
Karasz Juczi talpig selyem;
Lehet annak, van is annak,
Czeglédi vette azt annak.
Karasz Juczi fehér lába
Kivirít a léniára*,
Czeglédi Jóska meglátja:
Harmadnapos hideg rázza.
Karasz Juczi gyenge karja,
Bő ujjú vizitli rajta,
Meg is lehet aztat nézni,
Czeglédi vette azt néki.
– Heltai Gáspár krónikája nyomán –
Ahogy Mátyás király trónra lépett, Frigyes császár mindjárt hadat indított ellene. Feldúlta és kirabolta a dunántúli megyéket, és aki szembeszállott seregével, azt fegyverrel és tűzzel pusztította el.
Amikor a német sereg közeledett, pártoskodó magyar urak is csatlakoztak hozzá: elárulta Mátyás királyt Zsigmond gróf, elárulta Újlaki Miklós is, aki háromezer fegyverest vitt magával a császár táborába.
De Mátyás király fel sem vette, egyet sem sápolódott rajta, hanem sereget gyűjtött, és Nagy Simon kapitányt elindította a császár hadnagya ellen.
Bátor szívvel volt a király, és semmit sem félt, mert azt mondta:
- Ha én megverhetem a németet, ez nagy tisztességemre lesz, mert azt mondja minden ember: „Lám, az ifjú Mátyás király megverte a római császárt.” Ha pedig elvesztem a viadalt, azt mondják: „Lám, a tudatlan ifjat verte meg.”
Mátyás király abban is bízott, hogy vele voltak atyjának barátai, a jámbor alföldi hősök és azok a gyakorlott vitézek, akik sokszor diadalmat vettek az ellenségen.
– Trencséni népmonda nyomán –
Volt egyszer egy öreg pásztor, aki mindig a Racsa hegy oldalában legeltetett. Nem tartott semmitől, mert vadállat nem volt a közelben. No, ha nem volt, mégis mindennap eltűnt egy bárány a nyájból.
Szólítja az öreg pásztor a bojtárgyereket, és mondja neki:
- Hallod-e, fiam! Erre vadállat sohasem jár, mégis mindennap eltűnik egy bárány. Járj utána, s nekem eléteremtsd, mert ha nem, csúfat látsz!
Jól van, a bojtárgyerek kezd vigyázódni, hát észreveszi, hogy déltájban egy fehér bárány kapja magát, egyet szökik, azzal megindul, és egy kicsi barlang nyílásában eltűnik.
Több se kellett a bojtárlegénynek! Mindjárt utánaindult a báránynak, és szűk folyosón egyre halad a nyomában.
Ját egyszerre a folyosó kitágult, és a bojtár egy nagy, föld alatti üregbe ért.
Abban a föld alatti üregben lovas katonák voltak, mind régi-régi fegyvert viseltek, és mindegyik aludt a ló hátán.
A bojtárfiú először nagyon megijedt, de aztán megbátorodott, és költögetni kezdte a katonákat. De hiszen költögethette, mert egy se ébredt fel.
– A Képes Krónika nyomán –
Károly király erős kézzel fékezte meg az urakat, azután békét teremtett az egész országban. Békességben élt a nép, és lassan-lassan megbékültek a legyőzött urak is. De azért a hamu alatt ott izzott a parázs: a megbékült urak hamar a kardjukhoz kaptak.
Fényes udvartartást vezetett Erzsébet királyné úrasszony, Károly király felesége. Ennek az udvartartásnak legfényesebb csillaga Zács Klára volt, a híre Zács Felícián lánya.
Mindenkinek szemébe tűnt ez a szép lány, az udvar csillaga, hogyne tűnt volna fel Kázmér lengyel hercegnek, aki gyakran megfordult az udvarban. Szóltak is egymással – ennél több nem történt, mert Erzsébet királyné úrasszony erősen ügyelt az udvarhölgyek erényére. No de ennyi is elég a pletykának, a gyalázkodó rágalmazásnak! Rágalmazni kezdték Zács Klára hófehér erényét, s addig rágalmazták, amíg a rossz hír Zács Felícián fülébe is eljutott.
Zács Felícián csak nemrégen békült meg a király udvarával, hiszen azelőtt a felvidéki Trencsényi Csák Mátét szolgálta. Ahogy a rágalmazó pletykát meghallotta, mintha eszét vesztette volna, rohant fel a királyhoz, aki családjával éppen ebédnél ült.
A királyi család a visegrádi vár alatt levő házban ebédelt, amikor Felícián kirántott karddal rájuk tört, hogy meggyilkolja őket.
Három hete is elmúlt már annak, hogy Magduska együtt őrizte a libákat Bözsikével. Olyan szép virágos volt a határ, a közeli erdőből odahangzott a madárdal. Hosszú lábú gólya sétált a patak partján. Mindez olyan új és olyan szép volt. De Magduskának azért sokszor elszomorodott az arca.
És olyankor elkezdett Bözsikének az ő szép kis házukról mesélni. Milyen kép volt a kis ágya felett, hol voltak a könyvei, játékai, hol függött a kis Mandi kanári kalitkája… és hogyan is volt az, hogy ők életben maradtak, de a szép kis háznak csak a romjai meredeznek az égnek.
Bözsike már úgy ismerte azt a házat, mint a tenyerét, pedig sohasem járt benne, soha nem is járhat. A mese vége mindig az volt, hogy Magduska sírva fakadt, siratta Mandit, Ili babát, a rózsalugast az udvaron… Bözsike meg átölelte résztvető szeretettel, és együtt sírt vele.
Ilyenkor ment arra Mári néni. Gazt szedegetett a kis malacának. Meglátta a két síró leánykát. Ismerte őket, tudta, mi a baj. Leült melléjük, és jóságos, ráncos arcáról meleg részvét sugárzott, amint megkérdezte, mi a bánatuk. Hallgatta, hallgatta Magduska panaszát. Megsimogatta barna fejecskéjét. S vigasztalásul elkezdett mesélni:
-Tudjátok gyerekek, volt egyszer egy hatalmas király. Ragyogó palotában lakott, kertjében mindig nyíltak a virágok.
A világháború idején történt…
Két éve ettük már egyhelyt a hadifogság keserű kenyerét. Amely keserű kenyér sokszor hónapokig savanyú krumpli alakjában jelentkezett.
Megtörtént azonban kivált elejibe az is, hogy ugyanazt a tésztalevest estéről-estére hetekig feltálalta asztalunkra a derék kantinos, de miután langyos víznél a többé-kevésbé elázott tésztapépnél nem volt egyéb, estéről-estére következetesen nem nyúltunk hozzá.
Ha azután véletlenül még sült vagy főtt tengeri hal került második és főfogásképp terítékre, no akkor meg feléje se mentünk, azaz hogy feléje mentünk, de idejében hátat fordítottunk az elegáns «refectoir» szóval méltatlanul illetett helyiségnek. Valami átható, rettenetes messze terjengő illata volt ennek a tengeri vadnak. Hogy mily fajtája lehetett az a tengerek nyüzsgő állatvilágának, ma sem tudom. Tán tőkehal volt. Vagy tintahal. Tudja az ég. A tintahal neve valahogy az iskola-korbeli tintagaluskára emlékeztet, ami szintén az utálat bizonyos nemét kelti bennem még most utólag is s így lehet, hogy tintahal húsával traktált bennünket a jó frank vállalkozó.
No, de nem erről akarok most értekezni.
Két éve ültünk már – mondom – bezárva Fort Baraux várába és vártuk csaknem reményvesztetten a szabadulást.
Pallai Tamás kihörpintette a művész-kávéház jónak éppen nem mondható feketéjét, rágyújtott és a reá annyira jellemző vitatkozó pózba helyezkedett:
-Tudod, beszélhettek akármit, én megmaradok az elvemnél: csak olyan nő lehet a feleségem, aki élettársam is mindenben! Kezdve a regényalakok lélektani boncolásától a színdarabírás fortélyáig mindenben…
Ardai megpróbálkozott minden gúny nélkül felelni:
-Szóval nálad csak tehetséges írónők remélhetnek!
Pallai felhorkant:
-Hiába gúnyolódsz, ez nekem, ha úgy tetszik, házassági fixaideám. Van, aki csak a szőkét, vagy a barnát, én meg csak velem egynívón álló nőt veszek el. Nekem harmónia kell!
Ardai, mielőtt felelt volna, körülményesen rágyújtott a szokott fekete utáni szivarra:
-Hát nézd, mondok én neked valamit.
Pallai idegesen legyintett:
-Nagyon jól tudod, hogy hiába!
Ott állnak vagy tizenketten, lerongyolódott, idegen, koldus-szegény, állástalan székely legények, Bukarestben a Miai Viteazul-szobor mellett. Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.
Egyik-másik nekivág valamelyik utcának és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtfokhoz a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később leadják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyenlik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztük azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja: hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról és azt mondja:
-Ki üzen haza valamit? – mert én megyek.
Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy haza üzenjen. Mások azonban körülveszik a haza készülőt:
To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
/Szótár segélye nélkül
Támadt az érzés;/
Egy szóba’ most ezen per
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.
Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behunyja szemét, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged
mikor még este se volt, csak a nap, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,
Sötét fészket rak a csöndnek a szél.
Combjaidba takarózol lágyan,
köztük a mindenség-délibábban
megérik a delej, szád szélinél
a mosoly bűvös hurokja alszik,
benne ragyog az elfogott Isten,
ki, hogy szeplőtelen üdvözítsen
az állad gödrében megmosakszik.
Egy gyémántcseppben függ a súlyos ég,
nem aranyítja vérem áldott kegy,
tejmezőn legel a foltos nemlét.
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belészívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s melyminden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom!
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Túl nem hisz másban, csak a szerelemben!
Szorítsatok, hogy többé föl se keljek,
Ti hókarok (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehellet!
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!
Hozzád simulva, tűzhányó öledbe,
Kábuljak el a mámorok hevétül,
S ajkammal ajkad sisteregjen egybe,
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.
Égess el! Összeomlok kebeledre
Az üdvözültek csöndes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!
Négy gyönyörű láb
libbent autóba.
Két lány. Legalább
tudnám, ki volt!
Nem érdekel már
az utca, semmi,
csak menni kéne,
utána menni
négy villanásnak,
gyalázatos szép
csalogatásnak,
valami könnyű,
gazdag örömnek,
annak, ami ott
libbent autóba
és tudja Isten,
hol jár azóta!
Fütyül a szél, az idő már őszre jár,
Szebb hazába megy vigadni a madár…
Én is mennék, de mi haszna, ha velem
Akárhová eljön a bú s szerelem.
Széthullott az árvalányhaj, elveszett…
Bánatfelhők borítják be az eget –
Nagy sírásuk meglátszik az ugaron,
Én is széthullt nyugodalmam siratom.
Azt kérdezi az a kedves kis leány:
Mért fáj szívem, mért vagyok oly halovány?
Az fáj az én bús szívemnek oly nagyon:
Mért nem tudja az a kis lány, mi bajom.
/Magyarnótázás cigányzenével/
Miért nem inkább a népzene, miért »magyarnótázás cigányzenével« kérdezte egyik, e sorozatban megjelentetett vers, [valójában műdal-szövegrészlet] okán egyik hűséges olvasónk.
*
Az 1800 évek elején egyre nagyobb igény mutatkozott a táncos mulatságokon, hogy magyar táncokat, magyar szövegű, magyar dallamvilágú zenére járhassanak a mulatozók.
Híres védgát; benned sem csalódtunk:
Új honszerzőnk rakta falait.
Tatár, török végigdúlt, kifosztott,
Láttad: Dobót, Bottyánt, Ocskayt.
Magyar Sionként álltál a viharban,
És messzenéztek csillagszemeid,
Ma félig rom vagy, repkény nő fölötted.
S nyugalmad csöndje: ringató, szelíd…
Reviczky lelke cseng-bong és avult
Házsoraid közt – muzsikál a múlt!
I.
A költőt, aki lassan, észrevétlen,
Mélázva járt az ember-keverékben,
Míg jobbra-balra zúgott a tömeg,
Egy nyalka úr így szólitotta meg:
"Költő barátom! Hát nem volt elég
A verselésből! Írod egyre még?
Makacs fejed, bár félig már deres,
Még most is rímet és ritmust keres?"
""Még most is!... Ah, de már ritkábban írom!
Nem mind jelen meg a fehér papíron,
Ami szivemben és agyamban él:
Kétség, remény, elfojtott szenvedély.
Zengő patakvölgy, szirtes, katlanos,
szurdokja fentebb tisztásokra bomlik,
a kecske rajtuk kis csapást tapos –
Egy régi völgyhöz mily nagyon hasonlít.
Ott élt apám. Világa: kis faház,
tüdőfeszítő, ősi fenyves-ájer;
a társasága: vakmerő vadász,
lompos fa-munkás és zordon baráber.
Úgy este-tájt a ház elé kiállt,
ha sejtelem kínozta, bús, halálos,
és onnan várta: elszakadt fiát
mikor bocsátja már a láz s a város.
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat,
Szikrázzon az acél, sziporkázzon a vas,
Hulljon a salak, a selejtes, avas.
Minden, ami érces, legyen új, más,
Támadjon az éjben szikra, csillaghullás.
Bár fájjon a munka, feltörjön a kar,
Csak az él, aki akar!
Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat!
Isten kardjává legyen az acél
S örök sarkcsillag elõtte a cél.
Villogjon a vészben, világviharban,
S ha csorbává lesz a világuralmam,
Nem baj, acél az a kard:
Meghalhat, ki akart!
Gyümölcsfákat ültetek és régi földeken járok a város előtt.
Este van, csillagok hullnak, ősz vége ez és gyümölcsvetés ideje.
Nagy lélegzettel ittam a világot és elvittem a tengert két szememben
Kezeim megtanultak gyümölcsfát ültetni, hadonászó kezeim
Megcsöndesedtek, s lassúk és óvatosak. Gyümölcsfát ültetek és várom a csöndet,
Azt a másik csöndet, nem a magány és szemlélődés csöndjét, nem a hideg
Meditációk gőzös csöndjét, nem: kezeim a munka csöndjét várják, a meleg
Földekben tapogatózó magvak életének csöndjét, az erek
Magyarország legszebb ország,
Gyönyörű szép Tündérország.
Földnek ékes koronája,
Árpád tűzte homlokára.
Száll a lelkem örömébe’
A Kárpátok tetejére.
Tetejéről messze látok,
Köszönöm a szabadságot.
Hóborított büszke bércek,
Századokkal szembe néznek,
Kékre festi ég azúrja,
Vadas erdő koszorúzza.
I.
Fut, fut, repül az ifjuság előttem,
És én üzöm rózsás nyomát zihálva;
De testem-lelkem kimerült, erőtlen
S többé nem ér el szép idők varázsa.
Derült világom, érzem, úgy setétül,
Mint arczom színe nyári nap hevétül.
Ha újra kezdhetném az ifjuságot
Szerelem szárnyán, ábrándok virányin;
Ha májusban szivemben is virágok
Nyitnák ki kelyhük': bűvös hajnalálmim:
A hervadástul óvhatnám-e lelkem',
S a gyönge lányt attól, hogy elfelejtsen?
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messszeségen át
Szemembe gyüjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Vidám kis fickó, nagy szemű legényke,
hová igyekszel oly nagyokat lépve?
Alig tud még járni, dülöng jobbra, balra,
el is esik gyakran s a helyét vakarja.
Nem jó kis legénynek ily nagy útra kelni,
mit gondol? Az ágytól az asztalig menni?
Nagy sor az ifiúr! No de ejnye, ejnye,
nem elég az asztal, még tovább is menne?
Hanem most már lássuk, hová tart barátom,
persze… a tükörhöz igyekszik, látom.
Két vakmerő lépés, egy pottyanás árán,
ott kapaszkodik már a tükörnek lábán.
Ah! el-hagyott! oda minden reményem
Külső szivnek el-adta szerelmét,
nem néz reám, nem halgat, ha beszillem
szivemnek keservét.
A' sürüben, hol senki nem láthat,
biró nélkül naponkint kesergek,
Ekho maga nyögve ád viszszont szókat,
ha sirok, 's éneklek.
Tsak egy szóval, o! tsak egy tsókotskával
vigasztally meg még egyszer Laláge!
Osztán temess, ha tetszik, uj társoddal
koporsóm méllyébe.
A 80-as évek végéről.
Pufók felhők, dalos fuvalmak,
Foltos fény-mezők a mezőkön,
Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
A szent Tavasz. Ideragyognak
Messze szivek és messze faluk.
Multból az ember s szántott kertből
Kukacot kapar a tyúk.
Hát jönni fog megintlen újra,
Újra uszítva, hitegetve?
Ősz lesz megint. Kinek van kedve
Ezt az ügyet végigcsinálni?
Hiszen a vágy már születve fut:
Télből az ember a halálba
S tyúk-ólba szalad a tyúk.
Ó, marasszátok a fogyó telet,
ne üssetek át még az avaron,
ne keljetek még – fenn, a föld felett
őrült forgószél jár: a borzalom.
Tavaszi éj. Kutyák ugatnak,
békák brekegnek szerteszét,
éber fülemilék dalolnak. –
Kinek-kinek más-más a szép.
Kiki magának! Nem zavarja
a békát a fülemile,
vonít az eb a legszebb dalra,
sérti fülét minden zene…
Költő! Ne bándd: ki, hogy jelenti,
mint adja tudtul: mi a szép!
Ugat? kuruttyol? – Te dalolj csak,
dalolj, míg dallal áld az ég!…
1940
Ím, állok itt a rokkanó Kilátón,
az ég alatt, lomha dombok fölött,
tavaszi szelek húznak körülöttem,
lázítón piros-sapkás ördögök
szállnak belőlem, örömnek virgonc
fiókái, lent messzi zúg a táj,
szétszórt tanyákról füstoszlopok törnek
Isten felé, annyi ezüst futár,
kígyóként siklik az országút, lassún
jegenyék állnak kecsesen körül,
zúgják az áprilist, mely a mezőkön
már zöldszín sarjúrendeken röpül
Hazafelé Rómából, repülőgépen, 1962. III.
Ó, télutói Magyarország,
kis mézeskalács-szív haza!
Ezüst folyók kizsinórozták,
beszórta hóval tavasza.
Ezer méterről az egész nem
nagyobb, mint egy vásárfia.
Szíve fölött üres zsebében
cipeli sok hazámfia.
Annyi fia e kis hazának!
Nagy országokban bús lelenc.
Fogadna szót már az anyának,
ki hűtlen, más tájakra ment.
Nagy tavasz van Uram – s szép szerelemes vággyal
úgy telik az ember, mint illatárral
déli csendben az ibolyás berek.
Uram, tavasszal most siet a nyárba
most bomlik a bimbó és szökken a fákba
az éltető drága gyümölcshozó nedv.
Tudom, – szent törvény a tavaszok kedve
s vagyok piros kehely az illó végtelenbe
napsugárszomjas, csírás lüktetés,
„Ó, emberek, szeretni kell a földet!”
Juhász Gyula
1.
Szeressetek, mikor fényben forog a virág-, fű-, madár-, lomb-koszorúm.
Szeressetek, mikor a foglyok fölberregnek a tarlókról; körbeállnak és táncolnak a nyulak óceán-zöld vetéseken.
Szeressetek, mikor erdők recsegnek a szélben; meghajolnak a dombokon és fehér vízióik elindulnak a hóban.
Szeressetek, mikor piros húsomat szántjátok, belém vetitek a kenyérmagot, és pörzsöli bőrömet, ráncotokat a nap.
milyen kevéssé érdekel ma már
a hús a szép luxus érzéki sallang
az arc domborműve a koponyán
a színek rendje a test-pillanatban
milyen kevéssé érdekel a látvány
tapintás hallás jóízű szagok
az olvadékony ma a napok árkán
mindig túlról fénylő majd és a volt
milyen kevéssé vagyok már jelen
hogy fordul csonttá minden ami test
hogy izzik át a szép tűnékenyen
a végképp száraz örökkévaló
hogy hagyja el az értelmetlen ezt
a mind kevésbé valós az a szó
